Készült: 2020.08.05.01:50:52 Dinamikus lap

A felszólalás szövege:

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
31 195 1998.11.19. 8:01  109-244

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Elnök úr! Tisztelt Ház! Figyeltem a költségvetéssel kapcsolatos miniszteri expozét, figyeltem a Fidesz vezérszónokának hozzászólását. Mindketten hangsúlyozták többek között azt, hogy ez a költségvetés értékválasztó, ebből következőleg kiemel bizonyos rétegeket, és azokat preferálja. A költségvetés egészének áttanulmányozása után - figyelembe véve az említett felszólalásokat is - azt kell mondanom: a preferált területek között nincsenek ott az önkormányzatok, amelyek helyzetéről szólni szeretnék.

Ez a költségvetés nem önkormányzatbarát, és nem felel meg az európai gyakorlatnak sem. Mind a Települési Önkormányzatok, mind a Regionális Önkormányzatok Európai Chartája egyértelműen megfogalmazza ugyanis, hogy a helyi közügyek csak akkor láthatók el eredményesen, ha az állam szavatolja az önkormányzatok működésének gazdasági és pénzügyi alapjait. Ez a garancia a mostani költségvetésben nincs meg. Ismerem az önkormányzati szövetségek idevonatkozó állásfoglalásait, amelyek egyértelműen rögzítik, hogy mind a GDP-ből való részesedés aránya, mind a helyi önkormányzatok támogatási aránya elmarad a költségvetés kiadásai között az előző évitől. Ez pedig azt jelenti, hogy az önkormányzati szféra képtelen lesz ellátni azokat a feladatokat, amelyeket az állam meghatároz a részükre, illetve amelyeket a választók elvárnak tőle.

Az önkormányzatiság léte fontos kérdés, a működés biztonsága is az, egyrészt a helyi demokrácia, a decentralizáció követelményei miatt, másrészt az európai csatlakozásunk miatt. Az uniós országok gyakorlata azt mutatja, hogy az államok egyre több hatáskört adnak az önkormányzatok számára. Ez szükségszerű, hisz az államok feladatvállalása a csatlakozással nő; hogy normálisan legyenek képesek működni, meg kell osztaniuk a hatalmukat lefelé, az önkormányzatokkal. Ez a szándék ebből a költségvetésből hiányzik. Miért? Ez a hatalomkoncentráció költségvetése, hiszen mindent megtesz annak érdekében, hogy a kormányzat pénzköltési lehetőségeit bővítse.

Példaként hozom fel a tartalékképzés sokat támadott módját. Ha a növekedés 5 százalék alatt marad, a zárolt összegek felett, ami az önkormányzati szférát illetően 8 milliárd forint körül lesz, a kormány rendelkezik. Ez egyrészt hatáskörelvonás az Országgyűléstől, másrészt az önkormányzatok működését - ha nem ebbe a szférába kerül vissza a zárolt pénz - végtelenül megnehezíti.

A költségvetésből kiolvasható, hogy jövőre drágább lesz az állam költségvetése, legalábbis a kormányzati struktúra működése, ezzel szemben az önkormányzatok az előző évinél kevesebb támogatást kapnak. A költségvetés szembeállítja a központi és a helyi kormányzást, és ezt is az önkormányzatok rovására teszi. Amíg az önkormányzatok 9,6 százalékos, tehát a tervezett inflációt el nem érő támogatásban részesülnek, addig a központi igazgatási szervek támogatása 25 százalék körüli. Furcsa reakció ez ahhoz képest, hogy - emlékszünk még a kijelentésre - az önkormányzati választásokat a Fidesz nyerte. Akkor miért e szűkkeblűség?

De nem elég az önkormányzatoknak a maguk baja, a költségvetés önkormányzati típusokat is szembeállít egymással. A magam részéről tökéletesen egyetértek azzal, hogy az önkormányzatok közti területi, jövedelmi különbségeket mérsékelni kell, de nem úgy, hogy szembeállítom a szegény és a gazdag önkormányzatokat, mint ahogy azt a költségvetés tervezete teszi, hanem az lenne a megfelelő megoldás, ha az állam pénzforrásokat biztosítana erre a célra, és nem a fejlődő, következésképp a környezetüket meghúzó önkormányzatokat sújtja.

 

(16.30)

 

Konfliktushelyzetet teremt az is, ahogyan a 13 százalékos átlagbér-növekedést elképzelik. Először is a 3 százalékos létszámleépítést az önkormányzatok többsége már meglépte, és nincs további létszámcsökkentési lehetőség. Sőt, azt mondom, ennek a költségvetésbe való beépítése cinizmus, hiszen a szakmai törvények egyértelmű létszámnövekedést írnak elő az önkormányzatok részére. Mit csináljanak az önkormányzatok? Melyik törvénynek tegyenek eleget? Csökkentsék a létszámot és a költségvetésnek, vagy növeljék és a szakmai törvényeknek feleljenek meg? Ez a kérdésfeltevés itt és most tűnhet ugyan teoretikusnak, de az egyes önkormányzatoknál ez emberek, családok, intézmények sorsát érinti.

Ugyanígy értékválasztás az is, hogy bizonyos rétegek kapjanak több, míg mások kevesebb béremelést. Ez abszolút megosztja az intézmények dolgozóit, és megoldhatatlan konfliktus elé állítja a helyi érdekegyeztetésre kötelezett önkormányzatokat. Honnan vonjanak el? Miből biztosítsák például a NAT-tal kapcsolatos többletkiadásokat?

Újabb konfliktusforrás a dologikiadás-növekedés. Miből? A százféle célra felhasználni tervezett saját bevételekből? Ha nincs mozgásterük még a saját bevételeket illetően sem, mit mondjanak a képviselők a választóiknak, hogyan és miből kezeljék a helyi sajátosságokat?

A beruházási támogatások 5,6 százalékos növekedési üteme pedig arra jó, hogy elvegye a sikerélményt az önkormányzatok vezetőitől, a testületektől. Egy önkormányzat ugyanis akkor sikeres, ha külső erőforrások bevonásával egészíti ki a saját forrásait - de így miből? Négy év múlva minden önkormányzat fel szeretne mutatni valamit, amiben előrelépett, és ezek között természetesen a leglátványosabbak az újonnan átadott beruházások. Ne vegyék el az önkormányzatok örömét, és ne vegyék el a hitüket sem abban, ami alkotmányos alapelv, hogy tudniillik az önkormányzatok egyenlőek, még a fejlesztési forrásokhoz való hozzájutásban is! Aki hisz az önkormányzatiságban, az, úgy gondolom, megérti ezeket a kételyeket. Fontosak az önkormányzatok. Például abban is, hogy helyben az emberek azt érezzék: számít valamit a szavazatuk, számítanak elképzeléseik, vágyaik.

Az államot stabilizálják a helyi békék. Ezért is érdemes odafigyelni az önkormányzatok fő követeléseire. Mik is ezek? A törvényekben meghatározott feladatokhoz elégséges pénzt kell biztosítani, és ez a költségvetés elsődleges feladata az önkormányzatok vonatkozásában. A normatíváknak inflációkövetőknek kell lenniük. Az szja-bevételek továbbra is legyenek szabadon felhasználhatóak. A saját bevételek növekedési ütemét ne értékelje túl a kormány, mint ahogy azt a helyi adók esetén a 130 százalékos növekedéssel teszi. A helyi önkormányzatok részesedése a GDP-ből, illetve a támogatás aránya a költségvetési kiadásokból ne csökkenjen, hanem az ország teljesítőképességének megfelelően növekedjék!

Tisztelt Ház! Az önkormányzati választásokon a választópolgárok közel fele vett részt, akik a működőképes önkormányzatokra szavaztak. Meggyőződésem: mi sem tehetünk másképp. Ehhez azonban a költségvetésnek is igazodnia kell.

Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
54 4 1999.03.04. 9:54  1-61

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A szabálysértési törvény megalkotásával az Országgyűlés alkotmányos mulasztást pótol, továbbá modernizálja, és a társadalmi viszonyok változásához igazítja a joganyagot. A törvény elfogadása a bírói út igénybevételének megteremtésével lehetővé teszi, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény ratifikációja alkalmával tett fenntartás megszüntethetővé váljék.

Az új törvény megalkotásával a hatályos szabálysértési törvény a jogtörténeti tankönyvek lapjaira kerül. A benyújtott törvényjavaslat, legalábbis az általános rész vonatkozásában törekszik a teljességre, részletező, például a bizonyításra vonatkozó szakaszok esetén. Ugyanakkor sajnos nem egy kodifikációs remekmű, sem tartalmi, sem jogtechnikai szempontból, ezért sok módosítás kell ahhoz, hogy a törvény elfogadhatóvá váljék. Ezen persze segíthetne az előterjesztő bölcsessége, ha visszakérné átdolgozásra a tervezetet a következők miatt. Megítélésem szerint a tervezetnek négy alapvető problémája van:

1. Rossz a felfogása. A tervezet büntetésközpontú olyannyira, hogy az ártatlanság vélelme sem érvényesül benne. A megelőzésre nem fektet hangsúlyt. Fenyegető jellege miatt alkalmatlan arra, hogy illeszkedjen egy konszolidált állam jogrendszerébe.

2. Szankciórendszere egysíkú, a pénzbírság uralja, az intézkedések nem kellő súllyal jelennek meg benne.

3. Hiányoznak a törvény végrehajtásának a feltételei, emiatt félő, hogy a törvény gyakorlati alkalmazása komoly akadályokba fog ütközni.

4. Egyes rendelkezései rosszak, újragondolást igényelnek.

Mindezekről egy kicsit részletesebben; a tervezet - említettem már - alapfilozófiájánál fogva alkalmatlan lesz arra, hogy illeszkedjék egy konszolidált állam jogrendszerébe. Ha belegondolunk, a törvény fenyegeti és bünteti az állampolgárt, nem célja a megelőzés és a visszatartás. Ami a szankciórendszerét illeti, uralkodó szankciója a pénzbírság. Azonban ennek a nagyságrendje sok esetben olyan, amelyet az átlagkeresettel rendelkező elkövető még ha akarja, akkor sem tudja kifizetni.

A tervezetben meghatározott bírságtételek nyilván ismételten emelni fogják az évek óta egyébként is emelkedő átlagbírság összegét. Ez azonban nem lehet kodifikációs szempont, sokkal inkább az, hogy a törvény bírságtételében se szakadjon el a mai magyar társadalmi valóságtól. Az indokolás azt írja, hogy a kiszabott bírságok összege 1997-ben meghaladta a négymilliárd forintot, azt nem említi, hogy ennek mekkora hányada nem volt behajtható. A behajthatóság azért is lényeges kérdés, mert ha a megemelt bírságtételeket az elkövetők egy része nem lesz képes megfizetni, ez oda vezet, hogy az elzárás nem kivételes szankció lesz. Egyébként is, a törvénynek egyértelműen rögzítenie kellene az elzárás funkcióját, nevezetesen azt, hogy kivételes, atipikus és vagylagos jellegű. Ezzel a tervezet adós marad.

A törvényjavaslat legnagyobb hiányossága az indokolásban írtakkal ellentétben a megítélésünk szerint az, hogy nem látszanak biztosítottnak a végrehajtás feltételei. Az önkormányzatok oldaláról vizsgálva a kérdést megállapítható, hogy a tervezet tovább terheli azokat pénzügyi szempontból, holott a költségvetési törvény elfogadása után egyértelműen romlottak az anyagi kondícióik. A kistelepüléseken külön problémát okoz majd az új törvény alkalmazása, hiszen az évi három-négy ügy elbírálása nem ad kellő gyakorlatot a szinte kivétel nélkül nem jogi végzettségű ügyintézőknek, ami eredményezheti, hogy a kifogás hatására a megalapozott határozatot is megváltoztatják az elkövető javára, vagy visszavonják csak azért, hogy ne kelljen bírósághoz menniük.

Megoldás lehetne, ha a gyám- és építési igazgatásban alkalmazottakhoz hasonlóan a szabálysértési ügyekben is a városi jegyző járna el a város környéki településekre kiterjedő illetékességgel. Ennek hiányában komoly anyagi eszközöket kell a kormánynak biztosítania az előbb jelzett települési kör szabálysértési ügyintézőinek szakmai felkészítésére azért, hogy ne egy felkészületlen közigazgatás kerüljön a gyakorlat nélküli bíróság elé.

Ami a bíróságoknak a törvény végrehajtására való felkészülését illeti, ezen a területen számháború folyik. Az indokolás azt állítja, hogy egy bíró havi hatvan ügyet lesz képes befejezni, ezért plusz negyven bírói létszámmal számol. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elképzelése ettől jelentősen eltér, százhúsz bíró és csaknem kétszáz fogalmazó és ügyviteli alkalmazott beállítását tartják indokoltnak a törvény zökkenőmentes végrehajtásához. Szerintük mindez 5,2 milliárd forint többletkiadással jár majd.

A fentiek ismét felvetik azt a sokszor emlegetett dilemmát, hogy megalkotunk egy szakmailag indokolt törvényt, ugyanakkor nem biztosítjuk mögé a végrehajtáshoz szükséges eszközöket. Akkor vajon nem csak papírt gyártottunk? Reméljük, hogy a kormány a törvény hatálybalépéséig ténylegesen megerősíti az eljáró hatóságokat, különösen a bíróságokat.

(9.20)

A törvényjavaslatnak vannak olyan elemei, amelyek kiegészítésre, módosításra vagy újragondolásra szorulnak. Néhány példa ezekből:

Azok, akik a kiutasítás szabályait fogalmazták a tervezetben, feltehetőleg nem vették figyelembe, hogy a menedékjogról és az idegenrendészetről szóló jogszabályok szigorúbb feltételeket fogalmaznak meg az alkalmazáshoz, mint amelyek itt találhatók. Szükséges lenne harmonizálni a joganyagot.

A törvényjavaslat meghatározza a szabálysértés miatt eljáró hatóságok és más szervek rendszerét, ugyanakkor bizonytalan a közigazgatási hivatalok szabálysértési hatóságokkal kapcsolatos jogosítványait illetően. Nehezen megállapítható, mi lehet a tartalma a felettes közigazgatási szerv által tartott törvényességi ellenőrzésnek, különösen hogy a IX. fejezet az ügyész ugyanilyen jogköréről rendelkezik.

A javaslat nem szabályozza kifejezetten a meghallgatás nélküli határozathozatal lehetőségét, azt, hogy az elkövető meghallgatása nélkül, pusztán a feljelentés alapján hozhat-e határozatot a szabálysértési hatóság. A tényállás bizonyításával kapcsolatos rendelkezések arra utalnak, hogy az esetek többségében nem. Ez pedig az ügyek elhúzódását eredményezi. Rendkívül fontos lenne, hogy a tervezet egyértelműen szabályozza, mikor lehet a határozatot csupán a feljelentésre alapozni és mikor a meghallgatásokra. Mint ahogy az is, hogy rögzítse: a törvényellenesen beszerzett bizonyítási eszközök a bizonyítás során nem használhatók fel. Ezt az 52. §-nak tartalmaznia kellene.

A pénzbírság végrehajtása vonatkozásában önkormányzati oldalról aggályos az adók módjára történő behajtás általánossá tétele. Ez előreláthatóan olyan terhet ró az adóhatóságokra, amelyre különösen a nagyobb városokban nincsenek felkészülve. A tervezet 111. §-ának (3) bekezdésében foglaltak azt jelentik, hogy ha a közvetlen letiltás nem vezet eredményre, valamennyi szabálysértési hatóság az önkormányzat adóhatóságának fogja megküldeni behajtás végett a határozatokat. Kérdés: mennyi idő múltán állapítja meg az önkormányzati adóhatóság, hogy a behajtás aránytalanul hosszú idő után vezetne eredményre? Vagyis a javaslat szerint nem marad más hátra, mint az elzárásra történő átváltoztatás. A másik probléma: lehetséges, hogy az eljárás elhúzódása a pénzbírság végrehajtásának elévülését eredményezi, miután a 26. § (2) és (3) bekezdései szerint a letiltás kibocsátása, illetve az adóhatóság intézkedése nem szakítják meg az elévülést.

Az egyes szabálysértések közül egy példát emelek ki, amely ellentétes a kodifikációs gyakorlattal, ez pedig a 143. §; így szól: "Aki törvényben vagy törvény felhatalmazása alapján hozott önkormányzati rendeletben meghatározott korlátozást, illetve tilalmat megszeg, 30 ezer forint pénzbírsággal sújtható." Tudják miről szól ez a tényállás? A tiltott kéjelgésről! Tudom, hogy nekünk, magyaroknak általában egy rugóra jár az eszünk, mindenről az jut az eszünkbe, de ez mégiscsak törvénytervezet! No meg az önkormányzatok, ha törvény felhatalmazása alapján önkormányzati rendeletet alkotnak például az állattartás rendjéről vagy a helyi adókról, amelyekben tilalmakat, korlátozásokat állapíthatnak meg, nem valószínű, hogy ezek megszegése tiltott kéjelgésnek minősülne. Ezért indokolt meghatározni, hogy milyen tárgyban alkotott jogszabály megszegése valósítja meg a szabálysértést.

Tisztelt Ház! Az általam elmondottak talán érzékeltetik, hogy van mit javítani a tervezeten, amit valószínűleg azzal lehetne a leginkább elérni, ha az előterjesztő átdolgozásra visszakérné a joganyagot. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
56 56 1999.03.22. 12:23  37-71

DR. BALOGH LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Aktuálisabb időpontban nem is kerülhetett volna a tisztelt Ház elé a katasztrófavédelemről szóló törvénytervezet, mint most, hiszen az országot a közelmúltban és ma is természeti csapások sújtják. Először az árvíz, aztán a töménytelen hó, utána a belvíz, és most ismét az árvíz keseríti az életünket. Akiket érintett vagy érint, ma is nyögik a következményeit. Lehet, hogy egy életre tönkrementek, vagy hathatós segítség nélkül képtelenek lesznek talpra állni.

Kell tehát a törvény, mert az az ország, amelyet hazaként emlegetünk, nem hagyhatja magára az elesetteit. Más okai is vannak persze annak, hogy e törvényt meg kell alkotni. Az elmúlt évszázadok, főként az utóbbi évtizedek során az ember alapvetően megváltoztatta a tevékenységével élőhelyét, a Földet, és olyan negatív folyamatokat indított el, mint a globális felmelegedés, amelynek nemcsak a világ másik oldalán lehetnek, lesznek káros következményei, hanem nálunk is, és amelyek ellen védekeznünk kell, mégpedig felkészülten. A civilizációs ártalmak és az emberi felelőtlenség ipari katasztrófákhoz vezetnek, amelyeket szintén ki kell védenünk, vagy a következményeit enyhítenünk. Jó és hatékony katasztrófaelhárításra van tehát szükség. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az eddigi veszélyhelyzetek elleni fellépés az elhárítás mai rendszerében nem volt eredményes - az volt. Százak álltak helyt becsülettel a hó elleni küzdelemben, vagy a belvíz visszaszorításában, vagy most a gátakon.

Működik ez a mostani szisztéma is, elsősorban az emberi tényező okán, vagyis a segíteni akarás, a kötelességérzet, a mentésben részt vevő szervezetek tagjainak hozzáértése, kitartása miatt. Maga a rendszer azonban biztosan tovább javítható. Mivel? Elsősorban azzal, hogy egyszerű és szakszerű lesz, egységes és átlátható, jól irányítható szervezettel működik, a felelősség és a jogosítványok megfogalmazása egyértelmű, és biztosított a finanszírozás háttere. A most tárgyalandó tervezet indoklása szinte kivétel nélkül említi a fenti követelményeket. Eddig tehát egyetértés van köztünk.

A szabályozás kérdésében azonban nézetkülönbségeink vannak. Az MSZP-frakció úgy látja, hogy ha a tisztelt Ház megalkotja a katasztrófavédelemről szóló törvényt, akkor annak ebben a tárgykörben alaptörvénynek, kódexnek kell lennie, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi joganyagot valóban harmonizálni kell, és ennek a törvénynek kell tartalmaznia minden lényeges rendelkezést a katasztrófa elleni védelemről, illetőleg elhárításáról. Most ezzel szemben úgy néz ki, hogy a tervezet tele van különböző utalásokkal más törvényekre, ami a kezelhetőségét, az érthetőségét kétségessé teszi.

Az viszont nem törvényszerkesztési probléma, hogy a rendszer különböző szereplőinek kompetenciái összemosódnak, nem egyértelműek. Pedig ez az a törvényhozási tárgykör, ahol egyértelmű felhatalmazások kellenek, hiszen ha katasztrófahelyzet van, akkor nincs idő jogszabály-értelmezésekre.

 

(15.40)

Megkerülhetetlen egy ilyen törvény esetén a kétharmad problematikája. Fölösleges olyan lopakodó jogalkotásba kezdeni, vagy ha úgy tetszik, folytatni, ami fennakadhat az alkotmányosság hálóján. Ennek a törvénynek, miután katasztrófahelyzetekre készül, vitathatatlannak kell lennie. Ez azonban azt igényelné, hogy az előkészítés során egyeztetések legyenek a parlamenti pártok és a szakmai szervezetek részvételével. Nem voltak ilyenek, így nem tud egyértelműen támogatottá lenni a törvény. Különösen nem azokban a rendkívül széles felhatalmazási szándékokban, amelyek tulajdonképpen nagyon is lényegi kérdéseket utalnának kormány- vagy miniszteri rendeleti szabályozások útjára. Például: mikor nyilvánítható katasztrófa sújtotta területté egy térség, vagy milyen támogatás illeti a károsultakat? A módosító és a hatályon kívül helyező rendelkezések kétharmados törvényeket is érintenek. Mindezek arra utalnak, hogy az előzetes egyeztetések nem spórolhatók meg, különös tekintettel az alkotmány 19/D. §-ában foglaltakra.

Problémát jelent a törvényben a kormány intézkedéseivel kapcsolatos szabályozás. A kormány a 7. §-ban a szükségállapothoz hasonló szabályozást kíván alkalmazni veszélyhelyzet kihirdetésére. A kettő azonban nem ugyanaz, hiszen a veszélyhelyzet nem politikai típusú állapot. Itt a kárelhárításon, illetve a kárenyhítésen van a hangsúly, ezért olyan intézkedések, mint például a média vagy a pártok működésének korlátozása, szóba sem kerülhet. Ezt a különbségtételt azonban a javaslat nem teszi meg.

Ugyanilyen problémának tartom az Országgyűlés szerepének bagatellizálását azzal, hogy a tervezet 8. §-ának a) pontja a polgári védelmi szervezetek egyidejű alkalmazásának elrendeléséről tájékoztatni rendeli az Országgyűlést és a köztársasági elnököt. Célszerű lenne ugyanezt érvényesíteni a b) és c) pont esetén, annál is inkább, mert például a tartalékosok bevonultatása sokkal súlyosabb és komolyabb helyzetre utal. Ami a katasztrófavédelem szerveinek felépítését illeti, nehezen átlátható rendszert fogalmaz meg a törvény. Túl sok az oldalág, túlságosan aprózódnak a feladatok kormányzati szinten. Nehezen követhető, ki miben illetékes, ki miért felel például a kormányzati koordinációs bizottság és a védekezési munkabizottságok viszonyában. Mely szervezet végül is a koordinációs bizottság kiszolgáló szervezete, vagy ki kit integrál? A kormányprogram még úgy akar egységes katasztrófavédelmi szervezetet, hogy annak az alapja a tűzoltóság, ahova integrálódna a polgári védelem. A tervezet viszont a fordítottját sugallja.

Igaz, a katasztrófaelhárítás állami feladat, de ha abból indulunk ki, hogy a veszély helyben keletkezik, aztán nő megyei vagy országos üggyé, és ehhez képest az elhárítást is helyben kezdik meg, és csak később kapcsolódnak be nagyobb egységek, akkor érdemesebb lett volna a szervezetet magát is alulról felépíteni, hogy egyértelmű és átlátható legyen. A védekezés és a veszélyelhárítás fontos szervei a helyi és területi védelmi bizottságok, amelyeknek az elsődleges intézkedéseket kell meghozniuk. Célszerű lenne tisztázni, hogy a polgármesternek és a közgyűlés elnökének az önkormányzati források igénybevételét hogyan és milyen módon kell utólag a saját testületeik előtt jóváhagyni, illetve azt, hogy a felhasznált forrás mennyi időn belül kerül utólag pótlásra az állam részéről.

Tisztelt Ház! Az általános problémák közül a végére hagytam, de mondhattam volna az elején is az egyik talán leglényegesebb hiányosságát a tervezetnek. Ez pedig a forrásoldal hiánya vagy bizonytalansága. Az utóbbi időszak médiatudósításai a veszély és az elhárítás bemutatása mellett többnyire arról szóltak, hogy kapnak-e támogatást a rászorultak a kárért vagy sem. A hivatalok szerint igen, a károsultak szerint nem. Egyértelmű, a károsultak helyzete olyan, hogy állami segítségre szorulnak. Úgy ítéljük meg, ennek a törvénynek kell létrehoznia egy elfogadható nagyságrendű katasztrófaelhárítási alapot, amelyből ez a kérdés is megoldható. Nem szabad, hogy a tárcák közti viták hátráltassák a rászorultak megsegítését, ezért kell a katasztrófaelhárítási alap beépítése a törvénybe.

Néhány konkrét rendelkezésről is szeretnék említést tenni. Itt van mindjárt a kormányzati koordinációs bizottság problémája. A normaszöveg szemérmesen elhallgatja, hogy mely szervezet, de főként hogy ki lesz ennek a vezetője. Aztán az indokolásból az látszik ki, hogy a Miniszterelnöki Hivatal. Egy ilyen törvényben nem egyértelműsíteni, hogy ki a főnök, több mint pontatlanság. Az ipari katasztrófákkal kapcsolatban felmerül a kérdés, eleget teszünk-e az ellenük való hatékony védelemnek azzal, hogy a sok pénzbe kerülő, de ténylegesen szükséges feladatokat előíró rendelkezéseket 2003-ig kell teljesíteni. Aztán nyitva hagyjuk azt a kérdést, hogyan lesz erre pénz.

Érdekes az önkormányzati tűzoltóság problémája. Vajon nem lenne-e egyszerűbb a tervezetben rendelkezni róluk, illetve arról, hogy a központi szerv utasíthatja, irányíthatja-e őket, mint az, hogy BM-rendeleti körbe utaljuk a problémát, ami nem is biztos, hogy megoldás. Jelentőségüknél, szerepüknél fogva a települési és megyei védelmi bizottságok szabályozása lehetett volna részletezőbb, egyrészt hogy a jogosítványaik, feladataik egyértelműbbek legyenek, másrészt azért, mert az elnökök személye ciklusonként változhat, és egy ilyen rendkívüli súlyú feladatnál a részletes szabályozás mindenképpen segítené az újonnan belépők munkáját.

A tervezet 16. §-ának (2) bekezdése g) és h) pontja olyan feladatot fogalmaz meg a megyei védelmi bizottságok részére, amelyek a polgári védelemről szóló, jelenleg is hatályos törvény szerint a megyei közgyűlés elnökének feladatai. Ez lehetne törvényszerkesztési probléma is, de lehet üzenet is, ami például arról szól, hogy a közigazgatás átszervezése után a védelmi bizottságok elnökei már nem a megyei közgyűlés elnökei lesznek.

Végezetül, tisztelt Ház, a tervezet sokat és értelmeset akart, ugyanakkor keveset valósított meg. Tulajdonképpen mit is? Összevonni rendelte a tűzoltóságot és a polgári védelmet. Ezt felső és középszinten megcsinálta. A katasztrófavédelem irányítását a belügyminisztertől a Miniszterelnöki Hivatalba helyezte. Lesz néhány új pozíció, ami valószínűleg súlyponteltolódásokat okoz majd a központi irányításon belül, de a végrehajtásban részt vevők helyzete ténylegesen nem javul, hiszen arról, hogy ők milyen költségvetési forrásokkal megerősített támogatást kapnak majd, nem szól a tervezet. A tervezet elfogadása megítélésünk szerint nem javít a tiszai árvízkárosultak helyzetén sem.

Tisztelt Ház! Az MSZP véleménye az, hogy a törvényre szükség van, de olyan törvényre, amely egyszerű, átlátható, egységes, jól irányítható, biztonságosan finanszírozott katasztrófavédelmi rendszert eredményez. Ez nem az a törvény, emiatt a kormánynak vissza kellene vonnia. Az MSZP kész arra, hogy az újbóli előkészítés során segítse egy olyan törvény megalkotását, amely kétharmados többséggel is elfogadható.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
66 54 1999.05.03. 10:01  45-59,62-66

DR. BALOGH LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A közúti közlekedés nyilvántartásáról szóló törvényjavaslattal kapcsolatos hozzászólást alapvetően kétféle módon lehet kezdeni.

Lehet azt mondani, hogy a javaslat megfelel annak a követelménynek, hogy a tulajdon védelmét, a közúti közlekedés biztonságának elősegítését szolgáló új nyilvántartási rendszer szabályait - különös tekintettel az adatok védelméhez fűződő érdekre - törvényi szinten szabályozzuk. A törvényi szabályozás indokoltsága tehát nem vitatható. De lehet azt is mondani, hogy a jelenlegi rendszer - különösen az utóbbi években bekövetkezett változások okán - a rendőrségnél egyébként is meglévő technikával, az ott dolgozók szakmai felkészültsége következtében jól működik. Akkor meg minek módosítani a mostani szisztémát? Talán az okmányok egységes kezelésére vonatkozó érdek lehet az, ami indokolja a mostani változásokat.

Az előbbi kérdésfeltevéssel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a törvényalkotási munkánknak nem a legfontosabb tárgykörével állunk szemben. A tervezet politikasemleges viszonyokat szabályoz. A szabályozás szövegszerű megjelenítéséhez igazán nem sok mindent lehet hozzátenni. Mégis, tisztelt képviselőtársaim, vannak olyan kérdések a tervezettel összefüggésben, amelyekről mindenképpen szólnunk kell.

Az első és legfontosabb probléma annak eldöntése, hogy a törvény arról szól-e, ami a címe, vagy valami másról. Nevezetesen a közigazgatás eddig meg nem szavazott, de sokunk előtt ismert átszervezésének egyik irányáról: a városok szerepének növekedéséről. Miről is van itt szó? Arról, hogy a körzetközponti feladatokat ellátó város jegyzőjének hatásköre - a gyám- és az építési igazgatáson túl - a törvény elfogadása után gazdagodik az okmányirodákkal is. Nem az a kérdés, hogy ez jó-e vagy rossz. A kérdés az, hogy miért nem vitatják, vitatjuk meg ezt az ügyet - nevezetesen a hatáskörök fölfelé csúsztatását - az érintettekkel, a települési önkormányzatokkal. Miért gondoljuk, hogy jobb módszer a közigazgatás átszervezését részleteiben egyik vagy másik törvényben elhelyezni, ahelyett, hogy először magáról a koncepcióról születne döntés, alapvetően az érintettekkel folytatott vita után? Merthogy ez a vita semmiképpen sem spórolható meg.

A másik probléma a törvény és az önkormányzatok viszonya, ami a kormány viszonyulását mutatja az önkormányzatokhoz. Az elmúlt időszak törvényhozása egyre több hatáskört telepít az önkormányzatokhoz anélkül, hogy a feladat anyagi kihatásait az állam a költségvetéséből fedezné. Most is az a probléma, hogy fogalmunk sincs, mennyibe fog kerülni a törvény végrehajtása - különösen az önkormányzatoknak. Az pedig sajnos nem szerepel a törvényben, hogy az új szervezet kialakításának és későbbi működésének teljes költségét az állam viseli. A mostani helyzetben az előterjesztő végtelen nagy könnyedséggel meg tudná mondani, hogy mennyibe kerül a jelenlegi rendszer, milyen eszközökkel, infrastruktúrával és hány fővel működik, mekkora ügymennyiséget kezel, s a többi, hiszen a rendszer ma az államé, tehát megmondhatná. Az előterjesztő azonban ezzel adós marad. Az önkormányzatok pedig tarthatnak attól, hogy majd valamennyi pénzt kapnak a feladat megoldására, de az teljes egészében nem fogja fedezni a kiadásaikat.

A harmadik probléma az, hogy a törvény néhány, nem is lényegtelen részletet homályban hagy. Mire gondolok? A javaslat szerint a nyilvántartást országos illetékességgel a belügyminiszter irányítása alatt álló központi hivatal működteti. Ilyen hivatal ma is működik: ez a BM Adatfeldolgozó Hivatala. Kérdés, hogy a törvény elfogadása után új hivatal létrehozásáról lesz-e szó vagy a jelenlegi átszervezéséről. Erre mindenképpen választ kell adni. Mint ahogy arra is, hogy milyen hatóság fogja értesíteni a nyilvántartót a közlekedési előéleti pontrendszer adatairól. Ez is új hatóság lesz vagy valamelyik meglevő?

A közelmúlt helytelen gyakorlatát követve e tervezet is könnyen bánik a külön jogszabályi felhatalmazásokra való hivatkozásokkal. A 8. § h) pontja a közúti közlekedési előéleti pontrendszerről beszél, amelyet az indoklás szerint külön norma fog meghatározni. A közúti közlekedésben résztvevőket alapvetően érinti, ha a priuszuk valamiféle negatív következményt von maga után. Ennek van akkora jelentősége, hogy ne adjunk biankó felhatalmazást a norma megalkotására. Különben is: milyen jogszabály-alkotási technika az, hogy egy még meg sem született jogszabály negatív következményeit építjük be a tervezetbe ahelyett, hogy akkor módosítanánk a törvényt, amikor már tudjuk, hogy miről van pontosan szó?

A 11. § meghatározza, hogy mit tartalmazzon a járművezetői engedély. A 11. § f) pontja külön jogszabályban meghatározott egyéb adatra utal. Tudjuk, mi ez? Nem. Csak annyit tudunk, hogy alkotunk egy törvényt, amit a fenti technikával felpuhítunk. Legalább az indoklás megmondhatta volna, hogy mit kell az f) pont alatt érteni.

A 33. § (3) bekezdése azt tartalmazza, hogy ha az új tulajdonos elmulasztja a változás bejelentését, akkor a járművet a rendőrség külön jogszabályban meghatározott időtartamra kivonja a forgalomból. Meddig? Nincs rá válasz, mert majd a külön jogszabály megmondja.

A fenti példák azt mutatják, hogy mostanában túlságosan sokszor él a Ház az ilyen homályos felhatalmazásokkal. Pedig ezekben az esetekben is az állampolgárokat alapvetően érintő korlátozásokról van szó, amelyekről vagy a parlamentnek törvényben, vagy a már meglévő jogszabályok pontos ismeretében kivételesen megadott felhatalmazással kellene dönteni.

A negyedik problémakör, amiről beszélnünk kell, az a törvény demokratikus jellege, vagyis az, hogy a tervezet mennyiben segíti az állampolgári jogok érvényesülését, vagy éppen korlátozza azokat. A 17-18. §-ok többek között arról rendelkeznek, hogy az érintett személy megtilthatja vagy korlátozhatja személyes adatainak szolgáltatását. Lényeges szemléletbeli módosulás lenne, ha a szabályozás eleve abból indulna ki, hogy a személyes adatok szolgáltatása tilos az érintett engedélye nélkül. Természetesen a fő szabály alól - állami és egyéb más érdekből - kivételeket lehetne tenni, de ez a felfogás védené igazán a polgár személyes adataihoz való jogát.

A 19-27. §-ok rendelkeznek arról, hogy a nyilvántartásból kik milyen esetekben kérhetnek adatokat. Az állami szervek az adatokat ingyen igényelhetik, míg például a polgároknak fizetniük kell értük. A szabályozásból az tűnik ki, hogy ha valaki a saját magával kapcsolatos adatokat kéri a nyilvántartásból, ezért is fizetnie kell. Szabályozni kellene, hogy ne fizessen - legyen annyi jogosultsága a saját adatait illetően, mint az állami szerveknek, hiszen a 19. § szerint azok sem fizetnek.

 

(15.40)

A 32. § (3) bekezdése szerint az érintett jogosult megismerni, hogy mely adatszolgáltatások alanya volt, vagyis milyen adatát adták ki másnak. Itt a szabályozás úgy módosulhatna, hogy fő szabály szerint a hivatal kötelessége legyen az érintett értesítése a rá vonatkozó adatok más részére történő kiadásáról. A most említett három példa azt mutatja, hogy a szabályozás lehet polgárközpontúbb is, mint a mostani, amely úgy tűnik, inkább hatóságközpontú.

Engedjenek meg még egy utolsó észrevételt, amely a tervezet közérthetőségével kapcsolatos. Ez a "mikor ki a másodfok?" ügye. Az elsőfokon eljáró jegyző eljárását, döntését adatszolgáltatási ügyben másodfokon a BM hivatala bírálja el, míg az okmányok, engedélyek kiadásával kapcsolatos döntését pedig a közigazgatási hivatal. Ezt a jegyzők érteni fogják. De hogy a fellebbezni kívánó állampolgárok eligazodásával baj lesz, az előre prognosztizálható.

Tisztelt Ház! Reményeink szerint a tervezethez benyújtandó módosító indítványok javítanak majd az itt felsorolt hiányosságokon. Az MSZP-frakció a javító szándékú módosító indítványok elfogadásától teszi függővé a tervezet támogatását. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
99 164 1999.11.10. 2:40  1-169

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A mondanivalómban a Burány-Kovács-féle módosító indítványoknak az önkormányzatokra vonatkozó részei mellett szeretnék érvelni.

Az egyik dolog, amit kiemelnék, hogy az szja 5 százalékos helyben hagyása látszólag számtani kérdés, pedig nemcsak az, hanem politikai kérdés is. Én azt mondom, hogy ha és amennyiben nem kerül elegendő pénz helyben az önkormányzatok részére, és ott nem lehet a helyi sajátosságoknak megfelelő döntést hozni, akkor ez a helyi társadalom leértékelődését is jelenti. Ezért természetesen amellett érvelek, hogy az szja helyben maradó része növekedhessék az előbb említett indítványok szerint.

A másik dolog, amit meg szeretnék említeni, az az, hogy a korábbi ciklusok tapasztalatai és a mostani tapasztalatok is azt mutatják, hogy van az önkormányzati rendszernek néhány olyan vonása, amely mindenképpen módosításra szorul.

Ilyen kérdés az, hogy a magyar önkormányzati rendszer elaprózódott. A 3200 önkormányzat fele ezer lakos alatti. Ezeknek a kistelepüléseknek jelentős része nem önfenntartó, a népesség elöregedett, nincs munkahely, nincs adóalany, így bevételük sincs. Az ott lakók általában hátrányos helyzetűek. Ezért ide támogatást kell biztosítani. Ez bizony sokba kerül, át kellene tehát gondolni az önkormányzati rendszert ebből a szempontból is.

Az azonban egyáltalán nem komoly átgondolásra utal, hogy a tervezet szerint a kétszáz lakos alatti települések a korábbihoz képest hátrányos helyzetbe kerülnek, merthogy az eddigi 2 millió forintos állami támogatás esetükben 1 millió forintra csökken. Ezért mindenképpen támogatandónak tartom a 342. és a 388. módosító indítványokat.

Tisztelt Ház! Még egy gondolat, ez pedig az, hogy arra a legalább 40 milliárd forintra, amelyet a 351-es módosító indítvány az önkormányzati szférába juttatna, mindenképpen szükség van. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ebben nekünk, országgyűlési képviselőknek is felelősségünk van, hiszen szakmai törvényeket fogadunk el, amelyek feladatokat határoznak meg, ugyanakkor költségvetést fogadunk el, amelyben pedig nem akarjuk megadni az ehhez szükséges pénzeket. Ezért támogatom ezt a csomagot.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

(13.30)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
101 24 1999.11.12. 4:18  1-35

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Természetesen egyetlen kormány igénye sem vitatható arra vonatkozóan, hogy a működésével összefüggésben adatokat, dokumentumokat titkossá nyilvánítson. Az ilyen jellegű szabályozás lényege az, hogy megtalálja az arányt a nyilvánossághoz és a titkossághoz fűződő érdekek között. A jelenlegi módosítás elfogadása aránytalanul korlátozná a nyilvánosságot, és adna teret a titkosításnak az alábbiak miatt.

A törvénymódosítás szerint a hatályos szöveg 3. § (1) bekezdése kiegészül egy további általános követelménnyel, az állami szervek zavartalan működéséhez fűződő érdek védelmével, melynek beemelése gumiszabályt eredményez. Elsősorban azért, mert korlátlanul kiszélesíti a védendő érdekek körét, amelyek államtitokká minősülnek.

Másodsorban: szinte korlátlan lehetőséget, illetve rendkívül komoly felelősséget ad a minősítőnek, hiszen az ilyen jellegű általános szabályozás mellett a minősítőnek kell eldöntenie, mit tart az állami szervek zavartalan működéséhez fűződő érdekeknek. Harmadsorban: a módosítás elfogadása azt eredményezheti, hogy a jövőben nehézzé válhat az államtitok és a szolgálati titok fogalmának szétválasztása, hiszen mindkettő a zavartalan működéshez fűződő érdeket védi. Negyedszer: a javasolt módosítás elfogadása azt eredményezheti, hogy a kormány 1. tevékenységével kapcsolatban mindent titkosít; 2. avagy mindent nyilvánosságra hoz; 3. vagy néhány fontos adatot minősít titokká.

Ez a gumiszabály tehát lényegében a kormányra, illetve a minősítőre bízza az államtitokká nyilvánítást, amelyet ő belátása szerint tehet meg a jegyzőkönyv, az emlékeztető és az összefoglaló esetén. Ezzel kapcsolatban az adatvédelmi biztos felvetése teljesen jogos, mert a módosítás aránytalanul korlátozhatja a kormányzati munka nyilvánosságát.

A melléklet 13. pontjával kapcsolatban a következőket tartom fontosnak kiemelni:

A hatályos szabályozás szűkebben határozza meg a titokkört. A testületi ülések előkészítő anyagait, illetőleg a belső használatú adatokat minősíti államtitokká, míg a működés körében csak azokat, amelyek az államtitokköri jegyzékben szerepelnek. A módosítás ezzel szemben minden, a testületek működésével összefüggő adatot bevon a titokkörbe, így gyakorlatilag ugyancsak minden, a testületek működésével összefüggő információt elzárhat a nyilvánosság elől.

Természetesen, mint már utaltam rá, el kell ismerni a mindenkori kormányok igényét a munkájukkal összefüggő bizonyos adatok, dokumentumok titkosítására. A szabályozást azonban úgy kell megalkotni, hogy az ne ütközzék az Európa Tanács 1982-es, az információszabadságról szóló nyilatkozatával, amely szerint a nyílt információs politika folytatása a közhatalmi szférában azért fontos, hogy a polgárok jobban megértsék a politikát, és képesek legyenek az ilyen kérdések szabad megvitatására. Ezt a problémakört egyébként az adatvédelmi biztos véleményében részletesen is kifejti.

Összegezve az álláspontomat: nincs szükség erre a módosításra, mert a hatályos szabályozás mellett sem sérülhet a kormányzat munkájával összefüggő adatok titkossága. Nem szükséges a módosítás, mert az egy ad hoc vitára válaszol, a kormányülésekről készült emlékeztetők ügyére, ami megítélhető a hatályos törvény alapján is, vagyis az emlékeztetőknek azok a részei titkosak, amelyek államtitkot tartalmaznak. Nem célszerű elfogadni a módosítást azért sem, mert a nyilvánosság aránytalan korlátozásával járna. A módosítás elfogadása esetén a titokvédelem túlterjeszkedne az adatvédelem körén, ami ugyan alkotmányosan nem kifogásolható, de politikai szempontból nem indokolt.

Mindezek figyelembevételével a módosítást nem tartom elfogadhatónak. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
125 18 2000.03.03. 6:10  1-89

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A helyi önkormányzati képviselők jogállásának egyes kérdéseiről szóló törvényjavaslat beterjesztése indokolt volt. Az már egy más kérdés, hogy a tervezet eleget tud-e tenni annak az elvárásnak, hogy a rendszerváltás óta az önkormányzati képviselők jogállásával összefüggésben felvetődött gyakorlati kérdésekre megfelelő eligazítást adjon.

Van néhány olyan elvi kérdés, amelyet ugyan szabályoz a tervezet, de a szabályozás jelenlegi formája nagyobb érdeksérelmet okoz az érintettek körében, mint annak hiánya. Erre a legtöbbet emlegetett példa az összeférhetetlenséget szabályozó 5. § e) pontja, amelyről nyugodtan állíthatjuk, hogy elfogadása esetén a törvény ki fogja zárni a kistelepülések értelmiségét a helyi közéletből. Ez pedig nem lehet a szabályozás célja.

Ismerve a kistelepülési képviselő-testületek összetételét, azt lehet mondani, hogy az 5. § e) pontjának szabályozása szembemegy a választói akarattal is, hiszen az érintettek jelentős része 1990 óta folyamatosan tagja a képviselő-testületnek és élvezi a választók bizalmát.

 

 

(9.30)

 

Az ilyen nagyságrendű településeken az értelmiség nagyon kis számban van jelen, aki pedig ott él és közéleti feladatot vállal, annak kizárása a közéletből gyengítheti a település lakóinak a helyi közügyek minél szakszerűbb és hozzáértőbb intézéséhez fűződő érdekeit. Indokolt tehát a szabályozás módosítása, ha kell, akár úgy is, hogy az 5. § e) pontja szerinti összeférhetetlenségi ok csak bizonyos lakosságszám feletti településeknél, például 5 ezer fő felett váljon alkalmazhatóvá.

1997-ben az Országgyűlés meghatározta az összeférhetetlenségi szabályokat az országgyűlési képviselők vonatkozásában. Nehezen érthető, hogy a tervezet vajon miért akar szigorúbb szabályokat alkalmazni az önkormányzati képviselők esetén, mint velünk, országgyűlési képviselőkkel kapcsolatban. Márpedig az 5. § i) pontja ezt teszi. Nem engedi meg a képviselő jelenlétét akkor sem, ha az önkormányzat tulajdonrésze a gazdasági társaságokban csupán néhány százalékos. Belátható, hogy ilyen csekély tulajdoni részesedés esetén az összeférhetetlenség kimondása nem indokolt, ennek a szabályozásnak csak akkor van értelme, ha az önkormányzat tulajdoni részesedése 10 százalék vagy efölött van.

Az említett két esetben nézetem szerint túl szigorú a tervezett szabályozás, ugyanakkor van arra is példa, amikor túl elnéző. Ilyen például a b) pont esetén. A területfejlesztési tanácsok munkaszervezetében dolgozókra érvényes az összeférhetetlenség, ugyanakkor a közhasznú társaságokban dolgozókra nem. Erre is érdemes gondolni a kht.-k számának növekedése miatt.

A tervezet 2. §-ában szabályozza az önkormányzati képviselő megbízatása megszűnésének eseteit. A b) pontban foglalt szabályozás megtöri az eddigiekben alkalmazott elvet, amely ahhoz kötötte a mandátum elvesztését, ha a képviselő e minőségével összefüggésben elkövetett bűncselekménye miatt a bíróság őt jogerősen elítélte. Nem igazán érthető ennek a kimaradása a megszűnési okok közül, hiszen a polgármesterek esetén ez az ok fennáll. Ha ez kimarad a szabályozásból, akkor a súlyos bűncselekményt elkövető jelenléte a testületben alkalmas lehet a helyi közélet megzavarására. Az egy másik kérdés, hogy a mandátumvesztés milyen szigorú ítélet kiszabása esetén következhet be. Semmi esetre sem akkor, ha a képviselő büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerősen megállapítja, csak abban az esetben, ha ezzel együtt súlyosabb büntetésre ítéli.

Tisztelt Ház! Az eddigi gyakorlatban a legkuszább helyzeteket a képviselők lemondásaikkal idézték elő. Számtalan példát ismerhettünk meg, amikor a testületi üléseken elszabadultak az indulatok, az érintett képviselők elhamarkodottan a lemondásukat helyezték kilátásba vagy be is jelentették, amit aztán másnap meg is bántak. Ilyenkor következtek a vígjátéki elemeket sem nélkülöző magyarázkodások arról, hogy ki mit is mondott és azt hogyan kell érteni. Éppen ezért fontos garanciális szabály lenne az, ha a képviselő a lemondását minden esetben írásban lenne köteles bejelenteni, az önkormányzati képviselő megbízatása pedig akkor szűnne meg, amikor a testületi ülésen a lemondó nyilatkozatát felolvassák vagy bejelentik. Így az a szokásos vita is kiküszöbölhető lenne, hogy mikor érkezett a lemondás és azt mikor iktatták s a többi.

Teljesíthetetlen kívánalmat tartalmaz a tervezet 4. § (1) és (2) bekezdése. Aki gyakorló önkormányzati ember, az tudja, a határozatkivonat a jegyzőkönyv alapján készül, a jegyzőkönyv készítése pedig - például a hitelesítés miatt - nem megy egyik pillanatról a másikra, így szinte kizárt, hogy a határozat az ülést követő napon kézbesíthető lesz. Így ez csak egy látszatrendelkezés. Mint ahogy az, persze más okból, a 7. § (2) bekezdése és a 12. §.

Jónak tartom a képviselői minőséggel összefüggésben megszerzett bizalmas információk felhasználásának tilalmát és azt is, hogy tilos üzleti ügyben a képviselői minőségre hivatkozni. De az kevés, hogy azt a tervezet tiltja - mert mi van, ha megszegik? Semmi, mert nincs szankciója, enélkül pedig a rendelkezés értelmetlen.

Ugyancsak értelmetlen a 12. § megfogalmazása az önkormányzati képviselők képzéséről. Maga az igény jogos, de a jelenlegi szabályozás csak kívánalmat fogalmaz meg erről, azt azonban nem mondja meg, hogy miből, és mi van akkor, ha a képviselő-testület erre nem fordít pénzt.

Tisztelt Ház! Reményeink szerint a módosító indítványok nyomán a tervezet valóban alkalmas lesz arra, hogy megoldja az elmúlt évek gyakorlatát, a felszínre hozott problémákat. Köszönöm szépen. (Szórványos taps az MSZP soraiból.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
128 60 2000.03.22. 5:14  2-79

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Méltánytalan az önkormányzatokkal szemben, hogy ha az utóbbi időben az egészségügy problémáiról esik szó, akkor az önkormányzatokat mint bűnbakokat emlegetik. Az pedig egyenesen súlyos tárgyi tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy a kórházak problémája azzal megoldható, ha itt is - mint a társadalmi élet más területein - bekövetkezik az államosítás.

Engedjék meg, hogy az egészségügy néhány problémáját az önkormányzatok szemüvegén át láttassam önökkel. Mivel is küszködnek az önkormányzatok?

Először is azzal, hogy a kórházak finanszírozása megoszlik az Egészségbiztosítási Alap és a tulajdonos önkormányzat között, mégpedig olyan arányban, ami azt eredményezi, hogy a tulajdonos önkormányzatnak nincs ráhatása saját kórháza működőképességére vagy működésképtelenségére, holott az ellátási kötelezettség az önkormányzaté.

Másodsorban: a valamikori állami tulajdonban levő kórházak önkormányzati tulajdonná minősítése üres deklaráció a felújítási és amortizációs forrásmechanizmus nélkül. Látható, hogy lepusztulnak a kórházi ingatlanok, a műszerpark amortizálódik, ez pedig a meglevő vagyon értékvesztését jelenti, amiért a felelőst a tulajdonosi körben keresni etikátlan dolog.

Harmadsorban: ne tessenek próbálkozni az önkormányzatok igencsak csekély jogosítványainak elvonásával. Az intézmények feletti pénzügyi ellenőrzés ugyanis az önkormányzatok joga. Szereptévesztés volt tehát az OEP nagy vihart kavart beavatkozása a Csongrád megyei kórházak gazdálkodásába. Szerencsére a próbálkozás úgy pukkadt szét, mint a luftballon.

Negyedszer: nem kellene leállítani olyan programokat, amelyek valós segítséget jelentettek. Nem megy tovább ugyanis a röntgengépek, sugárterápiás készülékek és az altatógépek cseréje. Ehelyett viszont nagy ötletek fogalmazódnak meg a kórházak visszaállamosítására, holott mindenki nagyon jól tudja: nem az államosítás oldja meg a kórházak problémáját, hanem a pénz. Ugyanis nem az a probléma, hogy ki a tulajdonos, hanem az, hogy tudjuk-e biztosítani a kórházak működőképességét. A biztonságos működéshez pedig az önkormányzati vélemények szerint sokkal inkább szükségeltetne, hogy az Egészségbiztosítási Alap költségvetése legyen szektorsemleges, tartalmazza az amortizációt, ismerje el a teljesítmények valós értékét.

Kell tehát a reform. Ehhez pedig pénz kell, valamint olyan egységes egészségügyi politika, amely parlamenti ciklusokon képes átívelni.

Mi lesz a hatása a reform halogatásának?

Először is biztosan jól fognak élni a csődbiztosok.

Másodszor: jobb, ha az egészségügy országos és helyi felelősei átképzik magukat foltozóvargáknak a lyukak sikeres foltozgatása érdekében.

Harmadszor: tovább folytatódik az önkormányzatok bűnbakként való kezelése.

Negyedszer: cserélgethetjük a menedzsmenteket a kórházakban, körülbelül azzal az eredménnyel, mint a beteg magyar fociban az edzőket szokás.

Ötödször: hozhatunk egy csomó jogszabályt arról, hogy a kórházak adósságállományát aktuálisan éppen ki nyeri el. A bajt persze ez nem oldja meg.

Hatodszor: reform nélkül az egészségügyi dolgozók erkölcsi és anyagi megbecsüléséből nem lesz semmi. Mert mi is a helyzet most? Ígérünk nekik 8,5 százalékos béremelést, de adni csak 5-öt ad az állam. Mire ez a kórházakba ér, nem lesz belőle semmi. Miért? Például azért, mert a finanszírozási díjtételek 1999-ről 2000-re nem változtak semmit. És ki lesz a felelős helyben? Ki fog magyarázkodni? A kórház vezetői meg az önkormányzati vezetők.

Tisztelt Ház! Az ország bármely részén végezzenek is közvélemény-kutatást, az emberek a három legfontosabb dolog közé sorolják az egészségügyet. Az egészségügy tehát közügy, országosan is, helyben is. Jó lenne, ha egyszer el tudnánk jutni oda, hogy ne arról vitatkozzunk, mi is tartozik bele, hogyan is kell kiszámítani a GDP 4,5 százalékát, amit mi, magyarok az egészségügyre fordítunk, hanem azon, hogy hogyan lehet a GDP 7-8 százalékát az egészségügyre költeni, miként azt az európai uniós országokban teszik. Az önkormányzatok ebben lennének érdekeltek. Ezért méltánytalan, ha az egészségügy problémáiért belőlük akarunk bűnbakot csinálni.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
148 46 2000.06.14. 9:46  29-55

DR. BALOGH LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A polgári kormány bosszantani akarja a polgárait - ez az érzésem támadt a közúti közlekedési előéleti pontrendszerről szóló törvénytervezet első olvasata után. Alaposabb tanulmányozást követően biztos vagyok benne: a tervezetet nem lehet elfogadni. Ráadásul a legrosszabbkor került a parlament elé, olyan időpontban, amikor jószerével benzin helyett adó folyik a MOL-kutakból. A benzinár teljesen jogos csökkentéséért a kormány nem tesz semmit, hanem benyújtja a közúti közlekedési pontrendszerről szóló törvénytervezetet, amit az autósok úgy értékelnek majd, hogy az állam újabb bőrt akar lehúzni a különböző díjak, adók, biztosítások és az előbb említett magas benzinárak által így is kizsákmányolt autósokról. Mert mit is jelent ez a tervezet a járművezetőknek? Egyrészt újabb fenyegetettséget, újabb büntetési lehetőséget, másrészt azt, hogy bizonyos időközönként - akár kötelező, akár önkéntes utánképzésekért - 15-50 ezer forint díjat kell kifizetniük.

Ne legyenek kétségeik, tisztelt koalíciós képviselőtársaim: rendkívül népszerűtlen dolgot tesznek azzal, ha a tervezetet elfogadják. Azt is le kell szögeznünk: rossz minőségű tervezettel van dolgunk. Merem remélni, azért, mert az előkészítőnek nem volt más módja, hogy jelezze, ő sem ért egyet a meghozandó szabályozással.

Az MSZP-frakció ellenzi a tervezet elfogadását, amelyet az alábbiakkal is indokolok:

A közúti közlekedési pontrendszert egyesek szeretik úgy beállítani, mint aminek bevezetése garantálja a közlekedés nagyobb biztonságát. Lehet, hogy garantálja, lehet, hogy nem - nem tudhatjuk. Amiben viszont biztosak lehetünk, az az, hogy a bevezetésével az állami bevételek nőnek, az autósok terhei fokozódnak.

A pontrendszer bevezetésének hívei általában hivatkozni szoktak külföldi gyakorlatra. Ilyen azonban, hogy "külföldi gyakorlat", általában nincs. Van olyan ország, ahol bevezették a pontrendszert, és van, ahol kitűnően megvannak nélküle. A külföldi példára való hivatkozás azért is sántít, mert ahol bevezették, ott jó a közlekedési infrastruktúra, magyarán minden olyan feltétel adott, amely a biztonságos közlekedést szolgálja, így a járművezetőknek nincs is más dolguk, mint figyelni a közlekedési szabályok betartására; ellentétben a magyar sofőrrel, aki kátyúkat kerülget, rossz utakon autózik, kivilágítatlan útszakaszokon mereszti a szemét vagy idegesen parkolóhelyet keres. Aki közlekedik, az tudja: nálunk, Magyarországon a közlekedés tágabb infrastruktúrája nem kielégítő.

Méltánytalan, ha csak a járművezetők közlekedési magatartását akarjuk 18 büntetőpont összegyűjtése után a jogosítvány elvételével megváltoztatni. Nem a járművezető hibás mindenért. Az államnak is van feladata, például az, hogy az autósoktól különböző jogcímen beszedett pénzeket valóban visszaforgassa a közlekedésbe.

Nem tudhatjuk azt sem, hogy ez elképzelt pontrendszer a gyakorlatban kivitelezhető-e. A pontrendszer bevezetése ugyanis arra fogja ösztönözni a járművezetőket, hogy a legnyilvánvalóbb szabályszegésüket is a végtelenségig tagadják, illetve kihasználjanak minden jogorvoslati fórumot, hátha elkerülhetik a büntetőpontokat. Az autós azt fogja érezni, hogy a rendőr az ő ellensége, pedig tudja, mert tapasztalta, hogy másutt a rendőr segítőkész, útbaigazít, kinyomozza a gyilkosokat, elfogja a robbantókat, és nem békés autós polgárokra vadászik.

A parlament nem is olyan régen szigorította a büntető törvénykönyvet és a szabálysértési törvényt. Ennek a két törvénynek elégnek kell lennie a szigorú és következetes fellépés megalapozására, nincs szükség újabb törvényekre, amelyek feleslegesen keltenek további fenyegetettségérzést a polgárokban, akik úgy egyébként békés, nyugodt társadalomban kívánnának élni. Az autós nem bűnöző, vagy mondhatjuk úgy is, nem az autós a bűnöző.

Tudjuk-e valójában, mennyi kárt okozna a rendőr és a polgár, az állam és az állampolgár bizalmi viszonyában a tervezet elfogadása? Tudjuk-e mekkora ügymennyiség-növekedést eredményezne a tervezet? Tudjuk-e, mennyibe kerül a rendszer bevezetése? A meglévő szervezetek képesek lesznek-e alkalmazni a pontrendszert, vagy újabbakat kell felállítani? Várható-e a pontrendszer bevezetésétől annyi előny, amiért megéri bevezetni azt? Az MSZP-frakció szerint nem, ezért ellene vagyunk a bevezetésnek.

Ellene vagyunk többek között azért is, mert a tervezetből pontosan a lényeg hiányzik: annak felsorolása, hogy konkrétan milyen szabályszegésért hány büntetőpont jár. Ha ezt nem szabályozzuk, akkor nem tudjuk garantálni a törvény kiszámíthatóságát, átláthatóságát. Ha ezt a törvény nem szabályozza, hogyan tudjuk például eldönteni, hogy a 18 pont, amelynek elérésekor a jogosítványt elveszik, sok vagy kevés felső határként? A jogkövetés alapja, hogy tudjam, mit kell követnem; ebből a tervezetből ez nem derül ki.

A törvénytervezet elfogadása elsősorban a fővárosiakat és a nagyvárosokban lakókat, illetve az ott gyakran közlekedőket érintené hátrányosan. Nem kell különösebb közlekedési szakismeret ahhoz, hogy belássuk, a budapestiek és a nagyvárosokban lakók akár néhány év alatt is összegyűjthetik a jogosítvány elvesztését eredményező 18 büntetőpontot.

A tervezet elfogadása hátrányosan érintené a szegényebb rétegeket is, ugyanis nem biztos, hogy ők ki tudják fizetni a hat hónapos bevonási határidő letelte után a jogosítvány visszaadásának másik feltételeként megszabott közlekedési utánképzések 15-50 ezer forintos díját, na meg a megyeszékhelyre történő beutazások költségeit, merthogy utánképzést csak ott tartanak.

A tervezet látszólag humánus megoldása, hogy az összegyűjtött büntetőpontok csökkenthetők, ha a járművezető önként közlekedési utánképzésnek veti alá magát. Valójában ez cinizmus azokkal szemben, akik a rendszerváltás előtt gyártott kétütemű Trabantokkal közlekednek; ők aligha lesznek képesek az önkéntes utánképzés költségeit állni, és így előbb-utóbb kizáródnak a közlekedés lehetőségéből. Erre, úgy tűnik, a tervezet nem gondolt, pedig tény, hogy Magyarországon nemcsak jómódú polgárok, hanem kispénzű trabantosok is élnek.

Tisztelt Ház! Tulajdonképpen a tervezet elfogadása ellen szóló érveket felsoroltam, érdemes azonban néhány, a tervezet belső egységét is kétségessé tevő körülményre felhívni a figyelmet.

Hiányos, illetve nem teljes a szabályozás, mert nem terjed ki azokra, akik nem vezetői engedéllyel, hanem vezetői igazolvánnyal rendelkeznek, mint például a troli vagy a villamos vezetője. Mi az indoka annak, hogy ha valaki kamionnal követi el a szabályszegést, ezért jár büntetőpont, de ha ugyanezt trolival teszi, akkor nem?

A tervezet a helyszíni bírság esetén is lehetővé tenné a büntetőpontok megítélését. Ez ellentétes magával a jogintézménnyel. A helyszíni bírság maradjon csak meg annak, ami: vagyis enyhe szabályszegésért nem lenne szabad büntetőpontot adni.

A közlekedési bűncselekmények esetén sokszor befolyásolja a büntetés mértékét a sértetti közrehatás. Ennek megléte esetén a bíróság enyhébb büntetést alkalmaz az elkövetővel szemben. A pontrendszer ezt a közrehatást nem képes elismerni. A tervezet kimondja, hogy például a gondatlanul elkövetett közlekedési bűncselekmények minősített eseteinél 7 büntetőpontot kell adni. Ugye, nem gondoljuk komolyan, hogy ugyanannyi pontot "ér" a maradandó fogyatékosság okozása, mint ha valaki tömegszerencsétlenséget okoz?

Mind a büntető törvénykönyv, mind pedig a szabálysértési törvény ismeri a járműkategóriákra korlátozott vezetéstől való eltiltás. A tervezet nem. Így kedvezőtlenebb helyzetet teremt, mint az említett törvények. Ez nyilván nem tartható.

 

(15.10)

 

A tervezetet vissza kell vonni, mert a jelenlegi közlekedési viszonyok közepette nem erre van szükség. A közlekedés biztonságát valóban javítani kell, ehhez autópályákat, autóutakat kell építeni, kereszteződéseket kivilágítani és új parkolóhelyeket teremteni - de nemcsak beszélni róla, hanem valóban megépíteni.

Nem csodálkozni kell a magas benzinárakon meg Versenyhivatalhoz fordulni, hanem lemondani az üzemanyagokból származó évi csaknem 400 milliárd adó egy részéről a járművezetők javára, merthogy az autós nem fejőstehén, hanem az ország legnagyobb adófizetője, akit nem fenyegetni kell, hanem megbecsülni.

Tisztelt Ház! Az MSZP-frakció nem fogja megszavazni a tervezetet, és ajánlja, hogy mások se szavazzák meg. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiból.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
161 417 2000.09.28. 5:50  350-418

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Hallgatva a vitát, megerősödött bennem az a hit, hogy ez egy rizikós törvény, mert bár alkotmányos alapjogot nem érint, de alapvető jogosultságát érinti az embereknek, mégpedig a gyors helyváltoztatáshoz fűződő alapvető jogosultságot, amely a modern embernek valóban alapvető jogosultsága. Ennélfogva én mindenképpen fontosnak tartom azt, hogy volt egy hatpárti egyeztetés ebben a kérdésben.

 

(18.30)

 

Rizikós ez a törvény abban a vonatkozásban is, hogy vajon mi lesz akkor, ha ez hatályosul, bevezetjük, mi lesz ennek az eredménye. Ezt is mérlegelték képviselőtársaim.

Sok jogosítvány vész-e el vagy kevés vész el, elveszítik-e egyesek ezzel együtt a munkájukat is, nem lehet tudni. Ezért is azt mondom, hogy ha bevezetésre kerül egy ilyen törvénytervezet, akkor meg kell próbálni, hogy ez minél szélesebb támogatottságot kapjon, mert ugyanilyen vitatott ez a törvény a társadalom rétegeiben is, mint ahogy mi ezt a vitát itt ma lefolytatjuk.

A másik dolog: nem biztos, hogy kevesebb lesz a baleset, ha a pontrendszert bevezetjük. Ez számtalanszor elhangzott már, közlekedési szakértők is ezt mondják.

Tisztelt Belügyminiszter Úr! Miért nem lehet megpróbálni valamiféle próbaidőre bevezetett szabályozást, amely megmutatja, hogy kevesebb lesz-e a baleset azáltal, hogy a pontrendszert bevezetik - hiszen ön említette, hogy valamiféle felmérések már voltak korábban ezzel kapcsolatosan. Nem hiszem, hogy szentségtörés lenne, ha egy olyan szabályozást fogadnánk el, ami ezt a próbaidőt, ennek a bevezetését lehetővé tenné.

Megfontolandó ez abból a szempontból is, hogy - ha mondjuk, ha nem - ez a kettős büntetés elvének bevezetését is jelenti. Hiszen egyszer megkapja a büntetést azért, amit csinált a járművezető, másfelől pedig kap egy pontot, ami gyűlik, gyűlik, és egyszer csak elér egy kritikus határt - nevezetesen a 18 pontot -, és ekkor szükségszerűen bekövetkezik a jogosítvány elvesztése. Persze, mindenki rendet akar az utakon, ez teljesen természetes - mi is.

De azt a rendet talán el lehetne érni úgy is, ha azokat a jogszabályokat, amiket nem is olyan régen szigorítottunk, alkalmaznánk. Tudjuk-e azt, hogy a módosított szabálysértési törvény eredményeként kiszabott bírságok gyakorlata hogy alakult? Nem tudjuk, mert ilyen gyakorlat még nincs. De azt tudjuk, hogy ez szigorú törvény, hiszen mi fogadtuk el. Mi lenne, ha várnánk, mondjuk, egy évet, a belügyminiszter úr leszűrné a tapasztalatokat, és ezt követően kerülne ide, a Ház elé ez a törvény?

Ide tartozik az a kérdéskör is, amit szintén fölvetettek már képviselőtársaim, hogy mi van akkor, ha az a pénz, ami a bevezetésre fordítódna, a rendőrséghez kerül, és nem kerül olyan helyzetbe egyetlenegy főkapitány sem, hogy bizonyos idő elteltével nincs mód arra, hogy mozogjanak a gépjárművek, mert nincs pénz benzinre.

A harmadik dolog, amivel foglalkozni szeretnék, magához a törvény szövegéhez kapcsolódik. Alapkérdés, amiről Göndör István képviselőtársam már szót ejtett, de többen is beszéltek róla, hogy a szabályszegéseket és a hozzájuk rendelt pontok számát a törvényben kellene hogy szabályozzuk. Nem értem, hogy ha ezt most elismeri az újonnan kidolgozott tervezet, és ezt beemeli a törvénybe, miért nem teszi ezt a véglegesség igényével. Miért mondja azt, hogy később ezt a szabályozást kormányrendelet fogja majd megtenni?

Vannak ennek a törvénynek technikai elemei. Ezek áttehetők lennének a kormányrendeletbe, de ez, ami kardinális kérdés, a törvényben kellene hogy maradjon. Úgy érzem, hogy be kellene emelni a törvénybe a méltányosság alkalmazásának lehetőségét, és ezt mindenképpen a Belügyminisztérium keretén belül képzelném el. Be kellene emelni azért, mert - szintén szó esett róla - a sértetti közrehatást ez a tervezet nem tudja kezelni. Miért ne lehetne megoldani a méltányosság gyakorlásával?

Vagy: a hivatásos sofőrök vonatkozásában miért ne lehetne méltányosságot gyakorolni? Vagy: a kategóriára eltiltásnál, ha a hivatásos gépjárművezető a szabályszegéseit, mondjuk, motorkerékpárral követi el, akkor szintén alkalmazható lenne. Az élet tud produkálni olyan eseteket, amikor emberiességi szempontokból is szükség lenne a méltányosság gyakorlására.

Szerintem ez megoldható lenne akkor, ha a jogszabályba bekerülhetne egy ilyen rendelkezés.

Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy meg kell hogy gondoljuk ezt a jogszabályt, meg kell gondolni ezt a törvényt, hogy elfogadható-e avagy nem. Ma úgy látom, hogy elég kétlelkűek vagyunk ebben a vonatkozásban.

Köszönöm szépen.

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
167 110 2000.10.20. 7:04  1-323

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ha a költségvetés alapjául szolgáló bázisadatok nem a valóságot tükrözik, akkor a rájuk épített tervek ugyancsak ingatag lábon állnak. Ez a helyzet a mostani költségvetéssel is. Az idei költségvetésben körülbelül 200 milliárd forint többletbevétel keletkezik, de ez a 2000. évi bázisba természetesen nem épül be. Tehát ha a bázisszámok alacsonyabbak, a tervezett növekedés a ténylegesnél nagyobbnak fog látszani.

Az önkormányzatok szempontjából a bázisként figyelembe vett összeg az árvíz miatt zárolt 7,3 milliárd forinttal kevesebb. Így az önkormányzati forrásbővülés nagyobbnak tűnik 2001-re, mint amekkora az valójában.

Tisztelt Ház! A kétéves költségvetés különösen hátrányos az önkormányzatokra nézve, hiszen az ellátandó feladataik folyamatosan nőnek, ugyanakkor az ellátásukhoz szükséges pénzből egyre kevesebb áll rendelkezésre. A kormány központosít. Csak azokat a forrásokat hagyja helyben, amelyek a legszükségesebbek, a többit állami szintre koncentrálja. A központosított pénzeket pedig többnyire a kormánypárti önkormányzatok kapják, illetve a pénzek állami feladatok forrásait képezik. Például 2001-ben kevesebb jut alap- és középfokú oktatásra, kórházakra. Ugyanakkor arányaiban jobban emelkednek az állam működésére fordított kiadások.

Az önkormányzatiság lényege a helyi közügyek intézése. Helyi közügyet intézni nem lehet anélkül, hogy az önkormányzatoknak ne legyen szabadon felhasználható pénzük. Márpedig évről évre kevesebb az ilyen pénz. A demokrácia gyakorlása, mint tudjuk, pénzbe kerül. Sajnos, ez a tulajdonsága a helyi demokráciának is megvan.

Az ÁSZ-jelentés szerint az önkormányzatok költségvetésében a normativitás erősödik, a források még inkább kötődnek a kötelező feladatellátáshoz. Ez azt jelenti, hogy források híján egyre kevesebb pénzügyileg is megalapozott, helyi sajátosságokat figyelembe vevő döntés születhet. A 2001. évi költségvetésben meglévő pénzügyi többlet a minimálbér emeléséhez, a közalkalmazotti átlagkeresetek növekedéséhez és a szociálpolitikai intézkedésekhez kapcsolódik. Ez is bizonyítja, hogy szabadon felhasználható pénzük alig lesz az önkormányzatoknak.

A költségvetés segíti a konfliktusok helybe telepítését. Például: azt mondja a kormány, hogy csökkenti valamelyik adót vagy járulékot. Ugyanakkor kevesebb pénzt ad az önkormányzatoknak. Ezek nem tudnak mit csinálni, a pénz kell, tehát emelik a helyi adókat. Akkor most mi csökkent a polgár szempontjából? Semmi, csak nem a kormányt, hanem az önkormányzatokat szidják érte.

 

 

(13.50)

 

A másik példa: a kormánypárti politikusok előszeretettel beszélnek arról, hogy most épül fel a XXI. század intézményrendszere, amely megalapozza a jövőt. Ezzel szemben a pénzügyi források hiányában mit is csinálhat a települési önkormányzat? Leépít, mert az ígéretekkel ellentétben a 2 százalékos létszámleépítés kényszere most is benne van a költségvetésben; átad, és olyan intézményeket ad át pénz hiányában a megyéknek, amelyek a települések lelkét adják; színvonalat csökkent az intézményeiben, mert a pénzügyi kondíciók erre kényszerítik.

Hol van már az az időszak, amikor arról volt szó, hogy tiszta viszonyokat teremtenek a feladat- és hatáskör telepítésében, és ezzel együtt garantálják ennek pénzügyi fedezetét?! A szakmai törvények növelik a feladatokat, ugyanakkor a szükséges pénzt a költségvetés nem garantálja. Például: a közoktatási törvény szerinti normatíva biztosításához plusz 18 milliárd forint kellene, a polgármesteri tisztségről és az önkormányzati képviselők tiszteletdíjáról szóló törvények hatályosulásához 2,7 milliárd forinttal több pénz kellene, a növényvédelmi törvény betartásához 3,8 milliárddal többre lenne szükség, de nincs pénz a tűzoltók pótlékára, távolléti díjaira sem.

A kormány csak mondja, hogy a települési önkormányzati rendszer elaprózódottsága pénzügyi szempontból pluszkiadásokat jelent, de nincsenek igazi ösztönzők a költségvetésben - a körjegyzőséget kivéve - a társulási hajlam erősítésére. Ha lesz pénz, lesz társulás, ha nem, a társulás legfeljebb kényszerrel hozható létre, ennek pedig nyilvánvaló politikai rizikója van.

A kormány szembeállítja a gazdag és szegény önkormányzatokat azzal, hogy a területi kiegyenlítésre a pénzt nem az önkormányzati rendszeren kívüli forrásokból biztosítja, hanem az egyik önkormányzattól elveszi, a másiknak odaadja.

Sorolhatnám még az önkormányzatokra vonatkozó költségvetés negatív hatásait; nem teszem, csupán megállapítom, ha akarna, a kormány sokat tehetne az önkormányzatokért. Hogy mit? Először is adja vissza a 2000-ben zárolt 7,3 milliárd forintot. Miért? Például azért, hogy legyen pályázati önerő az önkormányzatok számára; azért, hogy pályázhassanak környezetvédelmi beruházásokra, mert enélkül nem lesz európai csatlakozás; azért, hogy az oktatáson belül megteremtődjenek a hatékony nyelv- és számítástechnikai képzés tárgyi feltételei, mert ezek nélkül viszont nincs európai szintű tudás; azért, hogy legyen egy elfogadható egészségügyi rendszer Magyarországon. Olyan büszkék vagyunk a gazdasági növekedésre, ugyanakkor eszünkbe sem jut, vajon mit tud kezdeni a gazdaság a beteg munkaerővel.

Van egy másik vonatkozás: a társadalmunk elöregedő társadalom, ezt a helyzetet csak rontja a katasztrofális állapotú egészségügyi rendszer. Amikor tudjuk, hogy milyen a magyar egészségügy helyzete, nem cinizmus-e azon keseregni, hogy fogy a magyar, ahelyett, hogy elegendő pénzt adnánk az orvosi ellátásra? Nem ellentmondás-e az, hogy bármelyik városunkban az autószalon ezerszer különb, mint a kórház? Ez is értékválasztás, katasztrofális következményekkel.

Hol marad a pénz az információs társadalom alapjainak kiépítésére? Ne csak a félkarú rabló jusson el minden magyar település kocsmájába, hanem az információs társadalom alapegységei is legyenek jelen minden iskolában, könyvtárban, önkormányzatnál és ahol van, a teleházakban, mert igazából ez lesz a jövő. Meggyőződésem, a jövő az erős helyi demokráciáké lesz. Sajnos két évig még biztosan nem, mert ezt a kétéves költségvetés nem garantálja.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
169 75 2000.11.06. 9:12  46-86

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Amikor az egyes közlekedési törvények módosításáról szóló törvényjavaslat előkészítése folyt, megvolt a lehetőség arra, hogy a közlekedési joganyag együttes, kódexszerű szabályozására kerüljön sor. Az előterjesztő ezzel a lehetőséggel nem élt, pedig szükség lett volna rá, nemcsak a jogharmonizáció ürügyén, hanem célszerűségi okokból is, hiszen a közlekedési joganyag ma rendkívül szerteágazó, nehezen átlátható, és így nehezen is követhető. A benyújtott tervezet nem az átláthatóságot segíti.

A következő probléma a tervezettel az, hogy olyan fogalmakat használ, amelyek tartalma tisztázatlan vagy ellentétes más jogágakban alkalmazott hasonló fogalmakkal. Ilyen például a súlyos sérülés, amelynek a tervezetben használt meghatározása merőben más, mint ahogy ezt a büntetőjog használja. A tervezet nem titkoltan az EU-konform szabályozásra törekszik, átvesz néhány olyan elemet a magyar közlekedési joganyagba, amely az európai szabályozás része. De EU-konform szabályozás-e az, ha a jogalkotás során mást sem teszünk, mint folyamatosan kötelezzük, szigorúbban büntetjük, bírságoljuk a közlekedő embert, ugyanakkor a közlekedés egyéb feltételeit a jogalkotás nem javítja? A mostani tervezetnek is van egy olyan eleme, amely a bírságok növelését célozza.

Tisztelt Ház! A tervezet 2. §-a lehetővé teszi, hogy az állam, illetve az önkormányzat a kizárólagos állami, illetve az önkormányzati törzsvagyon részét képező autópályák, autóutak, közutak s a többi működtetése céljából költségvetési szervet vagy - saját többségi részesedéssel - e célra gazdálkodó szervezetet alapíthat, vagy koncesszióba adhatja a működtetést. Nem megnyugtató azonban a működtetése a többségi állami vagy önkormányzati részesedéssel létrehozott társaságnak abból a szempontból, hogy önmagában a többségi részesedés nem biztosít döntő befolyást a társaság működésére. Ily módon például az autópálya-, autóút-építés, -fejlesztés, -felújítás s a többi kikerülhet az állami, illetve az önkormányzati tulajdonosi rendelkezés alól. Számunkra olyan szabályozás fogadható el, amely a tulajdonos rendelkezési jogát nem csorbítja, de megtartja a felelősségét is.

 

 

(A jegyzői széket Németh Zsolt és Kapronczi Mihály foglalja el.)

 

A tervezet 4. § (1) és (4) bekezdése két problémát vet fel. Az egyik: aki eddig engedély nélküli fuvarozást végzett, annak járművét kitiltották a forgalomból, vagy a Közlekedési Főfelügyelet megbírságolta. A tervezet szerint az eljárást közvetlenül a megyei közlekedési felügyeletek végzik, amelyek a fenti cselekményért bírságot szabnak ki, amely bírság a felügyeleteket illeti. Ezzel az a probléma - amit már a bevezetőben is jeleztem -, hogy a szabályozás a bírságkiszabás gyakoriságát és a bírságok összegét fogja növelni, hiszen a felügyeletek ezzel saját működésüket finanszírozzák meg. A növekvő bírságösszeg ugyanakkor csökkenteni fogja az állam fenntartási kötelezettségét a felügyeletek vonatkozásában.

A másik probléma az, hogy a törvény szövegéből hiányzik annak a szabályozása, melyik közlekedési hatóság jogosult az eljárás lefolytatására. Nem hiszem, hogy jó az a jogalkotási technika, amelyik az illetékesség eldöntését a törvény indoklására bízza. Az indokolás ugyanis tartalmazza: az eljárást az a közlekedési hatóság folytatja le, amely az ellenőrzést végezte. Ez nem jó így. Az illetékességet megalapozó rendelkezést a törvény szövegének kell tartalmaznia.

A 4. § (6) bekezdése olyan kötelezettséget fogalmaz meg a határvámhivatalokkal szemben, ami felveti, hogy a vámhivatal képes-e az engedélyek meglétének ellenőrzésére, annál is inkább, mert az egyben a valódiság megállapítását is jelenti. Van-e ennyi emberük, van-e pénz a szükséges technikai háttér kialakítására? Vagy ez is olyan intézkedés, ami a várakozási időt növeli majd, és nehezíteni fogja a határátkelést. Meggyőződésem, hogy hiányos is a (6) bekezdés szabályozása, ugyanis nem mondja meg, meddig tagadhatja meg a határátlépést a határvámhivatal. Nyilván az érvényes engedély bemutatásáig, vagy a Központi Közlekedési Felügyelet belépést engedélyező vagy elutasító intézkedéséig. Ez nincs szabályozva a tervezetben.

A tervezet 8. §-ában foglaltakkal maximálisan egyet lehet érteni. De még inkább egyet lehetne érteni azzal, ha végre olyan szabályozás születne, amely ténylegesen csökkentené a járművek környezetszennyezését, mégpedig nem úgy, hogy bírságol, hanem úgy, hogy segít. A csaknem két évvel ezelőtt Graz környékén történt magyar buszkatasztrófa után megszületett egy olyan miniszteri rendelet, amely évente két évvel csökkenti a személyi fuvarozásban működtethető buszok életkorát. Ez azt jelenti, hogy 2000-ben 16 éves a legöregebb busz, amellyel közlekedhetnek. Nem lenne-e célszerűbb olyan vásárlási kedvezményeket adni, amelyek megkönnyítenék az új buszok forgalomba állását? Az öreg buszok forgalomból történő kitiltásából ugyanis új busz még nem lesz. Ugyanígy a környezetvédelmi bírságok önmagukban még nem fogják eltüntetni a húszéves füstokádó IFA teherautókat sem az utakról. Olyan támogatási kedvezményeket kellene biztosítani, amelyek ténylegesen a járműpark korszerűsítését, fiatalítását eredményezik.

A tervezet 12. §-a kiegészíti a közúti közlekedési törvény 44. § (3) bekezdését, amelyben arról rendelkezik, hogy a jármű vezetője, ha a megengedett vezetési időt túllépte, pihenőidő letöltésére kötelezhető. Maga a szabályozás jó, de aki a-t mond, az mondjon b-t is, vagyis eszközöket kellene adni a hatóságnak ahhoz, hogy a pihenőidőt ki tudja kényszeríteni.

 

(17.10)

 

Ilyen lehet bizonyos okmányok, például útlevél, forgalmi engedély, fuvar- és menetokmány s a többi elvétele. Ezzel mindenképpen ki kellene egészíteni a szabályozást.

A légi közlekedési balesetek és repülőesemények alapos kivizsgálására a tervezet szakmai vizsgálat végzését teszi kötelezővé. Kimondja, hogy ennek nem célja a felelősség megállapítása. Ezzel egyet lehet érteni, de ki kellene egészíteni a szabályozást azzal, hogy a felelősség megállapításához a szakmai vizsgálat anyagát rendelkezésre kell bocsátani. A 21. § nevesíti a polgári légi járművel és a katonai légi járművel okozott baleseteket. Nehezen érthető, hogy a katonai légi járművet miért nem nevezi nevén a tervezet, és kereszteli el azt állami légi járműnek. Persze, ez csak formális dolog. Az azonban már nem, hogy nincs szabályozva, a katonai és polgári légi járművek baleseteinek kivizsgálásakor ki jár el. Vajon a különös illetékesség viszi-e az általánost ez esetben is, mint ahogy az a büntetőeljárásban szokás, vagy kölcsönösen vizsgálódnak? Ez esetben ki vezeti a vizsgálatot? Van-e tájékoztatási kötelezettségük egymás iránt és a többi? Ezeket a kérdéseket mindenképpen szabályozni kell.

Az eddigi kritikai észrevételek eltörpülnek amellett, amit a törvény 25. §-ával kapcsolatosan kell megfogalmaznunk. A 25. § olyan fogalmakat használ, amelyek ellentétesek a magyar jogban bevett és alkalmazott kategóriákkal. Az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet módszertani levele egzakt módon megfogalmazza, hogy mi a súlyos sérülés. Ez a fogalom a magyar joggyakorlatban egyértelmű. Érthetetlen, hogy a 25. § miért próbálja újraértelmezni a súlyos sérülés fogalmát. De alkalmaz olyan kategóriát is, mint például a súlyos vérzés, amiről nem lehet tudni, mit tekint annak. A tisztázatlan fogalmak pedig mindig zavart okoznak a joggyakorlatban.

A tervezetben a halálos sérülés fogalma is eltér az általános felfogástól, amely szerint ha a halál és a légi baleset között okozati összefüggés van, akkor a halál a légi baleset következtében állott be. Ez akkor is igaz, ha a halál 30 napon túl következik be. Azt gondolom, hogy a 25. §-ban foglalt szabályozást a magyar joganyagnak és joggyakorlatnak megfelelően kell átdolgozni.

Tisztelt Ház! Elismerve, hogy a jogharmonizáció miatt szükséges a közlekedési törvények módosítása, a fenti kritikai észrevételek fenntartásával tartjuk alkalmasnak a tervezetet az általános vitára.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
192 53 2001.03.07. 4:21  39-90

DR. BALOGH LÁSZLÓ, az alkotmány- és igazságügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Jó az a cél, amelyet a javaslat maga elé tűz, nevezetesen a közbiztonság javítása. De rossz a törvény, mert ezzel a tervezettel a közbiztonság nem javítható.

Arról van szó, hogy az elmúlt tíz évben a civileknél lévő, engedéllyel tartott maroklőfegyverekkel alig követtek el bűncselekményt. Ismereteim szerint egy ilyen eset volt. Ez a törvénytervezet pedig az engedéllyel tartott maroklőfegyverek számának drasztikus csökkentését kívánja elérni. De a bűncselekmények elkövetéséhez nem ezeket, hanem az illegálisan szerzett és tartott fegyvereket használják fel. A törvényjavaslatban egyetlen olyan rendelkezés sincs, amely az illegális fegyvercsempészetet, a belföldi illegális fegyverkereskedelmet vagy az illegális fegyvertartást próbálná korlátozni vagy meggátolni. Pedig igazából ennek lenne a közbiztonságot javító hatása. Mivel ilyen rendelkezést nem tartalmaz a tervezet, elsősorban ezért nem tartjuk elfogadhatónak.

A hatályos, még az Antall-kormány időszakából származó, fegyvertartásra vonatkozó szabályozás tartalmaz egy bizonyos alanyi kört, akik önvédelmi fegyverre jogosultak. Azzal egyetértünk, hogy az alanyi jogosultság megszűnjön, azt azonban meg kell jegyezni, hogy nem az országgyűlési képviselők, illetve polgármesterek köre az a személyi kör, amelytől a közbiztonságot elsősorban félteni kellene. A kiváltságok megszüntetése azonban, érintsen ez bármilyen foglalkozási ágat, helyeselhető. A rendőrség döntse el, hogy fennáll-e valamiféle veszélyeztetettségi állapot a kérelmezőnél, és ha igen, adja meg a fegyver tartására vonatkozó engedélyt, vagy ha nem lát ilyen okot, tagadja meg azt.

A tervezet bizottsági vitája során kormánypárti képviselőktől hallani lehetett olyan érveket is, hogy rendet kell tenni az engedéllyel tartott maroklőfegyverek területén. De hát rend van! A Belügyminisztérium által nyilvánosságra hozott jelentésekből az derült ki, hogy a tartásra vonatkozó szabályozás és az önvédelmi fegyverek tartásának gyakorlata garantálja a biztonságot. Nem látható be igazából, hogy mi is indokolja ezt a szabályozást, amely a jelenlegi gyakorlathoz képest átesik a ló túlsó oldalára.

Az értékőrzés és az ingatlanőrzés területén is problémákat fog felvetni a tervezet elfogadása. Például a vízművek a veszélyeztetett vízbázisaikat jelenleg fegyveres őrökkel őriztetik. Ha a törvény hatályba lép, bekövetkezik náluk is a teljes leszerelés. Óhatatlanul felmerül a kérdés, mi a nagyobb társadalmi érdek, a vízbázisok biztonságos őrzése, vagy az, hogy az őröknél ne legyen pisztoly. A válasz, azt hiszem, egyértelmű. Bajban lesznek a bankok is, mivel a tervezet nem biztosít számukra elég időt ahhoz, hogy a beléptetőrendszereiket ki tudják alakítani, hiszen valamiféle védelemre mindenképpen szükségük van. Vannak honvédségi feladatok, amelyeket civil őrök is elláthatnak, ilyen például a fegyverraktárak őrzése.

 

(14.00)

 

Itt is fel lehet tenni a kérdést, hogy mi a nagyobb érdek: az, hogy a fegyverraktárakat biztonságosan őrizzék, vagy az, hogy ne legyen pisztoly az őröknél. A törvény különbséget tesz tulajdonőr és tulajdonőr között. Az egyik őrnek megengedi a fegyverviselést, a másiknak nem. Ez nem szerencsés.

Az elmúlt tíz évben a civil biztonsági őrzéssel foglalkozó szervezetek száma megnőtt, szolgáltatásaikat igénybe vették, volt és van megrendelésük az általuk nyújtott szolgáltatásokra. Ez azt mutatja, hogy a gazdaságnak, a társadalomnak van erre igénye. Kérdés: ki fogja ezt az igényt kielégíteni a jövőben?

Tisztelt Ház! Megismétlem, amit az elején mondtam: a törvényhozási cél jó, a konkrét jogszabálytervezet azonban nem alkalmas a kitűzött cél elérésére.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
192 65 2001.03.07. 13:00  39-90

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A fegyverekről, lőszerekről és lőterekről szóló törvényjavaslat lehetne jó jogszabály is, valóban szolgálhatná a polgárok biztonságérzetének növelését, a közbiztonság javítását, a rendteremtés iránti igényt és a bűncselekmények számának csökkentését. Ezek mind olyan célok, amelyekkel az MSZP egyetért és amelyeket támogat. Már itt, a bevezetőben szeretném leszögezni, hogy a tervezet átdolgozása után ezeknek a céloknak az elérését lehetségesnek tartjuk.

Maga a tervezet azonban adós marad azzal, hogy megindokolja, miért van szükség az új szabályozásra. Adós marad azzal is, hogy legalább az indokolás számadatokkal, érvekkel alátámassza azokat a célokat, amelyek megvalósításáért a tervezetet benyújtották. Adós marad azzal is, hogy elemezze a hatályos szabályozás elmúlt tízéves gyakorlatának tapasztalatait.

Tisztelt Ház! Induljunk ki abból, hogy mi a törvénytervezet célja. Elsősorban a közbiztonság védelme. A rendőrségi adatok szerint az elmúlt tíz évben alig volt olyan bűncselekmény, amelyet a civileknél lévő önvédelmi lőfegyverrel követtek volna el. Ismereteim szerint egy ilyen eset történt. Ez nem az a törvény, tisztelt Ház, amellyel a közbiztonság javítható, mert ez nem az a törvény, amely a közbiztonságra veszélyes fegyverek számát csökkenti, mivel a közbiztonságra veszélyes fegyverek nem a tartási engedéllyel rendelkezőknél vannak. A közbiztonság akkor javulna, ha a tervezet a határainkon keresztül illegálisan becsempészett fegyverek számát csökkentené vagy szüntetné meg, illetve megakadályozná az országon belüli illegális, bűnözési célú fegyverkereskedelmet. Hiányolom a tervezetből az idevonatkozó rendelkezéseket.

Kétségtelen tény, nemzetközi tapasztalatok is alátámasztják, hogy az önvédelmi fegyvereknek van visszatartó hatásuk. A bűnöző meggondolja, hogy megtámadjon-e olyan személyt, akinél attól kell tartani, hogy az fegyverrel rendelkezik. Persze, a közbiztonság védelme elsődlegesen rendőri feladat. De ha a rendőrség nem képes megvédeni minden polgárt, és maga is úgy értékeli, hogy az élet vagy a testi épség veszélyeztetettsége fennáll, akkor adja meg a lehetőséget arra, hogy a polgár megvédhesse önmagát vagy a családját. Ennek egyik formája lehet a fegyvertartás engedélyezése, mint ahogy azt az indokolás is említi.

A törvénytervezet másik ismert célja a rendteremtés ezen a területen. Az engedéllyel tartott fegyverek tárolására, használatára vonatkozó szabályok betartását a rendőrség rendszeresen ellenőrzi. Az ellenőrzések tapasztalatai nem utalnak kirívó szabálytalanságokra. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne még szigorúbb szabályokat hozni - lehet. Mint ahogy a tervezet is szigorúbbá tehető azzal, ha tartalmazza a fegyverek tárolására vonatkozó szabályokat. De nem ez itt a lényeg, hanem az, hogy a jogosan igényelt rendteremtést az engedély nélkül tartott fegyverek területén kell megvalósítani.

A törvény másik célja az európai jogharmonizáció. Ezért tartalmazza is a tervezet a polgári célra nem alkalmazható fegyverek tilalmát, bevezeti az európai lőfegyvertartási engedélyt, valamint a fegyverek egységes nyilvántartását és az ezzel kapcsolatos adatszolgáltatási kötelezettséget. Ennyi az EU-s jogharmonizációs kötelezettség. Ebből azonban nem következik, hogy az engedéllyel kint lévő fegyverek számát csökkenteni kellene.

Az uniós országok gyakorlatában van két irány, amelyet követhetünk. Az egyik felfogás abból indul ki, hogy aki büntetlen előéletű, az alanyi jogon hozzájuthat önvédelmi maroklőfegyverhez. Hogy ez a felfogás jó vagy rossz, azon lehet vitatkozni, az azonban tény, hogy felértékeli a büntetlen előéletet. A másik felfogás, amely civileknek nem engedélyezi a maroklőfegyverek tartását, Angliában gyakorlat. Ez is lehet egy példa.

Ezzel kapcsolatban azonban két dolgot meg kell említeni. Az egyik: ha egy országban drasztikusan csökkentik az önvédelmi fegyverek számát, ott ezt követően nő a bűnözés. Angliában is ez történt, 38 százalékkal nőtt a fegyveresen elkövetett bűncselekmények száma. A másik körülmény: a bevont önvédelmi fegyverekért az angol kormány piaci árat fizetett, és ennek fedezetét a költségvetés biztosította. A tervezetben ilyesmiről szó sincs.

Végezetül a törvény célja csökkenteni az önvédelmi, tehát engedéllyel tartott maroklőfegyverek számát. Ha megmondaná a törvénytervezet, hogy miért, akkor egyet is lehetne érteni ezzel a céllal. Lehet, hogy az előterjesztő úgy értékeli, már az Antall-kormány időszakában sem volt indokolt lehetővé tenni a önvédelmi fegyverek ekkora mennyiségének használatát. Az előterjesztőnek lehet ez a véleménye. Az viszont tény, hogy Európában Anglia után Magyarországon van hatályban jelenleg is a legszigorúbb fegyvertartásra vonatkozó szabályozás.

Tisztelt Ház! Az MSZP egyetért azzal, ha az eddig érvényes alanyi jogosultság az önvédelmi fegyverek megszerzése vonatkozásában megszűnik. El tudjuk fogadni néhány civil szervezet azon ajánlását, hogy a rendőrség kérje ki a fegyvertartási engedélyt kérelmezőkkel együtt élők nyilatkozatát, mielőtt az engedélyt kiadná. Az a véleményünk, hogy fegyvertartási engedélyt kizárólag büntetlen előéletű állampolgárok kaphatnak. Szigorú szabályok kellenek ide, hiszen a fegyvertartás veszélyes üzem, ami fokozott óvatosságot, körültekintést és józanságot igényel. Ezért sem tudunk egyetérteni az indokolásnak azzal a részével, amely arról szól, hogy az ittas vezető fegyvertartásra jogosult lehet.

Fenntartásaink vannak viszont a lőfegyver és lőszer megszerzésével és tartásával kapcsolatos szabályozással. A sportfegyverek megszerzése terén a tervezet indokolatlanul privilegizált helyzetbe hozza a Magyar Sportlövők Szövetségét, amikor arról rendelkezik, hogy kizárólag neki van joga rajtengedélyt, minősítést, szövetségi tagságot, külföldi versenyre lőfegyver kivitelét és hazai versenyre lőfegyver behozatalát igazolni. Tévedés csak egy szövetségről beszélni, vagy ha nem tévedés, akkor meg indokolatlan diszkrimináció, hiszen ezen kívül még további hat szövetség létezik. A Magyar Sportlövők Szövetsége elsősorban a klasszikus olimpiai versenyszámok szervezése és összefogása terén rendelkezik komoly tapasztalatokkal. A többi szövetség mellérendelt viszonyát változtatná meg a tervezet, sőt hátrányosan érintené az adott sportágak fejlődését. Ezért mindenképpen indokolt lenne a Magyar Sportlövők Szövetsége mellett más lövész szakmai szövetségek beiktatása is a tervezetbe.

A vagyonvédelemre használható lőfegyverengedélyek körét szintén drasztikusan csökkenti a tervezet. Nem veszi figyelembe, hogy az őrző-védő szervezetek tevékenysége iránt van piaci kereslet. Eszközök híján ők ki fognak szorulni erről a piacról. Kérdés, ki tudja betölteni az így keletkező űrt, és ki tudja kielégíteni a gazdaság ilyen irányú igényeit. A rendőrség képes lesz az igények egy részének megfelelni, de az egésznek nem.

 

 

(14.40)

 

Indokolt lenne meggondolni a 25. § bővítését, vagyis szélesebb körben lehetővé tenni a lőfegyverek és lőszerek munkavégzés céljából történő tartását. A lőfegyverek kereskedelmével foglalkozó kis- és nagykereskedelmi üzletek működése szükségessé teszi azok hatásos védelmét, hiszen a nagyobb számban, koncentrált helyen tárolt fegyverek ilyen jellegű védettség hiányában kihívást jelentenek egyes bűnözői csoportok számára.

Végezetül ebben a körben kell megemlíteni azt is, hogy a törvény hatálybalépésére adott féléves időtartam nem lesz elegendő a bankok számára ahhoz, hogy az új beléptető rendszereiket kiépítsék; valamivel helyettesíteniük kell a kieső fegyveres őröket.

Tisztelt Ház! Az önvédelmi célú fegyvertartást meghatározó 28. § hiányos. Nem értem, ha a bírónak lehetőséget ad a fegyvertartásra, akkor miért zárja ki ebből a körből az ugyanazon eljárásban részt vevő ügyészt és ügyvédet. Másfelől a munkahelyi vezető javaslatának szerepe lehet a centrális alárendeltségű szervezeteknél. A bíró, vagy ha bekerül a szabályozásba, az ügyvéd esetén ennek nincs jelentősége.

A 28. § (5) bekezdése annak a természetes személynek a fegyvertartását engedélyezi, akinek az élete vagy testi épsége büntető-, szabálysértési, államigazgatási vagy polgári peres eljárásban való részvétele miatt fokozott védelmet igényel. Ez, gondolom, a szakértők és az ügyvédek mellett azokra a tanúkra vonatkozhat, akiket meg kellene védeni, de a rendőrség úgy látja, hogy erre nem lesz képes, ezért önvédelmi fegyvert ad számukra. Nézzük, hogyan is történik mindez a gyakorlatban:

A tanú az eljárás valamely szakaszában úgy érzi, hogy veszélyben van, ezért védelmet kér a hatóságtól. Erre az tájékoztatja, hogy önvédelmi lőfegyver tartására jogosult. A tanú bejelenti, szeretne ilyet. Először elmegy orvosi vizsgálatra. Ott, tételezzük fel, bizonyos idő után azt mondják neki, hogy alkalmas. Ezután beiratkozik elméleti oktatásra, majd gyakorlati oktatáson is részt vesz. Amikor ezt befejezte, vizsgát tesz. Bemegy a rendőrségre, kap fegyvertartási engedélyt. Ezzel elmegy a fegyverkereskedőhöz, megveszi a fegyvert. Aztán a rendőrség ezt beírja a fegyvertartási engedélybe, illetve nyilvántartásba veszi. Persze az új fegyverrel gyakorolnia is kell. Mire mindezt végigcsinálja, lehet, hogy megszületik a jogerős ítélet, és az ő veszélyeztetettsége pedig megszűnik. Ebben az esetben az önvédelmi fegyver megtartása nem indokolt, kivéve, ha a hatóság még további két évig engedélyezi az önvédelmi fegyver tartását. Úgy gondolom, sikerült érzékeltetni a helyzet fonákságát, a szabályozás nehézkességét.

Az élet nem csak a felsorolt esetekben eredményezhet olyan veszélyhelyzetet, amelyet maga a rendőrség is annak értékel. Ezekre az esetekre megoldást jelenthetne az (5) bekezdés kiegészítése úgy, hogy egyéb okból is kérhető lenne az önvédelmi fegyver, amelynek megadásáról a rendőrség döntene.

Tisztelt Ház! Érdemes meggondolni: ha a fegyverek tartására eddig kiadott engedélyek érvényessége lejár, mi lesz a komoly értéket képviselő fegyverek sorsa. Ha az angol példát követnénk, akkor a fegyverek leadásakor a szakértő által megállapított piaci árat kellene kifizetni a tulajdonosoknak. Ezzel szemben a megoldás valószínűleg az lesz, hogy a tárolási és egyéb költségek miatt vagy semmit nem fog kapni a fegyver tulajdonosa, vagy még neki kell fizetnie a rendőrségnek.

Úgy tűnik, a tervezet 46. § (1) bekezdése megfelelő átmeneti időt garantál a fegyverek eladására, amikor azt mondja, hogy a törvény hatálybalépése a kiadott engedélyek érvényességét nem érinti. Ez lehet így is, de megtörténhet az is, hogy már a hatálybalépés másnapján a belügyminiszter elrendeli az önvédelmi fegyverek beszolgáltatását és hatósági tárolását. Erre ugyanis a 49. § (2) bekezdése lehetőséget ad számára.

Tisztelt Ház! Az MSZP véleménye szerint a szabályozási célok jók, maga a tervezet nem, azt át kellene dolgozni. Ha ez nem történik meg, módosító indítványokkal nehezen tehető olyan koherens egésszé, amely valóban a közbiztonság javítását szolgálja.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP padsoraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
192 97 2001.03.07. 8:00  90-112

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Az előttünk lévő törvényjavaslat a személy- és tárgykörözésről csak látszólag technikai jellegű kérdés, valójában azonban fontos része nemcsak a bűnüldözéssel és igazságszolgáltatással foglalkozó szervek munkájának, hanem érinti az állampolgárok személyes szabadságjogait is.

A most említett személyes szabadságjogok érvényesülése és a közérdek megkívánta intézkedések mindig is központi kérdései, illetve korlátai voltak a rendvédelmi szerveknek adott felhatalmazásoknak. Mit és mennyit engedjen a törvényhozó? Mi és hogyan biztosítja a bűnüldözés vagy az államigazgatás, vagy éppen a közegészségügy céljainak elérését? Mi garantálja egyben az állampolgárok és az érdekükben működtetett különféle intézmények jogait? Mikor lehet valaki fényképét és személyes adatait közszemlére tenni és bűncselekmény elkövetésével gyanúsítani a nagy nyilvánosság előtt? Mikor lehet valakit közérdekből az országhatáron lekapcsolni?

Nos, többek között ezek az aggályok, kérdések is felmerültek akkor, amikor az előttünk fekvő törvényjavaslat megalkotásra került. Ha a kérdéseket tovább soroljuk, eljuthatunk odáig, hogy érezzük az eltűnt személy hozzátartozóinak félelmét, a kimondatlan, elgondolni sem mert kérdéstől, vajon az eltűnt hozzátartozó életben van-e még, és vajon a hatóság megtesz-e mindent a felderítés érdekében. Ez az a kérdés, amely mindig megfogalmazódik a személyek eltűnése esetén, de felvetődik például a hosszú évek munkájával összespórolt gépkocsi eltűnésekor is. Érdekeltjei és szenvedő alanyai is lehetünk tehát a személy- és tárgykörözésnek. A kérdés nem az, hogy a javaslatra szükség van-e, mert ez egyértelmű, a nézetek különbözősége a szabályozás mikéntjében mutatkozik meg.

 

(17.10)

 

Az MSZP kormányon is és most, ellenzékben is fontosnak tartotta a biztonság kérdését. Fontos számunkra a létbiztonság, a szociális biztonság, de a szabályozási tárgykör okán most a közbiztonság fontosságáról van szó, mert a most vitatott törvényjavaslat szabályozási tárgyát ez képezi.

Ezért mondjuk azt, hogy a tervezet megszületése fontos lépés volt a közbiztonság erősítésében, és mondjuk, hogy az előttünk lévő törvényjavaslat általános vitára alkalmas. Kritikai észrevételeinket a részletes vitában mondjuk el, vagy módosító indítványainkban fogalmazzuk meg. Leszögezzük, éppen ideje volt megalkotni ezt a törvényt, amely hiánypótló jellegű, rögzíti a napi rutint és az évek során kialakított gyakorlatot.

Fontosnak tartom, hogy a rendőrségen kívül más szervek körözéselrendelési jogát is rögzíti a tervezet, ugyanakkor nem szabályozza az állampolgári bejelentések esetén követendő eljárást, holott az idevonatkozó szabályozás külön fejezetet érdemelne. Fontos érdek szól amellett, hogy a szabályozás rögzítse, ki dönt a körözés elrendeléséről, ki hajtja végre, és milyen eszközök állnak rendelkezésre a végrehajtáshoz. Ezt a társadalmi érdeket, illetve igényt megalapozza, hogy 1999-ben 25 586 személyt köröztek, ebből 21 498 fő ellen elfogatóparancsot bocsátottak ki, és több mint négyezer eltűnt személyt keresett a rendőrség.

Tisztelt Ház! A tervezet öt törvényt módosít, amelyek közül a leglényegesebb módosítás a rendőrségi törvényt érinti. Az előbb, amikor a körözés teljesítőjének rendelkezésére álló eszközökről volt szó, meg kellett volna említenem, hogy a körözés teljesítése során kifogásolandónak tartom, hogy a rendőrség a kiskorúakkal vagy a fiatalkorúakkal szemben poligráfot alkalmazzon; ez azért túlzás. Ugyancsak tisztázatlan marad az a kérdés, hogy mi az eljárás azokkal a személyekkel kapcsolatosan, akiknek a felkutatása eredményes volt. Melyek az ő jogaik, hozzá kell-e járulniuk ahhoz, hogy a tartózkodási helyüket közöljék az őket keresőkkel?

A 17. § (3) bekezdése szerint a körözési információs rendszer törvényességi felügyeletét a Legfőbb Ügyészség látja el. Az információs rendszer ki- és bemenő alapegységei ugyanakkor a kapitányságok és a főkapitányságok. Emiatt az lenne indokolt, hogy a szabályozás a törvényességi felügyelet ellátásával az ügyészséget bízza meg. A 26. § szövege nem értelmezhető teljesen egyértelműen. A kérelemben megjelölt tárgy esetében - amennyiben a nyilvántartásban szerepel - az adatigénylő jogosult megismerni a tárgy további egyedi, azonosító ismérveit is. Ez jelentheti a tulajdonos nevének, esetleg más személyes adatainak megismerését. Azt javaslom, legyen egyértelmű a szabályozás, a tulajdonos adatait nem ismerheti meg az adatigénylő. Nem lehet törvényalkotói cél az, hogy a rendőrség személyes adatokat adjon ki a tulajdonosról. A 28. §-t indokolt lenne kiegészíteni azzal, hogy az itt megállapított díj az adatszolgáltatást végrehajtó rendőri szervet illeti meg.

A most említett néhány hiányosság - mint már jeleztem - módosító indítványokkal kiküszöbölhető. Ami viszont alapvetően hiányzik a tervezetből, az az eltűnt személyek felkutatására vonatkozó szabályozás. Azok, akik az eltűnt személyek, többnyire hozzátartozók felkutatása miatt a rendőrséghez fordulnak, előtte már általában kimerítették a saját lehetőségeiket a keresésben. Ezért indokolt lenne, hogy a körözés elrendeléséről a bejelentés után nyomban döntsön a rendőrség. Amennyiben a körözés elrendelésre került, a bejelentéstől számított 24 órán belül a körözés legyen benne a körözési információs rendszerben. Az állampolgári bejelentések, amelyek tipikusan az eltűnésekre vonatkoznak, élvezzenek elsőbbséget, ezzel is kifejezésre juttatva a rendőrség szolgáltató jellegét. A szabályozásnak fel kell törnie a rendőrségen meglévő bűnügyi érdekeltségű felfogást, és a hatóság számára is legyen fontos mindaz, ami a családok számára fontos, vagy az eltűnéseknél tragikus.

Ehhez természetesen eszközök kellenek. Adjon pénzt a költségvetés arra, hogy az adminisztráció ne nyomja agyon a különböző okból elrendelt személyi körözésekkel foglalkozó rendőröket; teremtsen olyan helyzetet, hogy a személyi, technikai háttér, akár titkosszolgálati eszközökkel, bevethető legyen egy-egy eltűnt kisgyerek, fiatal lány vagy éppen idős ember felkutatásához. Ez az a fejezet, tehát az eltűnésekkel kapcsolatos eljárás szabályozása, amely hiányzik a törvényből. Fontos lenne, mivel kézzelfoghatóvá tenné az adófizető állampolgár előtt, érdemes a rendőrségre költeni, mert ha a hozzátartozót baj éri, még akkor is, ha nem bűncselekményről van szó, a rendőrség megad minden segítséget a megtalálásához.

Tisztelt Ház! Az előzőekben már mondtam, az MSZP általános vitára alkalmasnak tartja a tervezetet. Reméljük, hogy módosító javaslataink és az eltűntek felkutatását szorgalmazó fejezet be fog épülni a tervezetbe.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
192 165 2001.03.07. 7:57  112-182

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! A Magyar Szocialista Párt számára fontos az a körülbelül százezer köztisztviselő, akiket a törvény módosítása közvetlenül érint - ezért is szeretnénk, ha a javaslataink beépülhetnének a tervezetbe és jobbá tennék azt, mert van mit javítani rajta.

A korábbi, köztisztviselőkre vonatkozó szabályozások koncepcionálisan eltértek a jelenlegitől: abból indultak ki, hogy stabil, jól fizetett, profi szakemberek kellenek a közigazgatásba, akiknek a karrierje - éppen szakmaiságuk okán - a pártpolitikától való egyenlő távolságtartásuk, semlegességük miatt képes választási ciklusokon is átívelni.

Ez a tervezet több szempontból is más koncepciót képvisel. Az első különbség az, hogy nyíltan a politika "szolgálólányává" teszi a köztisztviselői kart, és a szakmaiságot másodlagos szempontként kezeli; bevezeti a főtisztviselői kar intézményét, vagyis állami pénzen kiépíti a párt közigazgatási klientúráját. Erről már nagyon sok minden elhangzott, én csupán azt a kérdést szeretném feltenni, hogy mi az üzenete ennek a rendelkezésnek. Az, hogy ha az én emberem vagy, megfizetlek, és első helyen nem a szakmaiságodat, hanem a hűségedet fizetem meg. Még inkább a klientúraépítést szolgálja a 68. §, amely lehetővé teszi, hogy a miniszterelnök az államigazgatás általa kiválasztott körének olyan magas fizetést adjon, amilyet csak akar.

Itt egy kicsit megszakítanám a mondanivalómat, és emlékeztetnék arra, amit Hadházy képviselőtársam mondott az imént, arra utalva, hogy gyakorlatilag kell is egyfajta kiegyenlítés a közigazgatás két ágán belül az illetményalapot illetően, és ez egy igazságos dolog. Ez így lenne, tisztelt képviselőtársam, abban az esetben, ha ez a 68. § nem adná meg a miniszterelnök úrnak azt a lehetőséget, hogy az államigazgatás bármelyik csoportját kiemelje, és annak magasabb fizetést adjon. De lehetne mondani más, olyan jellegű intézkedést is a törvényen belül, amely, én úgy hiszem, inkább az államigazgatást preferálja. Gondoljon az érdekegyeztetésre, ott is található egyfajta, az államigazgatást kedvezőbb helyzetbe hozó intézkedéssorozat.

Ezek az intézkedések átpolitizálják a köztisztviselői kart, megteremtik a politikai váltógazdálkodás közigazgatási hátterét, de lehetővé teszik azt is, hogy megyénként húszegynéhány vezető bármikor cserélhető.

A köztisztviselői kar igazából akkor működik jó, ha stabil. Vajon a stabilitást szolgálja-e az a rendelkezés, amely szerint a betöltött álláshelyre is kiírható pályázat, vagy a másik, amely lehetővé teszi a vezetői megbízás indokolás nélküli visszavonását úgy, hogy ez egyben a köztisztviselői jogviszony megszűnését is jelenti, ha másik munkakört nem tudnak felajánlani az addigi vezetőnek. Persze, ha szakmailag nem tudnak mit kezdeni a köztisztviselővel, akkor még mindig el lehet őt távolítani az etikai eljárás során.

 

 

(19.30)

 

 

Ez az a pontja a törvénynek, amelynek nincs helye egy modern jogrendszerben. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy nem jogszabály alapján hozott döntés akár állásvesztéssel is járhat.

A köztisztviselői életpálya legfontosabb eleme a bér. Messze nem tudunk egyetérteni azzal, hogy nincs garancia a törvényben az illetményalap évenkénti emelésére. Ha ez így marad, az illetményalap bármikor befagyasztható.

A törvény szerint a köztisztviselők a teljes illetményüket 2004. január 1-jén érik el, nem így a politika által kivételezett főtisztviselői kar, rájuk nincs olyan rendelkezés a törvényben, amely a fokozatos bevezetést rendelné el. Mi azt is el tudjuk képzelni, hogy a köztisztviselők teljes illetményüket 2002. december 31-én érjék el.

Nehezen érthető rendelkezése a törvénynek az, amely szerint a fizikai és ügykezelő állomány - mintegy 25 ezer fő - kikerül a köztisztviselői körből, így aztán egy szervezeten belül két törvény hatálya alá fog tartozni az amúgy egységes állomány. Munkaszervezési szempontból ez biztosan nem jó, de píárszempontokat szolgálhat, ha például azzal akarunk dicsekedni, hogy kis létszámú köztisztviselői kar is képes ellátni az igazgatási feladatokat ma Magyarországon, vagy azzal, hogy béremelés nélkül, csupán ezzel az intézkedéssel magasabb lesz a köztisztviselők átlagbére, ugyanis a fizikaiak és az ügykezelők kis fizetésű emberek.

A tervezet mostohán bánik az önkormányzatokkal, különösen a községi önkormányzatokkal. Itt az illetményalap különbözőségeiről szó volt, ezzel nem untatom képviselőtársaimat, azonban felhívnám a figyelmet a következőre.

A községi önkormányzatok esetében: más helyi önkormányzat például 20 százalék illetmény-kiegészítést fizethet a felsőfokú végzettség, és 10 százalékot a középfokú végzettség után - a községek nem. Ők csak 10 százalék kiegészítést adhatnak a felsőfokú végzettség után, bizonyára azért, mert a községekben túlkínálat van a felsőfokú végzettséggel rendelkezőkből. Nem hinném, hogy így lenne.

A vagyonnyilatkozati körről annyit szeretnék elmondani, hogy ebben a körben az államnak teljesen jogos az igénye a közélet tisztasága iránt, az állampolgárnak pedig teljesen jogos az igénye a személyhez fűződő jogai iránt. Ezt a kettőt kellett volna valamilyen módon egyensúlyba hozni, és nekem az a véleményem, hogy a vagyonnyilatkozat ezt a problémát nem tudta megoldani. Arra kell gondolnunk, hogy a közigazgatáson belül ez durván 60 ezer embert érint - csak a közigazgatáson belül durván 60 ezer embert érint -, plusz még hozzá kell vennünk a házastársat, az élettársat és a velük együtt élő gyerekeket, óriási irattömeg lesz. Ha ehhez, államtitkár úr, még hozzávesszük az évenként kötelező teljesítményértékelést, ez annyira el fogja bürokratizálni és el fogja nehezíteni a működést, ami szerintem az igazgatás hatékonyságának a rovására megy.

Itt van ez az érdekegyeztetésről szóló dolog, amit az előbb megemlítettem. Azt gondolom, ritkaság az, amikor egy jogszabály indokolása mondja azt, hogy némi visszalépés tapasztalható a korábbiakhoz képest, hiszen elismeri azt, hogy funkciójában ez egy szűkítettebb érdekegyeztetés. Nem is ez a probléma. A probléma szerintem az, hogy különbséget tesz az államigazgatási érdekegyeztetés és az önkormányzati érdekegyeztetés fórumai között. Sokkal több jogot ad az államigazgatási érdekegyeztető fórumnak, a KÉT-nek, amelynek például joga van arra, hogy az országos költségvetést véleményezze, joga van arra, hogy a tb-költségvetést véleményezze, ugyanez a jog már nincs meg az önkormányzatok esetén, az önkormányzati KÉT esetén.

Az államigazgatási KÉT például javaslatot tehet, az önkormányzati érdekegyeztető fórum esetén ez a javaslattételi jog nincs meg. Erre én azt mondom, hogy akkor minek van egyáltalán az érdekegyeztetés, hogyha még javaslattételi joga sincs ennek a fórumnak. Mindenképpen át kellene gondolni, mert én azt gondolom, hogy a közigazgatás két ágának egymáshoz illesztése nem bírja el az ilyenfajta különbségtételeket.

Tisztelt Ház! Körülbelül ennyi volt az, amit ezzel kapcsolatosan el szerettem volna mondani. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
206 398 2001.05.09. 7:54  344-445

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Közel 3 millióra tehető a határon túl élő, Kárpát-medencei magyarok száma. Óriási ez a szám - de a felelősség is, amelyet az anyaország köteles viselni a sorsuk iránt. Szerencsére az 1989-es alkotmánymódosítás óta nemcsak erkölcsi, hanem alaptörvényben foglalt felelősségről is szó van, amelyet a Magyar Köztársaság a határain kívül élő magyarok sorsáért visel, egyben kötelessége, hogy kapcsolatukat az anyaországgal segítse, előmozdítsa. Így természetes, hogy a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényjavaslat az alkotmány e két mondatát próbálja konkretizálni.

A törvény beterjesztését nemcsak az alkotmánymódosítás óta eltelt tizenkét év érlelte meg, hanem a Magyar Köztársaság európai uniós csatlakozása is kikényszeríti, hiszen a csatlakozás pillanatában a közel 3 millió Kárpát-medencei magyar az Unión kívüli harmadik ország polgárává válik, aki ha az anyaországba akar jönni, szembetalálja magát a vízumokkal, a schengeni határzárral és a munkavállalás akadályaival. Ahhoz, hogy az ő helyzetük kezelhető legyen, a magyar külpolitikának el kellene fogadtatni az Európai Unióval és a környező országokkal azt, hogy a határainkon túl élő magyar kisebbség helyzete nem megoldott, ilyen problémával más csatlakozni kívánó ország nem küszködik, ez egyedi magyar probléma, amely egyedi megoldást igényel.

A Magyar Köztársaság számára a határainkon túl élő magyar kisebbségek helyzetének megoldása alapvető nemzeti ügy. A problémát pedig úgy kell és úgy is szeretnénk megoldani, hogy a határainkon túl élő magyar kisebbség a lakóhelyén, annak az országnak a polgáraként boldoguljon, ahol él.

Tisztelt Ház! Ellentétben a kormánypárti képviselőtársaimmal, olyan érzésem van, hogy a kormány három területen késlekedett, illetve nem tett meg mindent azért, hogy a törvény elfogadása, majd pedig az alkalmazása zökkenőmentes legyen.

1. Először is a szomszédos országokkal mindenképpen szélesebb körű konzultációra lett volna szükség azért, hogy a magyar kisebbség számára nyújtandó pluszjogosítványokat ne gyanakvással fogadják, hanem az anyaország természetes gondoskodásaként fogják fel.

2. Meg kellett volna szerezni az uniós tagállamok támogatását azért, hogy a határon túli magyarok hazánkban történő munkavállalása mögött ne a schengeni egyezmények kijátszását sejtsék.

3. Ez a törvény széles körű belpolitikai támogatás nélkül nem működik, hiszen a törvénnyel való egyet nem értés szembefordíthatja a "belmagyar"-t a "külmagyar"-ral. Mindhárom terület fontos, kiemelt figyelmet érdemel, amellyel még nagyon sok dolga kell hogy legyen a kormányzatnak.

Ami a törvény előkészítését illeti, véleményem szerint túl későn vált nyilvánvalóvá a kormány álláspontja arról, hogy milyen jellegű támogatást milyen összegben és milyen csatornákon át akar eljuttatni a határon túl élő magyarokhoz. Az előkészítés időszakában megalapozatlan illúziók keltődtek, túlzott várakozások alakultak ki, amelyek leértékelhetik a törvény rendelkezéseit, és keserű szájízt keletkeztethetnek a határon túl élők körében, akik ennél többre számítottak.

Vita volt az előkészítés során arról is, hogy az anyanemzet felelősségét hogyan kellene kifejezésre juttatni - a külpolitikában például a szomszédokkal kötött kétoldalú megállapodásokon keresztül, vagy a gazdasági eszközökkel, elsősorban a magyarországi munkavégzés biztosításával, vagy meg kell maradni a kultúra területén. Szerencsére a törvénytervezet az előkészítés során megjelölt területeket többé-kevésbé a szabályozás körébe vonta. A szabályozás nehézségeit csak fokozta, hogy óriási vita folyt arról, kit kell magyarnak tekinteni, miként arról is, hogy hol van az a határ, amikor a törvény még nem sérti a szomszédos állam szuverenitását.

Ami a törvény rendelkezéseit illeti, az alábbi területeket tartom a leginkább problematikusnak. Támogatást csak a magyar igazolvánnyal vagy a magyar hozzátartozói igazolvánnyal rendelkezők kaphatnak. Igazolványt viszont - kevés kivételtől eltekintve - az kaphat, aki rendelkezik a határon túli társadalmi szervezet ajánlásával, melynek nyomán a magyar államigazgatás az igazolványt kiadja. Ezzel kapcsolatosan három probléma van:

1. A törvény nem fogalmazza meg az ajánlás kiadásának tartalmi és eljárási feltételeit, pedig ez szükséges lenne.

2. A törvény nem sorolja fel az ajánlás megadására jogosult társadalmi szervezeteket, így ebből még viták, konfliktusok keletkezhetnek.

3. A törvény rendelkezései nyomán az ajánló szervezetek közvetve magyar közhatalmi jogosítványokat gyakorolnak, ami jogi bonyodalmakat okozhat.

Felvethető, hogy vajon a törvény rendelkezései valóban elősegítik-e a szülőföldön maradást. Tartok tőle, hogy sokkal több, nem Magyarországon igénybe vehető kedvezményre, támogatásra lenne szükség az említett cél eléréséhez, mint amennyit a tervezet adni kíván.

A magyarországi munkavállalás szabályozása eredményezheti talán a legnagyobb csalódást az érintettek körében. Először is a három hónapos foglalkoztatás tipikus vendég-, illetve szezonmunka, amely éppen nem a határon túli magyar szürkeállomány anyaországban történő hasznosítását eredményezi. Másodszor: kedvezményeket kell adni a magyar munkáltatóknak azért, hogy megérje nekik a legális munkáltatás. Ma ugyanis az a helyzet, hogy a haszon a feketefoglalkoztatásban és a megalázóan alacsony bérekben van. Harmadszor: az államnak mérsékelnie kellene az engedélyezési eljárások és a foglalkoztatás költségeit, valamint rövidíteni az eljárást, hogy a határon túli magyaroknak is megérje a legális munkavégzés, az ezzel kapcsolatos adminisztrációt pedig a munkaügyi központoknak kellene felvállalniuk.

 

 

(22.20)

 

Problémákat fog okozni a magyar egészségügyi ellátás igénybevétele. A magyar egészségügy még a határon belül élőkkel kapcsolatos feladatait sem képes maradéktalanul ellátni. A törvény elfogadása után megnövekedő terheket pedig csak úgy lehet rárakni, ha az állam jótáll mindezért, magyarul, megfizeti az ellátás árát. Hiú remény abban bízni, hogy ez majd a járadékbefizetésekkel megoldódik.

Kétségtelen tény, hogy a törvény elfogadása pluszterheket ró a magyar társadalomra. A terheket azonban sokkal jobb szívvel viselné el a lakosság akkor, ha a támogatások normatív alapon, átláthatóan, mindenki számára világos módon jutnának el a címzettekhez. Talán az egyik legnagyobb problémája a törvénynek az, hogy a támogatások szétosztásának nincsenek világos szabályai, amelyek garanciát nyújtanának arra, hogy a pénzt és az egyéb juttatásokat az kapja meg, aki rászorul, illetve akinek a törvény ezt biztosítja. Amikor az országon belül is van szegénység, a nem kellően világos, nem normatív támogatási rendszer sandaságokat, gyanakvást eredményezhet, szembeállítva egymással a hazai és a határon túli magyarokat.

Tisztelt Ház! A fentiekben megfogalmazott kételyek módosító indítványokkal kiküszöbölhetők. Ha ez így lesz, akkor pedig remény van arra, hogy a törvény akár csendes kétharmaddal is elfogadhatóvá válik.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
211 146 2001.05.30. 7:20  1-14,82-153

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Föltehetőleg az általam elmondandók stílusban egy kicsit eltérnek az előzőekben elhangzottaktól, de ezt vállalom.

A nemzetiségi és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának beszámolója a Magyarországon élő kisebbségek társadalmi helyzetének pontos lenyomatát adja. Bemutatja a leglényegesebb problémákat és a helyzetükkel összefüggő kritikus, megválaszolásra váró kérdéseket. A beszámolóban szereplő vizsgálatai objektívek, pártatlanságot mutatnak. Bizonyára ez is hozzájárul ahhoz, hogy a hazánkban élő kisebbségek bizalommal vannak az országgyűlési biztos személye és hivatala iránt.

Kaltenbach Jenő már évek óta próbálkozik azzal, hogy a legfontosabb jogalkotási kérdésekben elmondja a véleményét, javaslatait felkínálja az Országgyűlés részére. Azt hiszem, az országgyűlési biztos elképzeléseit a tisztelt Ház nagyobb figyelemre méltathatná, és mint a téma avatott szakértőjétől érkezőket, a napirendjére tűzhetné. Így van ez a kisebbségekre vonatkozó törvényi szabályozással is.

Egyet kell értenünk az ombudsman azon megállapításával, hogy a kisebbségi törvényt módosítani kell. E tárgykörben elsősorban a kisebbségi önkormányzatok helyzetét érdemes felülvizsgálni. A beszámoló is érinti, de a saját tapasztalataink is mutatják, hogy csökken a települések, ezen belül is különösen a kistelepülések teherbíró képessége. A társadalom polarizációja miatt nő az elmaradott, hátrányos helyzetű térségek lakói körében a szegénység. Ahol szegénység van, a meglévő szűkös erőforrások elosztása, például a segélyeké, konfliktusokat okoz. Ezek a konfliktusok sokszor etnikai köntösben jelennek meg, és a többség-kisebbség ellentétét feszítik, holott nem biztos, hogy etnikai alapú ellentétekről van szó.

A kevés forrással rendelkező kistelepülési önkormányzatokhoz képest a kisebbségi önkormányzatok még szegényebbek, így természetesen eszköztelenek a kisebbségek szociális, lakhatási, oktatási vagy éppen megélhetési gondjainak kezelésére, ezért kialakult egyfajta csalódottság a működésükkel kapcsolatban. Itt az ideje, hogy áttekintsük a kisebbségi önkormányzatok feladat- és hatáskörét, hogy valójában mik azok a feladatok, amelyeket képesek ellátni, és el tudják-e látni azokat a feladatokat, amelyeket a választóik elvárnak tőlük. Ha feladat- és hatáskört telepít hozzájuk a törvény, akkor az ő esetükben különösen fontos, hogy az ellátásukhoz szükséges pénzt is biztosítsa az állam, mert nekik önálló bevételük nincs.

Sokak véleménye szerint a kisebbségek kulturális autonómiája igényelné, hogy a saját intézményeiket ők tartsák fenn. A magam részéről ezt ésszerű és természetes törekvésnek tartom - gondolom, más is így van ezzel -, de ez az a pont, ahol különösen indokolt lenne elgondolkodnunk az országgyűlési biztos kisebbségi törvény módosítására vonatkozó javaslatán. Csak néhány, az intézmények átadásával kapcsolatos problémát említek:

1. A kisebbségi önkormányzatoknak nincs meg a fenntartói jogok és kötelességek gyakorlásához szükséges pénzügyi, szakmai és adminisztrációs háttere. Ezt biztosítani kellene.

2. Általában az intézményeket az állam és az önkormányzatok közösen tartják fenn. A kisebbségi önkormányzatoknak nincs saját bevételük. Miből járulnának hozzá a fenntartáshoz?

3. Vannak olyan szakmai jellegű jogszabályok, amelyek kizárják a kisebbségi önkormányzatokat a fenntartásból.

4. A települési önkormányzatok azért ajánlják fel az intézményeiket a megyéknek, mert azoknak van pénzük a fenntartásra. Ilyen motiváló tényező a kisebbségeknél nincs. Akkor vajon miért történne meg az intézmények felajánlása?

A fentiekkel azt szerettem volna bemutatni, hogy még az olyan kérdés megoldásánál, ahol megvan az egyetértés, ott is szükséges a meglévő törvények, alapvetően a kisebbségi törvény módosítása.

Fontos lenne a kisebbségi önkormányzati középszint létrehozatala. A megyei önkormányzatoknak ugyanis feladataik ellátásához nincs meg a megfelelő partnerszervezetük. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy a kisebbségi önkormányzati társulások vagy létre sem jönnek, vagy formálisan léteznek, de gyakorlati funkciójuk nincs.

 

(16.50)

 

A kisebbségi önkormányzatoknak nincs hivatali adminisztrációs hátterük, saját ügyintézőt nem tudnak alkalmazni. Ezt a problémát a romák több esetben közhasznú foglalkoztatás keretében oldják meg. Ez vitatható megoldás.

Néhány megyében, például Bács-Kiskunban a megyei önkormányzat úgynevezett nemzetiségi központot tart fenn. Ez segít az adminisztrációs problémák egy részének megoldásában, de az összeset nem tudja felvállalni.

Tisztelt Ház! A települési és a kisebbségi önkormányzatok viszonyában nincs meghatározva a minimális szolgáltatási és együttműködési kötelezettség. Ilyen lehetne például a cigány kisebbségi önkormányzatok esetében delegálási jog biztosítása a települési önkormányzatok bizottságaiba, vagy kötelező együttműködési megállapodás elrendelése a szociális ellátás, a közoktatás, a lakhatási feltételek javítása, a közhasznú munka területein.

Többféle felvetéssel találkozhattunk már a kisebbségi választási rendszer vonatkozásában is. Politikai, mégpedig rendkívül körültekintő politikai döntést igényel az a kérdés, hogy a kisebbségi önkormányzatokat a lakosság egésze vagy csak maguk a kisebbségek válasszák-e, a választás az önkormányzati választással együtt vagy attól elkülönítve történjen-e.

Meglátásom szerint e kérdések eldöntésénél a szabad identitásválasztásnak kell a kiindulópontnak lenni, amely alapján biztosítjuk a kisebbségi jogok gyakorlását. A jelöltállítást szigoríthatjuk, például az adott kisebbséghez tartozás vállalásával, a kisebbségi nyelvismeret előírásával, a kisebbség képviseletének vállalásával, a kisebbségi közösség ajánlásával s a többi. Egy a lényeg: minél előbb konszenzusra kell jutni a kisebbségi törvény, azon belül is a kisebbségi önkormányzatokra vonatkozó szabályozás módosításával kapcsolatosan úgy, ahogy ezt az országgyűlési biztos sürgeti.

Ennek a módosításnak megoldást kell adnia a romák helyzetére vonatkozóan is, ez ugyanis a legsürgetőbb kérdés. Ha nem foglalkozunk vele, akkor ez a társadalmi konfliktus csak növekedni fog, és nagymértékben terheli majd a jövő Magyarországát.

Tisztelt Ház! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenységéről szóló beszámolót az MSZP-frakció jónak tartja és azt elfogadásra ajánlja azzal, hogy köszönetét fejezi ki dr. Kaltenbach Jenő személyes munkájáért is.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
222 16 2001.09.05. 9:38  1-43

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Nem vitatható, hogy erre a törvényre szükség van, alapvetően két ok miatt. A törvény megalkotásának egyik indoka az, hogy a bűnözés terén megjelenő új vagy fenyegetővé váló jelenségekre a jogalkotónak reagálnia kell. Márpedig a bűnözés egyre szervezettebbé és emiatt egyre veszélyesebbé válik.

A szervezett, maffia jellegű bűnözés egyik velejárója a személyi bizonyítás erőszakos, megfélemlítésen alapuló támadása. Tehát szükség van olyan eszközökre, amelyek hatásosabb védelmet biztosítanak egyrészt a tanúk, a tettestársak, másrészt a velük családi vagy más szoros kapcsolatban állók részére. Szükség van a szabályozásra azért is, hogy az állam védelmet tudjon nyújtani azoknak, akik olyan információk átadására képesek, amelyek birtokában az állam biztonsági, bűnüldözési és igazságszolgáltatási érdekei hatékonyabban érvényesíthetők.

A szabályozás másik indoka az európai uniós jogharmonizáció. Az uniós országok joganyagának ugyanis része a büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást segítők védelmi programja. A nemzetközi bűnözés elleni harc hatékonyabbá tehető, ha ez a szabályozás a csatlakozni kívánó országok joganyagában is megtalálható.

Szükséges tehát a törvény megalkotása. Az azonban tény, hogy a Ház az idevonatkozó joganyagról teljesebb képet kapott volna akkor, ha a tervezet a büntetőeljárási törvény és a büntető törvénykönyv módosításával együtt kerül az Országgyűlés elé.

(11.00)

 

Vegyünk egy példát a büntető törvénykönyvvel kapcsolatosan! Egyrészről tényleg szükséges a fenyegetett vagy más módon befolyásolni kívánt tanúk védelme, ugyanakkor indokolt lenne megváltoztatni a büntető törvénykönyv azon rendelkezéseit, amelyek a fenyegetőkre vonatkoznak, a fenyegetőket büntetik.

A hamis tanúzásra felhívás, amely szokásos és tipikus bűncselekmény a tanúk befolyásolására, a legenyhébben büntetendő vétségek közé tartozik, ami miatt általában pénzbüntetés kiszabására kerül sor. Ha a tényállást módosítanánk és a büntetést szigorítanánk, ezzel talán csökkenthető lenne a védelmi programba bekerülők száma.

A büntető törvénykönyv módosításával kapcsolatos másik példám: a büntető törvénykönyv a hozzátartozók között nem sorolja fel a gyerek állandó felügyeletével megbízott személyt, a tervezet igen. A két jogszabályt nyilván összhangba kell hozni. A tervezet a büntetőeljárásban részt vevők között említi a tanú ügyvédjét. A hatályos büntetőeljárási törvényben ilyen nincs, ezért azt kell mondanunk, hogy itt se legyen. Majd ha bekerül a büntetőeljárási törvénybe, itt is lehet szabályozni, addig nem.

Mikor lehetne még hatékonyabb a szabályozás? Akkor, ha a program a maga teljességében nemcsak a magyar állampolgárokra volna alkalmazható. Ha a törvény a gyakorlatban is beválik, a jövőre nézve megoldást kellene találni arra, hogy - még egyszer mondom - a maga teljességében a program minden eleme külföldi állampolgárokra is alkalmazható legyen, ha a magyar állam biztonsági, bűnüldözési és igazságszolgáltatási érdekei ezt megkívánják. Ennek az az indoka, hogy Magyarországon a maffia jellegű bűnözés főszereplői gyakran külföldiek. A bűnözésnek az a szintje, ahol már érdemleges információk nyerhetők, akkor lesz elérhető, ha a védelem korlátozás nélkül a külföldiekre is kiterjeszthető. Ezen érdemes elgondolkodni, és ha megoldható, a szabályozás kiegészítését meg kell tenni.

Amivel viszont mindenképpen ki kell egészíteni a tervezetet, az a kívülálló, normális életet élő, jogkövető állampolgár védelmét szolgáló tilalom, amely kimondja, hogy a védelmi programban részt vevők adatait nem lehet úgy megváltoztatni, hogy azok létező, élő személy adataival megegyezzenek. Az egész program nem ér annyit, hogy a bűnözők esetleges bosszúja ártatlan embereket érjen el csak azért, mert a személyi adataik megegyeznek.

Szintén ki kell egészíteni a törvényt a tanúvédelmi szolgálat pontos helyének meghatározásával a rendőrségi hierarchián belül, hiszen nem mindegy, hogy egy ilyen fontos szervezet mennyire lesz független, kinek lesz alárendelve, ki fogja irányítani, kik tudnak majd és mennyit a szolgálat munkájáról. Ki kell egészíteni a tervezetet azzal is, hogy ki lesz, mely szervezet lesz jogosult a szolgálat tevékenységének ellenőrzésére.

Tisztelt Ház! Egy törvény akkor jó, ha a gyakorlatban alkalmazható. A program gyakorlati alkalmazhatóságának próbaköve a titkosság biztosítása. Ez a törvény akkor lesz jó, ha a titok titok marad. De vajon az marad-e, megvannak-e ennek a feltételei? A tervezet bírósági, más és viszonylag nagy számú hatósági, közjegyzői és a többi eljárások igénybevételét írja elő, ami már önmagában a titkosság ellen hat.

De gondoljunk csak az adatkezelők, adatgazdák magas számára, ahol az érintett valódi és hamis adatai megtalálhatók. Vagy ami még ennél is kirívóbb, néhány esetben a tervezet megengedi az érintett oda-vissza ingázását a régi és az új adatai között, ami viszont a legnagyobb mértékben veszélyezteti a titkosságot. Ez tehát a leggyengébb láncszem.

A titkosság fenntartására két megoldás kínálkozik. Az egyik az, hogy a védelmi programot és a vele kapcsolatos eljárást egy törvényileg meghatározott szűk körön belül kell tartani. A másik megoldás: a tervezetből ki kell hagyni vagy módosítani kell azokat a szakaszokat, ahol a titkosság sérülhet. Felvethető például, hogy az érintett és a szolgálat közötti megállapodásból keletkező viták eldöntéséhez szükséges-e a bírói út.

A kiskorú érintettekre vonatkozó szabályozást úgy kell alakítani, hogy az garantálja a titkosságot, de ugyanez vonatkozik a nyugellátást, a társadalombiztosítást, az egészségügyi szolgáltatásokat és az adózást érintő szabályokra is. A visszaesés értékelésénél a megváltozott személyazonosságú személy korábbi és jelenlegi adatai is napvilágot látnak. Ez dekonspiráció a jogszabály erejénél fogva.

Szóval, ha jogelvek ütköznek, akkor a szabályozásnak el kell döntenie, hogy melyikhez alkalmazkodik. Jelen esetben az egyenlő elbírálás elvét alkalmazza-e, vagyis, ha valaki visszaeső, azt minden esetben és mindenkinél értékeli, vagy azt mondja, hogy a társadalomnak nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy fel lehessen törni a maffiabűnözés reteszét, és ha ehhez a védelmi program titkossága kell, akkor biztosítja; vagyis sem a visszaesés esetén, sem más esetben nem engedi meg, hogy a régi és az új személyazonosság egymás mellett és egy időben nyilvánosságra kerüljön. Ha ez megtörténik, akkor az a program végét jelenti.

Ahhoz, hogy a program szavatolni tudja a titkosságot és az érintettek biztonságát, arra lenne szükség, hogy az érintettek a különösen védett tanúk pozíciójába kerüljenek. Az érintetteknek ne kelljen a bírósági tárgyalóteremben megjelenniük ahhoz, hogy vallomást tegyenek. Olyan technikákat kellene alkalmazni, mint például a zártláncú videokonferencia, amikor az érintett nincs jelen, és a képét, valamint a hangját is eltorzítják. Ugyanis a jelenlegi bírósági épületek alkalmatlanok az érintettek hatékony elkülönítésére.

Tisztelt Ház! Néhány helyen a tervezet szabályozása logikátlan, módosításra szorul. Például az 5. § egyik bekezdése lehetővé teszi, hogy a büntetőeljárás alatt minden eljáró hatóság kezdeményezheti a megállapodást, ugyanakkor a büntetőeljárás befejezése után ezt a jogot már csak az eljárt nyomozó hatóságnak adja meg. Nem lehet tudni, miért zárja ki e körből a tervezet például a büntetés-végrehajtást felügyelő ügyészt vagy a büntetés-végrehajtási bírót. Az ügyvivő kiválasztását a tervezet kizárólag az érintettre bízza. Meg kellene gondolni, hogy maga a törvény zárja ki, hogy a büntetett előéletű személy vagy az, aki büntetőeljárás hatálya alatt áll, ne lehessen ügyvivő. A szolgálatnak pedig meg kellene adni azt a jogot, hogy a rizikóvizsgálatokat indokolt esetben az ügyvivővel szemben is elvégeztethesse, és adott esetben kizárhassa a programból.

Tisztelt Ház! Beszédem elején leszögeztem, hogy a törvényre szükség van, de néhány módosításra is, amelynek elfogadása segíteni fogja a törvény gyakorlati alkalmazását.

Köszönöm szépen. (Taps.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
232 49 2001.10.17. 4:37  46-68

DR. BALOGH LÁSZLÓ, az alkotmány- és igazságügyi bizottság előadója: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Az Országgyűlés alkotmány- és igazságügyi bizottsága megvitatta a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosítására irányuló törvényjavaslatot, és azt a bizottság többsége nem tartotta alkalmasnak az általános vitára.

Az Igazságügyi Minisztérium képviselője először is azért tartotta fontosnak a módosítást, mert az eltelt három és fél év során több módosításra került sor, amelyet a mostani tervezet tartalmaz; másodszor azért, mert vannak olyan minisztériumi rendeletek és legfelsőbb bírósági kollégiumi állásfoglalások, amelyek be kell hogy kerüljenek a törvénybe; harmadsorban mert az idő túlhaladta az 1998-as büntetőeljárási törvény néhány koncepcionális elemét, amelyet újra kell szabályozni. A bizottság többsége az érvelést nem fogadta el, annak ellenére, hogy az igazságügyi reform szükségességében egyetértés volt.

A büntetőeljárási törvény megalkotása tízéves folyamat, amelyet az Antall-kormány indított el, a Boross-kormány elfogadta a koncepcióját, a Horn-kormány pedig erre alapozva 1998-ban megalkotta a törvényt. A bizottság többsége úgy vélte, hogy az Orbán-kormány megállította a reformot, elvetette az eddigi koncepciót, elrettentő büntetőpolitikát folytat, amelynek következménye az állami túlhatalom érvényesülése, konfliktusok kialakulásával, a kormányzati és a bírói hatalom között, ez utóbbi rovására.

A mostani javaslat lényegében átírja az 1998-as büntetőeljárási törvényt, és visszahozza az 1973-ast. Ennek lényege a következő:

1. A nyomozások túlsúlya érvényesül az eljárásokban, a nyomozások, a nyomozati anyag többnyire eldönti a büntetőjogi felelősség kérdését.

2. A tárgyaláson megmarad a bíró általi kikérdezés túlsúlya, amit oldott volna a felek általi kikérdezés rendszere.

3. Megszünteti a kétfokú jogorvoslati rendszert, amely miatt a helyi bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság leterheltsége ugyanolyan marad, mint eddig volt.

A bizottsági vitában felszólalók hangsúlyozták: nem ez a baj, hogy a tervezet konzervatív felfogású, hanem az, hogy visszalépést jelent a korábbi évek gyakorlatához képest, eltér az európai jogfejlődés trendjeitől, visszaveszi a védelem jogosítványait, nem ad elegendő jogosítványt a sértettek számára, csorbítja a Legfelsőbb Bíróság jogosítványait, és a gyakorlatban jogalkalmazási problémákat okoz majd. Volt olyan bizottsági tag, aki úgy vélte, az effajta jogalkotás is okolható azért, hogy az igazságszolgáltatásba vetett bizalom hasonlóképpen alakul, mint a BUX-index: folyamatosan lefelé megy.

A javaslat beleillik abba a büntetőpolitikába, amit az Orbán-Torgyán-koalíció érvényesít, nevezetesen: a folyamatos fenyegetettség állapotában tartja az állampolgárokat, amihez hozzátartozik, hogy jelenleg már 11 olyan szervezet van, amely titkos eszközöket alkalmazhat, titkos megfigyelést, nyomozást folytathat; folyamatosan szigorítja a szabálysértések és bűncselekmények szankcióit, növeli a büntetési tételeit, ugyanakkor szűkíti a bírói mérlegelés körét.

A többségi állásponttal szemben az fogalmazódott meg, hogy az elkövetői jogosítványokat azért kell visszaszorítani, hogy a bűnüldözés eredményesebb lehessen, ezt szolgálják a tervezett módosítások, a kontinentális jogfejlődésnek pedig - többek között - az a sajátossága, hogy a tárgyalások során az ügy ura a bíró.

A bizottság ülésén konkrét problémák is felvetődtek. Az egyik ilyen, hogy az előzetes fogva tartás helye egyértelműen a büntetés-végrehajtási intézet legyen, mégpedig azért, mert a rendőrségi fogdában a rendőr annyiszor "beszélget el" a gyanúsítottal, ahányszor csak akar, teheti és teszi ezt a védő jelenléte nélkül is, a beismerő vallomások többsége pedig általában ilyen körülmények között születik. Többen felvetették, hogy a tárgyaláson a felek általi kikérdezés rendszerének kellene érvényesülnie, kár, hogy a tervezet ezt elsilányította. Hiányolták, hogy a tervezet nem fűz semmiféle jogkövetkezményt a hatóságok határidő-túllépéseihez.

A bizottság többsége a most ismertetett vita után a javaslatot nem tartotta alkalmasnak az általános vitára.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
238 152 2001.11.08. 8:43  151-187

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Ma Magyarországon nem lehet törvénykönyvből ítélkezni. Ezt azért mondom, mert megpróbáltam utánanézni, hogy a büntetőeljárási törvényt és a büntető törvénykönyvet a hatálybalépése óta hány alkalommal módosították. A büntetőeljárási törvényt 54 alkalommal módosították, és csak a felsorolás 13 sűrűn gépelt oldalt tesz ki. Ugyanez a Btk. esetében 14 lapra fér rá és 63 a módosítások száma. A büntető jogszabályok esetén különösen fontos lenne az, hogy a szabályozás kiszámítható legyen. Meggyőződésem, hogy a büntetőeljárási törvény mostani módosítása is csupán egy lesz a sok közül, és nem a maradandó jogalkotási munkák közé fog tartozni.

A jogalkalmazókkal, elsősorban bírókkal beszélgetve többször mondják, hogy a parlament bizalmatlan velük szemben. Egyre-másra születnek olyan jogszabályok, amelyek megkötik a bírók mozgásterét, kizárják az egyéniesítést a büntetőügyekben. A módosítások többsége aktuálpolitikai okokra vezethető vissza, ez pedig instabillá teszi a joganyagot és a jogalkalmazást, és szinte törvényszerűen vonja maga után a módosítás módosítását, kizárva a hosszabb távú, kódexszerű törvénykezést. Pedig a jogalkalmazóknak - de az állampolgároknak még inkább - éppen a büntető jogszabályok területén stabilitásra, kiszámíthatóságra lenne szükségük.

A büntetőeljárási törvényt illetően megvolt erre az esély, hiszen a jogalkotási folyamatot az Antall-kormány indította el, a Boross-kormány fogadta el a törvény koncepcióját, a Horn-kormány pedig erre alapozva 1998-ban megalkotta a törvényt. Az Orbán-kormány a törvényt nem léptette hatályba, a mostani módosítás pedig lényegében visszahozza az 1973-as törvényt. Ez minden, csak nem kiszámíthatóság. Bár lehet, hogy valamiben azért az elmúlt időszak jogalkotása kiszámítható. A bűncselekmények elbírálásánál a bírók szinte kivétel nélkül az elkövetéskor hatályban volt szabályokat alkalmazzák, mert azok kedvezőbbek az elkövetőkre nézve. A büntető jogszabályok egyre szigorúbbak lesznek. A szigorodásnak persze lehet olyan eredménye is, mint a középmérték kötelezővé tételének: azóta körülbelül 30-40 százalékkal nőtt a közérdekű munkára kötelezések száma. A bírák ugyanis jól felkészültek, és nehezen hagyják magukat és az ítélkezési munkájukat korlátok közé szorítani. A parlament szigorítja a büntető jogszabályokat, ugyanakkor tény, hogy a fogdák túlzsúfoltak, körülbelül 160 százalékban.

Tisztelt Ház! A büntetőeljárási törvény alapvető feladata az, hogy megállapítsa azokat a szabályokat, amelyekhez az állam a bűnüldözés során a büntetőjogi igényének érvényesítésekor kötve van. Kérdés, hogy a mostani módosítás közelebb visz-e e fenti cél eléréséhez.

A tervezet bizottsági vitája során az Igazságügyi Minisztérium képviselője három indokot hozott fel a módosítás szükségességének alátámasztására: 1. Az eltelt három és fél évben több olyan módosítás született, amelyet a mostani tervezet összefoglal. 2. Vannak olyan miniszteri rendeletek, legfelsőbb bírósági kollégiumi állásfoglalások, amelyek be kell hogy kerüljenek a törvénybe. 3. Az idő túlhaladta az 1998-as törvény koncepcióját, sok helyütt az új koncepció a szabályozás módosítását teszi szükségessé.

A mostani javaslat valóban átírja az 1998-as törvényt és visszahozza az 1973-as büntetőeljárási törvényt, mert a nyomozások túlsúlyát eredményezi, aminek az lesz az eredménye, hogy a büntetőjogi felelősség többnyire a nyomozati anyag alapján dől el. A tárgyaláson megmarad a bíró általi kikérdezés túlsúlya, megszünteti a kétfokú jogorvoslati rendszert, ami azt eredményezi, hogy a helyi bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság leterheltsége ugyanaz marad, mint ami eddig volt.

Tisztelt Ház! Ha már elénk került ez a módosítás, akkor valóban van néhány olyan terület, ahol a gyakorlat által felvetett problémák megoldására kellene választ adnunk. Szeretnék néhányat megemlíteni ezek közül.

 

 

(14.40)

 

Az előzetes letartóztatás mostani szabályok melletti elrendelése feloldja az elrendelés iránti felelősséget. Miről van szó? Arról, hogy korábban az az ügyész, aki elrendelte, az ítéletkiszabáskor szembesülhetett az intézkedése következményével. Ma minél tovább tart az előzetes letartóztatás, annál több bíró jár el az ügyben, az idő sürgeti, felületesek az ismeretei, és szinte biztos, hogy az ítélkezés során nem fog szembesülni a döntésével. Ez a megoldás a felelősség áthárítására jó a rendőr, az ügyész és a másik bíró között.

Van itt egy másik probléma. Az elmúlt másfél évben a házi őrizet bevezetése nem csökkentette az előzetes letartóztatásban lévők számát. Talán éppen ezért meg kellene gondolni az óvadék bevezetését, mert a fogdák állapota a túlzsúfoltság miatt katasztrofális.

A jó büntetőeljárási törvénynek inspirálnia kell a jogalkalmazót az eljárások gyorsítására, ugyanakkor az alaposságra is. Nem hiszem, hogy az eljárás gyorsítását szolgálja például az, hogy a tervezet nem fűz semmiféle jogkövetkezményt ahhoz, ha az eljáró hatóságok a számukra megállapított határidőt túllépik. Ennek szankciója igenis a törvénybe kívánkozna, de nincs benne. A statisztikák szerint 2000-ben az ügyek 38 százaléka húzódott el egy évnél tovább. A legnagyobb leterheltséggel a helyi bíróságok dolgoznak, ahol a bírák 50 százalékának nincs ötéves bírói gyakorlata sem. Miután az ügyek nyomasztják őket, nem az alaposságot, hanem a mielőbbi befejezésre törekvést fogják szem előtt tartani. Ezt küszöbölte volna ki az 1998-as törvény hatályba léptetése, ami körülbelül 2-3 ezer ügyet vitt volna el elsőfokról.

Nevetségesen alacsony a kirendelt védők díjazása, ami azt eredményezi, hogy még az ügyben becsületesen eljáró ügyvéd is meggondolja a nyomozás során a kapcsolattartást az ügyfelével, és így az a minimumra korlátozódik. Ugyanez a helyzet a szakértői díjakkal is. Például DNS-vizsgálatot tudtommal az országban egy helyen végeznek. A különleges szakértelemmel rendelkező elutazik az ország egyik végéből a másik végébe, ahol három perc alatt elmondja a véleményét, amiért alig kap díjazást. A különleges szakértelmet pedig illene megfizetni, mert holnap már elviszi a piac többszörös honoráriumért.

Az utóbbi időben gomba módra szaporodnak a különböző, speciális nyomozati jogkörrel rendelkező hatóságok. Közülük tíz vagy tizenegy titkos eszközöket is alkalmazhat. A túlspecializálódott nyomozati jogkör egyrészt rivalizációt eredményez a nyomozó hatóságok között, másrészt az ügyfél úgy érzi, hogy labdáznak vele, mert ide-oda teszik az ügyét, harmadrészt nincs koordináció közöttük, de van egymás előtti titkolózás, bizalmatlanság és a hivatal önmozgása, ami a létrehozás fontosságát igazolja. A specializációnak, a rengeteg nyomozati jogkörnek több a hátránya, mint az előnye.

A tervezet szűkmarkúan bánik a sértetti jogok megjelenítésével, így továbbra is előfordul majd, hogy a feljelentést fel sem veszik, az ügyfelet elhajtják, nem adnak fénymásolatot a feljelentésről, a gépkocsilopások esetén továbbra is agyvérzéspróba lesz a nyomozást megszüntető határozatok beszerzése, amelyek nélkül pedig nem fizet a biztosító.

Tisztelt Ház! Egy jogszabály annyit ér, amennyit végre lehet hajtani belőle. Az a véleményem, hogy az előttünk fekvő tervezet nem a gördülékenyebb jogalkalmazást segíti, hanem inkább bonyolítja azt. Jó munkához idő és koncepció kell. Erre nem sok jutott a tervezet elkészítésekor.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
238 160 2001.11.08. 2:08  151-187

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Államtitkár Úr! Ön azzal kezdte a beszédét vagy valahol a beszéde elején azt mondta, hogy az 1998-as büntetőeljárási törvény megalkotói nagyot markoltak és keveset fogtak. Nekem az a véleményem, államtitkár úr, hogy ők bizony nagyot markoltak, és széles kört fogtak át. Mert én úgy gondolom, hogy az előkészítés dokumentumai rendelkezésre állnak, azt talán teljesen felesleges itt megismételni, hogy melyek azok a körök, amelyek véleményt nyilvánítottak ez ügyben, és hogy helyeslő volt-e ez a hozzáállás, az pedig a dokumentumokból kiderül. A másik dolog, amit szeretnék elmondani, az, hogy ezt a törvényt annak idején ellenszavazat nélkül fogadta el a Ház (Dr. Hack Péter: Így van!), tehát ebben azért benne van egyfajta egyetértés.

És most említeném meg ennek a jogalkotási folyamatnak a leglényegesebb elemét: államtitkár úr, erre volt idő, ez ciklusokat volt képes átívelni, és ennélfogva nekem az a véleményem, hogy a szakma igenis politikamentes módon tudott hozzáállni ehhez a büntetőeljárási törvényhez, ennek a megalkotásához. És ha ezt a lehetőséget, csak önmagában ezt a lehetőséget mérlegeljük, akkor azt kell mondjuk: nagyon sajnálatos dolog az, hogy a jelenleginek a megvitatására igazából nem volt idő; nem volt idő, bár meggyőződésem, hogy jövő év márciusáig lett volna mód erre, és talán ez meghozta volna magával azt a lehetőséget is, hogy a szakma képviselői sokkal inkább kifejtsék a véleményüket e vonatkozásban, mint ahogy ezt itt eddig megtehették.

Az államtitkár úr felsorolt húsz-egynéhány, lehet, hogy harminc-egynéhány olyan rendelkezést, amelyre azt mondja, hogy elhibázott volt. Az a baj, államtitkár úr, hogy ha most tételesen végigmennénk a jelenlegi szabályozáson, a másik oldalról ugyanezt fel lehetne sorolni. Én annál a mondatnál szeretnék mondani (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), amit Hack képviselő úr mondott, hogy sok olyan rendelkezése van ennek a mostaninak, amivel mi egyetértünk.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
247 262 2001.12.11. 2:51  261-267

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Az elmúlt parlamenti ciklus jó döntése volt és az önkormányzatok javát szolgálta a privatizációs törvény módosítása. Ez lehetővé tette, hogy az amúgy sem használt, állami tulajdonban lévő ingatlanokat, például laktanyákat egyedi kormánydöntéssel ingyenesen az önkormányzatok tulajdonába lehessen adni. A cél jó volt, így a jogszabályt a Fidesz-kormány sem módosította. A jogalkalmazás gyakorlatát viszont alaposan átalakította. Nézzünk néhány példát:

A XV. kerületi önkormányzat már régóta szeretné megkapni az észak-pesti vagy más néven a volt szovjet katonai kórházat, a hozzá tartozó 45 darab többszobás és 170 darab garzonlakással együtt, hogy javítson a kerület egészségügyi ellátásán, illetve, hogy kielégítse az otthonra váró 700 család igényét.

Nagykanizsán, ahol az átlagot meghaladó a munkanélküliség, munkahelyteremtés szándékával jelentkezett egy befektető a volt laktanya hasznosítására. A kormány azonban mind ez idáig nemet mondott az önkormányzat kérésére.

Székesfehérváron az önkormányzat 280 millió forintért jutott hozzá a börgöndi volt légi bázishoz, annak ellenére, hogy ingyen is megkaphatta volna, mint ahogy 39 önkormányzat ingyen jutott ilyen ingatlanhoz.

Ezzel szemben jó és helyes az a gyakorlat, melynek nyomán Pápa, Kaposvár, Zalaegerszeg, Miskolc és más települések ingyenesen állami vagyonhoz jutottak, és példaszerűen hasznosítják is azokat.

Mi ebben a probléma? Csak annyi, hogy lejt a pálya. Akik csak szeretnének kapni vagy pénzért kapnak az állami ingatlanokból, azok túlnyomórészt a szocialista önkormányzatok reprezentánsai. Akik viszont kaptak, és ingyen kaptak, azok többségükben a fideszes önkormányzatok zászlós hajói. Nem jól van ez így. Talán a döntések előkészítésével van baj? Ezért szükséges az, hogy az ÁPV Rt.-nek a döntések előtt konzultálnia kell Szita Károly képviselő úrral, a Fidesz kaposvári polgármesterével.

Nem lenne-e korrektebb eljárás az, ha a döntést nem egy, a pártja iránt elkötelezett politikus készítené elő, hanem teszem azt, az érintett önkormányzatok szövetségei, ha már szükséges a külső beavatkozás az előkészítésbe? Kérdezem államtitkár urat, az általam megnevezett önkormányzatok miért nem kaphatják meg az igényelt állami ingatlanokat, illetve lehet-e egy fideszes polgármester az ÁPV Rt. döntnöke, vagy végezhet-e ott döntés-előkészítő munkát.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
247 266 2001.12.11. 1:08  261-267

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Államtitkár Úr! Nem tudom elfogadni az ön válaszát a következők miatt. Ön azt mondja, hogy az ÁPV Rt. ügyrendje szerint nincs ilyen döntnök vagy nincs ilyen előkészítő. De a valóságban, úgy tűnik, mégiscsak létezik, hiszen sajtóhíradások erről szólnak és az önkormányzatoknak írott levelek is ezt tartalmazzák. A valóság ez, államtitkár úr, és ön erre a kérdésre nem válaszolt.

A másik indoka annak, hogy miért nem tudom elfogadni az ön válaszát, az pedig az, hogy ezeknek az ingatlanoknak az önkormányzatok részére történő juttatása kísértetiesen hasonlít ahhoz a gyakorlathoz, amelyet a kormányzat a cél- és címzett támogatások elbírálásakor követ. Igenis, lejt a pálya, önök politikai alapon megkülönböztetést tesznek önkormányzatok között.

Az pedig végképp elfogadhatatlan, hogy annak az ÁPV Rt.-s vezérigazgató-helyettesnek, aki az ügyet akarva vagy akaratlanul a nyilvánosságra hozta (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), a munkaviszonyát megszüntették.

Nem fogadom el a válaszát. (Taps az MSZP padsoraiban.)