Készült: 2019.12.10.08:54:16 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

94. ülésnap (2003.10.13.), 189. felszólalás
Felszólaló Gúr Nándor (MSZP)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 10:12


Felszólalások:  Előző  189  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

GÚR NÁNDOR (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Akkor, amikor a felnőttképzésről beszélünk, személyes megítélésem szerint nemcsak és kizárólag a felnőttek képzéséről szólunk, sokkal többről szólunk. Akkor szólunk arról, hogy egy országnak hogyan alakul a várható versenyképessége a későbbi időszakban, akkor szólunk arról, hogyan alakulhat a foglalkoztathatóság kérésköre, hiszen azáltal, hogy a felnőttek minél szélesebb köre magasabb képzettségi szintet, tudást birtokol, természetszerűleg, mint említettem, a foglalkoztathatóság mértéke, nagyságrendje vagy éppen a termelt hozam mikéntje is kialakul, pozitív irányba formálódik. Ilyenképpen a mindenkori nemzeti fejlesztési célok, célkitűzések kérdése is vagy ennek a realizálódása is nyilván megfogható.

Ilyen értelemben, azt hiszem, talán úgy kell kezdenem a mondandóm, hogy a felnőttképzés igazából talán teljes körű társadalmi támogatottságot kell élvezzen, nem tekinthető ez másnak, mint közügynek. Közügy az előbbiekben érintett dolgok és még sok minden egyéb más, nem említett dolog okán is. Azt hiszem, úgy gondolom, hogy a felnőttképzés intézményrendszere mára elég jól kialakult. Az Országos Felnőttképzési Tanácson keresztül vagy épp a FAT-on, tehát a Felnőttképzési Akkreditációs Testületen keresztül mind-mind olyan intézmények vannak ma jelen, és elég jól lehatárolt intézkedési jogkörrel, hatáskörrel, ami egyértelműen szolgálja a felnőttképzés minőségi megvalósulását. Ezek közé tartozik a Nemzeti Felnőttképzési Intézet is.

Úgy gondolom, hogy amikor ebben az országban a foglalkoztatható emberek körén belül durván 650-700 ezer fő azok száma, akik szakképzetlenek, akkor talán nyugodtan mondhatom azt, hogy a felnőttképzés szükségszerűsége nem megkérdőjelezhető dolog. Úgy gondolom, ha a hátrányos, valamilyen fogyatékkal vagy megváltozott munkaképességgel küzdő emberek száma is együttesen meghaladja ezt a nagyságrendet, és valójában az aktív foglalkoztatotti létszámon belül a részarányuk, mármint az ő saját körükön belül a 62 százalékos mértékét érinti azoknak az embereknek, akik ebbe a körbe esnek, akkor megint csak a speciális felnőttképzési kérdéskörök fontosságáról mindenképpen szót kell ejteni.

Ilyen értelemben talán azt lehet rögzíteni, hogy amikor felnőttképzésről beszélünk, akkor társadalmi hozam-, haszontermelésről, versenyképesség-növelésről, foglalkoztathatósági szint emeléséről és bizonyos speciális helyzetek kezeléséről is szólunk. Úgy ítélem meg, hogy ez a törvénytervezet abba az irányba halad, ami megpróbál teret nyújtani arra vonatkozóan, hogy a gazdálkodó szervezetek, vállalkozások, munkáltatói igények kielégülésével is párosuljon.

Gyakorlatilag az akkreditációs folyamatok rendszere, és minden más törvénymódosítás, amely a törvénytervezetben szerepel, tisztább helyzetképet kíván teremteni a mainál. Mondok két példát erre; Sági úr ugyan most már nincs a teremben, de az előbb említette, szerettem volna, ha ő is hallja, de biztos beszélünk majd még egymás között erről, hogy miért is kell másfél év után hozzányúlni, foglalkozni ezzel a kérdéssel. A példa a következő.

A mostani törvénytervezetben benne foglaltatik, hogy olyan, nem üzletszerű belső képzések lefolytatása tekintetében, ahol a vállalkozások keretei között fontosnak tartják azokat a belső képzéseket, amelyeket meg kívánnak valósítani, azokat akkor is meg lehessen tenni, és azokhoz akkor is támogatottságot, pénzügyi kondíciókat lehessen szerezni, hogyha ezek nem akkreditációs keretek között zajlanak le. Miért is van erre szükség? Azért, mert az élet nem feltétlenül azt kívánja meg, hogy akkreditációs programok vagy akkreditációs szervezetek vitelezzék ki a képzéseket, hanem azt kívánja meg, hogy az adott munkakörnyezetben a megfelelő technológiai váltásokhoz hozzáillesztett tudás átadására kerüljön sor. Ezáltal munkahelyek megtartásáról lehet gondoskodni, olyan helyzeteket lehet teremteni, amelyek stabilizálják a kialakult állapotot, tehát a munkavállalók érdekeit szolgálja.

A felnőttképzés egyébként meggyőződésem szerint a munkavállalók és a munkaadók érdekeit is szolgálja, a munkavállaló számára biztonságot adhat, hiszen a munkavállalók közötti versenyben a szakmai potenciálja nő az adott embernek, másik oldalról a munkaadó számára pedig, nyilván azáltal, hogy magasabb, akár elméleti, akár szakmai gyakorlati tudással bír valaki, nagyobb hozamtermelő képességre tehet szert.

De ugyanígy említhetnénk gyakorlatilag a nyilvántartás tekintetében azt a helyzetet is, amely bizonyos értelemben a szankcionálás címszavával illethető, és sokak részéről támadási felületként fogalmazódik meg. Miért kell szankcionálni? Miért nem csak motiválni kell? Hiszem és vallom, hogy minden vonatkozásban a kettő normális egymás mellett működtetése, mármint a motiválás és a szankcionálás szükségszerű. Szankcionálni azért kell, mert adott esetben nyilvántartásba sem vett szervezetek, mondhatni “kóklerekö mások kárára, mostani vagy leendő munkavállalók kárára olyan folyamatokat vitelezhetnek ki, ami a későbbiekben gazdasági veszteséget jelent az érintetteknek, és semmifajta pozitív hozamot a későbbi foglalkoztatók számára nem biztosít.

 

 

(17.40)

 

Vagy éppen azért, mert ugyan lehet, hogy valaki nyilvántartásba veteti magát, akkreditálja magát bizonyos területeken, de mindezek mellett egyéb más formában és egyéb más utakat járva az akkreditáción kívüli tevékenységet folytat, olyat, amire nem jogosult. Természetes és szinte törvényszerű, hogy ezekben az esetekben a konzekvenciákat le kell vonni, hogy ezekben az esetekben adott esetben szankcionálni is kell. Úgy gondolom, hogy ez ad egy tisztább helyzetképet, és ez ad módot és lehetőséget arra, hogy a jogkövető magatartás érvényesülhessen.

Itt kell megemlíteni azt is, ami az akkreditációhoz szervesen és szorosan kapcsolódik, hogy megalakul, kialakul annak a jogorvoslati lehetőségnek a rendszere, amely a FAT által hozott döntéseknek a fellebbezésével párosulhatna. Maga a miniszter gyakorlatilag újabb eljárási folyamat keretei között végignézheti, rátekinthet, új döntést szülhet szakértők bevonása mellett. Azt gondolom, hogy ez mind azt a célt szolgálja, hogy megalapozott, jó és a munkavállalók és a munkaadók érdekeit szolgáló döntések szülessenek.

Tehát összességében azt lehet ezzel kapcsolatban elmondani, hogy az átláthatóság és az ellenőrizhetőség kérdésköre nyilván fontos. Persze, nem ez a legfontosabb, hogy valamit szankcionálni lehessen, hanem sokkal inkább fontos az, hogy érdekeltséget lehessen teremteni annak érdekében, a vonatkozásban, hogy lehetőség szerint minél többen motiváltak legyenek az új ismeretek megszerzésére. Miért mondom ezt? Azért, mert ha a korábbi esztendőkre visszatekintünk, akkor azt lehet látni, hogy Magyarországon évente mintegy 200-250 ezer fő között mozgott azoknak a száma, akik a felnőttképzés rendszerében részt vettek; 200-250 ezer ember. Ha belegondolunk csak a mai állapotba, abba, hogy ma Magyarországon 3 millió 900 ezer és 4 millió között mozog, pulzál folyamatosan a foglalkoztatottak száma egy lassú, de emelkedő trend mellett, akkor azt lehet mondani, hogy ha mindenkire folytatólagosan rotációs elv alapján kerülne sor, akkor 16-18-20 év után szerezhetne új ismeretet az adott munkavállaló. Gondoljuk el, mit jelent az új ismeret szerzése, amit 16-18 év után szerzünk meg! Mennyi a tudásnak a felezési ideje? Mindnyájan tudjuk, hogy az amortizációja a megszerzett tudásnak nagyon gyors. 3-4-5 év alatt gyakorlatilag a felezési idő megfogalmazható. Ha pedig ez igaz, akkor nyilván arra kell alapot teremteni, helyzetet biztosítani, helyzetet adni, hogy minél szélesebb körben, nagyobb érintettség mellett kerüljenek be az emberek minél rövidebb időn belül az új ismeret megszerzésének keretei közé. Magyarra fordítva a szót, évente legalább 700-800 ezer embernek ahhoz a felnőttképzés rendszerébe be kellene kerülni, hogy 5-6 évente legalább az új ismereteket megszerezhesse, amivel a saját pozicionális helyzetét is meg tudja erősíteni a munka világában, ott, ahol a munkaadónak meg kell felelni, ott, ahol a munkavállalók versenyében is helyt kell állni.

Összességében tehát azt tudnám mondani, hogy a minket ért egész életen át tartó tanulás kényszere, kényszeredettsége bizony végigkíséri az életünket, és talán az a jó, ha minél szélesebb körben a társadalom tagjaiban megpróbáljuk ezt tudatosítani és bennük ezt elfogadtatni, megerősíteni azt, hogy mindaz a megszerzett tudás, amit ők felhalmoznak, a saját hasznukat is és a nemzet hasznát is magában hordozza. Éppen ezért mindegyiküket arra biztatom, hogy ennek a szellemében a társadalmi elfogadottságát növeljük az élethosszig tartó tanulás kérdéskörének.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

 




Felszólalások:  Előző  189  Következő    Ülésnap adatai