Készült: 2019.11.14.21:02:23 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

221. ülésnap (2009.09.15.), 66. felszólalás
Felszólaló Font Sándor (Fidesz)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 20:06


Felszólalások:  Előző  66  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

FONT SÁNDOR, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Szeretném jelezni, hogy magam mint a mezőgazdasági bizottság elnöke, főleg a mezőgazdaság szemszögéből fogom elsősorban értékelni a Gazdasági Versenyhivatal jelentését, és a Fidesz mint frakciószövetségben működő szervezet, Latorcai Jánost kérte meg a KDNP képviseletében, hogy a nem különösen mezőgazdasági aspektusra is kiterjedő versenyhivatali jelentést ő értékelje majd.

Érezhető és hallható volt Járvás István képviselőtársam kisebbségi véleményének elmondásából, hogy azért mi a mezőgazdaság részéről nem látjuk ilyen felhőtlennek ezt a kérdést, a Versenyhivatal szerepét a versenyben, mint ahogyan szocialista képviselőtársaim ezt értékelik. A bizottsági ülésen is tisztáztuk, hogy nem azért vagyunk néha elégedetlenek a Versenyhivatal működésével, mert netán törvényellenesen tenné mindazt, amit tesz, hanem azok a törvények, amelyek felhatalmazzák erre az eseménysorra, véleményem szerint olyan globalista és multinacionalista érdekeket képviselő törvényhalmaz mind az Európai Unió részéről, mind az ezt követő, különösen az MSZP-SZDSZ kormányzása idején megszületett törvények, amelyek alapján nem tehetett mást a Versenyhivatal, csak ilyen megállapításokat tehetett.

De mint említettem, ez a logika, amely valamikor Milton Friedman ultraliberális közgazdász elmélete alapján indult meg, ő vezényelte végig az USA gazdaságpolitikáját, ez megbukott. Úgy néz ki, hogy jön az a polgári közgazdaságtan, amelyet ismerünk a közgazdaságtani elméletekből, a Keynes és Paul Samuelson által felvázolt rendszer, amely szembemegy, mondjuk, azzal, amivel Kuncze Gábor végigdörmögte az országot, hogy az állam nem jó tulajdonos, az vonuljon ki minden szereplésből, maradjon egyszerű ügyviteli aktákat tologató közhivatal.

(13.40)

Nem igaz, ez az elmélet kőkeményen megbukott. Egyetlen probléma van: ezen az elméleten fölépülő jogrend mind az Unióban, mind itt Magyarországon ilyen eredményekhez vezethet, mint a Gazdasági Versenyhivatal jelentése, mert nem igaz az, hogy a piac, a szabadpiac és a tőke majd eldönt mindent, és ez a szabadpiac, ez a verseny eljár majd és kedvez majd a fogyasztók érdekében, és kedvez majd netán a beszállítók érdekében a versenyszemlélet alapján. Ha hiány van, akkor a hiányterméknek emelkednek az árai.

Az a helyzet, hogy ez a logika végérvényesen megbukott, nem igaz, mert ezek a monopóliumok, amelyek tönkretettek mindent, ami lokális, és csak azt éltették, ami globális, kiiktatták az összes versenyszereplőt, és végtelenségig monopolisztikus helyzetre törekedve, a versenyszereplők tönkretételével monopolisztikus árakat diktálnak. Ez történik ma itt Magyarországon és különösen ez a mezőgazdaságban. Az történik, hogy sajnálatos módon, mondjuk, az előállítási érték alatt, az önköltségi ár alá kényszerítik a beszállítókat, hogy így legyenek szívesek terméket eladni a monopolisztikus helyzetbe került multinacionális cégeknek. Ez lett az úgynevezett friedmani szabadpiaci elvnek a következménye. Az persze aztán egy kérdés, hogy ez az adott ország erre hogyan válaszol.

Mi állítjuk, hogy újra kell gondolni például azt a kérdést, hogy az élelmiszer vajon az áruk szabad áramlásának az elvébe belefér-e. Én magam azt állítom, hogy nem, ez egy hibás lépés volt az Uniótól. Korlátos, különös szabályokat kellene hozni az élelmiszerre is, úgy, mint ahogy a fegyver- és gyógyszer-kereskedelemnél ezt külön szabály fogalmazza meg az egész Európai Unióban. Miért merem én ezt állítani? Azért, mert az élelmiszer nem tekinthető ebben az értelemben szabadpiaci versenyszereplőnek, versenyterméknek. Azért nem, mert az élelmiszer egy különleges termék, mégpedig korlátos körülmények között előállítható termék. Nem lehet állandóan a szabadpiaci szellemet rávetíteni, hogy ha kereslet van, akkor majd azt várom, hogy másnap beindulnak a bizonyos előállítók, és íme, leteszik nekem az asztalra azt a terméket, amire épp most kereslet van.

Azért nem lehet, mert két különleges helyzet korlátossá teszi az élelmiszert. Az egyik maga az, hogy az élelmiszer-termelés - visszavezetve - csak termőföldön történhet, márpedig a termőföld korlátos jószág, mondja a közgazdaságtan, hiszen a bolygónkon fellelhető termőföld mennyisége annyi, amennyi. Hiába lenne - és úgy tűnik, ez most be fog következni - egy még nagyobb kereslet, mint a népességnövekedés azt majd - úgy néz ki - indukálni is fogja, vegyük tudomásul, hogy a Földön annyi termőföld van fizikailag, amennyi van, és ezek ráadásul különböző éghajlati övekben helyezkednek el, tehát nem tudom korlátlan az élelmiszer-termelést az esetlegesen fellépő igénynek megfelelően növelni. A szabadpiac logikája persze azt mondaná, hogy ha kereslet van, akkor miért nem állítódik elő termék. Azért, mert a föld korlátos jószág, nincs további reprodukciós lehetőségünk.

Még egy apróság, ami a mezőgazdaságban terméket előállítókra vonatkozik, hogy az életüket és a megtermelt élelmiszert bizony kőkeményen befolyásolják a természet és a természeti jelenségek. Ez a két jelenség, a föld korlátossága és a természet általi befolyásolás olyan különleges termékké teszi az élelmiszert, amit véleményem szerint nem lehet a nyílt szabadpiaci logikának megfelelően az áruk szabad áramlásába besorolni. Én tudom, hogy jelenleg az Európai Unióban idetartozik, sőt a földet is az áruk szabad áramlásának elvébe sorolták be. Azt merem most tippelni, hogy hamarosan ebben a kérdésben vita fog kialakulni az európai uniós országok körében, főleg a megbukott ultraliberális gazdaságpolitika ismeretében.

Mint említettem, ez a helyzet vezetett el odáig, hogy sajnálatos módon, nem szabadpiaci versenyszereplőként az árutermelő olyan helyzetbe kerül egy felvásárlóval, egy kiskereskedelmi áruházlánccal, amely monopolisztikus helyzetben van, és erőfölényével durván visszaélve kényszeríti arra a megalázó helyzetre, hogy mondjuk, az önköltségi ár alatt is legyen szíves időnként beszállítani. Ezt nagyon zseniálisan egy visszatérítéses rendszernek nevezik, polcpénznek hívják általában. Azt mondja, hogy kérlek szépen, kedves termelő, én a te érdekedben most a te árud ellenértékét nem fizetem ki, hanem ebből - most jelenlegi adatot mondok - 20-40 százalékos mértékben visszatérítést kérek, azért, mert neked is így lesz majd jó.

Miért lesz neki így jó? Elmagyarázza: azért, mert én kihelyezem az árudat a polcra, ott embereket alkalmazok azért, hogy a polcra kitegyék a te árudat. Én a te érdekedben különféle prospektusokat szórok szét az országban, ebben megjelölöm a termékedet, és legyél szíves időnként részt venni az akciózásomban, amikor már önköltségi ár alatt is kell majd neked beszállítanod, mert így csalogatjuk be a vevőt. Ha kell, akkor légy szíves, vegyél részt abban az akcióban, amikor majd én új áruházat szeretnék építeni, de nekem ahhoz nincs tőkém, legyél szíves te ezt megfinanszírozni, és a ti beszállítótok általi összeadott aprópénzeteken felépítem neked az új eladóhelyet, és ezen az új eladóhelyen, lám-lám, már eggyel több helyen tudom értékesíteni a te termékedet.

Ez a zseniális logika azt eredményezte, hogy ma Magyarországon, mint ahogy legyűjtötte az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége, 81-féle jogcímen kérnek vissza pénzt a beszállított áru ellenértékéből, 81-féle jogcím! Hogy csak néhányat megemlítsek ebből a 81-ből, mondjuk olyan, mint a fizetési határidők betartási díja. Tehát tetszenek érteni? Az a multicég, amely eleve nem tartja be a fizetési határidőt, azért kér pénzt a beszállítótól, hogy ő időben mégis majd ki tudja neki fizetni az áru ellenértékét, ezt a csökkentett, ezt a 20-40 százalékkal csökkentett ellenértékét. Aztán olyan szó, mint kasszazóna, legyen ember, aki megfejti, hogy mi ez: koordinációs szervezési díj, az ő ügyviteli költségének a díja, mármint a multicégeké. És hogy milyen gondoskodók ezek a multicégek: születésnapi hozzájárulásra külön kérnek pénzt, amikor a kollegáknak születésnapja van és meg kell ünnepelni, ezt természetesen a beszállítók fizetik meg. Aztán üzletnyitási hozzájárulás, erről beszéltem az előbb, aztán ilyen, hogy üzletirányítási hozzájárulás. 81-féle jogcím! Folytathatnám, de ne ezzel teljen el ez a felszólalásom.

Mikor ezt láttuk, akkor azt gondoltuk, hogy ez nincs rendjén. Meglepő módon, amikor az egyik vezető multinacionális cég vezérigazgatójával tárgyaltam, akkor megemlítettem neki, hogy ön ugyanaz a cég itt Magyarországon, mint mondjuk, Németországban, mert önöknek ott is van áruházláncuk. Hogy lehet az, hogy Németországban nem ismerik ezt a rendszert, hogy visszatérítési rendszer, vagyis polcpénzrendszer? Erre az volt a válasz, hogy Németországban más kereskedelmi kultúra honosodott meg. Akkor én visszakérdezek: de elnézést kérek, ki hozta ide be ezt a kereskedelmi kultúrát, amiben 81-féle jogcímen kérnek vissza visszatérítési pénzt az áru beszállítójától? Emlékszünk ilyenre, mondjuk, a '94-es, '96-os, 2000-es évek előtt, erre az úgynevezett kereskedelmi kultúrára? Természetesen nem. Akkor megkérdezhetjük, hogy Portugália, Spanyolország, Németország, ott miért nem alakultak ki ezek a kultúrák. Mert valószínű, hogy ott az állami szabályozás, a törvénykezés, netán a versenyhivatali eljárás ezt nem tette lehetővé, hogy ezek a monopolisztikus szervezetek meg tudják csinálni a beszállítókkal szemben.

Amikor sajnálatos módon elindult a termelők érdekében, a beszállítók érdekében egy gondolkodás - mondjuk, ez pozitív, a sajnálatosat később említem majd -, és egy kódex, irányvonal tekintetében próbálták meghatározni, hogy mi az az etikus magatartás, amikor egy felvásárolónak viselkedni kellene egy beszállítóval szemben, ezt a kódexet a Gazdasági Versenyhivatal megtámadta, majd ennek következtében ez megsemmisült. Ennek következtében úgy gondolták a parlamenti képviselők, hogy ha nem kódex, akkor nézzük meg, hogy lehet-e törvényi szinten szabályozni. Természetesen a Versenyhivatal mind a kódexszel, mind a törvényi szabályozással egyelőre kritikai hangnemben él.

Akkor azt kérdezem: tessék mondani, a magyar Gazdasági Versenyhivatalnak nem kellene elgondolkodni, hogy ezen az úton hogyan kellene mégis megvédeni valahogy a magyar gazdaság szereplőit, ez esetben, mint említettem, a mezőgazdasági szereplőket?! Hiszen a Gazdasági Versenyhivatal írja le a jelentésében, vizsgálva egy hosszabb időszakot a beszállítói árak, termelői árak és a felvásárlási árak vonatkoztatásában, és ő maga írja le, hogy meg kell állapítani, amit mi tudtunk, idézem: "az elmúlt négy évet tekintve úgy tűnik, a kiskereskedelmi és a termelői árak különbsége növekvő, azaz nyílik az agrárolló". Tehát amiről beszélek, a termelői árak végtelenségig önköltségi árak alá való leszorítása és láthatólag, amiről beszélek, a végtelen liberális közgazdaságtani logika, ami uralta eddig a világgazdaságot, elvezetett addig, hogy a monopolhelyzetbe került kiskereskedelmi láncolatok árai viszont folyamatosan nőnek, kedves fogyasztók. Tehát mint kiderült, a beszállító termelői ára csökken, az eladói ár viszont növekszik - ez a legsúlyosabb része.

(13.50)

Hasonló tendencia látszik a kiskereskedelmi, illetve a termelői ár egyik hónapról a másikra történő változásait tekintve: a teljes időszakra nézve az átlagos változás a kiskereskedelmi árban pozitív, azaz ott növekvő, a termelői árakban negatív, azaz ott csökkenő. Ezek voltak legfőképpen azok az általunk nem elfogadható helyzetek, amelyekről azt gondoltuk, hogy igenis akkor jó lenne egy törvényi megfogalmazást ezekre tenni. Nézzük meg, vajon hogyan lehetne ezt a monopolisztikus helyzetet valahogy megtörni, hogyan lehetne más európai uniós országokban láthatóan jól működő beszállítói-felvásárolói rendszereket esetlegesen törvényi szintre is emelni.

Úgy gondolom, hogy a Gazdasági Versenyhivatal - mint említettem, önmagában belátható - az őt szabályozó törvények alapján működik, de mint említettem, tartok tőle, hogy ezek a törvények teljesen rossz alapon vannak. Amit elmondtam, ismerve, hogy milyen jelentést kaptam a meggy, a léalma, a dinnye és a tej szerintünk tragikus múlt évi és ezelőtti évekbeli hányattatásáról, a Gazdasági Versenyhivatal megállapítja, hogy nem látott szabálytalanságot, minden úgy történt jóformán, ahogy abban a piacgazdasági körülményben történnie kellett. Körülbelül ez volt a lényegi megállapítás.

De akkor rá kell térnem az élet más területére, ahol további piaci szereplők vannak, és hármat, ha elfogadnak, megemlítenék. Miközben látjuk, hogy valamiért a Gazdasági Versenyhivatal nem látja problémásnak a magyar mezőgazdaság és beszállítók helyzetét, mondjuk, a tojástermelőket éppen egy büntetéssel sújtotta, mert a tojástermelők szövetségbe tömörülve próbálták értékelni a világgazdaság helyzetét és felkészülni a versenytársak esetleges megjelenésére, ezt ő kartellezésnek minősítette, a bíróság még jóvá is hagyta ráadásul. Mondom, a jelenlegi törvények felhatalmazása alapján ez sajnos megtörténhetett, ugyanakkor nem értem, hogy hogyan történhet az meg, hogy a tavalyi és tavalyelőtti, magyarországi bankokról szóló jelentésből kiderül, hogy azon bankok, amelyek külföldi tulajdonúak, de Magyarországon is van fiókrendszerük, Magyarországon érték el a legnagyobb hasznot.

Mit is jelent ez? Azt, hogy ugyanaz a német, angol, amerikai bank, amelynek Európában több helyen van fióktelepe, Magyarországon éri el a legnagyobb profitot, ugyanis itt vannak a rendkívül magas, olyan díjak, amit mi, magyarok valamiért tűrünk és megfizetünk, de ugyanez a bank ezt nem teheti meg Németországban, Franciaországban, Angliában és Spanyolországban. És kérdezem: nem arról van-e esetleg szó, hogy itt a magyarországi kereskedelmi bankok kvázi kartellba tömörülve egységesen tartják fönn ezeket az iszonyú magas terhelési díjakat, amelyeket tudunk a bankkártyahasználatnál, a számlanyitásnál, az átvezetéseknél és minden egyes tranzakciónál?

Hogy csak érzékeltessek egy példát: Európa egyik nagy piaci szereplőjének számító országa Hollandia. Ott az egyik banknál - csak hogy érzékeljék - az összes díj, amit egy évben kell fizetni, 10 euró; 10 euróból letudja a bank az összes költséget. Képzeljék, ez egy olyan bank, amelynek Magyarországon is van fióktelepe. De Magyarországon ezek a díjak ennek a tízszeresei.

Akkor most továbbmegyek: ugyancsak Hollandiában - azt hiszem, klasszikus piaci szereplője az Európai Uniónak -, telefonköltségek; ugyanaz a cég, amelynek Magyarországon is van mobilszolgáltató társasága, természetesen Európában több helyen. Kérem szépen, ennek a mobilszolgáltató cégnek - ez egy kártyás előfizetés, ezt hozzáteszem, de azt is megteszem, hogy a 10 euróért vásárolt kártyáért egyben 20 eurónyi díjat adnak, tehát rögtön fele az értéke annak, amit most még fel fogok sorolni. A belföldi hívás 12 eurócent. Tetszenek érteni? 12 eurócent, ez körülbelül 33 forint. Ezt - mint említettem - eleve felezni kell, mert dupla értéket adnak 10 euróért. A külföldi hívás 18 eurócent, ez körülbelül 50 forint. Mennyiért hívunk mi mobiltelefonról valakit külföldön? 151 forintért az I. díjzónában; ugyanaz a telefontársaság - multicégről van szó -, amelynek Magyarországon és Hollandiában is van telephelye. Valamiért mi háromszor akkora áron hívjuk, hogy mint a tízszer annyit kereső holland, ugyanezen a mobilszolgáltatón, ha visszafelé telefonálnak. Az már csak hab a tortán, hogy 0,06 eurócentért hívják a belföldi és külföldi vonalas telefonokat, és az ehhez a telefontársasághoz tartozók mindenkit ingyen hívnak, aki ehhez a telefontársasághoz tartozik; nemcsak azt, aki flottába tömörült, hanem mindenkit. Tetszenek érteni? Neki csak akkor kell fizetni, ha másik telefontársasághoz tartozó számot hív fel.

De nálunk ez nem így van, nálunk az történt, hogy mint kiderült, Európa egyik legdrágább országa vagyunk a mobilszolgáltatók területén. Nem verseny történt, amire utal mindig a Gazdasági Versenyhivatal, nem verseny történt, hanem minden versenytárs megölésével egy monopolisztikus ár fenntartása.

És hogy visszatérjek a mezőgazdasághoz és zárjam ezzel a gondolataimat, nem tudom, hogy az miért nem tűnik fel a Gazdasági Versenyhivatalnak, talán lehetne más európai uniós országokban alkalmazott árakat is egyszer végre szemügyre venni ugyanannál a multinacionális cégnél, mint ahogy említettem ezt a bankok és a mobilszolgáltatók esetében; hogy visszatérjek ide, a növényvédő szert gyártó nagy multicégek: a Dow Chemical, a Du Pont, a Monsanto, Syngenta, Bayer, BASF, hogy csak a legismertebbeket soroljam föl. Ne csodálkozzanak most már az eddig elmondott példán, de képzeljék el, hogy Olaszországban, amely szintén nagy mezőgazdasággal és komoly szőlő-, gyümölcstermesztéssel, ahol a legintenzívebben kell a növényvédő szereket felhasználni, például ugyanannak a multinacionális cégnek ugyanaz a terméke 50-70 százalékos árszinten vásárolható meg kiskereskedelmi forgalomban, mint itt ma Magyarországon. Mondom, minden ugyanaz: a gyártó is és a termék is.

Tehát ugyanaz történt, mint ami a telefontársaságnál, ugyanaz, mint ami a bankrendszerben, hogy ugyanazokról a cégekről van szó, de Magyarországon valamiért extramagas árat tudnak alkalmazni.

Mondom, az a kérdésem, hogy ezek a kirívó esetek miért nem tűnnek fel a Gazdasági Versenyhivatalnak, miért csak a tojástermelők tűntek föl, miért csak egy kódex tűnt föl, és miért látják aggályosnak esetlegesen a majdan megszülető beszállítók a magyar termelők érdemében megszületendő törvényt? Miért ezek tűnnek aggályosnak?

Ezeket szerettem volna mintegy figyelemfelkeltésként elmondani, tisztelt képviselőtársaimnak. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz és a KDNP padsoraiban.)




Felszólalások:  Előző  66  Következő    Ülésnap adatai