Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. TURI-KOVÁCS BÉLA (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Áder János köztársasági elnök úr ma egy nagyívű beszámolóban egyfelől elmondta, hogy mi történt Párizsban, de én azt hiszem, ennél sokkal többet tett. Az ő beszámolójának én inkább azt a címet adnám, hogy mi történik Párizs után. A beszámoló lényege ugyanis az volt, hogy Pá­rizsban bizonyos egyezmények létrejöttek vagy azok legalább elindultak a felek között. Az ott lévő nagy­számú, és azt kell mondanom, hogy az eddigiek­hez képest szokatlanul nagy számú állam, úgy tűnt, egybehangzóan támogatja azt a megoldást, amely az emberiség számára múlhatatlanul szükséges. Leszögezte köztársasági elnök úr és tényként adta elő, hogy abban ma már nincs különösebb vita, hogy kétségtelenül egy olyan éghajlatváltozás folyik ma a világban és érinti az emberiséget, amellyel szemben bizonyos eszközöket találnunk kell. Azt is leszögezte, hogy e tekintetben a tudomány álláspontja túlnyomóan ‑ hangsúlyozom: túlnyomóan ‑ azonos. Végül, de nem utolsósorban egy másik megállapítása is fontos volt, nevezetesen, hogy az éghajlatváltozás kedvezőtlen tendenciáiban döntős mértékben játszik szerepet az emberi tevékenység, mindenekelőtt az ember gazdasági, ipari tevékenysége.

Tisztelt Ház! Néhány olyan tényre szeretnék rámutatni, ami miatt szót kértem. Meggyőződésem, hogy ha nem helyes premisszákból indulunk ki, akkor a konklúzió sem lesz helyes. Azt gondolom, ebben Spinozának tökéletesen igaza volt, és ezt követni kell. Az a tény, hogy egy olyan éghajlatváltozás van folyamatban, amelyet az emberiség eddig ilyen mértékben talán nem tapasztalt meg, kivéve talán azt a mintegy 10-15 ezer évvel ezelőtti éghajlatváltozást, amely az emberiség egyik részét gyakorlatilag megsemmisítette. Azonban az is tény, hogy az éghajlatváltozásnak vannak olyan formái, amelyeket akár már egy emberöltőn belül is meg lehetett tapasztalni, és amelyből nem vontunk le következtetéseket, különösen nem helyes következtetéseket.

Engedjék meg, hogy két példát hozzak! Az 1859-60-61‑es évben Magyarországot addig nem ismert mértékű hatalmas aszály sújtotta, amely egyben párosult ‑ és ez volt a ritka és kivételes ‑ egy nagyon elnyúló, hosszadalmas fagykárral. Ez Magyarországon, ahol egyébként az élelmiszer-termelésben hosszú-hosszú időn keresztül mindig többlet volt, kifejezetten éhínséget okozott. Egyes térségekben katasztrofális helyzet alakult ki. De talán a másik példa még inkább meggyőző. Az Egyesült Államokban, ahol oly fejlett mezőgazdaság alakult ki már a harmincas évekre is, a harmincas években egy tartósan és elhúzódóan jelentkező hatalmas szélvihar, amely egyben egy nagy hőséggel párosult, egész államot tett tönkre, az emberek tízezreit, százezreit kényszerítette a lakóhelye elhagyására, mert az életfeltételek, alapfeltételek nem maradtak meg.

Tisztelt Ház! Tehát a veszély valós. De a valós veszélyt kellő módon mértük‑e fel ‑ ez már egy másik kérdés ‑, és hajlandók vagyunk‑e szembenézni azzal, hogy melyek ennek az okai? Egyfelől én azok közé tartozom, akik nagyon határozottan úgy vélik, hogy ma tudományos kérdésben, különösen akkor, ha a tudomány azt nagyon biztosra mondja, mindig illik szkeptikusnak lenni. Az én hosszú életem alatt a fizikában, a kémiában, tehát alapvető természettudományos területeken olyan változások mentek keresztül, amelyek korábbi, objektívnek tekintett igazságokat tettek kétségessé. De még inkább így van ez például a csillagászat területén, ahol szinte nap mint nap olyan változásokat kell megismernünk, amelyekről korábban halovány fogalma sem volt az emberiségnek. Ezért önmagában csak a tudományos eszközökre való támaszkodás kétséges lehet.

Arról van szó, tisztelt Ház, és erre szeretnék rámutatni, az elkövetkezendő időszak nem csak arról szól, hogy a kibocsátást miként és milyen mértékben tudjuk csökkenti, és ha ezt csökkentjük, ennek milyen eredménye és következménye lesz, mert e tekintetben meggyőződésem szerint igazi tapasztalataink még nincsenek. Amióta egyáltalán Kiotó óta, majd az ezt követő egyezmények óta ez az ügy foglalkoztatja az emberiséget, az én eddigi ismereteim és tapasztalataim szerint nemhogy döntő változás nem következett be, még az eredmények is rendkívül szerények, ha egyáltalán beszélhetünk eredményekről. Akkor valahol azt gondolom, hogy az okoknál is kereskednünk kell.

Mi az, amivel nem merünk szembenézni? Azt gondolom, hogy itt az ideje, hogy ezzel is foglalkozzunk. Az első ipari forradalom idején a Földön alig több mint kétmilliárd ember élt. Ma, amikor a harmadik nagy ipari forradalom előtt állunk (sic!), 7,3 milliárd ember él a Földön, és nagy valószínűséggel, minden számítás szerint, ha itt nem következik be egy fordulat, akkor el fogjuk érni nem is olyan hosszú idő után a 9 milliárdos vagy akár a 10 milliárdos létszámot.

(14.20)

Balogh János, méltatlanul elfelejtett, nagyszerű túrkevei tudósunk annak idején Magyarországon talán először mutatott igazán rá arra, hogy mit is jelent az emberi lábnyom. Talán először mutatott arra rá itt, és nem figyelt fel rá a társadalom, hogy mit is jelent az, hogy mi a Föld eltartó képessége. Nem merünk szembenézni azzal a ténnyel, hogy ma a világ egyik részében fogyatkozó emberiség, a másik részében egy nagyon erőteljes túlszaporodás mutatkozik. Ez egy ténykérdés. Ha hallgatunk róla, akkor is igaz.

Nyilvánvaló, hogy azok az övezetek, amelyek már egyszer átéltek ilyet, éppen az 1947-1950‑es években egy‑egy nagy szabadságmegmozdulás után, amikor a lendület és a szabadság vitte előre ezeket a népeket, ott valahol az Egyenlítő tájékán Afrikában, reménykedést hozott arra nézve, hogy majd fejlődés jön, növekedés jön, ehelyett elhúzódó, tartós nyomorúság következett. Ezzel is szembe kell nézni az emberiségnek.

Az pedig, amivel itt szembe kell nézni, nem más, mint az erőforrások igazságtalan elosztása. Ha az erőforrások elosztása úgy marad, ahogyan most van, akkor ki kell mondanom, nem nagyon hiszek abban, hogy a legerősebb hatalmak lennének azok, amelyek önmaguk korlátozásán keresztül hajlandók lennének egy olyan helyzetet teremteni az emberiség számára ‑ hiszen erről lenne szó ‑, amikor a visszafogott saját kibocsátásuk, a saját ipari termelésük járulna hozzá ahhoz, hogy túljussunk ezen az egyébként kétségtelenül válságosnak mutatkozó helyzeten.

A köztársasági elnök úr rámutatott néhány olyan kérdésre, amely Magyarország számára iránymutató lehet, és ezekre figyelni kell. Teljesen világos, hogy Magyarország minden ellenkező híreszteléssel szemben az elmúlt 25 esztendőben, de különösen most az utolsó 7-8 esztendőben jelentős lépéseket tett azon a területen, hogy egy olyan helyzetet tudjunk előállítani, ahol legalább mi, magyarok ezzel a ma már tízmilliónál is kevesebb népességgel és viszonylag kis területtel kellő módon tudjunk hozzájárulni a kívánatos és kedvező változásokhoz. De ne áltassuk magunkat, elsősorban azokat a megoldásokat kell megtalálni ‑ a köztársasági elnök úr is ebbe az irányba adott nekünk példát és mutatott utat ‑, amelyek nekünk, magyaroknak az elkövetkezendő időkben sikert hoznak ezen a területen. Ezeket a kitörési pontokat kell megtalálni, ezeken kell továbblépni.

Ugyanakkor bátran szembe kell tudni néznünk azzal is ‑ és úgy gondolom, ez egyértelmű ‑, hogy az erőforrások felosztásánál mi, magyarok ott kell legyünk azok között, akik nem fogadják el, nem tudják elfogadni véglegesnek azt, hogy az emberiség erőforrásai úgy kerüljenek felosztásra, hogy embertársaink nagyobbik részének jövője és lehetősége ne mutatkozzék. Ezen túl kell tudni lépni. Az önzésnek ez a módja és ez a lehetőség már belevitte az emberiséget egy-két olyan forradalomba, egy-két olyan katasztrofális helyzetbe, amelyből nagyon nehéz volt továbblépni. Ma tehát Párizs arra is utat mutat, hogy keresni kell ebben az irányban is a megoldásokat.

Tisztelt Ház! Én ma azért kértem szót, mert úgy gondolom, hogy ma egy olyan pillanat van, amikor érdemes elgondolkodni azon, hogy mit tudunk a továbbiakban tenni azért, hogy azon az úton ne haladjunk tovább, amely az eddigi ipari történések területén kifejezetten káros, az emberiség számára hátrányos helyzeteket állított elő. Ehhez azonban, úgy gondolom, a saját társadalmunkon belül is meg kell találni azokat az egyensúlypontokat, amelyek a saját társadalmunkon belül haladnak abba az irányba, ahol a magyar társadalom minden tagja reménnyel nézhet majd a jövőbe. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban. ‑ Sallai R. Benedek tapsol.)