Készült: 2024.03.28.09:00:04 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

169. ülésnap (2012.03.06.), 197. felszólalás
Felszólaló Sáringer-Kenyeres Tamás (KDNP)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 18:35


Felszólalások:  Előző  197  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

SÁRINGER-KENYERES TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Államtitkár Úr! Érdeklődve hallgattam, és nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, Józsa képviselőtársam, pontosabban társelnök úr előadása kicsit emlékeztetett arra, amit az első ülésen elmondott arra, hogy mi fog bekövetkezni majd a jövőben a bizottság munkája során. Tehát ő már akkor tudta, hogy ez lesz a vége a munkának. (Dr. Józsa István: Megmondtátok, leírtátok.) Azt gondolom a magam részéről, hogy az előttem elmondott több hozzászólásban a társelnök úr részéről, Font Sándor úr részéről, Obreczán képviselőtársam részéről, Horváth István részéről nagyon korrektül elmondták azokat az adatokat és azokat tényeket, amikkel a bizottsági üléseken találkoztunk.

Azt szeretném még hozzátenni, hogy jómagam nemcsak a mezőgazdasági bizottságnak vagyok a tagja, hanem ennek a hosszú nevű bizottságnak is a tagja voltam, amely a cukorrépával kapcsolatosan vizsgálódott. A magam részéről első kérdésként azt próbáltam megválaszolni, hogy mennyire volt spontán ez a privatizáció és mennyire volt eltervezett; nem kell megnevezni itt erőket, hogy kik által vagy mi által, hanem inkább a nemzetközi külső, európai cukoriparból érkezők részéről - ez egy körülírása a dolognak. Azt kell megállapítsam, hogy számomra ez a "spontán" szó semmiképpen nem felel meg annak a privatizációnak, ami abban az időszakban lezajlott. Voltak természetesen benne spontán elemek, de ezen túlmenőleg egy tervszerű és kívülről valamilyen úton-módon befolyásolt privatizációt lehet sejteni a háttérben.

Ezek a dolgok - nagyon helyesen korábbi hozzászólásban elhangzott -, a privatizáció valamikor 1992-93 környékén egy nagy hullámban lezajlott, abban az időszakban a szerződések megköttettek részben a magyar cukoripar felére, és hát ezek a szerződések mindenféle szóval illethetők, csak "korrekt" szóval nem. Azok a szerződések, amelyekben többek között például az le lett rögzítve, hogy a cukorgyár 25 százalékát megszerezve egy külföldi befektető megkapja a teljes körű irányítást a cukorgyár fölött, ez számomra elfogadhatatlan, és nem is értem, hogy miért volt erre igazából szükség.

Természetesen tudom, hiszen 1986-tól cukorrépa-termelőként is dolgoztam, tehát pontosan tudom, hogy milyen folyamatok zajlanak a cukorrépa-termesztésben, majd pedig a cukoriparban a gyártás során, és akkor is, abban az időben is - tehát a rendszerváltás előtti időben is - támogatott tevékenység volt a cukorrépa termesztése, de volt egy olyan vonzata a cukorrépa-termesztésnek, ami mindenképpen, a mai időszakban is becsülhető, megbecsülhető lenne. Szó esett róla, ez pedig az, hogy a társadalom széles rétegeinek adott munkát. Ne feledkezzünk el róla, hogy elég sokan dolgoztak a cukorrépa-termesztéssel kapcsolatban. Tehát ez azt jelenti, hogy családok egzisztenciái épültek arra, hogy két- vagy négyhektáros területeken bevállaltak ilyen cukorrépa-területeket, és keresetkiegészítés... (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Kapáltak.) Kapáltak, igen, mondja képviselőtársam, (Gőgös Zoltán közbeszól. - Az elnök csenget.), és egyéb mechanikus tevékenységeket végeztek, amiből úgynevezett kiegészítő jövedelemhez jutottak hozzá. Ez a pozitív oldala volt a dolognak. Természetesen ezt nem lehet megtartani, a növényvédő szerekkel megoldották teljes egészében a '90-es évekre a cukorrépa kézi munkaerőt igénylő feladatainak a nagy részét, de ugyanakkor azért még mindig, hiszen maga a termesztés is foglalkoztatott embereket, és maga a szállítás, gyártás és feldolgozás is, ami hazánkban jelentkezett mint munkahely.

Tehát visszatérve az eredeti gondolatra, hogy a privatizációról mit gondolok, én azt gondolom, hogy ez nem spontán volt, hanem tervszerűen ment végbe. Mégpedig úgy, hogy a külföldi befektetők pontosan tudták - ravasz módon -, hogy hogyan fog zárulni a cukoripar helyzete a kelet-európai csatlakozó országokban, és annak megfelelően irányítgatták háttérből a privatizációt, jutottak olyan szinten tulajdonhoz, hogy - azért azt jegyezzük meg - ma egyetlenegy cukorgyár nincs magyar kézben. Magyar területen van, ebben mindenkinek igaza van, de a Kaposvári Cukorgyár is az Agrana kezében van, tehát gyakorlatilag, ha most egyszerű piaci alapokon kezdek el gondolkodni, és azt mondom, hogy egy külföldi befektető hova fogja értékesíteni a cukrot, oda is eljuthatok, hogy lehet, hogy ha Ukrajna jobban fizet érte, akkor a Kaposvári Cukorgyár oda fogja kiszállítani a cukrot, és nem a magyar piacokon fogja eladni. Mert egyszerű kereskedő a Kaposvári Cukorgyár - gyártó és kereskedő -, aminek semmi más érdeke nincs, mint a profit.

Ezzel tulajdonképpen befejeztük a magyar cukoripar elemzését, mert odajutottunk, hogy az az egyetlenegy gyártó, amely 105 ezer tonnát képes előállítani Magyarországon, annak sincs semmilyen kötődése ehhez az országhoz, ha a tulajdonviszonyokat, a meghatározó tulajdonviszonyokat vesszük figyelembe. Tehát a tulajdonszerkezetről nekem körülbelül ennyi jutott eszembe.

A szerződések katasztrofálisak. Más a szerződésekkel kapcsolatban: az, hogy átengedtünk bizonyos előjogokat egy kisebbségi tulajdonosnak, jó, ezen túllépünk. Jön a következő: ellenőrizte-e valaki, hogy végrehajtották-e a szerződésekben foglalt, urambocsá, pozitív megfogalmazásokat, tehát a befektető milyen fejlesztéseket köteles végrehajtani az adott gyárban, amelyet megvásárolt. Nem történt meg az ellenőrzése. Egy-két kivétellel lepusztult gyárakat vettek, a befektetések nem lettek végrehajtva, ezért szankcionálni nem szankcionálták a tulajdonost. Ismételten egy olyan dolog történt, ami - azt kell mondjam - a kormányzatokon átvonuló felelősségként jelentkezik, hogy ez miért mehetett így végbe Magyarországon. Mert természetesen az Agranát említettem az előbb, de itt nem kizárólag csak osztrák, német, hanem francia és angol tulajdonlás is volt közben, a Béghin-Sayra gondolok és a többi külföldi befektetőre. Tehát nem ellenőriztük a szerződéseket, a szerződések tartalmát nem tartották be.

A másik ilyen kérdés, amit Font Sándor társelnök úrtól, mezőgazdasági bizottsági elnök úrtól hallottunk minden esetben, hogy nem elég, hogy ezeket a gyárakat privatizáltuk külföldi tulajdonosoknak, de nem folyt be ellenérték. Nem volt jelentős mértékű az az ellenérték, ami a privatizációkból származott volna, tehát kvázi veszteséget privatizáltunk. Kvázi azt engedtük privatizálni, hogy a további veszteségeit ne kelljen egy magyar banknak, egy magyar központi banknak finanszíroznia, ha ezt nyereségnek lehet egyáltalán nevezni; akkor, amikor mindenki, aki itt hozzászólt a parlamentben, egyértelműen úgy említette a cukoripart, mint stratégiai üzletágat Magyarországon. Ezt ugye leszögezhetjük nyugodtan.

(20.00)

Most a stratégiai üzletágnak azért az egyik tulajdonsága az, hogy akkor is fenntartjuk, ha nem mindig nyereséges. Ebben az államnak van bizonyos feladata a különböző támogatásokon keresztül, hogy az a kiszolgáltatottság, ami Magyarországon jelentkezik hosszú távon... - rövid távon nincs kiszolgáltatottság, mert a cukor nagyon jól tárolható, tehát egy bizonyos mértékig be lehetne tározni az ország szükségletét, ha csak egy évben jelentkeznének ilyen anomáliák, mint amilyenek jelentkeztek az elmúlt két esztendőben. De hosszú távon a stratégiai üzletágat mindenképpen fenn kell tartani, legalább az ország szükségletét, tehát azt a 300 ezer tonna mennyiséget, amelyre a hazai piacnak szüksége van. Most ott tartunk, hogy 105 ezer tonnát a rendelkezésünkre bocsátanak, ha akarnak, a Kaposvári Cukorgyáron keresztül.

Képviselőtársam koncepciót említett. Én ezt még el is fogadom, hiszen ellenzéki képviselő, hogyha itt koncepciózus, jó legyen az, de nem kell ide koncepció. Elég a tényeket végignézni, és ha azokat részletesen elemezzük, akkor ezek a tények önmagukban az eredményeket tükrözik, tehát nem kell itt ilyen ellenségképet gyártani, hogy mi nem hisszük el, nem vagyunk jó szándékkal. Dehogynem! Megpróbáltunk mindent! Annyi embert meghallgattunk, amennyit nem kellett volna, tényleg annyi embert meghallgattunk.

És akkor itt megint elmondom, amit a bizottsági üléseken is elmondtam, hogy ennyi amnéziás emberrel én még az életben nem találkoztam, mint ezeken a bizottsági üléseken. Ez afféle nagyon furcsa amnézia, erre felhívom az orvosok figyelmét, hogy ilyen is van, mert arra, hogy ő mit csinált, nem emlékszik, de arra, hogy a másik mit, arra pontosan. (Derültség.) Tehát nagyon érdekes, hogy térben, időben ugyanott, de egy ilyenféle szelektív módon tudtak emlékezni. Persze, én ezt nem vetem senkinek a szemére. Azért nem vetem, mert emberek vagyunk, ki-ki a saját védelme érdekében olyan mechanizmusokat épít be az agyába, amilyet gondol, és ami a védelmét szolgálja, de így nagyon nehéz feladat volt számunkra korrekt képet kapni, mert azért a szerződések átolvasása, illetve az akkori jegyzőkönyvek átolvasása önmagában nem tudja azt pótolni, vagy nem tudta azt pótolni, mint amit a személyes emlékezés adhat egy bizottsági ülésen. Természetesen azt is hozzá kell tennem, hogy voltak, akik azért emlékeztek, de tisztelet a kivételnek, és egészen érdekes dolgokat mondtak, számomra teljesen új megközelítésből világítottak rá a cukorgyárak privatizációjára.

Képviselőtársaim, én most már befejeztem volna, de mégiscsak szólnom kell egy-két szót azzal kapcsolatban, hogy miért hárítjuk mindig a 8 évvel ezelőtti kormányzásra; azért, mert ott a nevében is benne van, hogy különös tekintettel az elmúlt időszak, a 8 év kormányzására. Nem tudom, én úgy emlékszem, 2004 óta vagyunk az Európai Unió tagja, akkor lépett érvénybe ez a kvótarendszer, magyarul: ezek az események, amelyek a kvótarendszerrel, az eladással kapcsolatosak, pont akkor zajlottak le. Ugye, jól emlékszem? Azt hiszem, ez körülbelül így volt. Abban az időszakban az emberek is, akik, urambocsá, tulajdonban voltak, befolyásoló döntéshozatali, kényszer-döntéshozatali helyzetben voltak, és azt mondták, adják ide az öt év támogatását, azután legyen ebből a dologból elég, azok az emberek szerintem a pillanatnyi, egyik napról a másikra történő élet miatt döntöttek így, hogy ezt a pénzt felveszik.

De arra például felhívom a figyelmet, hogy a volt államtitkár, Raskó úr, ha jól emlékszem, államtitkár volt az MDF-es időszakban, a jelenlegi cukoripari finanszírozás, támogatási rendszer mellett vidáman, nagy területen termeszti a cukorrépát. Meg kell mondanom, nem képzelem el róla, hogy veszteséget termelne magának, tehát csak azért történne ez a termesztés, merthogy imád veszteséget termelni. Biztosan nyereséges, és azon a kaposvári környéken elég komoly versengések mentek abban az időszakban, amikor Kaposvár kiválasztotta a termelőket, hogy kik legyenek azok a termelők. Tehát itt azért az a gondolat, hogy a cukorrépa-termesztés teljességgel megbukott, és nem érdemes vele foglalkozni Magyarországon, így, ebben a formában, azt tudom mondani, nem igaz, igenis van vagy lenne termelési kedv.

És akkor kitérek arra a véleményemre is, hogy igen, a bizottság munkájában annak kell a munka eredményének lennie, hogy hogyan tovább, mit tudunk a továbbiakban csinálni. Láttuk, hogy itt a 2004 utáni időszaktól maradt egy romhalom, nem tudom másképp mondani, a cukoripar szempontjából romhalom maradt, úgy, hogy sóval bevetették a gyárak helyét, és elhordták azokat az eszközöket, amelyeket esetleg egyébként saját maguk vásároltak fejlesztésképpen. Ez is egy nagyon érdekes kérdéskör, hogy azok hol kötöttek ki, kiknek adták el, hol számolták el támogatási formákban külön, csak nincs rá annyi idő, hogy az ember ezt is pontosabban elemezze. Ez sem egy teljesen tiszta ügylet.

Tehát hogyan lépjünk tovább ebből a helyzetből? Amikor azt mondjuk, hogy 100 milliárd forintba kerül egy gyár felépítése, akkor én azt mondom, nem számoltunk még minden költséget. Aki a cukortermesztésben dolgozott, az tudja, hogy itt rengeteg speciális gépre is szükség van, tehát ahhoz, hogy egy működő cukorgyárat a vasúttól elkezdve mindennel együtt kiszolgálva, víz mellett elhelyezve működtessünk, ahhoz kell egy termelői környezet is, tehát nem biztos, hogy ez megállna 100 milliárdból. Ez a 100 milliárdos összeg egyébként úgy hangzott el, ha jól emlékszem, valamelyik bizottsági ülésen, hogy körülbelül a Kaposvári Cukorgyár termelési volumenét képviselő gyárról van szó, ami 100 milliárd, egy kisebbet lehetne esetleg 80 milliárdból is, de annak a kapacitása már nem volna akkora.

Tehát a következő időszakban mit kellene tenni? Ha stratégiai üzletágnak tekintjük, márpedig annak tartjuk, akkor mindenképpen magát az üzletágat kellene fejleszteni, és beruházni kellene erre a területre. Azt, hogy ezt hogyan lehet magántőkével, amikor ilyen hatalmas összegekről beszélünk, és kizárólag csak a magyar termelők által összegyűjtött pénzből megvalósítani, ezt erősen kétlem, hogy jelenleg a mezőgazdaságban volna ilyen tőkeerő. Azt viszont, hogy a bankok segítségével létrejöhetne újabb szövetkezés, amelyik szövetkezési formában már egy ilyen gyárat a kiszolgáló termelők fenn tudnának tartani, már elképzelhetőnek tartja az ember, mivel azt meg nem is merem feltételezni, hogy az állam ehhez segítséget tudna nyújtani, hiszen a helyzet ismert, a döntés pedig közel van, mert 2014 utánra el kell dönteni a kvótát, hogy szükségünk van-e rá vagy nem. Tehát mindenképpen valamilyen finanszírozási rendszerben vagy éppen akár európai uniós támogatási rendszerben, de szükséges volna a magyar cukoripart valahogyan azonos szinten talpra állítani és fenntartani, hogy önellátók legyünk.

Egy kicsit hosszúra húzódott a véleményem, de megköszönöm a megtisztelő figyelmüket. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)




Felszólalások:  Előző  197  Következő    Ülésnap adatai