Készült: 2019.12.09.03:26:56 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

32. ülésnap (2010.10.05.), 98. felszólalás
Felszólaló Karácsony Gergely (LMP)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 18:07


Felszólalások:  Előző  98  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

KARÁCSONY GERGELY, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Valóban Balczó képviselőtársam utolsó gondolataival kezdhetnénk az LMP álláspontjának az ismertetését is. Formálisan valóban ez a parlamenti vita vagy beszélgetés inkább az MTA beszámolójával kapcsolatosan láthatóan vagy elsősorban egy formalitásnak tűnik, de talán alkalmat ad arra, hogy egy kicsit beszélgessünk arról, amiről ebben a Házban olyan keveset beszélgetünk. Általában véve is azt gondolom, hogy a magyar politikának egy ilyen jövőbarát fordulatra lenne szüksége, olyan témákról kellene beszélnünk, amelyek a jövő Magyarországát alapvetően meghatározzák, és aligha van ennél fontosabb téma, ehhez szorosabban kapcsolódó téma, mint a tudomány helyzete Magyarországon.

A tudomány, az innováció, az innovációra alapozott gazdasági fejlődés lehet az, ami Magyarországot a gazdasági válságból is kihúzhatja, és a versenyképesség szempontjából ezek a lágy mutatók, mint az, hogy egy ország mennyire képes szellemi innovációkra, talán fontosabbak is, mint azok a kemény mutatók, amelyekről a politika állandóan szól, az adókulcsokról, a különböző direkt gazdasági ösztönzőkről. Hosszú távon sikeres ország csak tudásalapú társadalomban, csak az innovációra alapozott gazdasági növekedéssel lehet Magyarország.

A másik az, hogy azokra a globális kihívásokra, amelyek érik a világot és benne Magyarországot is, olyan új tudományos válaszokat kell találnunk, amelyek talán túlnyúlnak a jelenlegi diszciplináris határok között, és megtalálják a válaszokat azokra a kínzó kérdésekre, amelyek ma is foglalkoztatják Magyarországot - gondoljunk csak az újabb környezeti katasztrófára néhány száz kilométerre innen, olyan új technológiákra van szükség, ami fenntarthatóvá teszi a gazdasági növekedésünket.

Ami itt van most a Ház asztalán, ez a beszámoló, ahhoz képest, hogy beszámoló és a Tudományos Akadémia készítette, igencsak kritikus a tudomány jelenlegi állapotával kapcsolatosan. Nem akarom a beszámolóban összegzett legfontosabb dolgokat megismételni, hiszen itt már a képviselőtársaim megtették ezt, és nem is akarok újabb tiszteletköröket futni, mert nyilván minden elismerésem a hazai tudományban dolgozókkal kapcsolatosan, de hadd legyek egy kicsit kritikusabb a kritikával is, és hadd tegyek néhány olyan megjegyzést, amely a beszámoló kapcsán az LMP háza táján megfordult a magyar tudomány viszonyaival kapcsolatosan.

Azt gondolom, a beszámolóban is elhangzott, leírt mondat, illetve a határozati javaslat indoklásában szereplő utolsó mondat, amely az akadémiai reformot egy lezárt folyamatként mutatja be, ezzel a mondattal nehéz egyetérteni. Azt gondoljuk, nagyon sok fontos szerkezeti változtatásra is van szükség még a magyar tudomány háza táján, a Tudományos Akadémia intézményeiben és általában a tudományos intézményrendszerben.

Nem itt és most van ennek a vitája, hogy ezeket részletesen megbeszéljük, de engedjék meg, hogy elmondjak néhány szempontot, hogy az LMP hogyan képzeli azt, hogy hogyan kellene átalakítani a magyarországi tudományos intézményrendszert. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, akkor úgy fogalmaznék, hogy demokratizálni kell a hazai tudományos rendszer, intézményrendszer működését. Ez három dolgot jelent, három momentummal lehet megragadni ezt a fajta szükséges demokratizálódást. Az egyik az, hogy növelni kell az átláthatóságot. Itt már beszéltünk a pályázatokról, beszéltünk arról, hogy mennyire abszurd, hogy sok esetben az alaptevékenységeket is pályázat útján kell finanszírozni.

(15.00)

Én azt gondolom, hogy mindenhol, ahol közpénzről van szó, az állami pénzköltések minden területén Magyarországon az átláthatóság kívánnivalókat hagy maga után. Valóban, a pályázati rendszereknél is, tehát nemcsak egyszerűen az egyszerű pénzköltésnél, hanem a tudományos pályázatokkal kapcsolatosan is növelni kell az átláthatóságot.

A másik pont az, hogy az Akadémia egy rendkívül tekintélyes intézmény, a magyar közvélemény különösen nagy bizalommal fordul az Akadémia irányába, és az Akadémiának, az akadémiai szférának mindig van egyfajta patriális jellege, de azt gondolom, hogy itt azért vannak olyan folyamatok, amelyek a tudományos utánpótlás szempontjából eléggé aggasztóak. Sajnos, a gerontokrácia veszélye mindig ott van, ahol ott van a tekintélyé is, és úgy tűnik, hogy Magyarországon a gerontokráciára utaló jelek a tudományos életben talán túlságosan gyakoriak.

A harmadik az, hogy nyilván a tudomány nem elzárható a társadalom egyéb szereplőitől. Azt gondolom, hogy erősíteni kell a tudomány és a társadalmi élet más szereplői közötti kapcsolatokat, és el kell kerülnünk, hogy a tudomány bezárkózzon a maga elefántcsonttornyába.

Nézzük ezt a három szempontot kicsit bővebben! Az első szempont az átláthatóság. Az átláthatóságnak van egy nagyon egyszerű szempontja, amiben az akadémiai szféra nem különbözik Magyarország állami intézményeitől. Azt gondolom, hogy az egyszerű eszközbeszerzésektől elkezdve számos területen érdemes megvizsgálnunk azt, hogy hogyan lehet hatékonyabban felhasználni a közpénzeket, de ez valóban nem a tudomány sajátossága Magyarországon. Azt gondolom, hogy itt általában a közbeszerzések világa átgondolásra szorul.

Ami kifejezetten az átláthatóság tudományos értelemben vett problémáit jelenti, az valóban a pályázati rendszerek. Itt többen elmondták, de én is szeretném aláhúzni azt, hogy jelenleg a tudomány finanszírozásában összekeverednek azok az alaptevékenységek, amelyeket normatív módon kellene finanszíroznia az államnak, nyilván meghatározva bizonyos feltételeket vagy elvárásokat, amit a politikai közösség, a parlament a költségvetésben meghatároz. Jelenleg azonban olyan mértékben alulfinanszírozottak az akadémiai kutatóintézetek és általában a tudományos kutatóintézetek, hogyha nem nyernek meg bizonyos pályázatokat, akkor valójában az állam csak a bért fizeti, de kutatótevékenység nem folyhat, lesz nyomtató, de nem lesz bele patron vagy éppen nyomtatópapír, ha az adott kutató nem nyeri meg az ehhez szükséges pályázatot.

(Az elnöki széket dr. Ujhelyi István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Azt gondolom, hogy ez így nem átláthatóságot növeli, bár általában a pályázatokról azt szoktuk gondolni, hogy az egy átláthatóságot erősítő szempont, de ha egy olyan nyomás van a pályázatokon, az egész pályázati rendszeren, hogy ha bizonyos pályázatok nem érnek célba, akkor egyszerűen leállnak az alapkutatások, az alaptevékenységek is, akkor az egyáltalán nem az átláthatóságot növelő, hanem azt inkább rontó szempont.

A beszámoló nagyon helyesen megjegyzi ezzel kapcsolatosan, hogy a pályázati rendszer messze nem csodaszer az átláthatóság szempontjából. Hadd idézzek néhány mondatot! "A kutatási és fejlesztési költségvetési források két fő formában kerülnek a felhasználókhoz: nevesített állami költségvetési támogatás formájában vagy pályázati támogatásként. Az a vélekedés, miszerint a források pályázati elosztása a minőség támogatásának záloga, csak nagyon szűken értelmezve igaz. Nyilvánvalóan nem lehet pályázatos formában fenntartani költséges kutatási infrastruktúrát."

Fiatal kutató ismerőseim egészen hajmeresztő történeteket mesélnek erről a dilemmáról, ebben, azt gondolom, hogy mindenképpen lépnünk kell, és ez azt is jelenti, hogy például az OTKA működését felül kell vizsgálnunk.

A beszámoló nem foglalkozik véleményem szerint kielégítő mértékben az OTKA-pályázatokkal, ezekkel ugyanis nemcsak az a baj, hogy csökken az OTKA támogatása, hanem az is, hogy a pályázatok elbírálása nem átlátható és rendkívül esetleges. Nem világosak a bírálati szempontok, sőt nagyon sok esetben a bíráló személyének kiválasztása sem. Én politikatudományi területen nagyon sokszor voltam már felkérve arra, hogy OTKA-pályázatokat bíráljak el olyan pályázatok esetében is, ahol egyébként nem lett volna szabad engem felkérni, és éppen ezért nem is fogadtam el a bírálati folyamatban való részvételt, egyszerűen vagy nem értettem hozzá, vagy pedig súlyos személyes összeférhetetlenség állt fönt. Az én lelkiismeretem tiszta ebből a szempontból, de egyáltalán nem látom azt, hogy a rendszer hogyan tud úgy működni, hogy egyáltalán én bekerültem a lehetséges bírálók körébe.

Sajnos, azt kell mondjam, hogy úgy tűnik, hogy az OTKA-pályázatok esetében nagyon sokszor bizony hatalmi viszonyok döntenek, hogy az egyes tudományos diszciplínákon belüli csoportok épp vajon kigolyózzák vagy éppen segítik egymást a pályázati források elnyerésében. Még egyszer mondom, itt az igazi probléma az, hogy bizonyos esetekben valóban ezek a pénzek muszáj hogy célba érjenek, különben másnap már nem tudnak dolgozni a kutatók a munkahelyükön, egyszerűen fölveszik az egyébként rendkívül szerény fizetésüket, de valójában nem tudnak megdolgozni még ezért a kevés fizetéséért sem akkor, ha nem érkezik meg hozzájuk a pénz.

Arról is rémtörténeteket lehet hallatni - és itt is több képviselőtársam elmondta -, hogy rendkívül bürokratikusak ezek a pályázatok, ráadásul az elnyert pályázati pénzek egy része rezsihányadként ott marad az intézményeknél, amik tulajdonképpen azon kívül, hogy elszedik a maguk részét a pályázatból, olyan sokat nem feltétlenül tesznek hozzá a pályázat valódi megvalósításához.

Ráadásul az OTKA nagyon kevés pénzzel gazdálkodik, ehhez képest rendkívül bürokratikus, míg mondjuk, más pályázatoknál, az NKTH-pályázatoknál vagy az európai uniós forrásokból vagy norvég forrásból folyó pályázatoknál viszont még kevésbé érvényesül az átláthatóság, tehát ott lehet, hogy éppen növelni kellene a bürokráciát a szó nemes értelmében, tehát ezeknél a pályázatoknál, ahol az OTKA-nál nagyságrendileg több pénz fordul meg, sokkal kisebb a tudományos kontroll lehetősége.

A második szempont, amit említettem ebben a demokratizálódási folyamatban, a tudományt mindig jellemző patriális viszonyoknak a visszametszése. Elnök úr beszélt a "Lendület" programról, aminek keretében néhány, kiemelten fontos kutatásokat végző kutató Magyarországon folytatja tovább a munkáját, aminek nagyon örülünk, de azért látni kell, hogy Magyarországon az úgynevezett fiatal kutatók rendkívül rossz körülmények között, rendkívül alacsony fizetés mellett és rendkívül szerény kutatási büdzsé mellett dolgoznak.

Továbbá hadd hívjam föl a figyelmet egy olyan strukturális problémára, ami a magyarországi tudományos utánpótlás szempontjából kritikus lehet. Jelenleg a doktori iskolák az egyetemeken működnek, és az egyetemeknek nagyon fontos joguk az autonómia, ugyanakkor a doktori iskolák felállítása szempontjából olyan szervezeti-jogszabályi környezet alakult ki részben az MTA segítésével is, ami súlyosan korlátozza a doktori iskolák függetlenségét, és két szempontból is veszélyezteti a magyarországi tudományos utánpótlást. Jelesül arra gondolok, hogy jelenleg csak a Magyar Tudományos Akadémia doktora cím birtokosai lehetnek a doktori iskolák törzstagjai, pedig valójában az élet nem igazából bizonyítja azt, hogy a doktori cím birtokosai valójában jobb kutatók vagy oktatók lennének, mint azok, akik csak - idézőjelben mondom - PhD-fokozattal rendelkeznek. Ez megnehezíti a fiatal kutatók előrejutását, és megnehezíti azt is, hogy olyan új tudományterületekkel kapcsolatos képzések alakuljanak ki, amelyek nem illeszkednek bele a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi rendszerébe.

Olyan globális problémák vagy olyan interdiszciplináris, vagy transzdiszciplináris területek nem nyerhetnek pályázati támogatásokat, amelyek nem illeszkednek az MTA jelenlegi szervezeti felosztásába. Ilyen tudományterületeken nagyon nehéz az előrejutás, márpedig a világ éppen abba az irányba megy, és a világ globális problémái abba az irányba mennek, hogy ilyen típusú tudásra lenne a leginkább szükség a magyar és a nemzetközi tudományos életben.

Hogyan várhatnánk akkor, hogy a szigorúan diszciplinárisan besorolt tudományos szervezetek és pályázati rendszer kezelni képes azokat a kutatásokat, amelyeket a globális problémák megoldása érdekében folytatni kellene? Azt gondolom, hogy itt fontos lenne újragondolnunk a doktori iskolák problematikáját, ami valóban az egyik legfontosabb kérdés a magyarországi tudományos utánpótlás szempontjából, ha a tudomány a jövőnkhöz kell, a tudomány jövőjéhez pedig doktori iskolák.

Végül a harmadik szempont, amit említettem, a tudomány és a társadalom kapcsolata, ami nyilván egy nagyon sokrétű kapcsolat, és azt kell mondanom, hogy ezen a téren komoly előrelépés történt például a "Mindentudás Egyeteme" programmal, ami jelenleg ugyan, ha jól tudom, éppen parkolópályán van, de a korábbi években komoly sikereket ért el. Úgy tűnt, hogy lehet a tudományos kutatások eredményeit közérthetően, a laikus közvélemény és a fiatalok számára érdekes módon is kommunikálni, és ez nagyon fontos előrelépés a tudomány presztízsének a megőrzése és általában a tudomány által felhalmozott tudásnak a társadalmi szétterítése, a társadalmasítása érdekében.

(15.10)

Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, a következő lépés az lenne, ha ez egy interaktív folyamat lenne, tehát nemcsak egyszerűen a tudomány népszerűsítéséről beszélnénk, hanem aktívan bevonnánk az állampolgárokat a különböző tudományos ismeretek felhasználása érdekében. Erre számtalan nemzetközi példa van, Magyarországon is használtak például úgynevezett deliberatív közvélemény-kutatásokat, amelyek az Európai Unió vagy a magyarországi romák társadalmi integrációjával kapcsolatos tudományos ismereteket használták fel az állampolgári tudatosság erősítése érdekében. Javaslom, hogy amikor a tudomány és társadalom közötti kommunikációs kapcsolatról beszélünk, akkor ne csak arról beszéljünk, hogy kell népszerűsíteni a tudományt, hogy kellenek felsőoktatási tankönyvek, hogy el kell juttatni a tudást a szélesebb közvélemény számára is, hanem gondolkodjunk egy fordított visszajelzésben is, hogy milyen olyan nyomasztó kérdései vannak a magyar társadalomnak, ahol keresi a tudomány válaszait.

Még egy dologról szeretnék beszélni ezzel kapcsolatosan, és itt bejelentem az elfogultságomat, hiszen én a társadalomtudományok területéről jöttem, eredetileg szociológusként, aztán politológusként lettem egyetemi oktató. Azt gondolom, hogy Magyarországon a társadalomtudományok presztízse, elfogadottsága, beágyazottsága a tudományos intézményrendszerbe nem megfelelő. Nem arról beszélek, hogy a természettudományok nem eléggé fontosak, sőt azt gondolom, hogy a felsőoktatásban és a közoktatásban általában nagyobb hangsúlyt kell helyezni a természettudományi oktatásra, nem gondolom azt, hogy például Magyarországon szükség van annyi politológus hallgatóra, mint ahány évente végez, talán több informatikusra, matematikusra vagy kutatóra lenne szükség a természettudományok területén, hanem arról beszélek, hogy például az Akadémia testületében, az akadémikusok között modern társadalomtudományt végző kutatók alig fordulnak elő. Nem gondolom azt, hogy annyival rosszabb lenne a magyarországi társadalomtudományok teljesítménye, mint amennyit kifejez ez az arány.

S van még egy szempont, ami itt a parlamentben talán különösen fontos lehet: az, hogy a társadalomtudományok, az alkalmazott társadalomtudományi kutatások fontossága, relevanciája nemcsak a tudományon, hanem a politikán is múlik. Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol a kormányzati döntések mindig előkészítettek, hatástanulmányokon alapulnak, és ahol a közpolitika mindig a tényekre és a társadalomtudományi kutatások által felhalmozott tudásra épül. Ehhez persze kell partner a politika részéről is, de kell az is, hogy elfogadjuk a modern társadalomtudományok fontosságát a társadalmi önreflexiós folyamatokban. Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatosan komoly lemaradásban vagyunk, és a magyar társadalomtudományi kutatások nagyon sokszor hoztak felszínre olyan tudást, amire lehetne megalapozott közpolitikát létrehozni.

Hadd hozzam fel példának az oktatási kerekasztal munkáját néhány évvel ezelőtt, amiben nagyon sok kutató, fiatalok és idősebbek is részt vettek, és amely nagyon alaposan feltérképezte a magyar oktatás szociológiai beágyazottságát. Olyan komoly tudásbázis jött létre ebben a bizonyos zöldkönyvben, amire lehetne oktatáspolitikát alapozni. Az más kérdés, hogy az elmúlt hónapokban az Orbán-kormány oktatáspolitikája láthatóan nem a tényekből, hanem bizonyos ideológiai sarokkövekből akar csak kiindulni. Az ideológiának persze mindig fontos szerepe van a közpolitikában, de miniszter úrnak és az államtitkároknak talán érdemes volna gyakrabban forgatniuk az oktatási kerekasztal eredményeit.

Összességében azt gondolom, ahhoz képest, hogy ez egy beszámoló, kritikus, ahhoz képest, hogy a magyar tudomány helyzete milyen kritikus, talán messzebb is elmehetett volna. Végül szeretném újra megerősíteni, nagyon fontos lenne, hogy a magyar parlament, a magyar politika többet foglalkozzon olyan kérdésekkel, amelyek alapvetően meghatározhatják Magyarország jövőjét az elkövetkező években. A tudománypolitika biztosan ezek közé tartozik.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az LMP soraiban.)




Felszólalások:  Előző  98  Következő    Ülésnap adatai