Készült: 2019.12.12.22:34:14 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

193. ülésnap (2012.05.22.), 212. felszólalás
Felszólaló Dr. Nyikos László (Jobbik)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 19:49


Felszólalások:  Előző  212  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. NYIKOS LÁSZLÓ, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az előző napirendi pont fideszes vezérszónokának, Rogán Antalnak az egyik mondatát akár mottóként is használhatnám a beszédemhez. Ő azt mondta többek között, hogy rendkívüli intézkedéseket igényel az adóssághalmaz. Én ezzel egyetértek. Továbbá azt mondta, hogy a terheket meg kell osztani. Ezzel is egyetértek. Sok más egyébbel nem, de ezzel most nem akarok foglalkozni, annál is inkább, mert az előző napirendi pont kapcsán hangzottak el ezek a kijelentések. Ennek jegyében fogom a magam részéről a frakciónk nevében elmondani azokat az építő szándékú javaslatainkat is a kritika mellett, amelyeket egyébként ő hiányolt, de ezt megelőzően még néhány bevezető gondolatot hadd tegyek.

Az egyik, ami már itt elhangzott, Kovács Tibor képviselőtársam is utalt rá, hogy a múlt héten elfogadott távközlési adó indokolása is, a ma tárgyalt tranzakciós illetékjavaslat és a most tárgyalt biztosítási adó indokolása is ugyanazt a sztereotip bekezdést tartalmazza, ami úgy szól - nem olvasom fel az egészet, csak a lényegét -, a kormány elkötelezett a költségvetési hiánycél tartását illetően pótlólagos intézkedésekkel et cetera. Ezek a pótlólagos intézkedések a hiánycél elérését vannak hivatva biztosítani. A kisebbségi vélemény ismertetésekor már utaltam arra, hogy ez a hiánycél több szempontból is megkérdőjelezhető. Egyrészt az európai politikai kontextusból nézve úgy tűnik, hogy megfordult a széljárás, vagy legalábbis fordulóban van a széljárás az Európai Unió fiskális politikájában, amennyiben ezt a fetisizált egyensúlymutatót - ez egyébként egy klasszikus neoliberális követelmény, egymás között nyugodtan kijelenthetjük - kicsit most már oldani akarják, és nem kisebb személyiség, mint a Világbank elnök asszonya is tett ilyen kijelentést, miután látják azt a veszélyt, hogy lelassul, ellanyhul a gazdasági növekedés, ennek következménye a munkanélküliség növekedése, az életszínvonal csökkenése, és nem sorolom tovább.

(17.30)

Ez az egyik európai kontextusból bírálható egyoldalúsága a magyar gazdaságpolitikának. A másik pedig egy logikai, közgazdasági probléma, ami azért probléma, mert egy elemet kiragad a gazdaságpolitikai rendszer egészéből, és ezt úgymond teljesen önmagában kezeli, nevezetesen a hiánycélt és a hozzákapcsolódó eladósodottságot, és nem helyezi abba a kontextusba, hogy itt növekedésről is szó van, meg életszínvonalról is szó van. Zárójelben megjegyzem, hogy a reálbérek Magyarországon az elmúlt húsz esztendőben csökkentek, egészen pontosan azon a szinten vannak, mint a kilencvenes évek elején. Az életszínvonal legfontosabb mutatója nem nőtt az elmúlt két évtizedben. Már utaltam rá, hogy a magyar állampolgárt nem érdeklik azok a problémák, mint hogy a hiánycél most 2,5 százalék. Ha a saját életvitelében nem érzi azt, hogy a munkájának van eredménye, gyarapodik, a gyerekeinek jövője van, akkor ilyen makrogazdasági mutatókkal nem lehet motiválni az embereket. Tehát ezeket az összefüggéseket megint nem tartalmazzák ezek az adósságcsomagban lévő törvényjavaslatok, s lényegében az indokolásban sincsenek ilyen kitekintések, nincsenek olyan hatásvizsgálatok, számítások, becslések, amelyek arra utalnának, hogy ennek az egyoldalúan kezelt hiánycélnak az elérése vagy tartása milyen társadalmi következményekkel járhat. Hogyan lehet hinniük akár a biztosítottaknak, akár a telefonálóknak, akár a pénzügyi tranzakciókat kérő állampolgároknak abban, hogy ezekkel az önmagukban kicsi, de összességében mégsem kicsi megszorításokkal jobb lesz a helyzetük? Hát mivel lehet motiválni az embereket? Ilyen makrogazdasági mutatókkal semmiképpen nem. Én tehát hiányolom azt, hogy azokkal a gazdaságpolitikailag ugyancsak sarokpontnak tekinthető kérdésekkel nem foglalkozik sem közvetve, sem közvetlenül egyik törvényjavaslat sem, amelyek legalább olyan fontosak, mint a hiánycél.

A másik probléma, ami szintén felmerült már, az a kormány adófilozófiája, ami kiderül ezekből az előterjesztésekből. Én elfogadom azt, hogy az állam által beszedett adók közül a forgalmi, fogyasztási típusú adókat favorizálják - ez egyfajta felfogás -, de ne higgyük azt, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás. Nagyon nem beszél itt senki sem a vagyoni típusú adókról. Nyilván mindenkinek megvan az oka, hogy erről miért nem beszél, de az a következtetés, amit az előttem szóló képviselőtársam megfogalmazott, hogy tudniillik egyformán sújt ez a biztosítási adó minden biztosítottat, attól függetlenül, hogy mekkora a jövedelme, az őszerinte így helyes. Egy másik felfogás szerint ez meg egyáltalán nem helyes, mert van egy olyan közteher-viselési filozófia, hogy fizessenek többet a gazdagok, vállaljanak többet a közterhekből, mint amennyit egyenletes elosztás alapján vállalniuk kellene. Tehát egy progresszív teherviselésről van szó. Jelezni szeretném, hogy ez is egy adófilozófia, megint csak nem belemenve a részletekbe, mert nem ez van terítéken.

Csak azt a hitet, azt a felfogást szeretném kicsit oldani vagy oszlatni, hogy az az egyetlen adóztatási lehetőség, hogy megadóztatjuk a forgalmat meg a fogyasztást. Mást is lehet adóztatni, ha az államnak szüksége van annyi jövedelemre, mint amennyit beszed. És az az igazi nagy probléma, hogy szüksége van-e annyi jövedelemre, mint amennyit beszed. Mert én azt gondolom, hogy takarékos és bölcs közpénzgazdálkodás mellett nem lenne szüksége ennyi adóra a magyar államnak, Magyarország kormányának, mert az érem másik oldala - mint szintén jeleztem a bizottsági kisebbségi véleményben - az, hogy igen hézagosak az információk, praktikusan alig vannak információink. Kétségtelen, hogy a kormány tett intézkedéseket, hozott egy határozatot az év elején, amelyben bizonyos intézkedéseket sorolt fel, és a gyógyszertámogatások csökkentésére szólítja fel az akkor még nemzeti erőforrás minisztert. Megjegyzem zárójelben, hogy mára - mint tudjuk - Emberi Erőforrások Minisztériumává nemesült ez a tárca. És nyitnék még egy zárójelet: azt mondja a magyar közmondás, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. Itt most kis pénzről teszek egy konkrét példát. Tudják-e önök, hogy egy szó megváltoztatása egy tárca nevében mennyi pénzbe kerül? Hogy nemzeti erőforrás helyett emberi erőforrásnak nevezzük a minisztériumot? Nem tudom, miért volt ez ilyen fontos! De annak gesztusértéke lenne, hogy ne csináljon ilyeneket a kormány, mert ez mind pénzbe kerül! Tisztelettel jelentem, hogy tízmilliós nagyságrend ennek az egyetlen szónak a megváltoztatása: táblacsere, levélpapírcsere, borítékcsere, stemplicsere, névjegycsere, et cetera.

Visszatérve a kormány intézkedéscsomagjára: tehát gyógyszertámogatások csökkentése. A fejlesztési minisztert arra kötelezte, hogy csökkentse a fővárosi helyi közösségi közlekedés támogatási előirányzatát. És hatásvizsgálat erre vonatkozólag? És mi következik ebből? Lehet, hogy többet veszítünk a réven, mint amit nyerünk a vámon? Kevesebb lesz a központi költségvetés kiadása, de esetleg oly mértékig romlik tovább a fővárosi közlekedés, ami már sokkal nagyobb károkat okozhat?

További intézkedés: fejezeti kezelésű előirányzatok, az egyéb központi kiadások csökkentése. Mi ez, ha nem megszorítás? 37 milliárd forintot kapart össze ebből a területből a Széll Kálmán-terv 2.0 tájékoztatása szerint.

Bútorok, személygépjárművek, informatikai eszközök, telefonok beszerzése tilos. Zárlat! Hát, kérem szépen, ez nem egy fejlett közgazdasági vagy irányítástechnikára valló dolog. Az ötvenes években is találkoztunk már ilyenekkel az egykori "racizás" keretében, hogy jobb híján ilyen drasztikus intézkedéshez nyúlt a kormány. Nem túl elegánsak ezek az intézkedések. Én nem ilyenekre gondoltam, és nem ilyenekre teszek javaslatot sem. Azt gondolom, ha igaz az idézett Rogán Antal-féle megfogalmazás - én elfogadom -, hogy rendkívüli intézkedéseket igényel az adóssághalmaz kezelése, akkor tessék, hozzon a kormány rendkívüli intézkedéseket, de ne ilyen, a fűnyíróelven működő intézkedéseket! Mert hogy ismét rálőcsöl a tárcákra milliárdos megtakarításokat, anélkül, hogy megmondaná, szerencsétlen miniszter honnan vegye el ezeket a pénzeket, hát, ehhez nem kell különösebb közgazdasági képzettség!

Mondok egy példát: Nemzeti Adóhivatal. Egyik jogelődjének voltam a munkatársa öt éven keresztül, tehát van némi empátiám. A Nemzeti Adóhivatalra háruló többletfeladatok, amik ezekből az adótörvényekből következnek, meglehetősen nagyok. Nem akarok drámai jelzőket használni, de ott csapódnak le ezeknek a következményei. Hol van az az apparátus, hol vannak azok a szakemberek, akik ezeket az adókat beszedik, ellenőrzik, a be nem fizetést szankcionálják, et cetera? 132 milliárdos költségvetéssel gazdálkodik a Nemzeti Adóhivatal, ami megközelíti a központi költségvetési kiadások 1 százalékát. Ez egy nagy szám, mégis úgy tűnik, nem elegendő forrás ahhoz, hogy az újabb és újabb adók - amelyeknek már ötvenvalahány a számuk, a helyi adókat is beleértve - menedzselését, beszedését, ellenőrzését, nyilvántartását megoldják vele.

(17.40)

Itt ilyen hatásvizsgálatokat sem lehet látni az indokolásban vagy a mellékleteiben, hogy képes-e ennek a kezelésére az adóapparátus. Ott is emberek vannak.

Aki találkozik a hétköznapokban adófizetővel és adóellenőrrel - nekem van módom régi kapcsolataim révén mind a két teret úgymond ismerni -, hát egyfajta antagonizmus kezd kialakulni az adófizető és az adóbeszedő, az adóellenőr között, mintha valami ellenségei lennének egymásnak. Az adófizető fél az adóellenőrtől, az adóellenőr meg frusztrált azért, mert akkora terheket rónak rá a központból diktált feladatok, hogy kénytelen időnként egészen embertelen módon viselkedni az adóalanynak nevezett adófizető állampolgárral szemben, pedig nem ezért vagyunk. Ezekkel a hatásokkal, ez már megint szociológiai hatás vagy társadalmi hatás, ilyenekkel se számol.

Hogy konkrétabb legyek, kérem szépen, szembe kell nézni olyan intézményekkel, olyan intézmények indokolt létével vagy esetleg nem indokolt létével - vagy ha indokolt a léte, annyi pénzért indokolt-e a léte, mint amennyi pénzt erre kiad a központi költségvetés -, mint például az egyik újsütetű intézménye a második Orbán-kormánynak, a Terrorelhárítási Központ 10 milliárd forintért. Én szkeptikus vagyok, hogy egyáltalán Terrorelhárítási Központra szükség van, nem értek a témához, hála istennek, bizonyára van, de hogy 10 milliárd forintot kell erre fizetni, abban már igencsak kételkedem, annál is inkább, mert erre vonatkozólag se voltak annak idején megalapozó számítások.

Ugyanígy kételkedem annak a döntésnek a helyességében, amely döntés minden átmenet nélkül 200 fővel növelte a Legfőbb Ügyészség létszámát tavaly, amit aztán nem tudott feltölteni a legfőbb ügyész, megkérdeztem tőle, és miután nem töltötte föl, és a magyar államháztartási jogszabályok megengedik, a be nem töltött létszámra jutó személyijövedelem-előirányzatot fölhasználta a betöltött létszám javadalmazására, és két hónappal több jutalmat fizetett ki. Ebből kisebb országos botrány is volt, talán emlékeznek rá, megint csak azért, mert az intézmény feladatai nincsenek világosan tisztázva, és a ráköltendő közpénzek összege sem megalapozott.

Mondhatnám némi demagógiával, de vállalt demagógiával a Schmitt-villa ügyét. Kérem szépen, 150 millió forint vagy 180 millió forint nem nagy pénz, tudjuk (Tállai András: Komoly kritikák a törvényre!), de gesztusértékű. Tessék azt elképzelni, mit szól az a magyar adófizető állampolgár, amikor azt olvassa, hogy a bukott köztársasági elnöknek a három villája mellé most egy negyediket keres az államapparátus. Ez nem nagy pénz, csak a gesztusoknak nagyon nagy jelentősége van, és nagyon nagy felhajtóerő tud lenni, és fordítva is igaz, lelombozó ereje is van, ha ilyen példákat lát az állampolgár maga előtt. (Tállai András: Komoly szakmai hozzászólás!)

Kérem szépen, én örültem annak, amikor az Orbán-kormány két évvel ezelőtt csökkentette a minisztériumok számát, és nyolc tárcát hozott létre. Aztán kiderült, hogy ez az öröm igencsak talmi, hiszen olyan mértékű az államtitkárságok száma, ami, attól tartok, példa nélküli. Én összeszámoltam, 50 fölötti, ha jól számoltam, 57 államtitkárságot és helyettes államtitkárságot számoltam össze. Hat-hét-nyolc-kilenc államtitkárság is működik egyik-másik tárcán belül, államtitkárság, államtitkári kabinetfőnökkel, titkársággal, pénzzel, paripával, fegyverrel.

Én nem tudom elképzelni azt, hogy 57 államtitkárságra van szükség Magyarországon. Itt ül az államtitkár úr velem szemben, a másik is itt ül, majd nyilván... (Tállai András: Kettő, a BM-ben kettő!) Tisztelettel jelentem, a Belügyminisztériumnak két szakmai meg egy közigazgatási államtitkársága van, és még öt helyettes államtitkársága is van. Ez van a honlapjukon, a kormány honlapján. (Közbeszólás a kormánypárti sorokból: Sok.) Nem blöffölök én, megnéztem az adatokat. Három meg öt az nyolc, nyolc államtitkárság, inkluzíve helyettes államtitkárság. Szerintem nem kell ennyi, vagy én nem látom be, hogy minek ennyi. (Közbeszólások a kormánypárti sorokból.)

Aztán mondok még néhány ilyen kedvencet. Itt megint nem a pénz nagyságát, hanem a gesztusértéket hangsúlyozom. Magyarországon létrehoztak önök egy 15 fős Alkotmánybíróságot. Németországban 16 fős az alkotmánybíróság. Már a német szintet majdnem megközelítjük vagy majdnem elérjük az alkotmánybírók számát tekintve.

Vagy belefogalmazták az Állami Számvevőszékről szóló törvénybe, amit mellesleg egyik ellenzéki párt sem szavazott meg, tehát nyugodtan mondhatnám, hogy a Fidesz-KDNP Számvevőszéke - mert az -, hogy az Állami Számvevőszék állami támogatását nem lehet csökkenteni. Fújhat a szél, eshet a hó, lehet válság, görög válság, olasz, bármi más, az Állami Számvevőszék költségvetése csak több lehet, mint az előző évben volt, de legalább annyi.

Ilyen a szemlélete a tisztelt kormányoldalnak és a tisztelt kormánynak akkor, amikor a hiánycélt megvalósítani hivatott intézkedéseit meghozza. Végtelen fantáziával talál ki körmönfont adókat, itt látjuk ezeket nap mint nap. Az adózáshoz Magyarországon sokan értenek. Kíváncsian várom, hogy a legközelebbi adócsomagban majd mik lesznek benne. Nekem is vannak ötleteim, de nyilván ezeket nem fogom itt ismertetni. (Közbeszólások a kormánypárti sorokból: Ne is!)

A másik oldalon viszont, ahogy mondtam a példát - vagyis még mondhatnám a példákat, de hát egyrészt lejár az idő, másrészt meg érzékelhető volt talán a mondandómból az álláspontom -, a kiadási oldalon hozandó intézkedések nincsenek megalapozva. Fűnyírással nem lehet tartós megtakarításokat elérni, azok visszaütnek, minőségben visszaütnek, emberi enerváltságban visszaütnek, és a munka minőségében visszaütnek. Tehát ez nem egy járható út.

Én ezt ajánlanám szíves figyelmükbe, a költségvetésnek két oldala van, mint tudjuk, hogy megfelelő súllyal, energiával, szakértelemmel, főleg szakértelemmel, elszántsággal tessék odafigyelni a kiadási oldalra, de nem fűnyírással, mert ahhoz nem kell ész, elég egy fűnyíró.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a Jobbik padsoraiból.)




Felszólalások:  Előző  212  Következő    Ülésnap adatai