Felszólalás adatai

VARGA MIHÁLY, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Kékesi Tibor a végére hagyta az MSZP álláspontját, miszerint támogatják ennek a törvényjavaslatnak az elfogadását. Én akkor ezzel kezdeném: a Fidesz képviselőcsoportja nem támogatja ennek a törvényjavaslatnak az elfogadását, hiszen úgy ítéljük meg, hogy sem az előkészítés, sem maga a konkrét szabályozás nem alkalmas arra, hogy erre a Ház igent mondjon.

Hadd kezdjem én is egy kicsit távolabbról, egy kicsit messzebbről, hiszen olyan kérdésről van szó, amit egy kicsit méltatlan körülmények között, méltatlan előkészítés után kezd el a Ház tárgyalni. Általában a nyugdíjrendszert érintő kérdésekben, tehát olyan kérdésekben, amelyek 20-30-40 évet ölelnek át, és amelyeknél egy pici elmozdulás is évek, évtizedek múlva nagyon súlyos szabályozási problémákat jelenthet, minden kormánynak nagyobb felelősséggel kell eljárnia. Így kellett volna tennie az MSZP-SZDSZ-kormánynak is. A parlamenti ciklus utolsó hónapjaiban egy ilyen szabályozást, amelyik alapvetően szabja át a magyar magán-nyugdíjpénztári rendszert, véleményünk szerint nem lett volna szabad ilyen előkészítetlen állapotban a Ház elé hozni.

Kiről is szól ez a törvényjavaslat? Bár nyugdíj szerepel benne, alapvetően nem a nyugdíjasokról. Ez a törvényjavaslat azokról a generációkról szól, amelyek mai aktív korosztályai Magyarországnak, azok a generációk, amelyek a következő években, évtizedekben fognak majd nyugdíjba menni. Ahhoz, hogy ez a nyugdíj biztonságos, kiszámítható, az egyén életszínvonalát megőrző vagy azt fenntartani igyekvő legyen, nyilván szükség van arra, hogy ennek a nyugdíjrendszernek többféle eleme, többféle lába legyen. Éppen ez volt az oka annak, hogy a Fidesz 1998 és 2002 között nem megszüntetni akart bizonyos nyugdíj-megtakarítási formákat, hanem éppen ellenkezőleg: megerősíteni, és az emberek számára világossá tenni, hogy olyan országban élnek, amelyik garantálni fogja majd, hogy ha nyugdíjba vonulnak, akkor ez a nyugdíj egy tisztességes ellátásra adjon módot és lehetőséget.

Honnan is indultunk el? Nyilván most a nyugdíjrendszer elemeiről, lábairól kellene beszélni, de egy picit még visszább lépnék ennél. Miről is szól a nyugdíj? Arról szól, hogy amikor majd már nem leszünk munkaképes korban, amikor már jönnek a betegségek, az ember abba az életszakaszba ér, ahol inkább a megtakarításokból kell élni, legyen olyan megtakarítás, ami az ellátást biztosítja, garantálja. A második világháború előtti nyugdíjrendszerek általában tőkefedezeti elven működtek, az emberek életük aktív szakasza során megtakarítottak, felhalmoztak, ezeket a nyugdíjbiztosítók vagy nyugdíjpénztárak, hiszen akkor is többféle lehetőség volt, kezelték. Igyekeztek megőrizni a felhalmozások, megtakarítások értékét, és amikor a munka, az aktív életszakasz befejezésével valaki nyugdíjba ment, akkor ennek hozamaiból, járadékaiból élt.

A második világháború alapvetően felforgatta ezeket a rendszereket, hiszen a nyugdíjpénztárak, nyugdíjbiztosítók vagyona elpusztult, viszont a nyugdíjasokról gondoskodni kellett. Ekkor jöttek be azok a felosztó-kirovó rendszerek, amelyek a pillanatnyi befizetésekből, járulékokból tartották fenn a nyugdíjrendszereket. Alapvetően persze az is hosszú kérdés lenne, hogy ezek a felosztó-kirovó rendszerek vajon alkalmasak-e arra, hogy a nyugdíjas életszakasz biztonságát garantálják, vajon megfelelnek-e annak a kihívásnak, amit egy mai, globalizált, nagyon sokszor tőkében, a munka szabad áramlásában, a tőkepiacok összefüggéseiben bonyolultabbá váló világ igényel. De ez messzire vezetne.

Én itt most csak arra szeretnék utalni, hogy amikor '95-96 táján a magyar gazdasági, közgazdasági gondolkodásban is elindult az a vita, hogy hogyan lehetne a nyugdíjrendszerünket stabilabbá tenni, akkor az egy kétségkívül létező és lehetséges opció volt, hogy igen, jöjjön vissza valami a tőkefedezeti rendszerből. Igen, tegyük lehetővé azt, hogy az emberek ne csak az úgynevezett állami felosztó-kirovó rendszerben, hanem máshonnan is valamilyen biztos megélhetést adó nyugdíjat kapjanak. Így érkeztünk el ahhoz a szakaszhoz, amit a kötelező és az önkéntes magánnyugdíjpénztárak megjelenése jelentett. Talán illett volna a kormány szempontjából egy értékelést adni arról, hogy ez az elmúlt tíz esztendő mit is hozott az embereknek. Beváltotta-e azokat a reményeket, amelyeket a magánnyugdíjpénztárakhoz fűztünk? Hát, hiányzik ez a fajta kormánybeszámoló, nem kaptunk egy ilyen átfogó képet. Pedig talán hasznosabb lett volna, ha egy ilyen vitának úgy megyünk neki, hogy mindenki képben van arról a teljesítményről, amit a magánnyugdíjpénztárak az elmúlt években képletesen szólva az asztalra letettek.

Nos, ilyet nem kaptunk, ezért különböző nyugdíjpénztári beszámolókra, sajtónyilatkozatokra, a pénztárszövetségek összegyűjtött anyagaira támaszkodhatunk akkor, amikor valamilyen verdiktet, valamilyen megítélést akarunk a magánnyugdíjpénztárakhoz kötni. Itt is óvatosabbnak kell lennünk persze, hiszen a magánnyugdíjpénztárak teljesítményét alapvetően két dolog befolyásolta az elmúlt tíz esztendőben.

(12.40)

Az egyik a gazdaság teljesítménye. Látjuk, tapasztaljuk, naponta érezzük, hogy ez a teljesítmény az elmúlt években viharosan gyengült, egyre rosszabb lett. Lényegében a magyar gazdaság most már hosszú évek óta olyan pályán van, amely nem egy fenntartható növekedés az emberek számára, a mindennapi megélhetésben segítő pálya, hanem sajnos ez egy rossz lejtő, ez éppen legutóbb egy mínusz 7,2 százalékos gazdasági visszaesést mutató pálya.

Nyilván, ha tőkefedezeti modellben gondolkodunk, és a magánnyugdíjpénztárak teljesítményét megítéljük, akkor azért tudnunk kell azt, hogy a gazdaság teljesítménye visszaköszön a magánnyugdíjpénztárak teljesítményén is. Hiszen ha a részvények nem lesznek értékesebbek, ha nincsenek új részvények, ha nincs egyébként egy magyar magánnyugdíjpénztárnak milyen részvénybe fektetnie - hiszen két-három úgynevezett blue chipet leszámítva nem is nagyon tudja valamilyen stabilabb instrumentumba fektetni ezt a megtakarítást -, ha ezek a részvényárfolyamok csökkennek, akkor nyilvánvaló, hogy a magánnyugdíjpénztárak teljesítményén ez vissza fog köszönni.

Így is történt, egy kicsi előreszaladok. Annak, hogy a magyar központi szabályozás akkor kényszerítette a magyar magánnyugdíjpénztárakat nagyobb részvényportfólióra, nagyobb részvényvásárlásokra, amikor azok éppen a csúcson voltak, az most visszaköszön a magánnyugdíjpénztárak számain és mutatóin. Sajnos tény és való, hogy mondjuk, ha a nyugdíjemeléseknek a mindenkori összegét, mutatóját nézem meg, 2004-et leszámítva a magán-nyugdíjpénztári hozamok soha nem érték el a nyugdíjnövekedés mértékét.

Összességében azonban meg vagyok győződve arról, hogy itt egy olyan felhalmozásról van szó, amely effektíve mégiscsak létezik és megvan, hiszen a felosztó-kirovó rendszerrel ellentétben a tőkefedezeti rendszer, akár részvényben, akár állampapírban, akár ingatlanban, akár más eszközben helyeződik is el, mégiscsak egy létező instrumentum; ellentétben a felosztó-kirovó rendszerrel, amely a gazdaság teljesítménye mellett nagyon erősen kitett a demográfiai tendenciáknak is.

Azért lássuk be, hogy a felosztó-kirovó rendszerek alkonya éppen azért következik be nagyon sok európai országban - ugye, a világ más országaiban is-, mert olyan demográfiai, népesedési tendenciák indultak el, amelyek mellett ez a rendszer nem fenntartható. Vagy csakis olyan formában lenne fenntartható, ha a járulékok összege jelentősen növekedne, ugye, ez rontaná az aktív korosztály életkörülményeit, hiszen több járulékot nyilván csak a munkaadó, a munkáltató vagy éppen a munkavállaló tudna befizetni, mind a két szempont arra mutatna, hogy az egyén nyilván kevesebb összeghez, támogatáshoz jut; másrészt pedig itt is a gazdaság teljesítménye jelentős romláson menne keresztül, azaz csökkenteni kellene azokat a járadékokat, amit a felosztó-kirovó rendszerből aztán majd a későbbiekben kifizetünk.

Itt le is zárnám ezt a hosszú zárójeles gondolatomat, és visszatérnék ahhoz, amire igazából utalni szerettem volna, hogy úgy tűnik, hogy a mindenkori MSZP-SZDSZ-kormányoknak tízévente van egy nagy felbuzdulása, amikor úgy gondolja, hogy márpedig megforgatjuk az egész világot - a klasszikusokat idézve -, márpedig át kell szabni mindent, ami addig létezett. Úgy tűnik, hogy 2009-ben megint ennek a sugallata, ennek az érzete megcsapta az MSZP képviselőit, jobban mondva a kormány tagjait, és úgy gondolják, hogy most át lehet szabni az egészet anélkül, hogy bármiféle mérleget, elszámolást, leltárt csinálnánk az eddigi teljesítményekről. Szerintünk nem lehet.

Szükség lett volna arra, hogy Katona Tamás államtitkár itt az expozéban, ha már nélkülözzük ugye a pénzügyminiszter urat, egy világos képet adjon nekünk arról, hogy annak az ominózus nyugdíjrendszer-átszabásnak, ami '96-ban és '97-ben történt, mi is a mai eredménye.

A nézők vagy a parlamenti közvetítést hallgatók számára talán érdemes felidézni azt, hogy ennek a nyugdíjrendszernek ma ugye három, három és fél lába van: van egy kötelező állami, van egy magán kötelező része és van egy magán önkéntes része, és emellett bejött egy olyan szabályozás, amely nyugdíj-előtakarékossági számla nyitásával további öngondoskodásra ad lehetőséget. Ezt is éppen most a kormány szőröstül-bőröstül akarja kidobni, és másfajta elképzelései vannak.

De ami a lényeg, hogy bárhogyan is fogja majd valaki a jövőben a nyugdíját kapni, azért azt látni kell, hogy az állami nyugdíjrendszerből a nyugdíjnak körülbelül a háromnegyed részét kapja majd az érintett. Tehát bármilyen furcsa is, amikor a magán-nyugdíjpénztári kérdésekről beszélünk, amiről Kékesi Tibor itt előttem már hosszabban szólt - özvegyi nyugdíj, rokkantellátás, örökölhetőség és így tovább -, ezek fontos kérdések, de az egyén, az emberek szempontjából mégiscsak az a fontosabb, hogy az a nyugdíj, amit majd kap, és amelynek a háromnegyed része az állami rendszerből származik, az mekkora lesz.

Tehát sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna tennie a kormánynak arra, hogy vajon a felosztó-kirovó rendszerrel mi fog történni; hogy az állami nyugdíjrendszerből kapott nyugdíj vajon értékálló lesz-e; az tükrözi-e azt a járulékbefizetést, amit az egyén tíz, húsz, harminc vagy negyven éven keresztül teljesít. Hát erről miért nem hallunk? Miért hiányzik a nyugdíjrendszernek ez a lába? Sőt továbbmegyek: miért ellensége az MSZP-SZDSZ-kormány az állami nyugdíjalapnak?

Hát azért gondolkozzunk el, képviselőtársaim! Mivel is kezdte ez a kormány a működését? Egyből megváltoztatta azt az arányt, ami az állami és a kötelező magán-nyugdíjpénztári befizetések között volt. Ez volt az első lépés. Hiába mondtuk el 2001-2002-ben - tettünk is azért, hogy ez ne így legyen -, hogy az nem működik, hogy az a pénz, ami aztán az állami nyugdíjrendszerből hiányzik, azt az adóforintokból kell hosszú távon betenni. Nézzük meg a készülő 2010-es költségvetést: milyen számokat látunk ott? Körülbelül 500 milliárd forint az, amit részben különböző igazgatási kiadások címén, részben pedig közvetlen direkt átfizetésként vagy átutalásként az állami központi költségvetés a nyugdíjrendszerbe be fog fizetni. Bocsánat, de önök fenekestül felforgatták az állami nyugdíjrendszert, az a pénz, amit a magánnyugdíjpénztárakba tesznek át, az onnan hiányzik, és az embereket többletadók, többletpénz befizetésére kényszerítik, hiszen az mégsem működik egy országban, hogy a nyugdíjakat nem fizetjük ki.

Jó lett volna erről is hallani, de úgy tűnik, hogy ez kívül esik a látókörön, és erről kevesebb szó esik. Nem véletlen egyébként, hogy amikor aztán a rendszernek már működési zavarai vannak, akkor gyors szabályozási módosítások történnek; például most az ötven éven felülieknek az átléphetősége vagy visszaléphetősége az állami nyugdíjrendszerbe. Miről szól ez a történet is? Arról szól, hogy valamit rosszul szabályoztak, kiderül, hogy az ötven feletti korosztály már vesztese annak az átalakításnak, amit '97-ben megcsináltak, és most akkor nem számít ilyenkor a kiszámíthatóság, nem számít az, hogy mondjuk, legalább 10-20 éves működési rendszerekről van szó, kinyitjuk a kaput, lehet visszamenni.

Bocsánat, de ezt sem lehet anélkül megtenni, hogy az alapvető működési problémákról ne beszélnénk. Itt pedig szerintem mindig két dologhoz jutunk vissza: demográfiai tendenciák, amellyel szemben eddig semmilyen érdemi intézkedése ennek a kormánynak nem volt, a másik pedig a gazdaság teljesítménye. Ezek alapvetően okozzák azt a problémát, amit nem tudnak ilyen módon orvosolni.

Visszatérve a magánnyugdíjpénztárakra: közel 3 millió fő ezekben a nyugdíjpénztárakban, több mint 2000 milliárd forint felhalmozott vagyon. Úgy tűnik, nagy a csábítás, hogy ezzel a vagyonnal valami történjen. Úgy tűnik, hogy az a nonprofit elv, ami alapján ezek a nyugdíjpénztárak működtek, az sokak számára vagy - hadd pontosítsak - néhányak számára nagy csábítás vagy nagy ígéret lehet.

Miről is szól a történet? A történet nem csak arról szól, amit Kékesi Tibor mondott, hogy egy újfajta, a változásokat pontosabban követő rendszerre állunk rá. Itt alapvetően mégiscsak arról szól a dolog, hogy ezek kőkemény profitorientált nyugdíjbiztosítókká fognak válni, és a piacról a ma működő magánnyugdíjpénztárak valószínű egyharmada, de talán a fele is el fog tűnni. Hiszen olyan követelményeket tettek bele ebbe a törvényjavaslatba, amelyeket ha elfogad a parlament, akkor valószínű, ezeknek a magánnyugdíjpénztáraknak a többsége, mivel komolyabb háttérrel nem rendelkezik, el fog tűnni, meg fog szűnni.

És azt se felejtsük el, hogy az eddigi tulajdonosi jogviszony helyett - hiszen ma, aki befizet egy kötelező magánnyugdíjpénztárba, mégiscsak tulajdonosa annak a magánnyugdíjpénztárnak - ez a jogviszony megszűnik, és egy ügyfél-kategóriába csúszik át az illető, ügyfélként egy biztosítóval lesz majd valamilyen jogviszonyban, és várhatja a reményei szerint megérkező biztosítói járadékot.

(12.50)

Szóval, ezek a problémák azok, amelyekről többet szerettünk volna hallani államtitkár úrtól, például arról, hogy vajon kivel, hogyan egyeztettek, amikor ennek a törvényjavaslatnak az előkészítése történt. Kikérték a szövetségek álláspontját? (Keller László: Igen.) Nem. Itt mellettem képviselő kollégám azt kiabálja, hogy igen; én azt mondom, hogy sajnos nem - én is beszéltem velük. Lehet, hogy két nappal a benyújtás előtt elküldték nekik postán, hogy lássák a törvényjavaslatot, de ezt nem lehet egyeztetésnek nevezni, szóval ez nem az, amire egyébként az egyeztetés címszó alatt gondolni szoktunk.

Summa summarum, azt tartom e javaslat legfontosabb problémájának, hogy a profitelv teszi be itt is a lábát a rendszerbe. Nyilván megvan az a négy-öt, nagyobb banki háttérrel rendelkező biztosító - akinek egyébként ez nem lesz ellenére -, aki már készen áll arra, hogy az egyébként vállalati vagy más háttérrel működő magánnyugdíjpénztárak egy részét is átvegye.

Én azt gondolom tehát, tisztelt képviselőtársaim, hogy ennek a törvényjavaslatnak időt kellene még adni; időt kellene még adni magunknak is, hogy egy kicsit nézzük meg, milyen is a kép, milyen is ma a nyugdíjpénztári rendszer, hol vannak ennek belső feszültségei. Esetleg azt is javasolnám kormánypárti kollégáim számára, hogy keressék elő, mondjuk, azt a javaslatcsomagot, amelyet a Fidesz-kormány készített 2001-2002-ben, mert az a javaslatcsomag szerintem az érdemi problémákra koncentrál, vagyis arra, amiről manapság nem beszélnek: az állami nyugdíjrendszer problémáira.

Mit is akartunk ott elérni? Egyrészt azt akartuk elérni, hogy az állami nyugdíjrendszerben lévők számára is világos és követhető legyen, hogy milyen befizetések történnek a fizetésük után, a jövedelmük után. Mi is volt ennek az első eleme? 2001 őszén elindult egy úgynevezett kiértesítési projekt: minden munkavállaló kapott egy levelet, amelyben világos elszámolás volt arról, hogy utána az állami nyugdíjrendszerbe mennyit fizettek be.

Mi volt az első dolga a szocialista kormánynak? Megszüntette ezt a fajta elképzelést; mindegy az embereknek, mennyit fizetnek be utánuk a nyugdíjrendszerbe, úgyis olyan sokára mennek nyugdíjba, ha egyáltalán megérik, hogy teljesen lényegtelen az ilyen kiértesítés. Hát nem erről van szó! Ugyanis a magánnyugdíjpénztárak egyik nagy versenyelőnye éppen az volt, hogy követhetővé vált a befizetés, követhetővé vált a felhalmozás, ami ott az egyénnek a számláján megtörténik. Ezért javasoltuk mi annak idején a német, svéd vagy a lengyel modellhez hasonlóan azt az úgynevezett virtuális egyéni számlát, amely egy felosztó-kirovó rendszeren belül is lehetővé teszi azt, hogy valakinek a befizetései, munkaadói és munkavállalói befizetései követhetőek legyenek, és világossá váljon, hogy a befizetésből lesz majd a nyugdíja, a kifizetett járadék. Na, ezeket szüntették önök meg első lépésként, és ugye most már látszik, hogy próbálnak a magánnyugdíjpénztárak megmentésére különböző lépéseket tenni, de ha nem foglalkoznak az állami nyugdíjrendszerrel, akkor ebből hamarosan sokkal súlyosabb, sokkal komolyabb problémák fognak következni.

Még egyszer - befejezésül -, tisztelt elnök asszony, tehát azt szeretném a tisztelt Házzal közölni, hogy a Fidesz-frakció nem fogja támogatni ezt a törvényjavaslatot. Szeretnénk, ha a kormány átdolgozná, és majd csak átdolgozás után kerülne ide vitára és tárgyalásra ez az anyag.

Köszönöm a szót. (Taps a Fidesz padsoraiban.)