Felszólalás adatai

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Néhány hét múlva világszerte elkezdődnek azok az ezredfordulós ünnepségek, amelyeknek befejezésére csak az új évezred tényleges megkezdése, 2001. január 1. után kerül sor. Mi magyarok kétszeresen is ünneplünk: ünnepeljük keresztény hagyományainkat, azt, hogy az európai népekkel összekötő keresztény hit kezdetétől, Jézus születésétől számított időszak egy év múlva belép a harmadik ezredévbe, és mint ennek az országnak az állampolgárai ezzel egyidejűleg ünnepeljük államalapító Szent István királyunk trónra lépésének 1000. évfordulóját.

Ha fellapozzuk Európa történelmi atlaszát, láthatjuk, hogy tucatnyi akkor erős állam és nép azóta elenyészett. Végleg eltűnt a történelem porondjáról a kontinens akkori két leggazdagabb állama, a Bizánci Császárság és a Cordobai Kalifátus, de a Burgund Királyságnak, a porosz, a pomerán, a volgai bolgár és alán fejedelemségeknek, a besenyő és ogúz törzsfők országainak is immár csak az emlékét őrzik a történelem könyvek. Szent István államférfiúi tehetsége kellett ahhoz, hogy ebben a bizonytalan, állandóan háborúskodó Európában szilárd államalakulatot hozzon létre.

Mai szóhasználattal élve Szent István rendszerváltó király volt. Elérte apja, Géza fejedelem stratégiai célját, és úgy csatolta Magyarországot a nyugati, latin rítusú kereszténység táborához, hogy amit csak lehetett, megőrzött a korábbi magyar hagyományokból. Oly sok nehézség közepette sem vált szolgai utánzóvá, idegen hatalmak itteni helytartójává, mint a rendszerváltás ürügyén ezt megtette megannyi hazai vezető komor XX. századunkban is. Nem véletlenül könyörögtek hozzá egy, már a középkorban ismert gyönyörű zsoltárban a hazai templomokban törökök dúlásakor, járványok idején vagy történelmi félmúltunkban, az oroszok bejövetelekor is. Mint országunk őrzőjét szólították meg s kértek tőle segítséget századokkal halála után is. Hadd idézzem: "Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga,/ Ki voltál valaha országunk istápja?/ Hol vagy István király? Téged magyar kíván,/ Gyászos öltözetben, Teelőtted sírván."

Nem véletlenül tekintett rá úgy az utókor, mint a magyarság védőszentjére. Szent István minden politikai lépésénél messzemenően ügyelt az ország függetlenségének a hangsúlyozására. Kerülte a találkozást a német császárral, nehogy egy ilyen találkozó bármely protokoll mozzanatát hűbéri felajánlkozásnak lehessen utólag beállítani. Csak a politikai ésszerűség határáig tűrte meg a bizánci rítusú térítőket, mert érzékelte azt a veszélyt, ami a világi és egyházfői hatalom egységét kifejező görög császári koronához fűződő ortodoxiában rejlett.

Annak ellenére, hogy térítőket, nevelőket, majd később a Szent Koronát kérte a pápaságtól, tapintatosan elhárította azt a kérést, hogy az országot Szent Péter védnöksége alá helyezze, mivel Szent Péter evilági széke a pápai méltóság, azaz egy ilyen lépésnek esetleg függetlenséget csorbító következményei lehettek volna. Ehelyett Szűz Máriának ajánlotta fel Magyarország tulajdonjogát, és ez a döntés külpolitikai erényein túlmenően találkozott a magyar néphit korábban meglévő Boldogasszony-kultuszával is, és nagymértékben elősegítette a kereszténység hazai megerősödését.

(18.20)

Magyarország nemzeti lobogóját ezt követően évszázadokon keresztül ékesítette Szűz Mária arcképe.

Szent István ezzel az elhatározással elkerülte azt, hogy Magyarország belebonyolódjon a pápaság és a német császárság közötti invesztitúraharcokba, és fél évszázaddal, évszázaddal előzte meg más európai uralkodók hasonló megfontolásból hozott kinyilatkoztatásait. Spanyolországot - korabeli jogállapota szerint a Leon-Kasztilliai Királyságot - például 1072-ben nyilvánította VI. Alfonz király Szent Jakab tulajdonának, Norvégiát V. Magnus norvég király csak 1170 körül ajánlotta fel Szent Olafnak.

Szent István önzetlenül, a pogány kultuszoknál emberségesebb és az erkölcsi parancsokat erőteljesebben megkövetelő kereszténység terjesztése érekében rendelte el, hogy legalább minden tíz falu építsen egy templomot, bevezette az egyház fenntartásához szükséges tized fizetését, megszervezte az ország első tíz püspökségét. Hamar kiderült, hogy egyházszervező tevékenysége önzetlen volt, és nem a királyi hatalom érdekében történt, mivel halála után két évvel Szent Gellért püspök már keserűen panaszkodott Orseolo Péter királyra, aki - német mintát követve - a királyi kincstár bevételeit növelendő megcsapolta az egyházmegyék és az apátságok tizedjövedelmét, több ellenszegülő püspököt pedig lemondásra kényszerített.

Szent királyunk közigazgatási reformjai máig hatnak, az Elbától keletre eső Európában példátlan az a szívósság, ahogyan Magyarországon fennmaradtak az általa szervezett királyi vármegyék. Ez azt is tanúsítja, hogy életszerű volt, a domborzathoz, úthálózathoz, vizekhez, településhálózathoz jól alkalmazkodott a megyehatárok akkori kijelölése. A hét törzs szállásterületének - a "hetedhét országnak" - a felszabdalása valószínűleg már Géza fejedelem idején megtörtént, a helyükbe lépő 48 királyi vármegye viszont csak Szent István idejében kezdte meg közigazgatási munkáját.

Az első megyésispánok mind az ezredforduló idején éltek, egy részük a megye névadó személye is volt. Például Csanád, Doboka, Veszprém, Hont, Bors és Aba nevét, illetve tetteit megörökítették a régi magyar krónikák. Évszázadokkal később, az osztrák uralom idején ezek a már nemesi vármegyék az alkotmányosság, az önigazgatás és a nemzeti hagyományok legmakacsabb védelmezőivé váltak. Ha első királyunk kritikátlanul át kívánta volna venni a nyugati közigazgatást, akkor nem királyi vármegyéket alakított volna ki, hanem örökölhető grófságokat. A később feudális anarchiába süllyedt Nyugat-Európa saját kárán érzékelte ennek a közigazgatási tévútnak a hátrányait.

Szent István utóda, Orseolo Péter uralmának második, Aba Sámuel utáni szakaszában még kísérletet tett arra, hogy nyugati mintára jövevény hívei számára - mai szóhasználattal élve - privatizálja a megyék területét, de az országos népharag elsöpörte ezt a kezdeményezést. Bizony, az elmúlt évtizedben olyanok, akik korábban mindig csak I. István néven nevezték Szent István királyunkat, előszeretettel éltek hamis hasonlatokkal, miszerint a termőföld és a hazai infrastruktúra idegen kézre adását csak a koppányok ellenzik, Szent István bezzeg befogadta a nyugatiakat. Nos, az ilyen állításokkal szemben történelmi tény, hogy mind a földtulajdon, mind a jogrend, mind a hadvezetés terén első szent királyunk megőrizte a magyar hagyományokat.

Szent István királyunk mindig békére törekedett, mégis - akarata ellenére - sokat kellett háborúznia. Békeszeretetét saját testvérei is megszenvedték. Egyik leánytestvérét Boleszló lengyel király azért űzte el, mert Szent István nem támogatta a csehek elleni háborújában; egy másik lánytestvérét a bolgár cár taszította el magától, mert sógora, Szent István, többszöri sürgetésére sem üzent hadat Bizáncnak. Belföldön 1003-ban Gyula, 1008-ban Ajtony lázadásával sikerrel megküzdött, de háborúznia kellett a bolgárokkal, lengyelekkel és a besenyőkkel is. Legyőzte a kor legerősebbjének tekintett, legjobban felszerelt német császári seregét is. 1030-ban az országba betörő II. Konrád császárt Bécsig szalasztotta, és az ott magára hagyott, szétzilált hadsereget megadásra kényszerítette.

Győzelmének titka éppen az volt, hogy nem vette át szolgai módon a nyugati hadászatot, hanem csak annyit, amennyit helyesnek tartott. Elfogadta és itthon is meghonosította a ütközeteket eldöntő nehézlovasságot mint haditechnikai újdonságot, de elutasította a merev és gyors manőverezésekre nem képes lovagi harcászatot. Továbbra is fenntartotta a régi magyar hetes hadrendet, ami talán a hét törzs önálló csapattestekben való megjelenésének a hagyományából adódott. Ebben a hadseregben volt egy erős derékhad - az ezredforduló idején már zömében nehézlovasság -, volt három elkülönült részből álló mozgékony jobbszárny és egy ugyancsak három részre tagolt balszárny.

Szent István kegyes király volt. Korabeli krónikások csodálkozva írták le, hogy a legyőzött Gyulának és családjának nem esett bántódása. Ajtony utódai még évszázadokig laktak meghagyott birtokaikon, ami Nyugat-Európában elképzelhetetlen lett volna lázadók családjai esetén. Vazul fiainak menekülését nem gátolta meg a fiát, Szent Imre herceget gyászoló királyunk.

Ez a kegyesség a törvényekben is megnyilvánult. Szent Istvánnak a tulajdont és a keresztény hitet védelmező törvényei lényegesen belátóbbak voltak, mint más korabeli országok joggyakorlata. Lengyelországban például a böjt ellen vétkezőknek kitördelték a fogait. Magyarországon ezt a vétket néhány napos koplaltatás árán levezekelhették. Burgundiában a lopáson rajtakapott szolgát azonnal felakasztották, Magyarországon csak a harmadszori visszaesést, azaz a negyedik ilyen esetet követte a halálbüntetés. Szent István tudta, hogy a nomád szokások lazább tulajdonfelfogását, a régebben megszokott életmódot csak lassacskán és türelemmel lehet átvezetni a keresztény életszemlélet világába.

A szolganép alávetettsége közel nem volt nyugati léptékű. Magyarországon például teljesen ismeretlen volt - mert mind a szent király, mind a nép számára elfogadhatatlan volt - a nyugati földesurak első éjszakához való barbár szokása. A nők megbecsültsége egyedülálló volt Európában. Szent István nem vette át azokat a nyugati jogszokásokat, amelyek szerint a lányok vagy az utószülött fiúk nem örökölhettek birtokot. A magyar történelemben később is természetes volt, hogy a nők férjhezmenetelük után megtartották korábbi családi nevüket, és törvény adta joguk volt a szülői birtokból a leánynegyedre.

Szent István sokat tett az akkori ismeretek és a tudomány terjesztéséért. Pannonhalmán, de bizonyára az újonnan alakult püspöki székhelyeken is már működtek az első egyházi iskolák. Tudta, hogy a királyi udvarban minden uralkodónak szüksége van nagy tudású, több nyelven is beszélő, más országok szokásait ismerő tanácsadókra, mert csak az egy nyelvet ismerő királyi udvarok gyengék és kiszolgáltatottak, és erre intette fiát, Imre herceget is. Sajátos módon éppen korunkban önkényesen félreértelmezik ezt az intelmet.

Szent István azt is hangsúlyozta intelmeiben, hogy a törvényeket és az ország szokásait nem tisztelő uralkodók mint zsarnokok könnyen elveszíthetik koronájukat. Erre az intelemre a magyar történelemben trónfosztó kiáltványok alkalmával több esetben is hivatkoztak, például 1707-ben, az Ónodon tartott országgyűlés idején vagy 1849 áprilisában.

Az elmondott példákkal igazolni kívántam, hogy Szent István messze kiemelkedett a korabeli uralkodók közül mind jogalkotását, mind közigazgatási reformjait, mind hadvezéri képességeit, mind pedig emberiességét tekintve. Indokoltan emlékezik meg tetteiről és személyéről a Magyar Országgyűlés ebben a törvényben.

Az elmondott történelmi példákkal azt is bizonyítani szándékoztam, hogy Szent István nem szolgai módon másolta le a nyugat-európai államigazgatás, jogalkalmazás vagy hadvezetés gyakorlatát, hanem ezekből csak a számára is igazolhatóan fejlettebb elemeket vette át, megőrizve a hazai gyakorlat pozitív sajátosságait is. Nem egyesítette tehát Magyarországot a nyugat-európai kultúrkörrel - ahogyan ennek a törvényjavaslatnak a preambuluma szerintem pontatlanul állítja -, hanem csatlakoztatta az országot a keresztény kultúrkörhöz anélkül, hogy veszélyeztette volna az ország indentitását.

A törvényjavaslat hat paragrafusából mindössze egy, az első foglalkozik a Szent István-i államalapítás jelentőségével, a további négy szakasz a Szent Korona történelmi jelentőségének törvénybe iktatását célozza.

(18.30)

Ezek az arányok tükrözik azt a véleményt, hogy egy sikeres és átgondolt államalapítást is tönkretehetnek a tehetségtelen utódok, azaz Magyarország fennmaradásához Szent István sikeres és átgondolt államalapítása mellett döntő mértékben hozzájárult a Szent Korona tisztelete és az utóbbi nyolcszáz évben vitathatatlanul betöltött közjogi szerepe.

A Szent Korona jelentősége egyedi Európában, de egyedi az a jogszokás is, ami a Szent Koronára épült. Csak a kései alkotmányjogi és államjogi fejlődés fedezte fel némileg csodálkozva, hogy az európai korszerű és demokratikus állami berendezkedés logikai rendszere, erkölcsi alapelvei és intelmei évszázadokkal korábban már jelen voltak a magyarországi Szent Koronához fűződő szokásokban. Elég, ha csak a hatalmi ágak, a hatalommegosztás modern államjogi elvére vagy a Szent Korona előtti jogegyenlőség vallástól és nemzetiségtől független, később rendi hovatartozástól is független alapelvére utalok.

A Szent Korona különleges történelmi szerepéhez az kellett, hogy Magyarországon ne pusztán egy ötvös műremeknek tekintsék, ne csak egy királyi ékszernek, hanem Magyarország jelképének. Más országok királyainak akár tucatnyi koronájuk is lehetett vagy készítettek újat, ha már kiment koronájuk formája a divatból, mert ezek valóban is csak királyi kelléktárgyak voltak. Magyarországon a királysághoz mint államformához nem kötődött a Szent Korona, hiszen az államformától független államiság jelképe volt. Manapság többen, nem ismerve a Szent Korona történelmi múltunkban betöltött szerepét, pusztán királyi jelképnek tekintik, és emiatt a Magyar Köztársaság idején anakronizmusnak minősítik a tiszteletét.

Nem szükséges itt megismételnem Antall József miniszterelnök úr 1990. évi beszédét, aki - mielőtt az akkori Országgyűlés elfogadta volna a Szent Koronával ékesített címert - részletesen és példák sokaságával bizonyította azt, hogy a Szent Korona a magyar történelemnek már az utóbbi félezer évében igazolhatóan nem a királyi hatalom jelképe volt. De idézhetem Deák Ferencet is, aki a kiegyezés előtti közjogi viták kapcsán írta azt, hogy a magyar Szent Korona nem a királyság jelvénye, hanem Magyarországnak mint szuverén államnak a jelképe.

Akik most azt próbálják elhitetni számtalan újságcikkben és nyilatkozatban a közvéleménnyel, hogy maradi, feudális restaurációs szándék motiválja a Szent Korona történelmi szerepének a törvénybe iktatását, és azt bizonygatják, hogy ugyanezen szándékok vezérelték a Szent Koronával ékesített címernek az 1990. évi alkotmányba iktatását is, nos, azoknak hadd válaszoljam azt, hogy egy sor európai köztársaság címerében van korona. Elég, ha csak a Lengyel, az Osztrák vagy a Finn Köztársaság címereire utalok. Európa egyik legrégebbi köztársaságának, San Marinónak a címerében már a középkor óta korona jelképezi az ország függetlenségét. Szerencsések és irigylésre méltóak ezek a köztársaságok, mert az ottani ellenzék tiszteletben tartja a nemzet hagyományait és az ország régi címereit.

Hallgatva és olvasva az ellenzéki képviselők Szent Korona elleni felszólalásait - miszerint miért kell erről a szerintük múzeumi tárgyról éppen most vitatkozni - ki kell fejeznem megdöbbenésemet és értetlenkedésemet is. Épp a ma ellenzéki, de 1996-ban kormányon lévő pártok fogadták el azt a 119/1996. (XII.21.) Ogy. határozatot, amelynek alkotmánykoncepciója ezzel a most tárgyalt törvényjavaslattal megegyező. Szó szerint idézhető az akkori országgyűlési határozatból ez a mondatrész: "Az új alkotmány tartalmazzon preambulumot, amely tömören és kifejezően utaljon Magyarország történelmi hagyományaira, ezen belül a Szent Koronára, a magyar államiság ezeréves folytonosságára." Azt kell gondolnom, hogy ma több ellenzéki képviselő legszívesebben letagadná az akkori országgyűlési határozatot, csak hogy kedvére kötözködhessen.

A Szent Korona különleges magyarországi történelmi szerepére már 1100 körül, Kálmán királyunk korában is utal egy pápai levél. A tatárjárás idején IV. Béla minden egyéb kincsénél jobban féltette, és csak 1245-ben hozatta vissza Dalmáciából, és ez közvetve szintén azt igazolja, hogy már akkor különleges, kitüntetett jelentősége volt. Az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. Endre már a Szent Koronára tett esküt, hogy megtartja uralkodói kötelességeit. Ennél a pontnál kell elmondanom azt, hogy Magyarországon már több mint 700 éves hagyománya van a Szent Koronára tett eskünek. A hamisan esküdő - az általános meggyőződés szerint - kockáztatta azt, hogy a Szent Korona megvonja tőle a minden lakosra kiterjedő védelmét, vagy más módon bünteti. Például a krónikaírók az amúgy jó hadvezér I. Béla halálát, akire ráomlott a trón, a Szent Koronára tett hamis esküjének tulajdonították, aki ígérete ellenére nem ismerte el András bátyja fiának, Salamonnak a trónigényét.

A történelmi hagyományt érdemes újra átgondolnunk, és végig kell azt is gondolnunk, hogy a Szent Korona jelenlétében tett eskü lehetősége is megteremthető, hiszen az Amerikai Egyesült Államokban például a Bibliára esküsznek. Nos, ha mi ilyet tennénk, már előre hallom a klerikális reakcióról szóló vádakat.

Visszatérve a Szent Korona történelmi szerepének az eseményeire, Károly Róbert - nem ismerve az ország szokásait - először nem a Szent Koronával koronáztatta meg magát, és emiatt szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy nem tekintik legitim uralkodónak. Így csak 1310-től válhatott az ország törvényes királyává. Nem öncélú fetisizmus volt az a koronázási előírás, hogy csak a Szent Koronával történő koronázás a legitim, hanem rejtve itt az a szándék is meghúzódott, hogy erős uralkodója legyen az országnak, aki ezt el tudja érni. Kán László erdélyi vajda megérezte az erős uralkodót Károly Róbertben, és bölcsen átadta neki a koronát. A magyar történelemben több trónkövetelő nem lehetett a Szent Korona nélkül legitim uralkodó, de többségük jobb is, hogy megbukott ezen a követelményen.

A Velencei Köztársasággal kötött 1382. évi turini békében a Szent Korona már kifejezetten a magyar államot jelképezte és nem Nagy Lajos királyt, aki perszonálunió révén Lengyelországban is király volt. 1401-ben már a Szent Koronával történő szembeszegülésre hivatkozva tartják fogságban a magyar főrendek Zsigmond királyt. A Szent Koronának az önálló hatalmi ágakat, az akkori királyi hatalmat, az egyházi és nemesi hatalmat összefogó szerepe már 600 évvel ezelőtt kialakult, és mint ilyen egyedülálló volt az akkori Európában. Az idegenből jött Zsigmond nehezen, de megértette, hogy ő csak egy alattvalója és egyben csak egy résztvevője a Szent Korona hatalmának, és nem abszolút uralkodó.

Napjainkban nagyon sok valótlan és történelmietlen állítás támadja - elsősorban az ellenzéki pártok részéről - a Szent Korona ténylegesen betöltött történelmi szerepét. Az egyik ilyen hamis állítás az, hogy kirekesztette a hatalomból a nem magyarokat. Sajnos, alkotmányjogász is megjelentetett ilyen, szerencsére tényekkel könnyen cáfolható vélekedést.

A Szent Korona államjogi szerepe évszázadokkal az európai nacionalizmus előtt már kialakult s ebben az eszmekörben a Szent Korona hatalmából anyanyelvétől és vallásától függetlenül bárki részesülhetett, aki a politikai nemzet tagja volt. Ez alatt a szóhasználat alatt akkoriban a nemességet és az egyházat értették. Nemhogy kirekesztő nem volt ez a tan, hanem éppen a legtoleránsabbnak bizonyult. Nem véletlenül vezetett mindig elemi erejű megmozdulásokhoz - már a Habsburg-uralom idején -, amikor az uralkodók kétségbe akarták vonni protestáns alattvalók közjogi szerepét. A Szent Korona eszméje már akkor sem volt alkalmas vallási kirekesztésre. Nemzeti kirekesztésről szó sem lehetett. Aki ilyet állít, az belenézhetne olykor-olykor Liptó vagy Trencsény megye nemesi közgyűléseinek a jegyzőkönyveibe, Kassa, Késmárk vagy Lőcse városok tanácsainak a határozataiba.

(18.40)

A mai kor, ez az évszázad igazolhatóan intoleránsabb volt az itt élő kisebbségekkel szemben, mint a Szent Korona évszázadai! Olyan vádakat is megfogalmaztak a napokban a televízió nyilvánossága előtt, hogy a Szent Korona a feudalizmus, a jobbágyság kirekesztésének a szimbóluma. Ez körülbelül olyan történelmietlen szemlélet, mintha a brit uralkodók szemére hánynánk azt, hogy elődeik lefejeztették a feleségeiket, vagy ha a spanyol bíróságokat ma az inkvizíciós ítéleteket szimbolizáló intézményeknek tekintenénk. Mélységesen igazságtalan ez a sommás ítélet - és még csak nem is igaz!

Minden intézményt a maga korához kell viszonyítani, s egy ilyen viszonyítás a Szent Korona előnyére válik. Először csak a király, a főrendek és az egyház közötti hatalommegosztás jelképe volt 1400 körül, de az 1500-as évek közepétől már a köznemesek és a városi polgárok is részesei voltak a Szent Korona törvényhozó és végrehajtó hatalmának. A jobbágyok a feudális kor gondolkodásának megfelelően nem részesülhettek a hatalomból (Dr. Kiss Gábor: Így van!), de igenis részesültek a Szent Korona védelméből. Háborús veszély esetén a nemességnek kötelessége volt a hadba vonulás, és a török elleni felszabadító háborúk idejéből sok perirat tanúsítja, hogy sok nemes eltagadta a nemességét, csak hogy elkerülje a hadkötelességet, hiszen a Szent Korona védernyője minden országlakosra vonatkozott. Magyarországon elképzelhetetlen lett volna az, ami az 1700-as évek német fejedelemségeiben általános volt, hogy az uralkodók az angol vagy a spanyol királynak adták el katonának saját alattvalóikat. A Szent Korona alattvalókat védelmező jogállását sértette volna meg az, aki ilyet mert volna tenni. Magyarországon már 1401-ből maradt fenn olyan pecsét, amely a szentkoronás pecsétet mint Magyarország országlakóinak a pecsétjét nevezi meg, tudván azt, hogy ez a pecsét minden lakost képvisel Magyarországon, függetlenül rendi hovatartozásuktól.

A jobbágyok kirekesztésének vádja tehát teljesen valótlan, ha a Szent Korona kötelezettségei oldaláról vizsgáljuk a történelmet. Igaztalan akkor is, ha az állampolgári politikai jogok oldaláról közelítjük meg ezt a vádat. A feudális kor Szent Koronájától nyilván történelmietlen lenne polgári kori jogokat megkövetelni. Mihelyt összedőlt a feudális Magyarország, az első adandó alkalommal, az 1848. évi áprilisi törvényekben az akkori országgyűlés a politikai nemzet fogalmát a korábbi nemességről kiterjesztette az egész népre. Mivel a Habsburg-ház nem ismerte el a forradalom törvényeit, a kiegyezés után Apponyi Albert nyújtotta be ismételten azt a jogkiterjesztő törvényt, amely a Szent Korona hatalmából immáron minden magyar állampolgárt - nemzeti és vallási különbségtétel nélkül - részesített. Nemhogy feudális nem volt ez a törvény, de megelőzte Európa sok polgári jogállamát is.

Hallgatva a valótlanságokat, ködösítéseket, alaptalan vádaskodásokat, felvetődik az oktatás felelőssége is. Mit tettünk mi a rendszerváltás utáni évtizedben annak érdekében, hogy ne a marxista osztályharcot hirdetők propagandája uralja történelemtankönyveinket? Miért az a Kádár-kori hazug hozzáállás sugárzik még ma is a tömegtájékoztatásból a Szent Koronával kapcsolatban? Miért akarják valótlan állítások sulykolásával eljelentékteleníteni azt a történelmi hagyományunkat, amire büszkék kellene legyünk a magyar alkotmányosság iránti szerepe miatt? Tenni kell hát nekünk is, pedagógusoknak is annak érdekében, hogy a ténylegesen történt eseményekre és dokumentumokra támaszkodjon a történelemoktatás Szent Koronával kapcsolatos tananyaga, és ne az elmúlt évtizedek történelemhamisításaira.

Amikor szóvá teszem azt, hogy Szent István vagy a Szent Korona történelmi jelentőségét vitató mai támadások mennyire alaptalanok, akkor azt a tényt is el kell fogadnom, hogy ez az agresszív légkör elkerülhetetlenül hatott erre a törvényjavaslatra is. A törvényjavaslat előterjesztőit nyilván nem a konfliktuskeresés, hanem a 2000. év méltó megünneplésének vágya vezérelte. Ezek a kompromisszumok számomra olykor elérik azt a mértéket, ami már a történelmi hitelességet is sérti, és ennek megelőzése érdekében nyújtottam be módosító javaslataimat, amelyeket a törvényjavaslat részletes vitájában kívánok indokolni.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)