Készült: 2020.09.25.06:16:08 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

232. ülésnap (2001.10.17.),  46-68. felszólalás
Felszólalás oka Általános vita megkezdése
Felszólalás ideje 2:21:55


Felszólalások:   29-45   46-68   69-83      Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Államtitkár Úr! Folytatjuk munkánkat. Soron következik a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosítását kezdeményező törvényjavaslat általános vitájának megkezdése. Az előterjesztést T/5061. számon, a bizottságok ajánlásait pedig T/5061/1-3. számokon kapták kézhez.

Először megadom a szót Hende Csaba igazságügyi minisztériumi politikai államtitkár úrnak, a napirendi ajánlás értelmében 25 perces időkeretben. Öné a szó, államtitkár úr.

 

DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár, a napirendi pont előadója: Köszönöm. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A kodifikált büntető perjog idén december 22-én ünnepli a 105. születésnapját. 1896 decemberében hirdették ki a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikket, amely fél évszázadig volt hatályban. A jelenlegi '73. évi I. törvény '74. január 1-je óta alkalmaztatik.

A hatályos Be. - bár '74 óta számos alkalommal módosították - szerkezetében és számos megoldásában ma is magán viseli annak a korszaknak a jegyeit, amelyben megalkották, ezért a rendszerváltozást követően azonnal felmerült a büntetőeljárás reformjának igénye. Az új büntetőeljárási törvény kidolgozásának munkálatai 1991-ben kezdődtek meg, és a kormány az elkészítendő kódex legfontosabb elveit a Be. koncepciójáról szóló 2002/94. határozatában rögzítette.

Az Országgyűlés a büntetőeljárásról szóló '98. évi XIX. törvényt '98. március 10-i ülésnapján fogadta el. E törvény összességében egy modern büntetőeljárási jog alapjait rakta le. Figyelemmel van nemcsak a magyar jogtörténet haladó hagyományaira, hanem a Magyarország által vállalt nemzetközi jogi kötelezettségekre, így elsősorban az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény, valamint az annak alapján kialakult strasbourgi emberi jogi bírósági gyakorlat is ilyennek minősül. A törvény több olyan, az 1973. évi I. törvényben nem szereplő jogintézményt emelt be a kódexbe, amelyek addig csak a büntetőeljáráshoz kapcsolódó alacsonyabb szintű szabályokban vagy más törvényekben voltak megtalálhatók.

Az erények mellett azonban nem hallgatható el, hogy a törvénytervezet szakmai vitája során nem vették kellő súllyal figyelembe azokat az észrevételeket, amelyek a kódex új, többnyire a magyar jogi hagyománytól idegen elemeinek gyakorlati alkalmazhatóságára vonatkoztak. Ebben a körben említhető például a bírósági tárgyaláson a kihallgatás rendjére vonatkozó új szabályozás vagy egyes új, külön eljárásként kodifikált jogintézmények, mint például a tárgyalásról lemondás.

A bírói és az ügyészi kar 1997-től folyamatosan ellenezte a törvény jogorvoslati rendszerére vonatkozó új szabályozást. A törvény - alapul véve a már idézett kormányhatározatot és azt a tényt, hogy a parlament '97 nyarán módosította az alkotmányt, újraalkotta a bírósági és az ügyészségi szervezetről szóló törvényeket, és ezzel megteremtette a négyszintű bírósági szervezetet - bevezette a kétfokú rendes jogorvoslati rendszert. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság a négyszintű bírósági szervezet megteremtése mellett is az egyfokú rendes jogorvoslat fenntartását javasolta.

Az Országgyűlés 1998 végén hatályon kívül helyezte az ítélőtáblák felállításáról rendelkező '97. évi LXIX. törvényt, és elfogadta a hatályos '73. évi I. törvény módosítását, amely az új kódexből átemelte a tanúvédelemmel és a titkos nyomozással kapcsolatos legfontosabb rendelkezéseket.

Az országos ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló törvény nagy terjedelemben módosította a '73. évi I. törvényt, az új törvényből átvéve bizonyos, az eljárás gyorsítását célzó rendelkezéseket. Az igazságügyi szervezet és az eljárási jogok további korszerűsítésének feladatait előíró 102/99. országgyűlési határozat pedig arról rendelkezett, hogy a kormánynak 2001. június 30-ig törvényjavaslatot kell az Országgyűlés elé terjesztenie, amelyben javaslatot tesz a Be. módosítására, és a hatálybalépését jogilag előkészíti. A kormány az önök előtt lévő törvényjavaslat benyújtásával teljesítette a parlamenti határozatot.

A javaslat kiindulópontként kezeli, hogy a jelenlegi előírásoknak megfelelően a törvényt az ítélőtábla felállításával egy időben, 2003. január 1-jén hatályba kell léptetni.

 

 

(13.30)

 

 

A '73. évi I. törvényt az elmúlt évek során ért módosítások lényegében az elfogadott, de hatálybalépésében elhalasztott új kódex rendelkezései közötti szelektálás eredményeként születtek meg. 1998-ban a Be. elfogadásával maga az Országgyűlés döntött úgy, hogy az új kódex hatálybalépése előtt még szükséges a hatályos törvény módosítása.

A Be. javaslattal módosított szövegének hatályba léptetése esetén széles szakmai egyetértés teremthető meg. Mindezen érvek alapján a javaslat szerint a Be.-t be kell vezetni, de a bevezetése előtt a jelen törvényjavaslat szerint módosítani kell, mert csak ez biztosítja, hogy a jövőben korszerű és széles szakmai konszenzuson alapuló eljárási kódex alapján legyen biztosított a büntetőügyek eredményes, tisztességes és gyors elintézése.

Tisztelt Ház! Mind a Be.-vel szemben megfogalmazott kritikai észrevételek, mind pedig a kihirdetés óta eltelt időszakban bekövetkezett jogszabályváltozások nagy része technikai, szövegpontosító jellegű vagy alkotmánybírósági határozatból következik.

A törvényjavaslat benyújtását elrendelő országgyűlési határozat a Be. felülvizsgálatának egyik szempontjaként jelölte meg a törvény elfogadása óta eltelt időben bekövetkezett jogszabályváltozások figyelembevételét. '98. március 10-e, az új kódex elfogadása óta a hatályos büntetőeljárási törvényt tizenhárom esetben módosította az Országgyűlés. Jelenleg is a Ház előtt van a tanúvédelemről szóló törvényjavaslat, amely a hatályos eljárási törvényt javasolja módosítani. 1998-tól a hatályos büntetőeljárási törvényt érintette még az Alkotmánybíróság több határozata is. Egyértelmű, hogy az előbbiekben felsorolt jogszabályi változások, illetve az Alkotmánybíróság határozatai folytán szükségessé vált törvénymódosítások abba a körbe tartoznak, amelyek az országgyűlési határozat idézett rendelkezése alá vonhatók, tehát azokat az előkészítés során figyelembe kellett venni.

A kormány e javaslattal egy időben terjesztette önök elé a Btk., a '78. évi IV. törvény módosítását jelentő törvényjavaslatot. A büntető anyagi jogszabályoknak a hangsúlyozottan az európai közösségi joghoz harmonizálás érdekében történő módosításáról szóló javaslat többek között új bűncselekményeket iktat be a Btk. XV. fejezetébe, amelyek miatt például az ügyészség kizárólagos nyomozási hatáskörére vonatkozó rendelkezéseket e javaslat, tehát a Be.-módosítási javaslat módosítja.

A Btk. módosításáról szóló törvényjavaslat tartalmazza azt is, hogy a jelenleg mellékbüntetésként a Btk.-ba felvett vagyonelkobzás jogintézményét a tervezet a jövőben büntetőjogi intézkedéssé alakítja át, ugyanakkor az elkobzás szabályai közül hatályon kívül helyezi az elkobzás alá eső érték és a vagyoni előny megfizetésére kötelezést. Az anyagi jog változásai a legtöbb esetben kihatnak az eljárási jogra is, így a bizonyítás érdekében megtehető kényszerintézkedéseknek, az eljárás során hozható határozatok tartalmának, illetve az eljárási törvényben megállapított hatásköröknek a szabályozására is.

Az új kódex felülvizsgálatának további szempontjai olvashatók az országos ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló '99. évi CX. törvény általános indoklásában. Idézem: "Büntető ügyszakban a jelenlegi büntetőeljárási törvény helyébe lépő már kihirdetett, de még nem hatályos új büntetőeljárási törvény addig nem léptethető hatályba, amíg az ítélőtábla felállítására sor nem kerül. Az új büntetőeljárási törvény bevezetésének időpontja 2003. január 1. napja. Az új Be. hatálybalépésének elhalasztása módot ad egyes rendelkezéseinek finomítására, széles szakmai elfogadottságának megteremtésére és az alkalmazásra való felkészülésre."

Tisztelt Országgyűlés! A 102/99. országgyűlési határozat nemcsak a Be. módosítását írja elő, hanem azt is, hogy felül kell vizsgálni a bírósági ügyvitel szabályait, és ennek során vizsgálni kell a többszintű szabályozás lehetőségét. A javaslat ezért a jelenlegi, igazságügy-miniszteri utasítási formában kiadott bírósági ügyviteli szabályzat szabályai közül azokat, amelyek törvényi szintű szabályozást igényelnek, beépíti az eljárási kódexbe.

A javaslat rendelkezéseinek további csoportját képezik azok a szabályok, amelyek a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma még hatályban lévő állásfoglalásainak a törvénybe illesztését célozzák. Mivel az új bírósági szervezeti törvény hatálybalépése óta új kollégiumi állásfoglalások már nem hozhatók és a hatályban lévők sem módosíthatók, kérdéssé vált, hogy mi történjék azokkal a büntető kollégiumi állásfoglalásokkal, amelyek az új törvény rendelkezéseivel nem ellentétesek, hanem a korábbi Bsz. hatályon kívül helyezése miatt átvezetésük nem lehetséges.

A javaslat kiindulópontja az, miszerint önmagában azért, mert a korábbi Bsz.-t új szabályozás váltotta fel, még nem indokolt, hogy az e kollégiumi állásfoglalásokban kifejtett jogtételek a feledés homályába vesszenek. Ezért a javaslat a büntető kollégiumi állásfoglalások azon rendelkezéseit, amelyek a Be. hatálybalépése után is alkalmazhatóak lennének, beiktatja az eljárási törvény rendelkezései közé. Ezáltal biztosítható, hogy a Legfelsőbb Bíróság korábbi elvi irányító tevékenysége során a jogalkalmazói gyakorlatot jelentős mértékben befolyásoló szabályanyag ne vesszen el véglegesen.

Tisztelt Ház! A Be. szabályozási elveit a már említett '94-es kormányhatározat döntötte el, amely nyolc pontban sorolta fel azokat a csomópontokat, amelyek mentén el kellett készíteni az új törvény tervezetét. A most előttünk fekvő javaslat a '94-ben meghatározott szabályozási elvektől két ponton tér el.

 

 

(13.40)

 

Ennek indokai a következők. A koncepciót alapul véve, az új törvény a felek rendelkezési jogát a bírósági tárgyalás tekintetében akként kívánta erősíteni, hogy szakított a magyar jog hagyományos szabályozásával, amely a vádlottak, tanúk és szakértők kihallgatását a tanács elnökének feladatává teszi. Helyette bevezette az angolszász jogokban ismert keresztkérdezéses modell enyhített formáját: a felek általi kihallgatást. E modell szerint a vádlottat először az ügyész, a tanúkat és a szakértőket pedig az hallgatja ki, aki a megidézésüket és kihallgatásukat indítványozta.

Ez a tárgyalási mód egyébként természetesen csak a teljes szereplős, úgynevezett főtárgyaláson lenne alkalmazható; azokban az esetekben, amikor a tárgyalás az ügyész vagy a védő távollétében zajlik, a kihallgatás továbbra is a tanács elnökének feladata lenne. Azonban maga a törvény zárja ki ennek a kihallgatási rendszernek az alkalmazását fiatalkorúak esetében, a magánvádas és a bíróság elé állításos eljárásban, valamint a tárgyalásról lemondás alapján folytatott ügyben.

A büntetőbírósági tárgyalás fő feladatának: a perbeli igazság megállapításának elméletileg mind a hagyományos kontinentális, mind pedig az új Be. szerinti, az angolszász jogi kultúrában alkalmazott tárgyalási módszer eleget tesz. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azonban azt, hogy a Be. továbbra sem szakít azzal az elvvel, hogy a büntetőeljárást folytató állami szervek - köztük a bíróság is - kötelesek az anyagi igazság kiderítésére. Ebből az elméleti tételből következik, hogy a bíróságnak továbbra is kötelessége a tényállás felderítése, tehát a bíróság feladata e téren a Be. eredeti elképzelése szerint sem változott volna.

Az elvi követelményeknek való megfelelés mellett azonban jelentős gyakorlati érvek szólnak a hagyományos tárgyalási modell fenntartása mellett. A javaslat elfogadja azt az érvet, hogy a bíróságok és az ügyészségek jelenlegi ügyszáma mellett a felek általi kihallgatás rendszere a gyakorlatban az eljárások indokolatlan elhúzódásához vezetne. A bíróságnak csak áttételes lehetősége lenne a felek által felteendő kérdések számát befolyásolni és az ügyre nem tartozó körülményeket érintő kérdéseket kiszűrni. Mindez pedig azt eredményezheti, hogy a tárgyalások tervezhetetlenné válnak, az ügyben többször kell a tárgyalást elnapolni. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a felek általi kihallgatás rendszere éppen azokban az ügyekben érvényesülne, ahol a tárgyaláson az ügyész és a védő jelenléte kötelező.

Ezért a javaslat a felek általi kihallgatásra vonatkozó szabályozást megváltoztatja, és továbbra is fenntartja a hatályos jogi szabályozást, amely szerint a bírósági tárgyaláson kihallgatandó személyeket főszabályként a bírósági tanács elnöke hallgatja ki, ugyanakkor az ügyész és a védő indítványára a tanút és a szakértőt a bíróság engedélyével keresztkérdezés alá lehet majd vetni.

A másik olyan kérdés, amelynél a javaslat eltért az új törvény előkészítése során követett elvektől, a rendes jogorvoslatok rendszere. A Be. bevezette a kétfokú rendes jogorvoslatot. A javaslat abból indul ki, hogy sem az alkotmány, sem nemzetközi kötelezettségvállalásaink, sem pedig az Alkotmánybíróság elmúlt egy évtizedes ítélkezési gyakorlata nem írja elő kifejezetten a másodfokú büntetőbírósági határozat rendes jogorvoslattal történő megtámadása megteremtésének kötelezettségét. Az Országgyűlés azonban 1998-ban hatályon kívül helyezte az ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról rendelkező törvényt. '97-98-hoz képest tehát, amikor távlatilag öt ítélőtábla felállításával lehetett számolni, a jelenlegi jogi helyzet alapján csak az országos ítélőtábla kezdi meg a működését 2003-ban. Ezzel a ténnyel mindenképpen számolni kell akkor, amikor az új bírósági szint hatáskörét az eljárási jog megállapítja.

Tisztelt Ház! Az Igazságügyi Minisztérium felkérésére a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiuma megszervezte az új Be. maga idejében elmaradt szakmai vitáját, és ennek eredményeként 2000 októberében a Legfelsőbb Bíróság és a megyei bíróságok megfogalmazták a Be. módosítására vonatkozó elvi elképzeléseiket. A bírói kar döntő többsége a kétfokú rendes jogorvoslat ellen, a hatályos 1973. évi I. törvény szerinti jogorvoslati rend fenntartása mellett foglalt állást.

Mindezek alapján a javaslat, kiindulva abból, hogy 2003-ban nem öt, hanem egy ítélőtábla kezdi meg a működését, egyrészt átalakítja az eredeti törvény szerinti bírósági hatásköröket, és a kihirdetett törvényben szereplő széles megyei elsőfokú bírósági hatáskört csökkenti. Másrészt elfogadva azt, hogy a jelenlegi kétfokú rendes jogorvoslati rendszer bevezetése sem alkotmányos, sem tervgazdasági szempontok alapján nem időszerű, a kihirdetett törvény kétfokú rendes jogorvoslati rendszerét egyfokúvá alakítja át.

A Be. eredetileg elfogadott normaszövegéhez képest a harmadik jelentős változás, amely az egész törvény rendszerét érinti, a rendkívüli jogorvoslatok kérdése. A Be. a kétfokú rendes jogorvoslati rendszer mellett tágította e rendkívüli felülvizsgálatként kodifikált perorvoslati lehetőséget is, új rendkívüli jogorvoslatként iktatta be a törvényesség érdekében emelhető jogorvoslatot. Ez a jogintézmény a valaha volt törvényességi óvás és a hatályos felülvizsgálati eljárás közötti űrt hivatott kitölteni.

Mivel a gyakorlati tapasztalatok szerint a felülvizsgálati eljárás törvényi előfeltételei túlságosan szűken vannak meghatározva, törvénysértő jogerős ítéletek nagy számban fordulnak elő úgy, hogy semmilyen jogi lehetőség nincs a törvénysértés kiküszöbölésére. A javaslat alapvetően fenntartja a '73. évi I. törvény által ismert felülvizsgálatot és a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslatot, ám lényeges eltéréseket állapít meg a részletszabályokat illetően.

A felülvizsgálati eljárás szabályai szerint felülvizsgálatnak van helye az elsőfokon jogerőre emelkedett határozattal szemben is. A gyakorlat bizonyította, hogy a jelenlegi felülvizsgálati okok nem képesek orvosolni a törvénysértően jogerőre emelkedett határozatok viszonylag nagy hányadát, nevezetesen az elsőfokon jogerőre emelkedett, ám anyagi jogi jogszabálysértést tartalmazó határozatokat. Ezen a helyzeten indokolt változtatni, ezért a javaslat a felülvizsgálati okok kisebb bővítése mellett lehetővé teszi, hogy az elsőfokon jogerős határozatok ellen is legyen lehetőség rendkívüli jogorvoslat igénybevételére.

A javaslat a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslatot a '73. évi I. törvény szabályozásánál szélesebb körben engedi meg. Eszerint a legfőbb ügyész bármely jogerős bírósági határozat ellen jogorvoslatot jelenthet be, hogyha az más jogorvoslattal nem támadható meg. E jogorvoslat azonban a terheltre csak akkor hat, ha a törvénysértés megállapításából a felelősség enyhébb megítélése következik.

Tisztelt Ház! Végezetül szeretném a figyelmükbe ajánlani a javaslat egy olyan új jogintézményét, amely méltán válthat ki szakmai érdeklődést. Ez a jogintézmény az audiovizuális kihallgatási technika. A javaslat a bírósági eljárás általános szabályai közé iktatja be a jogintézményt, igazodva a magyar jogi terminológiához, azt zárt célú távközlő hálózat útján történő tárgyalásként megnevezve. Ennek lényege, hogy a bírósági tárgyalás lebonyolítására egy zárt láncú, az igazságszolgáltatási igények kielégítését szolgáló, az összeköttetés közvetlenségét, a mozgóképet és a hangot egyidejűleg továbbító rendszer felhasználásával kerül sor. Az így megtartott tárgyaláson a kihallgatandó személyek fizikailag nincsenek jelen a tárgyalóteremben, hanem más helyszínen vannak, és ez az említett rendszer biztosítja a bírósággal az összeköttetést.

Ezen intézménynek a tanúvédelem, az áldozatvédelem, valamint az eljárás biztonságos és gyors lefolytatása mellett fontos szerepe lehet a nemzetközi jogsegélykérelmek teljesítésében is. Az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös büntetőjogi segítségnyújtásról szóló egyezmény 10. cikke szabályozza a videokonferencia, azaz a zárt célú távközlő hálózatok felhasználásával nyújtott bűnügyi jogsegély intézményét. Zárt célú távközlő berendezések útján történő kihallgatásra vonatkozó szabályokat azonban nemcsak a bűnügyi jogsegélyre vonatkozó nemzetközi egyezmények tartalmaznak, hanem a magyar szabályozás megalkotásának fő indokaival azonos célokat meghatározó, európai uniós és Európa tanácsi jogi normák is.

A büntetőeljárásban alkalmazható audiovizuális eszközök szempontjából az Európa Tanács '97. szeptember 10-i, a tanúk megfélemlítéséről és a védelem jogairól szóló ajánlásának van jelentősége. Az általános elvekről szóló részében kimondja, hogy a tanúknak olyan alternatív lehetőségeket kell biztosítani a vallomástételre, amelyek megkímélik őket a vádlottal való szemtől szembeni találkozástól. Az ajánlás lehetőséget lát ezek alapján például a különálló helyiségben történő vallomástételre is.

A javaslat e nemzetközi dokumentumokat is figyelembe véve határozza meg azokat az eseteket, amikor a tanács elnöke hivatalból vagy kérelemre elrendelheti a tanúnak, illetve a vádlottnak zárt célú távközlő hálózat útján történő kihallgatását. A jogintézmény alkalmazására elsősorban a gyermekkorú tanúk és a személy elleni erőszakos bűncselekmények sértettjeinek kihallgatása során kerülhet sor.

 

 

(13.50)

 

A megkeresés útján történő, sokszor igen hosszadalmas és az alapeljárás elhúzódását eredményező tanúkihallgatások helyett a javaslat lehetővé teszi, hogy a bíróság az említett zárt célú hálózat útján hallgassa ki azt a tanút, akinek a tárgyaláson való megjelenése egészségi állapotára vagy más körülményre tekintettel aránytalan nehézséggel járna. Természetesen a bíróságnak a jövőben is módja lesz, amennyiben az szükséges, személyes megjelenést elrendelni.

Tisztelt Országgyűlés! A javaslat a büntetőeljárási törvényt módosítja, amely nem igényli az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatát, ennek ellenére tartalmaz néhány olyan rendelkezést, amelyhez mégis minősített többség szükséges. A javaslat több rendelkezése tartalmaz a jogorvoslati jogot korlátozó vagy kizáró szabályokat, ezek közt azonban mindössze három olyan van, amely tényleges, érdemi jogkorlátozást tartalmaz:

A javaslat 60. §-a, ahol is a személyi védelem elrendelésének a kérelmezési joga van feltüntetve, e tekintetben a javaslat kizárja a jogorvoslati jogot. A 87. § szerint a vádirat benyújtásáig az ügyész, azután pedig a bíróság - indokolt kérelemre - hozzájárulhat ahhoz, hogy az útlevélhatóság a terhelt külföldre utazását meghatározott időre, illetve úti célra engedélyezze, azonban az e tárgyban döntő határozat kapcsán kizárja a jogorvoslati jogot. A 265. § a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárásban hozott, a bűnösséget megállapító, a váddal egyező tényállás, valamint a vádirati minősítéssel egyező minősítés esetében kizárja a fellebbezési jogot.

A javaslat rendelkezéseivel összefüggésben módosítani szükséges a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló '97. évi LXVII. törvény egy rendelkezését, ez is minősített többséget igényel. Végül a javaslat módosítani kívánja a külföldre utazásról szóló '98. évi XII. törvény több rendelkezését, ezek is kétharmadot igénylő javaslatok.

Tisztelt Országgyűlés! A büntetőeljárási jog kodifikációja éppen tíz éve kezdődött el. A '97-98-ban megalkotott új Be. legfőbb erényének azt tartom, hogy olyan eljárási jogot hozott létre, amelyben az eljárás valamennyi szereplőjének megvan az igényérvényesítési lehetősége; a legnagyobb hibájának viszont azt tartom, hogy a jogintézményeire vonatkozó szabályozás kialakításakor elmaradt a perfektualizáció. Az önök előtt lévő törvényjavaslat kompromisszumos megoldása a lehetőségekhez és a körülményekhez képest hű marad a kodifikáció '94-ben kialakított elveihez, ám figyelembe veszi az egyértelmű jogalkalmazói elvárásokat is.

Kérem, hogy szavazataikkal támogassák a törvényjavaslatot. Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból.)

 

ELNÖK: Megköszönöm az államtitkár úr expozéját.

Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Most pedig a bizottsági állásfoglalások ismertetésére kerül sor. Elsőként megadom a szót Balogh László képviselő úrnak, aki az alkotmányügyi bizottságban megfogalmazódott véleményt ismerteti. Öné a szó, képviselő úr.

 

DR. BALOGH LÁSZLÓ, az alkotmány- és igazságügyi bizottság előadója: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Az Országgyűlés alkotmány- és igazságügyi bizottsága megvitatta a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosítására irányuló törvényjavaslatot, és azt a bizottság többsége nem tartotta alkalmasnak az általános vitára.

Az Igazságügyi Minisztérium képviselője először is azért tartotta fontosnak a módosítást, mert az eltelt három és fél év során több módosításra került sor, amelyet a mostani tervezet tartalmaz; másodszor azért, mert vannak olyan minisztériumi rendeletek és legfelsőbb bírósági kollégiumi állásfoglalások, amelyek be kell hogy kerüljenek a törvénybe; harmadsorban mert az idő túlhaladta az 1998-as büntetőeljárási törvény néhány koncepcionális elemét, amelyet újra kell szabályozni. A bizottság többsége az érvelést nem fogadta el, annak ellenére, hogy az igazságügyi reform szükségességében egyetértés volt.

A büntetőeljárási törvény megalkotása tízéves folyamat, amelyet az Antall-kormány indított el, a Boross-kormány elfogadta a koncepcióját, a Horn-kormány pedig erre alapozva 1998-ban megalkotta a törvényt. A bizottság többsége úgy vélte, hogy az Orbán-kormány megállította a reformot, elvetette az eddigi koncepciót, elrettentő büntetőpolitikát folytat, amelynek következménye az állami túlhatalom érvényesülése, konfliktusok kialakulásával, a kormányzati és a bírói hatalom között, ez utóbbi rovására.

A mostani javaslat lényegében átírja az 1998-as büntetőeljárási törvényt, és visszahozza az 1973-ast. Ennek lényege a következő:

1. A nyomozások túlsúlya érvényesül az eljárásokban, a nyomozások, a nyomozati anyag többnyire eldönti a büntetőjogi felelősség kérdését.

2. A tárgyaláson megmarad a bíró általi kikérdezés túlsúlya, amit oldott volna a felek általi kikérdezés rendszere.

3. Megszünteti a kétfokú jogorvoslati rendszert, amely miatt a helyi bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság leterheltsége ugyanolyan marad, mint eddig volt.

A bizottsági vitában felszólalók hangsúlyozták: nem ez a baj, hogy a tervezet konzervatív felfogású, hanem az, hogy visszalépést jelent a korábbi évek gyakorlatához képest, eltér az európai jogfejlődés trendjeitől, visszaveszi a védelem jogosítványait, nem ad elegendő jogosítványt a sértettek számára, csorbítja a Legfelsőbb Bíróság jogosítványait, és a gyakorlatban jogalkalmazási problémákat okoz majd. Volt olyan bizottsági tag, aki úgy vélte, az effajta jogalkotás is okolható azért, hogy az igazságszolgáltatásba vetett bizalom hasonlóképpen alakul, mint a BUX-index: folyamatosan lefelé megy.

A javaslat beleillik abba a büntetőpolitikába, amit az Orbán-Torgyán-koalíció érvényesít, nevezetesen: a folyamatos fenyegetettség állapotában tartja az állampolgárokat, amihez hozzátartozik, hogy jelenleg már 11 olyan szervezet van, amely titkos eszközöket alkalmazhat, titkos megfigyelést, nyomozást folytathat; folyamatosan szigorítja a szabálysértések és bűncselekmények szankcióit, növeli a büntetési tételeit, ugyanakkor szűkíti a bírói mérlegelés körét.

A többségi állásponttal szemben az fogalmazódott meg, hogy az elkövetői jogosítványokat azért kell visszaszorítani, hogy a bűnüldözés eredményesebb lehessen, ezt szolgálják a tervezett módosítások, a kontinentális jogfejlődésnek pedig - többek között - az a sajátossága, hogy a tárgyalások során az ügy ura a bíró.

A bizottság ülésén konkrét problémák is felvetődtek. Az egyik ilyen, hogy az előzetes fogva tartás helye egyértelműen a büntetés-végrehajtási intézet legyen, mégpedig azért, mert a rendőrségi fogdában a rendőr annyiszor "beszélget el" a gyanúsítottal, ahányszor csak akar, teheti és teszi ezt a védő jelenléte nélkül is, a beismerő vallomások többsége pedig általában ilyen körülmények között születik. Többen felvetették, hogy a tárgyaláson a felek általi kikérdezés rendszerének kellene érvényesülnie, kár, hogy a tervezet ezt elsilányította. Hiányolták, hogy a tervezet nem fűz semmiféle jogkövetkezményt a hatóságok határidő-túllépéseihez.

A bizottság többsége a most ismertetett vita után a javaslatot nem tartotta alkalmasnak az általános vitára.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm szépen. A bizottság ülésén megfogalmazódott kisebbségi vélemény ismertetésére megadom szót Gyimesi József képviselő úrnak. Öné a szó.

 

DR. GYIMESI JÓZSEF, az alkotmány- és igazságügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Az alkotmány- és igazságügyi bizottságban a határozathozatalkor kisebbségben maradtak a kormánypárti képviselők, és ezért úgy döntöttünk, hogy a kisebbségi, lényegében kormánypárti álláspont előadására külön előadót állítunk. Szükséges volt ez, mert - mint hallhattuk - a dolog természetéből következően a bizottság álláspontjában szinte kizárólag az ellenzéki képviselők által megfogalmazott érvek jelentek meg.

A bizottsági vita végül is a büntetőeljárási törvény és a törvényjavaslat jelentőségéhez mérten elég szűkös időkeretben zajlott le, és nem mondhatnánk, hogy szakmai érvek ütköztek ebben a vitában, hanem szakmainak tekinthető, koncepcionális eltérések voltak a kormánypárti és az ellenzéki oldal véleménye között. Még abban sem volt egyetértés, hogy 1998-ban, amikor az 1998. évi XIX. törvény hatályba lépett, akkor a jogásztársadalom egyöntetű lelkesedéssel vagy tiltakozással fogadta-e a megszületett új büntetőeljárási törvényt.

 

(14.00)

 

A vélemények eltértek ebben, és ha az Igazságügyi Minisztérium képviselőjének a véleményére adunk, aki hangsúlyozta a bizottságban, hogy 1995 óta részt vesz a büntetőeljárási törvény kimunkálásában, és most a törvényjavaslat kidolgozásában is, akkor azért az a vélemény lehet irányadó, hogy nem találkozott egyöntetűen a jogász szakma egyetértésével, tehát a vélemény közel sem volt kedvező.

A most beterjesztett törvényjavaslattal kapcsolatban a Legfőbb Ügyészségnek és a Legfelsőbb Bíróságnak nem voltak fenntartásai, miképpen 1997-ben, az ügyvédi kar pedig a meghatározott időn belül a véleményét, észrevételeit nem juttatta el a törvényjavaslat elkészítőihez.

A vita kétségtelenül leghevesebben abban a kérdésben bontakozott ki, hogy a bírósági tárgyalás lefolytatásakor, a tanúk, szakértők kihallgatásakor az angolszász rendszert tartsa-e meg a törvény, a törvényjavaslat által javasolt kontinentális szokásokkal ellentétben. A kormánypárti - úgy kell mondanom - kisebbség a bizottságban a törvényjavaslatot biztosította támogatásáról, mert ez felel meg a magyar jogi hagyományoknak és a kontinentális jogi szokásoknak is, mert a bírói kar és az ügyészi kar is ezt tartotta megtartandónak már 1997-ben is.

A kormánypárti véleményt megfogalmazó képviselő utalt arra is, hogy az amerikai balliberális irányzat, amely a hatvanas-hetvenes években Amerikában dominált, nem ért el eredményeket, és ma, 25 év után a törekvés ezzel ellentétes ebben az országban is. Tehát egyrészről ez azt jelenti, hogy a bírót nem lehet a magyar büntetőeljárásban passzív szerepre szorítani, csak a rendfenntartás feladatait ráhárítani, hanem aktív résztvevője kell legyen a bizonyítási eljárás irányításának.

Sok egyéb vád is elhangzott a törvényjavaslattal szemben, azt hiszem, hogy az egyes képviselőcsoportok véleményeit meghallgatva arról is ismereteket szerezhetünk, hogy a kormánypárti képviselők szavazata miért maradt kisebbségben a bizottság döntésekor.

Köszönöm szépen. (Dr. Hende Csaba tapsol.)

 

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Most pedig az emberi jogi bizottság előadójának, Hargitai János képviselő úrnak adom meg a szót. Képviselő úr!

 

DR. HARGITAI JÁNOS, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Az emberi jogi bizottság a büntetőeljárás módosításáról szóló törvényjavaslat megvitatása során végül is szavazatával arra az álláspontra jutott: 9 igen szavazattal a többség támogatta ezt a törvénymódosító javaslatot, 6 nem szavazat és 2 tartózkodás mellett. Nyilvánvalóan a kormánypárti oldal volt az, amely támogatta a módosító javaslatot, a 6 nem és a 2 tartózkodó álláspont úgy született meg, hogy ellenzéki képviselőtársaimnak nemhogy kritikai megjegyzése, megjegyzése sem volt a törvénytervezetről. Zsigerből, reflexszerűen következett az, ami általában következik, hogy elutasították a törvénymódosító javaslatot.

Mi az, amit az emberi jogi bizottság vizsgált az általános vitára való alkalmasság során? Nyilvánvalóan nem mi vagyunk az a bizottság, amely szakmai kérdéseket feszeget az általános vita során, azt sokkal inkább az alkotmányügyi bizottság teszi. Az emberi jogi bizottságnak van egy más nézőpontja, és e más nézőpont érvényesítése során arra a következtetésre jutottunk, hogy a büntetőeljárás hatékonysága, amit nyilvánvalóan egy ilyen eljárási törvény érvényesíteni akar, és az emberi jogok érvényesítése nem egymást kizáró értékek, hanem sokkal inkább egymást erősítő értékek is. E nézőpontból néztük ezt a törvényt.

Az első, amire választ kellett kapjon a bizottság, az, hogy mi indokolja ezt a nagyszámú törvényszakaszt, ami megjelent előttünk, tehát ezt a nagyszámú módosítást. Az okot mi is abban találtuk, ami már itt elhangzott, hogy a törvény 1998. március 10-én lett elfogadva, azóta három és fél év telt el, úgyhogy a törvény csak öt év után lesz hatályos, és nyilvánvalóan maga az idő múlása is okozója annak, hogy itt most nagy számban találunk módosító szakaszokat.

Ugyanakkor, ha valamiféle rendet akarunk tenni ebben a látszatra nagy számú szakaszban, akkor azt látjuk, hogy három csomópont köré sorolhatók a módosítások. Az elsők kétségtelenül csak technikai jellegűek, de nem lényegtelenek, mert a technikai jellegű módosítások egy része ügyviteli jellegűnek tekinthető. Épp emberi jogi nézőpontból garanciálisak azok a szabályok, amelyek eddig csak igazságügy-miniszteri rendeletben vagy utasításokban voltak szabályozva, és most a törvény szintjére kerülnek.

Ugyancsak ebben a technikai jellegű körben lehet megtalálni azokat a módosításokat, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság büntetőjogi kollégiumai állásfoglalása alapján kerültek be a törvénybe. Erről azt lehet mondani, hogy a bírói gyakorlat mostantól kezdve a törvény erejére emelkedik.

Egy második csomópontot jelentenek azok a szakaszok, amelyek az időközben bekövetkezett, tehát a három és fél év alatt bekövetkezett törvénymódosítások miatt kerülnek most elő, és kerülnek gyakorlatilag visszavezetésre a büntetőeljárási törvénybe. Ez egy hosszú lista, mert majd' három oldalon vannak felsorolva a törvényben.

Az izgalmas kérdéseket a harmadik kérdéskör jelenti, és ezeket tekinthetjük tartalmi módosításoknak vagy koncepcionális korrekcióknak az eddigi elképzelésekhez képest. E kérdéskör tárgyában három említésre méltó dolog került elő az emberi jogi bizottság ülésén. Az első a már itt szintén szóba került bírósági tárgyaláson történő kihallgatás, kikérdezés rendszerében bekövetkező változások, amely változások alatt azt értjük, hogy a tanácselnöki kikérdezés, kihallgatás marad az elsődleges, és ennek alternatívájaként jelenik meg a felek általi kikérdezés mint lehetőség.

Az általános vitában el kell gondolkodnunk azon, hogy ez érvényesülni tud-e a megjelent módosításban, mert ha minden az ügyész jóváhagyásához van kötve, akkor ez az alternatíva csak egy elméleti alternatíva marad, és nem fog tudni érvényesülni. Tehát javasoljuk ennek az újragondolását.

A jogorvoslati rendszer kérdésköre kapcsán a hatályos jogorvoslati rendszert tartaná fenn a büntetőeljárási törvény, ezt mi nem gondoljuk aggályosnak, nincsen olyan szabály, amely arra késztetne minket, hogy térjünk el ettől. Ugyanakkor azt is érzékeltük, hogy még tovább szélesedik a jogorvoslati lehetőségnek az a köre, amely már egy jogerős bírói döntést tudna megváltoztatni - itt a perújítást, a felülvizsgálatot, a jogegységi döntés intézményét, és a törvényesség érdekében történő jogorvoslat intézményét lehet megemlíteni.

Ugyancsak vizsgálódásunk köré került a személyes szabadságot érintő kényszerintézkedések kapcsán történő változtatások kérdése, idő hiányában erre már nem térek ki.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiban.)

 

ELNÖK: Megköszönöm képviselő úrnak külön a figyelmességét is.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Országgyűlés! Most a képviselőcsoportok vezérszónokainak felszólalására kerül sor, a napirendi ajánlás értelmében húsz-húsz perces időkeretben.

Elsőként megadom a szót Gyimesi József képviselő úrnak, a Fidesz-képviselőcsoport vezérszónokának; őt követi majd Csiha Judit képviselő asszony, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjából. Öné a szó, képviselő úr.

 

DR. GYIMESI JÓZSEF, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A beterjesztett törvényjavaslat az 1998. évi XIX. törvényt módosítja, azt a törvényt, amelyet az Országgyűlés 1998. március 10-én fogadott el, és amely 2000. január 1-jén lépett volna hatályba.

Az 1998-ban megalakult Országgyűlés több szempont mérlegelése alapján úgy döntött, hogy a már elfogadott törvény hatálybalépésének időpontját 2003. január 1-jére halasztja, továbbá arról is határozott, hogy a kormány köteles megvizsgálni a törvény megalkotása óta eltelt időben bekövetkezett törvényi változásokat.

 

 

(14.10)

 

A most tárgyalt T/5061. számú törvényjavaslat beterjesztésével a kormány az Országgyűlés által reá rótt kötelezettségét teljesítette. Emlékszem, még gyakorló ügyvédként tapasztaltam 1997-98-ban azt a várakozást vagy inkább riadalmat, amelyet az új büntetőeljárási törvény keltett az ügyvédi kar és általában a jogalkalmazók körében, különösen azzal, hogy a törvény egyidejűleg több olyan jogintézményt szándékozott bevezetni, amellyel addig csak a jogtörténeti tanulmányainkban vagy az angolszász jogban találkozhattunk: táblabíráskodás, tárgyalásvezetés, óvadék intézménye és sok más jogintézményről legyen szó. Már akkor az volt sokak véleménye, hogy a büntetőeljárás rendszerét nem helyes egyidejűleg ilyen mértékben megváltoztatni, helyesebb a hatályos törvény rendelkezéseit egyes jogintézmények folyamatos bevezetésével korszerűsíteni, a hazai gyakorlattól és hagyományoktól idegen elemeket elhagyni.

A büntetőeljárási törvénynek nemcsak és nem elsősorban szakmai igényeket kell kielégítenie, hanem meg kell felelnie a közvélemény elvárásainak is, amit a törvény társadalmi elfogadottságának nevezhetünk. Az eljárásjog útvesztőiben tehát nemcsak a jogalkalmazónak, hanem ezen eljárással érintetteknek is el kell tudniuk igazodni. A társadalom a törvény szövegének ismerete nélkül is képes véleményt formálni a büntetőeljárás szabályairól, hiszen alapvető elvárása az, hogy a közösség és az egyén szabadságát, értékeit és érdekeit sértő bűncselekmények felderítésre kerüljenek, a bűnöst gyors és tisztességes eljárás keretében felelősségre vonják, és törődjön az eljárásban részt vevő hatóság a bűncselekmények áldozatainak, sértettjeinek jogaival is; állítsa helyre azt az egyensúlyt, amelyet a bűncselekmény megbontott - vagyoni bűncselekmény esetében -, illetve ha a bűncselekmény jellege miatt már nem lehetséges, akkor torolja meg az okozott sérelmet. Évszázadok óta az állam gyakorolja a társadalom tagjainak nevében a sértett egyén, illetve közösség büntető igényét, de a jogfejlődésnek ez a vívmánya nem eredményezheti a sértett kirekesztését az igazságszolgáltatás folyamatából.

Az eljárásjog általában az állami igény érvényesülésének lehetőségét és cselekvésének korlátait is meghatározza. Történelmi példákkal igazolható, hogy amikor az állam az igazságszolgáltatást a politikai terror eszközéül használta, akkor új eljárási szabályokat állított fel - tehát nem eljárásjogi szabályokat állított fel, népbíróság, rögtönbíráskodás -, és az eljárásjog garanciális szabályaira mérte a legnagyobb csapást, a jog fölé helyezte saját magát. A demokratikus jogállam legfőbb jellemzője éppen az, hogy a jog maga szab határokat az állami akarat érvényesülésének, és különösen így van ez a büntetőhatalom gyakorlásakor.

A büntetőeljárási törvénynek biztosítania kell az alapvető alkotmányos szabadságjogok érvényesülését. Ezt a követelményt gyakran azonosítjuk, illetve azonosítják kizárólagosan a védelem jogainak biztosításával. A büntetőeljárás alapvető rendelkezései között nyer elhelyezést a védelem jogának rögzítése. Kevesebb szó esik azok jogairól, akiknek a bűncselekmény életét, egészségét, testi épségét, szabadságát vagy vagyoni érdekeit sérti, pedig az ő jogaikat is az alkotmány garantálja. A társadalom e két csoportjának, tehát a bűncselekmény elkövetőinek és áldozatainak, sértettjeinek alkotmányos jogai együttesen és nem egymás ellen kell hogy érvényesüljenek a büntetőeljárás szabályai között.

Az általános vitában e szempontok figyelembevételével kísérelem meg egybevetni a javaslat rendelkezéseit az 1998. évi XIX., tehát a módosítandó, az 1973. évi I., tehát a jelenleg hatályos büntetőeljárási törvénnyel, mert meggyőződésem szerint a büntetőeljárás legfőbb feladatát az elkövetőt és a sértettet megillető jogok biztosításával tudja csak ellátni, a bűncselekmény felderítésétől a büntetés végrehajtásáig terjedő eljárási folyamatban. A büntetőeljárási törvény és a javaslat együtt nagy előrelépést jelent a hatályos jogi szabályozáshoz képest.

A törvényjavaslat bizottsági vitájában a legtöbb támadás a vádlott és a tanú bíróság előtti kihallgatásának, a tárgyalás vezetésének szabályaival kapcsolatban hangzott el. A javaslat lényegében visszatér a hatályos jogi szabályozáshoz, a kontinentális hagyományokhoz azzal, hogy fő szabályként a bíróságra bízza a tanú kihallgatását, ugyanakkor megengedi, hogy a vádlott vagy a védő indítványára, ha az ügyész nem ellenzi, a tanút az ügyész vagy a védő, illetve a terhelt hallgassa ki kérdések feltevésével. Az angolszász kihallgatási rendszer engedélyezése tehát bírói mérlegelés tárgya. Vélhetően a parlamenti vita központi kérdésévé válik, hogy az 1998-ban elfogadott törvény kétfokú rendes perorvoslati rendszere vagy a törvényjavaslatban szereplő, tegyük hozzá, lényegét tekintve a hatályos joggal egyező módon szabályozott egyfokú rendes perorvoslati rendszer a helyesebb megoldás.

A korábbi Országgyűlés elkötelezte magát az ítélőtáblák felállítása mellett, és amikor a büntetőeljárás jogorvoslati rendszerét kialakította, akkor még öt ítélőtábla felállításával számolt. Az 1998-ban megalakult Országgyűlés, nyilván az alkotmányos elkötelezettségre is figyelemmel úgy döntött, hogy 2003. január 1-jén a büntetőeljárási törvény hatálybalépésével egyidejűleg egy ítélőtábla kezdi meg működését Országos Ítélőtábla elnevezéssel. Ez a döntés nyilvánvalóvá tette, hogy a rendes jogorvoslatot egyfokúvá kell, illetve lehet visszaalakítani, kétségtelenül egy olyan szerencsés helyzetben, amikor még ez a jogalkotói szándék egy hatályba nem lépett törvény módosításával is megvalósítható.

Számos vita zajlott ebben a kérdésben a Ház falain belül és kívül, és e vita nyomán megállapítható, hogy sem szakmai, sem alkotmányossági, sem társadalmi, sem gazdasági - merthogy nem lenne olcsóbb az ítélkezés - érvek nem szólnak a kétfokú jogorvoslat mellett. Alapvető alkotmányossági jogok - a védelem jogai, a sértettek jogai - érvényesülését nem a bírósági szintek száma, a rendes jogorvoslati rendszer egy- vagy kétfokúsága határozza meg, hanem a jogorvoslati jog tartalma, terjedelme, a jogosultak személyi köre és a rendes, illetve rendkívüli jogorvoslatok egymással összefüggő, egymást kiegészítő rendszere.

A javaslat szerint továbbra is általános hatáskörű elsőfokú bíróság a helyi, tehát városi, kerületi bíróság marad. Az itt indult ügyek másodfokon a megyei, fővárosi bíróságon fejeződnek be jogerősen. A bővülő megyei bírósági elsőfokú hatáskörben elbírált ügyek fellebbezés folytán az ítélőtábla elé kerülnek. A Legfelsőbb Bíróságon megszűnik a másodfokú ítélkezés, a jövőben a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati, illetőleg jogegységi eljárásokat folytatja le, és elbírálja a felülvizsgálati indítványokat. Akkor tudja biztosítani a jogorvoslati rendszer a feladatát, ha meg tudja akadályozni, hogy törvényeinknek nem megfelelő, törvénysértő, illetve megalapozatlan határozatok megmaradhassanak. A jogerő azonban soha nem lehet akadálya az ártatlanul elítéltek felmentésének, de időbeli korlátok között az egérutat nyert bűnös utolérését is biztosítania kell a törvénynek, s mindezt olyan módon, hogy a jogbiztonsághoz fűződő alkotmányos érdek ne sérüljön. Megítélésem szerint e célok megvalósításának kitüntető figyelmet szentel az 1998-ban megalakult Országgyűlés törvénykezése.

Az 1973. évi I. törvény ezen elvárásoknak nem felelt meg maradéktalanul, ezért alkotta meg az Országgyűlés a legfőbb ügyész által benyújtható új rendkívüli jogorvoslatot, jogorvoslat a törvényesség érdekében elnevezéssel. Az 1999. évi CX. törvény 2000. március 1-jétől ad lehetőséget arra, hogy amikor már a törvénysértő jogerős ítélet semmilyen más rendes vagy rendkívül perorvoslattal nem támadható meg, akkor is a Legfelsőbb Bíróság megállapíthassa a jogerős ítélet törvénysértő voltát.

 

 

(14.20)

 

A határidő nélkül előterjeszthető rendkívüli jogorvoslat nyomán hozott határozat akkor hat ki az elítéltre, ha őt fel kell menteni vagy vele szemben enyhébb joghátrányt kell alkalmazni. A törvényjavaslat tehát a törvénysértően szigorú büntetés enyhítésére is lehetőséget ad a jövőben. A most hivatkozott törvény építette be hatályos jogunkba a jogegységi eljárás szabályait azzal a céllal, hogy kiszűrje a büntető ítélkezésből a büntetőjog alapkérdései tekintetében eltérő értelmezést és gyakorlatot.

Az új büntetőeljárási törvényből átvett jogintézmény rendelkezéseit a javaslat annyiban módosítja, hogy ezen eljárásnak különösen akkor van helye, ha az ítélőtábla, megyei vagy helyi bíróság elvi kérdésben korábban hozott jogerős határozattól eltérő határozatot hoz. Az elvi kérdéseket vizsgáló eljárás során is az ártatlanul elítéltet fel kell menteni, tehát e jogintézmény is a védelem jogainak szempontjából jogorvoslatnak tekintendő.

Az egyfokúvá változott rendes jogorvoslati rendszer mellett megnőtt a jelentősége a felülvizsgálati eljárásnak, amely az Alkotmánybíróság által megsemmisített rossz emlékű törvényességi óvást váltotta fel. Ma már jogtörténeti tananyaggá vált ez az intézmény, megemlíteni e helyütt talán csak azért fontos, mert az 1993. január 1-jén bevezetett felülvizsgálati eljárás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igaz, ezek a remények eleve túlzottak voltak, hiszen az ügyvédi kar egy kvázi új, rendes jogorvoslatot remélt a törvényességi óvás helyett. A Legfelsőbb Bíróság a törvény szűkszavúsága miatt maga kényszerült kialakítani a felülvizsgálat határait, és azt megítélésem szerint óvatosságból, talán túlzott óvatosságból inkább a jogalkotói szándékhoz képest is szűkítette. Az ügyvédek pedig ezt észlelve, a megalapozatlanságot is - kis túlzással - súlyos eljárási szabálysértésként próbálták feltüntetni beadványaikban.

A felülvizsgálati kérelmek mára már alkalmatlanná váltak rendeltetésük betöltésére, hiszen elbírálásukra több évet kell várni. Ez a jogintézmény akkor tudja elfoglalni méltó, megítélésem szerint az eredeti törvényhozói szándéknak megfelelő helyét a jogorvoslati rendszerben, ha a bírósági szervezetet átalakítjuk, és a teljes jogorvoslati rendszer egymással összefüggő, egymást kiegészítő elemeit újraszabályozzuk. A javaslat, amely a felülvizsgálati eljárás szabályait a módosítandó és a hatályos jogszabályhoz képest is megváltoztatja, szélesebb körben engedi meg a jogerős ítéletek felülvizsgálatát.

Az alkotmányos jogok érvényesülését két, általam kiemelt garanciális szabály biztosítja. Egyrészről a hatályos jogi szabályozással szemben, a büntetőeljárási törvénnyel egyezően az első fokon jogerőre emelkedett ügydöntő határozattal szemben is megengedi a felülvizsgálatot, s ez a Be.-től eltérően az indítvány előterjesztésére jogosultak személyi körét és a kérelem alapját képező indokokat pontosabban jelöli meg. Másrészről a javaslatnak új és lényeges rendelkezése az, amely az igazságszolgáltatás részére kötelezettséget állapít meg az alábbiak szerint: "Ha bármely hatóság, bíróság vagy hivatalos személy hivatali hatáskörében azt észleli, hogy a büntetőügyben a terhelt sérelmére a 405. vagy 406. §-ban meghatározott, tehát a felülvizsgálatot megalapozó törvénysértés történt, köteles erről a Legfőbb Ügyészséget értesíteni."

A jogorvoslati rendszert azért tartottam szükségesnek ilyen terjedelemben elemezni, mert meggyőződésem szerint a rendes és a rendkívüli jogorvoslatok egész rendszere és nem az egyszeri vagy kétszeri fellebbezés lehetősége tanúskodik arról, hogy a védekezéshez való jog megfelelő biztosítékaival rendelkezik-e büntetőeljárási jogunk.

Véleményem szerint a sértetti jogok büntetőeljáráson belüli érvényesülése is a törvényhozás és a jogalkalmazás alkotmányos kötelezettsége. A büntetőeljárási törvény és a javaslat együttesen nagy előrelépést jelent ezen a területen, ezt jelzi a pótmagánvád bevezetése. A sértettnek a törvény a jövőben magadja azt a jogot, hogy pótmagánvádlóként lépjen fel a feljelentés elutasítása, a nyomozás megszüntetése, a vád elejtése, illetve - és ezt a javaslat tartalmazza - a vádelemelés részbeni mellőzése esetén, olyan közvádas ügyekben tehát, amikor az ügyész vagy a nyomozó hatóság a terhelttel szembeni eljárás sikerében kételkedik, a bizonyítékok elégtelensége miatt vagy egyéb okból. Utat nyit tehát a törvény a sértett cselekvő részvételének a büntetőeljárásban.

A pótmagánvád intézménye jelzi, hogy a törvényhozás szakítani szándékozik azzal a több évtizedes hagyománnyal, amely a bűncselekmény sértettjét egyszerűen tanúnak tekintette, és részvételére csak akkor tartott igényt, ha vallomása bizonyítási eszközként felhasználható volt. E szemléletből következett az a megalázó helyzet, hogy a sértett nemcsak a bűncselekménynek, de a büntetőeljárásnak is szenvedő alanyává vált. Természetesen nagy jelentőségűek az elmúlt években megszületett tanúvédelmi szabályok is, a bevezetés előtt álló védelmi programot is ide sorolhatjuk, de ezek a rendelkezések a sértettet mint tanút védik. Az igazi áttörést, a sértett alkotmányban garantált jogainak elismerését csak a most tárgyalt javaslat és az új büntetőeljárási törvény együtt fogja megteremteni.

Az iratmegtekintési jog új szabályai biztosítják, hogy a sértett az őt érintő iratokat már a nyomozás befejezése előtt megtekintse. A szakértő kirendeléséről szóló értesítési kötelezettség előírása megnyitja a sértett számára azt a lehetőséget, hogy kifogásait, észrevételeit már a szakértői vélemény elkészítése előtt megtegye. Számos további változás utal arra, hogy a sértett eljárásjogi szerepe megváltozhat. Az elmúlt évtizedek gyakorlata azt bizonyítja, hogy nem elég a jogok biztosítása, de még a tájékoztatási kötelezettség törvénybe foglalása is kevés, az is szükséges, hogy a sértett a legfontosabb eljárási cselekményekről írásban értesítést kapjon, hogy ezen eljárási cselekményekhez kötődő jogaival élni tudjon. Az alapos gyanú közlése, az iratismertetés, a vádemelés ezen cselekmények közé tartozik. Ez utóbbit talán a vádirat kézbesítésével lehetne teljesíteni.

A büntetőeljárás sikerét ugyanis nem a sértettől kell félteni, attól, aki testi épségében, egészségében megrokkanva, vagy az elvesztett hozzátartozóit gyászolva legtöbbször csak azt szeretné tudni, hogy az állam az évszázadokkal ezelőtt reá ruházott büntető igényét tudja-e érvényesíteni, egyszerűbben fogalmazva: a bűnös elnyeri-e a büntetését. Természetesen a tulajdonától, vagyonától megfosztott sértettet nem az érdekli elsősorban, hogy milyen súlyos büntetést kap az elkövető, ő abban érdekelt, hogy a megbontott vagyoni egyensúly helyreálljon, elveszett javait visszakapja. A biztosítási intézkedések új szabályai és a jogi személyekkel szembeni büntetőjogi eljárás lehetősége közvetve ezt a célt szolgálja.

Az 1994-98 között kormányon volt MSZP és SZDSZ képviselői számos igaztalan és durva támadást intéztek a törvényjavaslat ellen a bizottsági vitában. Konzervatívnak, feudálisnak, rendőrközpontúnak, a világtendenciákkal ellentétesnek fogják ezt most is nevezni megjósolhatóan, itt a parlamenti vitában is. Alaptalan vádjaik megismétlésekor arra sem fognak emlékezni (Az elnök a csengőt megkocogtatva jelzi az idő leteltét.), hogy a bírói kar, az ügyészség és az ügyvédi társadalom, tehát a törvény alkalmazói nem nagyon lelkesedtek 1998-ban az elfogadott törvényért.

Köszönöm szépen elnök asszony és képviselőtársaim türelmét. (Taps a Fidesz és az MDF padsoraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Felszólalásra következik Csiha Judit képviselő asszony, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportja vezérszónokaként; őt követi majd Bánk Attila képviselő úr, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportjából. Öné a szó, képviselő asszony.

 

DR. CSIHA JUDIT, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Néhány perccel ezelőtt hallhattuk, hogy mit fognak az ellenzéki képviselők mondani a büntetőeljárási törvény vitájában. Lehet, hogy csalódást fogok okozni, mert annál azért sokkal tartalmasabb felszólalásra készültem, mint amit megjósolt Gyimesi képviselőtársam.

 

 

(14.30)

 

Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy az igazságszolgáltatási reform szükségességét 1994 óta senki nem kérdőjelezi meg sem a szakmában, sem a politikában. A Horn-kormány 1994-től a Boross-kormány által 1991 januárjában elfogadott és általa kidolgozott koncepciót elfogadva látott hozzá az igazságszolgáltatási reform megvalósításához. E koncepció alapján széles körű társadalmi, szakmai egyeztetés után került sor 1997-től folyamatosan a szükséges törvények elfogadására, olyan törvények elfogadására, amelyek a hatékony, a korrekt, az állam büntetőhatalmát és az emberi jogokat egyaránt tiszteletben tartó törvényeket jelentették.

Hosszú és nemegyszer heves viták kísérték valóban az egyes jogi megoldásokat, azonban lényegüket tekintve a törvények a szakma és a politika konszenzusával születtek. Ezt igazolják a jogászság egészét reprezentáló vándorgyűlések 1996-os, 1997-es állásfoglalásai, és nem utolsósorban maga a parlamenti vita, melynek alkalmával a büntetőeljárási törvényhez benyújtott 264 módosító indítványból a kormány 180-at elfogadott, és a végszavazásnál a törvényt 184 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül és 54 tartózkodással fogadta el a tisztelt Ház. Így született az a törvény, képviselőtársaim, 1998-ban, amelynek a megváltoztatásáról tárgyalunk ma.

Teljesen természetes dolog, hogy ha egy elfogadott és a Magyar Közlönyben kihirdetett törvényt három és fél éven keresztül nem alkalmaznak, akkor, ha valaki mégis alkalmazni kívánná, ezen módosítani kell. Nem vitatjuk, nem vitattuk és nem is fogjuk vitatni, hogy a jelen előterjesztés több mint háromszáz paragrafusából 50-60 paragrafusra szükség van. Ezeket Gyimesi képviselőtársam többé-kevésbé fel is sorolta, én nem töltöm azzal az időt, hogy újra felsoroljam. Ezeket mi nem is vitatjuk. Azonban az a büntetőpolitika, ami 1998 nyara óta jellemzi a magyar kormányt, nem szól másról, mint a reform szétveréséről, az állami hatalom túlhangsúlyozásáról, a korrekt és a fair eljárás helyett az elrettentő büntetőpolitikáról, a hatalmi ágak közötti kapcsolat torzulásáról, a bírói hatalommal kapcsolatos kormányzati konfliktusokról - ez jellemzi ma már, tisztelt képviselőtársaim, a kormány igazságszolgáltatással kapcsolatos tevékenységét. Ennek egy elég nagy terjedelmű bizonyítékát tárgyalja ma és a következő hetekben az Országgyűlés.

Az 1998 márciusában kihirdetett, de hatályba léptetését folyamatosan elhalasztó büntetőeljárási törvényt pedig ez a javaslat csaknem teljes egészében átírja. Ez nem csupán átszövegezést jelent, hanem teljes koncepcióváltást, visszatérést a korszerűsíteni, alapjaiban megváltoztatni szándékozott 1973-as törvényhez. Sőt, egyes megoldásaiban még annak a túlhaladott rendelkezésein is túlmegy, visszafelé. E javaslat elfogadásától nem várható sem a bűnüldözés eredményességének, sem hatékonyságának javulása, sem az eljárások gyorsítása. Csorbítja viszont a Legfelsőbb Bíróság korábbi hatáskörét, ilyen módon tekintélyét, gyakorlatilag megsemmisíti a védelem jogait. Öszvér módon próbálja összefésülni az angolszász és kontinentális eljárási szabályokat, lehetetlen helyzetbe hozva a jogalkalmazókat.

Nem hiszem, hogy szitokszó, tisztelt képviselőtársaim, ha azt mondom, hogy ez a javaslat konzervatív. Ez önmagában nem lenne baj, különösen nem baj egy konzervatív kormány előterjesztésében. Ami baj, az az, hogy visszafejlődést jelent a jogfejlődésben, és a világtendenciákkal valóban ellentétes irányú. Oly mértékben iktatja ki a garanciális szabályokat, hogy a polgárnak a fair és korrekt eljáráshoz való joga semmisül meg.

Tisztelt Ház! Helyeseljük a szigorodó büntetőpolitikát, hiszen a bűnözés szerkezete is hátrányára változik és változott. Többször elmondtam már e Ház falai között, és komolyan gondoltam akkor is, ma is, hogy az utóbbi évtizedben a súlyos bűncselekmények brutálisabbá váltak, az igazán veszélyes bűnözők leleplezése nehezebb lett, ellenük más, hatékonyabb eszközöket kell használni. De azért, mert bűnüldöző szerveink nem tartanak lépést a negatív irányú fejlődéssel, egy, az Európai Közösségbe tartó ország nem taszíthatja népét a folyamatos fenyegetettség állapotába. Az a fenyegetettség - emlékezzünk csak arra, hogy ma már több mint tízféle szervezetnek van joga titkos megfigyelési eszközöket alkalmazni -, a kíméletlen, mérlegelés nélküli büntetés, rosszabb esetben évekig tartó előzetes letartóztatás mint előrehozott büntetés, hovatovább oda vezet, hogy bárki gyanúsítottá válik, ha a hatalom úgy gondolja, és a fordítottja is igaz sajnos: ha a hatalom nem akarja, a nyilvánvaló bűnelkövetőt sem vonják felelősségre. Az utóbbi időkből mindkettőre tudunk példákat.

Belegondoltak-e abba, képviselőtársaim, hogy ha e javaslatból törvény lesz, milyen könnyű lesz gyanúsítottá válni vagy fogdába kerülni? A nyomozó hatóságok ma még zömmel ellenállnak a hatalmi kísértésnek és nyomásnak. De meddig? Ha e javaslatból törvény lesz, elég lesz egy cinikus parancsnok vagy vezető bárminek, akár nyomozásnak, akár őrizetbe vételnek az elrendeléséhez. Hiszen csak rá kell mutatnia a törvényre: kérem, én csak egy jogalkalmazó vagyok. Hogy a törvény ellenkezik kétezer éves jogelvekkel, a humánummal vagy magával a józan ésszel, az nem érdekes.

Mondhatják önök, hogy a bűnös bűnhődjön. Igazuk van. De ki a bűnös és mi a bűne? Mitől, kitől kell védeni a társadalmat? Ennek pontos meghatározása a törvényhozás feladata. És az a gyanúm, és félek, hogy ez a gyanúm alapos, hogy ezt a felelősséget az előterjesztés nem érzi, nem érzékelteti, legalábbis abból, ami előttünk van, ez olvasható ki. Ne essék félreértés, igenis egyetértek a bűnözők szigorú és következetes megbüntetésével, tizenhárom éves ügyészi praxisom erre a bizonyíték. De ragaszkodom a korrekt és a fair eljáráshoz, ragaszkodom a valódi és nem a kreált bűnösök megbüntetéséhez, egy olyan törvényhez, amely biztosítja a feleknek a tisztességes, eredményes és gyors eljáráshoz való jogait.

Mindarra, amit talán a szokottnál keményebb hangon mondtam el, néhány bizonyítékot hadd szolgáltassak a bőséges kínálatból.

Miben tér vissza a javaslat a meghaladni kívánt 1973. évi büntetőeljárási törvényhez? Visszaállítja az eljárásokban a nyomozás túlsúlyát. Erről itt ma már volt szó. A jelenleg is alkalmazott rendszerben az ügy ura a nyomozó hatóság, ezen belül is elsősorban a rendőrség. Ezt kívánta áthelyezni legalább az ügyészségi szintre az 1998-ban elfogadott, kihirdetett, de hatályba nem léptetett törvény. Nem öncélból tette volna ezt, hanem azért, hogy a rendőrségi érdekeken kívül érvényesülhessen a kontroll, a bizonyítékok teljes körének és nem csupán a bűnösséget alátámasztóknak az összegyűjtése és értékelése. Erre ugyanis a jelenlegi ügyészi felügyelet a nyomozás felett nem elegendő. Erre sokszor utaltunk a legfőbb ügyész úr beszámolói kapcsán is, ő maga is tett erre jó néhányszor célzást. Ugyanezen alkalmakkor szóltunk arról, én magam is, hogy az ügyészi váderedményesség 96-97 százalékos mutatója a garanciák és a törvényesség sérelme nélkül tovább már nem fokozható. Az előttünk lévő javaslatból következően azonban tovább lesz fokozható, és felmerül a kérdés: mi szükség van akkor egyáltalán a bíróságra?

A második: a tárgyalási rendszer e javaslat elfogadásával végleg elveszti kontradiktórius jellegét. Nem lesz értelme a kihallgatásnak, szembesítésnek, hiszen az iratokból a bíró mindent kiolvas, amire szüksége van.

 

 

(14.40)

 

Ennek egy ellensúlya van, a kihirdetett, de átírni szándékozott törvényben biztosított eszköz, a felek általi kérdezés joga. Ezt most önök el akarják törölni. Ez arra utal, hogy nem az igazság kiderítése a cél, hanem a nyomozati irat, a vádirat igazolása, az ügy gyors befejezése. De milyen áron? Ráadásul nem is következetes a javaslat, hiszen a vádlott összefüggő előadásának megengedése ugyanúgy elhúzhatja az eljárást. Ez a megoldás nem felel meg a büntetőeljárás legalapvetőbb elveinek, amire már a korábbiakban céloztam.

A harmadik: a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedések formáinak szélesítését jelentette 2000-ben a házi őrizet bevezetése. Ennek a differenciáltabb rendszernek a célja, hogy olyan esetekben, amikor a lakhelyelhagyási tilalom elégtelennek bizonyul, de nem feltétlenül szükséges az előzetes letartóztatás elrendelése, illetve fenntartása, akkor ezen a módon valóban csak a feltétlenül szükséges mértékben korlátozzák - és nem elveszik - a terhelt személyes szabadságát.

A rendőrségi fogdák és előzetesházak túlterheltségének csökkentésére lehetett volna ez alapján számítani, ez azonban a másfél év alatt, amióta ezt alkalmazzák, nem következett be. Az új eljárási törvény ebbe a sorba illesztené az óvadék intézményét, de ez a javaslat ennek hatályba léptetését bizonytalan időre el akarja halasztani. Ugyanakkor épp a büntetés-végrehajtási intézmények túlzsúfoltságára hivatkozva szintén csak később, bár meghatározott időpontban, 2005-ben látják megvalósíthatónak az új büntetőeljárási törvény azon rendelkezéseit, miszerint az előzetes letartóztatást 60 napon túl nem lehet rendőrségi fogdán végrehajtani.

Megállapítható tehát, hogy a házi őrizet az elmúlt másfél évben nem csökkentette az előzetes letartóztatásban lévők arányát. Budapesten hiába avattak új előzetesházat, nem kis férőhellyel, ma is 160 százalékot halad meg a büntetés-végrehajtási intézetek és fogdák túlzsúfoltsága. Ennek ellenére a javaslat előterjesztője szerint az óvadék bevezetése nem indokolt. A tervezett módosítás tehát elveti, illetve késlelteti azokat a reformokat, amelyek a terhelt oldalán is kedvezőbb helyzetet teremthetnének a jelenleginél.

A negyedik: a kétszintű jogorvoslat bevezetése az elsőfokú bíróságok túlterheltségének enyhítését szolgálta 1998-as szabályában. Ez a javaslat átírja ezt. Most olyan ügyeket kíván megyei bírósági hatáskörbe utalni, melyek alig fordulnak elő. A helyi bíróságok meg nyöghetnek tovább a túlterheltségtől.

A következő, ami a legárulkodóbb talán, az ítélőtáblák újraszabályozása. Évek óta halogatja a kormány a táblák felállítását, jóllehet mind az épületek, mind a személyi állomány, mind a forrás réges-rég rendelkezésre áll. E javaslat egyetlen tábla felállítását irányozza elő. Ez egy szemfényvesztés, hiszen nem jelent mást, mint a Legfelsőbb Bíróság kettéosztását, ami azzal az egyetlen következménnyel jár, hogy egy vezetés helyett kettő, egy épület helyett kettő, egy költség helyett kettő lesz. Ez egy értelmetlen dolog.

Nem sorolom tovább, tisztelt képviselőtársaim, hiszen az idő lassan lejár. Hadd mondjak egy idézetet: "Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése - a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával - a tárgyaláson dől el, s amelyben a mainál erőteljesebben érvényesül a kontradiktórius elv, ezen belül a felek rendelkezési joga."

Ez a Boross-kormány által elfogadott 2002/1994. számú, február 14-én hozott kormányhatározat. Ez alapján született az 1998. évi XIX. törvény. Ez felelt meg az európai jogfejlődésnek, ezt támogatta 1998-ban lényegében az egész parlament. Önök most ezt kívánják megsemmisíteni, visszataszítva a büntetőeljárást egy 40 évvel ezelőtti rendbe. Ezt semmi nem indokolhatja, még a bűnözés szerkezetének hátrányos alakulása sem. Nem indokolhatja a büntetőeljárásban eljáró szervek felkészültsége sem, hiszen azzal mind a belügyminiszter úr, mind a legfőbb ügyész úr, mind a Legfelsőbb Bíróság mindig elégedett, tevékenységükről az Országgyűlés is mindig elismeréssel szól.

Egy dolog indokolhatja ezt a változtatást: a semmit nem tisztelő hibás kriminálpolitika. Ez a politika káros a résztvevőkre, káros az eljárások alanyaira, káros az országra. Ezért nem támogatjuk a javaslatot, ahogyan nem támogatta azt az alkotmányügyi bizottság sem.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megköszönöm a képviselő asszony felszólalását. Hozzászólásra következik Bánk Attila képviselő úr, a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportja nevében; őt követi majd Hack Péter képviselő úr, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportja részéről. Öné a szó, képviselő úr.

 

DR. BÁNK ATTILA, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Államtitkár Úr! Ha az ember a most tárgyalandó 5061-es előterjesztést kézbe veszi, az első közvetlen benyomása az, hogy ez egy hatalmas munka, több mint 300 szakasz; az általános indokolással együtt közel 400 oldalas anyagot kaptunk kézhez, ami a büntetőeljárási törvény módosításáról szól, és azt gondolom, hogy talán a három-négy hete folyó vitában először hadd köszönjem meg ezt a hatalmas munkát az előterjesztő minisztériumnak és apparátusának ugyanúgy, mint azoknak, akik részt vettek ennek a szakmai munkának az előkészítésében.

A második kérdés, ami természetesen abban a pillanatban felvetődik ezzel kapcsolatosan, és amelyet itt hallottunk, különösen ellenzéki hozzászólók által megfogalmazva, hogy szükség volt-e erre a hatalmas munkára, egyáltalán szükség volt-e ennek a törvénytervezetnek a benyújtására. Erre az a válasz, az a természetszerű válasz, megismerve a törvényjavaslatban foglaltakat, hogy természetesen igen.

Úgy gondolom és egyetértek vele, hogy a törvényjavaslat időszerű volt, szükségszerű volt, és úgy gondolom, hogy a szakma és a mai kormánypártok mellett remélhetőleg az ellenzék igen tisztelt képviselői is belátják, hogy a korábbi, 1998. évi XIX. törvény, a büntetőeljárási reform abban a formában, ahogy akkor elfogadásra került, bevezethetetlen; és hogy még ennél is kicsit határozottabb kifejezést használjak: alkalmatlan volt erre. Így hát a törvény megalkotása és benyújtása időszerű volt, és azt kell mondanom, hogy a legutolsó pillanatban történt az eseményekhez képest, hiszen meg kellett akadályozni abban a formában a bevezetését, ahogyan azt az 1998. évi XIX. törvény tette.

Tisztelt Képviselőtársaim! A büntető igazságszolgáltatásnak, amelynek legfontosabb szabályait a büntető törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény tartalmazza, kényesen kiegyensúlyozottnak kell lennie. Az egyik oldalról az állam büntetőjogi igényét, tehát a bűncselekmények minél jobb és minél gyorsabb felderíthetőségét is segítenie kell, a másik oldalról viszont - és legalább ilyen fontos szempont - nem szabad elfeledkezni a jogállamiság talán legfontosabb biztosítékát jelentő, az egyént védő garanciális szabályokról. Ez a törvény tulajdonképpen ennek megfelel.

Az előző törvény, tehát az 1998-as törvény tárgyalási vitájában - amelyben volt szerencsém személyesen is részt venni, több mint négy éve - megdöbbentő válaszokat kaptunk, kaptam én magam is az azzal kapcsolatos felvetésünkre, hogy az a törvény, amelyet most módosít a jelenlegi, túl bonyolult, jelentős intézményei pedig teljesen idegenek a magyar és a kontinentális jog hagyományaitól, és ráadásul az akkor ott bevezetni szándékozott új intézményeket eleve úgy szabályozta a törvénytervezet, hogy - mint azt azóta egyébként a gyakorlat is bebizonyította - alig alkalmazhatóak voltak.

Régi vita tárgya, és itt Gyimesi képviselőtársam is említette, hogy kinek készül egy törvény. Minden tiszteletem, minden tiszteltünk a szakma legszűkebb tudós köreinek, de a törvény a teljes lakosságot, a társadalmat kell hogy szolgálja; érthetőnek kell lennie, de főleg végrehajthatónak, méghozzá a jogalkalmazás legalacsonyabb szintjén működők számára is érthetőnek és alkalmazhatónak kell lennie. Az előző törvény, amelyet a jelenlegi módosítás megváltoztat, éppen ebben hibázott nagyot, hogy a szakma nem fogadta el, és alkalmazhatóságával folyamatosan gondok jelentkeztek, gondokat jeleztek.

 

 

(14.50)

 

Az előző törvénynek tehát a bonyolultságán túl éppen az volt a legfontosabb hibája szerintem, hogy magára nézve, a szakma képviselői számára volt alkalmazhatatlan, és ebből a szempontból a most tárgyalandó törvénytervezet jelentős változásokat hoz.

Összegzésre került már ellenzéki, de kormánypárti képviselők részéről is az előttem szólók által, hogy tulajdonképpen miről is szól tulajdonképpen a törvénytervezet; valóban három csoportra oszlik az én meglátásom szerint is. A törvénytervezet egyik csoportja az, amely arról rendelkezik, hogy az 1998 márciusi elfogadásától kezdődően a hatálybalépésig majdnem öt év telik el. Ezen idő alatt több olyan törvény született, amelyeket a hatályos büntetőeljárási törvénybe kell belefoglalni, kodifikálni, tehát szükséges átvezetni egy egységes szerkezetben. Erről szól a törvény egyik része.

A módosítások másik része a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiumának korábbi állásfoglalásait emeli törvényi szintre.

Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Azt gondolom, hogy a módosításoknak ez a köre egy újfajta modern jogászi gondolkozásmódot villant fel, hiszen így a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiumának korábbi állásfoglalásai kodifikációra kerülnek.

A harmadik csoport a törvény alapkoncepcióját - vélhetően erről lesz a legnagyobb vita - és egyes meghatározó jogintézményeit érinti, így a bírósági tárgyaláson a felek általi kihallgatásos rendszert is többek között, amelyet eddig valamennyi hozzászóló képviselőtársam említett.

Azt gondolom, hogy itt álljunk meg egy pillanatra, hölgyeim és uraim, mert hiszen a szabályozásnak ez a része, amely a most tárgyalandó törvényjavaslatban van, azt mutatja számomra, hogy hazánkban ma még nem dőlt el az a vita, hogy teljesen maradjon-e a több évtizedes megszokott eljárási rendszer, vagy térjünk át valamilyen más, kimondva-kimondatlanul az angolszász rendszerben megszokott elvekre és eljárási módokra.

Álláspontunk szerint a jelen törvényjavaslat és főleg annak általános indoklása elsődlegesen összességében szerencsésen nyúl ehhez a kérdéshez, a fokozatosságot, a fontolva haladást próbálja elfogadtatni, hiszen az nem egy helyes álláspont, hogy egy ilyen kérdéskörben, amely valamilyen módon - sértettként, tanúként, netalántán terheltként - mindenkit érinthetne, néhány évenként teljesen új és egyébként egymással homlokegyenest ellenkező szabályok kerüljenek bevezetésre.

Az általános vitában nem szokás és nem illik megjegyzéseket tenni a törvény egyes szakaszaival kapcsolatosan, azonban az elmúlt húsz év büntetőjogi praxisa és a két ciklusban töltött törvényhozói munka, úgy gondolom, feljogosít engem arra, hogy néhány - teljesen a törvényhez kapcsolódó - észrevételt tegyek.

Megértem, és azt gondolom, hogy ma mindenki megérti, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a terrorcselekmények, a szervezett bűnözés felháborító megjelenési formáinak hatása alól, de persze mindenkinek tudnia kell azt is, hogy Magyarországon a polgárokat érintő ügyek alig mérhető részét képezik ezek a cselekmények, és a polgárok döntő többségét a mondhatni hagyományos, több évszázada jelen lévő bűncselekmények - lopás, rablás s a többi - érintik személyükben. Ugyanakkor tudom azt, hogy nem lehet kivonni magunkat ezen elítélendő cselekmények hatása alól, és természetes is. (Zaj a karzaton.) Megvárjam, míg befejezik, elnök asszony?

 

ELNÖK: Kérem szépen, hogy halkabban beszéljenek, mert zavarja az előadót. Köszönöm. Folytassa, képviselő úr!

 

DR. BÁNK ATTILA, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Ezek miatt természetes, hogy szabályozni kell a szervezett bűnözéssel kapcsolatos fellépés eszközeit, ez azonban semmikor sem mehet a legfontosabb jogállami garanciák rovására.

A különösen védett tanú jogintézményével egyetértek. De a törvényben és a Btk.-ban is talán szabályozni lehetne, vagy célszerűbb volna szabályozni azt, hogy a tárgyalást vezető bíró és esetleg a bíróság más hivatásos bírói tisztségében lévő tagjai megismerhessék a különösen védett tanú kilétét, a védelemnek pedig biztosítani kellene azt a jogot, meggyőződésem szerint, hogy megismerhesse azt a tényt, hogy a különösen védett tanúval a hatóság kötött-e vádalkut.

A javaslatok sorában szerintem valószínűleg tévedésből került bele a 80. § és az ahhoz kapcsolódó rendelkezések. Ezek meggyőződésem szerint nagymértékben korlátozzák az ügyvédek munkáját, nagyon szélsőséges esetben a védekezéshez való jogot is esetleg korlátozhatják.

Miről van itt szó? Arról van szó, hogy meggyőződésem szerint a hatóság nem korlátozhatja egy feltételezés alapján a terhelt és a védő kapcsolatát oly módon, hogy ellenőrzés mellett beszélhet vele, illetőleg a kapcsolattartás különböző módjait megszigorítja, mind megnehezíti.

Tudjuk azt - én ezzel tökéletesen tisztában vagyok -, hogy a hatóság több alkalommal feltételezi, feltételezheti egyáltalán, hogy az ügyvéd - akár tisztségével visszaélve - bűncselekményt követ el. Álláspontom szerint azonban azért nem szükséges külön e törvényben és ebben a formában ezt szabályozni, mert ha valóban ez a feltételezés megállja a helyét, úgy az egy külön bűncselekménynek minősül, és most jelenleg a megfelelő szabályok szerint el lehet járni vele szemben. Ha viszont ebben a 80. §-ban módosítás nélkül benne marad, azt gondolom, hogy egy-egy magáról megfeledkezett védő miatt a többi gyanúsított jogait is indokolatlanul korlátozzuk.

Fontos új szabályokat vezet be a javaslat, amelyek az előzőekkel ellentétben a jogállamiság tiszteletben tartása mellett is segítik a bűnfelderítési munkát. Ilyen elsősorban a tanúvédelem létrehozása és megerősítése. Én magam külön üdvözlöm a technikai eszközök bevezetését és alkalmazását a bírósági tárgyalásokon, mint ahogy erről államtitkár úr beszélt.

Kiemelve még egy gondolatot, egyetértek a pótmagánvád intézményének bevezetésével is, amely egyébként szintén nem idegen a kontinentális hagyományoktól, mint ahogy itt az előbb tévesen hallottuk.

A törvényjavaslat összességében a lehetőségek, a hagyományok és a megújulási igény között igyekszik harmóniát teremteni, ezért az előbb említett két paragrafus kivételével elfogadásra ajánlom.

Végezetül: valamennyi joggal foglalkozó - és ma már csak, úgy látom, ilyen képviselőtársak ülnek a teremben - tudja, hogy a legjobb jogszolgáltatás az igazságos, de főleg gyors jogszolgáltatás. Húszéves büntetőjogi praxis és második ciklusban való képviselőségem mellett régóta várok egy olyan törvényhelyre, amely szerint a lefolytatott ügyészségi, nyomozati eljárások során, a benyújtott vádiratot követően a bírónak kötelessége legyen az ügyet kitűzni három napon belül a védő és az ügyész közös kérelmére, és ha arra az egy kérdésre igennel felel a vádlott, hogy a benyújtott vádiratban lévővel egyetért, és bűnösnek érzi magát, nyolc napon belül meg kelljen hozni az ítéletet, minden további eljárási cselekmény lefolytatása nélkül.

Nem tudom, hogy találkozom-e vele még a képviselőségem során, vélhetően a praxis során előbb-utóbb elérjük, hiszen ezzel nem csorbulnak a garanciális jogok, de jelentősen felgyorsul a gyors és szakszerű igazságszolgáltatás.

Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Megköszönöm a képviselő úr felszólalását. Hozzászólásra következik Hack Péter képviselő úr, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjából; őt követi majd Horváth Balázs képviselő úr, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjából.

Öné a szó, képviselő úr.

 

DR. HACK PÉTER, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi a magunk részéről nem támogatjuk ezt a törvényjavaslatot. Ez a törvényjavaslat gyakorlatilag megsemmisíti a büntető igazságszolgáltatás tekintetében azt a tízéves reformfolyamatot, amire már többen utaltak a mai vitában.

Valóban, 1991-ben indult el a büntető igazságszolgáltatás reformja. Tíz év eredményeként - ha hatályba lép ez a törvény - ott leszünk, ahonnan elindultunk, a reform értelmét adó szabályok nem változtak meg. Gyakorlatilag felszámolódik mindaz az indok, ami alapján annak idején az Antall-kormány, majd a Boros-kormány, majd Horn-kormány sok száz órányi munkát, sok ezer oldalnyi tanulmányt ölt bele ebbe a reformfolyamatba. Ennyiben egyébként a törvényjavaslat illeszkedik a jelenlegi kormány politikájába, amely olyan területeken, ahol fontos lenne reformot végrehajtani, mint például az adóreform területén vagy az egészségügy reformjában, nem hajt végre ilyen reform jellegű lépéseket, olyan területeken pedig, ahol az előző kormány végrehajtotta a reformot, mint például az igazságszolgáltatás reformját vagy a nyugdíjreformot, ezeken a területeken pedig szisztematikusan felszámolja ezeknek a reformoknak az eredményeit.

Mi vezetett 1991-ben arra a felismerésre, hogy nem elegendő az, hogy apróbb módosításokkal illesztgetjük büntetőeljárási törvényünkbe a szükséges változtatásokat? Mi vezetett arra a felismerésre, hogy létrehozzunk egy átfogó, nagy kódexet?

(15.00)

 

Két dolog vezette az Antall-kormányt erre a felismerésre, utána a Horn-kormányt is. Az első dolog az, amire a Fidesz vezérszónoka is utalt, hogy az 1949 és 1989 között hatályban lévő büntető igazságszolgáltatás nem felel meg az európai követelményeknek, nem felel meg a szakszerűség, a törvényesség, a tisztességes eljárás követelményeinek. Ez volt az egyik szempont.

A másik szempont az volt, hogy nem felel meg a gyorsaság követelményének, annak a követelménynek - amelyre Bánk Attila előttem is utalt -, hogy a lehető leggyorsabban szülessenek meg az ítéletek. A toldozásokkal-foldozásokkal, módosításokkal, akár évenkénti többszöri módosítással ezeket az alapproblémákat nem lehetett kezelni. Csak szeretnék arra utalni, hogy 1991-ben, amikor elindult ez a reformfolyamat, évente a megindult büntetőügyek 3,5 százalékát fejezték be egy éven túl, tehát egy évnél tovább tartott az ügy elintézése. '94-ben ez már 25 százaléka volt az ügyeknek, 2000-ben pedig közel 40 százaléka, 38 százaléka volt az ügyeknek olyan, amelyik egy évnél tovább húzódott.

Ezzel a problémával ez a törvényjavaslat semmilyen tekintetben nem szembesül, nem foglalkozik azzal, hogy évről évre folyamatosan nő azoknak az ügyeknek a száma, amelyek egy évnél tovább tartanak. Ma tehát ott tartunk, hogy tíz megindult büntetőügyből négyben biztosan egy évnél később fog megszületni az ítélet. Ez pedig lehet, hogy a bíróknak nem kellemetlen, lehet, hogy az ügyészeknek nem túl kellemetlen, de a terheltnek, a védelemnek, a sértettnek, az áldozatnak, aki egy vagy két, vagy három év múlva kap ítéletet, és a tanúknak, akiknek egy vagy két, vagy három évig kell készenlétben állniuk, hogy az idézésre bármikor megjelenjenek, mindenképpen kellemetlen. Államtitkár úr is megkérdezhetné államtitkár kollégáját, aki egy ügynek az elsőrendű vádlottja, számára kellemes-e, hogy immár negyedik éve folyik ellene az eljárás, és még elsőfokú ítélet sem született az ügyében; Várhegyi államtitkár úr ügyére utalok. Ezekre a kérdésekre, ezekre a kihívásokra a törvénymódosítások nem adnak választ.

Sok mindent lehet részletekben módosítani. Be lehet vezetni tanúvédelmi rendelkezéseket, amelyeket támogattunk, most is támogatjuk. Be lehet vezetni olyan szabályokat, amelyek a vádemelés elhalasztásával csökkentik azoknak az ügyeknek a számát, amelyek bíróság elé kerültek. Ezt támogattuk, most is támogatjuk. Be lehet vezetni a pótmagánvád intézményét, amit 1998-ban is támogattunk, és ami azért nem áll még a mai napig sem a sértett rendelkezésére, mert az önök kormánya nem léptette hatályba ezt a rendelkezést. 2000. január elseje óta lehetne a sértettnek joga arra, hogy pótmagánvádat nyújtson be, ha az ügyész nem nyújtja be vagy elejti a vádat. Lehet bevezetni technikai úton való kihallgatást, amit most is támogatunk. Sok mindent lehet, de az alapproblémákra nem lehet választ adni.

Azt gondolom, tisztelt Ház, hogy elég siralmas a demokrácia tizenegy évének törvényalkotási mérlege, ha tekintetbe vesszük azt, hogy a demokratikusan választott parlament eddig egyetlenegy nagy, átfogó kódexet alkotott meg tizenegy év alatt. Ugye, nem született új alkotmány, nem született új büntető törvénykönyv, nem született új polgári törvénykönyv, nem született új polgári perrendtartás. Születtek önálló kódexek: önkormányzati törvény, rendőrségi törvény, nemzetbiztonsági törvény, de ezek nem voltak nagyméretű kódexek. Az igazán nagy kódex - erre egyébként annak idején Salamon László a Fidesz vezérszónokaként a '98-as törvény vitájában is kitért - ez a 600 paragrafusnál több tételből álló büntetőeljárási kódex volt, ami ezekben a napokban siralmasan ki fog szenvedni.

Miért szenved ki ez a törvény? Miért válik semmivé a tízéves reformfolyamat? Azért, mert a reformra nem a részletek módosítása miatt volt szükség, hanem amiatt, mert a '49-től '89-ig létező büntetőeljárás modelljének két súlyos problémája volt. Én csak ezekre utalok; 300 paragrafusról 20 percben nem lehet túl részletesen beszélni, csak a főbb elemekre lehet kitérni.

Az első pont, amire utaltak már a vitában is, a nyomozás és a tárgyalás viszonya. A kormány nevében megszólaló államtitkár úr és kormánypárti képviselők gyakran emlegették, hogy a '98-as törvény bizonyos megoldásai szakítottak a magyar hagyományokkal.

Tisztelt Képviselőtársaim! A nyomozás és a tárgyalás egymáshoz való viszonyában a '98-as törvényjavaslat, az előző kormány által benyújtott törvényjavaslat éppen hogy vissza akart térni a magyar hagyományokhoz; ahhoz a magyar hagyományhoz, amit az 1896-os büntető perrendtartás fogalmazott meg, amely nevében is azt mondta, hogy csak a per részével foglalkozik, az azt megelőző rész a per előkészítésének része volt. Ezzel a hagyománnyal a szocialista jog szakított, amikor a nyomozást tette az eljárás központi részévé - erről tankönyvek és hosszú tanulmányok születtek -, a nyomozás önálló, fő szakasszá vált, amely egyébként azzal a következménnyel is járt, hogy a nyomozásban dőltek el az ügyek érdemben.

Ha ma megnézzük a statisztikákat, azt látjuk, hogy valamennyi megindult büntetőeljárás 60 százalékát megszüntetik a nyomozási szakaszban, mindössze 40 százalék jut át a tárgyalási szakaszba. Azok az ügyek pedig, amelyek átjutnak a tárgyalási szakaszba, 98 százalékban a váddal egyezően dőlnek el. Ebből az következik, hogy ma a büntetőeljárásokban az ügy érdemben a nyomozás szakaszában dől el. Abban a szakaszban dől el, amelynek ura jelenleg a rendőr vizsgáló. Minden tiszteletem azoké a rendőr vizsgálóké, akik rendkívül nehéz körülmények között, rosszul megfizetetten dolgoznak. Ma Magyarországon egy emberölést kinyomozni kénytelen nyomozó fizetése körülbelül a fele egy adócsalást kinyomozni készülő APEH-nyomozóénak. Tehát a mai magyar állam azt üzeni, hogy a fő bűn az adócsalás, az összes többire kevesebb pénzt és energiát is elég fordítani.

Tehát tiszteletem ezeké a nyomozóké, de a részletes adatok azt mutatják, hogy ezek a nyomozók többnyire nem egyetemi végzettséggel rendelkező nyomozók, jelentős részüknek még rendőrtiszti főiskolai végzettségük sincsen; nagyon sokan vannak, akik pedagógus vagy mérnök diplomával lettek bűnügyi vizsgálók. És ha megnézik, hogy hány éves gyakorlattal rendelkeznek, azt tapasztalják, hogy óriási a fluktuáció, óriási a cserélődés a bűnügyi nyomozók területén - nagyon kevesen bírják hosszú távon ezt a munkát. Tehát viszonylag kicsi szakmai gyakorlattal és alacsony jogi szakismerettel rendelkező nyomozók nagy számban végeznek erőn felül munkát ezen a területen.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy ebben az eljárásban a felek jogai - akár a sértett, akár a terhelt, akár a tanúk jogai - nem érvényesülnek, hiszen a nyomozási szakasz a feudális inkvizitórius eljárás elveit tükrözi. Alapvetően az írásbeliség, titkosság, közvetettség jellemző rá, és az, hogy az érintettek korlátozottan kaphatnak tájékoztatást arról, hogy mi történik.

Kiknek kedvez ez az eljárás? Nézzék meg, tisztelt képviselőtársaim, hogy kikből lesznek ma a büntetőügyekben a sztárügyvédek? - megint csak a legnagyobb tiszteletem a kivételeknek. Azokból lesznek, akik rendőr nyomozók voltak, és ebből lettek ügyvédek, ügyészek voltak, és ebből lettek ügyvédek. Miért? Mert nem a szakmai tudás számít ezekben az eljárásokban, hanem a személyes kapcsolat. Ha a volt rendőr nyomozó ismeri a mai osztályvezetőt, akkor könnyebben éri el, hogy védence számára kedvező döntés szülessen, mint akkor, ha nagyon jól felkészült, szakmailag abszolút felkészült, és a felek vitájára épülve tudná az ügyet képviselni.

A '98-as javaslat nem véletlenül akart visszatérni a magyar történelmi hagyományokhoz. Zárójelben megjegyzem: kétféle hagyomány van. Van egy hagyomány az 1896-os Bp. hatálybalépésétől 1949-ig, ez egy hagyomány, és '49-től '89-ig is van egy hagyomány.

 

(15.10)

 

A '98. évi XIX. törvény, tehát a most módosítani akart Be. a demokratikus hagyományokhoz, az 1900-tól 1949-ig, tehát az igazságszolgáltatásban demokratikusabb hagyományokhoz akart visszatérni, azokhoz a hagyományokhoz, ahol az ügy érdemben a tárgyaláson dől el. Ezzel függ össze a felek általi kikérdezés, amely körül nagy vitát kavarunk, de, tisztelt képviselőtársaim, erre az ügyeknek kevesebb, mint 20 százalékában került volna sor, ha bevezetik úgy, ahogy eredetileg tervezték, most is, pedig valószínűleg az ügyek 4-5 százalékában elő fog kerülni, ha a kormány mostani előterjesztését elfogadjuk. Ez így ilyen szempontból egy álvita, hogy ki kérdez ki a tárgyaláson, az az igazi vitakérdés, hogy hol dől el az ügy: a tárgyaláson vagy a nyomozás során. Önök fenntartják azt, hogy a nyomozás domináljon az ügyekben.

A második nagy vitakérdés a jogorvoslati rendszer. Amire utaltam, hogy az ügyek több mint kétharmada egy évnél tovább húzódik, ennek ma az az indoka, amit egyébként láttunk három évvel ezelőtt is, hogy egyenetlenül terheltek a bíróságok. Jelen pillanatban a helyi bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság rendkívüli mértékben túlterhelt az ügyekkel, míg a megyei bíróságok szintjén ez a túlterheltség nem tapasztalható.

A helyi bíróságok jelenleg évente százezer üggyel kell hogy foglalkozzanak első fokon, a megyei bíróságok a korábbi 3 ezer ügy helyett évente ma körülbelül ezer üggyel foglalkoznak elsőfokú bíróságként és 20 ezer üggyel másodfokú bíróságként.

Amikor '93-ban, még az Antall-kormány idején nagyon sok megyei bírósági ügyet helyi bíróság hatáskörébe utaltunk át, akkor az volt a szempont, hogy a döntések kerüljenek minél közelebb a lakossághoz. Ez egy jó szempont volt, de az a kétezer ügy, ami így átkerült a megyei bíróságtól a helyi bíróságra, az nem kétezer darab ügyet jelent, hanem kétezer rendkívül bonyolult ügyet jelent, ami beleilleszkedik abba a százezer ügybe, amivel ma a helyi bíróságoknak küzdeni kell.

A mostani törvényjavaslat semmit nem enyhít a helyi bíróságok problémáján. A '98-as törvény körülbelül 2-3 ezer ügyet felvitt volna a megyei bíróság elsőfokú hatáskörébe, ezzel a megyei bíróságok terhe nőtt volna, de a helyi bíróságok terhelése lényegesen csökkent volna, mert a legbonyolultabb, a legidőigényesebb ügyektől szabadulhattak volna meg a helyi bíróságok.

Ha bekövetkezett volna az akkori változás, akkor az ítélőtáblák lehettek volna a megyei bíróság másodfokú fórumai, tehát nem állt volna elő olyan helyzet, hogy első fokon olyan ítélet születik, amivel szemben nem lehet jogorvoslattal élni a következőkben.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ennek a megoldásnak az elhalasztására megítélésem szerint nem korrekt taktikát folytatott a mostani kormány. Emlékezzenek vissza arra, hogy 1998-99-ben az volt az érv, hogy azért kell az öt ítélőtábla helyett csak egyet létrehozni, mert az is elég lesz az ügyek véghezviteléhez, most pedig az az érv, hogy azért kell megszüntetni a kétfokú fellebbezést, mert az egy ítélőtábla nem tudná ellátni az ügyeket.

Ez az érvelés, tisztelt hölgyeim és uraim, nem korrekt, nem tisztességes. A három ítélőtábla is megoldás lett volna, a három ítélőtábla megoldotta volna ezeket az ügyeket, ráadásul a legszilárdabb szakmai meggyőződésem szerint nem is növelte volna lényegesen az ügyek időtartamát, hiszen jelenleg - ha a most a kormány által beterjesztett javaslatot elfogadja a parlament - olyan ügyekben, ahol a másodfokú bíróság azt állapítja meg, hogy az elsőfokú bíróság rosszul állapította meg a tényállást, nem javíthatja azt ki, mint ahogy a '98-as szerint kijavíthatta volna oly módon, hogy változtat a tényálláson, hanem vissza kell tennie az amúgy is túlterhelt elsőfokú bíróságra, ezzel tovább növelve az ügyek időtartamát, mert az újra megismételt elsőfokú eljárásban - ellen - újra jogorvoslatnak van helye. Tehát ahelyett, hogy három fokon ment volna végig az ügy, négy fokon vagy még több fokon fog végigmenni, még egyszer mondom: bevonva az amúgy is túlterhelt elsőfokú bírósági döntéseket.

Tisztelt Ház! A nemzetközi gyakorlat, például a nemzetközi büntetőbíróság új statútuma is mutatja azt, hogy a világ más részein a büntető igazságszolgáltatás szervezetét úgy próbálják megállapítani, hogy először létrehozzák az eljárási szabályokat, majd utána ezekhez az eljárási szabályokhoz próbálnak igazítani egy olyan szervezetet, amely a leghatékonyabban tölti be az eljárási funkciókat. Mi, Magyarországon az elmúlt tizenegy évben elindultunk onnan, hogy van egy szervezetünk, alakítsuk át az eljárást, és utána ahhoz alakítsuk a szervezetet, ehelyett az történt, hogy a szervezet magához alakítja a törvényt. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész korábban még azt mondta, hogy az új büntetőeljárási törvény rossz mindazoknak, akik már vizsgáztak büntetőeljárási jogból, mert újra meg kell tanulniuk. Látható, hogy a szakmán belül az ellenállás egy része ebből fakad, kényelmes megtartani a régi szabályokat, az eredménye az, hogy évekig húzódnak el az eljárások, és ezen semmifajta változást nem hoz létre a mostani javaslat.

Végezetül, tisztelt Ház, azt szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt, ez ennek a törvénynek a vonatkozásában is igaz. 1843-ban, a magyar reformkor csúcsán vagy csúcsainak egyikén létrejött már egy büntető perrendtartás, egy olyan büntető perrendtartás, amit elfogadtak, de soha nem lépett hatályba. Ezt az 1843-as perrendtartást Deák Ferenc, Szalay László - akiről a minisztérium korábbi székhelyének utcáját elnevezték - és Szemere Bertalan dolgozták ki. Ma, közel 160 év múlva mindannyian tudjuk, hogy ki volt Deák Ferenc, ki volt Szalay László, ki volt Szemere Bertalan.

Az 1843-as törvényjavaslatot a kicsinyesség, a korlátoltság, az őskonzervatív értetlenség meghiúsította. Ma, 160 év után fogalmunk sincs arról, hogy kik voltak azok, akik meghiúsították ezt a törvényjavaslatot. Azt gondolom, hogy ez figyelmeztető a mostani törvényt kidolgozók számára is. Azt, hogy az 1998-as törvényjavaslat kidolgozásában Király Tibor akadémikus és Bárd Károly professzor a bizottság vezetőiként részt vettek, a magyar sajtóban már sokan megírták. Király Tibor az ELTE által kitüntetett, kiváló, az utóbbi évtizedek egyik legkiválóbb tankönyvét írta meg ebben a műfajban, meggyőződésem szerint száz év múlva is fogják tudni azt, hogy ki volt Király Tibor, de hogy ezt a javaslatot ki terjesztette elő, valószínűleg már öt év múlva sem.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Felszólalásra következik Horváth Balázs képviselő úr, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjának vezérszónoka; őt követi Fenyvessy Zoltán képviselő úr, a MIÉP képviselőcsoportjából. Öné a szó, képviselő úr.

 

DR. HORVÁTH BALÁZS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Nem emlékszem pontosan, de talán 1991 nyarán én is ott voltam azon az alakuló gyűlésen, amikor Balsai István igazságügy-miniszter úr felkérte Király Tibor professzort a koncepciót kidolgozó társaság vezetésére - különös hangulatú este volt.

Hosszú távú, a bűnüldözést és az igazságszolgáltatást alakító törvényjavaslat tárgyalását kezdjük most meg. A T/5061. számú törvényjavaslat a büntetőeljárás egészébe szól bele, a nyomozás elrendelésének pillanatától a jogerős döntés meghozataláig. Unikum a törvényjavaslat, hiszen többek között olyan törvényt is módosít - a '98. évi XIX. törvényt -, amely még életbe sem lépett, bár kihirdettetett. De különös azért is, mivel ilyen nagy terjedelmű módosítással még nem nagyon találkoztunk e törvényalkotási ciklusban.

Koncepcióváltást jelent, hiszen a '98. évi XIX. számú, a büntetőeljárásról szóló törvény a magyar jogrendszerbe új fogalmakat, '45-höz viszonyítva mindenféleképpen új eljárási rendeket is hozott be, amelyek újdonsága valóban némely esetben szinte meghökkentő volt.

 

(15.20)

 

Magam sem vitatom azt, hogy a XIX. törvény számos gyermekbetegségben szenvedett, ezért több vonatkozásban is javítani kell.

Tudomásul véve az Igazságügyi Minisztérium és a kormány álláspontját, ennek folytán a strukturális változást is tudomásul veszem, ezért a Fórum országgyűlési képviselőcsoportja - megfelelő módosítások mellett - a törvényjavaslatot a végszavazásakor támogatni fogja. Támogatjuk akkor is, ha némely vonatkozásban módosító indítványokat fogunk hozzá benyújtani, remélve azt, hogy a módosító indítványok az előterjesztő véleményét úgy alakítják, hogy azokat elfogadja, s ezzel a törvényjavaslat jobban belesimul, besimul a szakma elképzeléseibe, mivel e módosító indítványok az alapelképzelésbe, vagyis a majdnem-kódex logikájába nem nyúlnak bele.

A javaslat három pillérre épül. Egyrészt fenntartja az egyfokú jogorvoslati rendszert; másrészt visszaállítja a hagyományosnak mondható tárgyalási bizonyítási rendszert, elhagyva, elfeledkezve a keresztkérdéses kihallgatási bizonyítási eljárásról - erre majd még kitérek -; harmadsorban bizonyos eljárási egyszerűsítésekkel, amelyek azonban érdemben is meghatározóak, az ítélkezést kívánja, szeretné gyorsítani, remélem, a döntések alaposságának érintetlenül hagyása mellett. Ezen célkitűzésekkel elméletileg egyet lehet és kell érteni, és a magunk részéről csak remélni tudjuk, hogy a kódex méretű novella a szakma támogatását is elnyeri.

Végül, de nem utolsósorban az uniós jogharmonizáció, a büntetőeljárásról szóló törvény elfogadása óta bekövetkezett jogszabályi változások, az új jogintézmények bevezetése, a szervezett bűnözés elleni fellépés szervezeti és jogszabályi hátterének kiépítése is szükségessé teszi a novella elfogadását.

Nem mehetek el azonban szó nélkül - persze a részletekbe nem megfelelő alapossággal belebocsátkozva - néhány megállapítás mellett.

A Fórum országgyűlési képviselőcsoportja mindig fokozott figyelmet fordított az életünket jogi keretbe foglaló törvények összhangjára, és különös figyelmet fordítottunk a bírói függetlenség tiszteletben tartására. Csak példálózva felhozok egy-két példát.

Nehezen értelmezhető számunkra, ezért nem is értünk egyet a kódex, a módosító indítvány 14. § (2) bekezdésével, ugyanis az ellentétben áll a bírák jogállásáról szóló '97. évi LXVII. törvénnyel, amely a bírói döntés szuverenitásának, befolyástól mentességének törvényi garanciáit adja meg többek között, és a magam részéről meglepődve olvastam az indokolás ide fűzött, vagy ha úgy tetszik, vetett egyik mondatát, amely így szól: "A javaslat szerint a jogegységi határozatban kifejtett indokok a büntetőeljárás tekintetében nem helytállóak." Az igaz, hogy két jogegységi döntése van e körön belül - a szakma tudja, miről van szó - a Legfelsőbb Bíróságnak, de kissé különös egy miniszteri indokolásban egy másfél éves, illetve egyéves jogegységi döntést így minősíteni.

Példálózgatva azért felhoznék néhány olyan rendelkezést, amely álláspontunk szerint vagy nehezen értelmezhető, vagy célszerűtlen, ezért módosító indítványokkal a törvényjavaslatot javítani szeretnénk. Nehezen értelmezhető számunkra a 47. §-ban a megkereséssel kapcsolatos rendelkezés csakúgy, mint a 108. §-ban írt jogosítvány azon rendelkezése, miszerint a nyomozó hatóság alapítványoktól is kérhet adatokat, rendelhet el vizsgálatot, természetesen ingyen. Magától értetődő az, hogy minden olyan szervezet, amely a közigazgatás, a költségvetés kapcsolatrendszerére épül, köteles az igazságszolgáltatás rendelkezésére állni és az eredményes nyomozást minden eszközzel támogatni; nehezen értelmezhető azonban számomra, hogy például egy magánalapítvány esetében miért állna fenn eme törvényi kényszer.

Hack Péter beszélt a nyomozás és a tárgyalás egyensúlyáról, kölcsönös kapcsolatáról. Azt hiszem, a bizonyítás és a döntés viszonyát - amely meghatározó az igaz elérése szempontjából, hiszen egy bírói eljárás tulajdonképpen egy egyszerű szillogizmus, tézis, antitézis, és a bírói döntés maga a szintézis -, ezt az egyensúlyt e törvényjavaslatban, módosító indítványokkal némileg javíthatóan, megbomlani látom. Ezzel kapcsolatban felhoznék egynéhány példát, természetesen csak példálózva.

A 295. § visszaemeli - természetesen korlátok között - a keresztkérdéses módszert, beépít azonban egy féket: "a vádlott vagy a védő indítványára, ha azt az ügyész nem ellenzi". Módosító indítványunk van az ügyészi ellenzés kiemelésére; a pervezetés ura a tanács elnöke, és majd ő, az ügyészi indítványtól függően, el fogja dönteni, hogy a keresztkérdéses, -kérdezéses módszert engedélyezi, avagy sem. Bennünk, gyakorló jogászokban - nagyon remélem, hogy alaptalanul - kialakulófélben van egy kép, hogy a védekezés, illetve a védelemhez való jog visszaszorulóban van. Demagógiának tartom, és magától értetődő, hogy vissza is utasítok minden olyan megjegyzést vagy feltételezést, amely e kijelentésem megtételéből olyan következtetést vonna le, hogy a bűn, a bűnözés, isten bocsássa meg, a szervezett bűnözés mellett vagy az irgalmas és nem igaz ítélkezés mellett állnék. Nem értjük azonban azt, hogy ha a szakvélemények között lényeges szakkérdésben ellentét van, miért csak a bíróság, illetve az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság rendelhet el újabb szakvélemény-készítést, dönthet úgy, hogy újabb szakvéleményt kell beszerezni, és nyilvánvaló szakkérdési ellentét esetében a védelmi, vagy ha az nincsen, a vádlotti indítvány miért ne bírna olyan jelentőséggel, hogy az ellentét feloldására a bíróság köteles legyen elrendelni e bizonyítási eszköz alkalmazását. Vagy továbbmegyek: hogyan lehet bizonyítani azt - és erre a Független Kisgazdapárt képviselője is célzott -, hogy az előzetes letartóztatás foganatba vételét követően a terhelt esetleg bűnös kapcsolatot tart fenn védőjével? Tehát - a Be. szóhasználatát idézem - ki és mivel bizonyítja ezt, kinek a számára bizonyítja ezt?

Nem tudjuk támogatni a 88. § (7) bekezdését, amely lehetőséget ad arra, hogy közjegyzői vagy ügyvédi irodában bizonyos esetben a bíróság határozata nélkül is házkutatást lehessen foganatosítani. Bírói döntés alapján - a bírói kar álláspontjával ellentétben - én evidenciának tartom azt, hogy lehessen házkutatást tartani, de bírói engedély nélkül egy közjegyzői vagy egy ügyvédi irodában nem. Ugyanez vonatkozik a 124. §-ra is, amely megbontja a védelemhez való garanciális jogot egy olyan képlékeny szóhasználatot alkalmazva, amely pedig a terhelt és az ügyvéd közötti kapcsolat egyik alapfeltétele.

Pontosan tudom azt, hogy a megfelelő időtartamú részletes vita során e kérdésekre még vissza fogunk és fogok térni, de néhány eset példálózó felsorolásával kénytelen voltam valószínűsíteni azt, hogy a Fórum országgyűlési képviselőcsoportjának szándéka a jobbításra irányul, az eredményes bűnüldözést támogatja, ez a célunk, de szándékunk a védelemhez való jog biztosítása és az is, hogy az igazság mindig alkotmányos keretek között derüljön ki. Ezért kérjük az előterjesztőt benyújtandó módosító indítványaink támogatására, arra, hogy hozzon bennünket olyan helyzetbe, hogy a törvényjavaslatot - szakmai becsületünk megtartása mellett - jó szívvel tudjuk megszavazni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az FKGP és az SZDSZ soraiban.)

 

 

(15.30)

 

ELNÖK: Megköszönöm a képviselő úr felszólalását. Felszólalásra következik Fenyvessy Zoltán képviselő úr, a MIÉP képviselőcsoportja nevében. Öné a szó, képviselő úr.

 

DR. FENYVESSY ZOLTÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök asszony. Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Szokatlan helyzet állt elő azáltal, hogy részben olyan törvény módosítására kerül sor, amely még hatályba sem lépett. Ennek persze pozitív és negatív megközelítése is lehet, de most ennek az elemzésétől eltekintek. Eltekintek azért, mert egy igen nagy léptékű, igen nagy mértékű és nagy jelentőségű módosítási javaslat van előttünk, az idő pedig rövid ahhoz, hogy belemenjünk még abba is, hogy pozitív vagy negatív egy, még hatályba nem lépett törvényt módosítani.

A törvényjavaslat lényegét illetően megpróbálok néhány, általunk problémásnak tekintett elemére rámutatni a javaslatnak. Messze vezet, és az igazságszolgáltatási szerkezetbe is bele kellene menni ahhoz, hogy lássuk, problémás lehet az, hogy az ügyész a nyomozása során bármely nyomozási cselekmény elvégzésére utasíthat más szervet, azok nyomozását felügyelheti, de az ő nyomozását nem felügyeli más szerv, legfeljebb az ügyész saját felettese, de más külső szerv nem. Ez persze már megint belemegy abba, hogy célszerű-e az ügyészséget önálló szervezetként megtartani vagy pedig valamilyen felügyelet alá helyezni. Szerintem igenis szükség lenne a minisztériumi felügyeletet visszaállítani.

Nem tekintjük egészen kimunkáltnak a javaslatnak azt a részét, amelyben a védő hivatalból történő kirendeléséről szól, amire akkor kerülhet sor az előterjesztés szerint, ha ezt az igazságszolgáltatási szerv a terhelt érdekében szükségesnek tartja. Ez egy gumijogszabály, amely így önmagában bizonytalansági tényezőt hordoz. Túl általános a javaslatban meghatározott indokoltság megjelölése. Az okokat pontosabb megközelítéssel, a feltételek behatárolhatóbb megjelölését szükséges a törvényben rögzíteni, mert ennek akár az egész eljárásra kiható következményei lehetnek, hogy mikor kell vagy mikor nem kell a terhelt érdekében kirendelni védőt.

Nagyon fontos új elemnek tartjuk a tanúk írásbeli vallomásának lehetővé tételét. Igen sok esetben tapasztalhattuk, hogy azért maradnak el tárgyalások, mert a tanú - most a szándékos időhúzó magatartásról, távolmaradásról nem is beszélek - betegsége, külföldi útja vagy más hasonló igazolt s valós ok miatt van távol. Az ilyen esetek az írásbeli tanúvallomással megoldhatók, ezáltal az eljárás ideje lerövidíthető. Természetesen gondoskodni kell arról, hogy hiteles legyen az a tanúvallomás, hogy azt a tanú valóban saját maga, minden kényszer nélkül tette, tehát meg kell teremteni azokat a feltételeket, hogy az írásbeli tanúvallomás a bíróság számára elfogadható, olykor akár perdöntő is lehessen. Meg kell gondolni, hogy közjegyző előtt vagy milyen módon tehesse a tanú ezeket a nyilatkozatokat.

Gondot okoz számunkra a tolmács igénybevételének a szabályozása is. Ebben a részben ráadásul megjelenik egy olyan fogalom, amellyel nem tudunk mit kezdeni, ez a regionális nyelv megfogalmazása. Ez óvatos, de nem konkrét meghatározás. A szövegben az általa ismert nyelv, tehát a fél által ismert nyelvmeghatározás szerepel, de hogy ezt milyen szinten kell ismerni, ez már nem egyértelmű. A regionális nyelv divatos, de nem konkrét meghatározás, pontatlan is. Hol, melyik területen, mit tekintünk regionális nyelvnek? Akkor ezt meg kellene határozni, ha már ilyet megengedünk használni.

Külön kérdés a tolmácsdíj rendezetlen állapota, amelyet külön jogszabályban, kormányrendeletben, miniszteri rendeletben már sok évvel ezelőtt szabályozni kellett volna. Ez idő szerint a gyakorlat azt mutatja, hogy minden tolmács annyi díjat jelöl meg, amennyit jónak lát. Kinevezi az általa tolmácsolt nyelvet ritka nyelvnek, ebből következően magasabb tarifát határozhat meg. Beszámítja a tolmácsdíjba a bíróságra utazásának költségét, máris tizen-, huszonezer forint tolmácsdíjat számol fel, a bíró pedig erre vonatkozó jogszabály hiányában megállapítja és kiutalja a tolmács által megjelölt összeget.

Ebből a rendezetlen helyzetből következően javasoljuk a tervezetet kiegészíteni egy mondattal, ez így szólna: "A tolmácsdíj összegének meghatározásáról külön jogszabály rendelkezik." Persze, ennek a külön jogszabálynak is hatályba kellene lépnie a jelen anyaggal együtt.

A javaslat 82. §-ában a lakhelyelhagyási tilalom elrendelésének feltételei túl általánosan megfogalmazottak; kicsit hasonlít a nehéz gyermekkorra való utaláshoz. Egyes vádlottak budai villái ugyanis igen alkalmasak a lakhelyelhagyási tilalomra és a házi őrizetre, ott kellemesen érezheti magát még ilyen helyzetben is, más vádlottak nyomorúságos környezete, egészségtelen lakásai nem alkalmasak erre. Ezért is indokolt a tartalmi tényezők megközelítőbb meghatározása, amelyek az esetlegességeket kizárják. Konkrétabb törvényi meghatározással differenciáltabb megfogalmazás szükséges, indokolt lenne továbbá bizonyos, a törvény által meghatározott esetekben a lakhelyelhagyási tilalom alatt álló személynek az ismeretkörével és a baráti társaságával való kapcsolattartását is szabályozni.

Alapelvként szükséges leszögezni, hogy mind a lakhelyelhagyási tilalom alatt álló, mind a házi őrizetes gyanúsított, terhelt, vádlott státusa speciális. A büntetőeljárás hatálya alatt álló személy az előzetes letartóztatást, annak összes joghátrányával együtt "váltotta meg". Ebből következően a személyiségi és más jogainak gyakorlása, illetve korlátozása is közelebb áll a fogva tartottakéhoz, mint az átlagpolgáréhoz.

A házi őrizet elrendelésének esetén a lakhely elhagyásának okát a tervezet nagyon lazán határozza meg. Azt mondja, hogy a mindennapi élet szokásos szükségleteinek biztosítása az, ami meghatározza, hogy mikor szükséges ezt elrendelni, ez azonban életviteltől függően alakul. Egyes őrizetesek esetén napi bevásárlás ürügyén az italboltot, mások esetén a teniszpályát, azt követően a szaunázást, és sok egyéb mást is jelent a mindennapi szokásos életvitel. Fontos, hogy a házi őrizet intézménye tartalmában feleljen meg a célnak, és ne a ref-es múltra emlékeztessen. Ez esetben is konkrétabb meghatározásra, majdhogynem taxatív felsorolásra lenne szükség.

Ha a terhelt mozgását nyomon követő technika alkalmazásához a terhelt hozzájárulása szükséges, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy a hozzájárulás hiánya a kijelölt hely elhagyását is jelentheti, végső soron a házi őrizet által elérni kívánt célt veszélyeztetheti. Ismerve több ország azonos vagy hasonló jogintézményét, mégis arra kell utalnom, hogy a hazai bűnözés ijesztő emelkedése, az egész ország közbiztonságát veszélyeztető volta miatt az eljárási szabályok szigorítására szükség van, mert ez is hozzájárulhat a bűnelkövetések visszaszorításához.

 

(15.40)

 

Amennyiben a terhelt mozgását nyomon követő technika alkalmazása indokolt, szükséges, hogy alkalmazásának indokoltságát a törvény határozza meg, és amennyiben a terhelt nem járul hozzá, az a magatartás az előzetes letartóztatás elrendelését vonja maga után.

Szükségesnek tartjuk a törvényben rögzíteni, hogy mind a lakhelyelhagyási tilalom, mind a házi őrizet ellenőrzéséből és más tevékenységekből eredő költségek mint bűnügyi költségek a vádlottat terheljék. Mindkét szükségintézkedéshez érzékelhetően óvatosan, bátortalanul, félve nyúl a törvényhozó. Ebből következik, hogy félmegoldások születnek.

A javaslat 87. §-ában a törvény előtti egyenlőség alapelve kíván kiemelt hangsúlyt. A büntetőeljárásnak az úti okmányok elvételére vonatkozó szabályai remélhetőleg mindenkire, a bécsi patinás kávéház teraszán kávéját kortyolgató és eközben verseket fabrikáló urakra is vonatkozni fog. Érdemben a 87. § (3) bekezdésében megfogalmazott "indokolt kérelem" helyett "rendkívül indokolt kérelem" szűkítés lenne helyénvaló.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a törvénytervezet megszövegezése óta olyan események történtek a világban, amelyek a bűnözés elleni küzdelem fokozását kívánják meg.

A technika fejlődése hozta magával "a számítástechnikai rendszer útján rögzített adatok megőrzésére kötelezés" című új fejezetet. Természetesnek tartjuk annak megjelenését, üdvözöljük is, de a szabályozást több ponton is kérdésesnek, kétségesnek, nem pontosan kidolgozottnak tartjuk.

Először is: a megőrzésre kötelezés kérdésköre. Vajon megvannak-e az ehhez szükséges anyagi, technikai és személyi feltételek? Ha nem: miből teremti azt meg a megőrzésre kötelezett? Mivel a megőrzésre kötelezés a bűncselekmény felderítése és a bizonyítás érdekében történhet, furcsának tűnik, hogy az legfeljebb három hónapig tarthat. Ismerve a nyomozás gyakran elhúzódó eljárását, egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy a három hónap minden esetben elég lesz. Ráadásul a tervezetben hosszabbításra nincs is lehetőség.

Még kiforratlanabbnak érzem a megőrzésre kötelezés megszüntetése utáni helyzetet. Nem tisztázott, hogy a megőrzésre kötelezett a megszűnést követően mit tehet az adatokkal. Visszaadja azt az őrzést elrendelőnek? Megsemmisítheti? Az őrzési kötelezettség megszűnésével bárki, például akiről az adatok szólnak, hozzáférhet az adatokhoz? Azok átmásolhatóvá válnak? Vagy az őrzésre kötelezett e kötelezettsége megszűnése után azt tesz az adatokkal, amit akar? Nem ártana még egyszer átgondolni ezt az új fejezetet, mert a jelenlegi formájában sok gondot okozhat majd a gyakorlatban.

A javaslat 132. § (2) bekezdésében a kábítószeres gyanúsított ügyében a gyógyító folyamat megkezdésére a vádemelésig egy évi időtartamban meghatározott halasztás indokolatlanul hosszú szerintünk. A terápia hat hónapi időtartamot vesz igénybe. Az a gyanúsított, aki a kezdő időponttól számított hat hónapon belül nem kezdi meg a kezelést, abból önmagában a szándék hiányára, illetve az esemény meghiúsulására lehet következtetni. Az indokolatlanul késlekedő gyanúsított esetében nem állapítható meg az sem, hogy milyen komolysággal veszi azt, mit tesz meg vagy mulaszt el az eredményesség érdekében. Ha a javasolt hat hónap alatt a gyanúsított nem kezdi meg a gyógykezelést, akkor a fenti indokoktól nyomósabb ok az, hogy egészségi állapota ez idő alatt rohamosan romlik, kábítószer-függősége még fokozottabbá válik, és ennek következtében is a gyanúsított még kevésbé szánja rá magát a kezelés megkezdésére. Ezekből a tényekből és okokból következően indokolt lenne a vádemelés egy évre halasztott időtartamát hat hónapra csökkenteni.

Egy ideje ismert már a kábítószerrel visszaélést elkövetőknek az a magatartása, hogy a lebukásukkor rögtön vállalják a gyógykezelésen való részvételt, amivel elkerülik a vádemelést. A többségüknek ezután természetesen esze ágában sincs gyógykezeltetnie magát, a maguk részéről a vállalást elegendőnek tartják. Ezért üdvözöljük a tervezetnek azt az előírását, hogy ha ilyen esetben az elkövető nem tudja okirattal igazolni, hogy legalább hat hónapig részt vett a gyógykezelésen, akkor az ügyésznek vádat kell emelnie. Nem gondolkodhat rajta, nem mérlegelhet, hanem vádat kell emelnie. Az elkövető ez esetben nem mentegetőzhet, hogy miért nem vett részt a gyógykezelésen, annak sincs jelentősége, hogy mire hivatkozik, mivel akarja kimenteni magát; a lényeg az, hogy az ügyész részére kötelezővé válik a vádemelés.

A számítástechnikai adatmegőrzéshez hasonlóan szintén a technika fejlődése tette lehetővé, az eljárásban részt vevőknek pedig a védelme tette szükségessé a tárgyalás tartása zárt láncú távközlő hálózat útján szabályozását. A tervezetben megfogalmazott okok kétségtelenné teszik ezen új forma bevezetésének indokoltságát, de annak széles körű alkalmazását ma nehezen tudjuk elképzelni, látva jó néhány bíróság jelenlegi technikai felszereltségét. Nem tartjuk helyesnek a tervezet ezen fejezetének azt a részét, hogy a tárgyaláson jelen lévők és azon részt vevők láthassák az elkülönített helyiségben kihallgatott tanút. Ez sokakat elriaszthat a tanúskodás vállalásától, még akkor is, ha személyazonosságának megállapítására alkalmas egyedi tulajdonságai, például arcvonásai, hangja a közvetítés során technikailag torzíthatók lesznek. A tanúban ugyanis felmerülhet, hogy mi lesz, ha mégsem torzítják ezeket a jellemzőit, és felismerhetővé válik, kitéve ezáltal a bűnözők vagy a szabadlábon lévő cimboráik, családtagjaik bosszújának. Inkább nem fogja vállalni a tanúskodást vagy nem tesz terhelő vallomást, félve a megtorlástól. A tervezetben lehetségesként szabályozott torzítást jó lenne általánossá tenni.

Csökkentheti a bírák leterheltségét, és ezáltal gyorsíthatja az eljárásokat, hogy a bírósági titkárok a jelenleginél több feladatot láthatnak el, vehetnek át a bíráktól; például az előző esetben az elkülönített helyiségben lévő személy mellett, más esetekben jogosultságot kapnak az eljárás felfüggesztésére, és így tovább.

Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy helyes a tárgyaláslemondás lehetővé tétele a nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűncselekménynél is, amikor az elkövető a bűncselekményt bűnszervezet keretében követte el. Hiszen egy tárgyaláson a bűnszervezetről esetleg sok minden kiderülhet, míg ettől mentesül akár egy lopás felderítésének a segítésével is. A tervezetben ugyanis nincs szó arról, hogy milyen súlyú bűncselekmény felderítéséhez való segítés esetén van helye a tárgyalásról való lemondásnak. Ezt célszerűnek látnánk még egyszer átgondolni.

Indokoltnak tartjuk, hogy ha a vádlott indokolatlanul ismételten nem jelenik meg a tárgyaláson, a tárgyalás emiatt ne hiúsuljon meg, és viselje annak a következményeit. Ebből következik, hogy nem helyeseljük a tervezetnek azt az ide vonatkozó szabályozását, hogy ha egy újabb tárgyaláson a vádlott megjelenik, akkor a távollétekor már kihallgatott tanút és a meghallgatott szakértőt újra meg lehet idézni, és ismét kihallgathatják, illetve meghallgathatják őket. A vádlott az ő tanúvallomásukat, illetve szakvéleményüket megismerheti az iratokból, indokolatlannak tartjuk a vádlott negatív magatartása miatt a tanút vagy a szakértőt újra zaklatni.

Összefoglalva: valóban elismerve, hogy óriási munka van az anyagban, és igen nagy ívű a tervezett változtatás, e módosítások többségét el is fogadjuk és helyeseljük. Bár jó néhány kérdésben módosítást látunk szükségesnek, magunk is fogunk előterjeszteni módosításokat, az előterjesztést általános vitára alkalmasnak tartja a Magyar Igazság és Élet Pártja képviselőcsoportja. Remélhetően fog annyit változni, hogy a végszavazásnál is el tudjuk fogadni, szeretnénk ugyanis elfogadni a változásokat.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a MIÉP soraiban.)

 

ELNÖK: Megköszönöm a képviselő úr felszólalását. Tisztelt Képviselőtársaim! A vezérszónoki felszólalások végére értünk.

Az általános vitát elnapolom, a folytatására a következő ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Államtitkár úr rövid technikai szünetet kért. Két perc szünetet rendelek el.

 

 

(Szünet: 15.50 - 15.52)

(Az elnöki széket dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

 

 




Felszólalások:   29-45   46-68   69-83      Ülésnap adatai