Készült: 2019.12.08.12:01:02 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

32. ülésnap (2010.10.05.), 88. felszólalás
Felszólaló Dr. Pósán László (Fidesz)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka Expozé
Videó/Felszólalás ideje 15:45


Felszólalások:  Előző  88  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ, az oktatási, tudományos és kutatási bizottság alelnöke, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen, elnök úr. Ezt a beszámolót a parlament elé terjesztette az Akadémia, valóban, már 2009-ben. Akkor meg is tárgyalta három szakbizottság, majd úgy volt, hogy a plenáris ülés elé kerül, de valahogy mégsem került ide. Fogalmazzunk úgy, hogy az akkori kormánytöbbség levette napirendről. Hogy pontosan mi lehet az oka, ezt nyilvánvalóan nem tudjuk, mert indoklást nem kaptunk rá, legfeljebb találgathatunk. Tény és való, hogy a beszámoló tárgyszerű, korrekt, nem hallgatja el sem a hiányosságokat, sem pedig az erényeket. De úgy tűnik, hogy azért a hiányosságok tekintetében több olyan megállapítás is szerepel benne, ami a korábbi kormányzatra nézve dehonesztálónak tűnhetett, feltételezhetően ez is hozzájárult talán ahhoz, hogy nem tárgyaltuk meg 2009-ben, jóllehet lett volna rá mód és lehetőség. Sőt, tegyük hozzá azonnal azt is, hogy 2009-ben nagyon gyakran a parlament plenáris ülése egész egyszerűen inkább bohózat volt, mert alig tárgyalt érdemben bárminemű előterjesztést.

A jelentés egyik ilyen megállapítása bizony a tudománypolitikára vonatkozik. A tudománypolitikához kapcsolódó kormányzati irányításról vagy éppen az irányítás hiányáról szól. Nem kell elhallgatni azt a tényt, hogy a megfelelő stratégia, amit még a 2004-es törvény írt elő kötelezettségként, 2007 tavaszára készült el. Tehát már itt is volt egy nagyon jelentős időbeli csúszás. Ez a 2007 tavaszára elkészült tudománypolitikai stratégia pillanatok alatt össze is dőlt. Kiderült, hogy tarthatatlan, olyan elképzelések és vállalások vannak benne, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, mert 2008-ban már át kellett dolgozni az egészet. A kérdés az természetesen, hogy jelen esetben az abban megfogalmazottak mennyiben vannak köszönő viszonyban a valósággal.

Tehát, ha a jövőre vonatkoztatva feladatokat, mind a parlament, mind a kormány számára teendőket veszünk számba, akkor bizony az egyik mindenképpen ezen a területen keresendő, nevezetesen, hogy ez a tudománypolitikai stratégia mennyire aktuális, mennyire tartható. Tény és való, hogy 2007-től működött a parlamentben egy kutatási és innovációs eseti bizottság. Hogy ez mennyire tudta betölteni a szerepét, erről nyilván vitatkozhatunk, de jelen esetben, azt gondolom, a jelentés szempontjából ez inkább pozitív, mintsem azt megkérdőjelező dolog. Az más kérdés, hogy ezen a bizottságon belül komoly súlyt mégsem sikerült adni a témának. Legalábbis olyan értelemben komoly súlyt, ami megnyilvánult volna akár a finanszírozás terén vagy akár a tudománytámogatás terén, és ez érzékelhetően megragadható lett volna, nos, ilyen eredményről azért nem tudunk beszámolni. Ez ilyen értelemben a parlament felelőssége is.

Ami különösen megdöbbentő, és mégiscsak az előző kormány szemére vetendő, hogy 2007 óta az Oktatási és Kulturális Minisztérium, ahogy a jelentés is fogalmaz, még adatokat sem kért arra vonatkozóan, hogy a K+F elnyert források felhasználásai hogyan, miként alakulnak. Ez azért megdöbbentő és egyben persze furcsállandó is, hogy ugyanakkor kiírt pályázatok esetében minek alapján volt mérhető az, hogy valós teljesítmények hogyan és mint tudnak ebben részt venni, vagy éppen, elnézést a kifejezésért, kisebb gátlásokkal megáldott vagy akár szélhámos társaságok is hogyan és mint kapcsolódnak be. Magyarán, a szűréssel és az ellenőrzéssel kapcsolatban itt nagyon komoly hiányosságok voltak.

Összességében a jelentés úgy fogalmaz, hogy a kormányzati munka a tudománypolitika, a kutatás-fejlesztés vonatkozásában a 2007-2008. évet illetően rosszul koordinált volt. Szerintem ezzel a megállapítással egyet lehet érteni.

(13.40)

Ráadásul az elmúlt időszak politikai lépései sem segítették elő a téma erősítését, ugyanis jó néhány esetben a kutatási infrastruktúra és személyi állomány tekintetében olyan forrásmegvonások történtek, ami kutatóintézetek leépülését eredményezte. Ezt korábban több esetben a parlamentben költségvetési vagy egyéb témák apropóján szóvá is tettük. Jó néhány állami kutatóintézetet az elmúlt esztendőkben bizony felszámoltak, némi túlzással élve felperzseltek.

A kutatás személyi nehézségeihez hozzátartozik az a körülmény is, ami nem 2007-2008 terméke, hanem jóval hosszabb időszaké, de mégiscsak a jelen helyzetben kezelendő, és tényszerűen előttünk álló jelenség, nevezetesen az, hogy a felsőoktatás egy fontos kutatási hely, a felsőoktatás hallgatói létszámaránya és oktatói garnitúrájának az aránya jelentős mértékben eltolódott a tíz vagy tizenöt évvel ezelőtti állapothoz képest. Leegyszerűsítve: egy oktató, aki egyben kutatási feladatokkal is rendelkezik, jóval több hallgatóval találkozik, jóval több időt és energiát köt le a tényleges oktatási feladat, értelemszerűen csökken a kutatásra szánt időkeret és lehetőség, ami nyilvánvalóan nagyon sok esetben nem tesz jót a kutatás ügyének.

Egyet kell értenünk azzal a megállapítással, hogy a magasan képzett kutatók terén hiány várható, középtávon mindenképpen, de akár már rövid távon is. Attól függően, hogy milyen tudományterületet nézünk, ennek az aránya más és más, és e téren muszáj mielőbbi lépéseket tenni.

Ugyancsak egyet kell értenünk azzal a megállapítással, hogy a kutatói pálya anyagi megbecsültségét erősíteni kell. Ebből a szempontból az Akadémia által elindított Lendület-program szerintem ékesen bizonyítja, magától értetődően mutatja azt, hogy ahol komoly forrásokat lehet a kutatáshoz rendelni, és a kutatók megbecsültsége megvan, oda a kutatók is visszamennek, itt dolgoznak, itt teljesítenek, sőt viszonylag rövid időn belül ennek a pénzben mérhető előnyei és hasznai is realizálhatók. Tehát azt a politikát, amit egykoron Gyurcsány Ferenc képviselt, és úgy fogalmazott a fiatalokkal kapcsolatban, hogy el lehet innen menni, azt végképp el kell felejteni, mert a lehető legrosszabbat tette az országnak. A fiatal kutatóknak nem azt kell mondani, hogy el lehet innen menni, hanem azt kell mondani nekik, hogy jöjjenek haza. Ez egy nagyon fontos kormányzati és tudománypolitikai feladat.

Azzal a megállapítással is egyet kell értenünk, hogy az elmúlt esztendőkben jelentős mértékben leromlott az oktatási rendszer színvonala a közoktatásban és a felsőoktatásban egyaránt, és ennek óhatatlanul komoly kihatásai vannak a tudományos teljesítményekre is, elsősorban az utánpótlás szempontjából. Ebből következően az az elképzelés és terv, amit már többször felvetettünk akár e Ház falai között is, hogy mind a közoktatási törvényhez, mind a felsőoktatási törvényhez hozzá kell nyúlni, és nem a toldozgatás-foltozgatás szintjén, hanem elég alaposan, azt hiszem, az érthető, és a jelen esetben további indoklást talán nem is igen kíván.

Az Európai Unió 2008 nyarán létrehozta az Európai Innovációs és Technológiai Intézetet. Jól hangzik, diplomáciai sikernek is el lehetett könyvelni, hogy ennek a központja Budapesten van, s az irányító testületben magyarok is részt vesznek. Az más kérdés, hogy ennek mi a látható előnye és haszna. Nem tudom, ki emlékszik még rá, de ebben az irányító testületben foglal helyet Magyar Bálint is. Akkor komoly kifogásokat vetettünk fel azzal kapcsolatban, hogy ő vajon megfelelő-e erre a posztra vagy sem. Egy dolgot azért jó, ha látunk: az Európai Innovációs és Technológiai Intézet budapesti működését lehet, hogy a nálam szakavatottabbak talán differenciáltabban látják, de bevallom őszintén, én magam eddig láthatatlannak láttam, pedig igen komoly pénzügyi források vannak iderendelve. Ha jó az információm, eddig csak három magyar cég nyert ebből a keretből: klímaváltozás-kutatásra, megújuló energiakutatásra - mint tudjuk, ez Magyarországon nem különösebben az élvonalban jár - és természetesen infokommunikációra. E tekintetben Magyar Bálint kolléga munkásságát illetően vannak jelentős előzmények; hogy ez mennyire pozitívan vitte előre a magyar informatikát, az más kérdés.

A tudományos tevékenység nemzetközi összehasonlítása azt mutatja, hogy a rossz pénzügyi és személyi feltételek ellenére Magyarországon jól teljesít a kutatói szféra.

Engedtessék meg, hogy erről a helyről is mindazoknak a magyar kutatóknak, akik Magyarországon maradtak, és itt teljesítettek, őszinte elismerésünket fejezzük ki, hiszen a legtöbb esetben valóban személyi kötődés tartja itt őket, anyagi szempontból máshol biztosan sokkal jobban tudtak volna nagyon sokan boldogulni.

A finanszírozás és a tudományfejlesztés korábbi forrásainak a felhasználása szempontjából azzal a megállapítással is maximálisan egyet kell értenünk, hogy az a program, amit még 2002-ben indított a szocialista-szabad demokrata kormányzás "Magyar universitas" program néven, a magyar felsőoktatásnak és ezen belül a tudományos kutatásnak is egy nagyon komoly megújítása lenne. Nos, ez a program alapvetően épületeket készített. Hogy ez hol milyen mértékben volt indokolt és szükséges, az egyes intézmények esetében nyilván más és más. Van, ahol igen, míg másutt nem biztos, hogy ez volt a legfontosabb, de erre volt forrás, sőt a legtöbb esetben erre sem volt forrás, hanem inkább úgynevezett PPP konstrukciókkal hozták be. Ez jelentős mértékben megterhelte ezeket az intézményeket, és megterheli mind a mai napig. További gond természetesen, hogy az így létrehozott épületek, infrastrukturális hátterek működtetési szempontból mekkora összegeket emésztenek fel. Nagyon sok intézménynél ez is komoly gond.

A TÁMOP- és a TIOP-pályázatok esetében ugyancsak azt kell mondanunk, hogy a műszerek vagy a kutatáshoz szükséges gépek, berendezések beszerzésének az esélye gyakorlatilag nagyon minimális volt; szintén abba az irányba ment el, ami nem a belső tartalmi fejlesztést, hanem sokkal inkább a külső épületgyarapítást eredményezi, abból pedig komoly kutatás és innováció értelemszerűen nincs.

Sajnálattal kellett látnunk az elmúlt esztendőben, hogy az OTKA-ra fordított források csökkentek. Az OTKA-t korábban alapkutatásnak hívták; nekem tetszik ez az új kifejezés, illetve hogy mennyire új, azt nem tudom, amit elnök úr mondott, inkább felfedező kutatás, ám tény és való, hogy ezek a források jelentősen csökkentek. Összességében az állami források felhasználása terén örülhettünk, ha egyáltalán a GDP-arányos 1 százalékot lehetett tartani, a legtöbb esetben inkább alulról közelítette ezt az értéket.

A pályázati rendszerrel kapcsolatosan megfogalmazott kritikákat illetően én egy kicsit karcosabban fogalmaznék, ha megengedi a tisztelt Ház. A pályázatokkal kapcsolatban az az egyik legnagyobb probléma, hogy egy-egy kutatói hely - kutatóintézet, egyetem - tulajdonképpen csak olyan forráshoz jut hozzá, amit az adott pályázatkiíró éppen nevesít. Magyarán, bizonyos kutatási szegmensek egész egyszerűen akár pénz nélkül is maradhattak, minden további nélkül, és olyan irányokra kellett pályázni, amit nem is biztos, hogy feltétlenül akartak csinálni, csak valamilyen módon a forrásokhoz szerettek volna hozzájutni. Gyakran cégekre írták ki a pályázatokat, ami kizárta mind a kutatóintézeteket, mind az egyetemeket, ezért arra kényszerültek, hogy ők maguk cégeket alapítsanak. Innentől kezdve újabb kérdés volt az, hogy az így befolyó pénzeknek milyen lehetséges visszaforgatása volt vagy éppen nem volt. Tehát a pályázati rendszerrel kapcsolatban nagyon sok helyen az volt az ember érzése, mintha a réseknél kiszöknének a pénzek, és nem arra fordítódnának, mint amire szánták őket.

Másrészt az elmúlt esztendőkben nem volt egy stratégiai vonalvezetése annak, hogy a tudománypolitika mire kívánja a forrásokat koncentrálni, milyen irányba szeretné terelni, ebből következően a kiírt pályázatok nagyon sokszor ad hoc jellegűeknek tűnnek, és egymással koherens logikai összefüggést kevésbé mutatnak.

(13.50)

És sok esetben azt a megállapítást is bizony nagyon is helytállónak kell elfogadni, az egyes pályázatkiírók egymástól függetlenül szinte önálló tudománypolitikát próbáltak kialakítani, ami, azt gondolom, megint csak nincs rendjén, mert nem a pályázatot kezelő ilyen-olyan szervezeteknek kell ezt meghatározni, hanem országos szinten, magasabb fórumokon, kormányzati szinten.

A pályázatok sokszor perspektívanélküliségére vagy ad hoc jellegére meg azt hiszem, az egyik legjobb, eklatáns példa az úgynevezett kutatóegyetemek kérdése. Nem tudom, ki mennyire emlékszik még erre, itt a parlamentben is feltettük a kérdést, hogy ha európai uniós forrásból finanszírozzuk ezt a programot (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), akkor meddig lesz kutatóegyetem. Amíg van pályázati pénz, van kutatóegyetem, amint nincs pályázati pénz, akkor nincsen. Tehát ezek nem voltak rendben összerakva.

Tisztelt Ház! Összességében viszont a jelentést elfogadásra ajánljuk, hiszen korrekt, tárgyszerű és megalapozott.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)




Felszólalások:  Előző  88  Következő    Ülésnap adatai