Készült: 2020.09.21.02:44:01 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

211. ülésnap (2001.05.30.),  1-14,82-153. felszólalás
Felszólalás oka Általános vita lefolytatása
Felszólalás ideje 2:06:47
3:35:34


Felszólalások:   1-81   1-14,82-153   1-14,154-181      Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Köszöntöm a jelen lévő képviselőket és mindenkit, aki figyelemmel kíséri munkánkat. Az Országgyűlés tavaszi ülésszakának 27. ülésnapját megnyitom. Bejelentem, hogy az ülés vezetésében Juhászné Lévai Katalin és Vidoven Árpád jegyzők lesznek a segítségemre.

Tisztelt Országgyűlés! A bizottsági elnöki értekezlet javaslatára az Országgyűlés elnöke tárgysorozatba-vételre és ajánlás készítésére kijelölte a bizottságokat. Az érdeklődő képviselők a szokásos módon tájékozódhatnak erről.

 

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 2000. évi tevékenységéről szóló beszámoló, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának 2000. január 1. és december 31. közötti tevékenységéről szóló beszámoló, valamint az adatvédelmi biztos 2000. évi beszámolójának megvitatása és az ezekhez kapcsolódó országgyűlési határozati javaslatok általános vitája.

Mielőtt megnyitnám az általános vitát, engedjék meg, hogy tisztelettel köszöntsem a páholyban helyet foglaló nemzetiségi kisebbségi önkormányzatok vezetőit és más vendégeinket, akik figyelemmel kísérik a beszámolók tárgyalását. (Taps.) Jó lenne, ha a képviselők többsége is jelen lenne.

Tisztelt Országgyűlés! Az általános vita során elsőként az országgyűlési biztosok felszólalására kerül sor, 25-25 perces időkeretben. Ezt követően a kormány álláspontjának ismertetésére kerül sor 20 perces időkeretben, majd valamennyi beszámoló és határozati javaslat általános vitája külön-külön folytatódik.

Elsőként megadom a szót Gönczöl Katalinnak, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának. Tessék, elnök asszony!

 

DR. GÖNCZÖL KATALIN, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Az állampolgári jogok biztosa az Országgyűlés intézménye. Működésének hatodik évében e kijelentésnek már gyakorlati tapasztalatokban elemezhető tartalma van. Az állampolgári jogok biztosa az alkotmányos jogok védelmét szolgálja. Hatásköre a hatóságokkal, a monopolhelyzetben lévő szolgáltatókkal kapcsolatos vizsgálódásra terjed ki. Vizsgálatának célja az alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok felderítése.

A visszásság fogalmát az írott jog azonban nem rögzítette számára, ezért ezt a gyakorlatban formáltuk ki. Eszerint az alkotmányos joggal összefüggő visszásságot nem csupán az alkotmányban szereplő egyes alkotmányos jogokkal ellentétes döntés, eljárás, mulasztás valósítja meg, hanem az alkotmányos alapjogokból származtatott elvek megsértése is, így például a jogbiztonság követelménye. A visszásság fogalma tágabb, mint az alkotmánysértés fogalma, miután ennek megállapítására módot nyújt az alkotmányos jog sérelmének közvetlen veszélye is. Mindig az alkotmányos joghoz kötődik a visszásság, de más emberi jogi dokumentumok, nemzetközi konvenciókban rögzített kötelezettségek megsértése is a visszásság megállapításához vezethet.

A hat év mások mellett más értelmezési feladatokat is adott. Ilyen módon a hatóságok által gyakorolt mérlegelési jogkört, annak kritériumait is meg kellett határoznunk. Értelmeznünk kellett azt, hogy mit jelent a közvetlen veszély, milyen feltételek mellett állapíthatjuk ezt meg. A jogbiztonság részeként a tisztességes és méltányos eljáráshoz való jogot és az ilyen eljárás tartalmi elemeit is meg kellett fogalmazni. Úgy hiszem, hat év után kijelenthetem, sikerült elérni azt, hogy az országgyűlési biztos gyakorlata kiszámíthatóvá és következetessé vált. A feltárt visszásság orvoslására ajánlást, kezdeményezést, indítványt tehet. Ez tulajdonképpen egy szakmai érvekkel alátámasztott nyomásgyakorlás a feltárt jogokkal összefüggő visszásság orvoslására, más szóval: reparálására.

Az eljárást mindig az egyénnek, az állampolgárnak a konkrét sérelme alapozza meg, tehát akkor indulhat eljárás, ha ilyen sérelem jut tudomásunkra panaszból vagy más módon. Az orvoslásra azonban a jog lehetővé teszi, hogy a biztos általános intézkedést is tegyen. Ennek a megállapításához arra van szükség, hogy a konkrét jogalkalmazónak kell olyan sérelmet okoznia vagy annak közvetlen veszélyét előidéznie, amely alkotmányos joggal hozható összefüggésbe, és ez a jogszabály egyes rendelkezésére vagy annak hiányára vezethető vissza. Ilyenkor - például törvény esetében - a biztos felhívja a miniszter vagy a miniszterek figyelmét a jelenségre, adott esetben az Országgyűlését is, és javaslatot tehet a megoldásra. Erre azonban még szeretnék visszatérni.

Most pedig néhány jellemző adattal és példával szeretném illusztrálni a 2000. év tapasztalatait. Hat és fél év alatt 42 ezer panasszal foglalkozott az állampolgári jogok biztosa és helyettese. A 2000. év végén 2 ezer körüli panasz maradt, amit nem tudtunk befejezni. 2000-ben 12 százalékkal több panasz érkezett, mint korábban. 2000-ben 7826 eljárást zártunk le, többet, mint bármikor korábban. Történt ez mindannak ellenére, hogy az állampolgári jogok biztosának nem volt helyettese, és a munkatársak egy jelentős része kicserélődött. Az csak a szerencsénknek és nem tudom még, mi mindennek köszönhető, hogy az új kollégák rendkívül hamar integrálódtak a meglévő közösségbe.

Az általános gyakorlatnak megfelelően a beérkezett panaszok jelentős részét el kellett utasítani, érdekes módon azonban az elmúlt évben kevesebbet, mint máskor, csak 75 százalékot. 1513 vizsgálat valósult meg az alkotmányos jogokkal kapcsolatos visszásság gyanúja miatt. Ennek egyharmadában, azaz 525 eljárásban igazolódott be a gyanú, és ez 1737, alkotmányos joggal összefüggő visszásságra derített fényt. Reparálásukra, orvoslásukra 1217 ajánlást, indítványt, kezdeményezést tettünk, a december 31-i állapotnak megfelelően ezek közül 71,5 százalékot a címzett elfogadott, 17,2 százalék sorsa akkor még ismeretlen volt - most már tudjuk, hogy kedvezőbb a helyzet -, és december 31-én mindössze 138 olyan ajánlás volt, ami abban a pillanatban elutasításra állt, ahogy mi szoktuk mondani.

A 2000. év vizsgálati tapasztalatainak jellemzőiről hadd mondjak pár szót. A sokféleség, amely az emberi jogok biztosának gyakorlatát jellemzi, nehézzé teszi a helyzetemet, hogy példákat emeljek ki, de megpróbáltam. Elsőként kiemelnék egy problémacsokrot, ami úgy jellemezhető, hogy új jelenség számunkra - és gyakrabban fordult elő, ha elő is fordult -, hogy rendszerekben és rendszerek közötti együttműködésben találtunk olyan visszás helyzetet, amely emberi jogok sérelméhez vezetett.

 

(9.10)

 

Engedjék meg, hogy e körben első helyen kiemeljem a gyerekveszélyeztető bűncselekményekkel kapcsolatos vizsgálatunkat. Ezek olyan esetek, amikor szülők gyerekeik sérelmére követnek el bűncselekményt, és emiatt indul nyomozás. Meglepődve tapasztaltuk magunk is, hogy ezen büntetőeljárásokról a gyermekvédelmi szolgálatoknak, hatóságoknak akkor sincs tudomásuk, ha nagyon súlyos bűncselekményről van szó, és gyerekek maradnak védtelenül. Mint kiderült a vizsgálat során, itt egy jogszabályi hiányosság vezetett az alkotmányos visszásság megállapítására, a gyereki jogok sérelmére. E visszásság megszüntetésére nyilvánvalóan javaslatot tettünk, azonban a jogalkotás folyamatát be nem várva a legfőbb ügyész már kiadta utasítását arra vonatkozóan, hogy szignalizálni kell - ahogy a közigazgatás szokta mondani -, tehát jelezni kell ilyen esetben, és Orbán Péter rendőrfőkapitány is intézkedett, hogy addig is, amíg a jogszabály létrejön, e helyzet megoldódjon.

Az elmúlt évben is, mint annyiszor, találkoztunk az iskolabezárás problémájával. Megállapítottuk és megtaláltuk a kivezető utat azokban az esetekben, ha olyan iskolákat akartak bezárni, ahol túljelentkezés mutatkozott, és adott esetben nagyon speciális képző intézményről volt szó, például fogyatékos gyerekeket, speciális képzést végző, vagy hátrányos helyzetű gyermekeket oktató iskolákról. Megállapítható ugyanis az, hogy abban az esetben, ha 50 százalék plusz egy területen kívüli, tehát körzeten kívüli jelentkező van, az önkormányzati fenntartó feladata a társulási szerződés vizsgálata önkormányzatok között. Ebben az esetben társulási kötelezettség keletkezhet, ami önkormányzatok közötti megállapodáson alapul. Ennek köszönhető, hogy itt a közvetítő, mediáló szerepünk felerősödött, és néhány iskolát sikerült megmenteni azok közül, amiket az előbb említettem.

A hajléktalan betegek fővárosi vizsgálatánál is megállapítottuk, hogy rendszerek közötti zavar észlelhető, mégpedig a mentők, az ágynyilvántartó és a befogadó kórházak között szinte kézzelfogható volt a rejtett vagy nem rejtett diszkrimináció, ami ellen tiltakozni kellett, kell és meg is tettük; pusztán azért ugyanis, mert valaki hajléktalan, de beteg, az ellátás nem tagadható meg. Észleltük ugyanis, hogy ez történt. A gyógyító-ápoló intézetek gyakorlata egyre szigorúbban abba az irányba mutat, hogy addig gondoznak, ápolnak, gyógyítanak, amíg az illető "otthonába nem bocsátható". Mi történik a hajléktalannal? Keserű orvosi megállapítással odaírták, hogy "utcaképes". Ennél szomorúbb közlés aligha juthat az állampolgári jogok biztosának tudomására. Mi van ugyanis a rendszerek működésében? Az ápoló-gyógyító rendszer mellett hiányzik vagy nem elégséges a szociális ellátó-ápoló rendszer, így az amputált, gyógyíthatatlan, további ápolásra szoruló hajléktalan beteg utcaképessé nyilvánul. Ez tarthatatlan, erre fölhívtuk az egészségügyi miniszter és a szociális miniszter figyelmét, és kértük, hogy hatékony együttműködéssel teremtse meg az ő számukra is a menedéket, a hátországot.

A rendszerek közötti együttműködésben - és ez most már nem először kerül az Országgyűlés elé, hiszen többször ajánlottuk - az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat hatósági tevékenységével kapcsolatban észleltük azt, hogy ez a hatósági közegészségügyi tevékenység nem terjed ki a totális intézményekre, így a börtönökre, a laktanyákra és a külföldi személyek elhelyezésére szolgáló létesítményekre. Úgy érezzük, hogy ez, pontosan a jogi rendezetlenség miatt, kizárólag a szakmai személyes kapcsolatok alapján történő együttműködés lehetőségére hagyatkozva, veszélyezteti az ott élőket, az ott dolgozókat, de szélesebb értelemben közegészségügyi veszélyt jelenthet a lakosság számára is; tehát nem véletlenül került annyiszor az 5. fejezetbe, az Országgyűlés számára tett ajánlások közé ez az ajánlás, először akkor, amikor a fertőző agyhártyagyulladással kapcsolatos tapasztalatokat összegeztük.

Rendszerek között működő problémaként merült föl - és először azt hittük, hogy speciális és egyedi - az időskorúak járadékával kapcsolatos probléma. 1998. január 1-jétől folyósítható az időskorúak számára járadék. Saját jövedelemmel nem rendelkező, idős, nyugdíjkorhatáron felüli minimális járadékáról van szó, egyetlen megélhetési forrásáról. Néhány önkormányzat ennek a járadéknak a folyósítását attól tette függővé, hogy az adott személynek van-e ingatlana és az ingatlanra jelzálogot jegyzett be, amelyet átvezetett a földhivatalnál is. Mindkét megoldás, mindkét hatóság eljárása alkotmányellenes, alkotmányos visszásságot okozó emberi jogsértés a tulajdonjoggal, de megállapításunk szerint az emberi méltósággal összefüggésben is. Nagyon gyorsan cselekedtek a megyei közigazgatási hivatalok a belügyminiszter utasítására és a mi kérésünkre. Nagyon remélem, hogy ilyen bejegyzés, ilyen gyakorlat már nincs, ugyanis van helyes megoldás: az ingatlantulajdonos hozzájárulásával közjegyző előtt tehető egy olyan nyilatkozat, hogy hagyatéki teherként bejegyezhető a lehetséges örökös számára e teher, amortizálja tehát a tulajdont.

Új problémát jelentett számunkra és nagyobb jogbiztonságot a hajlékhoz való joggal kapcsolatos alkotmánybírósági döntés. 1998-ban ugyanis kértük az Alkotmánybíróságot, hogy értelmezze számunkra a hajlékhoz való jogot. Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint a szociális biztonsághoz való jogból nem vezethető le az állampolgárok hajlékhoz való joga. Marad tehát a szálláshoz való jog, amelynek új értelme, hogy az élethez való alapjogból levezetett állami kötelezettség a szállás biztosítása. Ennek értelmében, ha az élete veszélyben van annak, aki már hajléktalan, vagy régi lakáshiteladósként vagy köztartozási hiteladósként azzá válik, vagy önkényes lakásfoglalóként kilakoltatják, egyforma megítéléssel, az élethez való jog alapján, ha élete veszélyben van, szálláshoz van joga - ez állami kötelezettség az Alkotmánybíróság döntése alapján.

Teljesen más kérdés, ha egy ilyen család kiskorú gyereket nevel, ugyanis a gyermekek védelméről szóló törvényben van egy számunkra nagyon nagy segítséget jelentő szabály, hogy kizárólag szociális okból gyermek a családból nem emelhető ki. Tehát a hajlékhoz való jog ilyen módon új állami kötelezettséget jelent, illetve a szálláshoz való jog ebben az esetben is él. Ez számon kérhető, annál is inkább, mivel 1999. december 1-je óta minden önkormányzatnak kötelessége családok átmeneti szállásáról gondoskodni. Kérdezem az Országgyűlést, hogy azok a régiók, amelyek a leghátrányosabb helyzetűek, amelyeknél a leginkább kumulálódik szociális problémaként ez a dolog, ahol ezek az átmeneti otthonok nem jöttek létre - mint ahogy a magyar települések többségében nem jöttek létre -, hogyan tehetnek eleget ezen alkotmányos kötelezettségüknek. (Közbeszólás a balról: Sehogy!)

 

(9.20)

 

Kiemelném a problémakörök közül a tavaly felismert és tavaly abszolút markánssá vált jegyzői szerepzavart, és erre két példát hoznék. A prosperáló gazdaság egyik tünete a beruházási hullám, ami nagyon kedvező. Megállapítottuk azt is, hogy még ez is okozhat alkotmányos emberi joggal összefüggő visszásságot.

Információink szerint a nemzeti ingatlanvagyon 24 százaléka önkormányzati tulajdon. Ez a települési önkormányzatok és jegyzői feladatkörébe és gazdálkodási körébe tartozó ingatlanhányad, amely tulajdonképpen gazdálkodási lehetőséget, de mást is jelent. Ugyanis minden ingatlanban, amely önkormányzati tulajdon, ha az önkormányzat beruházó, tulajdonos, eladó vagy a beruházónak a szomszédja, akkor ügyféli minőségbe kerül. Ekkor van a jegyző bajban. Ugyanis ő adja ki az építési hatósági engedélyt, ő az építési hatósági eljárás elsőfokú megtestesítője, az önkormányzati tulajdon tulajdonosi képviselője, de felel az önkormányzat gazdálkodásáért is, sőt ő vezeti a telepengedélyezési eljárást is, legalábbis ő felel érte.

Nem tudom, hogyan tudja meghozni a döntését, melyik székbe ül, amikor e dilemmát el kell döntenie. Úgy tűnik azonban számunkra - és számunkra ez a fontos -, hogy az elfogulatlan eljárás tőle nem várható, és ez az emberi jogok szempontjából sérelmes a lakókörnyezetek számára, különös tekintettel azért, mert a magyar lakosság jelentős része lakótelepeken él. A lakótelepek úszótelken vannak, amelyek közterületek, amelyeknek nincs szomszédja. Valamint a területrendezés, ami szintén a jegyző hatáskörébe tartozik, olyan helyzetet teremthet, hogy területrendezéssel megszünteti, közterületté nyilvánítja az adott maroknyi, zsebkendőnyi zöldterületet, és ilyen módon nincs, akinek a tiltakozására joga lenne figyelni.

Az elfogulatlan eljárás, a zsebkendőnyi zöldterületek védelme, a pihenéshez való jog, a környezet védelme és az ezzel kapcsolatos állampolgári jogok arra indítottak bennünket, hogy kérjük, hogy ezt a szerepzavart a jogalkotó szüntesse meg. Úgy tűnik, hogy az igazságügy-minisztertől, a belügyminisztertől, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumtól kapott válaszokból körvonalazódik egy dekoncentrált építési hatóság körvonala, amelyet én nem kívánok véleményezni, mert erre nincs kompetenciám, de úgy tűnik, hogy ezzel oldható fel ez a visszás helyzet.

A jegyző azonban nemcsak ebben az esetben jutott szerepzavarba, hanem a számunkra nagyon sok panaszt jelentő belvízügyekben is. 1990 óta a kormányrendelet 51 kötelező határozattal - miután esős időszakok előzték meg a kormányrendeletet - telepített az önkormányzatokhoz, nevezetesen a jegyzőhöz, ezek között ott van a vízjogi bírság is. Számtalan önkormányzati feladat adódik ugyanis a belvízvédelemmel kapcsolatban, kezdve az árkok tisztántartásával, az építési hatósági eljárásokkal, hogy például vízjárta területre építési engedélyeket ne adjanak ki, még akkor sem, ha hosszú száraz időszak volt előtte.

A jegyző felelős a vízjogi feladatokért, adott esetben a bírságért is, és ezt a bírságot az ő munkáltatójával szemben, az önkormányzattal szemben kell érvényesítenie. Kérdezem azt, hogy ez hogyan oldható fel, főleg akkor, hogyha 2000-ben újabb súlyos tapasztalatokat gyűjtöttünk árvíz- és belvízügyben. Ezért ezzel az üggyel a miniszterelnököt kerestük meg, és most tavasszal érkezett meg a válasz, hogy külön bizottság foglalkozik a kérdés átfogó megoldásával.

Az egységes szabályozás gondolata és az ezzel kapcsolatos alkotmányos védelem akkor merült fel, amikor kértük és ismételten kérjük, hogy ne legyen különböző az eljárás, tehát egységes szabályozás valósuljon meg az előzetes letartóztatottak körében a rendőrségi, a katonai fogdán és a büntetés-végrehajtási intézetekben. Kérjük - és ismételten kérjük -, hogy az egyenruhás állampolgár jogai kerüljenek a helyére. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjai szolgálati viszonyairól szóló törvény módosítását az emberi jogi szempontokra tekintettel több éve ajánljuk az Országgyűlés figyelmébe, és részletesen a mi tapasztalatunk alapján ajánlásokat tettünk, hogy hol látjuk a helyzetet a legégetőbbnek.

Szólnom kell arról, hogy nagyon sokat foglalkoztunk a közbiztonsági közérzetet befolyásoló panaszokkal. A rendőrségre érkezett a legtöbb panasz. Engedjék meg, hogy ebből én kettőt emeljek ki, és azt is röviden.

Az emberek, ha sértetté válnak, az tragédia számukra, olyan tragédia, amit nehéz feldolgozni, még akkor is, ha a bűncselekmény nem nagyon súlyos. Ezért nagyon súlyosan sérelmezik - és mi nagyon komolyan vesszük az ezzel kapcsolatos panaszokat, és észleljük -, hogy gyakorlattá kezd válni a rendőrség elhárító mechanizmusa a feljelentés befogadására, írásba foglalására, a sértetti bizonyítási indítványok figyelembevételére; a büntetőeljárási ügyet, tehát a feljelentést adott esetben általános ügyként iktatták és irattárba helyezték, így nincs vele gond, és nem intézkedtek a feljelentésre.

Ez egyrészt bizalomvesztéshez vezethet a rendőrség és a lakosság között, amellett, hogy több súlyos alkotmányos visszásságot jelent, de veszélyezteti a rendőrség és a lakosság együttműködési készségét és kapcsolatát is, de a nem regisztrált bűncselekmény nem bűncselekmény, ilyen módon a politika erre hivatott képviselőit is félrevezeti, mert nem jelenik meg a statisztikában.

Kértük - és nyomatékkal kértük többször, ezért itt is megemlítem -, hogy a rendőrök által alkalmazott kényszerintézkedésnek a jogsértéssel arányban kell lennie. Tehát ha rendőri intézkedés a személyazonosság megállapítására irányul, akkor a kényszerintézkedésnek ezzel arányosan kell megvalósulnia. A legsúlyosabb, legelszomorítóbb példa - talán többen emlékeznek rá - a személyazonosság megállapítása ügyében intézkedő nem egyenruhás rendőröket védő tanárnő esete volt a mi praxisunkban.

A panaszok 10 százaléka általában, a vizsgálatoknak pedig 10-11 százaléka börtönökből érkezik. A börtönök zsúfoltságát tudomásul kell vennünk. Ez a 160 százalékos zsúfoltság azonban nem egyenletesen oszlik meg az országban, ennek számtalan oka van. A zsúfoltság azonban számtalan új feladat elé állítja a büntetés-végrehajtás dolgozóit. Például súlyos eset volt, amikor hosszú ideig nem derült fény arra, hogy egy fiatal elítélt sérelmére elkövetőtársai hosszú időn keresztül súlyos bűncselekményt követtek el, és a zsúfoltságra - nyilván a létszámhiányra - tekintettel erre későn derült fény. Utólag ezt lehetett orvosolni, de kérdezem, hogy utólag milyen módon lehet egy ilyen sérelmet eredményesen orvosolni? Tehát jobb megelőzni.

Kifogásoltuk - eredménnyel kifogásoltuk -, hogy a nyereségérdekeltség nem lehet az elítéltek foglalkoztatásának akadálya, erre a női elítéltek körében bukkantunk Mélykúton. Úgy gondolom, hogy nemcsak a munkához való jog az, ami a börtönben megilleti az embert, hanem az a társadalmilag jól felfogható hasznos cél is, hogy a munkával foglalkoztatott rab a társadalmi integrációra sokkal képesebb szabadulása után, mintha tétlenül tölti hosszú tartamú szabadságvesztését, amelyből a súlyosbodó bűncselekmények miatt egyre több van.

Pontosan a hosszú tartamú szabadságvesztés és az új típusú problémák vetették fel azt a problémát is, hogy a különleges zárkába helyezésre mikor, milyen módon kerülhet sor.

 

(9.30)

 

A különleges zárkába helyezésre akkor kerülhet sor, ha ön- vagy közveszély áll fenn, ezért úgy gondoljuk, nem helyes az, ha a különleges zárkába helyezést a börtönparancsnok határozza meg, ezt miniszteri rendeletben kell meghatározni, és úgy gondolom, erre az ígéretnek megfelelően sor is kerül. De garanciális okokból rögzíteni kell azt is, hogy ki, mikor, mennyi időt töltött különleges zárkában (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), és ez számon is kérhető.

(Az elnökhöz fordulva:)

Miután helyettesem helyett is beszélek, kérhetek-e még annyi időt, hogy...

 

ELNÖK: Egy-két percet.

 

DR. GÖNCZÖL KATALIN, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa: Annál még több van... (Derültség.)

 

ELNÖK: Tessék kicsit rövidebbre fogni, mert akkor sajnos a tévé előtt nem tudjuk befejezni. (Közbeszólások. - Dr. Takács Imre: Adja már meg, elnök úr! - Dr. Kóródi Mária: Megadjuk!) Tessék, igen, akkor egypár perc!

 

DR. GÖNCZÖL KATALIN, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm szépen. Tavaly duplán számított az idő, és azt hittem, hogy az idén is, de...

 

ELNÖK: Sajnos minden évben fogy az idő. (Derültség. - Dr. Lamperth Mónika: Így van, bizony, jól látod!)

 

DR. GÖNCZÖL KATALIN, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa: Én ezt nem tudtam, elnézést kérek! Akkor megpróbálom összefoglalni.

Az esetek válogatása nehéz volt, megpróbáltam a legtipikusabb példákat kiválogatni, de néhány szóban össze kell foglalnom az ajánlások sorsát is.

A velünk kapcsolatba kerülő hatóságok nemcsak akkor kerülnek velünk kapcsolatba, amikor az ajánlást fogadják, hanem a kapcsolat folyamatos. Hiszen hozzájuk fordulunk az aktákért, náluk folyik a vizsgálat, velük vagyunk folyamatos kapcsolatban akkor, amikor a törvényi felhatalmazás alapján vizsgálatra kérjük őket. Ilyen módon köszönettel tartozom a velem szoros munkakapcsolatban működő mindazon hatóságoknak, amelyek tulajdonképpen folyamatosan és rendszeresen lefolytatták a vizsgálatokat, így az ügyészségnek, a közigazgatási hivatalnak, a büntetés-végrehajtásnak, a rendőrségnek, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatnak, a környezetvédelmi hatóságnak. A minisztériumok közül szinte mindegyikkel, de legsűrűbben az Egészségügyi Minisztériummal, az Igazságügyi Minisztériummal, a Szociális és Családügyi Minisztériummal, a Belügyminisztériummal, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériummal, az Oktatási Minisztériummal és a Környezetvédelmi Minisztériummal alakult ki nagyon korrekt, nagyon jó, néha évekig elhúzódó, kompromisszumot kereső szakmai kapcsolat. Köszönöm az együttműködési készségüket. Ennek tulajdonítható az, hogy hat év alatt az ajánlásaink 80 százalékát elfogadták.

Beszélnem kell - és ezért kértem időt - az Országgyűléssel való kapcsolatról. Az elmúlt két évben nyolc bizottság hallgatta meg az állampolgári jogok biztosát, nyolc-nyolc bizottság, tehát mind a két évben nyolc bizottság. Helyenként, ahol idő volt rá, termékeny, hasznos vita alakult ki. A kapcsolatunk azonban három bizottsággal folyamatos: természetszerűleg az emberi jogi bizottsággal, amelynek köszönöm az együttműködést, a problémasegítő, megoldást kereső együttműködést; köszönöm a szoros kapcsolatot az egészségügyi bizottsággal és a környezetvédelmi bizottsággal.

Felteszem a kérdést - mert ez a leglogikusabb -, hogy az Országgyűléssel, az országgyűlési képviselőkkel való kapcsolatunk milyen. Rossz a leltár, hölgyeim és uraim: a hat év alatt összesen 38 országgyűlési képviselőtől kaptam olyan panaszt, amely valamilyen módon a képviselői körzetük problémáját tárta az országgyűlési biztos elé; kérem, hogy e számokból vonják le a következtetéseket! Nincs szűkében a panaszoknak az állampolgári jogok biztosa, de ezek a panaszok nagyon fontosak számunkra, és ígérjük - ahogy az eddig is történt -, hogy minden panaszbeadványra ők is megkapják a választ, nem csak az érintett.

A jogalkotással kapcsolatos problémákra szeretnék még kitérni néhány szóban. Ez egy kivételes jogosítványa az ombudsmannak, 1995 és 2000 között azonban mégis csak 786 esetben éltünk jogszabály-módosítási indítvánnyal, indítványoztunk jogalkotást, és így tovább. Ebből önöket, gondolom, elsősorban a törvények érdeklik: ebből 250 volt, és jelentem, hogy a 250-nek a 65,2 százaléka valamilyen módon már hatályba lépett. Azt gondolom, ez nem rossz arány, és azt gondolom, hogy az én szempontom, az emberi jogi szempontok, és a politika szempontjai - és a politika szempontjai ebben a Házban nemcsak politikai szempontok és erőviszonyok kérdése, hanem az ország teherbíró képessége és más szakmai szempontok is - vonatkozásában ez így elfogadható.

A mindenkori V. fejezetben mindig javasoltunk az Országgyűlésnek megoldásra váró kérdéseket, az Országgyűlés elnöke évenként kétszer tájékoztatott bennünket arról, hogy ezeknek mi a sorsa. Felhívom a figyelmüket a mostani V. fejezetre, és arra, hogy sok esetben nem találtunk kivezető megoldást azokra a kérdésekre, amelyek az Országgyűlés vizsgálatát igénylik.

Nagyon szépen köszönöm mindazon képviselőknek és az egész Országgyűlésnek, akik hat évig figyelemmel kísérték munkámat. Személy szerint is köszönöm néhány országgyűlési képviselőnek azt az odaadó együttműködési készséget, amit részéről tapasztalhattam.

A ciklus végén köszönet illeti minden munkatársamat, akik teljes odaadással szolgálták az ügyet, akik a nehéz percekben - és ilyen egy megszülető jogintézmény életében gyakrabban fordul elő - mellettem, az ügy mellett álltak. Szakmailag nagyon jó, összetartó közösség alakult ki - a hatodik év végére. Kérem, hogy erre vigyázzanak, érdemes rá vigyázni.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Hosszan tartó, nagy taps.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Megkérek minden további hozzászólót, hogy azt az elvet kövesse, hogy 1 óráig, a televíziós közvetítés végéig minden képviselőcsoport kifejthesse a televízió nyilvánossága előtt a véleményét, ezért szeretném, ha betartanák az időhatárokat.

Megadom a szót Kaltenbach Jenőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának.

 

DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm a szót. Elnök Úr! Miniszter Asszony! Elnök Urak! Tisztelt Ház! A 2000. évi tevékenységről szóló beszámoló a tisztem ma itt, de természetesen nem kerülhetem el, hogy ne tekintsek egy kicsit távolabbra is - remélem, sikerül majd bizonyítanom, hogy ez nem öncél és nem a személyemnek tulajdonított túl nagy jelentőség, hanem azért van erre szükség, mert az elmúlt év eseményei ezt indokolják.

A hat év a kisebbségi jogrendszer kialakításának, megszilárdításának a folyamataként is felfogható. Mindnyájan tudjuk, hogy Magyarországon nyolc évvel ezelőtt elkezdődött valami, ami abban az időben és ebben a térségben példa nélkül állt, amire akár büszkék is lehetünk, és akár azt is mondhatjuk, amit egyesek mondanak: hogy nyolc évvel ezelőtt amolyan mintaország voltunk kisebbségi relációban. Kétségtelen, az elmúlt nyolc évben jelentős lépéseket tettünk ennek az új, addig ismeretlen felfogásnak, működési módnak - amely áthatotta a köz szinte minden szféráját - a megerősítésében, kifejlesztésében.

Hogy ezt szóba hozom, annak az az egyszerű oka, hogy úgy érzem, ez alatt a nyolc év alatt, amióta a kisebbségi önkormányzati rendszer, a kisebbségi intézményrendszer működik, eljutottunk egy válaszúthoz, ha úgy tetszik, fordulóponthoz. Nemcsak annak a szándékával mondom ezt, amit időnként hallani lehet, hogy folyamatosan mérnünk kell magunkat a környező világ történésein - és nemcsak a nyugatiakon, hanem a keletieken is -, hanem azért is, mert a saját teljesítményünket is folyamatosan kell mérnünk, folyamatosan bele kell néznünk egy képzeletbeli tükörbe, meg kell néznünk: ráismerünk-e önmagunkra, jó szívvel nézünk-e ebbe a tükörbe, és örülünk-e annak a képnek, amit látunk.

 

 

(9.40)

 

Azt kell hogy mondjam, hogy az elmúlt nyolc évben nemcsak nálunk történtek események, hanem a világ is változott. Változott Nyugaton, hiszen kisebbségi relációban is jelent az európai integráció bizonyos lépéseket. Ezek talán nem túl intenzívek és nem túl látványosak, de ha jobban szemügyre vesszük, akkor ezt nem lehet nem észrevenni, és azt kell hogy mondjam, hogy a szűkebb környezetünkben is történtek igen jelentős változások.

Engem nagy örömmel tölt el, hogy ma a környező országokban a kisebbségi közösségek - így a magyarság - jelentős politikai tényező. Azt gondolom, egyetérthetünk abban, hogy ma Szlovákiában például komoly politikai döntés a kisebbségek részvétele nélkül elképzelhetetlen. Ez még akkor is így van, ha természetesen a viszony nem felhőtlen, hiszen ez a viszony mindig is nagyon érzékeny viszony volt - és valószínűleg az is lesz az elkövetkező időszakban -, de tény, hogy az egy nemzet, a homogén nemzet elvén működő nemzetállami ideológia helyett ma már ebben a térségben is széles körben elterjedt egy ettől eltérő szemlélet, amelynek az a lényege, hogy minden egyes közösség szerves része az adott országnak, és hogy nem lehet különbséget tenni származás szerint.

Miért mondom én azt, hogy fordulóponthoz érkezett a magyar kisebbségi jogrendszer? Két olyan dolog is volt az elmúlt évben, ami ezt a megállapítást indokolja: az egyik, hogy végre, többéves előkészítés után elkezdődött, és bizonyos eredményeket mondhat magáénak egy reform, amelyik nemcsak azt a célt szolgálja, hogy az előbb említett hasonlattal élve nyugodtan nézhessünk a tükörbe, hanem azt a célt is szolgálja, hogy beváltsuk azokat az ígéreteket, amelyeket a kisebbségi törvény szövegében, preambulumában, tételes szabályai között '93-ban megígértünk, de annak idején nem ismerve pontosan a körülményeket, inkább csak ígéretként fogalmaztuk meg. Ma azonban - az elmúlt nyolc évben - abban a helyzetben vagyunk, hogy ezeket az ígéreteket beválthatjuk.

Ezek az ígéretek részben arról szólnak, hogy a magyarországi nemzetiségi közösségeknek kulturális autonómiát kell adni. Megindultunk ezen az úton, de messze vagyunk attól, hogy ez megvalósuljon, éppen ezért a legnagyobb mértékben helyeslem és támogattam az elmúlt évben is azt a kezdeményezést, hogy történjen meg a kisebbségi joganyag átvizsgálása - természetesen az érintettek tevékeny közreműködésével -, és jussunk el egy új szöveghez, ami mindenki számára elfogadható, és egyben választ ad azokra a kihívásokra, amelyek az előbb említett ígéretek következtében, de a valóságos élet eseményei következtében is előálltak.

Nem lehet elmenni szó nélkül - és a tervezet nem is megy el szó nélkül - a kisebbségi közösségek legitimációját megteremtő képviseletek választása körüli anomáliák mellett sem. Tudjuk jól - én már sokadszor mondom, de mindeddig nem túl nagy eredménnyel, ezt sajnos meg kell hogy állapítsam, hiszen a '98-as választáson történtek ezt igazolják; természetesen az önkormányzati választásra gondolok -, hogy ebben a tekintetben van teendőnk, hogy javítanunk kell azon a választási metóduson, ahogy ma a kisebbségi, helyi és országos önkormányzatok választása történik, hiszen ez kétségkívül legitimációs problémákat vet föl.

Hozzá kell nyúlnunk a kisebbségi törvényhez olyan események miatt is, amelyek időközben a magyar jogrendben következtek be: az önkormányzatok relációjában például az összeférhetetlenség kérdésében, a közmeghallgatások ügyében, amit szintén vizsgáltunk az elmúlt évben. Kétségtelen tény, hogy a kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatba hozható az a folyamat, ami sajnálatos módon az elmúlt években került az érdeklődés középpontjába: az tudniillik, hogy egyesek úgy gondolják, hogy elhagyják ezt az országot, mert úgy érzik, hogy itt nem találják meg a boldogulásukat, aminek nemcsak általános politikai, kisebbségpolitikai, hanem a kisebbségi önkormányzati rendszerre ható következménye is van, hiszen előáll egy olyan helyzet, hogy az eltávozottak mint képviselők utódlásának kérdését meg kell oldani, és a jelenlegi szabályok ezt nem rendezik kielégítő módon.

A másik kérdéskör, ami különös jelentőséget kapott az elmúlt évben és ami csak látszólag önálló kérdéskör, a másikkal szorosan összefügg: ez az egyenlőség kérdése. Miért kell ezzel foglalkoznunk? Mindenki előtt ismert, hogy az alkotmány nemcsak az egyenlőséget mint alkotmányos elvet deklarálja, hanem az esélyegyenlőséget is, sőt kilátásba helyezi az ettől eltérő helyzet szankcionálását. De ha elvi, ideológiai, elméleti alapokat keresünk, akkor ritka szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen világnézettől, orientációtól függetlenül ez a kérdés különösen alkalmas arra, hogy nemzeti konszenzus jöjjön létre, hiszen a konzervatív politikai tábor eszmei bázisát adó keresztény világszemlélet ugyanúgy az Isten előtti egyenlőséget hangsúlyozza ezer éve, mint ahogy a liberális politikai nézetrendszer a francia forradalmat követően zászlajára tűzte ennek az egyenlőségnek a megvalósítását.

Azt mondhatjuk tehát, hogy ez a kérdés különösen alkalmas a konszenzus kialakítására. Mondhatjuk-e ugyanakkor azt, hogy ebben a tekintetben megtettünk mindent? Mondhatjuk-e azt, hogy a szegénység, a rossz lakáskörülmények, az oktatási hátrány, a munkanélküliség, a szegénység ördögi köréből sikerült kitörni? Mondhatjuk-e azt, hogy minden egyes honfitársunk esélyei egyenlők, hogy mindenki számára egyformán rendelkezésre állnak a javak? És mondhatjuk-e azt, ha ez nem így van - mint ahogy erre számos jel mutatkozik -, hogy megtettünk mindent annak érdekében, hogy fölvegyük a küzdelmet az esélyegyenlőtlenség ellen, hogy megszüntessük azokat a diszkriminációs jelenségeket, amelyek mérgezik a közhangulatot, és amelyek nemcsak morális, nemcsak jogi, hanem gazdasági szempontból is kimutatható hátrányt jelentenek mindnyájunk számára?

Az elmúlt évben a hivatal - talán azt mondanám - rendkívüli feladatra vállalkozott, amikor kidolgozott egy egyenlő bánásmódról szóló javaslatot, tudva azt, hogy ez nem tartozik az ombudsman szűkebb értelemben vett hatáskörébe, de nem is hoztunk semmilyen döntést ezzel kapcsolatban, hiszen mindössze felajánlottuk segítségünket azok számára - gondolok mindenekelőtt a törvényhozásra, illetőleg az annak előkészítésében részt vevő közigazgatásra -, akiknek feladata, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzanak; mégpedig jogszabályban rögzített feladatuk, hiszen a jogalkotási törvényünk ezt egyértelműen előírja. Nem hinném, hogy komolyan lehetne vitatni, hogy az ezzel kapcsolatos életviszonyok rendezése rendezést, szabályozást igényel.

Természetesen sohasem tettük le a garast egy meghatározott modell mellett. Mindig is azon a véleményen voltunk, hogy keresnünk kell a megfelelő jogi szabályozást, nem gondoljuk azt, hogy az általunk produkált szöveg valamiféle szentírás lenne, és még kevésbé gondoljuk azt, hogy az egyedüli helyes megoldás lenne. Örömömre szolgál, hogy az Igazságügyi Minisztérium úgy döntött, hogy egy kodifikációs bizottságot hoz létre, amelynek az a feladata, hogy megvizsgálja ezt a kérdést.

Azt hiszem, hogy mindkét vállalkozással, mindkét fő témával kapcsolatban, amit az elmúlt év relációjában meg szerettem volna említeni, komoly sikereket sikerült elérni az emberi jogi bizottság segítségével. Külön szeretném megköszönni az emberi jogi bizottságnak azt a nagyon megértő, konstruktív, segítő hozzáállást, amit az egész év folyamán tapasztaltam, és tapasztaltam abban az albizottságban, amelynek az volt a feladata, hogy hozzájáruljon egy kisebbségi törvényt módosító javaslat kidolgozásához.

 

 

(9.50)

 

Ez nagyon hosszú, nagyon kemény munka volt, és mind az albizottság, mind az egész bizottság tényleg tiszteletreméltó módon segített ennek a vállalkozásnak a tető alá hozásában, de hasonló a helyzet az úgynevezett egyenlő bánásmód javaslattal kapcsolatban, ahol a bizottságtól hasznos segítséget kaptunk, és nagyfokú megértést az említett vállalkozásunk sikerét illetően.

Végül szeretnék nagyon röviden köszönetet mondani, nemcsak az elmúlt évért, hanem a hat évért mindazoknak, akik megtiszteltek a bizalmukkal, amikor hozzánk fordultak, és amikor úgy érezték, hogy mi vagyunk az a hely, ahonnan segítséget várhatnak. Nemegyszer a levél úgy kezdődött, hogy ön az utolsó reményem. El kell mondanom, hogy sajnos időnként ebben az utolsó reményben is csalódást okoztunk, mert voltak olyan ügyek, amelyekben nem tudtunk segíteni, de bízom benne, hogy ez volt a kisebbik rész, és az elkeseredett emberek egy kicsit visszanyerték a bizalmukat abban, amiből kiábrándulni látszottak. Én azt hiszem, hogy ezzel rajtuk kívül mindnyájunk közös érdekét is szolgáltuk - hiszen mi lenne a demokrácia demokraták nélkül?

Szeretnék köszönetet mondani a partnereinknek is - a partnereinknek, akik a köz- és a magánszférából egyaránt jöttek, azoknak az állami hatóságoknak, minisztériumoknak, akik felismerték az együttműködésben rejlő előnyöket, akik nem a konfrontációra, nem a meg nem értésre törekedtek, hanem felismerték azt, hogy mi nem ellenük, hanem értük vagyunk.

Szeretnék köszönetet mondani természetesen a munkatársaimnak is, hiszen tábornokokról sokszor esik szó, a közkatonákról szinte soha. A történelemkönyvek mindig csak az első szereplőt említik meg, pedig talán nem is ő a legfontosabb, sőt bizonyos esetekben biztos, hogy nem ő a legfontosabb. Hadsereg nélkül nincs győzelem, és ez a hadsereg, ahogy ezt én látom legalábbis, kitűnően harcolt.

Szeretnék köszönetet mondani a kisebbségi közösségeknek, akiknek a bizalmát végig élveztem, és e nélkül a bizalom nélkül nehéz lett volna dolgozni, hiszen ha van intézmény, amely az érintettek bizalmából él, akkor ez az intézmény biztos, hogy ilyen. Mindvégig partnerek voltak, akkor is, ha időnként voltak vitáink, mint ahogy ma is vannak vitáink; furcsa lenne, ha ez nem így lenne, hiszen a vita, a konfliktus a demokratikus társadalmak velejárója - a kérdés mindig az, hogy ezeket hogyan oldjuk meg. Én azt hiszem, hogy az elmúlt hat évben ezeket a konfliktusokat jól, demokratikus módon sikerült megoldani. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

 

ELNÖK: Köszönöm a biztos úrnak, és különösen az időtakarékosságot.

Megadom a szót Majtényi László adatvédelmi biztos úrnak. Tessék!

 

DR. MAJTÉNYI LÁSZLÓ adatvédelmi biztos: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Hölgyek és Urak, a karzaton ülő Vendégek! És talán köszönthetem a virtuális karzatot is. Az a helyzet, hogy ebben a beszámolói időszakban az a megtiszteltetés ért engem, hogy nem kevesebb mint nyolc parlamenti bizottság volt kíváncsi az adatvédelmi biztos 2000. évi tapasztalataira, és ez a nyolc parlamenti bizottság, mindegyik, egyhangúlag támogatta az adatvédelmi biztos 2000. évről szóló jelentését, és elfogadta a tevékenységemről adott szóbeli tájékoztatót.

Most viszont abban a nehéz helyzetben vagyok, ugyan mindannyian nagyon nehéz helyzetben vagyunk, de abban a személyesen is kihívó pillanatban vagyok, hogy az után, hogy az országgyűlési képviselő hölgyek és urak ebben a nyolc bizottságban, azt hiszem, a tevékenységem minden kis részletéről tájékozódhattak, és mindegyik képviselő hölgy és úr éppenséggel arról a területről kapott tájékoztatást, amelyik őt a legjobban érdekelte, és amely az adatvédelmi biztosi munkának egy fontos fejezete volt, most viszont 25 perces időkeretben - amelyet lehet, hogy nem is udvarias teljesen kitölteni - talán azt is várják tőlem, hogy nemcsak az elmúlt évről, de az eltelt hat évről is mondjak valamit, sőt az is elképzelhető, hogy van olyan, aki valamiféle szellemi testamentumszerűséget is várna tőlem (Derültség.), amit nem tartok időszerűnek, két okból sem. Egyrészt, nem tartom időszerűnek azért, mert nem tudom még, hogy az én hivatalom sorsa hogyan alakul a közeljövőben, másrészt pedig még nem érzem magam eléggé elhasználtnak vagy eléggé idősnek ahhoz, hogy végrendelkezzem.

Úgyhogy, miután, mondom, ebben a nyolc bizottságban már annyi mindent el tudtam mondani a munkámról, először is tisztelettel egy kicsit a türelmüket szeretném kérni egy olyan kis betét elmondásához, amelyet lehet, hogy unalmasnak fognak találni, én viszont a magam részéről ezt egy adósság törlesztésének tekintem, nevezetesen a jegyzőkönyv számára is szeretném felolvasni azoknak a kollégáimnak a nevét, akik ebben a hat esztendőben, akár most, akár a korábbi időszakban, jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az információs szabadságjogok Magyarországon meggyökeresedtek, közvélemény áll ma az információs szabadságjogok mögött, ez meggyőződésem - még ha ez a közvélemény persze nem is nyilvánul meg, mert miért is nyilvánulna meg, hiszen az információs szabadságjogok érvényesülnek -, és ezek az emberek szerintem igen nagy szolgálatot tettek a hazájuknak, még akkor is, ha az ehhez mért elismerés talán nem is jutott osztályrészükül.

Az éves beszámolóm hátoldalán van a munkatársaim jegyzéke: Balogh Gyöngyi, Balogh Zsolt György, Bíró János, Bretz Gyuláné, Csajági István, Dudás Gábor, Forgács Nóra, Freidler Gábor, Gulyás Csaba, Horváth Zoltánné, Ivády-Dávid Ildikó, Jóri András, Kerekes Zsuzsa, Kolozsváry Sándor, Kowács Györgyi, Kőhalmy Lászlóné, Lakatos Lászlóné, Magyar Andrea, Németh Gáborné, Péterfalvi Attila, Seidel Péter, Simon Judit, Sózer Róbert, Szabó Máté, Sziklay Júlia, Szöllősi Erzsébet, Tóth Beáta, Trócsányi Sára, Varga Ilona, Zombor Ferenc, Székely Iván, Jeszenszky Lajos, Péntek Zoltán. (Taps.) Ők azok, akik ebben a hat évben ezt a munkát úgy végezték el, hogy a terhek rajtuk voltak, a dicsőség, ha volt ebben dicsőség, engem ért - igaz, az igaztalan támadások is inkább engem értek, mint őket, de az én egyenlegem sokkal pozitívabb mégis együttvéve, mint az övék, és nélkülük ezt a munkát én elvégezni soha nem tudtam volna.

Ha most át kell tekintenem az elmúlt évet, és van ez a kísértés, és ez egy szónoki fogás, hogy beszélhetnék a hat évről is, de én inkább az egy évről beszélek, de azért mégis, ha a hat évre tekintek vissza, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon szép dolgokról számolhatok be. Hat évvel ezelőtt Magyarországon, beleértve a jogászi közvéleményt is, nagyon kevesen ismerték az információs szabadságjogok tartalmát, azt is kevesen tudták talán, hogy milyen veszély fenyegeti a polgári szabadságot az információs szabadságjogok elvonása oldaláról, hogy egy ezredvégi és ezredeleji társadalomban mit kockáztatunk akkor, ha ellenőrizetlenül hagyjuk az információs helyzetet.

 

 

(10.00)

 

Ebben a hat évben, ha a hat évről beszélünk, akkor nem elég a hat évet említeni, hanem említeni kell azokat, akik megalkották Európa egyik legszínvonalasabb szabályozási filozófiájú adatvédelmi törvényét, az 1992-es adatvédelmi törvényt, amelyen kiváló értelmiségiek keze nyoma látszik. Ezeknek a nevét nem mondom, úgyis mindenki tudja. Egy olyan helyzet jött létre, hogy Magyarország Európában divatirányzatot vezetett be a szabadságjogok védelmében, hiszen Kanadát leszámítva Magyarország volt az első ország a világon és Európában egyértelműen, amely a két információs szabadságjogot, az információszabadságot és a személyes adatok védelmét egy törvénybe foglalta, és aztán végül '95-ben ennek a két szabadságjognak a védelmére egy védnököt rendelt. De azért mondom: Sólyom László, Könyves-Tóth Pál, Székely Iván és még néhányan, például a nálam is működő Péterfalvi Attila dolgoztak a törvény tervezetén annak idején.

Ez a hat év eltelt azzal, hogy ma Magyarországon az információs jogok mögött nemcsak egy nagyon színvonalas, de felülvizsgálatra szoruló adatvédelmi törvény áll, hanem egy igen fejlett szektorális jogrend is az információs jogok mellett áll. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a szabadságjogok rendkívül törékenyek, ma is nagyon vékony jégen járunk. Tudnunk kell azt, hogy veszélyeztetik ezeket a jogokat, veszélyeztetik az állam oldaláról is és a piac oldaláról is. Ha már a múlt évhez jutunk, akkor ez a hatéves nagyon szívós munka abban is elnyerte jutalmát, hogy tavaly júliusban az Európai Unió legfőbb döntéshozó szervezete, az Európai Unió Bizottsága elfogadott egy olyan döntést, amelyben Magyarországot adekvát védelmű országnak minősíti. Ezt sokszor említettük már, és nem árt most is, sőt köteles is vagyok megemlíteni; magyarország ezt az elismerést másodiknak kapta meg Svájc után, Svájc egy nappal előzte meg Magyarországot, ez két egymást követő napon hozott döntése az Európai Uniónak.

Ez azt jelenti, hogy ma az Európai Unió egyoldalúan megnyílt ennek a két országnak az irányába, vagyis ma az Európai Unióból Magyarországra és Svájcba ugyanolyan feltételekkel lehet személyes adatokat továbbítani, mintha ez a személyesadat-továbbítás két uniós tagállam között történne. Ennek pedig nemcsak abban a tekintetben van jelentősége, amely talán szimbolikus része a dolognak, de nagyon fontos része, hogy a Magyarország emberi jogi gyakorlatát ezen a területen az Európai Unió ilyen magasra értékeli, hanem abban a tekintetben is jelentősége van ennek, hogy a gazdaság legmodernebb szektorai számára Magyarországon ez egy versenyelőnyt jelent minden olyan országgal szemben, amely nem tagja az Európai Uniónak és nem Svájc. Hogy ezt mennyire tudja Magyarország kihasználni, az egy másik kérdés.

Amikor az éves beszámolómat most önök elé tárom, engedjék meg, hogy két nagyon fontos dologra felhívjam a figyelmüket, és mind a kettő tulajdonképpen égető probléma. Az egyik az, hogy az adatvédelmi irodalomban rendszerint nagy testvérnek nevezik az államot Orwell nyomán, és ez a nagy testvér nem mindig jó testvérünk nekünk. Nem is azért, mert az állam és általában a közhatalom rosszat akarna a polgárainak, hanem azért, mert olyan logika szerint működik, amely logika gyakran ellentétes azokkal a személyes érdekekkel, amelyek pedig a társadalom alapegységét, az emberi individuumot megilletik és amely érdekek ennek az individuumnak a sajátjai.

A másik probléma, illetve ugyanez a probléma, hogy megjelentek pár évtizeddel ezelőtt szerte a világban azok a szervezetek, amelyeket ez az irodalom kis testvéreknek nevez. A kis testvér a piac hatalmasságait jelöli meg, és még esetleg a nonprofit szférában működő nagy szervezeteket is, és a kis testvérek nagyon kezdenek hasonlítani az úgynevezett nagy testvérhez: agyunkban, szívünkben kotorásznak, személyiségprofilokat állítanak össze rólunk, ezek általában profitérdekek miatt készülnek, de a szabadságra hasonlóképpen veszélyt jelentenek, mint a nagy testvérek.

A legújabb jelenség, amennyire én a világban tájékozódni tudok, az, hogy igen nagy veszélyt jelent mindannyiunkra, hogy a nagy testvérek és a kis testvérek összedolgoznak. Rendkívüli botrányok zajlottak az elmúlt öt évben ezzel kapcsolatban Izlandon, ahol törvényt hoztak arról, hogy az egész izlandi lakosság genomtérképét egy adatbankba összesítik, és piaci alapon tudományos kutatás számára felhasználják. Ez nagy nemzetközi tiltakozást váltott ki. Csehországban hasonlóan súlyos adatvédelmi botrányt okozott, hogy a belügyminisztérium a szülőképes nők adatait árulta egészségügyi segédeszközöket gyártó világcégnek. Kanadában egy humán erőforrás minisztérium hozott létre az összes kanadai állampolgárról adatbankot. Jellemző egyébként ezeknek a nagy nyilvántartásoknak a veszélyére, hogy több millióval több állampolgárt tartottak nyilván ebben az illegális adatbankban, amelyről beszélek, mint ahány kanadai állampolgár létezik. Ezt a kanadai adatvédelmi biztos megkerülésével hozták létre, persze nagyon is fontos szociális célok érdekében.

Magyarországon sincs másképpen, csak ez ma még Magyarországon kevéssé látszik. Tehát a nagy testvér és a kis testvérek összedolgozásával szemben - hogy Bibó István halhatatlan akadémiai székfoglalójának alapgondolatát idézzem - konkuráló erős hatalmat kell szervezni. Ilyen lehet egy hivatal is, de egy hivatal nem elég, társadalmi támogatásra is szükség van és bátor emberi jogi aktivistákra, ádáz és méltányos újságírókra és a civil társadalom hangjára is, hogy ezekkel a veszélyekkel szembe tudjunk nézni.

Ami pedig a másik alapkérdést illeti, amelyre az előbb utaltam, ez pedig az információszabadság alapkérdése. Soha ne felejtsék el - és ebben szerintem, hogy úgy mondjam, épeszű vita talán nem is folytatható -, hogy az információszabadság, amely az állam átláthatóságának az alkotmányos értéke, ott kezdődik, ahol a polgároknak, a honpolgároknak, az újságíróknak joguk van olyan hivatali információt is megszerezni, amely hivatali információt a hivatal maga önként nem kíván nyilvánosságra hozni. Ha azt tekintjük információszabadságnak, amit az állam önként ad tudást saját működéséről az állampolgároknak, az legjobb esetben csak egy goodwill lehet, de rendesen nem más, mint propaganda. Tehát az információszabadság alkotmányos elvének az érvényesítése mindig kellemetlen lesz minden állami szerv számára, viszont ha ennek az alkotmányos követelménynek nem teszünk eleget, akkor - hogy a magyar adatvédelmi jog történetének egy klasszikusát és az információs jogok egy szakértőjét idézzem - úgy fogy el a szabadság, ahogy a tiszta víz és a levegő már elfogyott.

 

(10.10)

 

Ha azt az érvet hallja az ember politikusok részéről, hogy félni kell az ombudsmani hivatal megcsontosodásától és szükség van arra, hogy megújuljanak ezek a hivatalok, akkor én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy azt várja el a magyar társadalom és a politikai közélet is az ombudsmani hivataltól és az adatvédelmi biztostól is, hogy a szabadságjogokat a jövőben a jelenleginél erőteljesebben képviselje.

Én a magam részéről egy nagyon mérsékelt személyes adatvédelmi és információszabadság-filozófiát képviseltem eddig, ami meglátszott abban, hogy az adatvédelmi biztos hivatalában gyakorlatilag nem beszélhetünk hivatalból indított vizsgálatokról, hiszen csak a megyei vizsgálatok során volt jellemző az, hogy hivatalból vizsgálunk közigazgatási szerveket és magánszerveket, nem pedig panasz alapján.

Ma Magyarországon 11 olyan állami szerv van, amely titkos információgyűjtésre feljogosított. Ha meg kell újulnia az adatvédelmi biztosi hivatalnak, nyilván sokkal nagyobb eréllyel kell ezeknek a hivataloknak a személyiségi jogokat szükségképpen korlátozó tevékenységét vizsgálnia, mert a néhány panasz alapján folytatott vizsgálataink alapján - azt mondhatom - meglehetősen súlyos visszaéléseket tapasztaltunk.

Lehet, hogy gyakrabban kell az Alkotmánybírósághoz fordulni azért, hogy az osztott információs rendszereknek az első Alkotmánybíróság által kidolgozott teóriáját az Alkotmánybíróság a jelen helyzetben is alkalmazni legyen képes. Mondhatom azt is, hogy én adatvédelmi biztosként eddig egyetlen büntető feljelentést nem tettem. Ennek is a nagyon átgondolt magyarázatát megadhatnám, de most ezzel nem szeretném terhelni önöket. Mindenesetre elgondolkodtató az, hogy közérdekű adat eltitkolása miatt, azt hiszem, csak egy büntetőeljárással találkoztam összesen, az is nagyon bagatell ügy volt.

Mindenesetre fontos, hogy az adatvédelmi és információszabadság-törvény felülvizsgálata során és azzal párhuzamosan a büntető törvénykönyvet is átgondoljuk és a jog ultima ratióját, a büntetőjog eszközét is alkalmazzuk az információszabadság-jogok megsértőivel szemben.

Végezetül, azt hiszem, hogy helyes, ha nem is veszem teljesen igénybe a nekem biztosított időkeretet. De amikor felsoroltam azokat, akiknek a legtöbbet köszönhetek, én mégis még két szervezetet és három embert meg szeretnék nevezni. Az egyik a Magyar Parlament emberi jogi bizottsága, az előző parlament emberi jogi bizottsága és a jelenlegi parlament emberi jogi bizottsága és tiszti kara, hogy úgy mondjam, a másik pedig az Igazságügyi Minisztérium, amellyel nekem a múlt évben is meglehetősen komoly vitáim voltak, gondolok például az őskövületnek mondható közérdekű bejelentések és panasztevők jogairól szóló, 1970-es évek elejéről származó törvény felülvizsgálatára és ott a panasztevők anonimitásának a biztosítására, amelyben nem volt teljes egyetértés a minisztériummal. Utalok továbbá a kórházak előterében elhelyezett inkubátorokkal kapcsolatos, úgy néz ki, megoldódó vitánkra, de szerintem egészében a kapcsolatunk a közös ügy érdekében volt nagyon eredményes.

Amit külön hangsúlyoznom kell, hogy a korrupcióval szembeni fellépésben az Igazságügyi Minisztérium vezetőinek az értékrendje az én tapasztalatom szerint igen közel állt ahhoz, amit magam is képviselek, noha mondom, ezekben az ügyekben is akadnak vitáink. De még egyet hadd mondjak ebben az összefüggésben: nevezetesen azt, hogy az elmúlt évet értékelve három idegen szót írtam le: korrupció, anómia... (Dr. Vojnik Mária: Akkulturáció.) Köszönöm szépen, akkulturáció.

Már nem térek ezekre ki, de a korrupcióra igen, mert nagyon fontos ügyről van szó. Egy biztos: nem teljesen alkalmatlan eszköz a korrupció elleni küzdelemben az olyan típusú megoldás, amit a jogalkotó mostanában például olyan módon óhajt követni, hogy például a köztisztviselők családi ékszereit, műkincseit venné állami nyilvántartásba, és a dédszülőktől örökölt apró vagyontárgyakat.

Nem mondom, hogy ez teljesen alkalmatlan eszköz, de a korrupció elleni fellépésnek sokkal hatékonyabb eszköze egy radikálisan végiggondolt információszabadság-törvény. Tehát először az állam felső köreiben kell körülnéznünk minden körülmények között, és az adóbevételekkel való gazdálkodásban, a közpénzek felhasználásában. Emellett különösen a vezető köztisztviselők ellenőrzése is indokolt lehet, de itt az arányokat jó lenne pontosan látni.

Azt mondtam, hogy még három nevet említek, de ezek olyan nevek, amely neveket önök nagyon jól ismernek, és most nem azért mondom, hogy a jegyzőkönyv megörökítse, mert az ő nevüket a jegyzőkönyv már nagyon sokszor megörökítette. Ezt a három nevet még búcsúzóul hadd mondjam el: dr. Gönczöl Katalinét, dr. Kaltenbach Jenőét és dr. Polt Péterét.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Megadom a szót Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszonynak felszólalásra.

 

DR. DÁVID IBOLYA igazságügy-miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlési Biztosok! Kedves Képviselőtársaim! Többszörösen nem vagyok könnyű helyzetben, elsősorban azért, mert az elmúlt időszakban nyolc bizottságnak volt lehetősége arra, hogy az országgyűlési biztosok beszámolóját megvitassa. Ezek a bizottságok, nyolc ilyen bizottság le is folytatta ezt a részletes vitát.

Azért sem vagyok könnyű helyzetben, mert háromszor húsz percben elhangzott biztosi véleményekre kellene alig húsz percben egy olyan esszenciát adni, amely kitér az itt elhangzottakra, és valójában nemcsak az itt elhangzottakra, mert itt három olyan részletes beszámolóról van szó, amelyről nem esett szó, amely nemcsak értékét tekintve súlyos, de bizony oldalszámait tekintve is egy hatalmas jelentés, amiért szeretnék mindenekelőtt köszönetet mondani.

Az elmúlt esztendőkben, hasonlóan a korábbi évi beszámolókkal kapcsolatos jelentésekre adott válaszok csaknem egy szokványos fordulattal kezdődnek, amit Kaltenbach úr úgy fogalmazott meg, hogy az ilyen beszámoló alkalmat ad arra, hogy évről évre a törvényhozás és a végrehajtó hatalom is tükörbe nézzen.

Ma azonban nemcsak arról van szó, hogy egy egyéves jelentésnek és arról való beszámolásnak vagyunk a tanúi, hanem valójában a biztosok hatéves tevékenységük lenyomatát is megörökítik az utókor számára. Nemsokára lejár ugyanis a mandátumuk, ugyanakkor kell majd a törvényhozásnak egyfajta folyamatosságot biztosítani az ombudsmanok utódlásában.

Az ilyen pillanat egyébként mindig alkalmas arra, hogy átfogó értékelést tegyünk az elmúlt két kormányzati cikluson átívelő időszakról. Ebben az értékelésben teljesen természetesen nem hanyagoljuk el az adott kérdések érdemi ez évi áttekintését sem.

Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának 1999. évi beszámolójáról tartott plenáris vita során az elmúlt évben az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatát idéztük. Most óhatatlanul ez a "déja vu" érzés fogott el. Az Alkotmánybíróság ugyanis korábban többször leszögezte: a parlamenti ellenőrzés szervei, közöttük a parlamenti biztosok a mai parlamentáris rendszerű állam parlamenti ellenőrzésének olyan intézményei, amelyek feladata, hogy a végrehajtó hatalom tevékenysége során a törvények uralmát és az állampolgárok jogvédelmét biztosítsák. Ennek most azért különös a jelentősége, mert az Alkotmánybíróság legutóbbi, már ez évi határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította az intézményről szóló törvény egyes rendelkezéseit.

 

(10.20)

 

Bizonytalan tartalmúnak ítélte az ombudsman által vizsgálható szervek körében az államhatalmi és az igazságügyi szerv, továbbá a bíróságon kívüli jogvitát kötelező érvénnyel eldöntő szerv kategóriáit. E szövegrészeket 2001. december 31. napjával meg is semmisítette. Az Alkotmánybíróság szerint az államhatalmi szerv kifejezés tartalma nem egyértelmű. Azt a látszatot kelti, hogy az országgyűlési biztosok hatáskörébe tartozik az Országgyűlés közhatalmi tevékenységének felülvizsgálata is. Ez azonban értelemszerűen nem lehet ombudsmani jogkör.

Az Alkotmánybíróság az igazságügyi szerv fogalmával kapcsolatban is hasonlóan foglalt állást. E kategóriát fogalmilag tisztázatlannak minősítette, mert azt gyakorta az igazságszolgáltatási szervek szinonimájaként értik. Idézem: a bíróságon kívüli jogvitát kötelező érvénnyel eldöntő szerv kifejezés tartalma is hatályosnak minősült. Az Alkotmánybíróság e döntése egyfelől új helyzetet teremtett az országgyűlési biztosoknak, ugyanakkor igen komoly kihívás a törvényhozás számára is. Közelebbről azt a követelményt állítja fel, hogy a törvény az ombudsman által vizsgálható szervek körére egyértelműen azonosítható szervi hatályt állapítson meg. Jelenleg az Igazságügyi Minisztérium éppen azt vizsgálja, hogy milyen módon lehetne úgy meghatározni az ombudsman által vizsgálható szervek körét, hogy az ne tegye szükségessé a törvény rendszeres módosítását, de mindenkor egyértelmű legyen, hogy az adott közhatalmi struktúrában mely szerv vizsgálható és mely szerv nem.

Azt, hogy az állampolgári jogok országgyűlési biztosa mennyire jelentős szerepet tölt be, alátámasztja Gönczöl Katalin asszony beszámolójából az is, hogy az előző évihez képest közel 12 százalékkal emelkedett a beékezett ügyek száma. A beszámoló szerint ez több mint 6 ezer panaszügyet jelentett, ami iktatásra került a hivatalban. A panaszok jellege szerint szembetűnő, hogy tovább csökkent a valamely sérelmezett döntést kifogásolók aránya, ugyanakkor tovább nőtt a sérelmezett eljárást kifogásolóké. Ez jelzi, hogy egyre inkább tudatosodik mindenkiben: míg a döntések orvoslására csak igen-igen kevés esetben van az országgyűlési biztosnak lehetősége, addig az eljárás kifogásolására már - mint egy klasszikus ombudsmani panasztípus - bizony van.

Az eljárások elhúzódása miatti panaszok száma az elmúlt öt évben szerencsére folyamatosan csökkent. Ez bizonyára összefügg a lefolytatott ombudsmani vizsgálatokkal és a hatóságok munkamoráljának, munkaszervezési technikájának javulásával. A korábbi évek beszámolóinak hagyományát követve kifejezetten korrekt a beszámoló írásos és szóbeli részének is az objektivitása.

Nem kizárólagosan a visszásnak is ítélt esetek között, hanem számos más olyan esetet is találunk, amelyben a vizsgálat alapján nem volt megállapítható az alkotmányos jogok sérelme.

A beszámoló hangsúlyozza, hogy 1513 vizsgált ügy közül 37 százalékban a hatóság eljárása megfelelt az alkotmányos követelményeknek. Jól jelzi az ombudsmani intézmény mind szélesebb elfogadottságát, hogy a vizsgált hatóságok egyre inkább tekintetbe veszik az országgyűlési biztos tevékenységét és javaslatait. A számszerű adatok ezt úgy tükrözik vissza, hogy míg az 1995 és '98 közötti évek átlagában a megtett ajánlások 52 százalékát, '99-ben 64 százalékát, 2000-ben már 71,5 százalékát fogadták el a megszólított hatóságok.

Megítélésem szerint ez is mutatja annak a folyamatnak a kiteljesedését, amit már a korábbi években is megállapíthattunk. A vizsgált szervek mindinkább tudomásul veszik az ombudsman szerepét, jelentőségét, tevékenységét, és azt egyre kevésbé tekintik indokolatlan beavatkozásnak. Felismerték azt, hogy az ombudsmani kezdeményezések és ajánlások az állampolgári jogok védelme mellett a hatóság működésének a javítását is egyidejűleg szolgálják. Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy az ombudsman nem a hibakeresés céljával közelít a vizsgált szervhez és ügyhöz, hanem a jóindulatú, a segítőkész és a segítőkészséget hangsúlyozó közreműködést, egyfajta sajátos alapjogi mediációt is felvállalva.

Szélesebb összefüggésben megállapíthatjuk, hogy ebben a jogállamiság nagyon fontos eleme érhető tetten. Ahogy az Alkotmánybíróság már a rendszerváltozás első időszakában kimondta, a jogállamiság tény és folyamat egyszerre, e filozófiai súlyú igazságot az ombudsmani intézmény elfogadottságának erősödése bizonyítja számunkra.

Most, ebben a viszonylag rövid időkeretben szeretnék néhány tárgyi esetre is kitérni. A biztosok azon javaslatáról, amely a gyermekét az inkubátorban elhelyező anya jogi helyzetének megítélésére és rendezésére irányul, konzultációt javasoltunk. Bár ellentétesek az álláspontok, azok közelítése érdekében már sor került az első szakmai megbeszélésre. Ezt követi a Szociális és Családügyi Minisztérium, a Belügyminisztérium és a Legfőbb Ügyészség bevonásával a következő szakmai egyeztetés.

Mikola miniszter úrnak a biztos asszonyhoz intézett levele egyértelművé teszi a hajléktalanok fővárosi ellátása tárgyában kialakult kormányálláspontot, bár azt el kell fogadnom, hogy részleges annak megoldása, hogy a kórházból elengedett, már gyógyultnak vagy éppen félgyógyultnak minősülő hajléktalanoknak mi legyen a sorsa. Vannak ugyanis hajléktalanházak, azonban ezek a hajléktalanházak nem alkalmasak a beteg további otthoni kezelésére és gyógyítására, itt a köztes állapotra tesz javaslatot Mikola úr a levelében.

A mozgáskorlátozottak akadálymentes közlekedése a következő ilyen fontos kérdés. Itt két területen jelentős előrelépés történt, az egyik a sporttörvény kapcsán, amely kimondta, hogy sportlétesítmények csak úgy építhetők, hogy a fogyatékos sportolók és a nézők számára is megközelíthető legyen. Ugyanakkor törekszünk arra, hogy ez a sporton túlmenően az élet valamennyi, különösen az újonnan épített középületek területén kiteljesedjen.

Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának igen fontos másik javaslata a fogvatartási szabályok egységesítésére irányult. Jelenleg ugyanis eltérő rendszerben őrzik a rendőrségi fogdában, a katonai fogdában, valamint a büntetés-végrehajtási intézetben előzetesen fogva tartottakat. E körben a minisztériumom már készíti azt a módosított rendszerű és egységességre törekvő új szabályozást, amely megfelelően rendezi a biztos asszony által kifogásolt körülményeket. Ennek keretében egyébként az igazságügyi, a honvédelmi és a belügyi miniszteri rendelettervezetek már elkészültek.

A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának 2000. évi parlamenti beszámolója kiemelten foglalkozik a kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény felülvizsgálatának a kérdésével. Az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága 1999-ben ad hoc bizottság létrehozásáról döntött a vonatkozó törvény felülvizsgálatára, illetőleg a módosításhoz szükséges feladatok koordinálására, végrehajtására. A Hargitai János képviselő úr vezetésével jelenleg is működő bizottság elkészítette a törvény módosításának a koncepcióját.

Az előkészítő munkában aktívan közreműködtek a szaktárcák, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, az országgyűlési biztos úr és a kisebbségek országos önkormányzatainak a képviselői. A bizottságban lefolytatott viták után a bizottság az Igazságügyi Minisztériumot kérte fel a normaszöveg államigazgatási egyeztetésére. A tárca az előterjesztés egyeztetését elvégezte, s erről tájékoztatta is a bizottságot. Ugyanakkor a tervezettel párhuzamosan elkészült a kisebbségi önkormányzatok választásáról szóló önálló törvénytervezet is a Belügyminisztérium gondozásában. A kisebbségi önkormányzati vezetők a választójogi törvény sarokpontjaival azonban nem értettek egyet. Miután a bizottság csak a kisebbségek teljes egyetértését bíró törvényjavaslatot kíván a Ház elé vinni, az egyeztetéseket e téren is tovább kell folytatni.

Korábban Kaltenbach országgyűlési biztos úr kezdeményezte egy kisebbségi antidiszkriminációs törvény kidolgozását.

 

 

(10.30)

 

Álláspontja szerint ennek az aktualitását az Európa Tanács 2000/43. irányelvének elfogadása, valamint a tanács európai emberi jogi egyezményéhez kapcsolódó újabb kiegészítő jegyzőkönyv előkészítése adja meg. Ez a fejlemény időszerűvé tette a diszkriminációellenes hazai jogalkotás és jogi szabályozás ügyét.

A kérdés sürgős tárgyalását egyes, a Magyar Köztársaság külpolitikai megítélését nem előnyösen befolyásoló események is felgyorsították. Az Igazságügyi Minisztérium ezért egy antidiszkriminációs bizottságot hozott létre. E bizottságnak az a feladata, hogy a hazai jogrendszert tekintse át abból a szempontból, hogy az tartalmaz-e olyan diszkriminációs rendelkezéseket, illetve tartalmaz-e olyan joghézagokat, amelyek lehetőséget adnak a hátrányos megkülönböztetésre. A bizottság tagjai - akik többségükben a szaktárcák képviselői - megvizsgálják az ágazatukat érintő jogszabályokat. E felmérést követően a csoport megtárgyalja, véleményezi és összegezi a szaktárcák megállapításait. Csak a vizsgálat lezárását követően születhet majd politikai döntés arról, hogy szükséges-e kezdeményezni az Országgyűlés előtt egy önálló átfogó antidiszkriminációs törvényt, vagy éppen elegendő az ágazati törvények módosítása.

E kérdés kapcsán azonban szem előtt kell tartanunk az Alkotmánybíróságnak azt a határozatát, amely leszögezte: nem állapítható meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség önmagában azért, mert a jogrendszerben nincs egy átfogó, a diszkrimináció valamennyi területét szabályozó törvény, hanem a diszkriminációellenes szabályozás ágazatilag tagoltan, különböző jogszabályokban jelenik meg. Tény, a Magyar Köztársaságban a legmagasabb jogforrásban, az alkotmányban meghatározott általános tilalom az összes megkülönböztetést valószínűsítő, jogilag megragadható tényt és körülményt lefedi, ehhez kapcsolódóan pedig az ágazati jogszabályok sokrétű szankciórendszert tartalmaznak, ezért megalapozottan nem állítható, hogy a kérdést csak és kizárólag egy átfogó antidiszkriminációs törvény megalkotásával lehet megfelelően és alkotmányosan rendezni. Számomra még az is említést érdemel, hogy a jelenlegi uniós tagállamok is csak 2003. július 19-ig kötelesek áttekinteni és rendezni e tárgyban a szabályozásukat.

Végül rátérnék az adatvédelmi biztos úr beszámolójára. A jelentés bevezetőjében beszámol arról, hogy az Európai Unió bizottsága szerint a tagállamokon kívül Magyarország - Svájccal együtt - az Európai Unió adatvédelmi irányelvének megfelelő védelmet biztosít a személyes adatok számára. E tekintetben tehát az Unió hazánkat már befogadta, ami Magyarország nemzetközi elismertsége terén jelentős eredmény. Egyetértünk azonban az adatvédelmi biztos úrral abban, hogy nem állhatunk meg ezen a ponton. A beszámoló ugyanis kifejti, hogy míg az adatvédelem terén folyamatosan fejlődik az adatkezelők részéről támasztott konzultációs igény, addig az információszabadság területén már nem tapasztal jelentősebb előrelépést, holott az információs ipar fejlődése, térhódítása új kihívást jelent a magángazdaságban és a közigazgatásban egyaránt.

A konkrét, a kormány jogalkotási tevékenységét érintő ajánlások között megemlítem a központi illetményszámfejtéssel összefüggésben a Belügyminisztérium, a Pénzügyminisztérium és az adatvédelmi biztos között kialakult vitát. Ennek eredményeként az Igazságügyi Minisztérium aktív közreműködésével már törvénymódosítási javaslat is elkészült a számfejtés adatvédelmi kérdéseinek a megoldására.

Ugyancsak érdeklődésre tarthat számot, hogy az adatvédelmi biztos úr az Alkotmánybírósághoz fordult a határregisztrációs rendszerben történő adatgyűjtés alkotmányossága kérdésében. E körben magunk is nagy érdeklődéssel várjuk az alkotmányőrök döntését.

A kormány kifejezetten az adatvédelmi biztos ajánlásának a figyelembevételével készítette el az egyes fontos és további ilyen jellegű tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról szóló törvény módosítására tett javaslatát, melynek tárgyalása és elfogadása éppen most van az Országgyűlés előtt.

A közérdekű adatok nyilvánosságával összefüggésben a beszámoló kifejti: bár történtek lépések az üzleti titok védelme és a közérdekű adatok nyilvánossága ütközésének feloldására, de eddig megoldás nem született. A kormány éppen ebben az évben kidolgozta a korrupcióval szembeni állami stratégiát, és ez a csomag nemcsak arról szól, hogy a nagymamától örökölt néhány dolog bevallásával kapcsolatban a vagyonnyilatkozatokra helyezné a hangsúlyt, hanem bizony ennek kardinális területei vannak például a közbeszerzés, a pártfinanszírozás területén, és még sorolhatnám azt a 27 pontot, amelyik meghaladja a vagyonnyilatkozatok körét.

Ennek a stratégiának az 5. pontja kimondja, meg kell vizsgálni, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságának alkotmányos alapelvére figyelemmel a jogszabályok szerint üzleti, bank-, értékpapírtitokként minősülő adatok köre szűkíthető-e, különösen a közvagyonnal gazdálkodás területén. Javaslatunk szerint indokolt áttekinteni az üzleti titokra vonatkozó szabályokat, és azokat összhangba kell hozni a közérdekű adatok nyilvánosságának követelményével. A vizsgálat eredményéhez képest el kell készíteni és a kormány elé kell terjeszteni a szükséges jogszabály-módosítás tervezetét. Azt, hogy a kormány hangsúlyosan szerepelteti a megoldás szükségességét, az adatvédelmi biztos úrnak a kérdés rendezésére való törekvését ismeri el.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mint a bevezetőben említettem, ilyen rövid időn belül nagyon nehéz általános és egyedi tanulságokat is párhuzamosan szemléltetni. Az időm lassan a végére jár - ami húszperces volt -, ezért végezetül csak egy dolgot szeretnék megemlíteni: a kormány nevében szeretném megköszönni az országgyűlési biztosoknak és munkatársaiknak az elmúlt évi, illetőleg nemcsak az elmúlt évi, hanem az elmúlt időszakban kifejtett munkájukat, tevékenységüket, amellyel nemcsak a végrehajtó hatalom, nemcsak az Országgyűlés, de a magyar állampolgárok érdekvédelméhez is igen nagy mértékben hozzájárultak.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

 

LÁYER JÓZSEF, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság alelnöke, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság május 22-én tárgyalta, elemezte, vitatta meg Kaltenbach Jenő úrnak, a kisebbségi jogok országgyűlési biztosának 2000. évi munkájáról szóló beszámolóját.

Szóbeli kiegészítésében az országgyűlési biztos úr elmondta, hogy két kiemelkedő feladatot lát, amely a kisebbségi törvénykezés területén jelenleg a parlament előtt áll. Az egyik a kisebbségi törvény, illetőleg az ahhoz kapcsolódó törvénycsomagok módosítása. Az országgyűlési biztos úr személyesen, illetve munkatársain keresztül is részt vett annak az albizottságnak a munkájában, amely a kisebbségi törvény és a hozzá kapcsolódó törvénycsomag módosítását előkészítette, és ami nyilván előbb vagy utóbb remélhetőleg beterjesztésre kerül. Ezen belül két fő irányt jelölt meg. Az egyik a kisebbségi önkormányzatok autonómiájának kérdése, amellyel mindenképpen foglalkozni kell, hogy mely területekre, milyen módon, hogyan terjedjen ki ez az autonómia. A másik szintén kiemelkedően fontos terület: a kisebbségi és a települési önkormányzatok viszonyának rendezése, tisztázása. Az országgyűlési biztos úr ezen kívül kitért még a választójogi problémák megoldandóságára, valamint kiemelten kezelte az antidiszkriminációs törvény megalkotásának kérdését.

A hozzászólásokban mind a kormánypárti, mind pedig az ellenzéki képviselők nagyon pozitívan fogadták az országgyűlési biztos úr beszámolóját. A főbb területek, amelyeket érintettek: az állampolgárok megkülönböztetése a hivatalokban, tehát a hivatali diszkrimináció; általánosságban a diszkrimináció; illetve egy mostanában megmutatkozó - régebben is megvolt, de mostanában felerősödött - jelenség, a gyűlöletbeszéd kérdése. Nyilvánvaló, hogy ezek ellen egy antidiszkriminációs törvényben lehet majd fellépni. Szóba kerültek a munkahelyi diszkrimináció kérdései, illetve a kisebbségi média helyzete Magyarországon.

A vita, illetve nem is azt mondom, hogy vita, hanem a beszélgetés erről a beszámolóról nagy egyhangúságot mutatott mind a kormánypárti, mind az ellenzéki oldalon. Ennek következtében az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság az országgyűlési biztos úr beszámolóját egyhangúlag elfogadásra ajánlotta a parlamentnek, és ugyanígy kéri a parlamentet, hogy a bizottság által előterjesztett országgyűlési határozati javaslatot a kisebbségi jogok országgyűlési biztosának 2000. évi munkájáról szóló beszámolójára vonatkozóan fogadja el. A bizottságnak ez a határozata is egyhangúlag született meg.

Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)

 

ELNÖK: Köszönöm szépen, alelnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Most a bizottsági előadók felszólalására kerül sor, a napirendi ajánlás szerinti öt-ötperces időkeretben.

Megadom a szót Lamperth Mónikának, az önkormányzati bizottság alelnökének, a bizottság előadójának. Öné a szó, képviselő asszony.

 

DR. LAMPERTH MÓNIKA, az önkormányzati és rendészeti bizottság előadója: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlési Biztos Úr! Tisztelt Országgyűlés! Talán nem furcsa, hogy az önkormányzati és rendészeti bizottság az ülésén Kaltenbach Jenő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának meghallgatása, illetve a napirend tárgyalása alkalmából elsősorban az önkormányzatok működésével kapcsolatos tapasztalatokról és a jelentésnek erről a részéről tárgyalt.

Két szempontból is tárgyalta a bizottság a kisebbségi jogok országgyűlési biztosának jelentését és észrevételeit. Az első az, amikor az önkormányzat mint helyhatóság került górcső alá, és az önkormányzat vagy a hatóság tevékenységét vizsgálta valamilyen összefüggésben a kisebbségi biztos. Több olyan konkrét ügy, illetve ügytípus is szóba került, amely problémát jelent a mindennapi gyakorlat során, és a bizottság külön is foglalkozott egy kérdéssel a jelentéssel összefüggésben, mégpedig a lakhatással és a lakásfoglalók ügyével kapcsolatban.

Tisztelettel emlékeztetem az Országgyűlést, hogy az elmúlt időszakban - és ez a vizsgált időszak, a jelentésre vonatkozó időszak - az Országgyűlés igyekezett felgyorsítani az önkényes beköltözők kilakoltatását, és olyan törvényt hozott, amely ezt a felgyorsítást célozza. A kisebbségi ombudsman vizsgálatai megállapították, hogy ez a jogi, jogszabályi változtatás a körülményekben komoly változást nem hozott, nem oldotta meg a problémát; nem nőtt meg ugrásszerűen a kilakoltatások száma és az eljárás hatékonysága sem nőtt, ugyanakkor azokat a meglévő és rendkívül komoly feszültségeket, amelyek az ügy körül találhatók, semmilyen módon nem oldotta meg. Arra szeretném felhívni tisztelettel az önök figyelmét, hogy a jogalkotóknak a jövőben is érdemes erre a problémára figyelmet szentelniük.

 

 

(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)

 

A másik szempont, amelyről a bizottságban tárgyaltunk, a kisebbségi önkormányzatok és a települési önkormányzatok mint két választott testület együttműködése, illetve a kisebbségi önkormányzatok működésének tapasztalatai és problematikái. A bizottság ülésén szóba került, miszerint a kisebbségi országgyűlési biztos már korábban is jelezte és konkrét javaslatokat is tett arra nézve, hogy a kisebbségi önkormányzatokra vonatkozó jogi szabályozást felül kell vizsgálni, pontosabban, precízebben kell meghatározni a helyi közügyek azon körét, amely a kisebbségi önkormányzatok feladatkörébe kellene hogy tartozzon.

A bizottság ülésén szó esett azokról a konfliktusokról, amelyek a települési önkormányzat és a kisebbségi önkormányzatok között óhatatlanul kialakulnak. Szó esett azokról a problémákról, amelyek a kisebbségi önkormányzatok feladatellátásával kapcsolatban olyan szempontból jelennek meg - és ez konkrétan a cigány kisebbségi önkormányzatokra vonatkozik -, amikor nem önmagában a kisebbségi önkormányzat tevékenysége a probléma, hanem az, hogy olyan feladatokat is kénytelenek ellátni, szociális és egyéb feladatokat, amelyek igazából nem a kisebbségi önkormányzat feladatkörébe tartoznak, de amelyek igazából ennek a kisebbségnek a legnagyobb problémái ezen a területen.

 

(14.10)

 

Szó volt a bizottság ülésén arról is, hogy ha ezt a törvényt a következő önkormányzati választásokig nem sikerül megváltoztatni és nem sikerül a kisebbségi önkormányzatokra vonatkozó szabályozásban azt a korrekciót és a kötelező feladatok körét újraszabályozni, ahogyan a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa javasolta, akkor fennáll annak a veszélye, hogy az egyébként is szegény önkormányzatok, az egyébként is szegény civil szervezetek megpróbálnak kiskaput keresni, és visszaélni - hogy úgy mondjam - a mostani jogi szabályozással.

Elhangzottak extrém példák is. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem ez az általános, de a joggal való visszaélést mutatja, hogy van olyan, a törvények szerint megalakult kisebbségi önkormányzat, amelyik valójában egy futballcsapat, és nem a jogszabályban megfogalmazott feladatait végzi.

Azt gondolom, ezek a példák is azt bizonyítják és igazolják, hogy szükség van ezeknek a jogszabályi változtatásoknak a komoly számbavételére. A bizottság ülésén ezt a javaslatot a kormánypárti és az ellenzéki oldalon ülő képviselők egyaránt elfogadták. Őszintén remélem, hogy érdemben és mélységében is az önkormányzati és rendészeti bizottság még ebben a ciklusban hajlandó lesz foglalkozni ezzel a témával.

A bizottság egyhangúlag elfogadta a jelentést, és kifejezte köszönetét Kaltenbach Jenőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának az eddigi tevékenységéért, munkájáért és a jó együttműködésért.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP, az SZDSZ és az FKGP padsoraiban.)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Megkérdezem, hogy az alkotmányügyi bizottság kíván-e előadót állítani. (Senki sem jelentkezik.) Nem kíván.

Ebben az esetben most a képviselőcsoportok vezérszónokainak felszólalására kerül sor, a napirendi ajánlás szerinti 15-15 perces időtartamban.

Elsőként megadom a szót Láyer Józsefnek, a Fidesz-Magyar Polgári Párt nevében felszólaló képviselőnek; őt követi majd Godó Lajos, az MSZP részéről.

 

LÁYER JÓZSEF, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának 2000. évi tevékenységéről készült beszámolót olyan időpontban tárgyalja az Országgyűlés, amikor az etnikai és kisebbségi jogok helyzetéről, azok érvényesüléséről nem a legkedvezőbb képet alkothatják felszínes benyomások alapján Európa egy-egy országában.

Az országgyűlési biztos beszámolója megerősítette, hogy hazánkban a rendszerváltást követő egy évtizedben a jogrendszer kiépítette azokat az intézményeket, amelyek garantálják a nemzeti és etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül, hogy a jogegyenlőség a demokratikus társadalmi berendezkedés alapelve legyen - több, mint az alkotmányban rögzített deklaráció.

Jól tudjuk, hogy önmagukban az intézmények nem sokat érnek, ha azok rendeltetésszerű működése nem biztosított, nem tartható fenn. Az országgyűlési biztos beszámolója azt a véleményt erősíti meg, hogy hazánk az etnikai és a nemzeti kisebbségek jogainak védelme terén is megelőzte a volt szocialista országokat, és Európában egyedülálló módon életre hívta a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának intézményét, felruházta a biztost mindazokkal az eszközökkel, amelyek hatékony fellépést biztosítanak számára.

Örvendetesnek és a társadalmi felelősségérzet fokmérőjének tarthatjuk, hogy a kisebbségi jogok érvényesülését egyre több civil szervezet követi figyelemmel és együttműködnek a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosával.

A beszámoló kellő objektivitással tárja az Országgyűlés elé azokat a fontosabb eseményeket, tendenciákat, melyek a 2000. évet jellemezték, bemutatva a történések európai és nemzetközi összefüggéseit is. Egyetérthetünk azzal a megállapítással is, hogy a kisebbségi jogok parlamenti biztosa ellentmondásos körülmények között végezte munkáját.

A legnagyobb létszámú kisebbség, a roma népesség helyzetében bár mutatkoznak és egyre örvendetesebb jelek mutatkoznak a javulás irányában, ez a javulás nem igazán megnyugtató mértékű és minőségű. A szociális bizonytalansággal összefüggő események, azok következményei időnként hamis általánosításként szerepelnek.

A nemzeti és etnikai kisebbségek számára biztosított lehetőségek kihasználatlanok maradnak, ha a kisebbséghez tartozók nem akarnak élni azokkal. Az 1998-ban megtartott önkormányzati választások során csaknem kétszer annyi kisebbségi önkormányzat jött létre, mint négy évvel korábban. A több kisebbségi önkormányzat működésében tapasztalható problémákat illetően az országgyűlési biztos feltárta a jogi szabályozás hiányával magyarázható okokat. Ezek lényege, hogy a kisebbségi jogrendszer továbbfejlesztése érdekében meg kell teremteni a konkrét ágazati jogszabályi feltételeit annak, hogy a kisebbségi önkormányzatok valóban tudjanak élni a jogosítványokkal, képesek legyenek oktatási, kulturális intézmények fenntartására, kezükbe vehessék a kisebbség jövőjének alakítását. A beszámolóból megállapítható, hogy az országgyűlési biztos e kérdésben elkötelezett módon, a hatáskörrel rendelkező szervekkel együttműködve segítette a működési akadályokat elhárító helyes jogértelmezési gyakorlat kialakítását.

A kisebbségi önkormányzatok működésére vonatkozó szabályok eltérő megítéléséből, értelmezéséből és alkalmazásából adódó véleménykülönbségek jól érzékelhetők a kisebbségi önkormányzatok által tartott közmeghallgatások kapcsán. Elkerülhetetlen, hogy a hasonló fórumokon olyan egyéni, lakhatási, segélyezési problémák kerüljenek felszínre, amelyek megoldására nem a közmeghallgatás intézménye hivatott.

Az egyéni sérelmek orvoslásának hiánya szolgálhat indokként a megválasztott kisebbségi önkormányzat tagjainak, elnökeinek visszahívására. Talán ez a magyarázata annak, hogy a kisebbségi önkormányzatok egy része nem tett eleget e törvényi kötelezettségének.

A jelenlegi szabályozás továbbfejlesztését igénylik a kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatos szervezeti kérdések, különös tekintettel az összeférhetetlenség és a visszahívás problémájára, valamint az időközi kisebbségi önkormányzati választásra. Ez utóbbi azért is fontos, hogy a megválasztott kisebbségi önkormányzat tényleges működése folyamatos legyen, a képviselők számának csökkenése - például lemondás által - ne korlátozza a közösség bizalmát élvező képviselőt tevékenysége végzésében.

Az országgyűlési biztos több vizsgált területen nem elégedett meg a működéssel kapcsolatos problémák bemutatásával, azok okainak feltárásával, hanem a beszámolóhoz tartozó mellékletek között a jogi szabályozás, a módosítások lehetőségét is bemutatja a parlamentnek. A biztos úr és munkatársai szakértőként részt vettek az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságán belül egy kifejezetten a kisebbségi joganyag felülvizsgálatára, módosítására létrejött ad hoc bizottság munkájában.

A kisebbségi oktatás időszerű problémáinak önálló fejezetet szentel a beszámoló. A nemzetiségi oktatás helyzetét a pedagógusképzés szempontjából vizsgálva megállapítható, hogy a német nemzetiségi pedagógusképzés kivételével ez nem megfelelő.

Nyolc felsőoktatási intézményben 510 fő vesz részt nemzetiségi tanár-, tanító-, illetve óvodapedagógus-képzésben. A nemzetiség saját nyelvén történő oktatását, személyi feltételeinek fontosságát nem szükséges hangsúlyozni. A nyelv az a közeg, amely az identitás megőrzésének, a kultúra ápolásának és átadásának lehetőségét biztosítja a nemzedékek között.

Kiemelt figyelmet fordított a parlamenti biztos a cigányság anyanyelvű oktatásának kérdéseire, annak helyzetére. A cigányság oktatásával kapcsolatban nem hagyható figyelmen kívül, hogy szemben a nemzetiségekkel, az e kisebbséghez tartozók többsége magyar anyanyelvű.

 

(14.20)

 

Az anyanyelven történő oktatás a nemzeti kisebbségek esetében is csak egyes humántárgyak esetében érvényesül. A cigány nyelvek - a romani vagy a beás - egyikén sem folyik alap-, illetve középfokú oktatás, továbbá pedagógusképzés sem. Az oktatással kapcsolatos visszatérő vélemény, hogy a cigány kisebbségi oktatás csupán a felzárkóztató oktatást jelenti, de valójában a szegregációt erősíti.

A beszámoló megállapításai és következtetései arra hívják fel a figyelmet, hogy ki kell dolgozni a kisebbségi oktatás tartalmát, és annak megvalósítását ellenőrizni is szükséges. A kisebbségi önkormányzatoknak az oktatással kapcsolatos jogait, pontosabban e jogok érvényesülésének szándékos megsértését súlyosabb szankciók kilátásba helyezésével védelemben kell részesíteni.

A nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési biztosa határozottan fellépett a kisebbségi nyelvek tanulásával, a kisebbségi nyelvhasználattal, illetve a kisebbséghez tartozók anyakönyvi nyilvántartásával kapcsolatos jog érvényesítése érdekében. Több olyan kedvezményezésre, javaslatra került sor, amelyek a kisebbségi nyelvhasználatot hivatottak előmozdítani, így például a kisebbségek országos önkormányzatainak bevonásával sor kerül a magyar utónévkönyv nemzetiségi utónevekkel történő kiegészítésére is.

Az alkotmányban rögzített diszkriminációs tilalom megsértése miatt indult ügyekben az országgyűlési biztos saját vizsgálatai mellett a büntetőjogi feljelentés eszközével élhet, illetve magánindítvány előterjesztésének lehetőségére hívja fel a figyelmet.

Az országgyűlési biztos tevékenysége során többször merült fel a bűncselekmény elkövetésének gyanúja. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának beszámolói szerint a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás során tapasztalhatók a diszkrimináció tilalmába ütköző intézkedések, illetve az eljárással érintett személyek hivatkoznak a nemzeti vagy kisebbségi okok miatti hátrányos megkülönböztetésekre. Az eseteket, bejelentéseket az országgyűlési biztos megvizsgálta, szükség esetén intézkedéseket kezdeményezett. Az esetek többségében az eljárási szabályok következetesebb végrehajtásával, a méltányolható egyéni körülmények figyelembevételével a diszkriminációra való hivatkozás okai megszűntek.

A valamely nemzetiséghez, kisebbséghez való tartozás miatti hátrányos megkülönböztetést a munka törvénykönyve is tiltja. Az elmúlt évben kizárólag olyan panaszok érkeztek az országgyűlési biztoshoz, amelyekben a gazdasági társasági formában működő munkáltatók döntéseit, magatartását sérelmezték a munkavállalók. Ezekben az ügyekben az ombudsman hatáskör hiányában nem folytathatott vizsgálatot, azonban felvilágosítást adott azokról a jogi eszközökről, amelyek a hátrányos megkülönböztetést elszenvedett munkavállalók rendelkezésére állnak. Az országgyűlési biztos elsősorban a roma munkavállalók foglalkoztatásával kapcsolatban fontosnak tartotta a hátrányos megkülönböztetés elleni fellépést, ezért felajánlotta együttműködését a törvénymódosítás előkészítésében. Az országgyűlési biztos beszámolója tematikusan veszi sorra azokat a további szabályozási lehetőségeket is, például a szankciók rendszerét, amelyek az alkotmányban deklarált jogok maradéktalan érvényesülését segíthetik elő.

Tisztelt Ház! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának beszámolója átfogó, az általános következtetések levonására alkalmas megállapításokat tartalmaz. A beszámoló nemcsak arra alkalmas, hogy értékeljük az országgyűlési biztos elmúlt évi tevékenységét, de lehetőséget kínál arra is, hogy áttekintsük e kiemelt terület további tennivalóit is.

A Fidesz-Magyar Polgári Párt képviselőcsoportja javasolja a tisztelt Háznak a beszámoló és a beszámolóról szóló országgyűlési határozati javaslat elfogadását.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban. - Szórványos taps az MSZP soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Godó Lajos képviselő úrnak, Magyar Szocialista Párt; őt követi majd Kurucsai Csaba, a Független Kisgazdapárt részéről.

 

GODÓ LAJOS, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Biztos Úr! Tisztelt Miniszter Asszony! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának beszámolója az előző évekhez hasonló terjedelemben, hasonló tartalmi összefüggésekkel, magas színvonalon mutatja be a 2000. évi tevékenységét. Ugyanakkor a hatéves országgyűlési biztosi időszak jó alkalmat ad a végzett munka elemzésére is, mely az éves beszámolókban is jól tükröződik. Az 1994-ben kialakult kisebbségi önkormányzati rendszer tapasztalatait, tényleges lehetőségeit jól elemzi.

A beszámoló tanulmányozása után elmondható, hogy a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa folyamatosan képviseli a kisebbségek jogait, határozottan hívja fel a társadalom figyelmét a kisebbségek problémáira.

A 2000. évet nevezhetjük az antidiszkrimináció évének is. Strasbourgban megrendezésre került az európai kontinens rasszizmus elleni konferenciája, amely más kontinenseken tartandó hasonló rendezvényekkel együtt a 2001 őszére tervezett világkonferencia előkészítését célozta - írja a biztos úr a beszámolóban. Ezért is nagy érdeklődéssel tanulmányoztam a biztos úr beszámolóját, és hogy legyen összehasonlítási alapom, átnéztem az előző két év beszámolóját is.

A nagyszámú esettanulmány alapján megállapíthatóak az évről évre visszatérő problémakörök. Visszatérő kérdés a kisebbségi joganyag felülvizsgálatának szükségessége, indokoltsága, a kisebbségek országgyűlési képviselete, a megkülönböztetésellenes jogszabály, illetve jogrend kérdése. A teljes kisebbségi joganyag felülvizsgálatának indokaival egyetértek, úgy gondolom, hogy helytálló az országgyűlési biztos azon megállapítása, amely sürgeti a jogalkotási feladatot. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény nyolcéves tapasztalata, a vizsgálatokból levonható következtetések, a témával kapcsolatos nemzetközi egyezmények ratifikálása is szükségessé teszi a törvény módosítását. Az emberi jogi bizottságon belül e célból alakult egy ad hoc bizottság, e bizottság törvény-előkészítő munkája megfelelő politikai támogatással, az országgyűlési biztos szakmai előkészítő segítségével eredményt hozhat majd a törvényhozásban. Az ez évi beszámoló mellékletében is szerepel egy tervezet a törvény módosításáról. A biztos úr és munkatársai olyan kodifikációs megoldásokat ajánlanak, amelyek lényegében kitaposták az utat a törvényalkotók felé. A nemzeti és etnikai kisebbségek egyéb lényeges kérdése a megfelelő képviseletük. Minden korábbi beszámoló foglalkozik ezzel. A kisebbségek képviselete összefügg más kérdésekkel, így a választójoggal, a kisebbségi közösség meghatározásával.

Mindezek mellett az Országgyűlés egyik legsúlyosabb adóssága a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletének a megvalósítása. Az alkotmányos mulasztás megszüntetése közös felelősségünk. Úgy ítélem meg, hogy nem a jogszabály szakmai előkészítése miatt állt elő ez a helyzet, hiszen már több elképzelés látott napvilágot most és korábban is. Elsősorban a parlamenti pártok politikai konszenzusára, pozitív politikai akaratára lenne szükség ahhoz, hogy a hazánk lakosságának mintegy 10 százalékát kitevő kisebbség az alkotmányban és a törvényben meghatározott jogait gyakorolhassa. Az MSZP nyitott mind a két lehetőség elfogadására, csak végre legyen kisebbségi parlamenti képviselet.

A diszkrimináció tilalmának kérdéskörével a beszámoló több eset bemutatásán keresztül foglalkozik. A diszkrimináció tilalma mint emberi jog, a faji diszkrimináció tilalma, a diszkrimináció elleni küzdelem, formai témakörök elemzése, az ezzel kapcsolatos jogalkotási és jogalkalmazási gyakorlat bemutatása a kérdéskör alapvető fontosságát igazolja.

 

 

(14.30)

 

A beszámoló rámutat arra is, hogy az Európai Unió nagy érdeklődést tanúsít a megkülönböztetésellenes jogszabályozásra és a gyakorlat megnyilvánulásaira egyaránt. A beszámoló részletes tájékoztatást ad a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosához 2000. évben beérkezett panaszok abszolút számairól, mindazok összetételéről. Eszerint 2000. évben 431 ügyet vizsgált meg az ombudsmani hivatal, melyből 245 egyéni beadvány volt, kisebbségi önkormányzatok, civil szervezetek 110-et, települési önkormányzatok 10-et adtak be, és 20 hivatalból indított ügy volt. Vizsgálat indult beadvány alapján 332 esetben. A 2000. évi ügyekben leginkább érintett kisebbség a cigány kisebbség 291 üggyel, amely 68 százalékot képviselt.

Ez a csupasz statisztikai számsor is élesen láttatja, hogy a legnagyobb lélekszámú hazai kisebbség, a cigányság helyzetében nem történt megnyugtató mértékű és minőségű javulás, sőt a hangzatos kormányzati, cigányságot segítő programok ellenére helyzetük romlott. A zámolyi romák ügyétől hangos Európa, s ahelyett, hogy együttes erővel próbálnánk megoldást keresni, folyik az egymásra mutogatás, komikumba hajló vádaskodás az Országgyűlésben és a bizottságokban.

Láthatjuk a kisebbségi biztos beszámolójában, hogy a cigányellenesség Magyarországon egyre erősödik. Sajnos ez természetes folyamat, ha nincs egyértelmű kormánypolitika, amely erkölcsi kötelességének tekintené, hogy fellépjen minden kisebbségellenes megnyilvánulással szemben.

Az Európai Unióhoz való csatlakozási esélyeinket is rontja ez az állapot. Az EU a direktívájában nemcsak a tagállamok, hanem a csatlakozni kívánók irányában is feltételként szabta a kisebbségi jogok betartását. A legnagyobb létszámú európai kisebbség problémái túlnőttek az országhatárokon, az egyesülő Európa nemzetközi együttműködés szintjén foglalkozik a romák integrációjával, mint erről az ombudsman is számot ad jelentésében. A parlamenti pártok összefogására lenne szükség a cigányság helyzetének javításában.

A beszámoló foglalkozik a helyi és az országos kisebbségi önkormányzatok támogatásának kérdéskörével is. A hazai cigány kisebbség társadalmi szervezetei az említett lehetőségeken kívül pályázhatnak támogatásért a Magyarországi Cigányokért Közalapítványhoz is. A közalapítványokkal kapcsolatban nem először mondjuk ki, hogy az ezeken keresztül szerezhető költségvetési források általában nem elégségesek, ráadásul a pályázati rendszer, ideértve az elbírálást is, túlságosan bürokratikus és hosszadalmas procedúrát jelent, és a közalapítványok működési költségei is számottevőek - írja a beszámoló.

A Magyarországi Cigányokért Közalapítvány kuratóriumának tagjaként közel öt éve dolgozom a kuratóriumban, és ismerve a kuratórium munkáját, egyetértek a megállapítással. Szeretném azonban megjegyezni, hogy a költségvetési törvényjavaslat tárgyalásának időszakában az MSZP emberi jogi, kisebbségi munkacsoportja valamennyi esetben javasolta a közalapítvány éves költségvetésének növelését, azonban egy esetben sem fogadta be a kormány, így legfeljebb az infláció tervezett mértékével növekedett a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány éves működési kerete. Ez az összeg, amely évente 300 millió forint körül mozog, kevés arra az igényre, ami beérkezik az országból, a közösségi és jogvédő irodák támogatására, valamint a megélhetési és vállalkozói programok támogatására. Az előző évtől kezdődően az ösztöndíj-támogatási rendszert is bevette programjába a közalapítvány, még szerencse volt, hogy az Igazságügyi Minisztérium 100 millió forinttal tudta megsegíteni ezt az alapítványt, mert a pályázatokat ezen összegből tudta finanszírozni a közalapítvány.

Valódi igényként jelentkezik - a tömegesen érkező levelekből értesülve - a munkahely-teremtés előmozdítása, illetve szélesebb alkalmazása különböző más segélyek alkalmazásával, kormányzati, illetve Phare-segélyek igénylésével.

Tisztelt Országgyűlés! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának beszámolója megítélésem szerint valós képet ad tevékenységéről és ezen belül a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről. Az MSZP parlamenti frakciója a beszámolót és az emberi jogi bizottság határozati javaslatát elfogadásra javasolja a tisztelt Országgyűlésnek.

Megköszönjük Kaltenbach biztos úr kimagasló teljesítményét, alapos és körültekintő munkáját. Személyisége, bizonyított szakmai elkötelezettsége, nemzetközi tekintélye biztosíték a kisebbségi jogok védelmére. A Magyar Szocialista Párt frakciója a következő hat évre is Kaltenbach Jenőt javasolja a kisebbségi jogok országgyűlési biztosának.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Kurucsai Csaba képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt; őt majd Fodor Gábor követi, az SZDSZ részéről.

 

DR. KURUCSAI CSABA, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Biztos Úr! Fokozott érdeklődés kíséri az országgyűlési biztosok munkájának ez évi értékelését. A figyelem mindenképpen indokolt, hiszen nemcsak a 2000. évi feladat teljesítését értékeljük, kimondatlanul is benne van gondolatainkban az elmúlt hat év munkájának mérlegre tétele is. A beszámolókat olvasva válik egyértelművé, hogy a 2000. év bemutatásakor az előterjesztők olyan feladatok végrehajtásáról, előttünk álló, megoldandó kérdésekről is szólnak, melyek a rendszerváltás utáni időszak lényegét, hétköznapjait adják. Tíz évvel ezelőtt kezdtük és az elmúlt hat évben építettük föl azt az intézményrendszert, mely Kelet-Európában egyedülálló módon értékes része a jogállamiságnak. Meggyőződésem és ismereteim szerint az országgyűlési biztosi rendszer az európai uniós csatlakozások szempontjából is sok tekintetben állja az összehasonlítást a tizenötök hasonló intézményeivel.

A 2000. évi munkáról szólunk, de már a "hogyan tovább?" kérdéséről is gondolkodnunk kell. Az országgyűlési biztosok mandátuma ez év június 30-án lejár. Részben a "hogyan tovább?" kérdését jelenti az Alkotmánybíróság 2001. III. hó 14-i alkotmánybírósági határozata is. Dr. Pokol Béla képviselőtársam indítványára az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata tárgyában az országgyűlési biztosról szóló '93. évi XLIX. törvény 29. § (1) bekezdés a) pontja államhatalmi szövegrészét, valamint az f), h) pontjait 2000. december 15-ei napjával megsemmisítette. Mindkét kérdésben folyik a műhelymunka és a pártok között egyelőre az üzenetközvetítés. Ami az országgyűlési biztosok személyét illeti, megkönnyíti a helyzetet, hogy a parlamenti bizottságok az éves beszámolókat pozitívan fogadták, a hivatalok munkáját jónak értékelték.

A Független Kisgazdapárt nevében és Baranya megyei képviselőként értelemszerűen a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenységét kell értékelnem. A Független Kisgazdapártnak mint a vidék pártjának alapvető érdeke, hogy az ország lakossága négyötödének mindennapjai alakulására fokozott figyelmet fordítson.

 

(14.40)

 

Ennek a figyelemnek különösen gondosnak és megalapozottnak kell lennie, ha nemzeti vagy etnikai kisebbségről az ország egy-egy térségében, esetleg a rendszerváltás veszteseiről van szó. A társadalmi béke alappillére a kisközösségek békéje és gyarapodása. Ennek egyik garanciális intézménye a nemzeti és etnikai kisebbségi országgyűlési biztos.

A másik determináció, amely a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenysége felé kell hogy irányítsa a figyelmet, Baranya megye speciális helyzete. Megyénkben már az 1990. évi népszámlálás is jelentős német, horvát, roma kisebbséget regisztrált. Igazán sajnálom, hogy a mostani beszámoló idejére még nem áll rendelkezésünkre az idei népszámlálás adatsora. Meggyőződésem, hogy ebben az évben jóval többen vállalták a nemzeti és etnikai kisebbségüket, mint közvetlenül a rendszerváltás után. Ez mindenképpen azt jelenti, hogy oldódnak az 1990 előtti ötvenöt év görcsei, enyhülnek a fájdalmak. Ebben nagy részt vállalt az országgyűlési biztos intézményének létrehozása, annak hivatala és személy szerint dr. Kaltenbach Jenő ombudsman.

A felszólalásomban alapvetően két, látszólag különálló, de valójában szervesen összetartozó kérdésre szeretnék még kitérni. Az egyik ilyen gondolat az ombudsmani beszámoló, illetőleg magának az országgyűlési biztos intézményének a lényegéből fakad.

Dr. Kaltenbach Jenő jelentése pontos társadalomképet tár elénk, hűen mutatja be napjaink Magyarországát. Az országgyűlési biztosi tisztség létrehozásának legfőbb indoka az volt, hogy egy pártatlan és független állami szerv kísérje figyelemmel az alkotmányos jogok érvényesülését, tárja fel az esetleges visszásságokat, illetőleg kezdeményezze a jogsértések orvoslását. Az ombudsman tehát szükségszerűen az élet árnyoldalát látja, azokkal a problémákkal kell szembesülnie, amelyeket a panaszosok eléje tárnak, illetőleg amelyekről a hivatali munkája során tudomást szerez. Az országgyűlési biztos akkor tölti be feladatát, ha a gondokat, visszásságokat nem söpri a szőnyeg alá, hanem azokkal szembesíti a közvéleményt és természetesen a különböző döntéshozatali fórumokat is.

A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának jelentése részletes elemzést tartalmaz arról, hogy bizonyos szociális problémák, illetve az egyes népcsoportok elszegényedésére utaló jelek könnyen manifesztálódhatnak etnikai köntösben. A legnagyobb létszámú hazai - és tegyük hozzá: páneurópai - kisebbségről, a cigányságról van szó. Baranya megyében is a cigányság helyzete tekinthető a legrosszabbnak. Zömük vidéken és gazdaságilag is és egyéb szempontból is hátrányos helyzetű településeken él. Ezeken a területeken mind a gazdasági, mind az infrastrukturális fejlődés nem vagy alig indult el. A rendszerváltást követően a roma kisebbség munkavállalási lehetősége jelentősen csökkent, megszűntek vagy átalakultak a termelőszövetkezetek; a magánosítás, amelyből a roma kisebbség szinte teljesen kimaradt, okozta a fő gondokat. A városi nagyvállalatok, bányák megszűnésével az ingázók is elveszítették munkahelyeiket.

A kitörés, a felzárkózás szempontjából alapvető kérdés a roma népesség képzettségi szintjének javítása. A roma gyermekek közel 40 százaléka sajnos még mindig nem fejezi be az általános iskolát, és a végzettek közel 20 százaléka jelentkezik csak középiskolába, és ott is elsősorban szakmunkásképzőbe. A tanulmányi időszak alatt ezek közel 50 százaléka lemorzsolódik. Még ennél is tragikusabb a helyzet az etnikai kisebbség fáklyásait illetően. Az 1995-ös adatok szerint mindössze 0,01 százalékuk szerez felsőfokú végzettséget, és itt van még mit javítani. Reményt keltő a pécsi Gandhi Gimnázium léte és működése, mert áttörést hozhat a romák képzettségi szintje javításában. Köszönet nekik áldozatos munkájukért.

Egy korábbi parlamenti felszólalásomban részletesen szóltam az elszegényedés rendkívül összetett jelenségéről, és ezzel összefüggésben megemlítettem azt is, hogy az Európai Unió Bizottsága által készített 2000. évi országjelentés ugyancsak foglalkozik a magyar társadalomban fellelhető szociális, illetőleg anyagi természetű különbségekkel.

A kisebbségi ombudsman jelentése összecseng az Unió megállapításaival, és külön örömömre szolgál, hogy alátámasztja az elszegényedéssel kapcsolatos korábbi megállapításaimat is. Mindannyiunk közös érdeke, hogy erősítsük hazánk jóléti és gondoskodó jellegét, és ne kerülhessen sor arra, hogy a szegénység mentén egy etnikai törésvonal keletkezzék.

Mint az Országgyűlés európai integrációs ügyek bizottságának alelnöke, külön örömmel üdvözlöm a beszámoló azon fejezeteit és megállapításait, amelyek a kisebbségi jogok érvényesülése oldaláról mutatják be Magyarország európai uniós csatlakozásának feltételeit. Bár a beszámoló részletesen szól róla, szeretném emlékezetükbe idézni, hogy az Európai Unió Tanácsa 2000. június 29-én elfogadta a faji vagy etnikai származástól függetlenül a személyek közötti egyenlő bánásmód alapelvének alkalmazásáról szóló 2000/43. EC-direktíváját, amely a tagállamok és a csatlakozni kívánó országok számára is 2003-ig írja elő az önálló antidiszkriminációs jogszabályok megalkotását.

Tekintettel arra, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosának a kérdése különös hangsúlyt kapott az Unió bővítésének feltételeit taglaló Agenda 2000 című uniós dokumentumban is, egy olyan feladattal állunk szemben, amelyet az Országgyűlésnek a közeljövőben meg kell oldania.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Biztos Úr! Integrációs törekvéseink tükrében a Független Kisgazdapárt nagyra értékeli a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenységét, hiszen önmagában az a tény, hogy a kisebbségi jogok védelmére, biztosítására önálló ombudsmannal rendelkezünk, pozitív üzenetet jelent Európa számára.

A Független Kisgazdapárt köszönetét fejezi ki a hivatal munkatársainak és személy szerint dr. Kaltenbach Jenőnek az áldozatos munkájáért, és javasolja a tisztelt Háznak a 2000. évi tevékenységről szóló beszámoló elfogadását.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Fodor Gábor képviselő úrnak, Szabad Demokraták Szövetsége, akit majd Lezsák Sándor követ, az MDF részéről.

DR. FODOR GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Asszony! Kedves Képviselőtársaim! Köszönöm a szót. Engedjék meg, hogy a mai vitát folytatva az előbbi, az állampolgári jogok általános biztosának beszámolóját követő vita után most a kisebbségi biztosról és az ő tevékenységéről is néhány szót szóljak.

Nos, amikor a beszámolót átlapozzuk és a kezünkbe vesszük, akkor azt látjuk, hogy itt is tekintélyes anyag vár feldolgozásra. Komoly problémákat olvashatunk Kaltenbach Jenő biztos úr kiadványában elénk tett beszámolójában is, esetekkel illusztrálva, és azt gondolom, hogy rendkívül fontos általános következtetéseket is kicsemegézhetünk ebből az anyagból.

Én megint, ahogy az előzőekben is említettem, csak néhány dolgot szeretnék ezekből kiemelni, hiszen oly változatosak az itt felmerülő gondok és bajok a kisebbségek területén is, és oly változatosak azok a problémák, amelyekkel a kisebbségi biztosnak meg kellett birkóznia, hogy nyilvánvaló, hogy egy ilyen beszámolóban igazából nem tudjuk mindet érinteni.

Miről szeretnék most beszélni? Először is szeretném leszögezni azt, hogy itt is érdemes visszamennünk néhány évvel a történetben, hiszen az előző vitában már megállapítottuk, hogy olyan pillanatban vagyunk, amikor nemcsak az ez éves beszámolóval érdemes foglalkoznunk, hanem az egész intézmény történetét - tulajdonképpen hat évet is értékelve - elő kell vennünk.

Azt gondolom, itt is megállapíthatjuk azt - szeretném nagyon hangsúlyozottan leszögezni ezt a megállapítást -, hogy sikerült egy nagyon fontos intézményt meggyökereztetni a magyar közjogban; az ombudsmani intézménynek egy olyan változatáról van szó, a kisebbségi jogok országgyűlési biztosáról, amely egy önálló karaktert, egy önálló erőt képvisel a magyar államszerkezetben jelen pillanatban.

 

 

(14.50)

 

Ezt rendkívül fontosnak tartom, és azt gondolom, Kaltenbach Jenőnek személyesen is nagyon komoly érdemei vannak ennek megteremtésében. Őt jó néhányan ismerjük a parlamentből már, ha úgy tetszik, a legelső ciklusból, hiszen én még emlékszem arra, amikor a kisebbségi törvény megalkotásánál dolgoztunk együtt, úgyhogy neki komoly tapasztalata van ezen a nagyon is érzékeny területen, hogyan kell kezelni a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek problémáját. Nyilván e tapasztalatból is kiindulva történt meg aztán az ő jelölése, majd megválasztása erre a posztra, és azt gondolom - ahogy az eddigi viták is mutatták -, közmegelégedésre végezte munkáját, kritikák, komoly kritikai észrevételek nem fogalmazódtak meg a tevékenységével kapcsolatban, úgyhogy azt gondolom, itt is minden készen áll arra, hogy újraválasszuk Kaltenbach Jenőt is mint a nemzeti és etnikai kisebbségek biztosát.

Tehát az intézmény, a jogintézmény megteremtette a maga helyét, és bizonyította az elmúlt évek tevékenységével, hogy szükség van rá, és rendkívüli jelentősége van nálunk Magyarországon. De ha úgy tetszik, nemcsak Magyarországon, mert szeretnék egy nagyon rövid kitérőt tenni arra vonatkozóan, hogy a magyar ombudsmani intézmény nemzetközi megítélése is igen jó, ezen belül a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának megítélése is. Nemzetközi szervezetek elismert tagja, ahogy itt a beszámolóban is olvashatjuk, és azt is tudjuk, hogy önmagában erről az intézményről a nemzetközi szervezetek, a nemzetközi közvélemény rendkívül jó véleménnyel van. Büszkék lehetünk arra, tisztelt képviselőtársaim, hogy van ilyen intézményünk, jól működik, és olyan emberek vezették, tevékenykedtek és jelenítették meg ezt az intézményt, akik az elmúlt években komoly hírnevet szereztek nemzetközi porondokon is; ez vonatkozik Gönczöl Katalinra, Kaltenbach Jenőre és Majtényi Lászlóra egyaránt.

A nemzetközi kontextusban nemcsak a magyar intézmény elismertsége lényeges, hanem az is, hogy a közép-európai történések eredményeként felértékelődött a nemzeti és etnikai kisebbségek problémája. Ezt részben a délszláv konfliktus is előtérbe állította, de bizonyos szempontból előtérbe került ez az Európai Unió és Ausztria kapcsolatának megromlása vagy vitája kapcsán is, ahol tudjuk jól, hogy az Európai Unió elég határozott álláspontot foglalt el, és amit szemére vetett Ausztriának, az többek között a kisebbségekkel kapcsolatos kijelentések vagy viselkedésmód is volt.

Ezt azért tartom fontosnak elmondani, tisztelt képviselőtársaim, mert azért itt nem árt zárójelben megjegyeznünk azt a szomorú tényt, hogy a jelenlegi jobboldali kormány számára úgy tűnik, hogy politikai partnerként elsősorban az az Ausztria és az az Olaszország jön számításba, azon jobboldali kormányok által vezetett Ausztria és Olaszország, amely országokkal szemben a fejlett világ, az Európai Unió kritikát fogalmaz meg, és nagyon erőteljes elítélő szavakban és mondatokban ostorozza azt a politikát, amelyet képviselnek. Nos, ez a politika az többek között, amivel szemben az Európai Unió és szerte a világ megfogalmazza a maga kisebbségi politikáját, és amely egyre erősebb hangsúlyt kap a nemzetközi porondokon, a nemzetközi dokumentumokban is.

Azt gondolom, a nemzetközi mércének is megfelel az, amit Magyarország e területen fel tud mutatni eredményként, elsősorban a kisebbségi ombudsman tevékenységének köszönhetően. Az a néhány kérdés, amit a bevezetőben is említettem, amiről szeretnék beszélni, nagyjából ezeket illusztrálná.

Az első problémát, amit kiemelnék, igazából úgy írhatnám le, hogy ez a kisebbségi joganyag átvizsgálását jelenti, és ezt olyan kérdésnek tartom, amiről szeretnék néhány szót szólni. Nagyon fontosnak tartom és a mostani parlamenti cikluson túlnyúlónak tekintem azt a munkát, amit a kisebbségi ombudsman hivatala, ő maga is elvégzett az elmúlt időszakban, és amely arra irányult, hogy azt a kisebbségi törvényt, amelyet megalkottunk még a legelső Országgyűlésben 1993-ban, ennek a törvénynek a legfontosabb és leglényegesebb passzusait átvizsgálva, a gyakorlattal szembesítve próbáljunk létrehozni egy olyan módosítási javaslatot, amely kiszűri azokat az ellentmondásokat, anomáliákat, amelyeket az élet azóta felvetett vagy amelyekre az élet rávilágított. Én ezt nagyon hasznos és nagyon komoly munkának tartom, és örülök annak, hogy ebben az országgyűlési képviselők is részt vettek, hiszen az emberi jogi bizottságnak egy albizottsága is létrejött, amely - szorosan együttműködve a minisztériumok tisztségviselőivel, illetve a kisebbségi ombudsman munkatársaival - letett egy ilyen javaslatot az asztalunkra.

Szeretném képviselőtársaim figyelmét felhívni arra, hogy ez igen fontos, igen lényeges munka lenne. Én most már nemigen látok lehetőséget arra, hogy a választások közeledtével ebben előrejussunk és változás legyen, de azt hiszem, a következő parlamenti ciklusban mindenképpen szembe kell nézni azzal, hogy van módosítanivaló a kisebbségi törvényen. Azon a kisebbségi törvényen, amire egyébként méltán lehetünk büszkék, mert valóban Európa-szerte nagyon jó híre volt, amikor meghoztuk annak idején, de azt is tudjuk, hogy ha valamiről az élet bebizonyítja bizonyos részeiben, hogy nem működőképesek vagy legalábbis jobban is tudnánk működtetni, akkor majd érdemes a változtatásokat végrehajtani. Én nagyon lényegesnek tartom ezt a munkát.

Másfelől azt is nagyon fontosnak tartom, hogy Kaltenbach Jenőhöz és az ő hivatalához fűződik az egyenlő bánásmódról szóló törvény javaslatának a kidolgozása. Ezt más szóval egyfajta antidiszkriminációs törvénynek is szokták nevezni, és tudjuk jól, hogy ez megint csak az elmúlt hetekben, elmúlt hónapokban komoly politikai vitát váltott ki Magyarországon, többek között azért is, mert ezt a javaslatot, amelyet a kisebbségi ombudsman kidolgozott, mi a Szabad Demokraták Szövetsége részéről magunkévá tettük, és magunk vállaltuk azt, hogy a tisztelt Országgyűlés elé terjesztjük, és kérjük a támogatást erre vonatkozóan. Tudják képviselőtársaim, hogy a jobboldali kormánykoalíció leszavazta ezt a javaslatot, és nem engedte, hogy a parlament tárgyaljon erről a kérdésről és foglalkozzon az egyenlő bánásmódról szóló törvénnyel.

Hozzátenném, hogy a mi javaslatunk után a Szocialista Párt is benyújtott egy ilyen javaslatot a parlamentnek, abban bízva talán, hogy a mi kudarcunk után esetleg az ő javaslatukat, amely szélesebb körben rendezte volna ezt a kérdést, elfogadja a tisztelt Ház. Erről még nem döntött a parlament, de sajnos valószínűsíthető a döntés, hiszen a bizottságok már tárgyalták, az emberi jogi bizottság is tárgyalta, és elutasította a kormánypárti többség ezt a javaslatot. Ezek szomorú tények, és mutatják azt, hogy az egyenlő bánásmódról szóló törvényjavaslat, ami a kisebbségi ombudsman műhelyében született meg és nyert polgárjogot a magyar társadalomban, és az ellenzéki pártok az ideát, a javaslatot, a tartalmat magukénak is vallják és vállalták is, tehát ez a javaslat úgy tűnik, hogy a kormánykoalíció ellenállásán, a probléma iránti érzékenység hiányán egyelőre megbukik, de nagyon remélem, hogy nem lesz tartós ez a bukás, lesz még időszak, amikor majd sikerül ebben a Házban az egyenlő bánásmódról szóló törvényről vitatkozni.

Azért is tartom ezt fontosnak, mert ugyan van egy jogvita arról, hogy mi a helyes, ha különböző jogszabályokban rendezzük ezt a kérdéskört, vagy egy önálló törvényt hozunk létre az antidiszkriminációra vonatkozóan; én az utóbbi álláspontnak vagyok a híve. Azt gondolom, hogy különböző okok miatt, részben történelmi hagyományok miatt, részben jogi érvek alapján Magyarországon az lenne a helyénvaló, ha az önálló törvényjavaslat mellett döntenénk. Én ebben a vitában elévülhetetlennek tartom azokat az érdemeket, amelyeket a kisebbségi ombudsman szerzett azzal, hogy nemcsak beszélt erről a kérdésről, hanem egy törvényjavaslatot is letett elénk, amelyik úgy, ahogy van, használható, és amely kiindulópontot jelent minden erről való gondolkodáshoz.

Utoljára hagytam az egyik legfontosabb kérdést ebben a témakörben, és ez pedig a magyarországi romák helyzete. Emellett megint nem lehet szó nélkül elmenni, tisztelt képviselőtársaim. Mi elég barátságosan vitatkozunk itt néhány - hogy mondjam... -, nem mondom, hogy indulatosabb, de néhány érdekesebb pengeváltás mellett erről a kérdésről, mármint az ombudsmanok által felvetett kérdésekről, de bizony ne feledjük el, hogy itt, a kisebbségi ombudsman jelentésében is olyan problémák kerülnek elénk elsősorban a hazai romákra vonatkozóan, és olyan problémákról beszélünk tulajdonképpen barátságosan, amelyek nyugodtan mondhatom, hogy elképesztő és megdöbbentő anomáliákat tárnak fel a magyar társadalomban.

Elég talán utalnunk a zámolyi romák kálváriájára, arra, hogy Strasbourgig eljutott ez az ügy. Nemcsak magyar belügy, ha úgy tetszik, nemcsak a saját lelkiismeretünknek tartozunk felelősséggel arra vonatkozóan, hogy mi történik a hazai romákkal, hanem a nemzetközi közvélemény is figyeli azt, hogy mit cselekszik Magyarország többek között annak a hibás politikának az eredményeként, amit nem győztünk elégszer bírálni, és amely megint csak a kormányhoz és a kormánykoalícióhoz kapcsolódik az elmúlt időszakban. Tehát itt állunk most a nemzetközi közvélemény előtt is, és cselekednünk kellene. Ehelyett azt látjuk - szintén beszéltünk már erről a Házban, de meg kell említenem most is -, hogy oda jutunk e kérdéskör kapcsán, amikor erről beszélünk, hogy különböző titkosszolgálatok, az orosz titkosszolgálatok machinációit látják egyesek abban, hogy mi történik a hazai romákkal, hogy éri-e őket diszkrimináció, hogy kiszolgálják-e őket az egyes vendéglátó-ipari helyiségekben, hogy rájuk gyújtják-e a házakat, hogy dobnak-e rájuk Molotov-koktélokat; én azt gondolom, hogy ez az ostobaságnak a netovábbja.

 

 

(15.00)

 

Ez olyan struccpolitika a kormány részéről, amikor nem mer szembenézni bizonyos problémákkal, hanem külső körülményekre próbálja hárítani ezeket, olyanokra, amelyekkel nem lehet magyarázni komoly és fajsúlyos belső bajokat. Őszintén szembe kell nézni azzal, hogy itt az előző kormányoknak is van felelőssége - mindannyiunknak, nekünk is, a szocialista-liberális koalíciónak is -, de a mostani kormánynak különösen, mert nem történt semmi értékelhető Magyarországon a hazai romák helyzetének javítása és javulása érdekében. Emellett nem lehet szó nélkül elmenni.

A Szabad Demokraták Szövetsége ezt alapvető kérdésnek tekinti a magyar társadalom számára. Tudjuk jól, hogy ezzel nem lehet népszerűséget és szavazatokat szerezni, de ez becsületbeli kérdés a politikában, tisztelt képviselőtársaim. S ha valaki becsületbeli ügynek is tekinti a politikát, és vannak erkölcsi normái és erkölcsi szabályai, akkor nem nézheti tétlenül azt, hogy mi folyik ma a magyarországi cigánysággal, a magyar romákkal és mennyire érzéketlen ez a kormány a problémáik iránt, mennyire nem tudja vállalni azt, hogy magának is demonstratívan kellene fellépni mindenféle diszkrimináció, kirekesztés és megalázás ellen, amely embereket ér ebben az országban származásuk miatt. Ez elfogadhatatlan, tisztelt képviselőtársaim, amivel szembe kell néznünk. Számtalan konkrét példájával ez a jelentés is meggyőz minket arról, hogy milyen elképesztő esetek történnek ma Magyarországon.

Azt gondolom, e téren radikális és jelentős változásokra van szükség. Bevallom, nem hiszek abban, hogy a mostani kormánykoalíció alatt erre lehetőség lesz. De itt is szeretném leszögezni, az a véleményem, hogy lesz még más helyzet is, s bizony akkor a magyar társadalomnak szembe kell néznie azzal, hogy mindenkinek, a többségnek is elemi érdeke az, hogy javítson a kisebbség sorsán, ha nem akarunk olyan helyzetbe jutni, hogy ebben az országban lassanként legyenek olyan régiók, települések, ahol nem működnek az emberi élet és az emberi civilizáció általános normái, mert olyan helyzetbe kerülnek emberek, hogy gyakorlatilag a létükért kell mindennap küzdelmet folytatniuk, mindenféle szabályokat áthágva. Nos, képviselőtársaim, én ezt tekintem e jelentés egyik legdrámaibb részének.

Végezetül, összefoglalóan annyit szeretnék mondani, hogy a kisebbségi ombudsman úr jelentése is felhívja a figyelmet és rávilágít arra, hogy komoly bajok vannak a nemzeti és etnikai kisebbségek terén ma Magyarországon. Örülök annak, hogy Kaltenbach Jenő újra szembesít ezzel minket. Szeretném innen a pulpitusról a Szabad Demokraták Szövetsége nevében megköszönni a munkáját, azt a hatéves munkát, amely mögötte van, s még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy a beszámolót elfogadásra javasoljuk, Kaltenbach Jenőt pedig újraválasztásra.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Lezsák Sándor képviselő úrnak, Magyar Demokrata Fórum; őt követi majd Hegedűs Loránt, a MIÉP részéről.

 

LEZSÁK SÁNDOR, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelettel köszöntöm a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosát és munkatársait. Kedves Képviselőtársaim! Mielőtt összefoglalom a Magyar Demokrata Fórum véleményét, szeretném megkérdezni Fodor képviselőtársamtól, hogy ezt a beszámolót tetszett olvasni. Csak tessék rábólintani. (Felmutatja Dr. Kaltenbach Jenő beszámolóját. - Dr. Fodor Gábor: Igen.) Igen. Mert merőben más lesz a véleményem, és attól tartottam, hogy esetleg nem ugyanazt a beszámolót olvastuk el.

Tisztelt Ház! Az egyéni választókerületekben dolgozó országgyűlési képviselők gyakran találkoznak bizonyos problémahalmazokkal, olyan esetek gyűjteményével, amelyek sajátos társadalmi csoportok gondjait csokorba szedve tartalmazzák. Választókerületemben ilyen gondok a nagycsaládosok visszatérő gondjai, a mozgásukban korlátozottak problémái, az idősek anyagi és egészségügyi bajai, a tanyákon élők szokásos nehézségei. Bizony, kapok olyan javaslatokat, hogy akár mindegyik ilyen hátrányos helyzetben élő csoportnak lehetne érdekeit védelmező országgyűlési biztosa, s ebben az esetben nyilván sok közbenjáró tennivalótól mentesülnének az országgyűlési képviselők amellett, hogy esetleg a feltárt problémák is hamarabb oldódnának meg.

Tisztelt Ház! A Magyar Demokrata Fórum rendkívül lényegesnek tartja a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosának, hivatalának áldozatos munkáját. Mind Kaltenbach Jenő országgyűlési biztos, mind pedig munkatársainak munkáját becsülöm, problémaérzékenységükre, valóságismeretükre nagy szükségünk van. Éppen ezért is sok konkrét eset felsorolásában reménykedve, a várakozás feszültségével ütöttem fel a beszámolót tartalmazó kötetet. Ez a jelentés teljesen más szerkezetű, mint az állampolgári jogok országgyűlési biztosának a jelentése. Feltehetően azért is más, mert a két biztos eltérően értelmezi az ombudsman feladatait. Hozzám közelebb áll az a felfogás, amelyik mindegyik konkrét esetben külön-külön próbálja előbb megállapítani a jogsérelmet, majd ennek léte esetén egyedi szinten is és általános formában is - ha szükséges - kísérletet tesz a sérelem orvoslására. A konkrét problémák felsorolása automatikusan tudatosítja az olvasóban, hogy léteznek ilyen problémák és tenni kell valamit a megoldásuk érdekében.

Sajnos, ebben a jelentésben nagyon kevés konkrét ügy található, ehhez viszonyítva viszont túl sok az általános jellegű megállapítás. Talán ezért is kevésbé meggyőzőek a megállapítások, hiszen míg az állampolgári jogok országgyűlési biztosának a jelentésében a tények önmagukért beszélnek, az olvasó önmaga általánosít, ebben a jelentésben nem támaszkodnak kellő számban tényekre a következtetések. A jelentés szerkesztői nyilván jobban kedvelik a jogelméleti steril kérdések megoldását, mint a gyakorlati gondok felgöngyölítését. Erről tanúskodnak egyébként a kötet végén található jogszabálytervezetek is.

Tisztelt Ház! Az állampolgári jogok biztosához 2000-ben érkezett panaszok mintegy 15 százalékáról azonnal kitűnt a panasz megalapozatlansága. Ilyen szempontból ez a jelentés nem csoportosítja a konkrét eseteket, csupán annyit árul el, hogy az ügyek kivizsgálásának mintegy 10 százalékát hatáskör hiányában elutasították. Az olvasó végső soron nem tudja meg, hogy hány konkrét esetben találta bizonyítottnak a kisebbségi jogok megsértését az illetékes országgyűlési biztos, és hány esetben tűnt eleve megalapozatlannak a panasz, vagy derült ki a megalapozatlanság a vizsgálat után.

Ez azért jelent nem kis gondot, mert a média egy részében hangsúlyozott állítólagos etnikai türelmetlenség meglétének bizonyítására használhatóbb és valós eseteket felsoroló statisztikát kellene tartalmaznia a jelentésnek. Maga az országgyűlési biztos is például a kötet elején, a 6. oldalon úgy fogalmaz, hogy "önmagában az a tény, hogy magyar állampolgárok magyarországi üldöztetésük miatt menekültstátusért folyamodnak egy európai uniós tagországhoz, sokak számára jelzés értékű". Kérdezzük, vajon más országok üldözöttjeire is jellemző-e az a magatartás, ami ebben az esetben történt, miszerint a hazájukból, szülőföldjükről elüldözöttek egy része időről időre üldöztetésük színhelyére visszautazott felvenni a felgyülemlett segélyeket. (Bauer Tamás: Nem is vették fel!)

Tisztelt Ház! Részben ennél a résznél, részben az önkényes lakásfoglalók elleni önkormányzati intézkedések taglalásánál volt tetten érhető bizonyos aránytévesztés a jelentésben. A kérdés az, hogy milyen magatartást várunk el egy ombudsmantól. Legyen olyan harcias és elfogult érdekvédő, mint például a munka világában egy szakszervezeti vezető, aki épp ezzel a magatartásával juthat alkupozícióba? Vagy legyen távolságtartó és egyenlő mércével mérő, mert neki elsősorban hitelesnek kell lennie? Ítélje el éppen úgy például a "Hogyan gondozd magyarodat?" vagy a "Zakatol a szent család" című versek szerzőit és közreadóit is, mint bármely más etnikumot vagy vallásos meggyőződést sértő mű megjelentetését. Egyformán tartson számon valamennyi olyan bűnesetet, amiben szerepet játszhat az elkövető és az áldozatok más-más etnikumhoz való tartozása. Ebből a szempontból elemezve a zámolyi eseményeket ez a jelentés még egy etnikai hovatartozás miatti gyilkosság elkövetését sem tartja említésre méltónak.

A Magyar Demokrata Fórum nevében egy objektív hivatásfelfogás mellett döntő nemzeti és etnikai biztos munkáját fogadnám el igazán sikeresnek, egyszerűen azért, mert hitelessége révén jobban tudná szolgálni a létező és súlyos etnikai problémák megoldását.

 

 

(15.10)

 

Tisztelt Ház! A jelentés tanulmányozása során elővettem dr. Dávid Ibolya miniszter asszony 1999 júniusában közreadott beszámolóját, a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről készített J/1397. sorszámú jelentését is. Minden képviselőtársamnak ajánlom, hogy vesse össze a két beszámolót, és hasonlítsa össze azoknak adatokon és tényeken alapuló megállapításokban mérhető különbségét. Nagy a különbség mind az adatok, mind az objektivitás területén.

Míg a két évvel ezelőtti kormányjelentés például több ízben is hivatkozik a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának a tevékenységére, konkrét intézkedéseit és fellépéseit is idézi, addig a most tárgyalt jelentés egyetlen mondatban sem hivatkozik erre a kormányjelentésre, nem fogadja el egyetlen megállapítását sem. Igaz, nem is tagadja; egyszerűen nem létezőnek tekinti, holott annak több megállapításával nyilvánvalóan nem ért egyet.

Tisztelt Ház! Az eddigiekből kitűnik - és most udvariasan fogalmazok -, hogy a Magyar Demokrata Fórum alaposabb elemzést várt. Elismerjük a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának és munkatársainak jelentős erőfeszítéseit, a jó szándékú törekvéseket, de ez a jelentés csalódást okozott, ezért az országgyűlési határozati javaslat elfogadásáról a vita ismeretében csak később döntünk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Szórványos taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Hegedűs Lorántnak, aki a Magyar Igazság és Élet Pártjának álláspontját fogja ismertetni.

 

IFJ. HEGEDŰS LORÁNT, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának elmúlt évi jelentését a jelentés fejezetei alapján kívánom taglalni.

A jelentés 1. fejezete az elmúlt év tendenciáival foglalkozik, és ezen tendenciákból meglátásunk szerint hamis következtetéseket von le, különös tekintettel a zámolyi cigányok ügyére. A Magyar Igazság és Élet Pártja az ügy kapcsán már korábban személyemben napirend előtt is kifejtette álláspontját, mely állásponthoz ragaszkodnunk kell, mivel a valósághoz ragaszkodunk; lehetetlen, hogy vélhetően köztörvényes bűnözőknek etnikai alapon történő kizárólagos védelme jelenjék meg a közvélemény előtt - legyen az akár a magyar közvélemény, akár a világé -, a magyar állami jogrendben, miközben lábban tiporják mindazt, ami igazán emberi, ami, úgy véljük, hozzátartozik a demokráciához és ahhoz a szabadsághoz, egyenlőséghez, testvériséghez, melyet éppen a nagy francia forradalom tűzött zászlajára.

A kisebbségek önazonosságához, önkormányzásához való jogáról szóló fejezet taglalja mindazt, ami döntően szükséges ahhoz, hogy a kisebbségek önazonosságukat meg tudják őrizni, hogy az önkormányzáshoz való jog ne pusztán jog legyen, hanem a jogérvényesítés megfelelő eszközeivel is rendelkezzenek a kisebbségek. Egyetértünk a biztos úr azon véleményével, miszerint országosan kiépített intézményrendszer nélkül mindez elképzelhetetlen. A Magyar Igazság és Élet Pártja éppen ezért támogatja, hogy megfelelő törvénymódosításokkal a magyar életben lehetőség legyen arra, hogy mindenki teremtettségi adottságát híven és teljességgel meg tudja őrizni.

Ha a magyar történelmi múltra gondolunk, akkor tudjuk jól, hogy számtalan korszakban, évszázadokon keresztül többek között az erdélyi fejedelmek is mindent elkövettek annak érdekében, hogy a kisebbségi intézményrendszer minél inkább kiépülhessen. Nem rendelkeztek ők még akkor olyan modern nemzetközi jogi ismérvekkel és előírásokkal, mint amikkel ma rendelkezünk, de rendelkeztek emberi tisztességgel. Ez tette lehetővé többek között Bethlen Gábor bibliás erdélyi fejedelmünknek, hogy az erdélyi román biblianyomtatást és ezáltal az erdélyi román írásbeliséget is támogassa. A modern államnak feltétlenül része egy ilyen kisebbségi intézményrendszer, ennek kiépítése elodázhatatlan, fontos feladatunk.

A kisebbségi oktatás időszerű problémái, amiket a biztos úr felsorol, rendkívül tanulságosak, érdekesek, alapvetően egyetértünk felvetéseivel, azonban az a kérdés, miszerint legalizálhatja-e a cigány kisebbségi oktatás a szegregációt, megítélésünk szerint eleve hamis kérdésfelvetés. Az elkülönülés szükségességéről nem divatos manapság szólni, pedig ez a teremtettségi adottságból következő szükségszerűség, ami csak abban az esetben negatív, kirekesztő, ha a másik embert nem tudom elviselni akár a magam szomszédságában, akár közvetlen közelemben, akár a távolabbi emberi közösségi életben.

Viszont kulturális, lelki és szellemi kiteljesedésünkhöz bizonyos elkülönülésre igenis szükség van. Akik az elkülönülés ellen szónokolnak, azok általában saját gyakorlati életükben egyáltalán nem tudják felmutatni az elkülönülésellenességet, nem tudják felmutatni azt, hogy mennyire emberbarátian viszonyulnak akár a magyarországi legnagyobb kisebbséghez, a cigánysághoz.

Nem hiszem, hogy különösképpen magyarázkodnom kellene, de azért elmondom, hogy szavaimnak hitelét alátámasszam, miszerint a Budapest Szabadság téri Református Egyházközség havonta rendszeres támogatásban részesíti a református egyház cigány misszióját. Nem melldöngetéssel mondom mindezt, hanem tájékoztatásképpen. Nyilvánvaló, hogy mindez csekély segítség egy rendkívüli és egyre inkább az egész magyar társadalomra tornyosuló probléma megoldásához.

A kisebbségi nyelvi jogok helyzetéről írtak a jelentésben megint csak többnyire találkoznak a mi elgondolásunkkal, elképzelésünkkel, hiszen teljes emberré mindenki anyanyelvén válhat. Aki ismeri Illyés Gyula Koszorú című költeményét, az tudja, hogy mit jelent az anyanyelv: "Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat / kígyóként a talaj szintjén iramítva –  sziszegvén / néha a kíntól, / többször béna dühtől, megalázott. / Elhagytak szellemeid. / Újra a fű közt, a / gazban, az aljban. / Mint évszázakon át a behúzott / vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem / fáj fejem aggjai közt. A / nádkúpban remegő lányok közt, mialatt / átrobogott a tatár. A / szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak / néma ajak-mozgás mímelte a szót, / mert hangot sem tűr a török, mert / arcba csap ostor -: / most mutatod meg, / most igazán –  nekem is –  mire vagy jó; / most pedigréd; a címered; hajszálgyökered / kő-harapó erejét."

Hiszem, hogy minden népnek a saját nyelvéhez való viszonyulása hasonló kell hogy legyen, ahogyan ezt Illyés Gyula a magyar nyelvvel kapcsolatosan megfogalmazta. Márpedig ha hasonló, abban az esetben minden nyelv védelemre szorul, hiszen a teljes emberré válást szolgálja, és csakis ennek kibontakoztatása lehet mindannyiunk érdeke.

A közvetlen diszkrimináció tipikusnak tekinthető esetei, azok felsorolása megint csak tanulságosak a jelentésben. Az országgyűlési biztos úr a kötelességét teljesíti akkor, amikor mindezt szóvá teszi, és az általa kihasználható véleménynyilvánítási, jogorvoslati lehetőségekkel él, hogy ezek a közvetlen diszkriminációk a jövőben ne fordulhassanak elő.

A nem tipikusnak tekinthető esetek között azonban vannak olyanok, amelyeket mi személy szerint diszkriminációnak sem tudunk tekinteni.

 

(15.20)

 

Ilyen például a tiszaújvárosi guberálók ügye. Ha az alkotmányra hivatkozunk - márpedig ebben az esetben is ez történik, a szociális biztonsághoz való jogra hivatkozik a biztos úr -, akkor ne feledkezzünk el hivatkozni a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogra. Nem hiszem, hogy célszerű diszkriminációs esetek között felsorolni egy ilyen ügyet, hiszen ha mindezt megtesszük, abban az esetben azt állítjuk, hogy a magyar állam előtt a XXI. században nincs más lehetőség a kisebbségi jogvédelem területén, mint a guberálás lehetőségének a védelme. Túl azon, hogy a tiszaújvárosi önkormányzat mindenkinek megtiltotta a guberálást, fajra, nemre, vallásra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül.

Amit a biztos úr a gyűlöletbeszéd retorikájáról ír, a gyűlöletkeltés és a gyűlöletuszítás fogalmának tisztázásáról, azzal megint csak elvi szinten egyet tudunk érteni. A gyakorlati hivatkozások többsége azonban nem állja meg a helyét. Itt ugyanis a legtöbb esetben csak hűséges tájékoztatásról van szó, a szabad véleménynyilvánítás szabadságáról, és a szabad véleménynyilvánítás szabadságával szembehelyezkedni vélt, esetlegesen elgondolt kisebbségi jogsérelmekre hivatkozva, valójában véve ez jelenti tulajdonképpen a gyűlölet keltését, a gyűlölet megszületésének az epicentrumát, amelyben már nincs lehetőség szólni arról a valóságos problémáról, melynek etnikai gyökereit teljességgel fel akarjuk tárni.

Ezért van az - ezt korábban már említettem az emberi jogi bizottság ülésén -, hogy például Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében több faluban csak így beszélnek a magyar állampolgárok, hogy "ellopódott a tyúk". Nem meri megnevezni, hogy ki lopta el, nehogy véletlenül ő maga is diszkriminatívnak, fajüldözőnek és rasszistának minősüljön. Íme, hogyha mindent szőnyeg alá söprünk, ha nem merünk beszélni a bűnözés etnikai jellegéről, aminek természetesen megvannak a szociális okai, következményei, és szó nincs arról, hogy bármely kisebbség felett pálcát lehetne törni, de ha erről nem beszélünk, abban az esetben a szőnyeg alá söprés által éppen nem tudjuk megoldani a legdöntőbb problémákat ezen a területen.

A diszkrimináció tipikus esetei, a problémák szociális és etnikai gyökereiről szóló fejezetben nyilván nem a biztos úr elsőrendű feladata arról szólni, ami pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a szociális, etnikai jellegű problémákat megértsük, arról a népnyomorító évtizedről, melyet az úgynevezett rendszerváltás évtizedének nevezhetünk. Ez a rendszerváltás, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap pénzügyi diktatúrája fajra, nemre, vallásra, nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül tette tönkre a magyar állampolgárokat. Ezt az alaptételt, kérem szépen, ki kell mondani, enélkül ugyanis lehetetlen szociális indíttatású etnikai feszültségről hitelesen szólni!

Ami az antidiszkriminációs törvényjavaslatot illeti, ami a jelentés függeléke, erről személy szerint már korábban szóltam. Itt is a három alapvető kifogásunkat meg kell említenem, hiszen a továbbiakban sem tudunk egyetérteni a javaslat három döntő részével: az egyik a bizonyítási teher megfordítása, a másik a közvetett diszkrimináció fogalma, a harmadik pedig a próbavásárlás intézménye.

A bizonyítási teher megfordítása valóban nem idegen a magyar joggyakorlattól, törvényektől, azonban etnikai téren történő alkalmazása meglátásunk szerint - figyelembe véve a magyarság Kárpát-medencei helyzetét - folyamatosan deffenzívába szorítaná a magyar államot és államapparátust. Hiába mondjuk, hogy mindez nem vonatkozna személyekre, hanem kizárólag intézményekre és az államra, az államgépezetben sem andromédák ülnek, ott is emberi egzisztenciák vannak, és őket is tökéletesen meg lehet félemlíteni egy ilyen kezdeményezéssel, a bizonyítási teher megfordításával.

A közvetett diszkrimináció fogalmánál én továbbra is csak azt tudom mondani, hogy ez nem mást jelent, mint diszkrimináció kutatását ott is, ahol nincs. A vaksötét, fekete szobában megtalálni a koromfekete macskát, noha nincsen ott. Nem azt állítjuk, hogy nincsen Magyarországon közvetett diszkrimináció, hanem azt állítjuk, hogy antidiszkriminációs törvényben ilyen megfoghatatlan módon megfogalmazni a közvetett diszkriminációt, ezt csakis ehhez a totalitárius diktatúrák paranoiájához hasonló feketemacska-kereséshez lehet hasonlítani.

Ami pedig a próbavásárlás intézményét illeti, a szúrópróbát, semmiképpen sem érthetünk azzal egyet, hogy adófizetők pénzén hivatásos állami spiclihálózatot tartsunk fenn, hogy félelemben, rettegésben éljenek a magyar állampolgárok, a magyar államapparátus tagjai.

A Magyar Igazság és Élet Pártja mindezek alapján - a jelentés pozitívumait elismerve, de alapvető következtetéseivel egyet nem értve - nem támogatja a jelentés Országgyűlés által történő elfogadását.

Köszönöm. (Taps a MIÉP soraiban.)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! A vezérszónoki kör végére értünk.

Kétperces hozzászólásra jelentkeztek ketten. Kurucsai Csabának adom meg elsőként a szót.

 

DR. KURUCSAI CSABA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. A Szabad Demokraták Szövetsége vezérszónokának gondolataira szeretnék reagálni, de mielőtt megtenném, mindenekelőtt hangsúlyozni szeretném azt a tényt, hogy Baranya megye képviselőjeként vagyok az ország házában, annak a Baranya megyének a képviseletében, ahol közismerten a legnagyobb számú a nemzeti és etnikai kisebbség, és amely hitem szerint - ahogy említettem is a vezérszónoklatomban - a 2001. évi népszámláláson még nagyobb arányban fogja vállalni a nemzeti és etnikai kisebbségét.

Azért tartom még fontosnak megemlíteni azt, hogy baranyaiként vagyok itt, mert úgy vélem, hogy a cigányság rendkívül súlyos, meglévő problémái ellenére is igyekeztünk tenni egyet s mást, a megye és a város is, a Gandhi Gimnáziumért, a meglévő roma közösségi házért és számtalan romaprogramért, ami - még egyszer hangsúlyozom - nagyon kevés.

Ennek ismeretében számomra nagyon nehezen értelmezhető a Szabad Demokraták Szövetsége vezérszónokának az a mondata, amely úgy hangzott hozzávetőlegesen, hogy a nemzetközi közvélemény értetlenül áll a roma kisebbség súlyos magyarországi helyzete előtt - körülbelül így hangzott ez a mondat. Ezt azért tartom nagyon kemény megfogalmazásnak, mert magam is részese voltam 2000 októberében Brüsszelben a Társulási Parlamenti Bizottság ülésének, ahol bizony, nagyon hangsúlyos napirendként szerepelt a november 8-ai országjelentés előkészítéseként a romakérdés helyzete. Közel sem kapott ez ilyen hangsúlyt, mint ahogy azt képviselőtársam említette, a brüsszeli bizottság ezen ülésen értékelte, hogy Magyarország jelentős erőfeszítéseket tett a kisebbség helyzetének javításáért, de emellett még számos a teendő, de e teendők mentén a kormányzat középtávú programját elfogadhatónak és követendő célnak értékelte.

Köszönöm szépen. (Taps a Kisgazdapárt soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszonynak.

 

DR. DÁVID IBOLYA igazságügy-miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Többször szó esett az antidiszkriminációs törvényről, ennek szükségességéről, mi több: hivatkozás is elhangzott.

Kurucsai képviselő úr felszólalásával egyébként nagymértékben egyetértve, egy mondata azért megragadt a fülemben, hogy európai direktíva előírja az önálló törvény alkotását egy önálló antidiszkriminációs törvényre. Nincs ilyen előírás. Az Európa Tanácsnak van egy irányelve, ez az irányelv azonban nem teszi azt szükségessé, hogy ez milyen formában történjék meg. Vizsgálják meg a tagállamok azt, hogy a nemzeti jogukban milyen diszkriminációs problémák vannak, de az említett uniós irányelv abban nem foglalt állást, hogy ez milyen szabályozási technikával történjen: egy egységes diszkriminációellenes törvénnyel vagy pedig ágazati törvényekkel.

 

(15.30)

 

Egyébként egész Európában összesen két olyan ország van, ahol ilyen általános diszkriminációs törvény van.

Ugyanerre az antidiszkriminációs törvényre hivatkozott Fodor Gábor képviselő úr, amikor Kaltenbach biztos úr javaslatát támogatta. Abban a vitában egyszer már elhangzott, hogy miért nem támogatjuk ezt a javaslatot: azért, mert ez csak a romakérdéssel foglalkozott. (Bauer Tamás: És?) Ez egyébként egyéb problémákat is felvetett volna, ha egy ilyen diszkriminációs csomag csak a romákkal foglalkozik.

A másik, amit ön is említett, Kósáné Kovács Magda elnök asszonynak a javaslata. Ez ettől már szélesebb volt, de amire az Igazságügyi Minisztériumban egy bizottságnak megbízást adtunk, az egy teljes körű joganyagnak az áttekintését jelenti, pontosan ennek az európai irányelvnek az alapján, és a gyakorlati érvényesülésnek az áttekintését is jelenti. A kormány egyébként nyitott szakmai kérdésnek tekinti ezt az ügyet, és ennek a szakmai munkának a befejeztével tesz majd javaslatot a szabályozási technikára. Ebben a bizottságban Kaltenbach Jenő biztos úr is és Kósáné Kovács Magda elnök asszony is meghívottként vesz részt, és szívesen várjuk az észrevételeiket.

Még két dologra szeretnék reagálni.

Lezsák Sándor felszólalása közben bekiabálás volt, hogy nem vettek fel a zámolyi romák ilyen támogatást. Vettek föl. Többen, személyesen vagy a képviselőik útján vettek fel segélyeket, ezt az önkormányzati felvételi ívekkel egyébként bizonyítani lehet, és erről a polgármester úr közvetlenül tájékoztatott engem mint a kisebbségekért felelős minisztert.

Amit Fodor képviselő úr elmondott, abban mi egyetértünk; mind a három kormánynak, de nem csak mind a három kormánynak, ötszáz évre visszamenőleg adósságunk van romakérdésben; mind a három kormánynak megvolt és megvan a maga lehetősége arra, hogy valamit tegyen. Ami nem szép dolog, az az egymásra mutogatás, hogy kinek a gondja-baja nagyobb. Én emlékszem a Rádió utcára. Senkinek nem hiányzott az a probléma sem, amikor 1996-97-ben egy lerombolt ház kapcsán, egy pattanásig feszült romakérdés kapcsán igen nehéz helyzetbe került nemcsak az önkormányzat, hanem az akkor kisebbségekkel foglalkozó kormányzat is, hogy milyen jó megoldást tud vállalni. Nyilvánvalóan nem ildomos ilyenkor egymásra mutatni; közös a felelősségünk abban, hogy a roma felzárkózás érdekében - nem azért, mert az Unió elvárja tőlünk, hanem azért, mert a nemzeti felzárkózásunknak is ez az egyik sarkalatos pontja - minél több roma vegyen részt az oktatásban, minél több roma vegyen részt képzésben, mert az egész problémának a gyökere abban rejlik, hogy alulképzettek, és hogy az alulképzettségük következtében igen nehéz a munkahelyhez jutásuk.

Még egy dologra szeretnék kitérni, ez a harmadik, ami egyébként igen nagy kihívást jelent: a Magyar Köztársaság csatlakozása az Európai Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményéhez, valamint a regionális vagy a kisebbségi nyelvek európai chartájához. Mindkét nemzetközi dokumentum előírja a részes államok számára, hogy a kisebbséghez tartozók, illetőleg a kisebbségi nyelveket beszélők jogainak érvényesülését elő kell segítenünk - ezzel egyetértünk. Ez a két dokumentum azonban arról is rendelkezik, hogy a kisebbségeket megillető jogok igénybevétele nem lehetséges a kisebbséghez tartozás vállalása és kinyilvánítása nélkül. A hazai kisebbségpolitikai gyakorlat és a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok rendelkezései között van bizony egy komoly ellentmondás, ennek az ellentmondásnak a feloldására nézve az elkövetkező hosszabb években közösen kell gondolkodnunk arról, milyen megoldásokat tudunk tenni. Ahogy azt Kurucsai úr mondta, reményeink szerint a mostani felmérésben már nem lesznek benne azok a félelmek, hogy a kisebbségek nem merik vállalni a kisebbséghez való tartozásukat. Talán már most el kellene kezdeni - és ez szintén közös felelősségünk - pontosan megismertetni a kisebbségi önkormányzatokkal és a kisebbségekkel a keretegyezmény és a nyelvi charta teljes szövegét ahhoz, hogy néhány év múlva, amikor regisztrációra kerül sor, akkor ne újként álljunk ez előtt a probléma előtt.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Már csak kétperces hozzászólásra jelentkeztek, de meglehetősen sokan. Most tehát kétperces hozzászólások következnek, mindaddig, amíg új tájékoztatást nem adok; kérem, hogy az időkereteket tartsák be.

Elsőként Takács Imrének adom meg a szót, Magyar Szocialista Párt.

 

DR. TAKÁCS IMRE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Lezsák képviselőtársam azt mondta, hogy ebből a beszámolóból hiányoznak a tények. Ha a 138. oldaltól - azt hiszem - a 146. oldalig megnézi azokat a nagyon jól sikerült statisztikai kimutatásokat, akkor látja, hogy a tények ott vannak. A beszámoló ebben a vonatkozásban tartalmazza az ügyiratok megoszlását a beadványok szerint; tartalmazza az ügyiratok alapján megindított eljárásokat; tartalmazza az ügyben érintett kisebbségeket; ott vannak az adatok az ügyek területi megoszlására vonatkozóan; ott vannak az ügyben érintett szervek az összes ajánlás, kezdeményezés alapján; megtalálható a vizsgálat alapján hozott intézkedések pontos kimutatása is. És hogy Kaltenbach úr megkönnyítse a helyzetünket, még oszlop- és kördiagramokkal is ábrázolja ezt, ha valakinek ezek a számok nagyon magasnak tűnnek, és hogy még segítsen rajtunk, a megoszlási viszonyszámoknál és az egyéb viszonyszámoknál nagyszerűen, a színtan törvényeit figyelembe véve olyan színeket alkalmaz, amelyek egyszerűen majdnem kiszúrják a szemünket. Tehát ha valaki nem akarja a számokat elemezni, akkor ott vannak az oszlop- és kördiagramok, amelyek azok számára is érthetők, akik statisztikát vagy közgazdaságtant nem tanultak.

Köszönöm szépen.

 

ELNÖK: Megadom a szót Sáringer Gyula Ede képviselő úrnak.

 

DR. SÁRINGER GYULA (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Asszony! Kedves Képviselőtársaim! Egynéhány konkrét esetet szeretnék elmondani.

Amikor hazajöttem a háborúból, a hadifogságból, elvetődtem egy Somogy megyei községbe: Pálmajornak hívták ezt a községet, egy cigány község volt, az új mindkét oldalán földputrikban laktak a cigányok. Most vasárnap jöttem haza az 55 éves érettségi találkozóról, és gondoltam magamban: elmegyek, megnézem ezt a községet. Meglepődtem, hogy ugyanannak a cigány községnek az útjának, utcájának mindkét oldalán házakban laknak a cigányok. Megálltam beszélgetni az egyik cigány emberrel, és megkérdeztem, hogy ki volt ott a pedagógus: Boros László és a felesége 35 évet töltött ebben a községben, és minden cigány tud írni-olvasni, mindegyik házban lakik és mindegyiknek van munkahelye, a községben most is működik óvoda, napközi otthon és iskola. Már nyugdíjban van ez a házaspár, amely 35 évet ott töltött.

Ez az egyik konkrét dolog, amit a cigánysággal kapcsolatban el tudok mondani, és ezt csak azért mondom el, mert a cigányság problémájának ez a megoldása: meg kell tanítani őket írni-olvasni, utána el tudnak helyezkedni; erdészetben, csemetekertekben dolgoznak. Kiskorpádhoz esik közel ez a Pálmajor község, ott van egy hűtőház, és a hűtőházban is jelentős cigány populáció dolgozik.

A másik dolog, amit el szeretnék mondani, az az, hogy Franciaországban dolgoztam majdnem két évig, ebből nyolc hónapot délen, Toulouse-ban töltöttem. Rengeteg cigány él Franciaországban. Az egyik francia kolléga bejött hozzám a laboratóriumba, és azt mondta: jó lenne, ha szakállt növesztenék, mert a cigányság - igen jelentős populációt tesz ki Toulouse környékén - este elrejtőzik a parkokban; akinek szakálla van, arról tudják, hogy francia, akinek nincs szakálla, arról azt gondolják, hogy turista, és annak betömik a száját és elszedik a pénzét. Úgyhogy én szakállat növesztettem, és szakállal is jöttem haza. (Dr. Takács Imre közbeszól.) Persze azóta levágtam a szakállamat, mert itthon meg azzal támadtak meg, hogy elmegy Franciaországba, és egzisztencialista szakállt növeszt - akkor az volt itt a probléma.

(15.40)

 

Úgyhogy behívattak a minisztériumba, és azt mondták, hogy a szakállamat vágassam le, mert az egzisztencialista szakállnak minősül. Mondtam, hogy én Sartre-t is hallgattam a Sorbonne egyetemen, de nem őtőle vettem, mert neki nem volt szakálla, és akik hallgatták, nekik se volt szakálluk.

Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Fodor Gábor képviselő úrnak, Szabad Demokraták Szövetsége.

 

DR. FODOR GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Először Kurucsai képviselő úrnak szeretnék válaszolni. A Gandhi Gimnáziumot magam is jól ismerem, és büszke is vagyok rá, hogy a miniszterségem alatt jöhetett létre. Nagyon örülnék annak, ha a képviselő úr is büszkélkedhetne Baranyában - nyilván másokkal együtt - eredményekkel. Baranya valóban egy speciális terület.

A képviselő úr említette a nemzetközi közvélemény megítélését. Nyilván erről mindannyiunknak vannak személyes tapasztalataink, hiszen a képviselő úr is egy ilyet hozott fel. Azt gondolom, ezek különbözőfélék lehetnek, a tények viszont beszélnek. Hol látjuk a tényeket? Például az európai uniós országjelentésben. Az országjelentés évek óta, rendszeresen megemlíti azt, hogy ha Magyarországon vannak problémák bizonyos területeken, az egyik terület a romák helyzete, és ezen Magyarországnak változtatnia kell, javítania kell. Ez az egyik megjegyzésem.

A másik: az igazságügy-miniszter asszony érdemben szólt hozzá a kérdéshez, és én ennek nagyon örülök. Szeretnék két dologra reagálni, az egyik az antidiszkriminációs törvény ügye. Amikor mi beterjesztettük, és vállaltuk hogy beterjesztjük Kaltenbach Jenő javaslatát, nem sokkal előtte terjesztettünk be egy másikat, ami a nemek közötti egyenlőségről szólt. Tehát azt gondolom, világos volt, hogy azt gondoljuk, ezeket a diszkriminációs problémákat törvényben kell szabályozni. Előre le is szögeztük, elfogadjuk azt a koncepciót, hogy ez egy törvény legyen, és készek vagyunk arra, hogy kiszélesítsük ezt a törvényt. Azt gondoljuk, az is lehet egy megoldás, ha ezt több törvényben szabályozzuk.

Ezt nem fogadták el, a kormánytöbbség leszavazta ezt a javaslatot, és utána jött az MSZP javaslata, amelyre egyelőre hasonló sors vár. Én azt gondolom, azzal a bizottsággal, amire hivatkozott az igazságügy-miniszter asszony, az a probléma, hogy hihetetlen lassan jött létre, s most is éppen a munkája kezdetén tart. Mindannyian tudjuk, hogy a tett halála általában a bizottság szokott lenni. Ha igazán azt akarják, hogy ez a bizottság eredményesen működjön, akkor más módon kellett volna ezt demonstrálni.

Egyelőre mi azt láttuk az emberi jogi bizottságban is, hogy inkább időhúzás ennek a bizottságnak a felállítása, nem pedig az, hogy tényleg meg akarják ezt a problémát oldani, és valamiféle javaslatot akarnak letenni elénk arra vonatkozóan, hogy milyen antidiszkriminációs szabályozást kell ennek az országnak követnie.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Kurucsai Csaba képviselő úrnak.

 

DR. KURUCSAI CSABA (FKGP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tekintettel arra, hogy a mondandómat a Független Kisgazdapárt frakciójának a véleményeként mondtam el, ezúton szeretném megköszönni Dávid Ibolya miniszter asszonynak, hogy felhívta a figyelmemet arra, hogy figyelmetlenül olvastam a szöveget. Természetesen arról van szó, hogy a Kisgazdapárt nyitott abban a tekintetben, ahol egy jogszabályról, vagy pedig több jogszabály esetén ilyen fejezetről van szó. A szövegem, amit én írtam, természetesen erről szól, de én rosszul olvastam. Még egyszer: miután kisgazdapárti álláspontról van szó, ezen utóbbi véleményünk az, amelyik pártszempontból meghatározó.

A másik pedig, ha már szót kaptam, hadd utaljak arra, hogy a hangsúlyokra kellene nagyon vigyázni, amikor Európa értetlenségéről, a világ figyelméről szólunk. Azt gondolom, hogy nagyjából-egészéből tudjuk követni azt, hogy Európa ma mire figyel. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlése elmúlt két évi programjából hadd emeljem ki a főbb kérdéseket: a délszláv válságról, Koszovó áldozatairól, a kurdok helyzetéről, a kurd kérdésről határozatok vannak, a csecsen nép helyzetéről, olyannyira, hogy a csecsen kérdést illetően az orosz mandátumot az Európa Tanács parlamenti közgyűlése még fel is függesztette.

Kétségtelenül a levegőben van a romakérdés, de sajnos úgy tűnik, Európa ma kevésbé nyitott erre a kérdésre. Kevésbé nyitott arra, hogy egy raportőri szisztémában, valamelyik bizottságnak kiadva, végre egy olyan anyag szülessen erről, mint született a csecsenről, a kurdról, az azeriról vagy akármelyikről. Úgy gondolom, Európa nem kerülheti meg ezt a kérdést. Úgy vélem, ezzel igen rövid időn belül elő kell jönni, és mindenképpen Európa tanácsi határozati javaslati szinten elő kell ezt hozni.

Ezért én azt gondolom, hogy amikor legközelebb Európa rosszallásáról beszélünk, akkor ezt ne tekintsük olyannak, mint ami abszolút kérdés. Ezt tekintsük inkább úgy, hogy mi ezt így érezzük innen, bentről, de nem biztos, hogy Európa olyan mértékben reagálja le ezt a kérdést, mint ahogy azt belülről éreztetni akarjuk.

Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

 

ELNÖK: Kósáné dr. Kovács Magda képviselő asszony következik.

 

KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Köszönöm, elnök úr, csupán két percben az antidiszkriminációs jogalkotásról.

Európai kötelező előírások természetesen nincsenek, viszont vannak javaslatok, néha nagyon pontosan megfogalmazott javaslatok, mint például a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni bizottság második magyarországi jelentése, amelyik világosan azt ajánlja, hogy átfogó és az élet minden területét felölelő antidiszkriminációs törvényt alkossunk.

A mi javaslatunk nem átfogóbb, hanem átfogó. Nem kétséges, hogy azon a kitaposott úton megy tovább, amelyet a kisebbségi jogok országgyűlési biztosának a törvénytervezete megalapozott. Nem tudom, hogy ennél tágabban lehet-e értelmezni az egyenlő bánásmódot és a megkülönböztetés tilalmát, hiszen a javaslatunk kitér a diszkrimináció valamennyi elképzelhető esetére, nem csak a 70/A. alkotmányi paragrafusban felsoroltakra; sorba veszi a társadalom területein létrejöhető megkülönböztetési formákat; szankciókat tartalmaz; fogalmakat és eljárási rendet tisztáz.

Kérem a miniszter asszonyt, szánjon arra időt, hogy belelapozzon ebbe a törvénybe! Azt is kérem, hogy a Külügyminisztérium figyelemre méltó kigyűjtését tekintse át, amelyik ennek a bizottságnak készült, s amelyet a miniszter asszony említett. Ez nem csupán a hatályos európai törvénykezésről ad egy többé-kevésbé pontos listát, hanem a várható irányokról is. Európa az egységes szabályozás irányába mozdul el, és a miniszter asszony bizonyára tudja, hiszen nemrégen találkozott a román partnerével, hogy a román parlament most tárgyalja a korábban különleges kormányrendeletként hatályba lépett antidiszkriminációs törvényt. Ezt ugyan még az előző kormány készítette és fogadta el, de az igazságügy-miniszter exponálta magát azért, hogy ebből most törvény legyen. Úgy látszik, ez ott nem okoz problémát.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Bauer Tamás képviselő úrnak, SZDSZ.

 

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Miniszter Asszony! Számomra is tanulságos volt az, amit elmondott.

Tanulságos volt az, hogy ott van az asztalán az a papiros, ami arról szól, hogy a zámolyi romák közül egyik-másik ezek szerint hazajött segélyért, vagy meghatalmazott valakit. Tehát azzal foglalkozik az igazságügy-miniszter, hogy gyűjtse azokat az információkat, bizonyítékokat, hogyan lehet ezeket a zámolyi romákat lejáratni a magyar közvélemény előtt. Igen, erről van szó! (Dr. Dávid Ibolya: Ne szórakozzon! - ifj. Hegedűs Loránt: Az országot!) Erre a felszólalásomban majd szeretnék még visszatérni.

Ami pedig az antidiszkriminációs törvénykezést illeti. Én is azt gondolom, hogy ha önök létrehoznak egy olyan bizottságot, amelynél, mint a televízióban egy vitaműsorból megtudtam az Igazságügyi Minisztérium képviselőjétől, az első részanyag határideje a következő választások után egy évvel, 2003-ban van, akkor ez bizony nem komoly szándékot jelent. A lényeg az, hogy ez a kormány minden korábbi kormánynál jobban tudja, hogy a parlamenti munka szervezésével, formális megoldásával, a törvények összerakásával hogyan lehet üzenni - szervezett bűnözés elleni törvénycsomag, státustörvény, korrupciós törvénycsomag -, mert itt akarnak üzenni. Antidiszkriminációs törvényt nem akarnak, ilyen üzenetet nem akarnak küldeni a választóknak, mert nem akarják, hogy a kormány olyan benyomást keltsen a közvéleményben, hogy ez a kormány fel akar lépni a diszkrimináció ellen, mert nem akarják eltávolítani maguktól az előítéletekkel teli választópolgárokat.

Tudják, hogy mivel üzenjenek, és tudják, hogy mivel nem akarnak üzenni. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Lezsák Sándor képviselő úrnak, Magyar Demokrata Fórum.

 

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Takács Imre képviselőtársam vagy félreért, vagy pedig egyszerűen kötözködik - bár nem olyannak ismerem őt.

Ugyanis én egyrészt azt mondtam, hogy kevés, másrészt a konkrét eseteket hiányoltam. Megismétlem: alaposabb elemzést vártunk, és arról beszéltem, hogy ebben a jelentésben nagyon kevés konkrét ügy található, sok az általános jellegű megállapítás. S talán emiatt is kevésbé meggyőzőek ezek a megállapítások, hiszen míg az állampolgári jogok biztosánál a jelentésben a tények önmagukért beszélnek, az olvasó önmaga általánosít, ebben a jelentésben nem támaszkodnak kellő számban tényekre, kedves képviselő úr.

 

(15.50)

 

Gondolom, ugyanazt a könyvet tartjuk a kezünkben (Felmutatja.), tessék már odalapozni a 146. oldalra, és ne csak a színeket nézze, de nézze már a fonákját is, mert itt például, tetszik látni, hogy a tulajdonhoz való jog kapcsán két adott jogot érintő ügyet tálal ez a jelentés. Megvallom őszintén, kevésnek tartom. Nyilván a hivatal munkatársai, az ombudsman ennél jóval több ügy tapasztalata alapján szűrte le azokat a következtetéseket, amiket megfogalmazott. Tehát én ezt keveslem, kedves képviselő úr.

Köszönöm szépen, nyilván megérte a figyelmet. Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Megadom a szót Takács Imre képviselő úrnak.

 

DR. TAKÁCS IMRE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én viszont azt mondom, hogy ez a felépítése ennek a beszámolónak azért jó, mert a 138. oldalig olyan általános megállapításokat tartalmaz, ami a kisebbségek sajnálatos gondjait nagyon jól szemlélteti. Ha sok egyedi esetet sorolt volna fel az ombudsman - ami esetleg ilyen szempontból a tények kiszélesítését jelenti -, akkor az a sok egyedi eset oda vezetett volna, hogy nem 200 vagy 300 oldalas beszámoló készül, hanem 600 vagy 700 oldalas.

Jól ismerem Kaltenbach Jenő úr munkáját, és tudom azt, hogy mennyi egyedi esettel találkozott. Ha ő ezeket mind felsorolja, és ezeket mind megjeleníti a beszámolójában, és ahhoz kapcsolja az általánosításokat, akkor szerintem emészthetetlen lett volna ez az anyag.

Viszont még egyszer hangsúlyozom, hogy a 138. oldaltól meglévő különböző statisztikai számok és az azokra épülő diagramok sokat mondanak. Ha azt veszem, hogy a 140. oldalon például az ügyben érintett kisebbség 68 százaléka cigány, akkor már ez mindent elmond, nem kell tovább részletezni a dolgokat.

Köszönöm szépen.

 

ELNÖK: Megadom a szót Horváth János képviselő úrnak, Fidesz-Magyar Polgári Párt.

 

DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azzal a filozofikus mondattal kezdem, hogy ami létezik, az lehetséges. Tisztelt Ház! Ami létezik, az lehetséges. Márpedig létezik az, amit Sáringer képviselő úr pár perccel ezelőtt elmondott nekünk, és mindnyájunknak van ilyen tapasztalata, hogy igen, korábban diszkriminált vagy jelenleg diszkriminált emberek számára a kapu kinyílik, kinyitható, és mi az a tudás; és azok számára, akik iskolába elkerülnek, vagy bármilyen módon többet tudnak, a diszkrimináció megszűnik, mert túl lesznek azon. Aki diszkriminálja őket, az jár rosszul, mert azt a talentumot, azt a tudást, azt az emberi értéket nem használja, ami ott elérhető lesz.

Tudjuk azt, tisztelt Ház, a költségvetési beszámolóból, az Oktatási Minisztérium beszámolójából, hogy milyen jelentős mértékben megemelkedett ez a - mondhatjuk azt - befektetés az emberi tudás fejlesztésébe. Tehát azt szeretném tanácsolni, hogy akkor, amikor a aberrációkat, a hiányokat számba vesszük, akkor vegyük számba azt, hogy mi abból a gyógyulás útja. Igen, a jó medikusdoktor megállapítja, hogy mi a betegség, de azt is előírja, tanácsolja, hogy hogy lehet abból kigyógyulni. Mi ezt tudjuk, gyakoroljuk és tapasztaljuk. Fel kell gyorsítani, mindent meg kell tenni, össze kell fogni, azonban az a sötéten látás, ami időnként itt elhangzik, tisztelt képviselőház, nem megalapozott. Ismétlem: ami létezik, az lehetséges.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! A kétperces hozzászólások végére értünk. Most az írásban előre jelentkezők következnek. (Dr. Dávid Ibolya jelzi, hogy szólni kíván.) Bocsánat, nem láttam, legalábbis a monitor nem jelezte a miniszter asszony felszólalási szándékát. Most már jelzi, úgyhogy megadom a szót Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszonynak.

 

DR. DÁVID IBOLYA igazságügy-miniszter: Köszönöm szépen. Két dologra szeretnék reagálni. Az egyik az antidiszkriminációs bizottsággal kapcsolatban elhangzott rendkívül rossz kicsengésű mondat, hogy a tett halála a bizottság. Remélem a képviselő urak akkor is erre gondolnak, amikor az általuk óhajtott vizsgálóbizottságokról beszélnek. (Taps a kormánypártok soraiban. - Bauer Tamás: Talán ezt nem kellett volna mondani, mert a Házszabály...)

Egy biztos: ha az emberben megvan az a jóindulat, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdésben a civil szervezetektől kezdve az egyetem képviselőjéig, a különféle pártok képviselői, az Országgyűlés erre hivatott bizottsága részt vegyen egy olyan szűrőmunkában, mint amilyen ez a bizottsági munka... - ez a bizottság egyébként tegnap másodszor ülésezett. Én tegnap elolvastam azt a jelentést, amit az ülésezésről kaptam, ahol elnök asszony is ott volt. Valójában minden minisztérium rövid időn belül befejezte ezt a szűrőmunkát, senki nem arra utazott ezen a bizottsági ülésen, hogy az időt el kell húznia. A minisztériumok egyébként szóban és írásban beadták a saját megállapításaikat, és ki is tűzte ez a bizottság 2001 júniusára a következő ülését.

Én azt hiszem, hogy ha egy Unió megengedheti azt magának, hogy a törvények átvilágítására 2003 júniusáig adjon saját tagállamainak időt, akkor néhány hónapos bizottsági előkészítés feljogosíthat minket is arra, hogy egy alapos munkát végezzünk. Még egyszer szeretném aláhúzni, hogy az Alkotmánybíróság döntésének alapján nem vagyunk mulasztásos alkotmánysértésben, és nincs olyan kötelezettségünk, hogy egy diszkriminációs törvényt készítsünk, elegendőek az ágazatiak.

Nekem nem posztom miniszterként összehasonlítani a jelenleg hatályban lévő magyar, de a diszkrimináció ellen ható jogszabályokat azzal a román tervezettel, amely jelenleg vita alatt áll. Szerintem a magyar jogrendszer kétszer akkora védelmet nyújt most, a mostani formában, mint az az összesített anyag, amit egy törvény formájában nyújtottak be ma - amely a román antidiszkriminációs törvény -, hiszen mindenütt a szankcionálás az, ami legnagyobb problémát jelenti, és a legnagyobb differenciáltságot kell hogy jelentse.

Azt pedig, amit Bauer képviselő úr mondott, egyenesen visszautasítom, és kikérem magamnak, hogy azt feltételezze képviselő úr rólam, hogy én a zámolyi romák ellen adatokat gyűjtök. Én magam újságolvasó ember voltam, azt olvastam, hogy többen kifogásolták a településen élők közül, hogy a zámolyi romák miközben Strasbourgban menedékjogot kérnek, Magyarországon különféle atrocitásoknak és üldöztetésnek vannak kitéve, rendszeresen hazajárnak fölvenni a segélyeiket. Én, egy jóindulatú állampolgár meg egy jóindulatú miniszter, aki egyébként a kisebbségekért felelős, ezt nem akartam elhinni, és rögtön azt mondtam, hogy ezt csak a polgármester úr tudja majd megcáfolni, hogy ilyen nem lehet, hogy aki kimegy Strasbourgba, és a hazai viszonyokat kifogásolja, az utána hazajön személyesen is, és fölveszi ezt a pénzt.

Képviselő úr, nagyon sajnálom, de tévedtem. Tévedtem, mert visszajöttek a zámolyi romák, nem zavarta őket a hazai nehéz körülmény, és a 2000-ben fölvett szociális segély két személy esetében 146 ezer forint volt, és a 16 gyermek után fölvettek 325 ezer forintot, még egy gyermekvédelmi támogatás volt, 24 ezer forint, amiért hazajöttek. Én nem akartam elhinni, és azt szerettem volna, ha a polgármester úr az ellenkezőjéről győz meg, hogy akinek ilyen szomorú a helyzete a falujában, az többet nem teszi be oda a lábát.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Kétperces hozzászólásra Bauer Tamás képviselő úr jelentkezett.

 

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm szépen. Tisztelt Miniszter Asszony! Nem akartam önt megbántani, de azért kellett két percre szót kérnem, még mielőtt ezt most mondta volna, mert az előbb ebben a bizottságügyben azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy egy minisztérium alakít egy bizottságot egy államigazgatási törvény-előkészítő munkára, ön párhuzamként említette azt a kérdést, hogy mi állandóan arról beszélünk, hogy vizsgálóbizottságot kéne a parlamentben megalakítani.

 

(16.00)

 

Az, hogy ön ezt ilyen könnyed hasonlatként, így említi, engem megdöbbent. (Dr. Dávid Ibolya: Én vagyok megdöbbenve.) Mert én azt gondoltam az elmúlt három évben, hogy amikor az alkotmány és a Házszabály rendelkezései szerint a szükséges aláírásokkal az ellenzék egy vizsgálóbizottságot kezdeményez, amikor a Ház elnöke ezt nem tűzi napirendre - amit Gál Zoltán soha nem tett volna meg az előző ciklusban -, amikor az ellenzéki pártok a napirendrevételt kezdeményezik, és amikor a Fidesz vezényletére a kormánykoalíció ezt leszavazza, én azt gondoltam mindeddig, hogy a Magyar Demokrata Fórum képviselői és köztük ön legalább lesütik a szemüket, amikor így szavaznak és megsértik a Házszabályt és az alkotmányt. És az, hogy ön ezt ilyen könnyed hasonlatként említi, ez engem meglep.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban. - Dr. Dávid Ibolya: Én ilyen hasonlattal nem éltem.)

 

ELNÖK: Kívánják esetleg nyílt színen folytatni, vagy adjak másnak szót? Megadom a szót az igazságügy-miniszter asszonynak.

 

DR. DÁVID IBOLYA igazságügy-miniszter: Köszönöm szépen. Babitsnak van egy nagyon szép verse erre vonatkozóan: "Azzal, hogy magam ajtót nyitottam, ajtót nyitottam annak is, hogy velem is megtörténjék."

Szóval, képviselő úr, magamtól ilyet ki nem találtam volna, hogy azért jöjjön létre egy bizottság - ahogy ezt az ön szavaival elmondta -, hogy ezeket a problémákat elodázzuk. A bizottságnak mindenkor megvan a maga felelős munkája és a munkaterülete - legyen az egy vizsgálóbizottság -, de ne feltételezze azt, hogy egy minisztérium ilyen horderejű kérdésben csak azért hoz létre egy bizottságot, hogy időt nyerjen vagy a problémát elodázza.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

 

ELNÖK: Úgy látom, lesz párbajsegédje is Bauer Tamásnak. Most Fodor Gábor képviselő úrnak adom meg a szót.

 

DR. FODOR GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm szépen. Nem párbajozni szeretnék, hanem egyetlenegy apró megjegyzést szeretnék tenni, mert most már azt gondolom, hogy tényleg a végére ér ez a vita.

Többedszer jön elő, nemcsak a mostani vitában, hanem az elmúlt hetekben a magyar közvéleményben is a zámolyi romákkal kapcsolatban az, amire most az igazságügy-miniszter asszony hivatkozott, a felvett segélyek kérdése. Bevallom, nem tudom, hogy vettek-e fel segélyt vagy sem. Ha az igazságügy-miniszter asszony azt mondja, akkor biztos így van.

Szerintem ebben a kérdésben ez teljesen lényegtelen kérdés. Ez nem oszt és nem szoroz ebben az ügyben, ugyanis a zámolyi romák problémája nem onnan nézendő, hogy hazajöttek-e segélyért vagy sem. Az igazi probléma az, hogy milyen kálvárián mentek keresztül ezek az emberek, tudott-e egyáltalán segítő kezet nyújtani nekik ez az ország a problémájuk megoldására. Nyilván ismeri az igazságügy-miniszter asszony Kaltenbach Jenő jelentését a zámolyi ügyről, és ismeri, hogy megállapította azt, hogy milyen jogsértő mulasztások terhelik az önkormányzatot és más hivatalos szerveket abban, hogy végül is oda kulminált ez az ügy, ahova kulminált.

Azt gondolom, hogy ha valakit jogok illetnek meg, azt nem jutalomként kell felfogni. A jogokat nem azért adják, mert jól viselkedett és elment a segélyért vagy nem ment el a segélyért, amikor el kellett volna menni. Ez teljesen független ettől. Az, hogy egy polgárt ebben az országban jogok illetnek meg, tisztességgel, becsülettel, és nem érheti diszkrimináció azért, mert valaminek született, az független attól - még egyszer hangsúlyozom -, hogy egyébként erkölcsileg hogyan ítéljük meg a viselkedését egy ilyen ügyben.

És azt gondolom, ez a lényege ennek az egész kérdésnek. És ha másról beszélünk, a segélyek problémájáról, erről a lényegi kérdésről tereljük el a figyelmet.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)

 

ELNÖK: Még egy kétperces hozzászólásra jelentkező van. Megadom a szót Lezsák Sándor képviselő úrnak, Magyar Demokrata Fórum; az ülés vezetését pedig átadom Gyimóthy Géza alelnök úrnak.

 

 

(Az elnöki széket Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

 

 

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Így lesz egy mellékmondatból egy majdnem egy óráig tartó vita középpontjában álló főmondat.

Itt tulajdonképpen a bekiabálásról volt szó, arról az ízléstelen szokásról, amelyet el kell viselnünk itt a Házban, hogy szövegmondás, felszólalás közben bekiabálnak. Bauer Tamás képviselőtársam bekiabált, hogy ez nem igaz, és erre reagált az igazságügy-miniszter asszony, hogy igen, tényekkel bizonyítható, hogy képviselőtársam nem jól tudja a történetet, ez igaz. Ebből lett aztán egy olyan kardinális kérdés, mintha csak erről szólna ez az egész zámolyi ügy, amely bizony megvisel valamennyiünket.

Köszönöm szépen. (Ifj. Hegedűs Loránt tapsol.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk az írásban előre jelentkezett felszólalókkal. Megadom a szót Hargitai János képviselő úrnak - ő nincs itt. Balogh László képviselő úr, MSZP... helyett Ábrahám János képviselő úrnak, MSZP - helyet cseréltek.

Tehát Ábrahám János képviselő úr következik, MSZP.

 

DR. ÁBRAHÁM JÁNOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlési Biztos Urak! Tisztelt Országgyűlés! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának 2000. évben végzett tevékenységéről szóló beszámolót most, ebben az évben is nagy érdeklődéssel olvastam el. Dr. Kaltenbach Jenő országgyűlési biztos úr az alkotmány- és igazságügyi bizottság előtti szóbeli kiegészítéssel - amely főleg a jövőben elvégzendő fontos feladatokra összpontosított - tette még teljesebbé a beszámolót számomra.

A beszámolók célja általában egy eltelt időszakról mérleget készíteni, visszatekinteni a korábban kitűzött célok megvalósítására, továbbá meghatározni az elkövetkezendő időszak feladatait. A jelen beszámolóból fontos információkhoz jutottunk a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről, így a beszámoló közvetlen segítséget ad országgyűlési képviselői munkánkhoz.

A beszámoló nyolc fejezetben, 39 pontra tagolódva mutatja be a 2000. évben végzett tevékenységet. Az elmúlt évek beszámolóihoz képest a most előttünk lévő beszámoló szerkezetileg egy kissé tágasabb, tartalmilag újabb elemet is tartalmaz. Úgy láttam, hogy a beszámoló súlypontját most is a megoldásra váró problémák képezik. Ilyen például a kisebbségi oktatás, a magyarországi kisebbségi joganyag átfogó felülvizsgálata, ezen belül a diszkrimináció tilalma, a kisebbségek parlamenti képviselete.

Elnézést kérek, hogy egy kicsit visszakanyarodom a '99. évi beszámolóhoz, de úgy érzem, ezt emlékeztetőül meg kell tennem. A hivatkozott beszámoló 87. oldalán található V. fejezet "A kisebbségek országgyűlési képviselete" címet viseli, és összegezve a kérdés fontosságát, rögzíti, hogy a parlamenti képviselet szabályainak kidolgozása a magyar kisebbségi jog legsürgetőbb megoldásra váró feladata, úgy, ahogy ezt már az előttem szóló Godó képviselőtársam is megemlítette.

Úgy gondolom - bár tévedjek -, kevés a remény arra, hogy a 2002-es választások előtt a Fidesz-kormány megoldja ezt a fontos kérdést. De hasonló a helyzet a kisebbségi joganyag átfogó felülvizsgálatával kapcsolatban is. Pillanatnyilag tehát úgy látszik, hogy a létrehozott ad hoc bizottság a kisebbségi ombudsman szakmai segítsége és az ügy melletti igyekezete ellenére sem tudott eredményes munkát végezni, hiszen nem került a Ház elé a kisebbségi törvény tervezete.

Minden tiszteletet megérdemel a kisebbségi országgyűlési biztos úr és munkatársainak igyekezete, hiszen a most tárgyalásban lévő beszámoló függelékében ismét több kész normaszöveggel áll készen a törvényhozói munkát szakmailag segíteni. Így találkozhatunk a függelékben a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni fellépésről és az egyenlő bánásmód biztosításáról, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény módosításáról, valamint a helyi önkormányzatokról szóló törvény módosításáról szóló javaslatokkal.

Továbbá új elemként megjelenően olyan - ahogy a beszámoló nevezi - valódi jogalkotási javaslatokat tartalmaz, szintén normaszövegszerűen megfogalmazva, mint például a Btk.-módosítás, a szabálysértési törvény, valamint az egyes szabálysértésekről szóló kormányrendelet módosítása. Ezek a javaslatok az egyes konkrét ügyek tapasztalatai és nem utolsósorban az uniós direktívák hazai viszonyokra történő adaptálása eredményeképpen születtek meg.

Mint a törvényhozás tagjai, tisztelt Országgyűlés, azt hiszem, csak az elismerés és a köszönet hangján szólhatunk a kisebbségi biztos úr és munkatársai törekvéséről. Kívánom, hogy fáradságos munkájuk a törvényhozás területén mielőbb vezessen eredményre.

A továbbiakban a beszámoló azon részeivel foglalkozom, amelyek az alkotmány, illetve a kisebbségi törvény diszkriminációtilalmával, pontosabban az úgynevezett etnikai diszkriminációval kapcsolatosak.

 

 

(16.10)

 

Sajnos évről évre találkozunk a beszámolókban olyan esetekkel, amelyek a diszkriminációtilalmi alkotmányos rendelkezésekbe ütköznek. Sajnos létezik még Magyarországon az etnikai diszkrimináció, még akkor is, ha a beszámoló által rögzített megállapítás szerint a bejelentett panaszokból nem is lehet arra következtetni, hogy bármely kisebbségi népcsoport ellen állami, hatósági szinten folytatott vagy támogatott üldöztetés, zaklatás folyna. A beszámoló megállapítása szerint - és ezen megállapítás példák sokaságán alapszik - a diszkrimináció kétségtelenül létező társadalmi probléma ma Magyarországon. A kisebbségi biztos legfőbb feladata az etnikai diszkrimináció bármilyen formájának feltárása, és amennyiben az lehetséges, a jogsértés jellegéhez igazodóan annak orvoslása.

A beszámolóban megírt néhány büntetőjogi példa igen tanulságos, bemutatja, hogy a kisebbségi ombudsman érdemben fel tud lépni a tudomására jutott jogsértések orvoslása érdekében. Örvendetes, hogy munkája során általában konstruktív munkakapcsolatot alakított ki az ügyészséggel, ezért szerepe nem korlátozódik a feljelentések automatikus megtételére, hanem módot talál az adott üggyel kapcsolatos álláspontja részletes kifejtésére is. A kisebbségi biztos és az általa irányított kollektíva kitartó, alapos szakmai munkáját mutatja be a beszámoló a néhány büntetőjogi példa között felhozott azon eset kapcsán, amikor is a panasz egy tanárnőnek tanóra keretében folytatott, cigány kisebbséghez tartozó tanulókkal szembeni viselkedését kifogásolta.

A beszámoló külön pontban foglalkozik a büntetés-végrehajtás során tapasztalható hátrányos megkülönböztetés eseteivel, és ezzel együtt betekintést kapunk a mai magyarországi büntetés-végrehajtási viszonyokról is. A beszámoló a kérdés bonyolultságát taglalja, és a főbb problémákat az alábbiak szerint tárja fel. A társadalom, a közjó érdekében az állam a szabadságunkat szabályozhatja, korlátozhatja, és ezt a fenti érdekek érvényesülésének mértékéig köteles is megtenni. Az állampolgári jogok büntetés végrehajtása céljából történő korlátozása szigorúan csakis olyan mértékben történhet, amilyen mértékben a törvények rendelkezései ezt lehetővé teszik. Az alapvető állampolgári jogok nem korlátozhatók, amennyiben azok nem ellentétesek a büntetés céljával.

A beszámolóból megtudhatjuk, hogy a büntetés-végrehajtási jog területéről származó panaszok többsége a fogva tartás körülményeit, a családdal való kapcsolattartás nehézségeit vagy lehetetlenségét, a lakóhelytől való nagy távolságot, a munkalehetőség hiányát sérelmezi. Ombudsmani kezdeményezésre a katonai főügyész hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétsége miatt indított büntetőeljárást egy bv-intézet őre ellen, mert a panaszos állítása szerint tettleg bántalmazták. Igen sajnálatos lenne, ha a gyanú beigazolódna; érdeklődéssel várom az eljárás eredményét. Sikeres volt több esetben a kisebbségi ombudsman eljárása a bv-kódex 24. §-a rendelkezésének alkalmazása vonatkozásában is. A törvény rendelkezését alkalmazva került a panaszos a lakóhelyéhez közelebb fekvő bv-intézetbe.

A beszámoló igen fontos témaként és egyben problémaként veti fel az elítéltek munkához való jogának érvényesülését, illetve érvényesíthetőségét, leszögezi, hogy a munkához való jog az ítélet végrehajtása során sem korlátozható. A már hivatkozott törvény szerint az elítélt állampolgári jogai közül a munkához való jog átmenetileg, a munkába állítását akadályozó ok fennálltáig szünetel. Sajnos a munkanélküliség a bv-intézeten belül is komoly gondot okoz; úgy gondolom, ez közvetve kihat a szabadságvesztés büntetés céljának megvalósíthatóságára is. E témakörben leszögezhetjük: a törvényi rendelkezések érvényesülését nagymértékben befolyásolhatják olyan körülmények, mint az ismert börtönviszonyok, a munkalehetőség hiánya.

A beszámoló valamennyi részletével nyilvánvalóan nem foglalkozhatom, de azokat is megismertem, ezért nyugodt szívvel állíthatom, hogy a beszámoló valós képet ad a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának és hivatalának munkájáról. Úgy gondoljuk, a közel hatéves ombudsmani tevékenység egyértelmű választ ad mindazoknak, akik megkérdőjelezik az intézmény létjogosultságát, továbbá bizonyíték arra, hogy a kisebbségi ombudsman személye továbbra is alkalmas e fontos tisztség ellátására.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Felszólalásra megadom a szót Dögei Imre képviselő úrnak - de nem látom a teremben. Így megadom a szót Bauer Tamás képviselő úrnak, SZDSZ. Elnézést, hogy nézegettem a képviselőtársakat, de szerettem volna a jelentkezés sorrendjében megadni a szót.

Tessék, képviselő úr!

 

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm szépen. Tisztelt Biztos Urak! Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Sokszor hallottuk, hogy az ombudsman a nép ügyvédje, a nép ügyvédje a hatósági jogsértésekkel, alkotmányos visszásságokkal szemben. Az ombudsman a kiszolgáltatottak ügyének szószólója. Sokszor elmondjuk, amikor a határon túli magyar kisebbségekről van szó, hogy ők annak idején kétszeresen voltak elnyomottak, hogy ők fokozottan kiszolgáltatottak. Tudnunk kell, hogy a magyarországi kisebbségek ugyanúgy többszörösen kiszolgáltatottak. Ezért is indokolt... (Dr. Dávid Ibolya: Csak annyit kérünk, mint amit mi is biztosítunk!) Bocsánat! Tessék, mondja! (Dr. Dávid Ibolya: Csak annyit biztosítunk számukra, mint amit biztosítanak ők is a számunkra - ezt a leghatározottabban visszautasítom.) Nem, én azt gondolom, hogy ez a mérlegelv nem helyes. Mert az, hogy mi mennyit biztosítunk a magyarországi kisebbségeknek (Dr. Dávid Ibolya: Csak annyit kérünk, amit mi is biztosítunk, képviselő úr!), független attól, hogy ugyanezt megkapják-e másutt is a magyar kisebbségek.

 

ELNÖK: Ezt a párbeszédet, monológot hagyjuk! Tessék, képviselő úr, folytassa, és majd a miniszter asszony is fog rá válaszolni. Tessék, folytassa, mert letelik a tíz perc, és majd az lesz a baj.

 

BAUER TAMÁS (SZDSZ): Rám nézve megtisztelő a párbeszéd.

Azt gondolom, a beszámoló és Kaltenbach Jenő biztos úr hatéves tevékenysége alátámasztja azt, hogy a kisebbségi ombudsman intézményének megvan a maga létjogosultsága. Tegnap a státustörvényről beszéltünk itt az Országgyűlésben, és természetesen újra meg újra szóba kerültek a szomszéd országokban élő magyarok kisebbségi sérelmei, hogy mi a helyzet a nyelvhasználatukkal, mi a helyzet a névhasználatukkal, milyen név kerüljön majd a magyar igazolványba. Nagyon fontosnak tartom, hogy a jelentés felhívja a figyelmet a kisebbségek nyelvhasználatára - például egy kisebbségi önkormányzat ülésén -, a kisebbségek névhasználatára - használhatják-e majd az anyakönyvezésnél a saját anyanyelvükön szokásos utóneveket, és nem csak a magyar utónévkönyvből választhatnak neveket. Ilyen problémák Magyarországon is vannak, azonban hajlunk rá, hogy erről megfeledkezzünk, így nagyon fontos, hogy ez a beszámoló is felhívja rá a figyelmünket.

De mint valamennyien tudjuk és ma is beszéltünk róla, az igazán súlyos kisebbségi probléma Magyarországon a romakérdés. Nagyon jó ebben a beszámolóban, hogy sorra veszi a romákkal szembeni diszkrimináció fontosabb területeit, és tárgyilagosan tárgyalja azokat a beadványokat, amelyek az ombudsmanhoz eljutottak, legyen szó a lakáshoz jutásban tapasztalható diszkriminációról, a foglalkoztatási diszkriminációról, a rendőrség viselkedéséről, a büntetés-végrehajtásban tapasztalt diszkriminációról. A magam részéről nagyon fontosnak és nagyon tanulságosnak tartom, ahogy a közvetett diszkrimináció kérdésével részben fogalmi alapon, részben pedig egy konkrét példán, egy kisvárosi intézkedés példáján keresztül foglalkozik, amely intézkedés látszólag nem diszkriminatív, hanem mindenkire egyformán vonatkozik, valójában azonban a nemzetközi irodalomból és joggyakorlatból ismert közvetett diszkrimináció tipikus esete.

Ha már a rendőrség viselkedéséről volt szó, nagyon tanulságos volt az a történetsor, amikor megjelent az Amnesty Internationalnek ez a vitatott hirdetése, pontosabban több vitatott hirdetése, amelyben Magyarországot vádolták. A magyar hatóságok felháborodottan tiltakoztak, mint tudjuk, az Országimázs Központ ellenkampányt indít.

 

(16.20)

 

És akkor következik a bagi cigányverés esete vagy gyerekverés? - az Amnesty Internationalnél; néhány nappal később az a Győr megyei falu, ahol rendőrök tévedésből, megfontolatlanul egy sor gyerekkel szemben alkalmaznak erőszakot. Úgyhogy azt gondolom, hogy nem az Országimázs Központnak kell ellenkampányokat folytatni, hanem oda kell figyelni a kisebbségi ombudsman jelentésére, legyen szó akár romákról, akár másokról, és szembe kell néznünk azzal, hogy itt valóságos, súlyos problémákról van szó, még ha nem is abban a konkrét példában, amit ezek a hirdetések tartalmaznak.

Egyetértek a beszámolóval és a szóbeli beszámolóval is abban, hogy fordulópont előttünk állunk ebben a kérdésben. Ez a zámolyi történet fordulópontot jelent. Fordulópontot abban az értelemben, hogy Magyarország egyszerűen nem teheti meg, hogy nem néz szembe azzal a problémával, ami az elkövetkező években és évtizedekben ennek a társadalomnak az egyik legsúlyosabb, ha nem a legsúlyosabb problémája lesz.

Hogyan kezelte Magyarország az elmúlt hónapokban ezt a zámolyi kérdést? Azt mondta a miniszterelnök, amikor Strasbourgban sorra adták meg a menedékjogot az oda menekült zámolyi romáknak, hogy az önbecsülésünk kérdése, hogy azt mondjuk - hogy mondta? -, igazságtalan, igaztalan, méltánytalan a franciaországi, strasbourgi hatóságok lépése. Nos, én ezt nem így látom. Amikor a miniszterelnök azt mondja, hogy a kisebbségi kérdésben Magyarország semmivel sincs rosszabb helyzetben, mint bármely európai ország, akkor azt gondolom, hogy részben igaza van, részben téved. Ő arra hivatkozott, hogy Európa régi demokráciáiban is szembe kell nézni a kisebbségellenes előítéletekkel, ott is érik támadások a bevándorlókat, Franciaországban is van arabprobléma, Németországban is törökprobléma. Nos, ez igaz. Olykor még súlyosabb támadások is érnek bevándorlókat Németországban vagy másutt, mint nálunk.

Mégis van egy alapvető különbség, tisztelt Országgyűlés. Alapvető különbség az, hogy a média, nevezetesen a közszolgálati média hogyan kezeli a kérdést. Nagyon fontosnak tartom azt, ahogy a jelentés külön tárgyalja azt a kérdést, hogy a médiában milyen burkolt és nyílt gyűlöletkeltés folyik kisebbségekkel, nevezetesen a roma kisebbséggel szemben. Ilyesmi azokban a nyugati demokráciákban, ahol előítéletek szintén vannak, nem fordulhat elő. Ott a média látványos gesztusokat tesz, hogy érzékeltesse az egész társadalommal, a nézőközönséggel - azzal, hogy kisebbségi bemondók és riporterek ülnek ott a stúdióban -, hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi. (Ifj. Hegedűs Loránt közbeszól.) Ez a magyar médiában fordítva van.

A másik különbség a politika, a politika megszemélyesítőinek a reagálása. Tudjuk, hogy egy ilyen németországi kisebbségellenes akció idején hogyan vonul föl szinte az egész politikai elit nagy tüntetéseken a kisebbségek védelmében. Legföljebb a CSU marad ki, amely legközelebb áll Németországban az Orbán-kormányhoz és a Fideszhez. Tudjuk, hogy Mitterrand elnök hogyan lépett föl annak idején ilyen ügyekben, Magyarországon pedig a jelenlegi politikai vezetés összes képviselője azt magyarázza, hogy nem azoknak kell szégyellniük magukat, akik miatt ezek a szerencsétlen emberek elmenekültek, hanem hogy nekik kellene szégyellniük magukat, amiért külföldön keresik a boldogulást, amit Magyarországon nem találnak.

Az, tisztelt Országgyűlés, ahogy az orwelli értelemben szociális miniszter legfontosabb mondanivalója az, hogy a menekülőket korholja azért, hogy elmenekültek; az, ahogy Hende államtitkár külön sajtóértekezletet rendez a strasbourgi döntések után, hogy elmagyarázza azt, hogy miért ők az igazi felelősek azért, ami történt; azt gondolom, miniszter asszony, hogy ez a külön sajtóértekezlet megrendezése azt mutatja, hogy tulajdonképpen nincs mit önnek visszautasítania, amikor én erre hivatkozom, ahogy azt magyarázza el az államtitkár úr, hogy ők hazajártak közben, ahelyett hogy azt néznénk meg, hogy ez az ország - nem ez a kormány, ez az ország - hol követte el a hibákat, hogy a polgárai arra kényszerültek, hogy külföldre meneküljenek.

Igaz, hogy az előző kormányok idején ugyanilyen problémák voltak, a Rádió utca létezett, csak akkor volt egy belügyminisztere ennek az országnak, aki azért lépett fel, hogy békésen rendeződjön a kérdés, és megakadályozta azt, hogy rendőri erőszakot alkalmazzanak a Rádió utcaiakkal szemben. Ilyen minisztere a jelenlegi kormánynak nincs, miniszter asszony, beleértve az igazságügy-minisztert is. Azt gondolom, az a tény, hogy a jelenlegi kormány és a jelenlegi politikai vezetés így viselkedik a kisebbségi kérdésben, hogy őket teszi felelőssé, ez jelzi a legvilágosabban azt, hogy kisebbségi ombudsmanra szükség van, nagyon is szükség van, és olyan kisebbségi ombudsmanra van szükség (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), amilyen kisebbségi ombudsman ebben az országban az elmúlt hat évben volt. Ezért csak az ő újjáválasztását tartjuk megoldásnak ebben az esetben.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 

ELNÖK: Két percre megadom a szót Vincze László képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

VINCZE LÁSZLÓ (FKGP): Köszönöm a szót. Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon nehéz ilyenkor mit is mondani, amikor Bauer képviselő úr tulajdonképpen a zámolyi kérdés kapcsán szítja ezt az ügyet, és alátüzel egy olyan dolognak, amit igazából nem kellene így kezelni. Úgy gondolom, hogy amikor a tárca képviseletében Hende államtitkár úrral nagyon is kitűnő magyarázatot adott, és a probléma profi kezelését tanúsította az egész ország és mondhatom azt, hogy Európa előtt, akkor nem illik ilyen jelzőkkel illetni ezt a tevékenységet, hiszen ez a kérdéskör, maga a roma kérdéskör nagy-nagy türelmet, megértést igényel, kedves képviselőtársam. Jómagam is olyan területnek vagyok a képviselője, ahol ez a kérdéskör kérdéskör. Ott azért nem azonosulnak a kifelé való mozgolódással, sőt elítélik a segélyért hazajövő helyzeteket és nem dicsérik, mint ahogy képviselő úr ezt itt megteszi.

Úgy gondolom, hogy a tanulás, amit már itt más is mondott, az oktatás lehet a felemelkedésük a roma fiataloknak, és ebben ez a kormányzat nagyon sokat tett. Nagyon sokat tett, szemben az előző akárhány száz év időszakával. Úgy gondolom, hogy ebbe az irányba kell menni, tanulni és munkalehetőséget adni. Vannak programok, melyek valóban a munkához való lehetőség jogát biztosítják. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Nem vágyik el a romák zöme innen Magyarországról, és elítélik ezt a szerencsétlen helyzetet, én pedig azt a hozzáállást, ami igazából gerjeszti ezt a szituációt.

Köszönöm a türelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

ELNÖK: Szintén két percre megadom a szót Kurucsai Csaba képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

DR. KURUCSAI CSABA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Azt gondolom, hogy ebben a Házban nincs olyan képviselőtársam, aki azt merné állítani, hogy a romakérdés tekintetében ne lenne rendkívüli mennyiségű feladat még a Ház előtt, a magyar társadalom előtt. Azt gondolom, és ezt a nagyon fontos bevezetést kell elmondani, hogy ez alaptétel: abból induljunk ki, hogy ez a kérdés megoldatlan, csak feladatok vannak előttünk!

Nagyon rosszul érzem ugyanakkor magamat a bőrömben akkor, amikor a jog oldaláról rendre kapjuk azokat az utalásokat, hogy milyen jogok sértődtek meg a zámolyi ügyben. Van egy szerencsétlen család - és arról eddig nem esett szó -, akinek ugyanolyan joga van, és itt kezd az akusztikája a dolognak egy kicsit elferdülni, van egy család, aki a gyermekét elveszítette, és az a büntetőeljárás, amely ott folyik, már lassan kezd a büntetőeljárás paródiájává válni azáltal, hogy gyakorlatilag a gyilkosság óta, két év óta nem tud összeállni valami megnyugtató állapot a tekintetben, hogy a kötelezettség, kötelesség oldaláról - amikor az állam büntetőjogi kötelessége fennáll - egy megnyugtató döntés szülessen. Úgy gondolom, ha ez a döntés meglenne, ez a romakérdés, zámolyi kérdés régen nyugvópontra juthatott volna.

 

(16.30)

 

Amikor a zámolyi kérdésről beszélünk, el kell mondani, alapvető érdeke lenne a magyar közvéleménynek, a magyar politizáló társadalomnak, hogy ez az ügy előbbre lendüljön, és akkor az indulatok lényegesen kisebb mértékűek, a dialógus pedig sokkal gyümölcsözőbb és hasznosabb lenne.

Köszönöm szépen. (Taps az FKGP soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Két percre kért szót Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszony. Tessék!

 

DR. DÁVID IBOLYA igazságügy-miniszter: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Szeretném hangosan is megismételni azt, hogy mi nem kívánunk az elszakított nemzetrészen élő magyarjainknak többet, mint amit mi is jó szívvel biztosítani tudunk az itt élő kisebbségeknek. S ha ön a névhasználatot és az anyakönyvezést említette, akkor szeretnék ezen a területen magam is megmaradni.

A "Magyar utónévkönyv" bővítése során már eddig is bekerültek a felvehető nevek körébe a Magyarországon élő kisebbségek nevei, így lehetőség van arra, hogy a kisebbségi szülők szabadon dönthessenek kisebbségi keresztnév választásáról is. Az új típusú személyazonosító igazolványoknál lehetőség van a kisebbségi családi és utónév feltüntetésére. A kisebbségi nyelvű anyakönyvi kivonat kiállítására is lehetőség van. A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának implementációja is megkövetelte e terület felülvizsgálatát, így a vonatkozó előírások fokozatosan jelennek meg a magyar jogszabályokban. Nem kívánok részletesebben kitérni az oktatásban, az anyanyelvhasználatban és az egyéb kérdésekben az egyéni személyeket, illetve csoportokat megillető és az identitásukat segítő akár kulturális, akár oktatási programokra.

Viszont még egy dologra szeretnék kitérni. A képviselő úr említette a jelentés rendőrséget érintő részét. Kezemben tartom belügyminiszter úr észrevételét mint olyan, aki a kormányban ezt a feladatot magamra vállaltam. Ezzel kapcsolatban a jelentés a közvetlen diszkrimináció tipikus eseteinek tárgyalása során kitér arra, hogy a hivatalos személy által elkövetett közvetlen diszkrimináció általában önálló bűncselekmény, amelyeket a rendőri atrocitás vagy brutalitás címkével illetnek. 2000-ben a rendőri intézkedés miatti 14 panaszbeadvány száma ebben az összefüggésben elgondolkodtató, amelyből összesen 9 ügyben merült fel a bántalmazás vagy a rendőri zaklatás gyanúja. Ez a szám egyébként elenyészőnek tűnik a Magyarországot emberi jogi szempontból értékelő különféle szervezetek jelentéseiben összefoglalt számadatokhoz képest. Tekintettel arra - s ebben egyetértek képviselőtársammal is -, hogy a jelentés nem tartalmaz e vonatkozásban konkrét megállapításokat a Belügyminisztérium felelősségi körébe tartozó szakmai szervezetek tevékenységét illetően, így ennél részletesebb véleményalkotásra a jelentéssel kapcsolatban a kormánynak nem volt lehetősége.

Köszönöm szépen.

 

ELNÖK: Köszönöm. Felszólalásra megadom a szót Dögei Imre képviselő úrnak, Független Kisgazdapárt.

 

DÖGEI IMRE (FKGP): Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Biztos Úr! Az indulatok nagyon nekifeszültek egymásnak e pillanatban itt, az Országgyűlés termében, ami, remélem, jó eredményt fog szülni az elkövetkező időkben.

Rendkívüli dologról beszélünk. Rendkívüli, habár talán nem is így kellene nevezni, mert ez évszázados, de legalább évtizedes probléma, és jelenleg nagyon fel van spannolva ez az ügy, főleg akkor, amikor az etnikai kisebbségről beszélünk. De hozzá kell tenni az előzményeket, a nemzeti kérdést is, mert abból indul, és mind a kettőt elég komolyan érinti. Egyiket is és a másikat is, azaz a kisebbséget is és a magyar lakosságot is elmarasztalták.

Az elmúlt vasárnap Piliscsabán voltam, és egy ünnepi beszédet mondtam ott. Meghívott egy nagyon tisztelt barátom, Sándorffy Ottó, aki az elmúlt ciklusban országgyűlési képviselő volt. Elmondta, hogy ott svábok, szlávok és magyarok laknak, és nemzetiségi politika folyik. A hősi emlékmű tábláján - amit megkoszorúztunk - alig volt magyar név, hanem csupa német és szláv. Németül és szlávul is elhangzott a hősök vasárnapjára emlékeztető köszöntés.

El kell mondanom önöknek, amikor odamentem, a barátom bemutatott egy társaságnak - őszbe csavarodott emberek voltak vagy húszan -, mint Dögei Imre országgyűlési képviselőt. Azt kérdezték, melyik párttól. (Dr. Takács Imre: És meg merte mondani?) A Kisgazdapárttól, meg mertem mondani, kedves barátom, mert nem szégyellem. Nekik is azt mondtam, hogy a hitvallásomat - azt, hogy református keresztyén vagyok - meg azt, hogy kisgazda vagyok, nem szégyellem. Nekik is ugyanezt mondtam. (Taps a Kisgazdapárt soraiban.) Nem fogom letagadni a saját apám meg a nagyapám szenvedését, és nem fogom elfelejteni, hogy min mentek keresztül 1950-ben, sőt az édesapám az életével is fizetett.

Forrt bennem a keserűség is és sok minden más is. De amikor bementünk a templomba, megnyugtattak a plébános úr szavai. A templomból kijövet felkértek, hogy tartsam meg a hozzászólásom.

Azzal kezdtem, hogy amikor vasárnap délben Piliscsabára mentem, megragadott a gyönyörű táj. Eszembe jutott és el is mondtam a közel kétszáz főnyi hallgatóság előtt, "ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta". S akkor hozzátettem, hogy 1950 körül - mert már akkor is éltem - odafigyeltem a hazajött foglyok szerencsétlen állapotára, akik lerongyolódva, katasztrofálisan néztek ki. Amikor valaki elment segélyért, akkor azt mondta neki a hatalom az 1950-51-52-es években, hogy minek mentél el. Ezt is elmondtam nekik. De hozzátettem rögtön, hogy ugyanazok az emberek, akik azt mondták a magyar katonának, a magyar hadifogolynak, amikor hazajött, hogy "minek mentél el", miért vitték el a svábokat, miért telepítették ki. Csend lett, majd folytattam tovább. Beszélgetés közben elmondták az emberek, hogy közülük sokakat kitelepítettek, de hazajöttek.

S akkor eszembe jutott Gárdonyi Gézának egy versrészlete - nem akartam végigmondani -, hogy el ne hagyd az ősi házat, el ne hagyd az ősi fészket, ha elfáradsz a nagyvilágban, gyere haza megpihenni, és az öreg fa árnyékában szép időkre emlékezni. S amikor eljöttem az ünnepély végén, megint kezet fogtam a sváb és szláv emberekkel, de akkor már úgy éreztem, hogy sokkal melegebben fogják meg a kezem.

Valahogy úgy kellene az etnikai kisebbséggel is foglalkozni, hogy nem egymás ellen kellene szítani, hanem inkább az indulatokat kellene kezelni. Nekünk jelenleg segélyt kell adni ennek az etnikai kisebbségnek. Én azonban azt szeretném, hogy lehetőséget adjunk nekik. Az emberi jogi bizottság ülésén is kifejtettem biztos úrnak a véleményem, és már ott jeleztem, a Magyar Országgyűlés termében is el fogom mondani, hogy ezt a társadalmi réteget - a romákat, a cigányságot - nem sajnálni kell, hanem segíteni kell rajta.

El kell mondanom önöknek, hogy 1991-ben szűkebb hazámban, Törökszentmiklóson - ez is hozzátartozik a rendelet elfogadásához vagy esetleg annak jobbra való módosításához - kilencen voltunk kisgazda képviselők az önkormányzati testületben és azonnal visszakértük az egyházi iskolát, úgy zusammen mindenestől, nem egy osztályt, hanem az egészet, 68 tanárral és 720 gyerekkel.

 

(16.40)

 

A 720 gyerek közé több mint 200 roma gyerek is tartozott és tartozik ma is. A tanároknak nem könnyű a feladatuk, de azt elértük, hogy a templomban az évadnyitó istentiszteletet vagy az évadzáró istentiszteletet - ami nemsokára lesz, el lehet jönni Törökszentmiklósra, közben felvette Bethlen Gábor fejedelem nevét az az iskola - csendben végighallgassák, ma már nem lármáznak, tehát valamit elültettünk azokba a gyerekekbe, hogy figyeljenek oda, valamit mondanak. Az Úr Jézus is azt mondta, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagad; nem azt mondta, hogy jobban, csak annyira szeresd. Ez a nézőpont valahogy beivódik a gyerekbe; valószínű, belénk is beivódott ez valamikor, és nem felejtettük el.

Igaz, hogy a tanároknak nem könnyű a feladatuk. Az a megállapítás sokszor előjön, hogy a gyerek mire elvégzi a napi feladatát az iskolában, úgy megnyugszanak. Holnap újra kezdődik, mert hazamegy a környezetébe, és ameddig a televízió a cigány gyereknél a lakásban be van kapcsolva, az végig lesi, tehát ezen kellene segíteni. Mindent lát, az erotikától kezdve az erőszakon át a horrorig. Nyilván egy fiatal gyereknek, pláne aki első osztályos, vagy 14-15 éves már - mert túlkorosak -, nem használ. Ez egy dolog, de ez is hozzátartozik. Ezt nem rosszindulatból mondtam, ez a valóság.

Egy óriási hiba volt az elmúlt ciklusban. Ott, azon a környéken volt egy csodálatosan működő baromfi-feldolgozó vállalat, ahol munkahelyteremtés volt - nem csak Törökszentmiklóson -; ahol körülbelül ezer főt számlál a cigányság, abból 300 vagy 400 ott dolgozott. Aki ezt nem hiszi el, jöjjön el, szívesen rendelkezésére állok, és elmegyünk, megnézi azt a munkahelyet. Legalább háromszor annyi egyént érintett, tehát szinte kenyeret adott azoknak a kisebbségieknek. Azok örömmel dolgoztak, mert dolgozni akartak. Az, hogy keveredett a gondolatuk tíz év alatt, vagy az alatt a három-négy év alatt, amíg ez megszűnt, más dolog. Gyanús körülmények között adták el azt a baromfi-feldolgozó vállalatot, le is szerelték a gépsort, és a hírek szerint talán valahova Ukrajnába került, mert a debreceni Hajdú Bt. rátette a kezét.

Akkor ezt úgy aposztrofáltam, hogy hazaárulás történt Törökszentmiklóson, mert nemcsak a törökszentmiklósi etnikai kisebbségektől vették el a kenyeret, hanem a környező településekétől is: Kengyel, Tiszatenyő, Tiszapüspöki, Tiszabő, Tiszabura, Tiszagyenda. Ha ezeket a városokat, falvakat, községeket említem, aki oda eljön, az lehet, hogy elgondolkozik, hogy milyen helyzet van Baranyában, Szabolcs-Szatmárban, és milyen helyzet van ott, a Tisza mellékén, Tiszabő, Tiszabura környékén. Azt hiszem, ha kocsival bemegy például Tiszabőre, alig győz hirtelen rükvercet kapcsolni, hogy kimenjen. Akkor több mint 10-12 településről oda bejártak dolgozni, plusz a törökszentmiklósiak.

Tehát azt mondtam a biztos úr tájékoztatóján, hogy azokat a segélyeket, a normatív támogatásokat, amit kapnak az etnikai kisebbségek, ami (Az elnök csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) 230 ezer - most már lejjebb vették, de még ez is jelentős összeg -, valahogy munkahelyteremtésre kellene fordítani. Mert higgyék el, hogy lehet a cigány emberekkel úgymond borozdolni - egy régi szót mondtam -, de (Az elnök csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) megértik azt, hogy szükség van rájuk, őnélkülük nincs Magyarország, őnélkülük nem tudunk bemenni az EU-ba. Ez fennállt akkor is, fennáll most is, és nagy hibát követünk el, ha ezt elhallgatjuk.

Nagy tisztelettel kérem, és a biztos úr felhívta a figyelmet és megragadta - azonnal befejezem...

 

ELNÖK: Képviselő úr, tessék befejezni!

 

DÖGEI IMRE (FKGP): Az EU-csatlakozásnál van egy ilyen szankció. Lehetne-e erre az EU-tól segélyt kapni? Ha ez létezik, akkor már tegnap fogjuk meg ezt a lehetőséget, mert foglalkoztatni kell ezeket az embereket, akkor egyenlő partnerek leszünk.

Köszönöm szépen. (Taps az FKGP soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm szépen. Megadom a szót felszólalásra Balogh László képviselő úrnak, MSZP.

 

DR. BALOGH LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Föltehetőleg az általam elmondandók stílusban egy kicsit eltérnek az előzőekben elhangzottaktól, de ezt vállalom.

A nemzetiségi és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának beszámolója a Magyarországon élő kisebbségek társadalmi helyzetének pontos lenyomatát adja. Bemutatja a leglényegesebb problémákat és a helyzetükkel összefüggő kritikus, megválaszolásra váró kérdéseket. A beszámolóban szereplő vizsgálatai objektívek, pártatlanságot mutatnak. Bizonyára ez is hozzájárul ahhoz, hogy a hazánkban élő kisebbségek bizalommal vannak az országgyűlési biztos személye és hivatala iránt.

Kaltenbach Jenő már évek óta próbálkozik azzal, hogy a legfontosabb jogalkotási kérdésekben elmondja a véleményét, javaslatait felkínálja az Országgyűlés részére. Azt hiszem, az országgyűlési biztos elképzeléseit a tisztelt Ház nagyobb figyelemre méltathatná, és mint a téma avatott szakértőjétől érkezőket, a napirendjére tűzhetné. Így van ez a kisebbségekre vonatkozó törvényi szabályozással is.

Egyet kell értenünk az ombudsman azon megállapításával, hogy a kisebbségi törvényt módosítani kell. E tárgykörben elsősorban a kisebbségi önkormányzatok helyzetét érdemes felülvizsgálni. A beszámoló is érinti, de a saját tapasztalataink is mutatják, hogy csökken a települések, ezen belül is különösen a kistelepülések teherbíró képessége. A társadalom polarizációja miatt nő az elmaradott, hátrányos helyzetű térségek lakói körében a szegénység. Ahol szegénység van, a meglévő szűkös erőforrások elosztása, például a segélyeké, konfliktusokat okoz. Ezek a konfliktusok sokszor etnikai köntösben jelennek meg, és a többség-kisebbség ellentétét feszítik, holott nem biztos, hogy etnikai alapú ellentétekről van szó.

A kevés forrással rendelkező kistelepülési önkormányzatokhoz képest a kisebbségi önkormányzatok még szegényebbek, így természetesen eszköztelenek a kisebbségek szociális, lakhatási, oktatási vagy éppen megélhetési gondjainak kezelésére, ezért kialakult egyfajta csalódottság a működésükkel kapcsolatban. Itt az ideje, hogy áttekintsük a kisebbségi önkormányzatok feladat- és hatáskörét, hogy valójában mik azok a feladatok, amelyeket képesek ellátni, és el tudják-e látni azokat a feladatokat, amelyeket a választóik elvárnak tőlük. Ha feladat- és hatáskört telepít hozzájuk a törvény, akkor az ő esetükben különösen fontos, hogy az ellátásukhoz szükséges pénzt is biztosítsa az állam, mert nekik önálló bevételük nincs.

Sokak véleménye szerint a kisebbségek kulturális autonómiája igényelné, hogy a saját intézményeiket ők tartsák fenn. A magam részéről ezt ésszerű és természetes törekvésnek tartom - gondolom, más is így van ezzel -, de ez az a pont, ahol különösen indokolt lenne elgondolkodnunk az országgyűlési biztos kisebbségi törvény módosítására vonatkozó javaslatán. Csak néhány, az intézmények átadásával kapcsolatos problémát említek:

1. A kisebbségi önkormányzatoknak nincs meg a fenntartói jogok és kötelességek gyakorlásához szükséges pénzügyi, szakmai és adminisztrációs háttere. Ezt biztosítani kellene.

2. Általában az intézményeket az állam és az önkormányzatok közösen tartják fenn. A kisebbségi önkormányzatoknak nincs saját bevételük. Miből járulnának hozzá a fenntartáshoz?

3. Vannak olyan szakmai jellegű jogszabályok, amelyek kizárják a kisebbségi önkormányzatokat a fenntartásból.

4. A települési önkormányzatok azért ajánlják fel az intézményeiket a megyéknek, mert azoknak van pénzük a fenntartásra. Ilyen motiváló tényező a kisebbségeknél nincs. Akkor vajon miért történne meg az intézmények felajánlása?

A fentiekkel azt szerettem volna bemutatni, hogy még az olyan kérdés megoldásánál, ahol megvan az egyetértés, ott is szükséges a meglévő törvények, alapvetően a kisebbségi törvény módosítása.

Fontos lenne a kisebbségi önkormányzati középszint létrehozatala. A megyei önkormányzatoknak ugyanis feladataik ellátásához nincs meg a megfelelő partnerszervezetük. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy a kisebbségi önkormányzati társulások vagy létre sem jönnek, vagy formálisan léteznek, de gyakorlati funkciójuk nincs.

 

(16.50)

 

A kisebbségi önkormányzatoknak nincs hivatali adminisztrációs hátterük, saját ügyintézőt nem tudnak alkalmazni. Ezt a problémát a romák több esetben közhasznú foglalkoztatás keretében oldják meg. Ez vitatható megoldás.

Néhány megyében, például Bács-Kiskunban a megyei önkormányzat úgynevezett nemzetiségi központot tart fenn. Ez segít az adminisztrációs problémák egy részének megoldásában, de az összeset nem tudja felvállalni.

Tisztelt Ház! A települési és a kisebbségi önkormányzatok viszonyában nincs meghatározva a minimális szolgáltatási és együttműködési kötelezettség. Ilyen lehetne például a cigány kisebbségi önkormányzatok esetében delegálási jog biztosítása a települési önkormányzatok bizottságaiba, vagy kötelező együttműködési megállapodás elrendelése a szociális ellátás, a közoktatás, a lakhatási feltételek javítása, a közhasznú munka területein.

Többféle felvetéssel találkozhattunk már a kisebbségi választási rendszer vonatkozásában is. Politikai, mégpedig rendkívül körültekintő politikai döntést igényel az a kérdés, hogy a kisebbségi önkormányzatokat a lakosság egésze vagy csak maguk a kisebbségek válasszák-e, a választás az önkormányzati választással együtt vagy attól elkülönítve történjen-e.

Meglátásom szerint e kérdések eldöntésénél a szabad identitásválasztásnak kell a kiindulópontnak lenni, amely alapján biztosítjuk a kisebbségi jogok gyakorlását. A jelöltállítást szigoríthatjuk, például az adott kisebbséghez tartozás vállalásával, a kisebbségi nyelvismeret előírásával, a kisebbség képviseletének vállalásával, a kisebbségi közösség ajánlásával s a többi. Egy a lényeg: minél előbb konszenzusra kell jutni a kisebbségi törvény, azon belül is a kisebbségi önkormányzatokra vonatkozó szabályozás módosításával kapcsolatosan úgy, ahogy ezt az országgyűlési biztos sürgeti.

Ennek a módosításnak megoldást kell adnia a romák helyzetére vonatkozóan is, ez ugyanis a legsürgetőbb kérdés. Ha nem foglalkozunk vele, akkor ez a társadalmi konfliktus csak növekedni fog, és nagymértékben terheli majd a jövő Magyarországát.

Tisztelt Ház! A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának tevékenységéről szóló beszámolót az MSZP-frakció jónak tartja és azt elfogadásra ajánlja azzal, hogy köszönetét fejezi ki dr. Kaltenbach Jenő személyes munkájáért is.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Felszólalásra megadom a szót Takács Imre képviselő úrnak, MSZP.

 

 

(Németh Zsoltot a jegyzői székben Herényi Károly váltja fel.)

 

DR. TAKÁCS IMRE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Asszony! Biztos Urak és 17 Képviselőtársam! Kilenc óra óta itt ülök - sokan tettük ezt a 17 főből -, és azt hiszem, tanulságos számunkra ez a vita. Egyrészt a tanulság abban keresendő, hogy csak 17-en vagyunk itt pillanatnyilag.

A másik az, hogy sok olyan vélemény elhangzott, amit érdemes megszívlelni a jövőt illetően. Mielőtt a beszámolóról szólnék, szeretném megemlíteni azt, hogy a romákkal kapcsolatos problémák mellett azért vannak olyan gondok, és a gondok mellett vannak olyan eredmények, amelyeket érdemes a Házban is rögzíteni.

Anyák napján Létavértes városban egy roma osztályban vettem részt, ahol anyák napi ünnepséget tartottak. A roma gyerekek nagyon nagy átéléssel köszöntötték az ott lévő szüleiket, és az a hét roma gyerek, akik a verseket elmondták és a zenével is jó helyzetben voltak, felemelő érzést biztosítottak számomra és azok számára, akik ott voltak. Ez a fénye a dolognak.

Azonban árnyékok is vannak, és elsősorban jogosan az árnyékokról volt szó eddig. Ki kell indulnunk abból az alapvető tényezőből, hogy az Európai Unióba való belépés egyik feltétele az, hogy hazánkban ne legyenek etnikai feszültségek. A beszámoló megállapítja, hogy az 1994-ben létrejött kisebbségi önkormányzati rendszer helyett talán jobb lett volna a kisebbségi közösségeket az egyesülési jogról szóló törvény hatálya alá tartozó civil szervezetként támogatni. Való igaz - és Balogh képviselőtársam is szólt az előbb erről -, hogy sok településen hiányzik a kisebbségi önkormányzati rendszer valódi tartalommal való kitöltése, és azok a feltételek, amelyek a rendszer működéséhez szükségesek.

Lényeges, hogy a kisebbségeknek van-e lehetőségük identitásuk megőrzésére és az ehhez feltétlenül szükséges intézmények fenntartására, de nemcsak fenntartására, hanem működtetésére is. A rendszerváltozás fényei mellett számos olyan árnyéka van a rendszerváltozásnak, ami elsősorban a romákat érintette. A munkanélküliség növekedése, az elszegényedés, a korábban meglévő biztonság csökkenése elsősorban őket sújtotta.

A beszámoló megállapítja, hogy 2000-ben a panaszok többsége - ha jól emlékszem, 60 százaléka - cigány származású emberektől keletkezett. Egyet lehet érteni azzal, hogy etnikai diszkriminációt tiltó törvényt kell a jövőben megalkotni. A cigányok halmozottan hátrányos helyzetüket a kisebbségi lét velejárójának tartják. Alapvető gond, hogy olyan iparágak kerültek válságba a rendszerváltás után, amelyek sok esetben elsősorban cigányokat alkalmaztak. Egymillió munkahely szűnt meg a rendszerváltáskor, a roma munkavállalók iskolai végzettségének hiánya, a szakképzettség alacsony foka nehéz helyzetbe hozta őket. A romák körében a munkanélküliségi ráta - ha jól emlékszem - hatszor vagy hétszer nagyobb, mint az átlagos munkanélküliségi ráta. De ennél a munkanélküliségi rátánál még többet mondana, hogyha a foglalkoztatási rátát elemeznénk, mert az aktívak körében a foglalkoztatási ráta sokkal pontosabban fejezi ki a különböző feszültségeket.

Jellemző a romák hátrányos megkülönböztetése a munkaviszony létesítése során. Jómagam és azt hiszem, képviselőtársaim is tapasztalták azt, hogy ezek igen létező gondok. Sokan szóltak már arról, hogy alapvető kérdés a romák oktatásának megszervezése, és én még fontosabbnak tartom - és ez a legnehezebb - a tanulásra való motiválásukat. Ez egy óriási kérdés. A közoktatási törvény lehetővé teszi, hogy nyolc szülő együttes kezdeményezésére meg kell szervezni a kisebbségi oktatást, az önkormányzatok azonban jogosan, egyrészt pénzszűke miatt akadályozhatják ezt, vagy arra hivatkoznak, hogy nemzetiségi pedagógushiány van a településen. Mind a két megállapítás igaz, amit a jelentés tartalmaz.

Az oktatás kérdése az információs társadalomban igen fontos. A fejlett országban létrejött a tudásiparú gazdaság. A tudás a gazdaság, a társadalom legfontosabb erőforrása lett. A hagyományos termelési tényezők másodlagossá váltak. Felhasználásuk hatékonyságát a tudástermelés határozza meg. Létrejött a minőség és a választék forradalma, a folyamatos tanulás igénye. Ehhez étvágyat kell kifejleszteni a romákban is, ez a legnehezebb probléma a következő évtizedekben a magyar társadalom számára.

Tudomásul kell vennünk, hogy ha hajót akarunk építeni, akkor a fa begyűjtéséhez nem összetrombitálni kell azokat, akiket fel akarunk használni a hajó megépítéséhez, hanem elsősorban a tenger iránti végtelen vágyat kell kialakítani bennük. A romáknál a tenger iránti végtelen vágyat, a tudás iránti végtelen vágyat kialakítani a legnehezebb feladata a magyar társadalomnak. Valóban sok a tennivaló ezen a területen.

 

(17.00)

 

Szeretnék még néhány szót szólni arról, amit a jelentés is tartalmaz, hogy sem az alap-, sem a középfokú oktatás nincs megoldva cigány nyelvből. A cigány kisebbségi oktatás programja csak a cigány népismereti anyagot írja elő kötelező elemként, de nem kötelező a cigányok nyelveinek tanítása. Számunkra, a nem romák számára is ajánlatos lenne, hogy a cigányok történelmét, kultúráját megismerjük. Furcsa helyzetben vagyunk mi, magyarok: próbáljuk a romákat megfelelő irányba vinni, holott nem ismerjük eléggé a történelmüket, a kultúrájukat, így a hozzájuk való közeledés is nagyon sok gondot jelent. Nem olyan régen a soproni egyetemistáknak tartottam előadást más témában, és a szünetben ők is felvetették azt, hogy csak úgy oldható meg a gond, ha a cigányság kultúráját, történelmét valóban alaposabban megismerjük.

Üdvözlöm, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési biztosának irányításával elkezdték az egyenlő bánásmódról szóló javaslat kidolgozását. Ez egy olyan javaslat, amely nem lenne kötelező Kaltenbach úréknak, de mégis meglépik, mert csak így lehet valamilyen formában előrelépni ezen a területen.

Még egyszer mondom: az oktatás kérdésében meg kellene lépnünk valamit, de nemcsak beszélni kellene erről, hanem konkrét szociológiai elemzéseket kellene végezni. És még egyszer mondom: a romák kultúráját, történelmét nekünk, akik részben felelősek vagyunk értük, jobban meg kellene ismernünk.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP-frakció soraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Végül megadom a szót Fenyvessy Zoltán képviselő úrnak, MIÉP.

DR. FENYVESSY ZOLTÁN (MIÉP): Köszönöm, elnök úr. A biztos urat akartam köszönteni, de úgy látom, nincs itt vagy legalábbis... (A pulpitus eltakarja a képviselő elől a jelen lévő dr. Kaltenbach Jenőt. - Közbeszólások: Itt van!) A pulpitustól nem látom valószínűleg... Akkor tisztelt Biztos Úr! Tisztelt Ház! A vezérszónoklat során ifjabb Hegedűs Loránt az általános jellegű állásfoglalásunkat már elmondta, én néhány konkrét esettel szeretnék hozzájárulni a kép teljessé tételéhez.

Az országgyűlési biztos úr a kisebbségi önkormányzatok működését a beszámolójában egy működési folyamatnak tekinti - ezt én magam is így látom -, ha tehát az önkormányzat megkezdi a működését, akkor elnököt kell választania a testületnek. Az elnököt nem a szavazópolgárok választják, hanem a kisebbségi önkormányzat tagjai, így rendelkezik a törvény. Erre tekintettel helytelennek tartom a beszámoló azon részét, azt a kritikát, amely vitatja a kisebbségi önkormányzat azon jogát, hogy az elnökét bármikor visszahívhassa. Ebben a konstrukcióban ez így nem lenne demokratikus, és a MIÉP kiáll a kisebbségek közéletének demokratikus keretek között történő intézése mellett.

A demokráciát és az állampolgári jogok tiszteletben tartását inkább erősíteni kellene, mint korlátozni. Ezért a MIÉP-frakció nem ért egyet azzal, hogy a kisebbségi önkormányzat elnöke csak bírósági eljárás keretében legyen visszahívható, hasonlóan egy települési polgármesterhez, a polgármestert ugyanis közvetlenül választják meg az állampolgárok, míg a kisebbségi önkormányzat elnökét a testület maga. Ezért a demokrácia csorbulását látjuk abban a javaslatban, amelyet a beszámoló e téren tartalmaz, vagyis hogy a kisebbségi önkormányzat megválaszthatja az elnökét, vissza azonban ne hívhassa. A beszámoló ezen részével tehát nem értünk egyet.

Egyetértünk viszont az országgyűlési biztos úrnak a kötelező közmeghallgatásra vonatkozó igényével. A tapasztalatok szerint általában érdektelenség kíséri a közmeghallgatásokat, ami miatt sok helyen meg sem kísérlik ezt megszervezni, pedig azt a jogszabály kifejezetten előírja. Szükséges lenne ennek a megtartásától is függővé tenni a támogatások és a tiszteletdíjak folyósítását - nyilván akkor járjon a tiszteletdíj, ha a törvényi követelményeknek eleget tesznek az érintettek -, különösen a szociális segélyezések kérdésének a napirendre tűzését és széles körű megvitatását tartja a MIÉP-frakció elsődleges fontosságúnak. E kérdésben tehát, hogy kötelező legyen a közmeghallgatás és hogy valamilyen következménye is legyen annak, ha elmarad, egyetértünk a biztos úr jelentésében foglaltakkal.

Szerintünk viszont helytelen álláspontot képvisel a beszámoló a kisebbségi nyelvhasználat bizonyos vonatkozásában, ennek egyik példáját a beszámoló 64. oldalán ismerteti: az egyik német kisebbségi önkormányzat elnöke megkísérelte megkövetelni, hogy képviselőtársai a képviselő-testület ülésén németül beszéljenek, erre azok gyorsan határozatot hoztak, hogy a képviselő-testület ülésének a nyelve a magyar. A panaszos elnök a közigazgatási hivatal vezetőjéhez fordult, hogy az foglaljon állást a vitában. A hivatalvezető úgy foglalt állást, hogy nem történt törvénysértés, hiszen a testület tagjainak a java része nem beszéli a német nyelvet - függetlenül attól, hogy német kisebbségi önkormányzatról van szó -, ezért célszerű az ülések magyar nyelven való megtartása. Az országgyűlési biztos úr a beszámolójában alkotmányos szempontból aggályosnak tartotta a hivatalvezető álláspontját, mi viszont a beszámoló ezen pontját tartjuk aggályosnak, hiszen hogyan lehet valakiket arra kötelezni, hogy egy olyan nyelven értekezzenek, amely nyelvet nem is értik, még akkor is, ha a kisebbségi önkormányzat elnöke érti azt a nyelvet, a kisebbségi önkormányzat tagjainak a többsége viszont nem. Ez teljesen antidemokratikus lenne.

A rasszizmus és az intolerancia elleni harcban nőtt az emberi jogi, kisebbségvédelmi bizottságok, nemzetközi megfigyelőrendszerek száma. Ezeknek kiépült a hazai jogsegély-szolgálati bázisa. Ezek időnként az e csoportba tartozó ügyeket egyoldalúan kiemelik, azokat eltúlzottan nagyra fújják, gondosan regisztrálják, dokumentálják, és sokszor akkor is nemzeti, faji indíttatásúnak állítják be, amikor egyszerű köztörvényes bűncselekményekről van szó. Ezek alkalmasak a magyar valóság eltorzítására és rosszindulatú nemzetközi felhasználására is ilyen jellegű szándék megléte esetén. Az országgyűlési biztos úr a beszámolójában arról tájékoztat, hogy olykor hivatalának tevékenységét ezen szervezetek szolgálatába állítja, ami szerintünk nagyon nem helyes.

 

 

(Kocsi Lászlót a jegyzői székben dr. Világosi Gábor váltja fel.)

 

 

A beszámoló nagy terjedelmet szentel az önkényes beköltözések jelenségének és e probléma szabályainak az ismertetésére, noha ez szerintünk nem a kisebbségvédelem területe - a 108. oldaltól a 119. oldalig, tehát 11 oldalon keresztül van erről szó. Itt alapvetően a tulajdon birtoklásához fűződő jog érvényesülése a kérdés. A beszámolónak ez a része nem tartozik a beszámoló tárgyához, hiszen nem attól függően alkalmaznak szankciókat valakivel szemben, hogy milyen nemzetiséghez tartozik, hanem hogy önkényes lakásfoglalónak minősül-e, és ezáltal szembekerül a törvénnyel, vagy nem annak minősül, és ezáltal törvénytisztelő. A beszámolónak ez a része említést tesz ugyan a cigány etnikumhoz tartozók és az önkényes beköltözőkre vonatkozóan új jogi szabályozás közötti összefüggésről, de egyben megállapítja azt a tényt is, hogy érdemleges változást az új jogi szabályozás az önkényes beköltözők életében nem hozott. Akkor nem egészen értjük, hogy kerül a csizma az asztalra, hogy kerül a kisebbségvédelemhez az önkényes lakásfoglalók kérdése.

Még egy témát szeretnék egész röviden megemlíteni, ez pedig a következő: már a tavalyi beszámolóban is előfordult, az ideiben egy kissé inkább háttérbe szorult az általam talán a legjobban etnobiznisznek nevezhető rész - nem én neveztem először így, én csak átvettem mások szóhasználatát.

(17.10)

 

Konkrét esetet mesélek el, ami, hangsúlyozom, nincs benne a jelentésben, csak jó lenne, ha az országgyűlési biztos úr ennek a témának is energiát és időt szentelne. A konkrét esetben a 90-es évek elején Kolozsvárról áttelepült valaki Magyarországra; ott magyar nemzetiségűnek vallotta magát, hogy élhessen azokkal az előnyökkel az itteni befogadása során, amelyek a magyar nemzetiséghez kapcsolódnak, amelyek ehhez járulnak. Az áttelepülése után nem sokkal itt, Magyarországon, román nemzetiségűnek vallotta magát, tekintettel arra, mert így akart bejutni a román kisebbségi önkormányzatba. Ez nem sikerült neki 1994-ben. 1998-ra örmény nemzetiségűnek vallotta magát, és 1998-ban így már bekerült az egyik budapesti kisebbségi önkormányzatba. Tehát azért jó lenne odafigyelni arra, hogy csak ezért rövid nyolc éven belül ne változtathassa valaki háromszor az identitását - elfogadva természetesen a szabad identitásválasztás jogát, de ez már nem az. Ez a joggal való visszaélés.

Ez valóban annak a kiteljesedése, hogy honnan lehet egy kis hasznot lehúzni, ha ilyennek, olyannak, amolyannak vallom magam. Úgy gondolom, hogy ez alapvetően abba a körbe tartozik, amit jó lenne, ha a kisebbségi ombudsman úr vizsgálna, és ennek a kiküszöbölésére törvénymódosítási előterjesztést is készítene, mert úgy gondolom, ez ma nem egyedi probléma. Nemcsak ez az egy eset van - sőt tudom, hogy nemcsak ez az egy eset van, amit felhoztam -, az országban ez sajnos elég sok helyen előfordul.

Befejezve: csak néhány konkrét példával szerettem volna kiegészíteni a vezérszónoklatban elhangzottakat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiban.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Megadom a szót Kaltenbach Jenőnek, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának, aki nyilván válaszolni kíván a vitában elhangzottakra. Tessék, elnök úr!

 

DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Az idő előrehaladottsága miatt igyekszem nagyon-nagyon röviden összefoglalni a mondanivalómat, de sajnos kénytelen vagyok kitérni néhány dologra, mert a hozzászólások engem erre rákényszerítenek.

Nagyon örültem volna, ha csak annyit kellett volna mondanom, hogy köszönöm a támogatást, köszönöm az elismerő szavakat - ezzel is kezdem. Köszönöm mindazoknak, akik kifejtették az egyetértésüket, támogatásukat, értékelték az általunk végzett szerény munkát. Ha jól érzékeltem, akkor a jelentésemben foglaltakkal és az elmúlt hat évben végzett tevékenységgel egyetértett a Fidesz, a Magyar Szocialista Párt, az SZDSZ, a Kisgazdapárt. Szerintem a MIÉP is, csak ők nem tudnak róla; illetve az volt a benyomásom, hogy volt némi ellentmondás abban, amit mondtak, és amilyen következtetésre jutottak. Nagyon örülök egyébként annak, hogy a MIÉP-nek az intézményhez való viszonya mintha pozitív irányban változott volna. Amit Hegedűs képviselő úr mondott, abból erre következtetek, ugyanis ő végig azt sorolta fel, hogy miben ért egyet a jelentésben foglaltakkal. Nagyon örülök, hogy sikerült eltalálnom az ő ízlését. Ami pedig a bíráló megjegyzéseket illeti, egyébként mindaddig ez volt a véleményem, ameddig Fenyvessy képviselő úr meg nem szólalt. Az ő felvetéseire egyébként mindjárt fogok röviden válaszolni.

Megmondom őszintén, nagyon sajnálom, hogy egyedül az MDF-frakció tetszését nem sikerült elnyerni az idén. Őszintén szólva nem is nagyon értem ezt, hiszen az idei évi jelentésem abban a jelentéssorozatban foglaltatik, amit öt éven keresztül mindig letettem az asztalra. Nem látok szignifikáns különbséget az idei éves jelentés, a tavalyi, a tavalyelőtti és az azt megelőző között. A frakció véleményében viszont van egy nagyon szignifikáns különbség; azóta is azon gondolkozom, hogy vajon mi az oka ennek. Amit ugyanis Lezsák képviselő úr elmondott, az számomra nem tűnt elegendő indoknak. Természetesen ettől függetlenül ő a véleményét maga alakítja ki.

Mielőtt azonban az egyes kérdésekre röviden rátérnék, egyetlen megjegyzést engedjenek meg. Pokol képviselő úr sajnos nincs itt, és nem is az én beszámolómmal kapcsolatban hangzott el a kritikája, de mégis kénytelen vagyok egyetlen mondat erejéig visszatérni ehhez. Ugyanis ő azt mondta, hogy én kiterjesztettem a vizsgálati kompetenciámat - ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondott - a magánszférára. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy mit ért ez alatt. Én nagyon szeretném kérni, hogy az utókor kedvéért mondjon egyetlenegy esetet a hat év alatt, amikor én magánszférát vizsgáltam - egyetlenegy esetet mondjon! Ő nyilván arra gondol, hogy a kocsmai és egyéb vendéglátó-ipari kiszolgáló ügyekben eljártam, csakhogy soha nem a tulajdonos ellen, hanem a fogyasztóvédelmi felügyeletnél kértem, hogy a fogyasztóvédelmi felügyelőség tegyen intézkedéseket. Nem tudom, ez miért lenne a magánszférába való beavatkozás?!

Egyébként zárójelben megjegyzem, hogy igenis vannak külföldön olyan ombudsmani intézmények - és nemcsak az adatvédelem területén, hanem éppen az etnikai diszkrimináció területén -, amelyek igenis fel vannak hatalmazva arra, hogy a magánszférában is tevékenykedjenek, mindenekelőtt a munka világában, ahogy ezt manapság nevezni szokás divatos kifejezéssel. Vagy hogy a svéd vagy a brit példát hozzam, ahol igenis fel vannak hatalmazva a kormányombudsmanok arra - nem is a parlamenti ombudsmanok -, hogy a magánszférában számon kérjék a munkáltatót, vajon miért alkalmaz diszkriminatív eljárást a gyakorlatában.

Tehát egyrészt a megállapítása kezelhetetlen a számomra, hiszen ő nem mondott konkrétumot és én nem tudok ilyesmiről; másodszor: az elméleti megállapítása pedig téves, hiszen vannak ilyen példák külföldön. Tehát az az igény, miszerint ezt a jó példát netán át kellene vennünk, igenis megalapozott, hiszen legjobb emlékezetem szerint senki nem vitatta ebben a teremben, hogy a munkahelyi diszkrimináció létező dolog, és hogy ez nagyon súlyos akadálya annak a mindenki által kívánt felzárkózásnak, amit elvárunk az érintett körtől. Most már akkor hadd térjek ki röviden az egyes konkrét megállapításokra!

Fenyvessy képviselő úr azt mondja, hogy az elnöki visszahívhatóság egy nagyon demokratikus dolog. Igen, ez így volt a Kádár-korszakban, ott a visszahívhatóság valóban széles körben elterjedt intézmény volt. Ezt az alkotmánymódosításkor és a jogrend átalakításakor ez a demokratikus jogrend iktatta ki általában a jogrendszerünkből, és ma is kiiktatja minden egyes választott funkcióval kapcsolatban, kivéve a kisebbségi önkormányzati elnököt. Egyébként ha ez antidemokratikus, akkor antidemokratikus a megyei önkormányzat is, hiszen a megyei önkormányzat elnökét és alelnökét ugyanúgy nem lehet visszahívni, pedig a megye választja őket. Valamint antidemokratikus az alpolgármesterek esetében is, hiszen őket ugyanúgy nem lehet visszahívni, mint ahogy a polgármestert nem lehet visszahívni.

Tehát szó sincs arról, hogy mi az ellen tiltakozunk, amit a képviselő úr hibának vél, hanem egyszerűen azt mondjuk, hogy ez nincs beleillesztve a jogrendszerbe, és ez megítélésünk szerint nem túl szerencsés megoldás. Egyébként a törvény az én értelmezésem szerint nem is ezt mondja, de van egy legfelsőbb bírósági döntés, amelyik ilyen irányba nyitotta ki a visszahívás lehetőségét. Ad absurdum az a helyzet is előállhat, képviselő úr - és nem tudom, ez mennyire demokratikus -, hogy egy kisebbségi önkormányzat naponta visszahívja az elnökét - naponta. Tehát ha ez az intézmény demokratikus, akkor ez azt jelenti, hogy a demokrácia ad absurdum önmaga működését teszi lehetetlenné. Ezért mondjuk azt, hogy ez nem szerencsés dolog, és ezen jó lenne változtatni.

Ami a nyelvhasználat kérdését illeti: a konkrét ügyről csak annyit, nem arról van szó, hogy magyarul nem lehet beszélni. A határozat úgy szólt, hogy csak magyarul lehet beszélni, tehát hogy németül nem. Képzelje el, képviselő úr, ha mondjuk, Csíkszeredán elrendelnék, hogy csak és kizárólag románul lehet beszélni a magyar többségű önkormányzatban - csak és kizárólag. Ezt kifogásoltuk, hogy az önkormányzat nem hozhat ilyen határozatot, amivel megtiltja az elnökének az anyanyelvhasználathoz való jogát.

 

(17.20)

 

Egyébként amit ön mond, az nemcsak a törvénnyel ellentétes, hanem a saját képviselőtársa véleményével is, hiszen ő éppen arról beszélt, mennyire fontos a nyelv és a nyelvi jogok. Tehát azt gondolom, a problémáikat egymással is érdemes tisztázni.

Állítólag én a hivatalt a jogvédők szolgálatába állítanám. Nem tudom, mire gondol, képviselő úr, mert természetesen a jogvédők, akik azonos területen mozognak mint én, nekem a partnereim, tárgyalópartnereim, és mindazokban az ügyekben, amelyekben törvény adta lehetőségem van, támogatom a tevékenységüket. Én azt gondolom, hogy ez nem vethető a szememre.

Ami pedig az önkényes beköltözőket illeti: én egyszerűen csak megvizsgáltam - egyébként felkérésre - egy jogszabály hatékonyságának kérdését. Felkértem a megyei közigazgatási hivatalokat, hogy vizsgálják meg, éppen azért, mert kíváncsiak voltunk arra, hogy a jogszabályi változás milyen következményekkel járt. Éppen a feszültségek csökkentése érdekében szerettünk volna információt gyűjteni, ezt adtam közre a jelentésben. Ennyi az egész. Az viszont kétségtelen, hogy ennek van bizonyos etnikai dimenziója, a képviselő úr is elismerte egy fél mondatban, hogy ez így van.

Ami pedig az etnobizniszt illeti, képviselő úr a szívemből beszélt, és ha elolvasta volna a korábbi jelentésemet, akkor tudná, hogy én voltam ez első ebben az országban, aki fölemelte a szavát ez ellen, aki konkrétan, az ön által hiányolt törvényjavaslattal kértem azt, hogy történjen intézkedés. Csak el kell olvasni! Az általam javasolt szövegben ez szó szerint benne van. Én voltam az, aki azt mondtam, és a mai napig azt mondom, hogy legitimációs problémákat vet föl az, ha nem vetünk gátat az ilyen szabad mozgásnak. Úgyhogy nyitott kapukat dönget. Sőt, hadd legyek ennyire beképzelt és mondjam azt, hogy ön előtt vetettem föl ezt a problémát. Ezt rajtam számon kérni - legalábbis furcsa.

Ami a sokat emlegetett zámolyi ügyet illeti: tisztelt Országgyűlés, én nem foglalkoztam a zámolyi üggyel a jelentésemben. Ez egy '97-es dolog, én ezt ombudsmani szempontból réges-régen lezártam. '97-ben kaptam egy megkeresést, kaptam egy panaszt, amelyikben az ottani eseményekről volt szó. Én azt tisztességesen kivizsgáltam, egy jelentést eljuttattam a megfelelő hatóságokhoz; ők egyébként ezzel kivétel nélkül, az általam kezdeményezett eljárások mindegyikével egyetértettek. Az ügyészség kezdeményezte a polgármester ellen a megfelelő eljárást, el is ítélték egyébként, szabálysértési bírságot kellett fizetnie. Tehát amit ombudsmani szempontból ebben az ügyben tenni lehetett, azt én megtettem, és ettől kezdve számomra a zámolyi ügy nem létezik, mert nincs ilyen beadvány a hivatalomban három éve.

A jelenség, amire rámutattam, az viszont létezik. Ugyanis tévedés ne essék - és egyébként, képviselő úr, ha egy mondattal továbbolvassa azt a bizonyos 6. oldali megállapítást, akkor tudja, abban ez is szerepel -, nemcsak a zámolyi kivándorlásról van szó, hanem az évek óta folyó, Kanadába történő kivándorlásról, és arról a sajnálatos tényről, hogy a Kanadába irányuló menedékesek számát tekintve Magyarország - Pakisztán és Srí Lanka után - a harmadik helyen szerepel. Azt gondolom, hogy ez a képviselő urat is el kell gondolkodtassa. Egyébként akire gondoltam, az a nemzetközi közvélemény. A mondatomban az van, hogy önmagában az a tény, hogy ez a jelenség létezik, elgondolkodtató. Őszintén szólva, nem egészen értem, hogy ezzel a megállapítással mi a baj. Nem elgondolkodtató? Nem létezik ez a jelenség? Nem igaz az, hogy a Kanadába kivándorlók 20 százaléka megkapja a menedékjogot? A nemzetközi közvélemény megítélését ez nem befolyásolja? Nem értem...

Azt mondja a képviselő úr, hogy gyakorlati gondok helyett elvi fejtegetések vannak. Hát igen! Most hivatkozzam arra, hogy Pokorni miniszter úr - akkor még az volt, most is az, csak közben elnök is lett - azt mondta egy televíziós interjúban, hogy az összes ombudsman közül - ez saját tollakkal való ékeskedésnek tűnik, tudom, de nem tudom kihagyni - nekem volt a legnehezebb dolgom? Azért nekem volt a legnehezebb dolgom, mert a kisebbségi ügy rendkívül érzékeny ügy, rendkívül bonyolult ügy, tele van buktatókkal, és a hat év alatt mást sem csináltam, mint megpróbáltam erre tekintettel kialakítani azt a kényes egyensúlyt, ami ebben a kérdésben siker és balsiker között milliméteres pontossággal kell hogy döntsön. Lehet, hogy ez nem volt eléggé látható, de úgy látszik, hogy azért egy miniszter is észrevette, hogy ez így volt, talán kettő is. De tény, hogy nagyon nehéz feladat kiegyensúlyozni, megpróbálni segíteni, és nem rontani.

Ami pedig az ön által hiányolt gyakorlati példákat illeti: bármikor szívesen állok rendelkezésére. Természetesen egy jelentésnek vannak terjedelmi korlátai. Nem hozhatjuk fel mind a négyszáz-nem-tudom-hány példát, hiszen akkor egyrészt messze túllőnénk a célon, másrészt műfaji problémák is lennének vele. Egyébként ön összehasonlítást tesz az általam tett jelentés és két másik jelentés relációjában: az egyik az általános biztosi, a másik pedig a kormányjelentés.

Őszintén szólva, kicsit csodálkozom önön mint irodalmáron, hogy összekeveri a műfajokat. A vers és a próza két teljesen különböző dolog. Ugyanis természetesen egy kormányjelentés egészen másról szól, mint egy ombudsmani jelentés. A kettő között az az alapvető különbség, hogy az ombudsmani jelentés hozott anyagból dolgozik. Tehát én nem választom ki a témáimat, nem építem föl önkényesen a jelentésemet, abban az van, ami történt. Ha ez negatív, akkor negatív; ha ez pozitív, akkor pozitív. Hozzám panaszosok jönnek, és a panaszosok megírják vagy elmondják telefonon vagy személyesen a panaszaikat, és az így kapott anyagból áll össze egy éves jelentés.

Én azt szoktam mondani, hogy én olyan vagyok, mint a körzeti orvos: ha beteghez hívnak, akkor kénytelen vagyok kimenni, és időnként súlyos beteghez hívnak, és nem tehetek mást, mint hogy a rendelkezésemre álló gyógymódot megpróbálom alkalmazni.

Azt pedig nem tudom, miből gondolja, hogy én nem értek egyet a kormányjelentéssel. A kormányjelentést magam is véleményeztem annak idején; a miniszter asszony meg tudja mondani, hogy abban a véleményben mi van. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy ön feltételez valamit, amire nincs oka, hiszen az én jelentésemben a kormányjelentést vitató, pláne azzal egyet nem értő vagy formájában kezelő megállapítások nincsenek. Nem is foglalkozom a kormányjelentéssel, mert nem tartozik a hatáskörömbe, egész egyszerűen nem tisztem az, hogy értékeljem. Azt gondolom egyébként, hogy ha megtenném, akkor jogosan érhetne az a kritika, hogy én olyasmivel foglalkozom, amihez nincs közöm. A kormány nem a panaszos, tehát nem értem, hogy miért kellene nekem az éves jelentésemben a kormányjelentéssel foglalkozni. De azt még egyszer mondom, hogy semmi olyan nem szerepel benne, ami az egyet nem értésemet... - a műfaj között van különbség. Vagy ha úgy tetszik, ez az érem egyik oldala, ez meg a másik. Nem kevésbé igaz adott esetben mindkettő.

Hogy nem említek egy gyilkosságot? Ezzel a fajta félreértéssel valóban viszonylag sokszor találkozom. Időnként felhívnak vagy megállítanak beszélgetésre, és azt kérik számon tőlem, hogy miért csak a romákat védem és miért csak a nemzetiségieket, és miért nem védek meg olyanokat, akiket a romák részéről vagy más részről támadás ér. Én minden egyes alkalommal türelmesen elmagyarázom, hogy nekem nem ez a feladatom. Én szülőként tragikusnak, sajnálatosnak, borzalmasnak, szörnyűnek tartom, hogy valaki elvesztette a gyerekét. Erre vannak megfelelő bíróságok, ügyészségek, rendőrségek ebben az országban, és ha tisztességesen végzik a dolgukat, akkor meg kell hogy állapítsák a felelősséget.

 

 

(17.30)

 

Nekem ezzel az üggyel nincs dolgom, mert nem az én hatáskörömbe tartozik. Megint csak azt tudom mondani, hogy túllépném a hatáskörömet, ha megállapításokat tennék a gyilkossági üggyel kapcsolatban, hacsak nem azért kellene vele foglalkoznom, mert állítólag a gyilkos származása nem többségi. De akkor megint csak nem értem, hogy mi dolgom lenne nekem ezzel.

Az általános biztossal való összevetés megint műfaji problémákat okoz; az általános biztos kétségkívül egészen más matériával dolgozik, mint én; a különbségek ebből állnak elő. Egyébként hogy nála több példa van, abból az egyszerű tényből is fakad, gondolom, hogy nála 6200 ügyfél van, nálam meg 430.

Végül a miniszter asszony néhány megállapítására szeretnék röviden reagálni. Két különböző dologról van szó. Ez a bizonyos direktíva egy EU-direktíva. Az Európai Tanács által elfogadott EU-direktíva - nem az Európa Tanács... Az Európa Tanácshoz kapcsolódik az ECRI-jelentés, amire a képviselő asszony utalt.

Én soha nem foglaltam állást, a mai beszámolóhoz fűzött szóbeli kiegészítésben is hangsúlyoztam, hogy soha nem foglaltam állást abban a kérdésben, hogy egy általános antidiszkriminációs törvényt kell-e alkotni vagy ágazati törvényeket. Sohasem kifogásoltam azt sem, hogy ennek a kérdésnek a megvizsgálását a minisztérium úgy teszi, ahogy teszi.

Azért készítettem el ezt a javaslatot, hogy segítsem a jogalkotást. Végig hangsúlyoztam, hogy ezt előkészítő anyagnak szánom, vitaindítónak, kiindulópontnak, szíves felhasználására a tisztelt Háznak és a minisztériumnak rendelkezésre bocsátom. Soha nem mondtam azt, hogy ez az egyedül lehetséges megoldás. Az ECRI valóban ezt ajánlja, és az EU-direktívából is kiolvasható valami ilyesmi. Nem direkt formában, de azért valami ilyesmi kiolvasható.

Kénytelen vagyok visszatérni Hegedűs képviselő úr néhány megállapítására is, hiszen ő foglalkozott ezzel a bizonyos antidiszkriminációs üggyel, és azt mondta, hogy egyébként - ha jól értettem - három dologgal nem ért egyet: a bizonyítási teherrel, a közvetett diszkriminációval és a próbavásárlással.

Már sokszor elmondtam, hogy a bizonyítási teher és a közvetett diszkrimináció a direktívából fakad, egy az egyben, szinte szó szerint annak a magyar fordítása, nem én találtam ki. Sokféleképpen lehet persze értékelni, de tény az, hogy ha az Európai Unióhoz akarunk tartozni, akkor ezt el kell fogadnunk. Lehet másképp is dönteni, de ha ez a szándékunk, akkor erre érdemes figyelemmel lenni.

Ami pedig a próbavásárlást illeti, ezt is sokszor elmondtam: ez a magyar jogrendben ismert megoldás. A fogyasztóvédelmi törvény régóta alkalmazza, azt hiszem, hogy évtizedek óta ismert megoldás. Nem pontosan értem, hogy ezzel mi a baj.

A gyűlöletbeszéddel kapcsolatban elmondottakra, a probléma érzékeltetésére hadd mondjak el - utoljára is elnézést kérek, ha egy kicsit túllépem a rendelkezésemre álló időt - egyetlenegy dolgot. Mindnyájan tudjuk, hogy a gyulai, illetőleg a békéscsabai szlovák létesítmények falára felírtak dolgokat; például azt: Akasszátok fel a fasiszta szlovákokat! A tetteseket időközben elfogta a rendőrség.

A jelenlegi jogrendünk két megoldást kínál ennek a problémának a rendezésére. Az egyik a közösség elleni izgatás, a másik a rongálás. A rendőrség most rongálás miatt folytat eljárást ebben az ügyben, mert a közösség elleni izgatás - tudjuk, az Alkotmánybíróság is foglalkozott ezzel a problémával - nagyon súlyos, az itt megállapíthatónál valószínűleg - ez feltételezés, hiszen nem az én dolgom, hogy ezt eldöntsem - súlyosabb tényállást jelent. Tehát ez idő szerint az úgynevezett gyűlöletbeszéd miatti szankció hiányzik a magyar jogrendből. Erre szerettem volna mindössze felhívni a figyelmet.

Ami pedig a tiszaújvárosi guberálók ügyét illeti, csak azt tudom mondani, hogy itt mi egyetlenegy dolgot kifogásoltunk, az pedig az, hogy nem lehet olyan ügyben helyi rendeletet hozni, amely ellentétes magasabb jogszabállyal, ez pedig jelen esetben a Ptk. Csupán ezt az egy dolgot kifogásoltuk. Nem azt, hogy az önkormányzat rendet akar tenni, magunk is úgy gondoljuk, hogy ehhez joga van, sőt, ezt indokoltnak is tartjuk, de nem ezen a módon. Egész egyszerűen alkalmatlan, pontosabban jogellenes volt az eszköz, amit használtak.

Egyébként Polt Péter legfőbb ügyész kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál - nemcsak ezért, hanem számos más okból is - ennek a rendeletnek az alkotmányellenessé nyilvánítását, bennünket messze meghaladó terjedelemben.

Ami pedig az elkülönítés szükségességét illeti, ezzel magam is egyetértek akkor, ha ez alkotmányos keretek között és alkotmányos értékek mentén történik. Sohasem emeltem kifogást például a Gandhi Gimnázium ellen - pedig tudjuk jól, hogy a Gandhi Gimnázium egy kifejezetten romák számára fenntartott intézmény - és más nemzetiségi intézmények esetében sem, ahol alkotmányosan elismert pedagógiai cél ezt indokolja, ez megtörténjen.

Kizárólag az ellen emeltük fel a szavunkat, amikor ez az elkülönítés az érintettek akarata ellenére és rájuk nézve hátrányosan, tehát alkotmányellenesen történik. Abban önnek teljesen igaza van, sőt azt gondolom, hogy a kisebbségi közösségnek joga van, hogy bizonyos olyan szabad szférákkal rendelkezzen, ami az övé. Én tehát ebben nem látok semmiféle ellentétet közöttünk.

Még egyszer szeretném megköszönni a pozitív észrevételeket, és még egyszer sajnálom, hogy a dolgok így alakultak. Remélem, hogy ez nem egy helyrehozhatatlan ellentét. A kritikákat is természetesen köszönöm.

Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

 

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Az együttes általános vitát lezárom.

Most tehát soron következik az adatvédelmi biztos 2000. évi beszámolója, valamint az ehhez kapcsolódó országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitája. Az előterjesztéseket J/3868. számon és H/4579. számon kapták kézhez.

Tisztelt Országgyűlés! Most megadom a szót Donáth Lászlónak, az emberi jogi bizottság előadójának, a határozati javaslat előadójának, az ajánlás szerint tízperces időkeretben. Tessék, képviselő úr!

 




Felszólalások:   1-81   1-14,82-153   1-14,154-181      Ülésnap adatai