A felszólalás szövege:

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Az általános vita első szakaszában az új hivatal sikeres működtetéséhez egyik leglényegesebbnek vélt kérdésként vetettem fel: ha a miniszter szakfelügyelői és más szakmai testületeket működtet, akkor végül is milyen lesz a tudósszakma és a hivatal bürokrata lényege közötti viszony? A 98. § során erre egyértelmű és későbbi vitákat kizáróan megfogalmazott bekezdést nemigen olvashatunk; sajnos az indokolásokban sem.

Egy, remélem, szemléletes példát korábban felidéztem a 20. §-ban foglaltak nyomán. A Rakamazon talált honfoglaláskori fejedelmi leletek elkallódásának okairól volt szó, ami bizonyos, hogy a két pólus korábbi viszonyának a rendezetlenségére utalt - egyébként a parlamenti jegyzőkönyv 31 434. oldalán olvasható. Ugyanennek a 20. §-nak a (2) bekezdése leírja, hogy az Ásatási Bizottság, a következőkben még egy laikus számára is valószínű lesz, hogy itt a legmagasabb rangú szakmai testületről van szó, kilenc tagból áll. Tagjai közül egyet-egyet a földművelésügy és a környezetvédelem minisztériuma delegál, kettőt az MTA jelöl, ötöt pedig az előterjesztő, tehát a kulturális miniszter. A testület, illetve Ásatási Bizottság tanácsadó, javaslattevő feladatkört tölt be. Arról azonban nem szól egyértelműen a törvény, hogy mit is kezd ezekkel a tanácsokkal és/vagy javaslatokkal a hivatal, léphet-e nélkülük, és ha már rendelkezik velük, kikerülheti-e őket - tehát mikor és milyen mértékben van alá-, fölé- vagy mellérendelt viszony közöttük.

Egy példa a paragrafus (1) bekezdéséből: "A feltárási engedélyt a hivatal az Ásatási Bizottság javaslatára adja ki." Lefordítom minisztériumi gyakorlatra: a hivatal csak akkor adja ki az engedélyt, ha már birtokában van a támogató javaslat; különben nem léphet. Viszont ugyanebből a paragrafusból a (4) bekezdés így szól: "A régészeti feltárásokat a hivatal az Ásatási Bizottság bevonásával ellenőrzi." A régészeti feltárás szakmai tevékenység, ellenőrzése szakmai feladat. Tehát álláspontom szerint a bizottságnak kell végeznie, amibe a hivatalt, hogy sajátos funkcióit gyakorolja, köteles bevonni.

Megállapíthatjuk, hogy ugyanazon paragrafuson belül két, azonos rangúnak ítélhető szakmai feladat során a bizottság magasabb és alacsonyabb besorolást kap a hivatalhoz viszonyítva; mindezt annak ellenére, hogy egy egyszerű sorrendi cserével az Ásatási Bizottság a hivatal bevonásával ellenőriz, nemcsak ugyanazt a végeredményt érem el az ellenőrzés tekintetében, hanem a szakmai testület kiérdemelt tekintélyét is megerősítem. Ugyanezért a tekintélymegerősítésért még egy észrevételt engedjenek meg: sajnos szó sem esik arról, hogy a kiváló erőket felsorakoztatni képes Budapesten kívüli centrumokhoz tartozók közül hány százaléknyi tag lesz ebben a bizottságban és másokban. Ha a lefedett területi arányokat tekintem csupán, akkor bizonyosan minimum 50 százalék plusz egy fő, mert szerény vagyok. Ha vidéken élő és dolgozó kitűnőségek eredményeinek a visszaigazolását kérem, természetesen nagy tisztelettel, akkor éppen ennek a tudományos területnek a jogos igénye a megbecsülés fokozott decentralizálása.

Tisztelt Miniszter Úr! Képviselőtársaim! Egy másik terület: az állami költségvetés korlátozatlan és rabló pumpolására mindig akad jelentkező, sajnos gyakran sikerrel. Ezért is örvendetes, hogy a törvényjavaslat néhány helyen, szinte pirulva a szokatlan gondolattól, úgy tesz, mintha a költségeket vagy azok egy méltányos részét más érdekeltekre hárítaná át. A régészeti feltárás tudományos érdek, tehát állami érdek; minden körülmények között az, különösen, ha ő a kezdeményezője. Manapság azonban igen gyakran és nagyon sürgető módon különböző beruházók kívánják meghatározni a helyet, a kezdés idejét, illetve az időtartamot, érvényesítve érdekeiket. Ebben az esetben viszont az említett méltányos részt a költségekből nekik kell állni. Tulajdonképpen a 19. § is ezt szeretné elérni, de én erre a megfogalmazásra egy fillért sem fizetnék. Idézzük fel: "A régészeti feltárások költségeit, a mentő feltárások kivételével, annak kell fedezni, akinek érdekében a feltárás szükségessé vált." Fizessen az állam! Az ő érdeke, ugyebár, az általa gondozott tudomány érdekében történik mind e költséges dolog.

Egy pontosabb megfogalmazás pirulás nélkül kifejezné a nagyon is józan gondolatot, elvárást: fizessen az, aki miatt szükségessé vált a régészeti elemek elmozdítása a régészeti lelőhelyről. Ez, tisztelt hölgyeim és uraim, egészen más. Ebben a két sorban benne van az azonnali elmozdításhoz nem fűződő állami érdek, benne van a leletek közvetlen kiásásán túl jelentkező számos vonzott költség, amit értelmetlen volna itt a nálam bölcsebb hivatal előtt részleteznem. Szorosan idetartozik tehát, mintegy folytatásként, a 22. § (3) bekezdése, csak két mondatot idézek ebből: "A feltárás végzésére jogosult és a beruházó a megelőző feltárásra vonatkozó írásbeli szerződést köt. A szerződésnek tartalmaznia kell a feltárás időtartamát és annak teljes költségét." A költségekről ennyit. Én pedig a szerződésbe foglalnám - mit foglalnám; kényszeríteném - a költségek kötelező megosztásának arányait is.

Még mindig pénzről, de más vonatkozásban: jutalom, anyagi elismerés és büntetés, bírságolás. A 26. § kötelezi az államot, hogy jutalmazza meg azt, aki régészeti lelőhelyet, illetve leletet - feltáráson kívül - felfedez. Maradéktalan egyetértésünket a szándékot illetően egy pontosítással szeretném kifejezni: a múlt tapasztalatai utasítanak, hogy a bejelentőt is jutalmazni kell, tehát nemcsak a felfedezőt - természetesen ugyanabból az összegből. Ez jó esetben ugyanis azt jelenti, hogy a bejelentő maga a felfedező, és így elnyeri a teljes jutalmat, anyagi elismerést. Ez a jó eset nagy valószínűséggel hatásosan csökkenti a lelőhelyek, leletek veszélyeztetettségét, rendszeres kifosztását, de bejelentésre készteti azokat is, akiknek törvénytelen helyzet kialakulására utaló gyanúja van. Lásd: Seuso-ügy, amelyben talán nemcsak a kincset, hanem egy emberéletet is meg lehetett volna menteni ennek fejében. Célszerű lenne jutalom-régészeti lelőhely értékarányrendszert is kidolgozni és ismertetni, túlzó követelések és túl fukar ajándékozó szándék elutasítására és elhárítására. Büntetés: a 82. § szerencsére szintén mellőzi a már keserűen megszokott feltételes módot, és kötelez örökségvédelmi bírság kiszabására, ha például valaki védetté nyilvánított kulturális örökség elemeit megsemmisíti vagy megrongálja. Ezután gyors visszalépésnek tűnik, hogy a 83. § a tettenérés esetét kivéve gyakorlatilag eltörli természetes személyek büntethetőségét.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tegnapelőtt a parlament egységesen megszavazta azt a Rómában fogant Unidroit-egyezményt, amely a lopott vagy jogellenesen külföldre vitt kulturális javak nemzetközi visszaadásáról szól. Ez az egyezmény nagy nyomatékkal hangsúlyozza, hogy az államoknak joguk van esetleges költségeiket bármilyen személlyel megtéríttetni, definitíve kimondja a tulajdonos állam minden irányú védelmét. Az államokat nem gátolhatja semmi, hogy jogaiknak és anyagi érdekeiknek érvényt szerezzenek. Ez a szellem hatja át az egész egyezményt. Az elévülési időket 50-75 évben adja meg, de úgy, hogy az egyes államok 75 évnél nagyobb időtartamot is meghatároznak.

(10.00)

Mit szerénykedünk mi az 1-10 éves elévüléssel? Akikre ez vonatkozik, azok - ők mondják így - guggolva is kibírják. Ha már megemlítettem az Unidroit-egyezményt, a 3. cikk (7) bekezdése szerint a csatlakozás feltétele - hangsúlyozom, feltétele -, hogy a közgyűjtemények anyaga leltárba vett vagy egyéb módon azonosított kulturális javakból álljon.

Államtitkár Úr! Ezzel a sokadszor feltett kérdéssel búcsúzom: hol vannak a közgyűjteményeink hitelesen lezárt leltárai? - nem felejtkezve el természetesen a hang- és filmtárakról sem.

Köszönöm szíves figyelmüket.

ERKEL TIBOR (MIÉP): Elnök Úr! Tisztelt Előterjesztő! Képviselőtársaim! Az előterjesztett képviselői önálló indítvány jól példázza azt a sziszifuszi jogalkotói munkát, amire a családellenes és mélységesen antiszociális Bokros-programot követően rákényszerülnek a gyermekes családok akkori nehéz helyzetén segíteni szándékozó képviselők.

Az 1995 és '97 között durván szétvert családtámogatási rendszer egy-egy szilánkjába botlunk bele még most is nap mint nap, és dr. Salamon László törvény-előterjesztése is egy ilyen felfedett szilánkot kíván ártalmatlanítani. Sőt ez a törvényjavaslat két ponton is helyesbítené a Horn-kormány alatt elfogadott antiszociális, 1997. évi LXXX. törvényt, nem csupán a gyermeknevelési támogatást igénybe vevő három- és többgyermekes családanyákat rehabilitálná és venné őket vissza a társadalombiztosítási ellátottak körébe, hanem egyértelműen kijelenti, hogy a sorkatonai szolgálat alatti idő is a biztosítási idő része. Mindeddig, attól függően, hogy korábban volt-e a behívottnak munkaviszonya vagy nem volt, a társadalombiztosítási ellátások nem azonos módon illették meg a behívottakat.

A Magyar Igazság és Élet Pártjának országgyűlési képviselőcsoportja üdvözli ezt a törvényjavaslatot, különösen most, amikor az 1994 és '98 között kormányzó pártok újabb és újabb demagóg ígéretekkel próbálják megtéveszteni a közvéleményt; gondolok például a nyugat-európai szintű átlagbér kilátásba helyezésére vagy az úgynevezett bébikötvény ígéretére. Szóval most van itt az ideje figyelmeztetni azokat a képviselőtársainkat, akik olyan lelkesen szétzúzták a családi támogatások korábbi rendszerét, és taszítottak szegénységbe több százezer gyermekes családot, hogy mielőtt látványos ígérgetésbe, szemfényvesztő kampányokba kezdenek, ők is fáradozzanak az utánuk maradt szociális szilánkok összeszedegetésében és ártalmatlanításában.

A képviselői önálló indítvány arra is felhívja a figyelmet, hogy mennyire megalapozatlan közgazdasági bázison készült mind a most módosítani javasolt 1997. évi LXXX., mind a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló '97. évi LXXXII. törvény. Éppen azokat a családanyákat zárták ki a biztosítottak köréből, akik több gyermeket neveltek, azaz akiknek fáradsága és anyagi áldozata nélkül fel sem nevelkedhetne a majdani nyugdíjasok megélhetését garantáló munkaerő.

(12.50)

A Bokros-féle filozófiát támogató politikai pártok nemhogy fel sem fogták azt, hogy egy stabilan működő nyugdíjrendszer nem létezhet kellő számú dolgozó korosztály nélkül, hanem kifejezetten büntették és alacsony jövedelemmel, biztosítatlan létbizonytalansággal sújtották a családanyákat, jelesül a gyermeknevelési támogatást igénylőket. Az már a történelem fintora, hogy most, az állampolgárságról, a külföldiek menedékjogáról és a bevándorlásról szóló törvényjavaslat vitái idején nagyon sokszor hallottuk tőlük azt az érvet, miszerint belátható időn belül összeomlik a nyugdíjrendszerünk, ha nem segítjük elő több százezer külföldi Magyarországon történő letelepedését és munkavállalását. Szocialista és szabad demokrata képviselőtársaim, a magyar családok miért nem jók, és a külföldi családok miért jobbak a majdani nyugdíjasok ellátását, gondozását biztosító gyermekek felnevelésére?

Szólni kell még egy problémáról. Ha már a gyermekes családokon ütött egyik seb orvoslása a célja ennek a törvénynek, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy van-e mód teljes mértékben orvosolni ezt a Bokrosék okozta sérülést. A Magyar Igazság és Élet Pártja arra törekszik, hogy a Horn-kormány alatt elhatározott családellenes intézkedések káros következményeit minél szélesebb körben számoljuk fel. Az előttünk lévő törvényjavaslat dicséretes módon feltárta a gyermeknevelési támogatást igénybe vevők sérelmét és a törvény kihirdetésétől számított nyolcadik naptól kezdve már semlegesítené ezt a bajt. Szerintünk azonban úgy is dönthetne az Országgyűlés, hogy 1997 szeptemberéig visszamenően helyreállítjuk a gyermeknevelési támogatásban részesülő anyák biztosítási idejét. Ők gyermekeik nevelése révén egyértelműen megszolgálták ezt az időt, nem lenne méltányos ezt kétségbe vonnunk. Az erre irányuló módosító indítványokat már elkészítettük és benyújtottuk.

Összegezve véleményünket: a Magyar Igazság és Élet Pártja a törvénytervezetet általános vitára alkalmasnak ítéli és támogatja az elfogadását.

Köszönöm szíves türelmét. (Rozgonyi Ernő és dr. Salamon László tapsol.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Az első szakaszban a 12. és a 16. pontra szeretnék utalni, oda adtunk be módosító indítványokat, az értelmező rendelkezéseket tartalmazó 7. §-hoz.

A bevezetőben szeretném megemlíteni, hogy mi igen fontosnak tartjuk az értelmező szakasz pontosságát és kellő részletességét, tekintettel arra, hogy a törvény későbbi magyarázása a törvényalkotó kötelessége és egyedüli lehetősége, tehát éppen ezért a pontos fogalmazások és a mindent tartalmazó részletesség igen jelentős.

A 7. §-t a 12. pontban új 3. ponttal javasoltuk kiegészíteni, eszerint a további pontok számozása értelemszerűen változik. Így szól a módosításunk, kiegészítésünk: "Ipari régészeti leletek: 1711 után földbe került, ipari eredetű, ingó vagy ingatlan kulturális örökség, amelyet régészeti módszerekkel kell feltárni." Indoklásul szeretném figyelmükbe ajánlani, hogy azért, mert esetleg nincs jelenleg valami szem előtt, attól még létezhet, azonban ha szem előtt van, akkor létezése nehezen cáfolható.

A törvényjavaslat a 39. §-ban műemléki jelentőségű területek közé sorolja az ipari vagy közlekedési területet is, amennyiben az egy adott település jellegzetes, történelmileg kialakult szerkezete, összképe, a tájjal való kapcsolata, tér- és utcaképei szempontjából műemléki védelemre és megtartásra érdemes. A tárgyalt ponthoz idézhető példák közé tehát jogosan sorolhatunk ipari régészeti leleteket, mint például az 1848-as szabadságharcot támogató Madarász család ismereteink szerint már a Rákóczi-szabadságharc idején is működő vashámorát.

A 16. pontnál a 7. § jelenlegi 4. pontját javasoljuk kiegészíteni. "Kulturális javak: az élettelen és élő természet keletkezésének, fejlődésének, az emberiség, a magyar nemzet és Magyarország népei történelmének kiemelkedő és jellemző tárgyi, képi" - itt jön a kiegészítésünk: - "és hangrögzített, továbbá írásos emlékei és egyéb bizonyítékai, valamint művészeti alkotások."

A 7. § 3. alpontja a közgyűjtemények közé sorolja a kép- és hangarchívumokat is. Ennek logikus következménye a képi és hangrögzített alkotások szerepeltetése a kulturális javak között. Ennek megfelelően változik egyébként az itt még nem tárgyalt, de ezzel szó szerint megegyező 94. § 15. alpontja, amelyben a kulturális törvény 1. számú mellékletének s) pontja helyébe a következő rendelkezés lép - említettem, hogy szó szerint megegyezik, tehát ezzel a bizonyos 7. § 4. alpontjával kell egyeztetni.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Szeretném figyelmükbe ajánlani Sasvári Szilárd úr 49. §-t kiegészítő javaslatát, amely egyébként az ajánlás 100. pontjában szerepel. Azért tartozik ide, mert Sasvári képviselő úr a következőt ajánlja: "A védetté nyilvánító határozat az államigazgatási határozatokra vonatkozó általános előírásokon kívül tartalmazza: e) a kulturális javak örökségvédelmi bírságolási kategóriába történő besorolását." Számomra ez azt jelenti, hogy a képviselő úr nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen veszély fenyegeti a hang- és képrögzített kulturális javakat, nevezetesen például a rádió vagy a tévék archívumait.

A későbbiekben szívesen visszatérek majd még arra, hogy véleményem szerint ennek a pontnak a fogalmazója nincs igazán tisztában azzal, hogy a hangarchívum mit tartalmaz. Alkalmasint tartalmazhat nemcsak állathangokat, madárhangokat, szimfóniákat, de tartalmazhatja az állathangok mellett az 50-es évek politikusainak örökbecsű hangját is, amelyek az akkori történelem megítélése szempontjából a későbbiekben nélkülözhetetlenek lesznek, a védelmük, az eltüntetésük ellen irányuló védelem történelmi fontosságú. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a MIÉP soraiból.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, és köszönöm a támogató állásfoglalást Lezsák képviselő úrtól és Weszelovszky képviselő úrtól is. Szeretném szíves figyelmükbe ajánlani, hogy a szakma tudomásul veszi az elhangzó hangot, és ezzel szemben egyetlenegy dolog áll: a rögzített hang.

A hang rögzítésének számos módja van ma már, végeredményének is számos formája van, de a megnevezése mindegyiknek ugyanaz. Onnantól kezdve, hogy ezt gyűjteménybe vesszük, bármilyen közgyűjteményben megtaláljuk, ott csak hangrögzített anyagot találunk. Azért vélem én úgy, hogy ennél rövidebb megfogalmazást egy ilyen értelmező szakaszba bevenni nem lehet.

Természetesen nem zárkózom el attól, hogy erről a későbbiekben beszéljünk, én csak azt tartom fontosnak, hogy maga a tény szerepeljen.

Köszönöm szépen. (Taps a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Azt hiszem, az első módosító javaslatom magyarázata egészen közelről csatlakozik Lezsák képviselő úr hozzászólásához.

Én már az általános vita során jeleztem, hogy a szakma és a hivatal kapcsolata, illetve annak kialakítása a jövőbeni együttműködés szempontjából döntő jelentőségű lesz. Tudomásul vettük a bizottsági ülésen, hogy ezt a kérdést hogyan kívánja rendezni a minisztérium, de én ugyanúgy fontosnak tartom, mint Lezsák képviselő úr, hogy a módosítókból azokat is felolvassam, illetve azokat is részletezzem, amelyek erre vonatkoznak, mert a későbbi miniszteri rendelet vagy kormányrendelet elemzése során szeretnénk viszontlátni módosítóink megoldott voltát.

(16.40)

A 33. pontnál kezdem és a 76. pont lesz az utolsó. Szíves türelmüket kérem, hiszen 11 módosító indítványom éppen ebbe a leghosszabb szakaszba került be, úgyhogy most egyfolytában valamivel hosszabban fogok beszélni.

Tehát a 33. pontnál, a "Régészeti lelőhelyek védetté nyilvánítása" fejezetben a 14. § 1. pontjának első mondatát szeretném kiegészíteni, ami így szól: "A védetté nyilvánítás előkészítését a hivatal folytatja le", és ezt úgy kívánjuk kiegészíteni, hogy "az illetékes szakmai fórum kezdeményezésére" a hivatal folytatja le.

Indoklásul szeretném megemlíteni, hogy a 14. § (1) bekezdése f) pontjában az eljárás megindításával egyidejűleg értesítendők között említi a védetté nyilvánítás kezdeményezőjét. Tehát ilyen személy, más hivatal - nemcsak a nagybetűs Hivatal -, illetve hivatali funkció van vagy éppen lennie kell, ez esetben pedig szerepeltetése a jelzett mondatban elvárható. A kiegészítés a 17. § első mondatát is egyértelművé tenné, ahol a "kezdeményezték" homályban hagyja a hiteles kezdeményezőt.

A bizottsági ülésen magyarázatként azt kaptuk, hogy természetes, hogy bárki, utcáról bejött akárki, aki fontos bejelentés tesz az eljárás megindítását kezdeményezve, az a hivatal barátságos fogadására lel, és az eljárás elkezdődik. Ez képtelenség. Azt hiszem, hogy ezt senki komolyan nem veheti, hiszen az utcáról nem azok léphetnek be ilyen ötlettel, akiknek az ötletét komolyan kell venni, hanem ha komolyan vesszük a minisztérium álláspontját, akkor bárki. Bárkinek a bejelentésére pedig a hivatal ugrani nem fog, és nem is tenné ezt okosan. Ettől függetlenül az illetékes szakmai fórum lehet maga a hivatal természetesen, ha a hivatal ezt a kezdeményezést a bejelentésre beindítja, tehát megvizsgálja, hogy mennyire méltánylandó a bejelentés. Egyébként pedig feltételezem, hogy a hivatalnak, illetve magának a paragrafusnak oda kell irányítania a kezdeményezőket, a bejelentőket, ahol a legközelebbi szakmai fórum van.

A 38. pontban a "Régészeti lelőhelyek védetté nyilvánítása" című fejezet 16. §-át kívánnám módosítani, amely a vizsgálatokkal, illetve az ellenőrzéssel foglalkozik. Így szól: "A védetté nyilvánított régészeti lelőhelyeket a hivatal a gyűjtőhely szerinti megyei múzeum - a fővárosban a Budapesti Történeti Múzeum, a továbbiakban illetékes múzeum - közreműködésével rendszeresen ellenőrzi." Ezt szeretném kiegészíteni úgy, hogy évi rendszerességgel, illetve természetes vagy jogi személy kezdeményezésére bármikor ellenőrzi.

Az ellenőrzés rendszerességének minimumhatárát ugyanis meggyőződésünk, hogy meg kell jelölni. Maga az eredetileg használt "rendszeresen" szó is szakaszolást feltételez, de ez ebben az esetben lehet 20-50-100, akárhány év. És ez törvényessé is teszi, ami képtelenség, hiszen az ellenőrzésnek az elpusztítást, elpusztulást kell megakadályoznia vagy megnehezítenie.

Tekintetbe véve az építkezések rohamos szaporodását, a mezőgazdaság átalakulását, például az árvízi munkákat, ahol nincs pardon - minden évben van az utóbbi időben árvíz -; mindezeket tekintetbe véve a regionális sajátosságokhoz igazítható követelményrendszert kell felállítani. Szeretném megemlíteni, hogy ez a bizonyos "rendszeres" szó az eddigiekben is szerepelt, és azt jelentette, hogy egyáltalán nem volt ellenőrzés. S ezt senki számon nem kérhette, hiszen amikor a "rendszeres" szó elhangzott, akkor azt mindjárt a következő évre, a következő évtizedre helyezték ki.

44. pont: a régészeti feltárás. A régészeti feltárásra vonatkozó általános előírások 19. § 3. pontját kívánjuk módosíttatni. Ez így szól: "A régészeti feltárások költségeit a mentő feltárások kivételével annak kell fedezni, akinek érdekében a feltárás szükségessé vált." Az érdekre való hivatkozás félremagyarázható. Itt nem érdek, hanem létesítő ok esete forog fenn, különben pedig minden a magyar állam érdeke, tehát aki régészeti feltárást követel - hogy úgy mondjam -, mert az érdeke így kívánja, az egyúttal azt is mondhatja, hogy maga a költség viszont az államot terheli, hiszen az államnak, a tudománynak s a többi érdeke az, hogy ez megtörténjék, hiszen ez mindenkor bizonyítható, hogy valóban így van. Viszont ha úgy fordítjuk a szöveget, hogy annak kell fedezni, aki miatt szükségessé vált a régészeti örökség elemeinek elmozdítása a régészeti lelőhelyen, akkor sokkal aktívabban be lehet vonni a beruházókat ebbe a költségmegosztásba.

Az 54. és 55. pontoknál a 20. § 4. pontját kívánjuk módosítani. Ez ismét arra utal, hogy a szakma és a hivatal viszonya ebben a törvényben nem pontos, rendezetlen. Így szól - két változatban: "A régészeti feltárásokat a hivatal az ásatási bizottság bevonásával ellenőrzi."

A 20. § 1. pontjában egyértelmű a koncepció: a hivatal az ásatási bizottság szakmai kompetenciáját alapul elfogadva és megjelölve, annak kezdeményezésére, javaslatára ad ki engedélyt. Tehát logikus, hogy szakmai természetű ellenőrzést az ásatási bizottság végezzen a hivatal bevonásával. Tehát javaslatunk, hogy így változzék a szöveg: "A feltárásokat az ásatási bizottság a hivatal bevonásával ellenőrzi." B-változatban - ez van az 55. pontban -: "A régészeti feltárásokat a hivatal az ásatási bizottság által ellenőrizteti."

59. pont: a próbafeltárás. A 21. § (2) bekezdése módosulna: "A hivatal próbafeltárást rendelhet el a lelőhelyek osztályozására, a védelmi fokozat megállapítására, a veszélyeztető források meghatározására." Véleményünk szerint mindaz, amit elmondtam, szakmai feladat, és az iménti hivatkozást szeretném idézni és egyúttal a módosítási javaslatot bejelenteni: "A hivatal az ásatási bizottság kezdeményezésére próbafeltárást rendelhet el" s a többi.

66. pont: megelőző feltárás. A 22. § 3. pontját kívánjuk kiegészíttetni: "A feltárás végzésére jogosult és a beruházó a megelőző feltárásra vonatkozóan írásbeli szerződést köt. A szerződésnek tartalmaznia kell a feltárás időtartamát és annak teljes költségét. A szerződés érvényességéhez..." s a többi, s a többi. Meggyőződésünk, hogy innen fél mondat hiányzik: "... és annak teljes költségét, valamint a költségek megoszlásának arányait."

A 19. § 3. pontjára vonatkozó módosító javaslatot és indoklását szeretném figyelmükbe ajánlani. Ott jeleztük, hogy a nyilvánvaló államérdek mellett a létesítő ok kiváltója, vagyis a beruházó köteles a költségekből részt vállalni. Ennek arányait viszont már a szerződésben javasoljuk rögzíteni.

A 68. pontban a 23. § (1) bekezdése módosulna hasonló szemléletű okokból. A fejlesztések, beruházások tervezése során a megelőző feltárás teljes költségét, de legalább a bekerülési költség 9 ezrelékét kell költség-előirányzatként biztosítani a feltárás fedezetére, s a többi, s a többi. Nyilvánvaló ennek a mondatnak az első feléből, hogy előirányzatként a paragrafus fogalmazója a megelőző feltárás teljes költségére tart igényt.

(16.50)

Mivel azonban nem lehet kiindulni abból a feltételezésből, hogy a teljes bekerülési költség 9 ezreléke ezt minden esetben fedezi, a törvény garanciáját a két mondatszakasz felcserélésében látjuk, ami így szólna: "A teljes bekerülési költség 9 ezrelékét, de legalább a megelőző feltárás teljes költségét kell (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) költségirányzatként..." - bocsánat.

ELNÖK: Képviselő Úr! Az ajánlás szerint 10 perces az időkeret. Természetesen tudom, hogy több mondandó is lehet ehhez a szakaszhoz.

ERKEL TIBOR (MIÉP): Jó, akkor a következő kettőt majd kétpercesben elmondom.

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Vissza kell térnem egypár szó erejéig még a 75. ponthoz, amelyet javaslatomból megelőlegezett és véleményezett Lezsák képviselő úr és Szabó képviselő úr is. Éppen ezért, miután ez mindösszesen négy sor indoklás, szeretném elmondani az eredeti elképzelésünket ezek alapján.

A régészeti lelőhely, illetve lelet feltáráson kívüli felfedezőjét és bejelentőjét anyagi elismerésben kell részesíteni véleményünk szerint. Az indoklásom pedig a következő: a felfedezőket késztetni kell arra, hogy a lelőhelyet, illetve a leletet a legrövidebb időn belül jelentsék be. Államérdek, hogy azokat se késlekedés, se szándékos eltitkolás ne veszélyeztesse. A legjobb esetben - ez volna ugyebár a normális - a felfedező egyben a bejelentő is. Más esetben viszont, amennyiben valamilyen késztetést érez a felfedező, hogy majd csak később vagy egyáltalán ne jelentse be a felfedezését, a bejelentés legyen az állampolgári kötelesség jutalmazott teljesítése. Mi úgy gondoljuk, hogy ez a bizonyos jutalom egy bizonyos összeg, tehát ha el akarja a teljes összeget nyerni a felfedező, akkor jelentse be azonnal, és akkor megkapja a felfedező és a bejelentő közös jutalmát. Abban az esetben viszont, ha eltitkolta és bizonyíthatóan hosszabb időn keresztül is - ez legyen bármilyen idő - eltitkolta a felfedezését, akkor a bejelentőnek állampolgári kötelessége legyen az, de jutalmazott állampolgári kötelessége, hogy bejelent.

A 76. pontnál egy sajnálatos elírásra kell először felhívni a tisztelt képviselőtársaim figyelmét, mert így a javaslat értelmetlen. Itt a lelőhelyek feltárást követő védelméről van szó a 27. § (2) bekezdése alapján.

(17.30)

"Az állapotváltozással járó felmérési, vizsgálati, kutatási munkák elvégzését követően az eredeti állapotot vissza kell állítani, kivéve ha a kutatást a régészeti emlék bemutatása követi." Előrebocsátom, hogy az ásatás után az eredeti állapotot nem lehet visszaállítani, mert a feltárással egyidejűleg megsemmisült a régészeti környezet, kivéve amit konzerválásra hátrahagy: például a falakat, leszedve róla a régészeti rétegeket. Tehát csupán az eredeti felszíni állapot látszatát, kontúrjait lehet helyreállítani.

A folytatásban a törvényjavaslatot tevő azt mondja, hogy ha a kutatást a régészeti emlék bemutatása követi, abban az esetben nem kell visszaállítani, tehát ez a kivétel. A mi további kivételi javaslatunk arra utal, hogy korántsem ez az egyetlen eset, amikor a kivételt alkalmazni kell, mert ugyanígy lehetetlen visszaállítani a felszíni állapotot, ha nagyberuházás előtti humuszolásra kerül sor, ha a helyszínen bányászati tevékenység folyik, mélyépítési munkáknál, víztározóknál és vis maior esetekben. Sajnos a felsorolásnál magától értetődően kellett volna "a kutatást a régészeti emlék bemutatása követi" sor elé "a)"-t tenni, majd "b)"-vel folytatva: "ha nagyberuházás előtti humuszolásra kerül sor", azonban a gépelésnél az "a)" az első kivétel utáni második elé került, és így az egész értelmezés lehetetlenné vált. Szíves figyelmükbe ajánlom: tekintettel arra, hogy az indoklásban szereplő magyarázat helytálló, a betűsor változtatásával próbáljunk inkább segíteni a kialakult helyzeten.

Ezzel részemről a második szakasz véget ért.

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A harmadik szakaszban egyetlenegy ponthoz nyújtottunk be módosító indítványt, és ez szoros kapcsolatban áll a 75. pontban tárgyalt - felfedező, bejelentő - kérdéssel. Akárhányszor erre a paragrafusra, alkalmasint a 83. § (1) bekezdésére nézek, mindig a margitszigeti Madách-szobor letört két karja jut az eszembe, valamint lassan már az eszembe se jut, hogy hány ércszobrot, mellszobrot vittek el az ottani szoborsétányról.

Őszintén remélem, hogy az örökségvédelmi bírság bevezetése a megélhetési bűnözésnek, valamint az imént említett öncélú önkifejezésnek végre gátat szabhat. Ezt a célt szeretné erősíteni ez a módosító indítvány, amely az (1) bekezdés b) alpontját változtatná meg, ami úgy szól, hogy a bírság kiszabásának természetes személlyel szemben nincs helye, ha az annak alapjául szolgáló magatartásnak, illetve cselekménynek a befejezésétől tíz év eltelt. Ez a tíz év ebben a kategóriában mulatságosnak tűnik. Itt is emlékeztetnék az Unidroit-egyezmény szellemére, amely hasonló esetben, bár nem pontosan azonos esetben, 75 évet jelöl meg határidőként. Úgy gondoljuk, hogy ha Európa felé haladunk a csatlakozás tekintetében, akkor ez a tíz év megmosolyognivaló.

Itt mi 25 évet javasolunk, de elképzelhetőnek tartjuk - miután erre lehetőséget teremt az Unidroit is - ennél sokkal nagyobb elévülési idő kiszabását is. Úgy vélem, ez nem igényel túlságosan sok szót. Sok szót az igényel, ami miatt a bírság kiszabható, s ezért Horváth képviselő úrral tökéletesen egyetértek. Ezt a bölcsődében, az óvodában kell elkezdeni, tehát az Oktatási Minisztériumnak, példának okáért, óriási feladatai lesznek azon a téren, hogy erre a paragrafusra egyáltalán ne legyen a későbbiekben szükség.

Köszönöm szépen. (Taps a MIÉP padsoraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Egyetlen mondat a hozzászólásom csupán. A bevezetőben említettem, hogy a kulturális törvény 1. számú mellékletének s) pontja helyébe is javasoljuk figyelembe venni a 7. § érintett pontját a kulturális javakról, tekintettel arra, hogy ez annak természetszerűleg szó szerinti ismétlése. Tehát ha ott elfogadja - és itt biztató jelzéseket kaptam erre - a tisztelt előterjesztő és a parlament "a hangrögzített, továbbá" kiegészítést, akkor azt magától értetődően itt is be kell vezetni. Köszönöm szépen.

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, tisztelt elnök úr. Tekintettel arra, hogy legjobb tudomásom szerint a módosító indítványunkon kívül más módosító indítvány nem érkezett, erről szeretnék szólni. Először is elnézést kérek mindazoktól, akik a módosítót megkapták, mert abban dr. Erkel Tibornak tituláltak, de sajnos, végtelenül sajnálom, nem vagyok doktor (Szórványos derültség.), és ezt a címet bitorolni nem kívánom. A lényegre térve:

A módosító indítvány... - illetve kezdjük a törvényjavaslattal magával! A gyermekes családokon ütött egyik seb orvoslása a célja ennek a törvénynek, ezért el kell gondolkodnunk azon, hogy van-e mód teljes mértékben orvosolni ezt a Bokros-csomag okozta sérülést. A módosítandó 1997. évi törvény 1997. szeptember 1-jétől lépett hatályba. Már eddig is volt arra példa az Országgyűlés törvényhozói munkájában, hogy pozitív értelmű, pluszellátásra jogosító jogszabályokat visszamenőleges hatállyal állapítottunk meg, tavaly például több mint húsz szociális tartalmú nemzetközi egyezmény hatályának kezdetét évtizedekre visszamenőlegesen állapította meg a tisztelt Ház. A Magyar Igazság és Élet Pártja arra törekszik, hogy a Horn-kormány alatt elhatározott családellenes intézkedések káros következményeit minél szélesebb körben számoljuk fel. Ez a törvény is figyelmeztet minket erre a kötelezettségünkre és a javasoltnál még teljesebb jóvátételre.

Az előttünk lévő törvényjavaslat dicséretes módon feltárta a gyermeknevelési támogatást igénybe vevők sérelmét, és a törvény kihirdetésétől számított 8. naptól kezdve már semlegesítené ezt a bajt. Ám szerintünk úgy is dönthetne a tisztelt Ház, hogy 1997 szeptemberéig visszamenőleg helyreállítjuk a gyermeknevelési támogatásban részesülő anyák biztosítási idejét. Ők gyermekeik nevelése révén egyértelműen megszolgálták ezt az időt, nem lenne méltányos ezt kétségbe vonnunk.

Tisztelt Ház! Ezt az indoklást az előterjesztő még a bizottsági ülés előtt kézhez kapta, és végtelen örömömre, előtte találkozván arról biztosított, hogy bár nem látja pontosan a kivezető, illetve a megoldás felé vezető utat, javaslatommal egyetért; kétségtelen, hogy a bizottságban el fogja utasítani ezt a javaslatot, mert most nem tudja, hogy a megoldás mi lenne törvényesen, de nem határolódik el tőle, napirenden tartja, és keresi a megoldást. Ma, úgy vélem, egy baráti beszélgetés keretében olyan választ kaptam tőle, hogy a megoldáshoz vezető út világosabb valamivel, mint az elmúlt hetekben volt, éppen ezért előre is bejelentem, hogy mi kizárólag azért tartjuk fenn ezt a módosító indítványt, hogy jelezzük: úgy érezzük, a magyar családok felé jelentkező állami adósság számunkra sokkal fontosabb, mint a minden kétségen kívül, de mindenképpen és feltétlenül betartandó azon állami adósság, amelyet az elmúlt évtizedekben halmoztak fel, nem a mai kormány képviselői, nem a mai rendszer, hanem egy olyan rendszer, amely ezt az óriási összeget elsősorban a határainkon kívül kiprovokált forradalmi fellépések, zavarkeltések támogatására fordított, ennek ellenére mind a mai napig és feltehetően még hosszú időn keresztül fillérről fillérre pontosan teljesítjük ennek az adósságnak a kifizetését. Úgy vélem, a magyar családok rászolgáltak arra, hogy ugyanilyen pontossággal forduljunk feléjük is adósságunk teljesítésével.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP-frakció soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm. Tisztelt Elnök Asszony! Képviselőtársaim! Úgy érzem, hogy ezen a késői órán fölösleges szavakat fölösleges hozzátenni ahhoz, ami eddig elhangzott, hiszen a Magyar Igazság és Élet Pártja az öt képviselő indítványának megjelenését nagy örömmel fogadta, és legalább akkora örömmel azt, hogy a bizottság gyakorlatilag teljes egyetértésben vállalta a módosító indítvány megfogalmazását és fogadta el azt.

Úgy véljük, hogy ez a hirtelen, kényszer szülte lépés ismét olyan területre, olyan gondokra irányította a figyelmet, amelyet képviselőtársaim, Koltai Ildikótól kezdve, a bizottsági elnökünk, Kökény Mihály képviselő úron keresztül tökéletesen leírtak és a bizottsági indítványban korrekten megfogalmaztak. Mindazok, akik ehhez még további észrevételeket fűztek, számunkra segítettek világosabbá tenni azt a képet, amivel és amiért foglalkoznunk kellett.

Engedjék meg, hogy csupán annyit mondjak még, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártja teljes mértékben, fenntartás nélkül támogatja az indítványt.

Köszönöm szépen. (Taps.)

(20.30)

ERKEL TIBOR, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Államtitkár Asszony!

Észrevételeink az egészségügyet, a gyógyszerellátást, a szociális, a gyermekvédelmi ellátást érintő egyes törvények jogharmonizációs célú, valamint a kötelező egészségbiztosításról szóló 1997. évi LXXXIII. törvényt, továbbá a társadalombiztosítási járulékfizetéssel és az egészségügyi hozzájárulással kapcsolatos törvények módosításáról szóló T/4614. számú törvényjavaslathoz... - kétségkívül hosszú cím, hiszen nyolc törvény megváltoztatását javasolja ebben a törvényjavaslatban a kormány.

Az indítványok célszerűségével egyet lehet érteni, a változtatások jogharmonizációs indíttatását azonban érdemes megvizsgálni abból a szempontból, hogy nem adjuk-e fel jogos nemzeti érdekeinket az uniós országok jogrendjéhez történő gyors alkalmazkodás jegyében, miközben mi magunk még távolról sem vagyunk uniós tagállamok.

Jogharmonizációt szorgalmazó törvényjavaslatnál tehát mindenekelőtt azt szükséges vizsgálnunk, hogy ér-e minket azáltal érdeksérelem, hogy míg országunk vállal bizonyos kötelezettségeket, addig jogosultságokat nem szerez. Átnézve a javaslatokat, megelőlegezhető az a véleményünk, hogy ilyen jellegű súlyos érdeksérelem nem fenyeget minket.

Először a törvényjavaslatnak az egészségügyet érintő első öt paragrafusáról kívánok szólni. A törvényjavaslat az egészségügyi dolgozók szabad áramlásának megvalósulása elől kívánja elhárítani a szükségtelen jogi és adminisztratív akadályokat. Az első két paragrafus az 1997. évi egészségügyi törvényhez viszonyítva lényegében két módosítást tartalmaz. Az egészségügyi törvény 110. § (4) bekezdésében a javaslat az egészségügyi szakképesítéssel rendelkező személyek ideiglenes működési engedélyének kiadását - megfelelő feltételek mellett - az egészségügyi miniszter helyett az Országos Tisztiorvosi Hivatal - OTH - hatáskörébe utalja. Ez a közigazgatási adminisztrációs változás a megvalósulás során lesz érzékelhető.

A második módosítás a 2. § (2) bekezdésében az egészségügyi törvény 112. §-át új (7) bekezdéssel kívánja kiegészíteni. Ezzel a hivatkozott 112. § 3/C pontjában előírt szakmai nyelvvizsga kötelezettségét, illetve ennek igazolását megszünteti.

Amint arról az általános indoklás tájékoztat, az előterjesztő az uniós elvárásokra hivatkozva csökkenteni kívánja az idegen nyelvű egészségügyi munkavállaló magyar nyelvi ismereteivel szemben támasztott követelményeket.

A törvényjavaslat csupán az egészségügyi tevékenység gyakorlásához általában szükséges magyar nyelvi ismeret bizonyításához köti az engedély megadását. A pontatlan fogalmazás sem az általában szükséges nyelvtudás mértékére, sem annak bizonyítási gyakorlatára vonatkozóan nem ad megfelelő eligazítást. Az általános indoklás szerint a működési engedélyért folyamodónak lehetősége nyílik arra is, hogy a szakmai vizsgát részben vagy teljesen idegen nyelven tegye le.

Az uniós elvárások a személyek szabad munkavállalásának lehetőségére, ennek jogi feltételeire vonatkoznak, nem pedig az egészségügyi szolgáltatást nyújtani kívánó egészségügyi dolgozók nyelvi ismereteivel szemben támasztott követelményekre. Ez a követelmény nem lehet annyira szerény, hogy veszélyeztetve legyen általa a magyar betegek egészsége.

Megfordítom: ennek a követelménynek annyira szigorúnak kell lennie, hogy ez a veszélyhelyzet véletlenül se alakulhasson ki. A nyelvi nehézség, a félreértés vagy meg nem értés az egészségügy területén súlyos veszélyeket rejt magában. Nagyon sok tragikus esetről hallottunk az elmúlt évtizedekben a kisebbségi sorba jutott magyar nemzettársainktól; olyan történeteket, hogy mi minden bajhoz, tragédiához vezetett az, amikor a helyi lakosság nyelvét nem ismerő orvosokat, gyógyszerészeket vezényeltek magyarlakta településekre. Akár az idősebbek, akár a legkisebbek nem tudták megértetni bajaikat.

Miután a betegellátás területén a nyelvi ismeret elengedhetetlen, a MIÉP a tárgyalt ponthoz módosító indítványt nyújt be. Az indítvány arra vonatkozik, hogy az egészségügyi törvény 112. §-át kiegészítő új (7) bekezdésben a működési engedély kiadásának feltétele eredményes magyar nyelvű szakmai vizsga legyen, amely által külön nyelvvizsga nélkül a szükséges nyelvi ismeret már valóban bizonyítottnak tekinthető.

A Nemzeti Egészségügyi Tanács tagjaira vonatkozó módosítással a 3. §-ban - mely szerint az OEP főigazgatója is tagja lesz az NET-nek - a MIÉP egyetért. A Magyar Orvosi Kamaráról, illetve a Magyar Gyógyszerész Kamaráról szóló törvényhelyek megváltoztatása viszont aggályokat vet fel. Korábban külföldiek számára kamarai tagság nélkül is végezhető volt - bizonyos külön jogszabályok alapján - meghatározott orvosi vagy gyógyszerészi tevékenység.

A jelenlegi változtatás, elhagyva a külföldi meghatározást, bármilyen természetes személyre kiterjeszti a külön jogszabályok alapján meghatározott orvosi vagy gyógyszerészi tevékenység végzésének lehetőségét, akár belföldiekre is, olyanokra esetleg, akik valamilyen nyomós ok miatt nem tagjai a jelzett kamaráknak. Ennek a változásnak nem lehet jogharmonizációs oka, és a korábbi törvények belföldiek számára kedvező felpuhítása véleményünk szerint szükségtelen.

Kérdőjeleket vet fel a gyógyszertárak létesítéséről és működésük egyes szabályairól szóló 1994. évi törvény módosítása is. A törvénytervezet a gyógyszerészdiploma megszerzését követően ötéves szakmai gyakorlatot követel meg a személyi jog megszerzése érdekében pályázatot benyújtó gyógyszerészek számára, de ez az idő az európai gazdasági térség bármely tagállamában megszerezhető.

Véleményünk szerint nem sértene jogharmonizációs érdekeket egy olyan kikötés, hogy ebből az ötévnyi szakmai gyakorlati időből legalább 1-1,5 évet Magyarországon kelljen eltölteni. Ismerve az egyes országok gyógyszerészi gyakorlatában meglevő jelentős különbségeket, nem helyeseljük azt, hogy a hazai gyakorlat minimális ismerete nélkül személyi jog megszerzésére nyújthassanak be pályázatot más országokban gyakorlatot szerzett gyógyszerészek.

Világszerte óriási konkurenciaharc folyik a gyógyszerpiacok megszerzéséért és az új gyógyszerek elfogadtatásáért. Ez a gazdasági érdek gyakran nem veszi figyelembe az emberi egészség követelményeit, és sok országban piacra dobhatnak új termékeket anélkül, hogy megnyugtatóan feltárták volna az ilyen gyógyszerek használatából fakadó mellékhatásokat és következményeket.

A megnyugtató eredményekhez ugyanis elengedhetetlenül több év kutatómunkája lenne szükséges. Ez a törvényjavaslat a korábbi két évről fél évre csökkenti a gyógyszer-törzskönyvezési eljárás időtartamát. A változtatás egyértelműen növeli a veszélyt, amit a külföldön gyártott, de a gyógyszerhasználat következményeinek kellő feltárása nélkül gyorsan piacra dobott termékek jelentenek. Kell-e vállalnunk ezt a kockázatot? Nem lehetne-e további feltételekhez kötni a lerövidült hazai gyógyszer-törzskönyvezési eljárási időt?

A korábbi években már épp elegendő kedvezőtlen tapasztalat született a miatt az előírás miatt, hogy a biztosított járóbeteg-ellátás keretében csak akkor jogosult a gyógyászati céllal rendelt gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök árának támogatására, amennyiben a finanszírozott egészségügyi szolgáltató e feladatra kijelölt orvosa ezt megrendeli. Ma a korrupció legáltalánosabb kiváltó oka ez a gyakorlat, és ennek a bizonyítása nagyon nehéz.

Sajnos, minden várakozásunkkal szemben ez a törvényjavaslat nem orvosolja ezt a visszás állapotot. A mai helyzeten egy egyszerű módosító indítvánnyal nem lehet segíteni, mi csak arra kívánjuk felhívni képviselőtársaink és a miniszter úr figyelmét, hogy a mai gyakorlat rossz, felülvizsgálatra és változtatásra szorul.

(11.20)

A Magyar Igazság és Élet Pártja egyértelműen üdvözli a törvényjavaslatnak azokat az elemeit, amelyek a külföldön tartózkodók betegségét vagy balesetét gyors segítség révén gyógyítanák. A jogharmonizációs kényszer kétségtelenül siettette ezen a területen az előrelépést. Arra is gondolnunk kell, hogy nemcsak a tehetősebb világjárókat, turistákat szolgálja ez a változtatás, hanem az egyre több, külföldön dolgozó magyar állampolgárt is.

A szociális jogosultságok szabályainak a megváltoztatása többnyire technikai jellegű, és egyet lehet ezekkel érteni. Bizonyos fokú kicsinyességre utal ezek sorában a gyermekgondozási díj összegének az évről évre történő felülvizsgálata. Az önmagában helyes, az anyák érdekeit szolgáló lépés mögött az áll, hogy a gyermekgondozási díjat már nem egyszerűen a minimálbér kétszeresében állapítja meg a törvény, hanem évről évre változó fix összegben. Véleményünk szerint, ha mintegy 300 ezer ember fizetését növeltük meg az idei minimálbér-emelés révén, és várható ugyanennyinél egy 10 ezer forintos emelkedés jövőre is, akkor attól a csak néhány ezernyi, a magasabb kereseti sávban foglalkoztatott, gyermekgondozási díjon levő anyáktól nem kellett volna sajnálni a minimálbér-emelés rájuk kisugárzó hatását.

E miatt a kicsinyes szemlélet miatt van szükség a 20. § alkalmazására jövőre. Ebben az évben amiatt kell alkalmaznunk ezt a paragrafust, mert az év elején megugrott a minimálbér, és emiatt a tavaly megállapított ellátmányok sérelmet szenvedtek. Itt is emlékeztetem arra képviselőtársaimat és az államtitkár asszonyt, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártjának képviselői éppen amiatt javasolták korábban a gyermekgondozási díjnak a minimálbér két és félszeres összegében történő maximálását, hogy a díj két év alatti emelkedése ne értéktelenítse el a két évvel ezelőtt megállapított ellátmányokat. Nos, ez a törvényi változtatás visszaigazolja és részben megoldja a korábbi aggodalmainkat.

Nem értettünk egyet a törvényjavaslat ama szemléletével, amely a biztosítási szférából kizárná a bírósági felülvizsgálat lehetőségét. Itt a 23. § előírására gondolok, amely kategorikusan leszögezi, hogy a gyógyszerek árához nyújtott társadalombiztosítási támogatás megállapítása tárgyában született határozatokkal szemben nincs helye bírósági felülvizsgálatnak. Mi nagyon szemben állunk ezzel a jogállamiságot sértő szemlélettel. Nincs tévedhetetlen társadalombiztosítási igazgatás, egy jogállamban még az Országgyűlés sem tilthatja meg a jogorvoslati szándékokat, azaz ebben a formájában az előterjesztés alkotmányt is sérthet. Az idézett törvényhely korábban is elzárta méltányossági döntések esetében a bírósági fórumok megkeresését, de ez érthető megszorítás, hiszen a méltányosság gyakorlása nem kötelező, és mértéke sem szabható meg. Ebben az esetben azonban a biztosítói és biztosítotti jogviszony egyenlősége csorbát szenvedne, ha a gyógyszerek árához nyújtott társadalombiztosítási támogatás tárgyában született határozatok helyességét nem lehetne bírói fórumokon vitatni.

Hadd hívjam fel még egy kifogásunkra a tisztelt Ház figyelmét! A 25. § arra tesz kísérletet, hogy meghatározza a külföldiek kilétét. Sajnos, a javasolt meghatározás meglehetősen pontatlan, miszerint a külföldi az a természetes személy, aki a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel nem rendelkezik. Ebben az esetben például az összes hajléktalan, akik sajnos többek között lakóhellyel sem rendelkeznek az ország területén, mind külföldi? Javaslom, hogy mindaddig, amíg nem találnak precízebb meghatározást a külföldi fogalmának értelmezésére, maradjon hatályban a korábbi értelmezés, miszerint külföldi az a természetes személy, akinek nincs az illetékes magyar hatóság által kiadott érvényes személyi igazolványa, illetőleg azzal jogszabály értelmében nem köteles rendelkezni. Itt is emlékeztetem képviselőtársaimat arra, hogy a személyi igazolvány szükségességének az ügyében már volt vitánk ezzel a tárcával, és most, ebben az esetben is csak azért jutottak erre a szerencsétlen meghatározásra, mert a szemükben állami túlhatalmat jelképező személyi igazolvány alkalmatlan az önazonosításra.

Mindezen kifogásaink ellenére a Magyar Igazság és Élet Pártja a törvénytervezetet általános vitára alkalmasnak ítéli, és módosító indítványai elfogadása esetén fenntartás nélkül támogatja.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Államtitkár Úr! Egyszerű, de igen fontos kérdést szeretnék feltenni önnek a magyar képzőművészeti főiskola ügyében. Főiskola vagy egyetem? És miért az? Jóllehet, ilyen egyszerűen megfogalmazható a kérdés, ámbár mégis érdemes lesz kissé bővebben kifejtenem, hogy mit takar ez a probléma. Mert valójában tudom, tudjuk, hogy a főiskola vezetése és önök is előszeretettel nevezik egyetemnek a főiskolát, csak azt nem tudjuk, hogy miért. Milyen alapon, ha az intézménynél állítólag nincsenek habilitált tanárok? Pontosabban úgy tudom, hogy egy-kettő azért van, mert Göncz Árpád elnök úr a kilencvenes évek elején nagy hirtelen kinevezett néhány általános avantgárdistát egyetemi tanárnak, de az ő esetükben még inkább felmerül a szakmai hozzáértés és a művészi színvonal, vagyis az alkalmasság kérdése.

Továbbá kérdezem a tisztelt államtitkár urat, hogy igaz-e, miszerint felsőfokú nyelvvizsgával csupán egyetlen tanár rendelkezik. Igaz-e, hogy akár egyetemi, akár főiskolai a képzés, az intézménynél nem készítenek tantervet? Igaz-e, hogy már egy évtizede tanterv nélkül működik a képzőművészeti főiskola? És az is izgalmas kérdés, hogy a tantervnélküliségre alapozva miért kaphat az intézmény normatív állami támogatást.

Tisztelt Államtitkár Úr! Gondolom, nem érik váratlanul kérdéseim, hiszen legalább fél éve levelezünk egymással a főiskola ügyében, pontosan azért, hogy végre betekintést nyerhessek abba a komplett vizsgálati anyagba, ami feltételezésem szerint tartalmazza az előbbiekben felvetett kérdéseimre a választ. Ugyanis elfogadhatatlannak tartom, hogy egy felsőfokú oktatási intézmény pénzügyi gazdálkodásának és szakmai munkájának hiányosságait feltáró vizsgálati anyagot titokként kezeljenek, legalábbis parlamenti pártok képviselői elől elzárt titkos anyagként.

A vizsgálati anyag megismerésére vonatkozó kérésem elutasítása mögött súlyos problémák takargatásának szándékát sejtem. A minisztérium elutasító levelében bizonyos személyiségi jogokra hivatkozik, amit csak abban az esetben tudok elfogadni, ha a minisztérium vezetése felelősséget vállal az ügyben érintett személyekért. De ha az érintett személyek akár gazdasági cselekményekben, akár szakmai munkájukat illetően elmarasztalhatók, és a minisztérium ennek takargatásában részt vesz, azt több, mint helytelennek tartom.

A kérdésem úgy szól, hogy főiskola vagy egyetem. De a hangsúly nem a szavakon, nem az elnevezésen van, hanem a miérten. Miért az, ami, ha egyszer sem megfelelő tanári kara, sem tanterve, sem átlátható gazdálkodása, sem megalapozott szakmaisága nincs? Miért főiskola, ha az? Vagy miért egyetem, ha az? Miért? Ez itt a kérdés, amire megtisztelő válaszát várom. (Taps a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Tisztelt Államtitkár Úr! 1994 és '98 között kétszer ért az a megtiszteltetés, hogy fegyelmi biztosa lehettem a Zeneakadémia ellen indított fegyelmi ügyeknek.

(15.30)

A Magyar Bálint vezette minisztérium mindkét esetben vesztett, ugyanis az ellenőrzési főosztály által készített vizsgálati anyag - kiváló szakmai teljesítmény mindkettő - végkövetkeztetései manipuláltak voltak.

Látatlanban elismerem, hogy hajdani kollégáim ismét remek munkát végeztek. Amennyiben ön, államtitkár úr, rájuk építve adta meg a válaszát, úgy nem lehet akadálya, hogy a vizsgálati anyagot láthassam, hiszen az egy normálisan, szabályszerűen működő művészeti egyetem hivatalos életébe nyújt betekintést az adatok tükrében. Amennyiben azonban a jelentés másról szól, akkor a művészeti ág egyetemen kívül működő kiválóságainak aggodalmai megalapozottak, tehát fenntartom azt az igényemet, hogy a jelentést magát megismerhessem, és addig, de csak addig az államtitkár úr válaszát nem tudom elfogadni.

Köszönöm megtisztelő figyelmét.

ERKEL TIBOR, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Magyarországon a távoli múltba visszanyúló hagyománya van az érdekeiket képviselni nem tudók, a gyámolításra szorulók védelmének. Már Szent István törvényei között szerepelnek olyan cikkelyek, amelyek szerint az özvegyek, az árvák és más gyámolatlan személyek a király különös védelme alatt állanak.

A magyar jogfejlődésben a gyámügyek később is a mindenkori hatalom felügyelete alatt álltak, ellentétben Nyugat-Európával, ahol a gyámügyek inkább a bírósági döntések részét képezték. Ennek az eltérő jogi megoldásnak a gyökere talán a magyar politikai fejlődésben rejlik, Magyarországon ugyanis a királyi vármegyék felbomlása után a vármegyei önigazgatás vette kézbe a nemesek gyámügyeit, míg Nyugaton a változás iránya nem kedvezett a területi önigazgatás kialakulásának, ezért maradt a gyámügy a jóval nehézkesebben működő és kevésbé operatív bírói döntések területén.

Emiatt mindmáig bonyolult feladat összehasonlítani - például jogharmonizációs feladatok keretében - a hazai és a nyugat-európai gyámügyek intézését, ahol jelenleg is hangsúlyosabb a bírósági döntések gyakorlata. A nyugat-európai államokban a gyámhatóság feladatait az úgynevezett gyámbíróságok látják el. Bírósági jellegükből fakadóan elsősorban dönteni tudnak, felügyelni kevésbé.

Ha a nyugat-európai gyámbíróságok működését figyelemmel kísérjük, megállapíthatjuk, hogy a gyámbíróságon kívül mindenütt egy párhuzamos közigazgatási szervezetet kellett kiépíteni, hogy azok a gyámbíróságok által hozott jogi határozatokat végrehajtsák, illetőleg elvégezzék azokat a közigazgatási aktusokat, amelyek tulajdonképpen nem bírói természetűek. Titkon várom azt, hogy a jogharmonizáció keretében a több évszázados múltra visszatekintő és életképesebb magyar megoldást valamikor majd átveszik az uniós tagállamok.

A feudális Magyarországon már kialakult az a szokás, hogy a gyámság ellátása állampolgári kötelesség, visszautasítani csak nagyon nyomós indokok alapján lehetett, és az ellátásáért nem járt díjazás. Minden vármegyében és nagyobb városban a közigazgatás részét képező árvaszékek gyakorolták a kiskorú árva és félárva gyermekek, illetve a felnőtt korú gondnokoltak feletti gyámhatósági jogokat. Azaz személyi képviseleti és vagyoni ügyeikkel foglalkoztak, felügyelték az ellátásukat és taníttatásukat. Sok, szociális problémák iránt fogékony értelmiségi és politikus kezdte meg az életpályáját az árvaszéki feladatok ellátásával, többek között Kossuth Lajos is. Míg az árvaszékek általában rokonoknál vagy befogadó szülőknél, családi közegben helyezték el a gondnokoltakat, Mária Terézia uralkodása alatt a nagyvárosokban létrejöttek az első olyan felekezeti árvaházak is, amelyekben szerzetesek vagy hivatásos nevelők viselték gondját a gyermekeknek. 1768-ban például az országban több helyen - Nagyszebenben, Kassán, Nagyváradon és Debrecenben is - épült királyi utasításra árvaház. Később elsősorban a püspökök karolták fel ennek az intézményhálózatnak a kiépítését. Ilyenek voltak például az egri, a keszthelyi vagy eperjesi árvaházak.

A múlt század közepén már egyes foglalkozások is - például a tanítók, a honvédek vagy a magyar gazdasszonyok is - árvaházakat tartottak fenn. Az 1800-as évek végén 68 árvaházban mintegy 3 ezer gyermeket neveltek a történelmi Magyarország területén. Ezeket az eseményeket azért idéztem fel, mert a családi és az intézeti nevelés előnyei és hátrányai közötti pedagógiai viták már akkor elkezdődtek. Charles Dickens regényei pedig már az 1800-as évek közepén felhívták a figyelmet az árvaházak érzelmi sivárságára és az ottani gyermekek kiszolgáltatottságára.

Ma gyakran úgy jelenik meg az intézeti és a családi keretben történő nevelés vitája, mint egyfajta rossz szocialista örökség elleni küzdelem, holott a szocialista éra legfeljebb eltúlzott arányban alkalmazott egy, már kétszáz éve meglévő intézményt. Ez a múlt arra is figyelmeztet minket, hogy a gyámügyekben nincsenek kizárólagos megoldások. Bizonyos esetekben továbbra is előnyösebbnek tűnhet az intézet, például kevesen tudják azt, hogy a gyermekek egy jelentős hányada csak tizenéves korában kerül állami gondozásba, és ilyen korban már nehezebben találni befogadó családot. Azaz számukra valószínűleg célszerű az intézményi hálózat igénybevétele.

A modern polgári Magyarország az 1877. évi XX. törvényben alkotta meg az első gyámügyi törvényt. Ez a törvény folytatta a hazai hagyományokat, és közigazgatási feladattá tette a gyámügyeket.

A szocialista diktatúra időszakában a gyámügyek intézése elvesztette viszonylagos önállóságát, és a feladatok ellátását teljesen a tanácsok szociális osztályai vették át. Mindenképpen nagy előrelépés volt a múlthoz viszonyítva a három és fél évvel ezelőtt hozott, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény. Ennek a hatályos törvénynek a megváltoztatását javasolja ebben a törvényjavaslatban a kormány.

Mi történt ezalatt a néhány év alatt, hogy egy több mint száz szakaszból álló törvénymódosítás indokolttá válhasson? Minden jel szerint elsősorban szemléletváltás történt. A korábban kirívó mértékben családellenes szocialista-szabad demokrata kormányzást egy, a családosok és gyermekek iránt megértőbb vezetés váltotta fel. Önmagában már ez a szemléletváltás jótékonyan hatott a családpolitikára, jóval kevesebb gyermeket sodort a gyámügyek irányába, mint a megelőző években.

(11.30)

Ne feledjük el, hogy a veszélyeztetettség okai közül az anyagi okok játsszák a legnagyobb szerepet. 1998-ban a gyermekek 83 százaléka került ilyen okból a gyámhatóságok nyilvántartásába. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani, de a nehéz anyagi körülmények következtében gyakrabban alakulnak ki egyéb, az egészséget, a testi-lelki fejlődést veszélyeztető tényezők is, amelyeknek halmozott előfordulása már gyámhatósági intézkedést tesz szükségessé.

Nos, a gyámságot előidéző meghatározó anyagi ok lényegesen gyengébbé vált, mert a megelőző választásokon a szavazók elkergették a gyermekesekre oly sok bajt hozó Bokros-program megszavazóit. Ezért is érthető az a tendencia, hogy a veszélyeztetett gyermekek száma az elmúlt években érzékelhetően csökkent Magyarországon. Itt kell megjegyeznem, hogy a 83 százaléknyi anyagi ok mellett 8 százalékban a megfelelő lakás hiánya, további 8 százalékban pedig a szülők alkoholizmusa a gyámság elrendelésének oka.

Magyarországon minden századik gyermek vér szerinti családján kívül nevelkedik. A veszélyeztetett kiskorúak száma ennél lényegesen több, még mindig mintegy 300 ezer, az 1997. évi 420 ezerrel szemben. A veszélyeztetettek számának csökkenése lehetőséget ad arra, hogy minőségi irányba forduljon a gyámügy, hogy a megváltozott családpolitikai szemlélet is érvényre jusson ebben a törvényben. Az utóbbi időben például nagymértékben átalakult a családon kívül nevelkedő gyermekeket ellátó intézményrendszer. Növekedett a vér szerinti családok megerősítésére, a családba való visszakerülésre, illetve ennek hiányában az örökbefogadásra, a tartós nevelőszülői kihelyezésre irányuló állami törekvés.

Annak ellenére azonban, hogy a megváltozott tartalmú gyermekvédelem a nevelőszülős formát részesíti előnyben, még mindig közel 50 százaléknyi, tehát több mint tízezer a gyermekotthonokban elhelyezettek száma. Ebben szerepet játszik az is, hogy évente több mint ezer, családba már nehezebben beilleszkedő tizenéves válik állami gondozottá.

Tavaly 150 ezer gyermek érdekében 230 millió forint gyermektartásdíjat előlegezett meg az állam. Ezt a lehetőséget most tovább bővíti az előttünk levő törvényjavaslat. A rendszeres gyermekvédelmi támogatás összege 2000-ben 33,5 milliárd forint volt, ennek igénybevételére a jövőben szintén több lehetőség lesz. Az új gyámügyi törvény bevezeti a gyermekjogi képviselő, valamint a család- és gyermekjogi biztos intézményét, amelyek a gyermeki jogok hatékonyabb érvényre juttatását célozzák. Minden megyében létrejönnek a gyermekvédelmi szakértői bizottságok, amelyek elősegítik a gyermekek nevelőszülőkhöz történő kerülését.

Az önkormányzatok számára kötelező feladatként előírt alapellátás biztosítását szolgáló intézményrendszer erősítése érdekében a törvénytervezet kötelezővé teszi - sorolom - minden 10 ezer fő lakosságszámot elérő település számára a bölcsődei hálózat kiépítését, a 20 ezernél több lakost számláló települések esetén a gyermekek átmeneti otthonának, a 30 ezernél több lakosú települések esetén a családok átmeneti otthonának működtetését. Mindezek az új kötelezettségek a kisgyermekes anyák választási lehetőségét és végső soron a családok stabilitását szolgálják.

Fontos hangsúlyozni azt, hogy ez a törvénytervezet nem állítja szembe a gyermekgondozási segélyt vagy a gyermekgondozási díjat választó anyákat a bölcsődei gondozást választókkal szemben, hanem az országos családpolitika mindkét megoldási módozat lehetőségeit növeli. Itt csak méltatni lehet a kormány családpolitikát rehabilitáló erőfeszítéseit, hiszen a Bokros-program azzal együtt vonta meg a gyermekgondozási segély és a gyermekgondozási díj lehetőségét a fiatal anyáktól, hogy ezzel egyidejűleg bölcsődék százait záratta be. Akkor mindkét megoldás lehetőségei drámaian romlottak, ma mind a családon belüli, mind az intézményes gyermekgondozás lehetőségei javulnak - amint erről Lezsák képviselő úr részletesebben szólt az imént.

A törvénytervezet újraszabályozza a helyettes szülői és nevelőszülői jogviszony tartalmát. A törvénytervezet elfogadása esetén a nevelőszülőknek és hivatásos nevelőszülőnek e tevékenységéért járó díjazását 2003-tól a mindenkori éves költségvetési törvény fix összegben fogja megállapítani. Ezt az új elemet azért kell hangsúlyozni, mert a múltban csak a gyermekek kiadásait térítette meg az állam, a hazai jogszokások értelmében - amiről már szóltam - a gyám- vagy a nevelőszülő nem kérhetett díjazást. Be kell látni, hogy megváltozott a világ, és ha az intézeti gyermekek neveléséért díjazást és társadalombiztosítási jogosultságokat szerezhetnek az ott dolgozók, akkor miért zárnánk ki ebből a lehetőségből a nevelőszülőket. Azt is meg kell említenem, hogy ha az egy gyermekre jutó intézeti dolgozói létszámot veszem alapul, akkor is indokolt ennek az új ellátásnak az bevezetése a nevelőszülői hálózatban.

A törvénytervezet a tartósan beteg, a fogyatékos, a súlyos személyiségzavarokkal küzdő, szenvedélybeteg gyermekek ellátását differenciált intézményrendszer kiépítésével kívánja megoldani.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Asszony! Hosszasan lehetne még sorolni azokat a változtatásokat, amelyeket javasol ez a megváltozott tartalmú gyámügyi szemlélet ebben a törvényjavaslatban, és ezekkel a változtatási szándékokkal azonosulunk. A Magyar Igazság és Élet Pártja a törvénytervezetet általános vitára alkalmasnak ítéli, és javasolja az elfogadását.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban és a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Azok a háziorvosok, akik a kilencjegyű OEP-kóddal rendelkeznek, szakorvosi indikáció nélkül küldhetnek betegeket a legmodernebb képalkotó eljárásokat képviselő CT- és MR-vizsgálatokra. A hagyományos röntgenvizsgálatot is megelőzve százával készülnek a felesleges, negatív eredményű vizsgálatok.

A vizsgálatok számának fokozásában a magánkézben lévő MR- és CT-laborok érdekeltek is. Ellenőrzés nincs, az indokolatlan vizsgálatokat az OEP kifizeti. Pedig ezek a vizsgálatok igen drágák; a CT-vizsgálat bármelyik régióról 60 ezer forint, az MR-vizsgálat régiónként 90 ezer forintba kerül. Nem ritka, hogy a gerinc vizsgálatakor két vagy három régió vizsgálatára is szükség van. A vizsgálatok ára vitatható, de jelenleg ezek az árak.

Ezeket az összegeket a kórházak, klinikák költségvetése nem viseli el, ezért az intézmények kénytelenek rászorítani az orvosokat, hogy az ilyen vizsgálatokat a bent fekvő betegeknél ne végezzék el. Így az az abszurd gyakorlat alakult ki, hogy a betegeket a fekvőbetegosztályok a vizsgálat előtt hazaküldik, hogy a beteg a vizsgálaton járóbetegként vegyen részt. Ez sem olcsó eljárás, mert megszaporítja a felesleges szállításokat, a beteget mentővel kell hazaküldeni, majd mentővel a vizsgálatra szállítani, sok esetben vidékről Budapestre. Ez az állapot a legsúlyosabb betegeket sújtja, akiknek indokolatlan megterhelése mellett a diagnózis felállításának vagy műtéti indikáció megállapításának az elhúzódása révén meghosszabbítja a szenvedését.

Például egy mozgásképtelen, gerinctumoros beteget a sürgős MR-vizsgálat szükségessége miatt sem a diagnózist felállító reumatológiai osztály, sem a gerincsebészeti osztály nem vett fel, és a harántlaesio veszélye ellenére a beteget vidékre hazaküldték, hogy az MR-vizsgálat ambuláns elvégzése, OEP-térítése lehetséges legyen. Hasonló a helyzet egyes izotóp vizsgálatok esetében is. Például a hypercalcaemiás beteget a diagnózis pontos tisztázása előtt haza kell küldeni, hogy a mellékpajzsmirigy-scintigraphia költsége - 40 ezer forint - ne a kórházat terhelje.

Az egészségügy, mint tudjuk, szerény összegekből él. A prioritást az elmúlt tíz évben a bankok élvezték. A hibás rendelkezések miatt azonban kétségkívül tapasztalható pazarlás is az egészségügyben.

Kérdéseink: ha a CT- és MR-vizsgálatokat a járóbetegek esetében az OEP megfizeti, miért nem téríti meg a valóban indokolt vizsgálatokat a kórházi betegek esetében? A kórházi betegek részéről történő térítés biztosítása, a várakozási idő lerövidítése érdekében hogyan kívánja a miniszter úr (Az elnök csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) az indokolatlanul végzett vizsgálatok számát visszaszorítani?

Köszönöm szíves figyelmét. (Taps a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Tisztelt Miniszter Úr! Amint az az interpelláció dátumából - 2000. december 7. - következik, a jelzett problémákról, a feltett kérdésekről több mint fél éve tud az egészségügyi tárca. Ma 12 óra 24 perckor érkezett - tehát elég friss - információim szerint az elképesztő helyzet rendezése, normalizálása érdekében - tehát az érintett betegek érdekében - ennek ellenére igen kevés történhetett, mert nem tudunk róla. Pedig ez a finanszírozási rendszer ellenőrzés nélkül csalásra ösztönöz. Az ápolási időt kritikus mértékben leszorítja, a diagnózisok meghamisítása révén megbízhatatlanná teszi az egészségügyi dokumentációt, és ami szintén nem közömbös, az orvosok a kórházi vezetés és a betegek elvárása között őrlődve dolgoznak, hogy egzisztenciális érdekeiknek vagy orvosi esküjüknek tegyenek-e eleget.

Miniszter úr, köszönöm azt a jelzését, mely szerint intézkedései elindultak. A mi kérdéseink mögött is állításainkat dokumentálni tudjuk, tehát találkozni fogunk az intézkedések során, ezért elfogadom a válaszát.

Köszönöm szépen. (Taps.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Miképpen idézi elő a finanszírozási rendszer a betegek veszélyeztetését? A teljesítményarányos finanszírozási rendszer következtében a kórházak gazdasági kényszerpályára kerültek, az orvosok gyógyító munka helyett pontszerző versenyt folytatnak, amire őket az intézmények vezetői nyíltan rá is kényszerítik. Bár mindenki tudja, hogy a pontrendszer rossz, a korrekcióra vonatkozó kísérletek, lobbizások mindeddig eredménytelenek voltak, és csupán a pontok reálértékének a csökkentését jelentették.

A csőd szélén álló kórházak és ezen belül a különböző osztályok elemi gazdasági érdeke a pontszámok, azaz a teljesítmény növelése, amely elsősorban diagnosztikus és terápiás többlettevékenység útján érhető el. A teljesítményfokozás további lehetséges módja az esetszámnövelés, amely az átlagos ápolási idő csökkentésével biztosítható csak.

Csupán a félresikerült finanszírozási rendszerrel magyarázható, hogy az egészségügy az utóbbi években évi 10-15 százalékos teljesítménygyarapodást produkált. A súlyos ágyszámcsökkentés óta évi 1-2 százalékos további ágyszámcsökkenés tapasztalható, mert az intézmények hatékonyságjavító célzattal a kevésbé jól termelő szakmák területén igyekeznek ágyaik számát zsugorítani.

Mit jelent a mindenáron történő teljesítménynövelés a betegek részére? Számolatlanul és feleslegesen végzett vérvételeket, fárasztó és kínzó röntgen-, izotóp-, MR-, CT- és egyéb vizsgálatokat, felesleges injekciókat, infúziókat, indokolatlan műtéteket és mindezek következményeit. Gondoljunk csak a félévente végzett csontsűrűség-vizsgálatokra, a osteoporosis vitatható hormonkezelésére és a megszaporodó emlőrákos esetekre!

A forgalomnöveléssel kapcsolatos többletmunka, a kórházak minőségrontó takarékossága, a létszámhiány, a tárgyi feltételrendszer súlyos hiányosságai következtében a betegellátás, az ápolás színvonalának a romlása tapasztalható, ami ugyancsak kimeríti a veszélyeztetés fogalmát.

(15.40)

Az ápolási idő kritikus csökkenése is veszélyeztető tényező, mivel az orvosok a betegeket a vizsgálatok befejezése, a diagnózis felállítása, akár a varratszedés előtt kénytelenek hazabocsátani. A gyógykezelés eredménytelensége, a gyógyszerek mellékhatásai csak a betegek távozása után derülnek ki. Esetek százaival igazolható, hogy a teljesítményarányos finanszírozás - ellenőrzés nélkül - pazarló teljesítményfokozást indukál, ez pedig a betegek egyedi egészségkárosodását vonja maga után.

Hogyan kívánja a miniszter úr a fekvőbeteg-ellátás finanszírozási rendszerének anomáliáit felszámolni?

Köszönöm szíves figyelmét. (Taps a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm, elnök úr. A legutolsó interpellációm alkalmával hasonló választ kaptam, és akkor egy másfél órával korábban birtokomba jutott esetről tájékoztattam a miniszter urat, cáfolva az állításait. Engedje meg, hogy most is azzal kezdjem, hogy az indokolatlan, valós indikáció nélküli és gyakran halmozott gerincsérvműtétek egész sorát lehetne említeni bizonyításául annak, amit elmondtam, ami mögött pénzügyi megfontolások állnak. Ebből mi most egyet kiválasztottunk az ön számára.

B. I.-né - 1945-ben született - Komárom megyei lakosnál 1992 és '99 között összesen hat gerincsérvműtétet végeztek. A legutolsó beavatkozás során a C5-6-7 nyaki csigolyák lemezes rögzítésekor behelyezett fémlemezt távolították el. Egyetlen betegnél, kimutatható, objektív idegrendszeri tünet nélkül, végtagokba sugárzó gerincfájdalom miatt, intézeti konzervatív kezelés nélkül, hat műtétre került sor. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Úgy gondolom, ez a pár mondat elegendő ahhoz, hogy bizonyítsuk: itt az önök intézkedései még váratnak magukra. Ezért nem tudom a válaszát elfogadni. (Taps a MIÉP soraiból.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Államtitkár Asszony! Képviselőtársaim! A szociális igazgatás országos szinten a lakosság, a települések szintjén a lakosok szociális ügyeinek az intézésével és ellátásával foglalkozik. Az 1993. évi, a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvény jelentős mértékben, 58 törvényhelyen változik meg ennek a törvényjavaslatnak az elfogadása esetén.

Az 1. § a szociális ellátásokra jogosultak körét terjeszti ki, első lépésben 2002. január 1-jétől az állandó tartózkodásra jogosító személyi igazolvánnyal rendelkező bevándoroltakra, a letelepedési engedéllyel rendelkező személyekre, továbbá magyar hatóság által menekültként elismert személyekre; második lépésben, az uniós csatlakozást követően pedig az európai gazdasági térség valamennyi, nálunk életvitelszerűen itt tartózkodó állampolgárára. Az európai gazdasági térség országai mindössze három tagállammal nagyobbak, mint a jelenlegi Európai Unió, ezek az országok kizárólagos halászatra feljogosító felségvizeik vagy Svájchoz való hagyományos kapcsolataik miatt nem csatlakoztak az Unióhoz. Ez a három ország: Izland, Norvégia és Liechtenstein. Nem valószínű, hogy ebből az összesen 18 országból jelentősebb számban szociális ellátásokat igényelnek majd a jövőben Magyarországtól. Azaz, a törvényjavaslatnak az uniós csatlakozás után hatályba lépő paragrafusai gesztus értékűek. A kérdés az, hogy kik felé irányul ez a gesztus, kifelé vagy befelé.

(11.20)

Határozottan állítjuk, hogy a magyar állampolgárok felé, akik ezek után azt hihetik, hogy ennek a kérdésnek az eldöntése terén a Magyar Országgyűlésnek is osztottak lapot. Meggyőződésünk okainak részletes kifejtésére a T/4644. számú törvény általános vitája során visszatérek.

Egyetértünk azzal, hogy a törvényjavaslat egyértelműen meghatározza a közcélú munka keretében történő szociális segélyezettekre vonatkozó foglalkoztatás szabályait. Magyarországon még az első szabadon választott kormány idején erőfeszítéseket tett a szociálpolitika annak érdekében, hogy ne rendezkedjenek be szélesebb rétegek arra, hogy számukra a szociális ellátások automatikusan járnak, és még dolgozni sem kell nekik mindezért. Akkor a szociálliberális ellenzék csak egyetlen feltételhez, az úgynevezett rászorultsághoz kötötte a segélyezési politikát, és sommásan kényszermunkának minősítette azt a lehetőséget, hogy egyes önkormányzatok a szociális segélyekért cserébe közmunkák vállalását kérhették. A főváros és több nagyváros például hangsúlyosan elvetette ezt a törvény nyújtotta lehetőséget, és sem a közterületek tisztasága, sem a parkok locsolása, sem a hóeltakarítás érdekében nem szervezett közmunkákat.

Az Európai Unió országai 1993-tól részben, 1996 után határozottan törekedtek arra, hogy aktív foglalkoztatáspolitikai és szociálpolitikai intézkedésekkel az embereket visszatereljék a munkába. Ezt a törekvést az a cél motiválta, hogy ne váljanak érdekeltté szélesebb rétegek a szociális segélyekből történő ellátások feltételeinek tartósításában, mert ez a társadalmi kirekesztődés legbiztosabb útja. Ezek az országok már régen leszámoltak a nálunk még divatos rászorultsági elv dogmájával, és általános az egyetértés abban, hogy a munkavégzés a társadalmi beilleszkedés legfőbb feltétele. Amennyiben a szokásos munkaerőpiacon fiatalok, nők vagy képzetlenek nem tudnak elhelyezkedni, akkor a társadalomnak - az államnak és az önkormányzatoknak - közmunkák szervezése révén kell meggátolni a kirekesztődés és lesüllyedés folyamatát. Szélesebb értelemben persze egyértelmű, hogy a közmunkák szervezése nem gyógyír ezekre a társadalmi gondokra, így az oktatáshoz és a szakképzéshez való jobb hozzáférés, a kisvállalkozások támogatása és általában a munkahelyteremtő beruházások ösztönzése, a megfelelő lakáskörülmények és a tömegközlekedés fenntartása is fontos szerepet játszik a munkanélküliség elleni küzdelem sikerességében.

Az aktivitásra serkentő szociálpolitika térnyerése révén több uniós országban, különösen Svédországban, Finnországban és Hollandiában jelentős mértékben csökkent a szociális kiadásoknak a bruttó nemzeti termékhez viszonyított aránya. A vállalkozókra nehezedő korábbi szociális terhek mérséklése ezekben az országokban egyértelműen gyorsította a gazdasági növekedést. A pozitív uniós tapasztalatokra is támaszkodva egyetértünk azzal, hogy a törvénytervezet értelmében nem állapítható meg szociális segély azok számára, akik megtagadják az együttműködést az önkormányzattal.

A törvényjavaslat, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának ajánlását elfogadva, az ápolási díjra vonatkozó rendelkezések között meghatározza a súlyosan fogyatékos és tartósan beteg személy fogalmát. A javaslat szerint az ápolási díjra való jogosultság szempontjából akkor tartós a betegség, ha az előreláthatóan legalább három hónapig fennáll. Azt mindnyájan természetesnek vesszük, hogy az ápolt intézményi elhelyezése esetén a hozzátartozó nem jogosult ápolási díjra. A viták elkerülése és az egységes jogalkalmazás érdekében a törvényjavaslat pontosítja azoknak az intézményeknek a körét, amelyeknek igénybevétele kizárja az ápolási díjra való jogosultságot. A jelenlegi törvény például nem teszi egyértelművé azt, hogy akik öregek napközijében, azaz nappali ellátást nyújtó szociális intézményben látják el hozzátartozójuk gondozását, azok ne tartsanak igényt ápolási díjra. A törvényjavaslat megszünteti a jelenlegi kétértelműséget ezen a területen.

Az ápolt halála esetén a jövőben méltányos helyzetet teremt a törvényjavaslat azáltal, hogy az ápolási díj megszüntetésére a halálesetet követő harmadik hónapban kerül sor, és így a megváltozott körülményekhez van ideje alkalmazkodni az ápolási díjra jogosultaknak.

A törvényjavaslat egy új támogatási forma, az adósságkezelési szolgáltatás bevezetését indítványozza. A lakosság adósságterheinek enyhítése érdekében az elmúlt években több kormányprogram indult, amelyek a lakossági hátralék csökkentését kívánták elérni. Ezek a programok hozzájárultak a családok terheinek részbeni mérsékléséhez, de hatásuk átmeneti volt, céljukat csak részben érték el. Ezért is szükséges egy olyan rendszerszerű adósságkezelés kialakítása, amely a családok adósságterheinek mérséklését - valamennyi adósságtípust érintve - együttesen kezeli, és beilleszthető az önkormányzatok szociális tevékenységébe. A törvényjavaslat elképzelése szerint az adósságszolgáltatás olyan új ellátási formaként kerül bevezetésre, amelyik a pénzbeli támogatást összekapcsolja a háztartás ésszerűbb gazdálkodására, fogyasztási szerkezetének racionalizálására és jövedelemszerző képességének növelésére irányuló adósságkezelési tanácsadással. A törvényjavaslat összhangot teremt a tervezett adósságkezelés és a már jelenleg is szabályozott, a háztartás folyó havi kiadásait csökkentő lakásfenntartási támogatás között.

Egyetértünk az adósságkezelési szolgáltatás bevezetésével, de úgy látjuk, hogy nem valósul meg az adósságkezelő programok kívánt koordinálása. Például ma a fővárosban és több nagyvárosban országos és helyi alapítványok támogatják a rászoruló családokat a távfűtési díjak, lakbérek, vízdíjak területén felhalmozódott hátralékok kifizetésében. Honnan szereznek majd tudomást az önkormányzatok ezekről a támogatásokról? Méltányos-e az, hogy egyes jól informált adósok esetleg több forrásból is csökkenthetik majd tartozásaikat? Valahol jogos a több forrás összekapcsolása, hiszen ezeknek vagy a befizetett adók, vagy az alapítványoknak átengedett 1 százalékok és adókedvezmények a forrása.

A törvényjavaslat jelenlegi formájában nem kívánja egy keretben szabályozni az önkormányzatok és a civil szféra jelenleg is több milliárd forintra tehető adósságtörlesztő programjait. Gondoskodni kellene azokról a súlyos helyzetben lévő családokról is, akiknek a kezében már ott van a kilakoltatási végzés, azaz az adósságok sem egyforma súlyosak. Ötvenezer forint adósságnak súlyosabbak lehetnek a következményei, ha az adós rövid határidőn belül nem képes fizetni, mint kétszázezer forint adósságnak. A sürgős esetek kritériumait, illetve az ehhez kapcsolódó adósságtörlesztő intézkedéseket is törvényben kellene szabályozni.

A törvénymódosítás javasolja, hogy az alapellátási feladatok körében - az idősek ellátásán túlmenően - az önkormányzatoknak a helyben élő fogyatékos személyek, pszichiátriai betegek, szenvedélybetegek, hajléktalan személyek ellátását is biztosítania kell. A törvénymódosítás a pszichiátriai betegek számára bevezeti a közösségi gondozó módszert, a fogyatékos személyek részére pedig a támogató szolgálatot. A közösségi pszichiátriai ellátás keretében a pszichiátriai beteg részére lakókörnyezetében komplex segítséget kell nyújtani mindennapi életvitelében, továbbá lehetőség szerint biztosítani szükséges a meglévő képességeinek megtartását, illetve fejlesztését. A pszichiátriai beteg állapotának figyelemmel kísérése érdekében a szociális ellátást végző személy kapcsolatot tart fenn az ellátott személy háziorvosával, illetve pszichiátriai szakorvosával, valamint családjával. A pszichiátriai beteg számára segítséget kell nyújtani az egészségi és pszichés állapota javítására, továbbá a mindennapi életében adódó konfliktusok feloldásában és problémái megoldásában. Helyeseljük ennek a speciális alapellátási formának a bevezetését, de attól tartunk, hogy jelenleg még a közepes nagyságú településeken sincs meg ennek az ellátásnak a szakemberháttere.

(11.30)

Hasonló módon egyetértünk az úgynevezett támogató szolgálat céljával, azaz a fogyatékos személy önrendelkezésen alapuló, önálló életvitelének a segítésével, a számukra biztosított információnyújtás és ügyintézés tervezett gyakorlatával, a hallássérültek számára a jelnyelvi tolmácsszolgálat elérhetőségének a biztosításával. De itt is az a véleményünk, hogy nagyon sok településen nincsenek meg az ehhez szükséges feltételek. Kell-e időbeli ütemtervet meghatározni a törvényben? Szabad-e a települések nagysága szerint engedni a követelményekből? Erre még nem ad választ a törvényjavaslat.

A szervezeti és szakmai integráció keretében összevonják a családsegítő és a gondozási központokat. Bevezetik az ellátottjogi képviselő intézményét, és szabályozzák a szociális intézményben elhelyezettek jogait. Természetesen eddig is voltak jogai a gondozottaknak, de az állampolgári jogok országgyűlési biztosai a szociális intézményekben olyan szabályozatlanságokat is felfedtek az elmúlt évek vizsgálatai során, amelyek szabályozását időszerű most törvényben is egyértelműsíteni. A szociális törvény ilyen irányú bővítésével egyetértünk.

Elfogadjuk továbbá annak a szükségességét, hogy a legalább kétezer lakosú települési önkormányzatok, a településen élő szociálisan rászorult személyek részére biztosítandó szolgáltatási feladatok meghatározása érdekében, készítsenek szolgáltatástervezési koncepciót. Aggályosnak érezzük azonban azt a célt, hogy a települési önkormányzat által készített koncepciónak illeszkednie kell a megyei, a fővárosi önkormányzat által készített koncepcióhoz. Véleményünk szerint itt sérül az önkormányzatok függetlensége, például személy szerint biztos vagyok abban, hogy lakóhelyem, Újpest városatyái nem különösebben lelkesednének egy fővárosi polgármesteri hivatalban megfogalmazott szolgáltatástervezési koncepció megvalósítása iránt.

Az a megfogalmazás, hogy egyeztetniük kell, véleményem szerint üres kívánság, hiszen ha távol vannak egymástól az álláspontok, akkor nincs reális esélye az egyeztetésnek. Véleményünk szerint ma nincs arra alkotmányos lehetőség, hogy összhang legyen a települési és a megyei, illetve a fővárosi önkormányzatok szolgáltatástervezési koncepciói között.

A felsorolt aggályok ellenére a Magyar Igazság és Élet Pártjának országgyűlési képviselőcsoportja a törvényjavaslat általános vitára bocsátását helyesli, és kisebb módosításokkal elfogadásra ajánlja a javaslatot.

Köszönöm szíves figyelmüket.

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Asszony! Képviselőtársaim! Több olyan törvény módosítási javaslata fekszik a tisztelt Ház előtt, amelyek elfogadása időszerű, hiszen a változtatást siettető okok már évek óta ismertek.

Hadd szóljak először én is a Bérgarancia Alapról szóló törvény már jó ideje megérett módosításáról. Az eredetileg 1994-ben megszavazott törvénynek az volt a fő feladata, hogy a felszámolás alatt álló vállalatok dolgozóinak a foglalkoztatási lehetőségeit meghosszabbította, és bérüket erre az időszakra garantálta. A támogatás ugyanis megelőlegezte a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezetnél foglalkoztatott munkavállalókkal szemben fennálló munkaadói bértartozást.

Az elmúlt évek felszámolási tapasztalatai arra utalnak, hogy a felszámolás alatt álló cégek vagy a felszámolást intéző gondnokok jelentős hányada, közel fele, nem igényelt segítséget a Bérgarancia Alaptól. Sajnos, az ilyen cégeknél foglalkoztatottak rovására az alap évről évre messze nem merítette a rendelkezésére álló lehetőségeket. Nagyon furcsa helyzet állt tehát elő: az állami segítség megléte ellenére az amúgy is nehéz helyzetben lévő, csődeljárás vagy felszámolási eljárás alatt álló vállalatnál dolgozók elestek ettől a segítségtől; elestek, mert nem tőlük függött ennek a lehetőségnek a kérése, hanem a felszámolótól. Érdemes hangsúlyozni, hogy ez a mulasztás a felszámolást elindítók érdekeit is sértette, hiszen ők is elestek a felszámolási eljárás alatt termelhető javak ellenértékétől.

A Bérgarancia Alap eddigi kihasználatlansága arra figyelmeztet minket, hogy nem csupán a Bérgarancia Alapról szóló törvényt kell módosítanunk, hanem rossz a csődről és felszámolásról szóló törvényünk is, az ugyanezen törvényjavaslatban megfogalmazott változtatások ellenére is. Más országokkal ellentétben, nálunk a felszámolók sajnos nem a bajba jutott vállalat talpra állításában és az időközben termelt nyereség átvételében érdekeltek, hanem a cég mihamarabbi bezárásában és ingatlanai eladásában.

Külön sajnálatos, hogy ennek a törvénynek a módosítására nem saját bajaink és gondjaink orvoslása vezetett, hanem - idézem a törvény indoklását - "A javaslat az Európai Unióhoz történő csatlakozással kapcsolatban, jogharmonizációs kötelezettségünk teljesítése érdekében átveszi a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 80/987/EGK-tanácsi irányelv rendelkezéseit. E munka keretében vált szükségessé a hatályos magyar jogszabályok, különös tekintettel a Bérgarancia Alapról szóló, 1994. évi LXVI. törvény felülvizsgálata, és ennek eredményeképpen az irányelv követelményeinek megfelelő módosítás."

Ennek az indoklásnak, tisztelt Ház, az az üzenete, hogy hiába figyelmeztették a felelős kormányokat már több év óta közgazdászok tucatjai a Bérgarancia Alapról szóló törvény visszásságaira, ezeknek a figyelmeztetéseknek mindmáig nincs jelentősége. De ha Brüsszelből valaki füttyent egyet, hogy ezen a területen még nem teljes a jogharmonizáció, akkor megmozdul a lomha törvénymódosító gépezet.

Eltekintve most ettől a keserű szájíztől, külön üdvözöljük azt a törvény adta lehetőséget, hogy a munkaügyi központ rendbírságot szabhasson ki azzal a felszámolóval szemben, aki a jogosultság fennálltakor nem kérelmezi támogatás nyújtását a gazdálkodó szervezet bértartozásainak a fedezésére. Ha ezt a lehetőséget az elmúlt hét évben több tízezer dolgozó rovására tudatosan nem használták ki a felszámolók, önös érdekeik miatt, akkor a felszámolói kötelezettség elmulasztását, a jövőben megfelelő szigorúsággal igenis szankcionálni szükséges. A kárvallott dolgozónként meghatározott, 50 ezer forintig terjedhető rendbírság mértékét megfelelőnek és indokoltnak tartjuk, bár Németh Zsolt MDF-es képviselőtársunk behajthatóságra vonatkozó észrevételeit szintén megfontolásra ajánljuk.

Pozitív változásnak értékeljük azt is, hogy a jelenlegi gyakorlattal szemben nem csupán a legalább egy éve fennálló vállalatok dolgozói részére lehetne igénybe venni a bérgarancia-segítséget, hanem az alapítás időpontjától függetlenül.

Az uniós követelmények szerint ugyanis egy adott cég dolgozója nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe azért, mert a vállalkozás alapítása nem éri el az egy évet. A törvénytervezetet megelőző vitákon a munkaadói oldal leginkább ennek a követelménynek az eltörlését bírálta. A munkaadók szerint az alap elsősorban azoknak a cégeknek segítsen, amelyek legalább egy minimális ideig járulékot fizettek a Munkaerő-piaci Alapba.

Véleményünk szerint nem lehet minden befizetést részletesen, adok-kapok szerint szabályozni, a foglalkoztatás és a bérgarancia területén is működnie kell a szolidaritás elvének. Tudomásunk szerint a törvénytervezetet megalkotó vitákban felmerült olyan igény is, hogy a bérgarancia-intézményrendszer terjedjen ki a csődtörvény hatálya alá jelenleg nem tartozó társadalmi szervezetekre, egyesületekre, alapítványokra is. Nem támogatjuk a törvény ilyen irányú kiterjesztését. Tartunk attól, hogy a bérgarancia-támogatásoknak a gazdálkodói szférán túlmenő kiterjesztése olyan kiadásokkal terhelné az alapot, amelyek elkerülhetetlenül megnövelnék a jelenlegi befizetési kötelezettségeket.

Egyetértünk a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény módosításával, annak egyértelmű kinyilvánításával, hogy a biztonságos munkavégzés körülményeinek a megteremtése a munkaadó kötelezettsége. Egyetértünk azzal is, hogy növelni kell a munkavédelmi kötelezettségeiket megszegő cégekkel szembeni szigorúságokat és bírságokat; ennek ellenére első ránézésre feltűnően nagy mértékű emelésnek érzékeljük a munkavédelmi bírság korábbi, 3 milliós felső határának 10 millió forintra történő megemelését. Különösen nagy mértékű ez az emelés, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a törvényjavaslat szerint ezután ezt a bírságot nemcsak vállalatonként, hanem telephelyenként szabják ki, amennyiben az azonos időben lefolytatott eljárás során megállapítást nyer, hogy a bírságolt veszélyeztetést a munkáltató több telephelyén valósítja meg.

Ismétlem, egyetértünk a bírságok növelésével, de tartunk attól, hogy ezeknek a javasolt nagysága már nem nevelő hatású lesz, hanem a vállalat fizetésképtelenségét, csődközeli helyzetét idézi elő. Megjegyzem, hogy a multinacionális cégekkel kapcsolatos észrevételek összefüggésében az a tapasztalatunk, hogy rájuk mintha eddig nem vonatkozott volna általában semmi törvény.

Egyetértünk a törvényjavaslat ama rendelkezéseivel, amelyek alkalmassá teszik a foglalkoztatási törvény rendelkezéseit az uniós támogatások elnyerésére, megteremtik annak lehetőségeit, hogy a munkaerő-piaci programok az uniós támogatások révén hamarabb teljesülhessenek.

A törvényjavaslat több rendelkezése csak az uniós csatlakozásunk után lép életbe - itt ismét egy jogalkotói csapdával kerülünk szembe. Az Európai Unió hivatalos jogszabályai a csatlakozást követően köztudottan a tagállamok jogalkotó tevékenysége nélkül válnak a nemzeti jogrendszer részévé; amely magyar jogszabályok ellenkeznek az uniós joganyaggal, azok a belépés pillanatában automatikusan a hatályukat vesztik. A törvényjavaslat most úgy tesz, mintha ezen a területen egy törvényt alkotnánk meg előre, holott az a törvényalkotásunk nélkül is hatályos lenne. Nem lenne jobb már most nyilvánosan is elismernünk, hogy a Magyar Köztársaság a csatlakozáskor lemond szuverenitása egy részéről, és bizonyos törvényalkotói jogosítványokat átad az Unió javára?

Azt még meg tudjuk érteni, hogy az uniós belépésig terjedő időhorizontban az átmenet megkönnyítése érdekében hatályba léptetünk törvényeket, de az már felesleges szemfényvesztésnek tűnik a számunkra, hogy olyan paragrafusok életbe léptetéséről vitatkozunk most, amelyekhez, akár elfogadjuk azokat, akár elvetjük, akkor is alkalmazkodnunk kell a belépést követően, mert nem mi döntünk erről. Jogászok szerint legalább 75-80 ezer oldalnyi uniós jogszabályt kell - kell! - átvennünk.

(15.00)

Ebből a hatalmas joganyagból csak azokról érdemes vitázni itt, az Országgyűlésben, amelyeket még az uniós beléptetés előtt be kívánunk vezetni. A többi sok ezernyi jogszabályról is természetesen kell vitatkozni a politika porondján, de ennek a vitának csak olyan szempontból van értelme, hogy mérlegre tegye az ország a belépés előnyeit és hátrányait.

A felsorolt aggályaink ellenére a Magyar Igazság és Élet Pártjának országgyűlési képviselőcsoportja a törvényjavaslat általános vitára történő bocsátását helyesli, és kisebb módosításokkal a javaslatot elfogadásra ajánlja.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Miniszter Úr! Képviselőtársaim! A rendelkezésre álló információ szerint a Budapest, XV. kerület, Késmárk utca 14. szám alatti székhelyű, svájci tulajdonú, 1999 júniusában alapított Gondrand Invest Befektető Kft. 2000 őszén alapvetően gyógyszerszállítás, raktározás, tárolás és csomagolás tevékenységi körökre vonatkozóan nagyszabású beruházásba kezdett a főváros XV. kerületében, annak határán, 30-50 méter távolságban a XIV. és a XVI. kerület kertvárosias lakóövezetétől.

A projekt 8 ezer négyzetméter alapterületű logisztikai raktárbázis létrehozására irányult, ahonnan a svájci tulajdonos az Európában működő vállalkozásait fogja ellátni ezek megrendelései alapján, a nap 24 órájában. Tekintettel arra, hogy a létesítményben több mint 13 kamionterminált alakítottak ki, és a kamionok be- és kiléptetése a XVI. kerület kertvárosias jellegű lakóövezetébe sorolt, jelenleg alsóbbrendű útszakaszként szolgáló, rákospalotai Határ útra van tervezve - a forgalomtechnikai terv szerint -, sőt megnyitva, a közeljövőben várható használatbavételt követően a kamionforgalom - különös tekintettel a be- és kiállásokra, a zajra és rezgésre, por, füstgázok kibocsátására - olyan környezetszennyezést okozhat, amely veszélyezteti a környezetben élők egészségét, nyugalmát, ezen túlmenően ingatlanaik elértéktelenedésével, műszaki állapotának romlásával jár együtt.

(15.40)

Összefoglalva: mintegy ezer ember élete és vagyona lehetetlenül el. Ez év július hónapban több mint kétszáz család felnőtt tagja tett panaszbejelentést az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, amely intézmény eddig csak az iktatószámot küldte meg. Levélben fordultak az XV. kerület és XVI. kerület országgyűlési képviselőihez, polgármestereihez, jegyzőihez, valamint a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Főfelügyelőséghez, továbbá a XV. kerületi főépítészhez az építési engedélyezési eljárás, valamint a szakhatósági engedélyek megismerése, illetve felülvizsgálata iránt. Ezen írásbeli megkereséseket júliusban, illetve augusztusban a címzettek átvették. Az említett önkormányzatok jegyzői írásban reagáltak, eszerint egymást teszik felelőssé az előzetes tájékoztatás elmaradásáért, a környezetvédelmi hatóság viszont hallgat.

Tisztelt Miniszter Úr! Kihez fordulhat még a sértett polgár, hogy az - teljesítve hivatali kötelességét - foglalkozzék is ügyével, mint például esetünkben? Szíves válaszát várom. (Taps a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Miniszter úr, ennél jobb választ nem is vártam volna, és nagyon köszönöm. Engedje meg, hogy megemlítsem, hogy miután saját tapasztalatom van egy hasonló ügyben, amikor is Újpesten a Leiningen utcán vezették végig az egész észak-magyarországi forgalmat az épületelemekkel együtt, amivel felépítették Újpest belvárosát, tisztában vagyok azzal, hogy ha ez egyszer beindul, soha többé megállítani nem lehet, azóta is ezen a keskeny kertvárosi utcán rohan végig a forgalom. Tekintettel arra, hogy a Késmárk utca a XV. kerületben, amelyről itt szó van, kétirányú utca, semmi mást nem kellene tulajdonképpen tenni, mint a másik irányban kivezetni a kamionokat, ami egy főforgalmi, többsávos utat érintene, és azon mindenki ártalma nélkül megoldható volna a probléma.

Ismétlem, köszönettel elfogadtam a válaszát. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)

ERKEL TIBOR (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy mielőtt néhány mondatban kifejteném a MIÉP-frakció észrevételeit a T/4978. számú, a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényt módosító javaslatról, figyelmükbe ajánljak egy könyvet. A kezemben tartott mű, "A szerzői jogi törvény magyarázata", címéből is következően nemcsak a törvény paragrafusait foglalja össze, hanem bőséges értelmezést is ad minden cikkelyéhez.

Már az 1999-es vita során is bebizonyosodott, hogy erre az értelmezésre fölöttébb nagy szükség van és lesz a jövőben is. Az érintett szakterület ugyanis nem kifejezetten hétköznapi nyelvet használ, 113 paragrafusa - 16 fejezet összefüggéseinek rendszerében is - nehezen áttekinthető, jobban laikusoknak; feltételezem, hogy hivatásosoknak sem könnyű. Ugyanakkor ismerete, megértése és alkalmazása már egy kezdő, sőt még a tanulmányait folytató fiatal művésznek, tudósjelöltnek - s a többi - is rendkívül fontos. Őszintén örülök, hogy a könyv megalkotásával kapcsolatban még a viták során jelzett kívánságom alig több, mint fél év alatt teljesült, bár nem vagyok annyira öntelt, hogy e kettőt - kívánság és megjelenés - közvetlen kapcsolatba hozzam egymással.

Aki az elmúlt percet tiszteletkörnek tekintette, tévedett. Ugyanis az elhangzott mondatok alapozzák meg a T/4978. számú törvényjavaslat kritikáját is. A tervezett módosítás lényege egy töredékmondatban kifejezhető, ugyanis az első fejezet - bevezető rendelkezések - 1. §-ának (2) bekezdése szerint: "szerzői jogi védelem alá tartozik, függetlenül attól, hogy e törvény megnevezi-e, az irodalom, a tudomány és a művészet minden alkotása. Ilyen alkotásnak minősül különösen" - itt fejezzük be az idézetet, mert a kettőspont után egy 15 pontból álló, példálózó felsorolás következik, végén az o) ponttal, az ipari tervezőművészeti alkotással. Ez a 15 pont egészül most ki a 16.-kal, olvasom: "p) a gyűjteményes műnek minősülő adatbázis". A paragrafust követően ezen módosítás logikus következményei beépülnek valamennyi érintett fejezetbe.

Aki annak idején, két évvel ezelőtt a hatályos törvényt megszavazta, ezt a bővülést természetesként kell hogy elfogadja, annál is inkább, mivel a p) pont megjelenítését a példálózó jellegű felsorolásban - természetes következményeivel együtt - képviselőtársaim ugyancsak szorgalmazták már 1999-ben. Sürgetésüket, úgy gondolom, nemcsak a 96/9/EK irányelvvel való egyeztetés követelménye miatt igazolta vissza ez előterjesztő, hanem amint ők is írják az általános indoklásban: "az adatbázis-forgalmazók és az információs társadalom más kulcsszereplői a hazai piacra is egyértelműen igénylik az adatbázis-előállítók jogainak védelmét".

Amennyiben ezt a kétéves késést valóban igazolni fogja a nemzetközi jogfejlődés, az irányelv végrehajtására kiadott tagállami jogszabályok és a hazai viszonyok pontos feltérképezése és alapos mérlegelése, akkor ez a két év nem volt túl hosszú.

A következőkben néhány általánosan jelentkező, ám részemről konkrét hibának vélt jelenségre szeretném felhívni a tisztelt előterjesztő figyelmét. A változtatás alapját képező töredékmondat, p) alpont: "a gyűjteményes műnek minősülő adatbázis" egy olyan idegen eredetű szót kényszerít a hatályos törvénybe, amelynek tiszta magyar változata - az adattár - tökéletesen megfelel a törvény céljainak, és semmilyen félreértést nem vált ki. Úgy vélem, az közömbös, hogy emiatt és kizárólag emiatt hány helyen kell belenyúlni a LXXVI. törvény eredeti szövegébe, de hogy ezt csupán azt indokolja, hogy az érintett szakmai szervezetek egyöntetűen ezt a szóhasználatot ítélték pontosabbnak, elfogadhatatlan, hiszen ez nem érv, csak szimpla, üres tájékoztatás. Szíves emlékezetükbe idézem a magyar nyelvnek a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról szóló T/4899. számú tárca-előterjesztést. Ez a mentalitás egyszerűen összeegyeztethetetlen annak szellemével.

Ezt követően szeretnék visszatérni e felmutatott és joggal dicsért könyvre, "A szerzői jogi törvény magyarázatá"-ra. A most elfogadásra javasolt módosítás természetesen belekerül majd, a magyarázatok pedig kiegészülnek a részletes indoklás bekezdéseivel, illetve nagy valószínűséggel azokra épülhetnek. Számunkra tehát, éppen azért, mert az előterjesztésnek általunk módosító indítványokkal nem befolyásolható, így meg sem szavazható vagy elutasítható harmadik formai egységéről van szó, nem közömbös, hogy az például értelmes vagy szimplán érthető-e. Néhány példa:

Az első a 4. §-hoz: "Meg kell jegyezni, hogy az irányelv preambulumának 19. pontja szerint a zenés előadó-művészi teljesítmények különféle hangfelvételeinek összeállításából, válogatásából álló CD-k nem tartoznak az irányelv hatálya alá, mivel sem az adatbázis, sem pedig a külön jogi védelemhez előírt feltételeknek nem felelnek - ráerősít -, nem felelhetnek meg e zenés hangfelvételek, válogatások." Majd belső indoklás következik, elképesztő tárgyi ismerethiányt bizonyítva: "összeválogatásuk, elrendezésük, szerkesztésük nem tekinthető egyéni, eredeti jellegűnek, illetve nem alapulnak jelentős ráfordításon". Nos, a Magyar Rádió komolyzenei és könnyűzenei szerkesztői nem sokáig maradhatnának munkahelyükön, ha évente sok száz műsorukkal nem cáfolnának rá erre a képtelen dogmára: "nem felelhetnek meg".

Érezhetett valamit a fogalmazó, amikor az előbbiekhez hozzáfűzte: "Ez azt is jelenti, hogy e tétel ellenkezőjének bizonyítása esetén e CD-k is részesedhetnek az adatbázisokat megillető védelemből." Akkor most megfelelhetnek vagy nem? És ez kegy vagy konkrét minőségi jellemzők alapján eldönthető? Ha ez utóbbi forog fenn, akkor pedig miért nem arról beszél ez a magyarázat? Mégis, a győztes mondat csak ezután következik: "Az irányelv megalkotásakor abból a feltételezésből indultak ki, hogy e gyűjtemények aligha elégítik ki a szerzői jogi, illetve a külön jogi védelem követelményeit."

Tisztelt Képviselőtársaim! Egy feltételezésre építeni ilyen lefitymáló következtetést, nem intelligens magatartás. Még szerencse, hogy ez csak az irányelv talán nemigen szerencsés fordítása, nem pedig az eredeti magyar álláspont - legalábbis remélem.

Második példa. Az 5. § részletes indoklásából csak egy mondatot idézek fel: "A gyűjteményes műnél csupán az a követelmény, hogy a tartalom összeválogatása, elrendezése vagy szerkesztése egyéni, eredeti jellegű legyen. Az egyéni, eredeti jelleg követelménye pedig kielégíthető rendszeresség vagy módszeresség hiányában is." Mivel számomra mint rendező számára a válogatás, a rendezés és a szerkesztés a legegyénibb, legeredetibb jelleg mellett sem lehet rendszertelen vagy módszertelen, így számomra a mondat értelmetlen lila gőz, belőle paragrafust magyarázni átgondolatlan vállalkozás volt.

Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Az elmúlt hetekben megtapasztaltuk, hogy politikai elitünk némely reprezentánsai képtelenek megkülönböztetni olyan egyszerű kifejezéseket, mint az őszinte részvét kinyilvánítása után és a részvét kinyilvánítása helyett. Számukra a legegyszerűbb magyar beszéd is bonyolult, ne fokozzuk tehát fölöslegesen nehézségeiket!

A Magyar Igazság és Élet Pártja örömmel fogadja a szerzői jog mind teljesebbé válását, és a szükséges módosításokkal a T/4978. számú törvényjavaslat elfogadását melegen támogatja.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Szórványos taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)