Felszólalás adatai

DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Államtitkár Asszony! Tisztelt Ház! A kétpercessel kezdem, mert én is reagálnék Béki Gabriella hozzászólására és Szabó miniszter úr hozzászólására is. Nem adhatják el az egészségügyi intézményeiket, hiszen azok a forgalomképtelen törzsvagyon részét képezik és ellátási kötelezettséggel terhelt bizonyos fokig.

(15.00)

Én is nagyon furcsának tartanám azt, hogy ezért az ellátási kötelezettségért vagy annak a jogáért fizetnie kelljen az orvosoknak, amikor ugyanakkor az önkormányzati törvényben benne van, hogy neki biztosítania kell az ellátási kötelezettséget a mostani törvénykezés szerint. Nagyon furcsán nézne ki az, ha a "gyere, fizess azért, hogy dolgozhassál!" elvet hirdetnénk. Ez tényleg egy nóvum, de más szakmát illetően is nagyon érdekes lenne, mert akkor más szakma kapcsán is fel lehetne ezt vetni. De nem hiszem, hogy itt erről van szó.

Tisztelt Ház! Idősebb képviselőtársaink talán még emlékeznek arra az időre, amikor úgy ötven évvel ezelőtt a háziorvosi hivatás még szellemi szabadfoglalkozás volt. A doktor bácsi többnyire saját lakásában vagy az azzal egybeépült rendelőben látta el az egész családot. Nemcsak orvos volt, hanem a család bizalmasa, akihez a gyerekneveléstől a házassági konfliktusokig minden kérdésben bizalommal fordulhattunk. Megbecsült és tisztelt polgára volt a társadalomnak, aki ennek megfelelő jövedelemmel és életmóddal bírt. Betegei nagy része biztosított volt, ezért az orvosi számlát az akkori biztosítók: OTI, MABI, OTBA és a többiek fizették a beteg helyett. Ha nyugdíjba vonult, biztos és őt megbecsülő klientúráját, a praxist fiatalabb kollegája vehette át, s a nyugdíjas doktor úr vagy özvegye továbbra is tisztesen megélt a praxisért kapott pénzből.

1950-ben ezt a rendszert gyökeresen felszámolták, az orvosból hivatalnok lett, a beteg pedig alattvaló, aki azt sem választhatta meg, hogy legbizalmasabb, legbensőbb személyes ügyeit kire kívánja bízni. A hivatali rend szabályai szerint kialakított körzeti orvoshoz kellett fordulnia, ha bízott benne, ha nem.

A rendszerváltoztatás után a hivatalnoki lét béklyóiból kitörni vágyó orvosok szándéka, hogy ismét szellemi szabadfoglalkozásúvá válhassanak, s a betegek óhaja, hogy az általuk legjobbnak vélt orvost választhassák, csak hosszú és rögös úton valósulhatott és valósulhat meg.

Az első lépést, a szabad orvosválasztás és az alapellátás úgynevezett funkcionális privatizációját sikerült megteremteni még 1991-ben. Annak érdekében ugyanis, hogy a változásban érdekeltté váljanak az immár vállalkozó orvosok, olyan díjazási rendszert kellett bevezetni, amely 17 milliárd forint többletköltséggel terhelte meg az egészségügyi költségvetést.

A további lépésekre, tehát arra, hogy az orvosok valóban tulajdonosai legyenek annak a rendelőnek, amelyben dolgoznak, és sajátjukként igyekezzenek fejleszteni azt a nagyobb pacientúra érdekében, mind a mai napig várniuk kellett. Elsősorban a háziorvosok, házi gyermekorvosok és fogorvosok várják a praxisprivatizációt, akik ennek a kívánságuknak minden lehetséges fórumon hangot adnak, ettől remélve, hogy siralmasan alacsony nyugdíjukat majdan a praxis értékesítéséből kiegészíthessék.

A betegek ugyan nem nyilvánítottak hasonlóan hangos véleményt, ám végső soron az ő érdekük is ez lenne. Ha a praxis értékesíthető tulajdon, akkor annak értékét elsősorban az adott orvost választó betegek száma határozza meg, ezért az orvos igyekszik úgy kezelni a betegeit, hogy azok hozzá forduljanak, vagyis minél jobb ellátást és emberségesebb, együttérzőbb bánásmódot kapjanak.

Minden egészségügyi politikus pártállásra tekintet nélkül hitet tett a magánosítás mellett. Nagyon jól tudják ugyanis, hogy az orvos évente 16 alkalommal találkozik minden egyes betegével, tehát jelentős véleményformáló erő lehet az orvostársadalom. Kegyeit megnyerni ezért minden politikus józanul felfogott érdeke.

A kormánypártok szándéka szerint a praxishoz való jogot a jelenlegi háziorvosok térítés nélkül, mintegy nemzeti ajándékként megkapnák. Véleményem szerint ezt meg is érdemlik. Évtizedeken át munkájukhoz, felelősségvállalásukhoz, a szakma elsajátításához szükséges tanulóidőhöz képest méltatlanul alacsony fizetést kaptak, és ennek következtében szégyenletesen alacsony nyugdíj vár rájuk. A tényleges tevékenység gyakorlásához szükséges eszközöket, berendezéseket pedig megvásárolhatnák, s a továbbiakban saját tulajdonukként rendelkeznek azzal. Az ehhez szükséges bankhiteleket állami garancia biztosítaná.

A gyökeres rendezést azonban egy lényeges körülmény akadályozza. Az önkormányzati törvény ugyanis a területi önkormányzatok feladatává tette az alapfokú területi ellátás biztosítását, és az ehhez szükséges eszközöket az önkormányzatok tulajdonába adta. Ezt a tulajdonjogot másra átruházni még akkor sem lehet, ha azok tényleges használói a háziorvosok, mert ehhez a önkormányzati törvényt kellene megváltoztatni. Mivel pedig az önkormányzati törvény megváltoztatásához kétharmados többség kell, az ellenzék támogatása nélkül ez nem lehetséges. Bízunk benne, hogy nemcsak szavakban hirdetik a privatizáció üdvös voltát, hanem az e héten megkezdett tárgyalások eredményeként nem lesz akadálya az önkormányzati törvény módosításának sem.

De ha mégsem lehet az említett okok miatt a tényleges tulajdonjoggal járó háziorvosi privatizációt megvalósítani, akkor egyetlen dolgot tehetünk: a most tárgyalt törvényjavaslat szerint a háziorvosok tulajdonába adjuk a praxisjogot, vagy ahogy a törvény fogalmaz: a működtetési jogot. A működtetési jog az adott orvos személyes ellátási kötelezettsége, függetlenül attól, hogy a szolgáltatás milyen szervezeti keretek között történik. Ezzel a lépéssel maga az orvosi tevékenység válik vagyoni értékű joggá.

Ez a felemás megoldás azt jelentené, hogy a jelenleg területi ellátási kötelezettségekkel dolgozó háziorvosok, házi gyermekorvosok, fogorvosok tulajdonává válna az a jog, hogy az őket választó betegek akaratának megfelelően továbbra is ők legyenek jogosultak az ellátásért járó egészségbiztosítási támogatás felvételére. Ez azonban valójában semmilyen lényeges változást nem jelent. Az igazi kérdés ugyanis az, hogy ez a jog milyen mértékű vagyoni jellegű értéket képvisel, miként bocsáthatják áruba, vagyis annak értéke miként realizálható, valamint az, hogy ezt a jogot ki adományozza, milyen garanciális elemek lépnek életbe, mikor jelenik meg az amortizáció a finanszírozásban.

A törvényjavaslat szerint ezeket a kérdéseket rendelet formájában kívánja a kormányzat megoldani. Ezt sokan vitatják, mert véleményük szerint ezeket a kérdéseket is törvényi szinten kellene szabályozni.

A Magyar Demokrata Fórum véleménye az, hogy a rendeleti úton való szabályozás rugalmasabbá teszi a rendszer átalakítását, s ezzel a módszerrel az előre nem kalkulálható problémák könnyebben megoldhatók. Tudjuk, hogy a háziorvosi praxisok privatizációja csupán egy lépés lehet az orvosi hivatás presztízsének, társadalmi megbecsülésének visszaállításához. Egyedüli megvalósulása esetén még fokozhatná is a szakmán belül már eddig is tapasztalható ellentéteket, megoszthatná vagy akár egymással szembe is fordíthatná az egészségügyben dolgozókat. Ezért legalább két további lépésre is sort kell kerítenünk a veszély megelőzése érdekében. Egyrészt át kell alakítani a járóbeteg-szakellátás és fekvőbeteg-ellátás tulajdoni és szerkezeti viszonyait, másrészt a privatizáció során elkerülhetetlen a nem orvos egészségügyi dolgozók, nővérek, műszakiak gyalázatos bérszínvonalának javítása, mert emiatt ez a pálya lassan elnéptelenedik, ám nélkülük működésképtelen az egészségügy, tehetetlen a legjobb orvos is.

Ezekre a kérdésekre a privatizáció önmagában nem adhat megoldást. A jelenlegi funkcionális privatizálás körülményei között is előfordul ugyanis, hogy minimálbért fizet a praxisban dolgozó nővérnek az orvos.

Az egészségügyi privatizációra is érvényes, hogy nagyon kívánatos lenne a különböző politikai pártok közötti megegyezés, abból a felismerésből kiindulva, hogy az egészség ügye mindannyiunk, az egész nemzet ügye, ha úgy tetszik: jövőnk záloga. Európa legbetegebb nemzete vagyunk, ezért minden politikusnak, aki a polisz, vagyis a közösség méltó képviseletére tart igényt, ennek a tragikus állapotnak a jobbításáért kellene dolgoznia; személyes példájával bizonyítani a közvélemény előtt, hogy az egészségügyet értékéhez méltón kezeli, mert ettől remélhető, hogy a közgondolkodás is értéknek fogadja el az egészséget, nem feledve, hogy az ország egészségi állapota túlmutat nemcsak egy parlamenti cikluson, hanem egy emberöltőnyi időn is.

A közmegegyezés biztosíthatná, hogy ne csak ehhez a jó szándékot mutató, ám csonkára sikeredett törvényt tudjuk elfogadni, hanem olyat, melyre büszkék lehetünk utódaink előtt is.

Köszönöm szépen figyelmüket.