Készült: 2021.07.28.18:26:10 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

85. ülésnap (2015.06.12.), 138. felszólalás
Felszólaló Ikotity István (LMP)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 15:05


Felszólalások:  Előző  138  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

IKOTITY ISTVÁN, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Urak! A szociális törvény az egyik leginkább hányattatott sorsú jogszabály, megszületése óta átlagosan száznaponta módosítják, több mint 500 módosítást és sok ezer szövegváltozást vezettek át rajta. A törvény változása kicsit az üledékes kőzetek kialakulásához hasonlít, ahogy rakódnak rá rétegek.

(18.20)

A szociális törvény és a gyermekvédelmi törvény jelen formájában bonyolult, áttekinthetetlen és sok helyen értelmezhetetlen. Sokat elárul, hogy maga a szociális rászorultság kategória sem teljesen egyértelmű, valódi gumikategóriáról van szó. Nemhiába próbálkoztak már sokszor a törvény lecserélésével, sohasem sikerült.

Czibere Károly jelenlegi szociális államtitkár régi ötlete például az úgynevezett szolgáltatási törvény elkészítése. Egyelőre neki se sikerült megvalósítani elképzeléseit, mindig csak egy kicsit sikerült belőle belecsempészni az aktuális módosításokba. Toldozgatást-foldozgatást látunk. Sokat segítené az átláthatóságot meg az értelmezhetőséget, ha lenne egy külön jogszabály a szolgáltatásokra és egy másik a pénzbeli ellátásokra, amiben az összes célcsoport összes rászorultság szerinti ellátása benne lenne.

A szociális törvény jelen formájában nem alkalmas arra, hogy egy XXI. századi minimális szociális biztonságot garantáljon. Nézzük ezeket a most aktuális toldozgatásokat-foldozgatásokat! A módosítás szeretné a törvény szabályozását összhangba hozni a jogszabályok korábbi alkalmazott logikájával, miszerint bizonyos támogatások a jogosultságok megállapításánál nem tekinthetők jövedelemnek, ezért a rendkívüli települési támogatás mellett a lakhatási célokra, adósságkezelési célra, valamint az egészségügyi kiadásokhoz nyújtott támogatások sem számítanának a jövőben jövedelemnek, ahogy ez a múltban is így volt. Örömteli, hogy a kormány beismeri tévedését, és visszatérnek a korábbi szabályozásokhoz. Ha logikus lenne a törvény, akkor például ezt a szabályozást sokkal egyszerűbben is meg lehetne oldani, egyszerűen ki lehetne mondani, hogy az úgynevezett jövedelemkiegészítő, tehát minden, ami nem jövedelempótló, az ilyen jövedelemkiegészítő támogatások tartoznának ebbe a kategóriába.

Az igénybevevők számának alakulását, a szolgáltatáshoz való hozzáférés nyomon követését valóban segíti, ha az adott igénybevételeket is rögzítik a családsegítők esetében, ahol az első interjú után nem kerül sor további ellátásra, hiszen az első interjú során tett intézkedéssel is lezárható a szakmai tevékenység. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy az átláthatatlan szociális szabályozáshoz átláthatatlan és megterhelő jelentési kötelezettségek tartoznak. Hiába egyszerűsítik ezeket, még mindig elmondható, hogy a szociális munkások munkaidejük jelentős részében felesleges papírokat gyártanak ahelyett, hogy valóban a rászorulókra tudnának koncentrálni. A papírmunka az érdemi szakmai tevékenység elől veszi el az időt. Égető szükség lenne az adminisztráció radikális visszaszorítására, egyszerűsítésére. A szociális munkásokban meg kellene bízni, nem kell minden tevékenységüket nyomon követni, minden apró részletet rögzíteni.

Rögzítik azt is, hogy a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal ágazati portált működtet. Az iromány indoklása szerint ez a felület széles körű információk elérési helye mind a szakma, mind az érdeklődő állampolgárok számára. Igen szomorú, ha a kormány széles körű információs hozzáférésnek tartja, ami jelenleg ezen a portálon zajlik. Az egyszerű felhasználók számára a Google lényegesen nagyobb segítség, mint az elvileg rendszerezett információkat tartalmazó portál. Az LMP korábban kezdeményezte a „Kéznyújtásra a szociális szolgáltatások” koncepció megvalósítását, amelynek középpontjában a könnyen kezelhetőség és a pontos tájékoztatás áll; én magam javasoltam ezt itt indításként egy napirend utáni hozzászólásban. Az információk felhasználóbarát átadásával javulhat a szolgáltatáshoz való hozzáférés.

Az LMP szerint egy olyan honlapot kellene létrehozni, amely a felhasználó lakhelye szerint megmutatja, milyen szociális szolgáltatások vannak a közelében, mit vehet igénybe. Emellett nemcsak a kerületi, városi keresést tennék lehetővé, hanem problémaspecifikus szűrést is. Egy felhasználóbarát honlap segítségével bárki részletes leírást olvashatna az intézmények feladatköreiről, az igénybe vehető ellátásokról, szolgáltatásokról. A szociális szolgáltatásokon túl egészségügyi vagy akár oktatási szolgáltatásokat, intézményeket is bele lehetne venni ebbe az adatbázisba. A cél egyértelműen a tájékoztatás, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés segítése. Ilyen lenne egy valódi szociális portál. A mostani nem ilyen, viszont jelentős TÁMOP-pénzeket költöttek rá ennek ellenére.

Az már komolyabb változtatás, hogy három szolgáltatás esetében a támogató szolgáltatás, a közösségi ellátások és az utcai szociális munka esetében visszatérnek a korábbi finanszírozási modellhez, ami 2009-ig működött. A mostani, pályázati elven történő finanszírozás helyett visszatérnek a normatív finanszírozáshoz. Mit jelent ez? Cseberből vissza a vederbe. A jelenlegi széttagolt, egyszerre forráshiányos, egyszerre pazarló működtetéshez természetesen mindkét támogatási forma tökéletesen illik. Akik ismerik a szociális munkát, annak a „Tékozló koldus ruháját szaggatja” című, majd’ tízéves szakmai tanulmány ismerősen hangzik. A szerzői tökéletes, máig érvényes látleletet adnak a szociális szolgáltatások finanszírozásának, működésének anomáliáiról.

Röviden: A normatív ellátás állandóan burjánzó szabályozást generál maga után, elbürokratizálja a rendszert. Miközben rugalmatlan és megöli a szakma kreativitását, megfojtja az önálló helyi kezdeményezéseket, hiszen azok nem fognak beleférni a finanszírozásba, akik nem felelnek meg a szigorú szabályoknak, adminisztrációknak. A pályázati finanszírozás, bár elvileg rugalmasabb, legnagyobb hátránya a bizonytalanság. Hiába felel ugyanis meg valaki a feltételeknek, vagy kap finanszírozást, vagy nem kap. A két mechanizmus eredményeképpen egyszerre lehetnek olyan helyek, ahol párhuzamos szolgáltatások működnek, és egyszerre alakulhatnak ki fehér foltok, ellátás nélküli körzetek. A megoldás egy felülről, de nem állami szintről működtetett szolgáltatásszervezési, szolgáltatásvásárlási modell lenne. Lehetne itt kistérségi, megyei vagy akár regionális szintről beszélni.

Az államtitkár úr által vezetett munkacsoport 2011-ben egy komoly szakmai anyagot tett le az asztalra, ez volt a nemzeti szociálpolitikai koncepció. Ez egy nagyon jó kiindulás, jó vitaanyag volt, az LMP szerette volna, ha ezt az anyagot meg lehet vitatni, ha ennek alapján valódi szociális reform indult volna. Sajnos, a Soltész Miklós vezette akkori szociális államtitkárság elmeszelte az anyagot. Csak azt nem értjük, hogy most a koncepció kidolgozója, Czibere Károly, az új szociális államtitkár miért nem veszi elő a fiókból, miért nem harcol a saját anyagáért. Való igaz, több minden megvalósult belőle, de sok elemét kifordítva, visszájára változtatva valósították meg, gondoljunk csak az államosításokra.

Visszatérve a finanszírozás és a szolgáltatásszervezés kérdéséhez, a nemzeti szociálpolitikai koncepcióban ‑ hasonlóan az előbb hivatkozott szakmai anyagban ‑ egy felülről szervezett modell körvonalai rajzolódnak ki. Az ebben a nemzeti szociálpolitikai koncepcióban vázolt új rendszer alapja, idézem a koncepcióból: „Két központi centralizált szerv, a Szociális Adminisztrációs Központ, illetve a Támogató és Tanácsadó Központ, amelyek irányításával és szervezésével történne a szolgáltatásokhoz, pénzbeli ellátásokhoz való hozzájutás. A SZAK-ok megyei alapon működő központok járási szintű kirendeltségekkel, a TTK-k járási, kistérségi szinten működnek, mikrotérségi, települési hozzáférési pontokkal. A két központ egymást kiegészítve, egyszerűsített eljárással és rövid határidővel dolgozna.” Nem folytatom, aki jártas a szociális szakmában, tudja, miről beszélünk. Ehhez képest átrakni három ellátást újra a normatív finanszírozásba, ez toldozgatás-fol­dozgatás, minden, csak nem reform, nem előrelépés, nem bátor szakpolitikai vállalkozás. A nemzeti szociálpolitikai koncepció bátor megírója, Czibere Károly elvesztette már a bátorságát, úgy látszik.

És akkor ott van a másik fontos változtatás, a házi segítségnyújtással kapcsolatos szabályozások módosítása. Szegényházi segítségnyújtás, folyamatosan reszelnek rajta valamit. Egyrészt halljuk most is ‑ azt mondjuk ki ‑ a liberális szövegelést, hogy célzottabbá kell tenni az ellátásokat és a rászorulókra kell koncentrálni, ki kell szűrni a potyautasokat. A valóságban viszont ez mindig azt jelenti, hogy a liberálisok a rászorultság körét vonják egyre szűkebbre, egyre kevesebbet akarnak beengedni az ellátásokba, mert nem akarnak költeni szociális célokra, vagy a piacra akarják hagyni a feladat megoldását. Az egyébként magát jobboldalinak nevező Fidesz-KDNP e tekintetben tehát egy liberális, a rászorultságot mind szűkebbre vonó politikát folytat, de ezt már ezerszer elmondtuk más intézkedések kapcsán is.

Térjünk vissza a házi segítségnyújtáshoz! Az egész hercehurca ott kezdődött, hogy 2013-ban a jelzőrendszeres házi segítségnyújtást elvették az önkormányzatoktól, és államosították azt is, a szakosított szolgáltatásokhoz hasonlóan.

(18.30)

Egyébként senki nem értette, hogy miért kell egy alapellátást állami hatáskörűvé tenni, miért nem maradhat meg települési hatáskörben.

A maszatolás a házi segítségnyújtást is elérte az idei év elején. Rájöttek arra, hogy állítólag mindenféle nem oda való feladatot is ellátnak a házi segítségnyújtók. Az ellátottak gondozása helyett nyúlketreceket takarítanak, disznóölés után tesznek rendet, füvet nyírnak, gyomlálnak, szőlőt metszenek. Államtitkár úr januárban hosszasan sorolta a példákat. Nos, ezeket a tevékenységeket egyébként, helyesen, be is korlátozták ‑ bár azon lehet vitatkozni, mi számít legitim szükségletnek, milyen házon belüli vagy ház körüli teendő ellátása szükséges vagy elfogadható ‑, majd az indokolatlan igénybevételre hivatkozva ennek farvizén drasztikusan megemelték a házi segítségnyújtás rászorultsági küszöbét is. Ennek köze nincs a nyúlketrec-takarításhoz. Az történt, hogy most már csak a több szempontból ápolásra szoruló embereknek fog járni a gondozás. A kevésbé betegeknek, kevésbé nehezen mozgóknak, bevásárolni, takarítani, magukat ellátni kevésbé tudóknak ez nem segít, holott sok esetben nekik is nagyon nagy szükségük lenne az ellátásra. Tehát nyilván itt a nehezen közlekedő emberekre gondolok.

Ez volt az év elején, most pedig jön egy újabb variálás. Fontos változás, hogy differenciálják az ellátást a szükségletek szerint. Alapvetően két tevékenységi kört különítenek el: a szociális segítés és a személyi gondozás. A szociális segítés az alacsonyabb szintű igények kielégítését szolgálja, a személyi gondozás pedig az intenzív szükségletekkel foglalkozna, például ápolói feladatokkal.

A szociális segítést szakképzetlen személy is végezhetné, a személyi gondozást csak szakképzett gondozó, ápoló. Nos, az új keret valóban alkalmas lehet a meglévő kapacitások hatékonyabb és az igénybevevők számára elméletben is kedvezőbb átcsoportosítására, ennek lehetőségét mi sem zárjuk ki. Ugyanakkor látva a korábbi változtatásokat, szigorításokat, a tendencia abba az irányba mutat, hogy még több ellátottat akarnak kirakni ebből a rendszerből. Azt is tudjuk, hogy a források érdemi emelése nélkül jobb ellátást nem lehet nyújtani. Ha valahol a forráshiányos rendszeren belül elvesszük a pénzt mások javára, akkor az átcsoportosítás valakinek fájni fog. Olyanoknak, akiknek egyébként most is jogos igényük van az ellátásra, ők fognak kimaradni ebből a jövőben.

Az sem egyértelmű, hogy mi van akkor, ha valakinek személyi gondoskodásra és szociális segítésre is szüksége van ‑ a kettőt együtt igénybe lehet vajon venni? Nem látni a szociális segítés és a személyes gondozás pontos tevékenységi köreit, márpedig az ördög gyakran a részletekben rejlik. Lehet, hogy bizonyos tevékenységeknél nem szerencsés, ha végzésükhöz nem írnak elő szakképesítést. A szociális segítéshez nem kell ilyen végzettség, ugyanakkor a tevékenységeket nem lehet mindig elválasztani egymástól, például a lakókörzeti higiénia megtartása során bizonyos mentális segítségnyújtás is zajlik, tehát itt beszélgetnek egymással az ellátott és a segítő. Vagy egy szociális segítés során is fel lehet tudni ismerni, hogy a kliensnek komolyabb problémája lép fel, másféle szaksegítséget is igényel. A képzettség hiánya itt probléma lehet a szociális segítő részéről.

Továbbra is megmarad a napi négy órát meghaladó és nem meghaladó gondozási szükséglet szerinti differenciálás; ez korszerűtlen, életszerűtlen, rossz rendszer. Lényeges, de nem biztos, hogy pozitív irányba mutató változás az is, hogy jelentősen szűkíti azoknak a körét, akik ingyenesen vehetik igénybe a házi segítségnyújtást. Ezentúl csak azokat lehet ingyenes ellátásban részesíteni, akik nem rendelkeznek jövedelemmel.

Összességében a rendszer újabb toldozgatását-foldozgatását látjuk, variálják a szabályokat, de a lényeg továbbra sem változik, úgy látjuk. A magyar szociális rendszer érdemi szemléletváltás, érdemi forrásbővítés, a jogszabályok érdemi újraírása nélkül továbbra sem lesz alkalmas betölteni eredeti funkcióját: mindenki számára egy minimális, XXI. századi szociális biztonságot garantálni. Köszönöm.




Felszólalások:  Előző  138  Következő    Ülésnap adatai