Készült: 2020.04.06.13:35:33 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

185. ülésnap (2016.11.10.), 76. felszólalás
Felszólaló Dr. Szakács László (MSZP)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 14:39


Felszólalások:  Előző  76  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. SZAKÁCS LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Kicsit furcsa helyzetben vagyunk, hiszen ahogy államtitkár úr is elmondta, nem a termelési jelentésről kellene itt ma vitatkozni. Én már annak is örülök egyébként, hogy államtitkár úr azt mondja, hogy vita lesz, akkor bízom benne, hogy fog majd ránk reagálni, s nem csak akkor, amikor mi már nem mondhatunk semmit. A másik oldalon pedig azért csak meg kellett hallgassuk a Fidesz vezérszónokától egyesével végig a törvényeket. Nem tudom, hogy melyik a jobb, amikor relativizáljuk, vagy amikor túlemeljük, hogy micsoda előremutató változások vannak itt.

Kérem, ez így történik ebben a Házban minden egyes évben, behoznak év vége felé egy egészségügyi salátatörvényt, amire azt mondják, hogy ez most a legelőremutatóbb, leginnovatívabb, annyira fantasztikusan jó törvénycsomag, amitől rögtön meg fog változni az egészségügy. Ezt most államtitkár úr kevésbé gondolta így, mint a Fidesz vezérszónoka, de nagyjában‑egészében minden évben így történik. Majd utána ezeket a technikai változtatásokat, amelyek tényleg egészen biztosan fontosak és a munkát könnyebbé teszik, sőt, amit államtitkár úr is kiemelt, hogy most akkor végre egy ágazatként kezelik az egészségügyi dolgozókat, sőt, mindenkit, aki az E-kasszából kap, és még lehet kötni kollektív szerződést is, tehát egy magasabb, a munkavállalókat védő ‑ hogy mondjam ‑ eszközrendszer fog majd rendelkezésükre állni.

Én úgy gondolom, hogy ezek tényleg lehetnek is előremutatóbbak, de kérdéses az, hogy ettől változik‑e bármit az ellátás, az ellátás rendszere. Annak örülök, hogy államtitkár úr úgy tudja, hogy soha nem volt készlethiány. Volt, én kérdeztem, önök válaszoltak, csak akkor ön még nem volt államtitkár, el is ismerték. Örülök, hogy most nem lesz majd oltóanyagból készlethiány. Belátták, kellett hozzá egy év, módosították hozzá a törvényt, örülök, hogy ha lesz egy magasabb munkajogi védelem mindenkinél, aki az E-kasszából kap fizetést. S önök újra behoznak egy olyan fegyvert, amit majd a csuda tudja, hogy mire fognak használni. Ez az, amit ön is úgy írt le, hogy a forgalmazási engedély fenntartásához milyen díjat szedhessen a hatóság, hogy ezt hadd döntse el a miniszter.

Az a helyzet, államtitkár úr, hogy igazából önökben már senki nem bízik. Tehát az, amit ide leírnak, az, amit ez alapján ki kívánnak róni, és az, hogy ezt majd arra is fogják fordítani, amit gondolnak, én úgy gondolom, hogy azzal most ebben a pillanatban nincs semmi baj, csak önök ezt úgy szokták csinálni, hogy szépen suttyomban, fű alatt behoznak egy ilyet, utána majd kiterjesztik mindenre, amire eddig nem vonatkozott, teljesen kiforgatják annak a céljait, majd utána az ebből beszedett összegeket valami teljesen másra fogják fordítani. Ez mindig így volt. Ezt most is így hiszik önökről. Tőlünk azt kár várni, hogy majd mi fogjuk megmagyarázni bárkinek, hogy tessék önökben megbízni, hiszen eddig is mindig, ami különadó volt, azt kivezették, ami ideiglenesen behozott adó volt, azt kivezették, soha nem kellett az Európai Bíróságon önökkel pereskedni.

Én úgy gondolom, hogy ez a salátatörvény nagyjában‑egészében ennyi. Tehát ezek a technikai módosítások azok, amikre mi korábban rámutattunk, hogy problémák. Minden évben idejön egy ilyen technikai módosító csomag. Ennek most vannak olyan lényegi elemei is, amelyekkel egyet is lehet érteni, de úgy gondolom, hogy önök nem ezt ígérték, és nem is ez a feladatuk.

Elmondom, hogy mit ígértek. Ígértek kancelláriai rendszert. Annak például örülünk, hogy nincs benne. Az volt benne államtitkár úr programjában, hogy majd közgazdászok fogják eldönteni, hogy melyik műtét lesz majd az, amelyik szükséges és melyik az, amelyik nem. Volt alapellátásról szó, annak a megerősítéséről, budapesti szuperkórházról is volt szó, az egészségügyi szociális ellátás szétválasztásáról volt szó, minimumfeltételekről volt szó, ezek voltak a program részei, amelyeket azóta sem látunk, és azt sem látjuk, hogy kormányon belül ádáz küzdelem folyna azért ‑ bár folyik ádáz küzdelem, csak nem azért ‑, hogy az egészségügy az őt megillető helyen egy külön minisztériumban legyen.

A mai magyar kormányban, tisztelt képviselő asszony, nem lehet azt mondani, hogy prioritás az egészségügy, a mai kormányban a propagandának van minisztériuma, az egészségügynek meg nincs. Be van gyűrve egy nagy szervezetbe, ott egyébként küzdenek érte, hogy most sikerül‑e majd begyűrni az egyetemek alá meg az egyetemi kórházak alá a teljes fekvőbeteg‑ellátást és el lehet‑e csaklizni azoknak a finanszírozását. Egy ilyen küzdelem van. Olyan küzdelem nincs, hogy legyen ez egy önálló minisztérium, egy olyan szakpolitikus által vezetve, amelyik egy rendes szakapparátust el tud vezetni, és akkor egy hatalmas költségvetéssel rendelkező, ámbár úgy gondolom, az egyik legfontosabb szolgáltatást nyújtó intézményrendszer ne marginálisan kerüljön kezelésre. Én abban biztos vagyok, hogy ez nagyon-nagyon fontos. Ezzel kellene foglalkozni. A kormányban ezért kellene egymással küzdeni, és nem azért, hogy átkerül‑e majd az oktatás alá és az egyetemek alá be lehet‑e gyűrni a kórházakat vagy nem lehet, és ezzel lehet egy nagyon jót szkanderozni.

Mosolyogni is lehet, államtitkár urak, csak tudják, ebben meg emberek dolgoznak, meg embereket látnak el benne, akik meg nem mosolyognak közben. Biztos, hogy hallani fogják majd most a fanfárokat, hogy mennyivel nőtt a fizetésük, aztán amikor kinyitják a tárcájukat, akkor meg nem ezt látják. Amikor én beszélek rezidensekkel, beszélek fiatal doktorokkal, pályakezdőkkel, akkor ők megértik azt, hogy nekik pályakezdőként alacsony a bérük, csak azt látják, hogy ha még tíz évet nagyon keményen, fegyelmezetten és jól fognak dolgozni, akkor a bérük maximum a duplájára fog nőni. Ezért ők motiválatlanok, ezért ők alulfizetettek, és már készülnek a nyugat‑európai meg az egyesült államokbeli versenyvizsgájukra, mert szeretnének innen elmenni azért, mert önök nem biztosítják azt az életpálya-lehetőséget, hogy nem kell neki 300 órát dolgozni egy hónapban ahhoz, hogy ki tudja fizetni az albérletét. Önök úgy megemelték ezeknek az embereknek a béreit, hogy közben elvették az ösztöndíjukat, és nem jártak vele jól.

A nővéreket alig-alig érintette, a gazdasági, illetve műszaki munkatársakat pedig egyáltalán nem érintette a béremelés. Mi ezért mondtuk azt és ezért fogunk behozni egy javaslatot ide, hogy az ő bérüket, a nővérek bérét, valamint a gazdasági és műszaki kollégák bérét azonnal 50 százalékkal meg kell emelni. Azonnal emeljék meg a fekvőbeteg‑ellátás díját 30 százalékkal, és fogadjuk azt el, és kötelezze el magát a parlament, hogy az egészségügyre fordítandó költségvetési pénz minden évben GDP-arányosan fél százalékkal emelkedjen! Nem lehetünk sereghajtók, és azt nem lehet dicsőítő fanfárokkal elmondani, hogy a 28 európai uniós országból időnként elérjük a 26. meg a 25. helyet is. Államtitkár urak, erre nem lehet büszkének lenni, ezen pironkodni kell.

Én úgy gondolom, ha erre van egy jó javaslat ‑ a miénk, úgy gondolom, hogy jó ‑, akkor azt el kell fogadni. Még mielőtt rákérdeznének, hogy ennek a költségvetési forrása honnan lenne, kérem szépen, hogy nézzék meg, hogy az elmúlt költségvetéseket, amikor módosítottuk, akkor mennyi pénzt költöttünk el. Mennyi pénzt költött el a parlament, illetve a kormányzó pártok mennyit szavaztak meg? Csak a legutóbbi volt 450 milliárd forint. Egy fillér nem volt belőle az egészségügyre. Egy fillér sem, talán még az odavezető utakra sem.

Az nem lehet, hogy most már minden évben felhívjuk a figyelmet, hogy az Olimpiai Bizottságnak magasabb a költségvetése, mint a mentőszolgálatnak, és ez minden egyes esetben süket fülekre találjon. Az nem lehet, hogy süket fülekre találjon az, hogy a fiatal doktoroktól az idős mentőtisztekig min­denki annyit keres, hogy nagyjából 20-ától egymástól kérnek kölcsön, és tőlük azt várjuk el, hogy precízen, pontosan lássák el a feladatukat.

Arra kérem önöket, hogy ebben segítsenek nekem. Mindkettejüktől hallottam a „koncepció” szót. Melyik volt ebből az, amelyik illeszkedett a koncepcióba? És melyik koncepcióba? Én nagyon örülök annak, ha sokféle gondolkodás van, főleg egy ekkora területnél, mint az egészségügy, de a kormány ezt vehetné annyira komolyan, és állhatna ehhez a dologhoz annyira komolyan, és lehetne akkora prioritás, hogy legyen egy koncepció ‑ de most sok van. Van államtitkár úrnak a koncepciója, van az a koncepció, amiről a vezérszónok beszélt, és van egy valóság, s ebben a valóságban, és úgy gondolom, hogy sem beteg, sem orvos a mai napon nem érzi jól magát.

A mai napon az esélyegyenlőtlenség az, ami az egészségügyet jellemzi, az jellemzi, hogy nem mindegy, hogy ha valaki beteg, hogy ő kicsoda, kit tud felhívni telefonon, és no pláne nem mindegy, hogy hol él. Ez a három dolog az, ami meghatározza egy ember sorsát akkor, ha beteg; föl tudja‑e hívni valamelyik orvos ismerősét vagy kórházigazgató ismerősét, van‑e elég pénze ahhoz, hogy az ellátást megfizesse magának, és oda tud‑e jutni, ahol van ellátás, ha ott éppen nincs, ahol van.

Én úgy gondolom, hogy a XXI. században ennél sokkal többre kell minekünk gondolni akkor, amikor az igényeket megfogalmazzuk. Arra kell nekünk gondolni, hogy az orvosnak igenis jól kell magát éreznie, és érezze úgy, hogy meg van fizetve.

(14.00)

Igen, érezze azt a nővér is, hogy meg van fizetve, és tudja azt, hogy ha fegyelmezetten és normálisan dolgozik 5-10 éven keresztül, akkor 160 ezer forint helyett, mondjuk, 360 ezer forint lesz a bére. Én biztos vagyok benne, hogy van olyan kormánytag, aki egy nem tervezett plázalátogatáskor többet költ.

Nem jók ezek az arányok. Nem jók azok az arányok, amikor kiképezzük őket sok pénzért, majd utána mindenkinek az első gondolata az, aki megkapta az orvosi diplomáját, hogy hol tehetné le az első versenyvizsgát és mehetne el ebből az országból. Alulfizetett, elcsigázott, motiválatlan emberektől nagyon nehéz várni azt, hogy pontos, elérhető és biztonságos egészségügyi szolgáltatást nyújtsanak. Önök most pillanatnyilag ezt várják el, és hogy ilyen salátatörvényektől lesz majd nekik jobb az életük. Úgy gondolom, hogy ez nagyon kevés.

És még egy dolog: az adósságállomány. Látszik, hogy ezzel egyetlenegy évben sem tudnak mit kezdeni. Most már ki tudják mutatni; volt, amikor ezt sem. Tavaly sem sikerült 110 milliárd forintot kifizetni 60 milliárd forintból. Az idén látszik, hogy mindenfajta strukturális átalakítás nélkül, ez egy szerkezeti finanszírozási hiány, de mindenfajta szerkezeti átalakítás nélkül ez most is megjelenik, hiszen 90 milliárd forintra rúg. Nem olyan régen kértük ki és összegeztük az összes egészségügyi intézmény adósságát. A helyzet az, hogy amit önök tavaly belepumpáltak ebbe a rendszerbe, aminek itt örvendezni kellett és örvendezni méltóztattak, az nem volt több, mint egy hó végi kölcsön, újratermelték, megint ki kell fizetni.

(Gelencsér Attila elfoglalja jegyzői helyét.)

Államtitkár Úr! A salátatörvénynek én kiemeltem a pozitívumait is, amit mi is annak gondolunk. Ha a salátatörvény mellett vonunk egy nagyon komoly egyenleget ebből a dologból, akkor azt kell lássuk, hogy van egy adósságban fuldokló egészségügy. Önök mindig elmondják, hogy milyen fantasztikusan jól megy. Nem! Nem megy jól, ami havi 3 és 5 milliárd forint körüli veszteséget termel, az nem megy jól, ott valaki nem jól számol. Az orvosaink alul vannak fizetve, nincs biztonságos és elérhető egészségügyi ellátás, annak van ilyen, aki meg tudja fizetni, van elegendő ismerőse, akit fel tud hívni, és nem mindenki számára egyenlő eséllyel elérhető. Ha ezt lehúzzuk, és az orvosok sem érzik benne jól magukat, a nővérek sem érzik benne jól magukat, meg a betegek sem érzik benne jól magukat, akkor úgy gondolom, erre nagyon nehéz büszkének lenni.

Azok a koncepciók, amiket olvasunk, egyáltalán nem errefelé hatnak. Ha most egy kancellár ott ülne minden egyes egészségügyi intézmény élén, és tényleg egy közgazdász fogja majd eldönteni, nem lebecsülve ezzel természetesen a közgazdászok orvosi képességeit ‑ de ők fogják majd eldönteni, hogy akkor most valamelyik műtétre szükség van vagy nincs? Van pénz, nincs pénz? Budapesten az fogja megoldani a helyzetet, ha építenek még egy nagy szuperkórházat? Megvannak a minimumfeltételek? Sikerült feltölteni az alapellátást? Megvannak az új háziorvosok? Megszűnt az orvoselvándorlás? Megszűnt a nővérelvándorlás? Meg tudjuk őket fizetni?

Úgy gondolom, ezek lennének azok az eredmények, amelyekről érdemes volna beszámolni, meg ezek lennének azok a törekvések, amerre felé hajtani lehet, nem pedig annak kellene örülni, hogy most már csak 33 ezren várnak egyébként a várólistán arra, hogy valamilyen műtétet elvégezzenek rajtuk. Szerintem nyugodtan vigyük feljebb az elvárások szintjét. A legfontosabb, hogy a bérszínvonal szintjét vigyük minél feljebb azért, hogy meg tudjuk tartani a szakembereket, és ne alulfizetett, elcsigázott emberektől várjuk azt, hogy pontosan végezzék el a munkájukat, mentsék meg az életünket, és vigyázzanak miránk.

Ezért javasoltuk azt, hogy a konszolidáció mellett azonnali 50 százalékos béremelés legyen a gazdasági, műszaki dolgozóknak, a nővéreknek, folytassák az orvosok béremelési programját, és mindenféleképpen minden évben fél százalékkal menjünk följebb a GDP-ben az egészségügy finanszírozása te­kin­tetében. Nem fog menni másképp, ha nem tesznek bele több pénzt, és nem kezdik el az átalakításokat.

Azt gondolom, ezek most a legfontosabb kérdések, ezekről kellene tárgyalni. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)




Felszólalások:  Előző  76  Következő    Ülésnap adatai