Felszólalás adatai

VELKEY GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Országgyűlés! Mióta 2003-ban újraalkotta ezt a törvényt, ezt a jogszabályt a parlament, azóta minden évben generális módosításon esett át ez a jogszabály. Minden évben még sokkal bonyolultabb lett. Egy rendkívül bonyolult, rendkívül összetett, nehezen kezelhető, nehezen követhető törvény van előttünk. A most előttünk levő javaslat ezt a bonyolultságot csak fokozza, és ez nem jó irány, inkább rossz irány.

A javaslatnak vannak jogosnak, szimpatikusnak tetsző részelemei. Néhányat szeretnék ezek közül sorolni. Az egyik a nonprofit gazdasági társaságok beemelése az ügybe. Úgy gondolom, hogy sokan értékelhetik ezt a sokszínűség támogatásának. Én ezzel szemben azonban azt gondolom, hogy a tiszkek szervezeti formáit illetően nem a sokszínűség jellemző ma már, hanem szinte anarchikus állapotok vannak. Nem a bonyolultságot, a sokszínűséget, vagyis ezt az anarchikus helyzetet kellene bővíteni, hanem inkább egységesíteni kellene a rendszert, és átláthatóbbá tenni. Sajnos, még mindig bonyolítanunk ahelyett, hogy egyszerűsítenénk.

A törvényben ismét megjelenik a képzési támogatások fogadása esetében a működési költségek elszámolásának a lehetősége. Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt a törvényből ez a lehetőség kikerült, akkor talán 15 százalék volt, és azóta is megvan a felsőfokú szakképzés esetében ez a lehetőség. Most a jogszabály visszahoz 3 százalékot. Nem értem, miért van különbség a felsőfokú szakképzés és az iskolarendszerű képzés esetében a 3 és 15 százalék közötti különbségben. Ez egy egyenlőtelen szabályozást jelent.

Helyesnek tetsző irány a 4/B. §-ban megfogalmazott javaslatsor, amely a szakképzés esetében a valóban nagyon összetett és bonyolult kamarai feladatokat pontosítja, és teszi számon kérhetővé a kamarákon. Ez az elképzelési irány önmagában helyes, hisz valóban a gyakorlati képzés szervezésében, a tanulószerződésekben és a hallgatói szerződésekben nagyon kiterjedt jogosítványai vannak a kamarának. Ugyanakkor a szabályozás, ami itt megjelenik a számonkéréssel kapcsolatban, egyértelműen a bürokratizmust növeli.

Úgy gondoljuk, hogy sokkal helyesebb irány lenne, ha az érdekeltségét növelnénk a kamarának abban, hogy éljen a kamarai jogokkal. Jelenleg ez az érdekeltség nincs meg, hisz a kamara a kamarai jogokat azok irányában gyakorolhatja, akik részt vesznek a gyakorlati képzésben, ezek pedig a kamarai tagok. Innentől kezdve ebben az esetben nem érdekelt a kamara abban, hogy macerálja a saját kamarai tagjait, kockáztatva azt, hogy ezek aktívan részt vegyenek az eljárásban. Éppen ezért bürokratikus eljárással próbálja ezt az irányt erősíteni. Ez a bürokratikus eljárás sajnos nem lesz eredményes. Nem jó irányba megyünk tehát, amikor bürokratikus alapon akarjuk a számonkérést erősíteni ahelyett, hogy az érdekeltséget erősítenénk.

Elképesztő mértékű bonyolultság jelenik meg a törvényben a 4/C., 4/D., 4/E., 4/F., 4/G. esetekben. Olyan mértékű túlszabályozás van itt megfogalmazva, hogy az szinte követhetetlen, átláthatatlan, azt gondoljuk, hogy ez nagyon nem jó irány. Megjelenik egy új fogalom a törvényben, ami korábban nem volt benne, ez pedig a támogatást felhasználó szereplő. Ez annak következtében kell hogy megjelenjen, hogy a képzési támogatás kedvezményezettje és annak felhasználója elvált egymástól azért, mert a fenntartó vagy a központi műhely, nem akarom sorolni, ki lehet a képzési támogatás kedvezményezettje, és nem feltétlenül ez a szereplő fogja felhasználni ezt. Nos, előírja a törvény, hogy egy megállapodást kell kötni ennek a két szereplőnek a képzési támogatás felhasználásáról és ennek ellenőrzéséről. Ismét egy felesleges bürokratikus eljárás.

Azt gondolom, hogy a képzési támogatás kedvezményezettje csak akkor fogja továbbadni egy felhasználónak a képzési támogatást, ha megkapja azokat a garanciákat, hogy valóban arra a célra fogja felhasználni az érintett, amire azt a támogató adja, illetve az adja, aki kedvezményezett. Ezt bürokratikusan leszabályozni sok-sok pontban teljesen felesleges, és nem jó irányba visz.

(21.10)

Mi, szabad demokraták egyértelműen elutasítjuk azt a javaslatot, ami a közúti közlekedési szolgáltatást végzők esetében extra kivételeket tesz. Nem értjük, hogy miközben az egyéb gazdasági szereplőknél - ha jól emlékszem a számra - 33 százalékos a saját dolgozók képzésére elszámolható rész, a kis- és középvállalkozásoknál ez 66 százalék. Indokolt a különbségtétel idáig, de ez nem ágazati szintű. Ehhez képest 100 százalékot meghatározni egy sajátos csoport esetében, egy kormánnyal kötött megállapodás következményeként nem helyes, merthogy nemcsak ebben a szakmai irányban ír elő különféle jogszabály mindenféle vizsgáztatási és egyéb kötelmeket. Ez egy olyan belső aránytalanság és olyan egyenetlenség, egy ágazat vagy egy terület olyan egyértelmű kiemelése, amit nem lehet magyarázni azzal, hogy ebben az ágazatban köttetett a kormány és a fuvarosok vagy az ő képviselőik között egy megállapodás. A törvénnyel kapcsolatos alapvető követelmény, hogy ne tegyen ilyen szintű különbségeket a különböző tevékenységi irányban dolgozó meg munkát végző szereplők között.

Ellenben helyeseljük a szakiskolai tanulmányi ösztöndíj ötletét. Úgy gondoljuk, hogy ez egy jó irány, ezt az irányt követni lehet, még akkor is, ha jogosnak vélem azt a problémakört, amit Kuzma László felvetett, hogy mennyiben fogja ez a szakmaválasztást orientálni, ha a pályaválasztás után adjuk meg a lehetőséget arra, hogy ez az ösztöndíj motiváljon. Azt gondolom azonban, hogy az ösztöndíj arra biztosan ebben a formában is jó lesz, hogy a legjobb tanulókat megtartsa az adott szakképzési irányban, a szakiskolai képzésen, és a következő szakképzési irányt választó generációk, évfolyamok esetében ez a motiváció már a pályaválasztást is segíti, de csak áttételes a pályaválasztást segítő hatása. Ez lehetne közvetlenebb és direktebb. Vagyis a szabályozást itt is finomítani lehetne, és előre lehetne lépni ebben.

Bennünket önmagában, ha a jelenleg érvényes szabályozást nézzük, nem zavar különösen a regionális fejlesztési és képzési bizottságok döntési joga. Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy az irány alapvetően problematikus. Tudniillik, nem bürokratikus alapú tervek alapján kell eldönteni, hogy milyen irányba folyjon a szakképzés, hanem akkor működik jól a rendszer, ha nem tervek vannak, hanem közvetlen munkaerő-piaci megrendelések, amelyek közvetlenül a munkáltatóktól jelennek meg, és ezek úgy jelenhetnek meg, ha ezek a szereplők bekapcsolódnak a gyakorlati képzésbe. Ahhoz azonban, hogy ezekbe a gyakorlati képzésekbe bekapcsolódjanak, érdekeltség kell - ez részben megvan -, ugyanakkor felelősség is kell, ez pedig nincs meg. Ezért ma nagyon nagy arányban következménye a rendszernek az, hogy sokan, akik a gyakorlati képzésben részt vesznek, azok továbbfoglalkoztatására azoknál a munkáltatóknál és gazdasági szereplőknél, akik bekapcsolódnak a gyakorlati képzésbe, nem történik meg a továbblépés.

Ez egy rossz irány, épp ezért mi azt gondoljuk, hogy a tervek nem a legjobb megoldást jelentik a mai helyzetben. Természetesen jobbak a tervek, mint a teljesen anarchikusan hagyott megoldás, ezzel szemben a közvetlen munkaerő-piaci igény megjelenése és ott a munkáltatók felelőssége kellene hogy megjelenjen érdekeltségi szinten is. Ebben az irányban sajnos semmit nem lép előre a javaslat, hanem azt a módosulási irányt követi, amely az elmúlt évben bekövetkezett.

Egy kicsit szeretnék arról a dilemmáról beszélni, amelyet Kuzma László megfogalmazott a képzési támogatás fogadásával kapcsolatban. Azzal teljesen egyetértek, amit ő elmondott, miszerint az ez év szeptemberében életbe lépő változtatások következményeként az intézményekhez jutó képzési támogatás volumene érdemben csökkenni fog, egyszerűen azért, mert a fenntartó soha nem lesz olyan aktív, mint az intézmény volt, mert nem annyira közvetlenül érdekelt az ügyben, másrészt pedig az akadályok is bővülnek. Ebből következően nagyobb arányban fognak ezek a források a regionális fejlesztési és képzési bizottságokhoz áramolni - ennek vesztesei lehetnek a szakképző intézmények -, illetve fognak a központi alapba is áramolni.

Ugyanakkor el kell mondani, hogy az intézményekhez jutó közvetlen támogatásban rendkívül sok zavar volt. Azzal, hogy ezt a rendszert nem lehetett úgy hagyni, ahogy az működött, én a magam részéről egyetértek. Az intézmények között óriási különbségek voltak. Nagyon sok olyan szakképző iskolát lehet felsorolni, ahol óriási pénzbőség volt, hiszen működésre nem fordíthatták jogosan a forrásokat, ezért sokszor feleslegesnek tűnő fejlesztéseket valósítottak meg belőle, más intézményekben pedig rendkívül nagy pénzhiány jelent meg. A két intézménytípus között a különbség nem azon az alapon jött létre, hogy milyen minőségű és tartalmú a szakképzés, mely intézmény volt az, amelyik valódi munkaerő-piaci igények kielégítését célozta és érte el a képzésével, hanem sajnos, ha tetszik, ha nem tetszik, az intézményvezetők beágyazottsága, politikai kapcsolatai és egyéb kapcsolatai voltak azok, amelyek érdemben befolyásolták azt, hogy ebben a forrásszerző játékban mennyire lehetett sikeres.

Ez egy olyan mértékű egyenlőtlenség az intézmények számára elérhető fejlesztési forrásokban, amely nem tartható fenn, és amely nem szolgálja a szakképzés érdekeit. Tehát azzal, hogy ez a szabály változott, egyetértünk, a regionális képzési és fejlesztési bizottság szerepe a gazdasági irányok meghatározásában pozitív lehet, de az igazi megoldás az lenne, ha a közvetlen munkaerő-piaci megrendelések jelennének meg a gyakorlati képzés szervezése kapcsán. Még egyszer mondom, ilyen irányú elmozdulás nem érzékelhető az anyagban.

Összefoglalóan, az előttünk fekvő jogszabály túlszabályozott, túl bonyolult, kezelhetetlen méretű, bürokratikus. Olyan jelentési kötelezettségeket ró a szereplőkre, amelyek végrehajthatatlanok, töméntelen mennyiségben következnek majd be a formális kipipálások, a megállapodási kényszerek, amelyek megjelennek ebben az anyagban; nehezen ellenőrizhetők, nehezen számon kérhetők. Egy szakképzést végző intézmény vagy egy szakképzésben részt vevő gyakorlati képzőhely, most nem akarom felsorolni, hány megállapodás megkötésére kötelezett ennek és az egyéb jogszabályoknak a következményeként.

Úgy gondoljuk, hogy az ebben az anyagban megjelenő irányok tehát többségükben nem szolgálják a szakképzés ügyét, nem előrelépést jelentenek, hanem a rendszer bonyolultságát fokozzák - még egyszer mondom, leszámítva a szakiskolai tanulmányi ösztöndíj bevezetésének ötletét, mert azt továbbra is jó ötletnek tartjuk.

Elő kéne venni a teljes szakképzési rendszert, és újratárgyalni. Nem akarom felsorolni az összes törvényt, amelyik ezt szabályozza. Egységesíteni kéne a rendszert, nem bonyolultabbá tenni, nem a szervezeti sokszínűséget növelni. Egyszerűsíteni kéne a rendszert. Valódi átjárhatóságot kéne biztosítani, a pályaválasztást 14 éves kortól feltolni a szakképzés megkezdéséig. E tekintetben sem léptünk előre. Még egyszer, utoljára mondom, hogy a közvetlen munkaerő-piaci megrendeléseket kell megjeleníteni és támogatni a gyakorlati képzés megszervezésének minden elemében, a támogatásokban és egyéb szinten is.

Ezek a szerintem súlyos problémái vannak a törvénynek, ebben a formában számunkra, egy-egy apró részelemet leszámítva, nem elfogadható. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és a Fidesz soraiban.)