Készült: 2024.04.25.23:44:00 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

233. ülésnap (2001.10.18.), 274. felszólalás
Felszólaló Dr. Turi-Kovács Béla (FKGP)
Beosztás környezetvédelmi miniszter
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka Előadói válasz
Videó/Felszólalás ideje 24:17


Felszólalások:  Előző  274  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. TURI-KOVÁCS BÉLA környezetvédelmi miniszter: (Vaskos iratköteget rak az asztalra.) Tisztelt Ház! Elnök Asszony! Készültünk, valamennyien készültünk, immáron nem tegnap, nem tegnapelőtt, hanem viszonylag hosszú ideje, és nem csak összeállítottunk egy vaskos, és azt kell mondanom, reményeim és hitem szerint - hogy kövessem a miniszterelnök úr szavait - önök által legalább vázlatosan elolvasott anyagot, és ekként az egész működésről valami általános képet átvevő módon felkészültek talán, ugyanúgy, ahogyan mi.

Úgy készültünk és arra készültünk, hogy itt ma nemcsak a tisztelt Ház előtt, hanem az ország polgárai előtt kívánunk beszámolni arról a három és fél esztendőről, amellyel kapcsolatban természetszerűen az alkotmányos rend szerint elsősorban az Országgyűlés felé, de végső soron minden bizonnyal a magyar polgárok felé tartozunk ilyen elszámolási kötelezettséggel.

Meg kell mondanom, a vita nagyjából-egészében úgy zajlott le, ahogy ez várható volt, nagy meglepetéseket nem okozott. A miniszterelnök úr valóban a nemzethez szólt, valóban a nemzethez intézett olyan szavakat, olyan összefoglaló mondatokat, gondolatokat, ami a három és fél évet jellemezte. Aztán persze a vita úgy folytatódott, ahogy ez várható volt. Nem tudom, hogy miféle magyar nyugdíjas miniszter betegség ez, de meg vagyok róla győződve, hogy járványszerűen terjed, és egyfajta feledékenységben és beszédkényszerben jelenik meg. Azt jelenti ez a feledékenység, hogy a saját tevékenységükről úgy el tudnak feledkezni, mintha az évszázadokkal ezelőtt történt volna, és azt jelenti a beszédkényszer, hogy úgy tudnak beszélni mások tevékenységéről, mintha azt soha nem is próbálták volna. Fájdalom, ez az egész mai vitanapot jellemezte.

Az én számomra különösen meglepetés volt egyvalami, és engedjék meg, hogy ezt még elmondjam, merő jó szándékból. Én eddig úgy ismertem az MSZP-t, hogy egy-egy ügyben megszervez valamit, és amit megszervez - ez már egy olyan harmincéves ügy, az előpárttal együtt elég hosszú előélet alapján -, az úgy többnyire működni szokott. De ma, aki minket végignézett, azt kell mondanom, olyan zűrzavart kellett tapasztaljon, ahol az egyes ágazatok keresztbe-kasul jelentek meg (Közbeszólások az MSZP soraiból. - Göndör István: Nem volt itt a miniszter úr!), és olyan helyzet alakult ki, ahol egyértelműen... Bocsánatot kérek, ne a miniszterelnök úrra tessenek hivatkozni, elég, ha önmagukra hivatkoznak, mi is azt tesszük. (Keller László: Te sem voltál itt!) Nos, én azt gondolom, az adott szituációban bizony jobb lett volna - nem magunk miatt, hanem talán azok miatt, akiket tájékoztatnunk kellett volna -, ha olyan vitát folytatunk le, amely egy-egy területen módot és lehetőséget ad arra, hogy kimerítsük azt az egy ágazatot - mondjuk, vegyünk három ágazatot, amely erre az időtartamra elég -, és ezen keresztül nyerjünk keresztmetszetet, hogy mi történt. (Göndör István: Négy témát tettünk fel, miniszter úr!) Önök nem ezt tették, bocsánatot kérek. Olyan számadatokkal jöttek menet közben elő, amelyekről egy percen belül kiderült, hogy valótlanok. Olyan adatokkal jöttek elő menet közben, amelyekre meg sem kellett várni a reflexiót; hát miért kellett volna, hiszen önök is tudták, hogy az egész csak lózung, az egészet azért vezették fel, mert egy hangulatkeltést kívántak szolgálni.

Én szeretném elmondani önöknek, hogy furcsa szokás ez ebben a Házban. Én tudom, hogy szokás volt már Mikszáth Kálmán idejében is, hogy volt két-három Göndöcs Benedek és néhány kiváló torkú beordítozó. De az, hogy egy egész frakció legyen beordítozó, és egy frakción belül többségben legyenek a beordítozók, ez remek teljesítmény. (Göndör István: Ez a Fidesz volt, bocsánat!) Attól tartok azonban, a választók ezt nem fogják díjazni.

 

(17.40)

 

Tisztelt Ház! Amikor a gazdaságpolitikánkról volt szó, akkor világos és egyértelmű álláspontot fejtettek ki azok, akiknek ez volt a feladata, éspedig végre egyszer s mindenkorra tisztáztuk, azt hiszem, hogy Kovács Lászlónak mégsem volt igaza, amikor azt a közgazdasági zsenialitást fedezte fel, hogy önjáró gazdaság. Attól tartok, hogy ilyen gazdaság nincs, nem volt és nem is lesz. Megnyugtatom a magyar közvéleményt, hogy ezt a magyar kormány pontosan tudja, hogy így van, és ezért kezdtünk Széchenyi-programba, ezért kezdtünk a Széchenyi-program továbbfejlesztésébe, mert a magyar gazdaság meg kell hogy feleljen minden kihívásnak.

Szeretném megerősíteni, amit a miniszterelnök úr világosan elmondott, a gazdaságpolitikánk nem öncélú, nem azért történik pusztán, hogy időnként azt mondhassunk, hogy négy, négy és fél, öt vagy annál magasabb százalékban emelkedett a GDP. Ezek csak szolgálnak valamit. Szolgálják azt a közös koalíciós programot, amelynek vannak olyan sarokrészei, amelyek a gazdaság emelkedése nélkül nem valósulhatnának meg.

És akkor most beszéljünk egy olyan területről, amelyről önök úgy ítélték, hogy a kormány túl keveset beszélt, a mezőgazdaságról: a mezőgazdaságról és a vidékfejlesztésről. Nem kell ezt a témát megkerülni, mert úgy gondolom, hogy minden - és most van egy kis önkritika - kétévi vagy két és fél évi hiba ellenére nincs oka a kormánynak ezen a területen szégyenkeznie. Hiszen ha a '94 és '98 közötti időszakot nézzük, akkor természetesen voltak olyan nagy szövetkezeti szervezetek, amelyek nagyon elégedettek voltak, jónak tartották ezt az irányt, és valószínűleg jónak tartanák ma is ezt az irányt.

Mi meg úgy gondoljuk, hogy Magyarország elindult egy olyan fejlődés irányába, amelynél a családi birtokok, a családi gazdálkodások és azok a szövetkezetek kell hogy uralkodóak legyenek, kell hogy döntő jelentőségűen részt vegyenek a magyar mezőgazdaságban, amelyek tulajdonon alapulnak és amelyek önkéntesen jönnek létre. E két lába, két igazi lába lehet a magyar mezőgazdaságnak, és én nagy megnyugvással és örömmel hallottam, hogy a Független Kisgazdapártnak... - de nehéz ezt így most mondani! (Keller László: Melyiknek?) Tehát a független kisgazda frakciónak, azt kell mondanom, tisztelt Ház, alapvető tézise volt - miniszterelnök úr ma megerősítette -, hogy nincs olyan különbségtétel, hogy kicsi birtok, és nincs olyan különbségtétel, hogy nagyobb birtok. Minden családi gazdálkodást, amely egy család megélhetését igyekszik szolgálni, támogatnunk kell. Úgy gondolom, hogy valóban arról van szó, hogy méltó és igazságos az, hogy azok a családi birtokok, amelyek ha csak kiegészítő jövedelmet is biztosítanak egy családnak, vagy pláne ha azt elérik vele, hogy nem kell munkanélküli-segélyért menni, az megéri azt a támogatást, amelyet nyújtanunk kell feléje.

A mezőgazdaságon belül - mi tudjuk - a birtokszerkezet megváltoztatása megkerülhetetlen. De az is egyértelmű, hogy ez a birtokszerkezet-váltás... - nem fogjuk, nem kívánjuk, ki kell jelentenem, nem szeretnénk megengedni, hogy bármiféle erőszakos ráhatással történjen. A nemzeti földalap éppenséggel azt kell szolgálja és azt fogja szolgálni, hogy ezen a nemzeti földalapon keresztül megerősödjenek ezek a családi birtokok, földhöz jussanak ezek a családi birtokok, és egy erős és - azt kell mondanom - a jövőbe bizakodóan néző vidéki társadalom jöhessen létre.

Az egészségügy - szólnunk kell erről is. Az egészségügyben - én azt gondolom - ma Mikola miniszter úr nemcsak visszavert bizonyos támadásokat, hanem világos, egyértelmű koncepciót adott. Egyértelmű - legalábbis számomra - az, hogy nem volt folytatható az ágyláb további elfűrészelése. Az ágylábfűrészelés '94 és '98 között az egészségügyön belül a csődöt jelentette. Én azt gondolom, ma az, amit a mi egészségügyi nemzeti programunk elindított, világos és egyértelmű utat mutat. Tudom, hogy ezen a területen is sokféle érdeksérelem van és bizonyára lesz a jövőben is. Hogyne lenne! Hiszen ma be vannak programozva bizonyos olyan érdekek, amelyek csoportokhoz kötődnek, amely csoportok az érdeksérelem esetén mindig találnak támogatókat, és a saját csoportérdekeik mentén szeretnének olyan eredményeket elérni, hogy akár a reformot is megakadályozzák. Ki kell mondanom: meg vagyok róla győződve, hogy a kormány teljes erővel támogatja, hogy a nemzeti egészségügyi program megvalósuljon. Ez a mi számunkra nemzeti érdek és nemzeti cél. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Nem lesz rá idő!)

Nos, szeretnék még valamiről szólni, amiről ma kevés szó esett. A nyugdíjasokról aránylag elég sok szó esett. Én azt hiszem, hogy mindenki előtt, aki végighallgatta a mai vitát, világos, hogy két olyan szám vetekszik itt egymással, hogy '94 és '98 között - ha tetszik, ha nem - 12 százalékkal csökkent a nyugdíjak reálértéke, most pedig, '98-tól mostanáig 16 százalékkal nőtt. Baj ez? Hát persze, hogy baj, mert nőhetett volna többel is, de ahhoz a gazdaságnak is többel kellett volna nőni. Ki kell jelentenem, hogy a kormány egy olyan kiegyensúlyozott politikát kívánt megvalósítani - és meg vagyok róla győződve, hogy helyes ez az irány -, ahol az ifjúság támogatása, az ifjúság megfelelő életfeltételeinek a megteremtése, mindenekelőtt pedig a lakásviszonyainak a megfelelő megteremtése egyenrangú, legalább egyenrangú súllyal kell latba essen akkor, amikor mérlegelünk, amikor a nyugdíjakról van szó.

Nyugdíjasként meg olyanként, aki már unokák ismeretében lehet, azt kell önöknek mondanom, hogy bizony nincs olyan tisztességes magyar nyugdíjas, aki ne úgy gondolkodna, hogy a jövőt is néznie kell, és a jövőt az ifjúságon keresztül kell néznie. Ezért azt gondolom, hogy az a kiegyensúlyozott kormánypolitika, amit ezen a téren a kormány folytatott, eredményes volt, ez folytatandó; meg vagyok róla győződve, hogy az ország túlnyomó többsége támogatja.

Tisztelt Ház! A környezetvédelemről ma egy nagyon rövid, nem volt ez pengeváltás, inkább egy aprócska kis gondolatcsere kivételével semmilyen szó nem esett, ezért most engedtessék meg nekem, hogy annyi kevéske kis szakmai sovinizmus hadd legyen bennem, hogy erről is ejtek néhány szót.

Való igaz, és az elnök asszonnyal én a magam részéről ebben egyet kell értsek, nevezetesen, hogy a környezetvédelem ma még valahol egy kicsikét az a fajta gyermeke az egész nagy gazdaságnak és társadalomnak, amelynek jó megsimogatni a buksi fejét, jó azt mondani, hogy szeretünk mi téged, meg közel állsz hozzánk, meg hogy mi is azok vagyunk, meg mi is szeretjük a zöldet, meg mi is környezetvédők vagyunk, csak pénzt ne kelljen adni. Való igaz, hogy ez így volt, és reményeink szerint majd nem így lesz. A források elosztása során kétségtelenül a környezetvédelem soha nem az első sorban állt. De mindennek ellenére azt kell mondanom, hogy az a KAC-program, amelyet megvalósítunk és amely a támogatási rendszert biztosítja, rendkívül eredményes volt az eltelt időszakban.

Nem hiszem, hogy van itt olyan képviselő, hogy ha hozzám fordult valamely területnek a támogatása érdekében, ne próbáltunk volna meg valamilyen módon segíteni - ha szennyvízről volt szó, ha hulladékról volt szó. Ezt tartom a legfontosabbnak. Nekünk ezen a téren át kell lépni a saját árnyékunkat, és a legfontosabb részben átléptük. Mert néhány évvel ezelőtt, ha egy polgármestert arról kérdeztek meg, hogy kell-e szennyvízcsatorna a falujába, vagy pláne ha hulladékról volt szó, hogy kell-e majd, hogy hulladéklerakó - akármilyen is - létesüljön, hát bizony nem volt örömmel teli az a polgármester, és nem válaszolt örömmel teli módon. Nem, mert csak gondot látott be. Ma követelik, ma igénylik, és ez egy hatalmás változás - azt kell mondanom - a jövőre nézve. Efelé kell haladni, hogy érdek és igény legyen, hogy ezek megépüljenek.

A környezetvédelemnek kétségtelenül a legnagyobb fegyverténye az volt - és ez nem X-hez, Y-hoz, Z-hez kötődik, sokkal szélesebb körhöz -, hogy ezt a fejezetet le lehetett zárni ez év júniusában. Oroszlánrésze volt ebben a külügynek - ezt valamennyiünknek el kell ismerni -, hiszen egy kifejezetten jó taktikával és egy nagyszerű tárgyalással jutottunk el odáig, hogy szavahihetőnek bizonyultunk. Higgyék el, hölgyeim és uraim, a jövőre nézve kevés olyan fontos dolog van, mint az, hogy a kormány, az Országgyűlés, egyáltalán a magyar politika visszanyerje a teljes mértékű szavahihetőséget.

 

(17.50)

 

Szükségünk van erre jobbról és balról, ha azt akarjuk, hogy a jövőben - és majd itt szeretnék erről szólni - a demokráciát igazán komolyan gondoljuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szó volt itt ma valamiről, ami mellett nem lehet azért elmenni. Elhangzottak itt olyan szavak, én most nem kívánom a képviselőt megjelölni, mintha a demokrácia ez alatt a kormány alatt végveszélybe került volna. Elhangzottak itt olyan szavak, amelyek viszont örömmel töltöttek el - fájdalom, nem igaz -, amelyek lényege az volt, mintha a miénk lenne az egész magyar média. Ez így jó lenne, de egy baj van: szíveskedjenek önök megmondani a médiának, hogy ez így van, hátha tudatosodik bennük, mert én azt gondolom, nekünk erre ráhatásunk nincs. Talán ha önök szólnak, egy kiegyensúlyozottabb média kialakulhat Magyarországon, de ehhez önök is kellenek (Zaj a Fidesz padsoraiból.), mert fájdalom, de a média bizony nem a kormányé. (Dr. Dávid Ibolya: Ne is legyen!)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Aki itt ma Magyarországon arról beszél, hogy a demokrácia veszélyben van, attól tartok, a magyar valósággal nincs tisztában; attól tartok, talán nem is nagyon ebben él. Itt nálunk a demokráciáról ma igen kevés szó esik, és ez nagyon-nagyon jó, mert a demokrácia olyan axióma ebben az országban, amelyről nem nagyon kell beszélni, mert létezik és van. Örüljünk ennek valamennyien, kár ennek a határait oly módon feszegetni, hogy ilyenkor egymásra mutogassunk.

Tisztelt Ház! Én azt gondolom, a magyar kormány egész beszámolójában számomra a legmegkapóbb és a legmegragadóbb éppenséggel az volt, és ez talán az egész mai vitánk rezüméje is lehetne, hogy Magyarországon elindult egy olyan mozgás, amely érintette a tudati részt, érintette a gazdaságot, érintette a polgár egész életvitelét. Elindult valami, aminek a következtében már nem vagyunk - erről meg vagyok győződve - pesszimista nemzet. Elindult egy olyanfajta mozgás, aminek az eredményeként a magyar ember hisz a saját jövőjében. És ha csak ennyit tettünk volna az elmúlt négy esztendőben, akkor óriásit tettünk, mert ha 80 esztendő keserve után a magyar nemzet el tudja hinni, hogy emelkedő nemzet, és el kell hogy higgye, mert az eredmények ezt igazolják, akkor ne romboljuk ezt le, tisztelt képviselőtársaim, se jobbról, se balról, mert akik ebben hisznek, a mieink. Azt kell mondanom önöknek, ez a hit lehet az, amely minket az esetleg még következő, nehéz időszakokon is mindig átsegít.

Talán még valami, amit ezzel összefüggésben mindenképpen el kell mondanom: nem magától ébredt rá a magyar arra, hogy van jövője, sok minden hozzásegítette. Azt mondták, hogy legyünk önkritikusak - szívesen vagyok az. A saját szakterületemen biztos számos olyan dolog van, amit fel lehetne sorolni, mert nem biztos, hogy jól csináltam; de azért tegyék már a szívükre a kezüket az ellenzéki oldalon: kár volt annak idején olyan nagy hangon tiltakozni az ellen, hogy a magyar Szent Korona ide kerüljön, ebbe az épületbe. Kár volt olyan nagy hangon azt hirdetni, hogy jobb helyen van a múzeumban. Kár volt... (Bauer Tamás: Így van.) Bauer képviselő úr, ideírtam, tessék, megmutatom, hogy Bauer képviselő úr beszólása (Felmutatja a papírját.) - ezt nem volt nehéz kitalálni. (Derültség és taps a Fidesz padsoraiból. - Közbeszólás ugyanonnan: Óriási! - Glattfelder Béla: Küzdött, de nem bírta megállni!) Szóval, képviselő úr, én azt gondolom, hogy azok a tömegek, amelyeket ön itt mindennap lát, lehetnek akár irritálóak is, de az én számomra örömteliek, mert ez azt jelenti, hogy ezek az emberek olyasmihez jönnek el, ami egy országot, egy hazát, ezt jelenti a számukra, a közös tudatot, a közös otthont - ezt jelenti. (Moraj az MSZP padsoraiból.)

Hadd mondjam el önöknek, hogy lehetett fanyalogni a millenniumi éven, sokat lehetett ezen fanyalogni. Volt is szó mindenről, hogy sokba kerül a zászló, hadd ne mondjam, mert itt kell kezdeni, hogy mibe került. Lehetett azon fanyalogni, hogy persze, mert korteshadjáratot folytatnak a miniszterek és az államtitkárok. (Bauer Tamás: Így van!) Bauer képviselő úr, ugye tetszett mondani? Jó, rendben van, nem tévedtem. (Derültség a Fidesz padsoraiból. - Dr. Kis Zoltán: Mennyi van még? - Bauer Tamás közbeszól.)

Tehát, kedves képviselőtársaim, ez az egy esztendő Magyarország számára sok szempontból, és a kistelepülések számára, amelyekről - fájdalom - oly kevés szó esett, különösen sokat jelentett. Nem úgy kellett odamennünk a zászlóval - és azt hiszem, ezt mindenki megerősítheti ebben az országban -, hogy odatelefonáltunk, és kértük, hogy legyenek szívesek fogadni minket a zászlóval, hanem az ostromot kellett úgy beosztani, hogy kellő időben és kellő módon jussunk el, mert várták azt, hogy oda elmenjünk. Igenis ki kell jelentenem, hogy az egész magyar nemzet számára egy új helyzetet jelentett az, amikor a lobogót át tudtuk adni egy kistelepülésen, és a kistelepülés polgármestere elmondta, hogy igen, most úgy érzik, hogy az egész magyar nemzet részei. (Taps a Fidesz padsoraiban. - Közbeszólások ugyanonnan: Úgy van!) Megérte, higgyék el, kedves képviselőtársaim, a zászló árát! (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Majd meglátjátok!) Higgyék el, az egész nemzetet szolgálta ez az egész millenniumi esztendő!

Még valami: lehet a Mária Valéria hídról azt írni, hogy csúnya; lehet róla azt írni, hogy túl magas; azt is lehet róla írni, hogy ma már nem ilyet kéne csinálni. De nem ezt jelenti - ez az ott élőknek és a túloldalon élőknek sokkal többet jelent. Ez azt jelenti, hogy az, ami ott felépült, az a magyar kontinuitás; azt jelenti, hogy itt a két nemzet között igenis van olyan átjáró, amely nem most keletkezett, hanem nagyon régen, és a régen keletkezett átjárón keresztül megtalálják egymást. Ez a lényege a hídnak, s persze az is, hogy át tudunk rajta menni; persze az is, hogy nem kompon kell menni, de ez sokkal kevesebbet jelent.

Még valami, engedjék meg, ha már egyszer módom van arra, hogy ma azt is elmondjam, amiről úgy gondolom, a mi három és fél éves kormányzásunknak mégiscsak az igazi lényege. Amikor a rosszízű beszólások mellett az utóbb státustörvénynek elnevezett törvény körül kitörtek azok a viták, amelyekre nem lett volna szabad, hogy sor kerüljön, akkor el kellett gondolkodnom azon, hogy ki, miben és hogyan gondolkodik. Nem sokkal az után, hogy ez a törvény megszületett, módomban volt Székelyföldön járni, és ott egy székely polgármester a következőt mondta: tessék elhinni, 80 év után most érzem először, hogy nemcsak beszélnek rólunk, hanem a nemzet részei vagyunk. Ez a lényeg, kedves képviselőtársaim! Ennek a törvénynek az a lényege, hogy egyetlen magyar se felejtse el a Kárpát-medencén belül, hogy együvé tartozunk; senki ne felejtse el, hogy az, amit teszünk, az minden magyar nemzettársunkért történik.

Tisztelt Képviselőtársaim! Végül azzal szeretném zárni, hogy mégsem volt hiábavaló ez a mai beszélgetésünk. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Bölcs gondolat!) Nem volt ez hiábavaló egyrészt azért, mert akik szeretnek bekiabálni, azoknak erre módjuk volt (Derültség a Fidesz padsoraiból.), és fájdalom, erre csak háromhetente van lehetőség, de én azt gondolom, ezt otthon is meg lehet csinálni, talán még nyugodalmasabb körülmények között is, és valószínűleg ugyanakkora sikere lesz, mint itt. (Pásztohy András közbeszól. - Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Rólad beszélnek! - Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Kik kiabálnak?) Szóval, ez az egyik része a dolognak.

A másik része, azt gondolom, hogy még az ellenzéknek is volt olyan része, talán ezt kell mondanom: hitem szerint a nagyobbik része, akik ezt a mai tárgyalásunkat, mai beszélgetésünket, ezt a mai beszámolót úgy tekintették, hogy ez előre kell vigye a nemzetet, előre kell vigye az országot; úgy tekintették, hogy ők a kritikájukkal, még ha megalapozatlan is az a kritika, valahogy mégiscsak előre kívánnák mozdítani az ország szekerét. Mi meg úgy gondoltuk, hogy a megalapozatlan, rossz kritikából is lehet valamit tanulni; valami olyasmit, hogy ha csak ilyen kritika van, akkor biztos nem csináltuk nagyon rosszul azt, amit eddig tettünk. (Mayer Bertalan: Ajaj!) Mert úgy gondolom, igazán jól támadni akkor lehet, ha súlyos hibák vannak.

Én azt gondolom, nem vagyunk hibátlanok - és akkor most hadd gyakoroljak a hagyományoknak megfelelően önkritikát -, időnként mi is elkövetünk, nem olyan nagy hibákat, de azért valamilyen hibát, és ha ezeket a hibákat elkövetjük, ezt utólag mindig be is ismerjük. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Jaj, ne!) Most éppen olyan stádium van, amikor a hibák felsorolására abból az okból nem kerülhetett sor, merthogy az elismerésre sem került sor. Ha az elismerés bővebb lett volna, minden valószínűség szerint a hibák felsorolására is sor kerülhetett volna.

 

(18.00)

 

Tisztelt Képviselőtársaim! Hitem és meggyőződésem szerint ennek a kormánynak a legfőbb célkitűzései az eltelt három és fél esztendőben teljes mértékben sikerre vezettek, teljesültek. Meg vagyok győződve arról, hogy nemcsak sikerre vezettek, nemcsak teljesültek, hanem ennek a folytatását is biztosítani kell. S ennek a biztosítását a jövőben, úgy gondolom, majd a magyar polgárok teszik meg, akik ebből a vitából is megtanulhatták, megismerhették (Zaj az MSZP padsoraiból.), hogy ki milyen oldalon, milyen nézetek mellett, milyen elkötelezettség mellett vall valamit ezért az országért, Magyarországért.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)




Felszólalások:  Előző  274  Következő    Ülésnap adatai