Felszólalás adatai

DR. CSIHA JUDIT, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Néhány perccel ezelőtt hallhattuk, hogy mit fognak az ellenzéki képviselők mondani a büntetőeljárási törvény vitájában. Lehet, hogy csalódást fogok okozni, mert annál azért sokkal tartalmasabb felszólalásra készültem, mint amit megjósolt Gyimesi képviselőtársam.

(14.30)

Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy az igazságszolgáltatási reform szükségességét 1994 óta senki nem kérdőjelezi meg sem a szakmában, sem a politikában. A Horn-kormány 1994-től a Boross-kormány által 1991 januárjában elfogadott és általa kidolgozott koncepciót elfogadva látott hozzá az igazságszolgáltatási reform megvalósításához. E koncepció alapján széles körű társadalmi, szakmai egyeztetés után került sor 1997-től folyamatosan a szükséges törvények elfogadására, olyan törvények elfogadására, amelyek a hatékony, a korrekt, az állam büntetőhatalmát és az emberi jogokat egyaránt tiszteletben tartó törvényeket jelentették.

Hosszú és nemegyszer heves viták kísérték valóban az egyes jogi megoldásokat, azonban lényegüket tekintve a törvények a szakma és a politika konszenzusával születtek. Ezt igazolják a jogászság egészét reprezentáló vándorgyűlések 1996-os, 1997-es állásfoglalásai, és nem utolsósorban maga a parlamenti vita, melynek alkalmával a büntetőeljárási törvényhez benyújtott 264 módosító indítványból a kormány 180-at elfogadott, és a végszavazásnál a törvényt 184 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül és 54 tartózkodással fogadta el a tisztelt Ház. Így született az a törvény, képviselőtársaim, 1998-ban, amelynek a megváltoztatásáról tárgyalunk ma.

Teljesen természetes dolog, hogy ha egy elfogadott és a Magyar Közlönyben kihirdetett törvényt három és fél éven keresztül nem alkalmaznak, akkor, ha valaki mégis alkalmazni kívánná, ezen módosítani kell. Nem vitatjuk, nem vitattuk és nem is fogjuk vitatni, hogy a jelen előterjesztés több mint háromszáz paragrafusából 50-60 paragrafusra szükség van. Ezeket Gyimesi képviselőtársam többé-kevésbé fel is sorolta, én nem töltöm azzal az időt, hogy újra felsoroljam. Ezeket mi nem is vitatjuk. Azonban az a büntetőpolitika, ami 1998 nyara óta jellemzi a magyar kormányt, nem szól másról, mint a reform szétveréséről, az állami hatalom túlhangsúlyozásáról, a korrekt és a fair eljárás helyett az elrettentő büntetőpolitikáról, a hatalmi ágak közötti kapcsolat torzulásáról, a bírói hatalommal kapcsolatos kormányzati konfliktusokról - ez jellemzi ma már, tisztelt képviselőtársaim, a kormány igazságszolgáltatással kapcsolatos tevékenységét. Ennek egy elég nagy terjedelmű bizonyítékát tárgyalja ma és a következő hetekben az Országgyűlés.

Az 1998 márciusában kihirdetett, de hatályba léptetését folyamatosan elhalasztó büntetőeljárási törvényt pedig ez a javaslat csaknem teljes egészében átírja. Ez nem csupán átszövegezést jelent, hanem teljes koncepcióváltást, visszatérést a korszerűsíteni, alapjaiban megváltoztatni szándékozott 1973-as törvényhez. Sőt, egyes megoldásaiban még annak a túlhaladott rendelkezésein is túlmegy, visszafelé. E javaslat elfogadásától nem várható sem a bűnüldözés eredményességének, sem hatékonyságának javulása, sem az eljárások gyorsítása. Csorbítja viszont a Legfelsőbb Bíróság korábbi hatáskörét, ilyen módon tekintélyét, gyakorlatilag megsemmisíti a védelem jogait. Öszvér módon próbálja összefésülni az angolszász és kontinentális eljárási szabályokat, lehetetlen helyzetbe hozva a jogalkalmazókat.

Nem hiszem, hogy szitokszó, tisztelt képviselőtársaim, ha azt mondom, hogy ez a javaslat konzervatív. Ez önmagában nem lenne baj, különösen nem baj egy konzervatív kormány előterjesztésében. Ami baj, az az, hogy visszafejlődést jelent a jogfejlődésben, és a világtendenciákkal valóban ellentétes irányú. Oly mértékben iktatja ki a garanciális szabályokat, hogy a polgárnak a fair és korrekt eljáráshoz való joga semmisül meg.

Tisztelt Ház! Helyeseljük a szigorodó büntetőpolitikát, hiszen a bűnözés szerkezete is hátrányára változik és változott. Többször elmondtam már e Ház falai között, és komolyan gondoltam akkor is, ma is, hogy az utóbbi évtizedben a súlyos bűncselekmények brutálisabbá váltak, az igazán veszélyes bűnözők leleplezése nehezebb lett, ellenük más, hatékonyabb eszközöket kell használni. De azért, mert bűnüldöző szerveink nem tartanak lépést a negatív irányú fejlődéssel, egy, az Európai Közösségbe tartó ország nem taszíthatja népét a folyamatos fenyegetettség állapotába. Az a fenyegetettség - emlékezzünk csak arra, hogy ma már több mint tízféle szervezetnek van joga titkos megfigyelési eszközöket alkalmazni -, a kíméletlen, mérlegelés nélküli büntetés, rosszabb esetben évekig tartó előzetes letartóztatás mint előrehozott büntetés, hovatovább oda vezet, hogy bárki gyanúsítottá válik, ha a hatalom úgy gondolja, és a fordítottja is igaz sajnos: ha a hatalom nem akarja, a nyilvánvaló bűnelkövetőt sem vonják felelősségre. Az utóbbi időkből mindkettőre tudunk példákat.

Belegondoltak-e abba, képviselőtársaim, hogy ha e javaslatból törvény lesz, milyen könnyű lesz gyanúsítottá válni vagy fogdába kerülni? A nyomozó hatóságok ma még zömmel ellenállnak a hatalmi kísértésnek és nyomásnak. De meddig? Ha e javaslatból törvény lesz, elég lesz egy cinikus parancsnok vagy vezető bárminek, akár nyomozásnak, akár őrizetbe vételnek az elrendeléséhez. Hiszen csak rá kell mutatnia a törvényre: kérem, én csak egy jogalkalmazó vagyok. Hogy a törvény ellenkezik kétezer éves jogelvekkel, a humánummal vagy magával a józan ésszel, az nem érdekes.

Mondhatják önök, hogy a bűnös bűnhődjön. Igazuk van. De ki a bűnös és mi a bűne? Mitől, kitől kell védeni a társadalmat? Ennek pontos meghatározása a törvényhozás feladata. És az a gyanúm, és félek, hogy ez a gyanúm alapos, hogy ezt a felelősséget az előterjesztés nem érzi, nem érzékelteti, legalábbis abból, ami előttünk van, ez olvasható ki. Ne essék félreértés, igenis egyetértek a bűnözők szigorú és következetes megbüntetésével, tizenhárom éves ügyészi praxisom erre a bizonyíték. De ragaszkodom a korrekt és a fair eljáráshoz, ragaszkodom a valódi és nem a kreált bűnösök megbüntetéséhez, egy olyan törvényhez, amely biztosítja a feleknek a tisztességes, eredményes és gyors eljáráshoz való jogait.

Mindarra, amit talán a szokottnál keményebb hangon mondtam el, néhány bizonyítékot hadd szolgáltassak a bőséges kínálatból.

Miben tér vissza a javaslat a meghaladni kívánt 1973. évi büntetőeljárási törvényhez? Visszaállítja az eljárásokban a nyomozás túlsúlyát. Erről itt ma már volt szó. A jelenleg is alkalmazott rendszerben az ügy ura a nyomozó hatóság, ezen belül is elsősorban a rendőrség. Ezt kívánta áthelyezni legalább az ügyészségi szintre az 1998-ban elfogadott, kihirdetett, de hatályba nem léptetett törvény. Nem öncélból tette volna ezt, hanem azért, hogy a rendőrségi érdekeken kívül érvényesülhessen a kontroll, a bizonyítékok teljes körének és nem csupán a bűnösséget alátámasztóknak az összegyűjtése és értékelése. Erre ugyanis a jelenlegi ügyészi felügyelet a nyomozás felett nem elegendő. Erre sokszor utaltunk a legfőbb ügyész úr beszámolói kapcsán is, ő maga is tett erre jó néhányszor célzást. Ugyanezen alkalmakkor szóltunk arról, én magam is, hogy az ügyészi váderedményesség 96-97 százalékos mutatója a garanciák és a törvényesség sérelme nélkül tovább már nem fokozható. Az előttünk lévő javaslatból következően azonban tovább lesz fokozható, és felmerül a kérdés: mi szükség van akkor egyáltalán a bíróságra?

A második: a tárgyalási rendszer e javaslat elfogadásával végleg elveszti kontradiktórius jellegét. Nem lesz értelme a kihallgatásnak, szembesítésnek, hiszen az iratokból a bíró mindent kiolvas, amire szüksége van.

(14.40)

Ennek egy ellensúlya van, a kihirdetett, de átírni szándékozott törvényben biztosított eszköz, a felek általi kérdezés joga. Ezt most önök el akarják törölni. Ez arra utal, hogy nem az igazság kiderítése a cél, hanem a nyomozati irat, a vádirat igazolása, az ügy gyors befejezése. De milyen áron? Ráadásul nem is következetes a javaslat, hiszen a vádlott összefüggő előadásának megengedése ugyanúgy elhúzhatja az eljárást. Ez a megoldás nem felel meg a büntetőeljárás legalapvetőbb elveinek, amire már a korábbiakban céloztam.

A harmadik: a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedések formáinak szélesítését jelentette 2000-ben a házi őrizet bevezetése. Ennek a differenciáltabb rendszernek a célja, hogy olyan esetekben, amikor a lakhelyelhagyási tilalom elégtelennek bizonyul, de nem feltétlenül szükséges az előzetes letartóztatás elrendelése, illetve fenntartása, akkor ezen a módon valóban csak a feltétlenül szükséges mértékben korlátozzák - és nem elveszik - a terhelt személyes szabadságát.

A rendőrségi fogdák és előzetesházak túlterheltségének csökkentésére lehetett volna ez alapján számítani, ez azonban a másfél év alatt, amióta ezt alkalmazzák, nem következett be. Az új eljárási törvény ebbe a sorba illesztené az óvadék intézményét, de ez a javaslat ennek hatályba léptetését bizonytalan időre el akarja halasztani. Ugyanakkor épp a büntetés-végrehajtási intézmények túlzsúfoltságára hivatkozva szintén csak később, bár meghatározott időpontban, 2005-ben látják megvalósíthatónak az új büntetőeljárási törvény azon rendelkezéseit, miszerint az előzetes letartóztatást 60 napon túl nem lehet rendőrségi fogdán végrehajtani.

Megállapítható tehát, hogy a házi őrizet az elmúlt másfél évben nem csökkentette az előzetes letartóztatásban lévők arányát. Budapesten hiába avattak új előzetesházat, nem kis férőhellyel, ma is 160 százalékot halad meg a büntetés-végrehajtási intézetek és fogdák túlzsúfoltsága. Ennek ellenére a javaslat előterjesztője szerint az óvadék bevezetése nem indokolt. A tervezett módosítás tehát elveti, illetve késlelteti azokat a reformokat, amelyek a terhelt oldalán is kedvezőbb helyzetet teremthetnének a jelenleginél.

A negyedik: a kétszintű jogorvoslat bevezetése az elsőfokú bíróságok túlterheltségének enyhítését szolgálta 1998-as szabályában. Ez a javaslat átírja ezt. Most olyan ügyeket kíván megyei bírósági hatáskörbe utalni, melyek alig fordulnak elő. A helyi bíróságok meg nyöghetnek tovább a túlterheltségtől.

A következő, ami a legárulkodóbb talán, az ítélőtáblák újraszabályozása. Évek óta halogatja a kormány a táblák felállítását, jóllehet mind az épületek, mind a személyi állomány, mind a forrás réges-rég rendelkezésre áll. E javaslat egyetlen tábla felállítását irányozza elő. Ez egy szemfényvesztés, hiszen nem jelent mást, mint a Legfelsőbb Bíróság kettéosztását, ami azzal az egyetlen következménnyel jár, hogy egy vezetés helyett kettő, egy épület helyett kettő, egy költség helyett kettő lesz. Ez egy értelmetlen dolog.

Nem sorolom tovább, tisztelt képviselőtársaim, hiszen az idő lassan lejár. Hadd mondjak egy idézetet: "Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése - a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával - a tárgyaláson dől el, s amelyben a mainál erőteljesebben érvényesül a kontradiktórius elv, ezen belül a felek rendelkezési joga."

Ez a Boross-kormány által elfogadott 2002/1994. számú, február 14-én hozott kormányhatározat. Ez alapján született az 1998. évi XIX. törvény. Ez felelt meg az európai jogfejlődésnek, ezt támogatta 1998-ban lényegében az egész parlament. Önök most ezt kívánják megsemmisíteni, visszataszítva a büntetőeljárást egy 40 évvel ezelőtti rendbe. Ezt semmi nem indokolhatja, még a bűnözés szerkezetének hátrányos alakulása sem. Nem indokolhatja a büntetőeljárásban eljáró szervek felkészültsége sem, hiszen azzal mind a belügyminiszter úr, mind a legfőbb ügyész úr, mind a Legfelsőbb Bíróság mindig elégedett, tevékenységükről az Országgyűlés is mindig elismeréssel szól.

Egy dolog indokolhatja ezt a változtatást: a semmit nem tisztelő hibás kriminálpolitika. Ez a politika káros a résztvevőkre, káros az eljárások alanyaira, káros az országra. Ezért nem támogatjuk a javaslatot, ahogyan nem támogatta azt az alkotmányügyi bizottság sem.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)