Készült: 2020.09.19.18:47:33 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

227. ülésnap (2017.05.22.), 264. felszólalás
Felszólaló Bencsik János (Fidesz)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 15:21


Felszólalások:  Előző  264  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

BENCSIK JÁNOS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Még a vitanap kezdeti szakaszában Harangozó Gábor képviselőtársam úgy fejezte be a hozzászólását, hogy programalapú fejlesztéspolitikára van szükség. Teljesen igaza van, egyetértek ezzel, gyakorlati oldalról, tapasztalatokon nyugvó oldalról megközelítve is, de ezen túlmenően arra is szükség van, hogy az adott térségben, a tájban élők közössége érték- és érdekszövetséget is alkosson. Tehát nagyon fontos az, hogy pontosan meghatározott célok mentén kezdődjön meg az adott térség fejlesztése, de legalább olyan fontos az is, hogy érték- és érdekszövetség álljon mögé, és a szükséges tudással rendelkezzen az a közösség, amely azokat a célokat meg is akarja valósítani.

1990-ben, amikor először megválasztottak közösségi szolgálatra, és Tatabánya polgármestere lehettem, akkor egy év leforgása alatt összeomlott az egyoldalú szocialista nagyipar Tatabányán és a térségében, a szomszédos városokban, mondhatjuk Oroszlányt és Dorogot is. Csak Tatabányán 12 ezer munkahely szűnt meg, tehát 12 ezer ember és a családjaik veszítették el teljes egészében vagy részben a megélhetésüket. És ami ott maradt az egyoldalúan fejlesztett, meglehetősen környezetszennyező nagyipar után, az egy szabdalt, roncsolt, rekultivációra, a tájsebek begyógyítására váró terület volt. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ez a nagyipar elszennyezte a felszíni vizeket, a felszín alatti vizeket, szennyezte a levegőt, a talajt.

Tehát amikor újra kellett gondolni azt, hogy hol, milyen erőforrásokkal rendelkezve, miként akarjuk a jövőt berendezni, akkor szembe kellett nézni azzal is, hogy a táji erőforrások olyan mértékben roncsolódtak, használódtak el, hogy ha azok helyreállításával nem fogunk foglalkozni legesleghamarabb is, elsőként, akkor hiába gondolkodunk mi a munkahelyek pótlásán, hiába gondolkodunk azon, hogy majd olyan otthonos környezetet fogunk kialakítani, ahol az emberek majd jól érzik magukat, és esetleg a helyben lakók, akik elvándoroltak, azok majd vissza fognak jönni ebbe a térségbe, a Tatai-medencébe dolgozni és élni.

Nem volt mást tenni, mint szóba kellett állni egymással, és nemcsak a polgármestereknek, nemcsak az önkormányzatoknak, hanem a polgármestereknek szóba kellett állni a gazdasági társaságok képviselőivel is, azokkal is, akik éppen bebukóban voltak, és azokkal is, akik éppen akkor gondolkodtak azon, hogy vállalkozást hozzanak létre saját maguk, családjuk és a közösség többi tagjának megélhetését is biztosítva. És szóba kellett állni a civil szervezetekkel, azokkal a civil szervezetekkel, akik a saját közvetlen környezetükben fontosnak tartották azt, hogy valami elmozdulás legyen, valami kitörés legyen, mert ők azt mondták, hogy ott szeretnének élni, és azt szeretnék, hogy a gyerekeik és az unokáik is ott éljenek.

És akkor létrejött egy olyan szövetség, az Által-Ér Szövetség ‑ ami a tájat keresztülszelő legnagyobb folyó, végül is egy ér, amely viszi a vízgyűjtő terület vizét egészen a Dunáig ‑, és ebben a szövetségben megfogalmaztuk a legfontosabb célokat, elsajátítottuk a szükséges tudást. Voltak olyan elődök, akik ott születtek vagy ott éltek és ott dolgoztak, akikre érdemes volt odafigyelni. Közigazgatás-szervezésben Magyary Zoltánra, innováció területén Bláthy Ottó Tituszra vagy Öveges professzorra, aztán a fenntartható vízgazdálkodás és agrikultúra területén Mikoviny Sámuelre, akit Selmecbányáról is ismerünk, aki Tatán az Esterházy-uradalomban töltött el jó néhány esztendőt, és a mocsárvilágból egy gyönyörű szép, tervszerűen kialakított halastórendszerrel járult hozzá a térség fejlődéséhez, az uradalom fejlődéséhez, öntözhető gyümölcsösöket hoztak létre.

Tehát amikor megvan a természeti erőforrás, megvan a cél, megvan a tudás és megvan az érték- és érdekszövetség, akkor el lehet indulni, és akkor lehet nézni azt, hogy milyen külső forrásokat lehet megszerezni a belső meglévő bevételeket kiegészítendő. Nem mindig álltak rendelkezésre ilyen források! Az a helyzet, hogy 1990 óta végzem ezt a fajta közösségi munkát, 2010 után jöttek be azok a fejlesztési források, amelyeket be lehetett illeszteni azokba a mozaikszerű kis lukacskákba, ahonnan még az a fejlesztés, az a szolgáltatás, az az infrastruktúra-elem, legyen az fizikális, legyen az szellemi infrastruktúra, hiányzott.

Az ipari park fejlesztése mellett, ami a legfontosabb volt számunkra, oda kellett figyelni ahhoz is, hogy a környezet rehabilitációja is megtörténjen. De ha már az ipari parknál tartunk, három ipari park található a Tatai-medencében: Oroszlány ‑ egyéb­ként szocialista vezetésű város, lehet vele együttműködni, a városvezetéssel ‑, Tatabánya és Tata, három ipari park. Ma már visszapótoltuk azokat az elveszett munkahelyeket, amelyeknek elszenvedtük a hiányát a kilencvenes évek elején, és olyan nagy hozzáadott értékű tevékenységek kerültek meghonosításra, amelyek, én azt mondom, hogy vetekszenek ma már akár a debreceni vagy akár a győri ipari kultúrával. Ki a fene gondolná azt, hogy Tatabánya Magyarország egészségügyi iparának a zászlóshajója? Márpedig ez így van.

Szükség volt ahhoz, hogy olyan kutatás-fejlesztés kerüljön be, ahol biológusokat foglalkoztatnak, száz diplomás biológust kellett fölvenni az elmúlt években annak érdekében, hogy orvosi reagensek előállításához szükséges, megfelelően felkészült munkaerő legyen. És egy részük jött a térségből, egy másik részük Budapestről, a harmadik részük az ország különböző pontjairól, és nagyon sokan jöttek vissza kalandból Magyarországra, mert azt mondták, hogy van értelme ilyen innovatív közegben munkát vállalni és dolgozni.

De ettől még nincs kolbászból a kerítés. És ha valaki azt gondolja, hogy egy-egy lépéssel előrébb tudott jutni, és alapszinten tudta az ott élő emberek megélhetését biztosítani, akkor az tévúton jár, mert az kevés. Igaz, hogy az sem helyénvaló, ahogy Korózs képviselőtársam pontos adatokat hozott, csak azt egy két évvel ezelőtti vitában kellett volna elmondania, mert 2015-ös átlagjövedelmekről beszélt, tehát megnéztük, itt megnéztem, és 2015-ös átlagjövedelmekről beszélt, és nem bruttóról, hanem nettóról. De egyébként igazat mondott, csak nem tette hozzá, hogy egy más idősávból és másként számolva kell értelmezzük. De ezzel együtt azt mondom, hogy tényszerű, és lehet vitatkozni erről is.

De egy biztos, hogy a mai átlagjövedelmek sem elegendőek ahhoz, hogy minden tekintetben lehessen biztosítani az elveszett fizikai erő pótlását, a megromlott egészségi állapot helyrehozatalát, a folyamatos tanulás költségeit, a gyermekek vagy az unokák iskoláztatását. Hát persze, ezt nem lehet. Tehát itt is kellett két és fél évtized ahhoz, hogy el tudjunk jutni odáig, hogy alapszinten meglegyen a biztonság. És akkor ehhez mit kellett még tenni? Éltünk a pályázati lehetőségekkel, ha volt. Rendbe raktuk a hulladékgazdálkodást regionális szinten, 85 település részvételével, mert annak semmi értelme nincs, hogy akár egy város vagy két-három kisebb város saját maga nekiálljon, és ilyen fejlesztéseket megvalósítson. Vagy a regionális szennyvíztisztító modernizálása. Az is az utóbbi években valósult meg milliárdos beruházással.

Mi abban a helyzetben vagyunk, hogy bányából kapjuk a vizet. Tehát egyedül az Észak-dunántúli Regionális Vízmű az, amely két vízbányából, karsztbányából bányászati technológiával kapja a vizet. Ezeket a vízbányákat is rendbe kellett tenni, biztonságba kellett helyezni a technológiát azért, hogy háromszázezer ember számára az egészséges ivóvizet lehessen biztosítani.

Aztán eljutottunk odáig is, amire létrehoztuk alapvetően magát az Által-Ér Szövetséget, rendbe raktuk, gatyába ráztuk magát az Által-eret, az Által-ér vízgyűjtő területét. A belépő szennyező forrásokat már minimalizáltuk, utána tettük rendbe az Által-eret, és próbálkozunk azzal, hogy a tatai Öreg-tó rehabilitációjához szükséges források is rendelkezésre álljanak. És végeztük tovább a szolgáltatási infrastruktúra fejlesztését. Igen, amiről itt beszélt Rétvári államtitkár úr, 10 milliárdos fejlesztést tettünk bele a tatabányai Szent Borbála Kórházba. (Gőgös Zoltán: De mikor?)

(19.30)

És lehet azt mondani, hogy nincs értelme, mert kevés az orvos, meg kevés az ápoló. Hát persze, azzal is kell foglalkozni, de a fejlesztéspolitikai oldalát is kell látni, hogy egy helyi közösségnek, egy politikai vezetésnek vagy települési vezetésnek alapvető kötelessége az, hogy ha 60-70 évvel ezelőtt épült laktanyaépületekben folyik a kórházi ellátás, arra tulajdonképpen alkalmatlan infrastruktúrával, azt ki kell váltani. Ha három és négy telephelyen történik ugyanez, akkor nem lehet jól szervezni a betegutakat, egy helyre kell telepíteni, egy helyen kell megépíteni. Ha energiahatékonysági források is rendelkezésre állnak? Akkor tegyük oda a fejlesztéspolitikai források mellé, és a meglévő épületeket, amiket meg érdemes megtartani, azokat újítsuk föl, mert kevesebb lesz majd a rezsi, de a használati érték is helyre fog állni.

Lehet azt mondani, hogy helytelen a kormánynak és a kormánypártoknak az az álláspontja, hogy elsősorban nem a lakosság számára biztosítjuk az energiahatékonysági forrásokat. Amikor államtitkár voltam, én azt mondtam, hogy leghatékonyabban akkor fogjuk tudni fölhasználni ezeket az összegeket, ha az állam és az önkormányzatok kötelező feladatkörébe tartozó közintézményeket fogjuk felújítani. A büdös életben ‑ elnézést a szóért, kifejezésért ‑ nem fogunk végére jutni az intézményfelújításoknak, a korszerűsítésnek, ha az energetikai célú forrásokat nem vonjuk be. Hála istennek, hogy most a 2014-20-as fejlesztési időszakban is ez lett a prioritás, hogy a kórházaink, az iskoláink, a kormányzati hivatalok, a rendőrség, a járásbíróságok és minden szépen újul meg. Lehet azt mondani, hogy ezek nem olyan látványos beruházások, mert szükségből jár oda az ember, nem pedig szórakozni. Na de könyörgöm, az alapvető állami, önkormányzati szolgáltatásokat mégiscsak csak olyan körülmények között kellene igénybe venni, amely a lehető legolcsóbban fenntartható, korszerű, biztonságos, és még néz is ki valahogy településképi szempontból.

Lehetne sok mindenről beszélni, egyetlenegy dologról szeretnék még. Itt elhangzott az, hogy nem szeretnek az emberek földdel foglalkozni, és nehéz őket rábeszélni. Szeretni kell őket; a tájat is, amiben élünk meg azokat az embereket is, akik potenciálisan még a végén földműveléssel fognak foglalkozni. Ki a csuda gondolta, hogy az egyháztáji vásár Naszályról, egy kétezres kistelepülésről ki tudja úgy nőni magát, hogy a szomszédos nagyvárosban arra rá lehet szervezni egy gördülő kosár bevásároló közösséget, és néhány hónap szervezőmunka után ennek a közösségnek van 500 stabil vásárlója, és hetente kell átadónapot tartani annak a 10-15 termelőnek, akik folyamatosan ott vannak, pedig össze kell rakniuk a csomagokat és kell hozniuk. Ma már egy-egy átadási napon félmilliós forgalom valósul meg. De elkötelezett emberek kellettek ehhez is, helyi hősök, azok, akik valamihez értettek, tudtak lépni. Na, őket kell támogatni, megtalálni, támogatni, segíteni, sokszor nem pénzzel, hanem jó szóval, szeretetteli odafordulással.

Aztán látni azt, hogy az az asszony, aki otthagyta a három műszakot, a biztos egzisztenciát, vett egy tehenet és elkezdett sajtot készíteni, és elkezdte vinni, elkezdett piacozni, és nem tudott még teljesen megélni belőle az egész család, de hozzájut ilyen lehetőségekhez, piachoz segítjük, akkor megveszi a második és a harmadik tehenet, és végigjárja a falut, és azt mondja, hogy emberek, ott az a hátsókert, az a 600-800 négyzetméter, azt ti nem használjátok ott semmire, adjátok már ide. Vörös herével, ezzel, azzal én ezt szépen be fogom vetni, és rendben van a terület, megvan a termék, piacra lehet menni. (Dr. Apáti István közbeszól.) Ehhez már mi kell? Sorolhatnám államtitkár urak felé, hogy mit kellene még csinálni.

Az kellene még, mondjuk, hogy a neszmélyi borvidék fejlesztéséhez is rendelkezésre álljanak azok a források, amelyekre várnak a gazdák, és akkor össze lehet rakni a táji erőforrásokat a hozzáértéssel, a tudással, a kultúrával, a helyi identitással, és meg lehet teremteni azokat a piaci lehetőségeket a vá­ro­sokban, ami a város és vidék, a város és kör­nye­ze­tében lévő falvak együttműködését helyre tudja állítani, ha nem is olyan rendben, mint amilyen volt 70-80 esztendővel ezelőtt, a háborút, a kolhozosítást megelőzően, de minden bizonnyal sok falusi fiatal ember számára az ott maradás gondolatát ez fel tud­ja ébreszteni, és ott lehet tartani. Köszönöm szépen a figyelmet.

Számunkra a vidékfejlesztés ezt jelenti, hogy a vá­rost és a vidékét együtt kezeljük, és próbáljuk összebarátkoztatni azokat az elemeket, azokat az em­be­reket, közösségeket, amelyeket módszeresen szét­vá­lasztottak 40-50 esztendővel ezelőtt. (Taps a kor­mánypártok soraiban.)




Felszólalások:  Előző  264  Következő    Ülésnap adatai