Felszólalás adatai

BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Az első kérdés, ami felmerül, amikor ezt a törvényjavaslatot tárgyaljuk - már az eddigi bizottsági vélemények ismertetése során is szóba került -, hogy miért van szükség erre a törvényjavaslatra. Mondhatnánk azt, hogy az alkotmány a 70/A. §-ában megfogalmazza a hátrányos megkülönböztetés bármely formájának a tilalmát, így a hátrányos megkülönböztetés gyakorlata alkotmányos visszásság, amit kezelni éppen az ombudsmani hivatal feladata; az országgyűlési biztosoknak van joga arra, hogy ezekben az ügyekben vizsgálódjanak, eljárjanak, és javaslatokat fogalmazzanak meg az Országgyűlés számára.

Mégis azt gondolom, hosszan érvelni amellett, hogy egy ilyen törvényre, ami igazán részletező, ami alaposan körüljárja ezt a kérdéskört, az életnek minden területére kitérve szükség van, legalábbis a szabad demokratáknak régóta ez az álláspontja, hogy jó lenne, ha ez a törvény megszületne, éppen ezért örülünk, hogy végre itt tartunk, az általános vitánál, örülünk, hogy benyújtásra került, és általános vitára alkalmasnak tartottuk az anyagot.

Ezzel még túlságosan nem dicsértem meg ezt a tervezetet, mert nekünk magunknak is jó néhány ponton problémánk van vele, és azt szeretnénk, hogy még a vita folyamán, az általános vitában, illetve a részletes vitában módosító indítványokkal lehessen rajta alakítani, változtatni. De úgy értettem az államtitkár úr expozéját, hogy erre nyitott a tárca, és azt remélem, hogy valóban ennek a folyamatnak a végén konszenzussal tudjuk majd elfogadni ezt a javaslatot.

Szeretnék megemlékezni arról - némiképp bizonyítva, hogy az SZDSZ mennyire elkötelezett a téma iránt -, hogy volt már egy törvényjavaslat, amelyik eljutott a Ház elé. Egészen pontosan 2001 februárjában nyújtotta be két képviselőtársam, Kóródi Mária és Hack Péter azt a törvényjavaslatot, amelyben mi magunk, a saját eszközeinkkel próbáltuk meg kezelni ezt a kérdést, és rendkívüli mértékben sajnáltuk, hogy nem jutott el az általános vitáig ez a javaslat. Az az akkori javaslat némiképpen szűkebb kört próbált szabályozni, ez a jelenlegi sokkal szélesebb kört markol; másfelől viszont az az eszköztár, amellyel dolgozik, némiképp kevesebb, mint amit mi akkor javasoltunk.

Mindannyian tudjuk, hogy minden törvény annyit ér, amennyi megvalósul belőle, amennyi megvalósítható belőle, ezért természetes, hogy mindjárt a “szükség van-e ráö című kérdés után a második kérdés az alkalmazhatóság kérdése: valóban közelebb kerülünk-e egy olyan állapothoz az országban, ahol az egyenlő bánásmód, hogy úgy mondjam, uralkodóvá válik, ha ez a törvény megszületik, vagy önmagában véve a törvény nem jelent majd erre garanciát? Azt gondolom, hogy ez a második kérdés az igazán fontos a törvény megfogalmazásával kapcsolatban.

Hadd mondjak egy példát, ami különbség a saját korábbi, tehát a szabad demokrata képviselők által benyújtott korábbi javaslathoz képest. Az alkalmazhatóság kérdése mindjárt a történet elején ott merül fel, hogy hogyan is fog tudomást szerezni az a bizonyos hatóság, amelyiknek az ügyben lenne jogosítványa lépni, ha az érintett, a sértett nem mozdul meg. A valamikori törvényjavaslatban éppen ezért volt egy ösztönző elem, amely az érintettet, a sértettet abban az irányban motiválta, hogy hozza felszínre azt a sérelmet, ami őt érte. Azt gondolom, hogy enélkül, ha meg is születik a törvény, nagyon sok hátrányos megkülönböztetés továbbra is és folyamatosan rejtve marad, lappangóan létezik majd a társadalomban, és nem történik vele semmi.

Képviselőtársaim annak idején azt a javaslatot tették, hogy kerüljön bele magába a törvénybe szankció; egészen pontosan ők egy ilyen nagyságrendben gondolkodva próbáltak meg szankciót megfogalmazni, hogy ha valamilyen sérelmet elkövetnek, akkor a hátrányos megkülönböztetés esetén a jogsértett fél a minimálbér háromszorosa és nyolcvanszorosa közötti összegű kártérítésre tarthasson igényt. Ha ezt a mai számokkal behelyettesítjük, akkor itt 150 ezer forinttól akár 4 millió forintig húzódik az a skála, amelyben a szankció megfogalmazható a sértett javára, ha egy bizonyítási eljáráson keresztül valóban igazolódik ez a sérelem. Nos, ez a jelenlegi javaslat semmiféle ilyen ösztönzést, motivációt, szankciót nem tartalmaz.

Általában azt mondhatom, hogy amivel maradéktalanul egyetértünk, az a bizonyítási eljárással kapcsolatos szabályozás, hogy tudniillik megfordul a bizonyítási kötelezettség, hiszen a sértett csak jelzi, hogy mi történt, és bizonyítja, hogy ő valamelyik tulajdonsággal, jellemzővel rendelkezik, és a bizonyítási eljárás az ellenérdekű félnek a kötelezettsége.

Sajnos egy csomó olyan részlete van a törvénynek, ami az én álláspontom szerint is pontosításra szorul, tovább kellene gondolni és csiszolni magát a megfogalmazást. Gondolok itt mindjárt az elején a definíciós kérdésekre. Én magam tettem fel bizottsági ülésen ezt a kérdést, hogy miben is különbözik az egyenlő bánásmód követelménye meg a hátrányos helyzetű diszkrimináció tilalma, hiszen a két fogalom nagyon közel van egymáshoz. Ez a törvény a 7. §-ban megfogalmazza azt a többletet, azt a pluszt, ami nincsen benne a hátrányos megkülönböztetésben, hiszen amellett felsorolja a közvetett hátrányos megkülönböztetést, zaklatást, jogellenes elkülönítést, megtorlást vagy az erre adott utasítást. Még a zaklatás meg az elkülönítés, megtorlás többé-kevésbé a helyén van a törvényben, de én egyszerűen nehezen tartom értelmezhetőnek a közvetett hátrányos megkülönböztetés definícióját, amit a 9. § fogalmaz meg, olyan formában, hogy annak a végeredménye az, hogy itt gyakorlatilag a hátrány lényegesen nagyobb, mint a közvetlen, látható, nyilvános megkülönböztetés vagy hátrány. Azt gondolom, hogy ez nemcsak bennem okoz zavart, hanem bárki másban. Általában szoktam mondani, hiszen én nem vagyok jogász, hogy jó lenne olyan jogszabályokat alkotni, amelynek a megértése az egyszerűbb embereknek sem okoz problémát. Ezzel a megfogalmazással nem ez a helyzet, szerintem senki nem fogja tudni hova tenni a közvetett hátrányos megkülönböztetés tényállását.

A törvény maga létrehozza a már sokat emlegetett hatóságot, de hogy ez a hatóság most hogyan is épül föl, kikből áll, hogyan fog működni, arról keveset tudunk meg - ezt kormányrendeleti szintre utalja a javaslat -, miközben a hatóság feladatait rendkívül hosszan sorolja.

(18.40)

Ez lenne az a szerv, amely hivatalból vizsgálatot folytathat, pert indíthat, véleményeznie kell különböző jogszabályokat ebből a szempontból, javaslatot fogalmaz meg, rendszeresen tájékoztatja a közvéleményt, és a többi, és a többi; egészen j) pontig nagyon sok feladat van megfogalmazva. Nekem az az érzésem, hogy e feladatok java részét ma is betölti, ellátja, lényege szerint, a lehetőségeihez képest megoldja az ombudsman. Az általános is foglalkozik különböző hátrányos megkülönböztetésekkel, de a nemzeti kisebbségi ombudsman intézménye kifejezetten ilyen céllal, ilyen szándékkal jött létre.

Amikor egy új hatóságot, hivatalt hozunk létre, mindig felmerül a kérdés, hogy mennyibe is fog ez kerülni, hogy valóban ez a legpraktikusabb módja-e annak, hogy kezeljük ezt a problémát. Nem lenne normálisabb, logikusabb a meglévő intézményeinket továbbfejleszteni, megerősíteni, kiépíteni úgy, hogy alkalmasak legyenek egy nagyobb volumenű feladat ellátására?

Megfogalmaz néhány szakaszban szempontokat a törvényjavaslat az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítésére egyes területeken, kiemelve a foglalkoztatást, a szociális biztonság, egészségügy, lakhatás, oktatás, képzés, illetve az áruk forgalma és szolgáltatások igénybevétele területeit. Az az érzésem ezekkel a megfogalmazásokkal kapcsolatban, hogy túl általánosak. Hogy tulajdonképpen sokat és konkrétumot egyáltalán nem tesznek hozzá az általános követelményhez. Esetleg még a hátralévő időben lehetne gondolkodni azon, hogyan érdemes bővíteni, pontosítani ezeket a szakaszokat.

Szól a törvényjavaslat az országos esélyegyenlőségi programról, amelynek a megszületését kétévenként tervezi, illetve kétévenkénti jóváhagyást ír elő azzal, hogy az alsóbb szinteken, a helyi szinteken, egészen pontosan az 50 főnél több munkavállalót foglalkoztató költségvetési szervek, illetve állami tulajdonban álló jogi személyek kötelesek lesznek a jövőben esélyegyenlőségi tervet elfogadni. Ezen a ponton számomra megint nagyon hiányzik a törvényjavaslatból részben a szankció, hogy mi van, ha ezt nem csinálják, hiszen annyi dolguk van; másrészt az ösztönzés, merthogy szabad demokrataként és liberálisként én mindig inkább az ösztönző szempontok érvényesítésére szavazok. Nem lenne nehéz beírni a törvénybe egy vagy két olyan szempontot, amely érdekeltté teszi ezeket a munkahelyeket abban, hogy jobban odafigyeljenek erre a kérdésre, és valóban akarjanak ilyen tervet csinálni a maguk számára. Ilyen ösztönzés lehetne, ha ennek a tervnek az elkészítése feltétele lenne különböző pályázatokon való részvételnek, akár közbeszerzési pályázaton való részvételhez, akár EU-s pályázaton való részvételhez. Azt gondolom, hogy viszonylag egyszerű, könnyen átlátható a szemlélet, amelyre utalni akarok akkor, amikor keveslem egy ilyen direktíva előírását ebben a törvényjavaslatban.

Végül a hatálybalépés. Ez lépcsőzetes, mert valójában a kihirdetéssel hatályba lép a törvény, de bizonyos szakaszai, így például magának a hatóságnak az életre hívása, ha ugyan új hatóság lesz - reményeim szerint nem -, illetve az esélyegyenlőségi programnak az elfogadása nyilvánvalóan időt igényelnek, ezért itt 2004-es, 2005-ös dátumok szerepelnek.

Ott fejezem be a mondanivalómat, amire már menet közben is utaltam: bízom benne, hogy sok jó módosító indítvánnyal lehet javítani rajta és konszenzusra jutni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ padsoraiból.)