Felszólalás adatai

Tisztelt Országgyűlés! Mivel az előterjesztéshez módosító javaslatok érkeztek, a részletes vitára bocsátásra és a részletes vitára jövő heti ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája a lezárásig. Michl József, KDNP; Németh Zsolt, Fidesz; Hargitai János, KDNP; Braun Márton, Fidesz; Nagy Andor, Bús Balázs KDNP; Törő Gábor, Fidesz, képviselők önálló indítványát H/8787. számon megismerhették.

Most az előterjesztői expozé következik. Megadom a szót Hargitai János képviselő úrnak, a napirendi pont előadójának, 20 perces időkeretben. Öné a szó, képviselő úr.

DR. HARGITAI JÁNOS (KDNP), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Ha valamelyikünkben volt kétség afelől, hogy van-e szükség ilyenfajta országgyűlési előterjesztésekre, határozati javaslatokra, azt gondolom, hogy Varju képviselő úr a Házszabály szerint független, egyébként a Demokratikus Koalíciót erősítendő képviselő megszólalása után már ilyen illúziónk nem lehetett. Helye van ennek a vitának, mert ilyenfajta képzetek, tévképzetek, ilyenfajta gondolkodás, ha a Parlament falai között elhangozhat, akkor az a gondolkodás nyilvánvalóan a Házon kívül is itt van, képviselő úr, csak közénk hozta ezt a gondolkodást.

Ezek a parlamenti viták, az ilyenfajta országgyűlési határozati javaslatok ha minden kérdést nem is oldanak meg - igazuk van jobbikos képviselőtársaimnak, amikor azt mondják, hogy mi mindennel foglalkozhatna még egy ilyen határozati javaslat -, de arra biztos, hogy jók, hogy ezt a fajta - elnézést, képviselő úr, hogy azt mondom - sötétséget -, amit ön képviselt a gondolataival, talán valamelyest oldani lehet.

Ha szabad annyi személyes motívumot mondanom, amit ön is tett és ezt is helyénvaló volt egyébként ennél a témánál, én ugyanúgy érintett vagyok, mint ön, nagyon jól tudom, hogy az ön szüleit Mágocsra telepítették be. Az egy baranyai kisváros. Az én szüleimet mindkét ágon akkor éppen kidobták az országból Németország szovjet megszállási zónájába, én mégis tudok és megpróbálok higgadtan beszélni ezekről a kérdésekről, mert azt gondolom, hogy csak így érdemes, nem úgy, ahogy ezt ön tette.

Amikor ezt a határozati javaslatot képviselőtársaimmal ideterjesztettük, akkor tudtuk azt, hogy természetesen a rendszerváltozás óta a demokratikus parlament történetében ennek már van előzménye. A hazai németek elűzése kapcsán történek erre vonatkozó aktusok: egyfajta főhajtás megtörtént már itt az Országgyűlésben és a felvidéki magyarokkal ellentétben a hazai németek annak a kárpótlási folyamatnak, amit ez az ország meg tudott engedni magának, részesei lehettek. Ugyanakkor nagyon fontosnak gondolom, hogy a felvidéki magyarokat érintő üldöztetéseket és a hazai németeket ért üldöztetéseket egy időpontban tárgyalja az Országgyűlés, hisz ezek összefüggő kérdések.

Sok mindent a magyar közvélemény sem tud ezekről az ügyekről, Németországban meg semmit nem tudnak ezekről a kérdésekről. Sok magyar állampolgár nem biztos, hogy gondol arra vagy átgondolja, hogy a hazai németek vagy a németek és a magyar többséghez tartozó magyarok itt évszázadok során együtt éltek. Csak neveket mondok: a bajorországi Gizella, szent István felesége, mondjuk, mint egy távoli pont és Puskás Öcsi, Magyarország egyik futballikonja, mint a közelmúlt egyik figurája.

De gondolhatunk erre akkor is, amikor a Himnuszt énekeljük, és Erkel Ferencre gondolunk vagy gondolhatunk akkor ebben a Házban, amikor higgadtan vagy más tónusban beszélünk és Steindl Imrére gondolunk, vagy ha elhagyjuk a Parlament falait és Budapest utcáin sétálunk, és mondjuk, Hauszmann Alajosról, Budapest egyik várostervezőjéről, egyik nagyon híres építészéről beszélhetnék, és még a sort folytathatnám.

És ez az együttélés, ami évszázadokon keresztül kísérte a magyarságot és az itt élő németeket, kétségtelen, hogy nagy törést szenvedett akkor, amikor a világháború után a hazai németeket elüldözték a szülőföldjükről. Ennek az országgyűlési határozati javaslatnak nagyon fontos előrelépését abban látom és erre tudatosan törekedtünk, hogy a kitelepítés kategóriáját felváltottuk az elhurcolás és elüldözés, elűzés szavaival.

(1.10)

Ha megnézik, a kitelepítés ebben az anyagban csak az indokolásban szerepel, és akkor is idézőjelbe téve. A magyar nyelv egy nagyon gazdag nyelv, nemcsak arra jó, hogy kifejezzen gondolatokat, hanem el is leplezze a valóságot. Amikor az akkori eseményeket kitelepítésként írták le, és ez ment át természetesen a köztudatba, még elé sem téve a kitelepítés kifejezés elé, mondjuk azt, hogy kényszerkitelepítés, ami már beszédesebb, akkor valójában a valóságot leplezték el, a szomorú valóságot leplezték el. Amikor az előző napirendi pont kapcsán lakosságcseréről szólt az a bizonyos egyezmény, tudatosan leplezték el akkor is a szomorú valóságot, mert valójában itt elüldözésről szól az igaz történet.

A német és az osztrák történetírás a kitelepítés kategóriáját nem is érti, nem is alkalmazza - Siedlung vagy Aussiedlung, mert ez lenne a fordítása a kitelepítésnek -, ezt nem használják a németek, ők mindig Verschleppet említenek, ami elhurcolást jelent, vagy Heimatvertriebenen kategóriát mondanak, a hazájukból való elüldözésről beszélnek. Mi tudatosan használtuk - némi vita árán is, de tudatosan használtuk - ezeket a kategóriákat a mi előterjesztésünkben, és mondom, ezt már önmagában előrelépésnek nevezzük, hogy végre ezt a pillanatot arra használjuk fel, hogy a magyar nyelvben kellően árnyaltan írjuk le az akkori kifejezéseket, és nem olyan kategóriákat használunk, amelyek tompítják az akkori nagyon szomorú valóságot, amit a hazai németek ilyen szempontból megélhettek.

Érdemes emlékeztetni magunkat és mindenkit, aki ezt a vitát hallgatja vagy a vitáról értesül, hogy mekkora közösséget érintett ez az elűzés. Itt egészen pontos adataink vannak, mert 1941-ben volt az akkori népszámlálás, amihez egyébként visszanyúltak később, 1941 végén 475 941 magyar állampolgár mondta magáról azt, hogy neki német az anyanyelve, és ezek közül 302 189 önmagát német nemzetiségűnek is vallotta. Ez az ominózus 1941-es népszámlálás az első olyan népszámlálás egyébként, amikor rákérdeztek nemzetiségi hovatartozási kategóriákra. Később a magyar kormány - nagy viták árán, a kormányon belüli viták árán - meghozza az 12330/1945. miniszterelnöki rendelkezését - mondom, hosszas viták után -, ami egyébként a következőket tartalmazza, a leglényegesebb pontja így fogalmaz: Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát.

Tehát ennek a rendeletnek az első szakasza célzottan az egész hazai német kisebbségi közösség megbélyegzését és elhurcolását célozza meg, az 1. § további fordulatai, amik már egyébként tökéletesen értelmetlenek, az első fordulat után még arról szólnak, hogy aki a magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, vagy a Volksbundnak vagy fegyveres alakulatnak, az SS-nek tagja volt, azok áttelepülni kötelesek. Az első fordulat, amit említettem, ami a teljes közösséget lefedi, értelmetlenné tette már az összes többi felsorolást.

Tehát még egyszer mondom, a magyar kormány döntése erről szólt. Érdemes itt mindjárt beszélni arról, hogy igazak-e azok a nézetek, amit az előbb a Demokratikus Koalíció képviselőjétől hallottunk, hogy a magyar kormány nagyhatalmi döntések kényszerében hozta meg ezt a döntést. Ez részben persze igaz, mi utalunk is a szövetséges ellenőrzési tanács döntésére, de ennyi idővel az események után azért már beszéljünk nyíltan, a kollektív tudatunk helyretevése érdekében. Meg kell csak nézni Bibó visszaemlékezéseit - hogy mondjuk, egy jeles és ma nagyon elfogadott gondolkodóról beszéljek - Bibó önmaga ír arról, hogy neki mi volt a szerepe abban, hogy Potsdamban, a nagyhatalmak a magyar kérdésről, Magyarország ilyen típusú kérdésével foglalkoztak. A magyar kormány egyfajta ösztönzője is volt annak, hogy Potsdamban a potsdami megállapodás 13. cikkébe Magyarországot is belevegyék. Nyilvánvalóan nem összefüggéstelenül az előző napirendi pontban tárgyaltaktól.

Le kéne már végre vetnünk azt az illúziót, amit itt az előbb hallottunk, hogy egyébként mi bűnösek vagyunk, mert ezt meg azt megtámadtuk - mert ez volt az első gondolatsor -, és egyébként más nagyhatalmak áldozatai voltunk. Ezeknek a parlamenti vitáknak akkor van értelme, ha végre megnézzük azt, szembenézünk a saját múltunkkal, hogy mi mit hibáztunk el, mi hogyan vétettünk egy-egy hazai kisebbséggel szemben. Mi is képesek leszünk - meggyőződésem szerint - úgy szembenézni a saját történelmi múltunkkal, mint ahogy, és ebben itt igazat adok önnek, Varju képviselő úr, mint ahogy Németország példásan szembenézett a maga fasiszta múltjával.

Az előző napirendi pontra visszatérve, joggal utaltunk arra, hogy vannak Európában olyan nemzetek, amelyek erre még kísérletet sem tettek. Mi sem tartozunk azok közé, mi, magyarok sem tartozunk azok közé, akik mondjuk, Németország szintjén néztünk volna szembe a múltunkkal, de épp ideje, hogy elinduljunk ezen az úton, és ezek a viták többé-kevésbé, azt gondolom, erre jók.

Ez a miniszterelnöki rendelet, amire már utaltam, a következőket is tartalmazza: lajstromba veszik a hazai németeket, erre a Központi Statisztikai Hivatal adatai, a '41-es népszámlálások kellő muníciót adtak; zárolják a hazai németek ingó és ingatlan vagyonát; lakhelyelhagyási tilalmat rendelnek el, és aki ezt megszegi - mondja szintén ez a rendelet -, azt internálással fenyegetik. Azt csak mellékesen teszem hozzá, hogy néhány hónappal ez előtt, mondjuk, a választójogukat már elvették.

Azoknak a magyarországi németeknek, akik Németországnak a szovjet megszállási övezetébe kerültek, egy meghatározó része Németországból körülbelül egy év után visszaszökik. Baranya falvaiban - többek között Mágocs, ahonnan Varju képviselő úr is származik - vagy Mohács térségében számtalan olyan család van, akik egy év után Németországból visszaszökve újra elfoglalják, ha úgy tetszik, egykori szülőhazájukat. Nyilvánvalóan a vagyonelkobzást, ami érte őket, már csak a demokratikus parlament kárpótlási folyamata enyhíti valamelyest.

Mi az, amit azok tesznek, akik mondjuk, nem jönnek haza Magyarországra? - és nyilvánvalóan ezek vannak többségben. Egy olyan dokumentumot szeretnék itt a magyar Parlament falai között megemlíteni, ami nem kellően ismert, sőt azt mondhatom, hogy semmilyen módon nem ismert. 1950. augusztus 5-én már Stuttgartban összejöttek azoknak a németeknek a képviselői - most nemcsak a Magyarországról elűzöttekről beszélek, hanem Európa bármely pontjáról elűzött németek képviselői -, és egy chartát fogalmaztak meg Charta der deutschen Heimatvertriebenen címmel, azaz charta azon németekről, akik a hazájukból elűzöttek. Ebben a chartában '50-ben azt fogalmazzák meg, hogy semmifajta gyűlölet nincs bennük, nem kívánnak semmiféle elégtételt, egyszerűen azt kérik és azt követelik, hogy a szülőföldjükön - Németországban - a lakhatás jogát kapják meg. Ez a charta a háború utáni megbékélésnek és a nemzetek békés együttműködésének egy olyan dokumentuma, amiről itt a Ház falai között is érdemes beszélni, mert mondom, ezt a chartát a magyar közvélemény, sőt esetleg a témával foglalkozók jó része sem ismeri.

Azt gondolom, hogy akkor, amikor az Országgyűlés ezt a határozati javaslatot elfogadja - és azt is remélem, hogy a parlament azt nagy többséggel fogja elfogadni -, akkor az eddigi főhajtásnál azért továbbmegy.

(1.20)

Én fontosnak tartom az ilyenfajta emléknapokat, mert ezek az emléknapok - Mile képviselő úr korábbi megszólalására is utalok - ki fogják fejteni a maguk hatását. Azok a közösségek, amely közösségek ezt a traumát megélték, a többségi magyar nemzethez tartozók és az adott német kisebbségi közösséghez tartozók, a felvidékiek, akik ebben a közösségben ott élnek, élni fognak nyilvánvalóan ezekkel a lehetőségekkel, amit ez az emléknap felkínál. És meggyőződésem, hogy az ilyenfajta emléknapok, az ilyenfajta, az autonómiákban történő gondolkodás ezekről a traumatikus időszakokról és eseményekről nemcsak azt fogják eredményezni, amit mi a határozati javaslatban megfogalmaztunk, hogy az adott nemzeti kisebbség öntudata erősödhet, és ez nyilvánvalóan erősíti az egész magyar nemzetet, hanem a magyar kollektív tudat is végre, ha lassan is, de helyére kerül.

Mi is azok közé a nemzetek közé tartozunk vagy tartozhatunk majd, akik tisztességesen szembenéztek a múltjukkal, a múltjuknak azokkal az eseményeivel is, amik olyan sok dicsőségre okot nem adnak, és ez a fajta szembenézés nyilvánvalóan erőt ad nekünk ahhoz, hogy az elkövetkezendő időszak nem könnyű feladataival is szembenézzünk.

Azt gondolom, hogy ebben a szellemben célszerű beszélni emléknapokról, és ilyenfajta dokumentumokat elfogadnunk, mert ennek van értelme, és azt hiszem, hogy az Országgyűlés ezúttal erre képes lesz, és megalkotja ezt a határozati javaslatot, amiben kérem az önök segítségét.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Megadom a szót Rétvári Bence úrnak, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárának, aki a kormány álláspontját ismerteti.

Öné a szó.

DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! A kormány a javaslatot támogatja, hiszen nem indokolható - ahogy az előző napirendi pontnál kifejtettük - semmilyen néppel szembeni kollektív megbélyegzés, kollektív büntetés, kollektív felelősségre vonás. Ezeknek az embereknek az elsöprő többsége, akik ebben a határozati javaslatban is érintettek, akikre ezen a napon fogunk tudni majd emlékezni a jövő évtől kezdve, nem tettek semmit. Születésüktől fogva születtek olyan nemzetiségűnek, ami végül ha nem is a végzetüket, de legalábbis a vagyonfosztásukat, kitelepítésüket, más országba hurcolásukat eredményezte. Nem tehettek tehát arról, hogy milyen nemzetiségűnek születtek, mégis másoknak, akik nyilván azon nemzethez tartoztak és nyilván vállalhatatlan bűncselekményeket követtek el az emberiség ellen jó pár évvel korábban, de közvetlen összefüggés a kettőjüknek az ilyesfajta tette és az emberek tömegével szemben alkalmazott szankciónak nincsen.

Éppen ezért minden ilyen eseményt, minden ilyen történelmi lépést a Magyar Országgyűlésnek, a magyar kormánynak és minden jóérzésű magyar embernek csak elítélnie lehet, hiszen ártatlanul hurcolnak meg embereket, ártatlanul fosztanak meg joguktól, ami egy jogállamban nyilvánvalóan elképzelhetetlen. Úgy reméltük, hogy a XX. században is elképzelhetetlen, de sajnos ez nem így történt, és teljesen mindegy, hogy melyik néppel szemben teszik ezt, teljesen mindegy, hogy ezt milyen származás alapján teszik, ugyanúgy, ahogy az is mindegy, ha valamilyen osztályhoz tartozás alapján tennék mindezt, ezt a mindenkori parlamentnek, a mindenkori jóérzésű embereknek el kell ítélni, és a magyar parlamentnek is méltán kell csatlakozni egy ilyen kezdeményezéshez.

Köszönöm szépen. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, államtitkár úr. Tisztelt Országgyűlés! Most a nemzeti összetartozás bizottsága álláspontjának ismertetésére kerül sor 5 perces időkeretben. Megadom a szót Kovács Ferenc képviselő úrnak, a bizottság előadójának.

DR. KOVÁCS FERENC, a nemzeti összetartozás bizottságának előadója: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága 2012. november 12-én első helyen kijelölt bizottságként tárgyalta meg a H/7878. számú, a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslatot.

Az ülésen az előterjesztők részéről Michl József KDNP-s képviselőtársunk vett részt, a kormányt pedig a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára, Rétvári Bence úr képviselte.

A bizottsági vitában egyrészt megismétlődtek az előző napirendi ponttal kapcsolatos emléknaphoz kötődő észrevételek, amiket nem szeretnék itt megismételni, másrészt azok a szempontok, amiket dr. Hargitai János képviselőtársunk expozéjában említett: egyrészt az önkritikus szembenézés, másrészt értelmezése ennek a kérdésnek, gondolok itt arra, hogy a szövetséges ellenőrző bizottság és a szovjet hadsereg komoly szerepet játszott a háttérben, de volt magyar aktivitás is. Az összefüggés a felvidéki kitelepítéshez, illetve azzal kapcsolatban az, hogy az elhurcolt németek házaiba, ingatlanaiba a szomszédos országokból kitelepítettek kerültek be több esetben. Az is felvetődött, hogy volt, akit többször elhurcoltak, mint ahogy képviselőtársunk említette, visszatért, ilyen kötődése volt.

Igazából a bizottság azt állapította meg, hogy fontos, pozitív ennek az emléknapnak az elfogadása, és azt a reményüket fejezték ki a bizottsági tagok a vita során, hogy ez egy pozitív tisztulást hoz és szembenézést is, és a nemzettudat, a történettudatunk szempontjából egy pozitív folyamatot indít el remélhetőleg.

Ezért is a bizottság a határozati javaslatot 10 igen szavazattal egyhangúlag általános vitára alkalmasnak találta, s így általános vitára ajánlja.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Most az írásban előre bejelentett felszólalások következnek. Megadom a szót Szalay Péter képviselő úrnak, Fidesz-képviselőcsoport.

DR. SZALAY PÉTER (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! A svábok a mai Magyarország területén élő német nyelvű népcsoport elnevezése. A magyarországi svábok alkotják a magyarországi németek zömét, amely ma Magyarország legnagyobb nemzetisége. A hazai németség Németország középső és déli területéről érkezett Magyarországra. A betelepítés három szakaszban történt.

A svábok túlnyomó többsége a XVII-XVIII. században a török hatalom letörését követő telepítések során lelt új hazát Magyarországon, hogy a török hódoltság és a háborúk idején elpusztult magyar lakosságot pótolják.

A telepítések második szakasza Mária Terézia korára esik, a sorsukkal elégedetlen paraszti tömegek Elzász-Lotaringiából, Badenből, Luxemburgból és a pfalzi tartományból szinte kizárólagosan a déli határvidéken állapodtak meg. A harmadik szakaszt II. József 1782. évi pátense vezette be. Ennek nyomán főleg Pfalzból, a Saar-vidékről, Frankfurt és Mainz körzetéből, Hessenből és Württembergből jöttek telepesek.

1910-ben a 19 milliós Magyarországnak mintegy 10 százaléka volt német nemzetiségű. Ezen belül több mint egymillió paraszt, csaknem negyedmillió kézművesipari munkás és bányász és nagyjából 7 ezer német értelmiségi élt Magyarországon. A második világháború vége kettős megpróbáltatást hozott a svábok számára. Az egyik a kényszermunka, a Szovjetunióba való kihurcolás, elhurcolás, több tízezer svábot hurcoltak marhavagonokban kényszermunkára a Szovjetunió munkatáboraiba. Ezrek pusztultak el a hidegtől és a nélkülözésektől.

A másik megpróbáltatás volt a Magyarországról Németországba történő kitelepítés. A magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről szóló rendelet kimondja, hogy Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálás és összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát. Egy 1982-es tanulmány szerint mintegy 135 ezer embert telepítettek ki Németország amerikai megszállási zónájába, és körülbelül 50-60 ezerre tehető azok száma, akiket a szovjet zónába irányítottak. A svábok ezzel elveszítették teljes értelmiségi vezető rétegüket. A Magyarországon maradt német lakosság mindezzel gyakorlatilag arra a szintre került, ami emlékeztet a betelepedés idejére, tulajdon nélkül, megfosztva a népcsoport összetartó erejétől, a családoknak csak saját magukra számítva kellett mindent elölről kezdeniük.

Érdekes a korabeli magyar pártok állásfoglalása. A Kommunista Párt képviselője, Gerő Ernő a kollektív felelősség elvét hangoztatta, a nemzeti parasztpárti Kovács Imre szerint minden sváb volksbundista volt. A polgári demokrata Supka Géza olyan elvi döntést javasolt, ami elválasztaná élesen a nemzetiségi hovatartozást és a politikai felelősséget. A Szociáldemokrata Párt részéről Szakasits Árpád elvetette a kollektív felelősségre vonást. Volt egy olyan megállapítása a koalíciós pártoknak, egy elv, hogy Magyarországon nincs svábkérdés, csak német fasiszták kérdése.

(1.30)

Az előző napirendi pontig ezt én döbbenetesnek találtam, most már kezdem érteni, hogy miért volt ilyen állásfoglalás. A magyarországi németek egy részének elhurcolása 1944-45 fordulóján néhány hét alatt megtörtént, amelynek során mintegy 32 ezer magyarországi német elhurcolására került sor. Korabeli magyar felmérések szerint 1945 nyaráig így összességében mintegy 90 ezer civilt hurcoltak el vidékről. Jelenleg a statisztikai összesítések alapján a magyarországi németek száma mintegy 200-220 ezerre tehető, ami az ország összlakosságának 2,5 százaléka. A magyarországi szovjet katonai parancsnokság december 22-én elrendelte a magyarországi németek és a német családnevűek deportálását.

1945. január első napjaiban kezdődött meg a 17-45-ig terjedő életkorú német férfiak és a 15-35 éves német nők elhurcolása a Szovjetunióba. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az ideiglenes nemzeti kormány '44. decemberi létrejötte után, de még a fegyverszüneti egyezmény aláírása előtt a szovjet katonai hatóságok az egyéni politikai felelősségtől, háborús bűnösségtől függetlenül deportálták a Tiszántúlon élő német nevű és származású, munkaképes korú férfiak és nők egy részét. A Magyarországról '44-ben és '45-ben a Szovjetunióba közmunkára szállított német polgári személyek száma meghaladta a 40 ezret.

Nincsenek pontos adatok arról, hogy a deportáltak közül mennyien maradtak életben. Egyes nyugat-német becslések szerint azonban az elhurcoltak 20 százaléka vesztette életét. Közülük a nehéz munka és a rossz ellátás miatt sokan meghaltak, a túlélők később hazatértek. 1945 májusában kezdődött meg a magyarországi németek gyűjtőtáborokba való internálása, december 29-én tették közzé a magyarországi németek kényszerkitelepítéséről szóló rendeletet. 1946 a magyarországi németek kényszerkitelepítésének kezdete, január 19-én budaörsiekkel útnak indul az első szerelvény Németország nyugati övezeteibe.

1950. augusztus 5-én több millió, Németországba deportált ember képviselői Stuttgartban aláírták és kihirdették a hazájukból elűzött németek chartáját. Ezt említette Hargitai képviselőtársam is. Ebben a chartában kijelentették, hogy az elűzöttek nem táplálnak magukban gyűlöletet, és nem kívánnak elégtételt venni elűzetésük miatt, ugyanakkor követelik a szülőföldjükön való lakhatás jogának elismerését. E megrendítő, mindmáig egyoldalú fogadalom úgy tekinthető, mint Európa jelenkori békéjének egyik alapköve.

A kitelepített németek mind a négy megszállási övezetben lakóhelyre találtak, de hivatalos képviseletüket kizárólag Bajorország vállalta. Azóta is minden kitelepített német miniszterelnöke az éppen hivatalban lévő bajor kormányfő. Ezt felvállalván, Edmund Stoiber 2005 májusában ismét hangoztatta: "A szudétanémetek kitelepítése hidegvérrel elkövetett etnikai tisztogatás volt. A kitelepítés nem volt a második világégés elengedhetetlen következménye, Prága egyszerűen semmibe veszi, hogy a szülők vétkeiért nem lehet felelősségre vonni a gyerekeket". Andreas Hillgruber neves történész egy 1991-es müncheni konferencián egyenesen egyenlőségjelet tett a zsidók elleni szisztematikus népirtás, a holokauszt és a németek kitelepítése közé.

A Magyarországról kitelepítettek száma nyugat-német adatok szerint 170 ezer, magyar adatok szerint 185-200 ezer. További 50 ezret 1948 júniusáig a keletnémet szovjet övezetbe telepítettek ki. A legfőbb felvevő tartományok Baden-Württemberg, Bajorország és Hessen voltak, ahol máig a legtöbb magyarországi német él. Ausztriában 20 ezer magyarországi német kitelepített él. A magyar kormány április 4-i, '47-es törvénye szól a magyarországi németek lakóhelyeiken belüli kiköltöztetéséről, hogy helyet biztosítson a Szlovákiából áttelepítendő magyaroknak. 1946-ban született a februári szerződés a Magyarország és Csehszlovákia közötti népességcseréről.

Általánosságban élve elmondhatjuk, hogy a németek kitelepítése a németség lakóhelyéről tervszerű etnikai tisztogatás volt a második világháború után, amit a legtöbb helyen sok halálos áldozattal járó brutális kegyetlenséggel hajtottak végre. Németországba szállították vagy meneteltették őket, a kitelepítés során olyan körülményeket teremtve, amelyek között jelentős részük, beleértve a nőket, gyerekeket és öregeket, életét vesztette. Gyakori volt a fizikai erőszak és kivégzés, a kitelepítésre ítéltek nagy tömegei pedig szibériai kényszermunkatáborokba is kerültek. A kitelepítést kísérő tömeggyilkosságok miatt egyesek az eseményeket népirtásnak nevezik.

A hazai németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése tömeges, de nem teljes körű volt. Fehér István történész becslésen alapuló adata szerint Magyarországon 1945-ben mintegy 380 ezer német nemzetiségi élhetett. A kitelepítés lebonyolítására felállított Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és '48 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, és telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba, 1946 és 1947 között körülbelül 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig még körülbelül 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe.

Tóth Ágnes történész adatai szerint összesen mintegy 248 600 katasztrális hold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába. Ugyanő azt írja, 1941-ben a magyarországi németeknek összesen körülbelül 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 között 44 750 ingatlant, azaz 74,1 százalékot vett el tőlük a magyar állam. A magyar kormány valójában olyan csodaszernek tekintette a németek kitelepítését, amely a világháború utáni Magyarország összes kül- és belpolitikai gondját enyhítheti. A hazai németek ingatlanaival kívánta a föld nélküli magyar lakosság földéhségét csillapítani. Mivel ugyanakkor a szomszédos országokban már folyt a magyarság üldözése, a magyar kormánynak német ingatlanokra volt szüksége ahhoz is, hogy a Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából tömegesen érkező magyar menekülteket le tudja telepíteni.

Abban is reménykedett, hogy ha a győztesekkel elfogadtatja a hazai német lakosság kollektív bűnösségét, Magyarországot saját német lakossága áldozatának tüntetheti fel. A kollektív bűnösség elvével akarta Magyarországot kivezetni a nemzetközi elszigeteltségből. A Minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre belügyminiszter, Magyar Kommunista Párt, terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét, amely a hazai németség kollektív bűnösségén alapult. Rá a jelen lévő 16 miniszterből 9-en igennel, 2-en nemmel szavaztak, 5-en tartózkodtak. A kormány az 1945-ös rendeletében csak látszatra nevezett meg politikai felelősség szerinti kategóriákat. Kivételeket is csak formailag engedett meg. Valójában ugyanis a hazai német lakosság teljes körű kitelepítésére törekedett. Ezért volt benne a kitelepítés első számú indoka az, ha valaki magát 1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta.

A magyarországi németek kitelepítése a magyar kormányok várakozásával ellentétben nem lett kül- és belpolitikai csodaszer. Mint Kaltenecker Krisztina írja, a kitelepítéssel járó jogtalanságok, törvénytelenségek, embertelenségek megrázkódtatták az alkotmányosságot, kikezdték a jogállamiság alapjait. A magyarországi németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése ráadásul tovább gyengítette a magyar kormány pozícióit a szomszédos győztes államokkal, különösen Szlovákiával szemben. Egyébként a szudétanémetek kitelepítéséhez tudni kell, hogy a Szudétavidék eredetileg teljes egészében és mértékben németek által lakott terület volt, 3,3 millió szudétanémetet telepítettek ki. Ez Csehország egyharmadát jelentette. Amennyiben kitelepítést különös kegyetlenséggel lehet végrehajtani, ezt el lehet mondani.

A határon túli magyarok sorsát meghatározta a továbbiakban, hogy a szomszédos országok a magyarországi németek kitelepítését precedensnek tekintették. Csehszlovákia például egy úgynevezett kölcsönös szlovák-magyar lakosságcsere kikényszerítésére használta fel a magyar kormánnyal szemben. A kitelepítés elrendelése és lebonyolítása klasszikus jogelveket hagyott figyelmen kívül. Ezek egyike volt a személyes adatok bizalmas kezelésének követelménye is. A rendkívül kedvezőtlen múltbeli tapasztalatok hatása megmutatkozott a rendszerváltás utáni kisebbségi autonómiarendszer kialakításakor, amikor a kisebbségi szervezetek következetesen elutasították az érintett lakosság bármiféle névjegyzékbe vételét.

A kitelepítésről szólva nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a második világháború után Európában a német etnikum és a magyarság eredeti lakhelyén való létének brutális, kegyetlen felszámolását szenvedte el. Biztosíthatom a kitelepítést nem szenvedett, ma is velünk élő német ajkú állampolgártársainkat, de a Németországba kitelepített, és ma ott élő magyarországi és nem Magyarországról származó németeket is, hogy tragédiájuk ugyanúgy mélyen érint, és fájdalommal tölt el, mint a hazánkon kívül élt, és a szülőföldjükről a németekhez hasonlóan elűzött magyarok sorsa.

A törvényjavaslat elfogadása példaértékű gesztus a kitelepítés során életüket vesztett, avagy a ma is élő, szülőföldjükről erőszakkal elűzött német ajkú honfitársaink felé. Kérem képviselőtársaimat, hogy a törvényjavaslatot támogatni szíveskedjenek.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)

(1.40)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Vágó Sebestyén képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport. Öné a szó.

VÁGÓ SEBESTYÉN (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Igen, igaz az, hogy történelmi szörnyűségekről, mint a kitelepítés is, kötelességünk megemlékezni, és igenis vita formájában be kell hozni ide az Országgyűlésbe.

Ellentétben a Demokratikus Koalícióval, illetve a független képviselőkkel, én nem gondolom azt, hogy bármiféle háborús bűn indokolttá tehetné a kollektív bűnösség elvét. Erre azt tudnám mondani, hogy ez inkább egy ószövetségi, dühös, "szemet szemért, fogat fogért" elvet érvényesít, amit a megváltás óta mi, keresztény emberek nem alkalmazunk, és nem is vesszük szívesen, ha valaki ezt alkalmazni szeretné.

Amikor tragikus történelmi eseményeket vizsgálunk - és az előbb hallhattunk egy elég bő tájékoztatást arról, hogy milyen történelmi körülmények is voltak azok, amik indokolttá tették a mai napirendet -, akkor nem feledkezhetünk meg azokról a kérdésekről sem, hogy egy tragédia olyan, mint egy vízbe dobott kő, amitől a hullámzás elindul. Sajnos ezek a hullámok nemcsak azokat az embereket érik, akik közvetlen áldozatai akár egy kitelepítésnek, hanem még nagyon sok társadalmi réteget érinthet, beszélve akár azokról a német ajkúakról, akiket nem telepítettek ki és az országban maradtak, beszélve akár azokról a magyarokról, akár a felvidéki magyarokról, akiket betelepítettek ezekre a településekre, sőt én még idesorolnám azokat a magyarokat is, akiket Északkelet-Magyarországról telepítettek át akár nyugat-magyarországi sváb településekre.

Kezdjük is a sort! Szóba kerültek már ebben a vitában a népszámlálási adatok. Említsünk meg még egy népszámlálási adatot, ez az 1949. évi népszámlálási adat, ahol az előbb felsoroltakkal ellentétben már csak 22 455-en merték magukat német anyanyelvűnek és 2600-an merték magukat német nemzetiségűnek vallani. A statisztikai adatokat és az előző népszámlálási adatokat ismerve tudjuk, hogy sokkal többen maradtak benn német ajkú állampolgárok Magyarországon, de ők ezekben az állapotokban - jogosan - nem merték vállalni származásukat, nem merték vállalni identitásukat, mondhatnánk azt is, hogy az identitásukat le kellett tagadniuk. El tudjuk képzelni azt, hogy egy büszke magyarországi német nemzetiségűben ez milyen lelki törést okozhatott, hogy akár egy büszke német apa, aki előtte magyarországi németként nevelte a gyermekét, hogyan nézett a gyereke szemébe, amikor azt kellett mondania, hogy meg kellett tagadnom a származásomat. Akkor nem beszéltünk még arról a kérdésről, hogy milyen állapotokat okozott ezekben a falvakban ez a kérdés, milyen állapotokat okozott a kitelepítés.

Én olyan szinten vagyok érintett ebben a kérdésben, hogy én a Tarján nevű Komárom-Esztergom megyei településen nőttem föl. Ez egy sváb település, oda a németeket az 1700-as években az Esterházyak telepítették be. Én ott egy olyan család leszármazottjaként éltem, akiket magyarként telepítettek át Észak-Magyarországról. Éppen emiatt el is kezdtem foglalkozni ezzel a kérdéssel, és kutattam is a faluban, illetve utánajártam, hogy mik is történhettek ott annak idején. Nem hiszem, hogy egyedi eset lett volna az, ami például Tarjánban megtörtént, hogy körülbelül hasonló arányban egy településen belül éltek az 1700-as évek elején még a településen maradt magyar családok leszármazottjai, az 1700-as években betelepített sváb családok, a Felvidékről betelepített magyar családok, illetve az Északkelet-Magyarországról betelepített magyar családok. Elképzelhetjük azt, hogy milyen konfliktushelyzetek voltak ebben a faluban, és milyen súlyos áldozatokat is követeltek bizonyos esetben ezek a konfliktusok.

A felvidéki magyarokról már szó esett az előző napirendi pontban is, beszéljünk akkor az Északkelet-Magyarországról áttelepített magyar családokról. Mondhatjuk azt, hogy annak "köszönhetően", hogy 3200 földosztó bizottságot hoztak létre az országban, mind a sváb településeken, mind a magyar településeken, hogy rendezzék ezt a kérdést, hiába kellett ezeknek a családoknak kérvényezniük Északkelet-Magyarországon, hogy földet kapjanak, én mégis azt gondolom, hogy ők is áldozatai voltak ennek a kitelepítésnek azzal, hogy valószínűleg ők nem voltak teljesen tisztában azzal, hogy erőszakkal elvett földeket fognak megkapni.

Gondoljunk bele abba az élethelyzetbe, én a saját őseimről tudok beszélni, ők summásokként dolgoztak, dohánytermesztésben dolgoztak, az egész ország területére mint egyfajta béreseket hurcolták őket. Az Egerlövő nevű Borsod megyei kistelepülésen éltek, és tulajdonképpen csak a kis házuk volt. Ha egy ilyen, becsületes munkából élő parasztembernek azt mondják, hogy felszabadulnak Nyugat-Magyarországon zsíros földek, és te, eddigi nincstelen parasztember, földhöz juthatsz és művelheted a saját földed, nem hiszem, hogy egy egyszerű, vidéki, munkából élő parasztember átgondolja ennek a társadalmi következményeit, átgondolja azt, hogy vajon ezek a szabad földterületek hogyan és miként kerültek a magyar állam kezébe. Egyértelmű, hogy beadja a kérvényét, és amikor átkerül Nyugat-Magyarországra, akkor szembesül azzal a helyzettel, amibe őt sodorták. Vannak feljegyzések azzal kapcsolatban, hogy igenis előfordult, hogy akaratuk ellenére, erőszakkal kényszerítettek magyar családokat Északkelet-Magyarországon arra, hogy áttelepüljenek a felszabaduló, németektől elvett földekre.

S ha már a hazugságnál tartunk, mindenkit becsaptak, és arra bizonyítékok vannak, hogy mindenkit becsaptak. Nem csak az említett cikkely, amely tulajdonképpen maga alá rendeli az összes többit, tehát a kollektív bűnösség elvét kimondja, de ha még ezt az első szakaszt levesszük, és megnézzük az alatta lévő fölsorolásokat, azokat a konkretizálásokat, még abban is hazudtak. Azok a felsorolások arra kellettek, hogy akár azokban az emberekben, akiket a kommunista gépezet próbált meggyőzni arról, hogy milyen mocskos fasizmus, nácizmus és egyéb embertelen dolgok voltak itt Magyarországon, azokban próbáljanak némi ellenérzést ébreszteni a magyarországi németséggel kapcsolatban.

A tények, amikről beszéltem, amik alátámasztják azt, hogy ezek mekkora hazugságok voltak bizonyos esetben, itt is tarjáni eseteket tudnék mondani. A ma élő öregek is nagyon jól emlékeznek arra, hogy hogyan történtek ezek a kitelepítések. Tarján is azok közé a települések közé tartozott - az előbb már mondtam a családok arányát -, amelyekben nem ért véget a kitelepítés, és nagyon sok esetben azokban a házakban, ahova betelepítették a magyar családokat, még a német családok ott éltek.

Ha megfigyeljük azt, hogy kik kerültek az első körben, amilyen gyorsan csak lehetett, kitelepítésre, és kik maradtak ott kitelepítés nélkül, akkor leleplezzük a hazugságot. Ugyanis vannak tarjáni családok, akik az első körben nem kerültek kitelepítésre, pedig a törvény további felsorolása alapján nyugodtan belekerülhettek volna abba. Konkrétan vannak olyan családok, amiknek minden tagja a Volksbund vagy az SS tagja volt Magyarországon, csak éppenséggel az volt a szerencséjük a kitelepítéssel kapcsolatban, hogy a falu szélén, egy szegregált területen, nincstelen, szegény sváb emberként éltek. És azokat a dolgos sváb embereket, akik nagyobb területű földekkel, jó minőségű földekkel rendelkeztek - zárójelben itt megjegyzem, hogy azért maradhattak ezek a földek jó minőségű földek, mert a gondos gazda szemléletével ezek a dolgos sváb parasztemberek szakszerűen művelték -, őket az első körben kitelepítették, nyilván mert a földjeikre szükség volt.

Tudunk példákat arra is, szintén Komárom-Esztergom megyei példát tudunk arra is, hogy hiába közfelkiáltással választották meg ezeket a bizottságokat, amelyek a földosztásokat rendezték, hiába próbálták azt elérni, hogy a kommunista párthoz és a nemzeti parasztpárthoz hű tagok legyenek ezekben a bizottságokban, mégis előfordult az Bajon, hogy érdekes módon a földek újraelosztásánál a telepesek ellenében egy nincstelen baji sváb családnak osztottak ki földet. Tehát még itt is a becsület csíráját meg lehetett találni. Persze azt nem kell mondanom, hogy a hatalom erre hogyan reagált, és milyen sajtóhírek voltak ezzel kapcsolatban, hogy - azt hiszem, ilyen címmel jelent meg egy cikk az akkori újságban - volksbundistákat részesítettek előnyben szegény magyar telepesekkel szemben, de mégis fellelhető volt ez.

Vagy akár beszélhetnénk arról is, és elnézést, hogy én egy saját családi történetemet mondom el, ugyanis az én dédszüleim is úgy jártak, hogy betelepítették őket Tarjánba, és abban a házban, amit kijelöltek a számukra, még az ottani sváb család ott lakott.

(1.50)

Helytörténeti kutatások bizonyítják azt, hogy két-, háromféle megoldás között kell választaniuk ilyenkor a családoknak. Vagy az volt, hogy torzsalkodtak, és nem tudtak kiegyezni egymással, vagy az volt, hogy tulajdonképpen nem írásbeli, hanem szóbeli szerződést kötöttek egymással, megteremtették a békés egymás mellett élés feltételeit, illetve az is előfordult, amikor egy szegényebb telepes családot költöztettek be egy szegényebb sváb családhoz, mind a kettőjüknek szűkösek voltak az anyagi lehetőségeik, közös tehenet tartottak, ezáltal mind a két család tejhez tudott jutni. Tehát nagyon sok volt a variáció, amelyek közül lehetett választani. Az én dédnagyapáméknál az volt, hogy betelepítették őket, beköltöztették őket, és akkor szembesültek azzal, hogy tulajdonképpen az eredeti tulajdonosok még a házban vannak. Akkor egyértelműen, az akkori szokásrendnek megfelelően az eredeti lakosok szedték a batyujukat, költöztek volna hátra a fássufniba, és akkor mondta a dédnagyapám, mert ő, amint mondtam, nem egy rosszindulatú ember volt, történelmi szempontból nézve lehet, hogy egy cinkossá tett becsületes ember volt, de ő akkor azt mondta, amíg ők itt laknak, addig az az ő házuk, és ő költözik hátra a családjával a fássufniba. Ez évekig tartott, hogy nekik a fássufniban kellett lakniuk. Egyébként csak zárójelben jegyzem meg, pont ennek köszönhetően a dédnagyapámnak és családjának, tehát a tágabb családnak semmilyen konfliktusa nem volt a falubeli svábsággal kapcsolatban, mert hogyha akár ki is alakult nagyobb konfliktus a német és a magyar lakosság között, akkor a svábság szinte védte a dédnagyapám családját is.

Tehát érdekes helyzeteket tudott produkálni az élet, és ezeket az érdekes helyzeteket sajnos ott, helyi szinten kellett megoldaniuk a lakosoknak, hol kisebb eredményességgel, hol nagyobb eredményességgel. Tarjánban a kutatások alapján el lehet azt mondani, hogy halálos eset nem történt, de úgy tudom, az országban voltak olyan falvak, ahol ezek a falun belüli konfliktusok halálesethez is vezettek. Nem beszélve még arról, amit mindig elfelejtünk, hogy azért azok az áttelepített északkelet-magyarországi úgymond telepesek nincstelen parasztemberek voltak, persze megkapták a földjeiket, megkapták a házat, azután jött a téeszesítés, és milyen elszegényedésben volt részük. Hiába kerültek át nincstelen parasztból egy jobb módba, tulajdonképpen a kommunizmus gépezetének köszönhetően - nem köszönhetően -, következtében ismét szinte nincstelen parasztokká váltak, és mégis, még a '70-es, '80-as években voltak olyan tarjáni telepes idős emberek, 70-80 éves emberek, akik a '70-es, '80-as években fizették be a házukért a németektől átvett, a számukra juttatott házak utolsó törlesztőrészletét. Tehát nem olyan egyszerű a kérdés.

Amint már a felvezetőben is elmondtam, nem csak egy közösséget érint negatívan, mondhatnám azt is, egyébként az egész országot negatívan érinti, és azért sem tértem ki a szörnyűségekre, mert az előttem lévő felszólalásban hallhattuk ezeket, hallhattuk azt, hogy milyen embertelen körülmények között kellett a szülőföldjüket elhagyniuk, azzal ellentétben hogy én minden egyes... - nem is minden egyes, inkább azt mondanám, hogy a kitelepített sváb emberek között nagyon sokan voltak olyanok, akikre nyugodtan mondhatjuk azt, származásuk ellenére, hogy igaz magyar hazafiak voltak. Erről ilyen visszaemlékezések is vannak, meg Tarjánban a rendszerváltás után jobban megnyílt a lehetőség, hogy a kitelepített és az itthon maradt családok jobban tartsák a kapcsolatot, szabadabban tartsák a kapcsolatot. Akkor elindult egy ilyen partneri viszony, és nagyon sokszor jöttek vissza, főleg rendezvényekre. Az elmeséléseikből és a visszaemlékezéseikből lehetett érezni azt, hogy még hosszú évek, évtizedek eltelte után is honvágyat éreznek a szülőföldjük iránt, és hiába kerültek - kicsit németesítve - az apaföldjükre pár száz év után, az igazi hazájuknak mégis Magyarországot tekintették. Itt tulajdonképpen akkor ezeket az embereket jogtalanul megfosztották a hazájuktól, nem beszélve még arról a jelmondatról, amit sajnos érvényesítettek is; semmilyen kollektív bűnösség elvére, semmilyen háborúban elkövetett bűnre hivatkozva nem lehet megtenni, egy olyan kijelentést nem lehet megtenni, amit a Nemzeti Parasztpárt rendezvényén hallhattunk Kovács Imrétől, hogy a svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen. Magyar hazafiakkal, Magyarországon élő, Magyarországért dolgozni akaró, az ország épülését segítő bármilyen nemzetiségű emberről ezt kijelenteni nem szabad, ezt megtenni nem szabad, és méltóképpen, akár minden évben fejet kell hajtani ezek előtt az emberek előtt.

Köszönöm szépen.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Kétperces felszólalásra jelentkezett Varju László független képviselő. Öné a szó.

VARJU LÁSZLÓ (független): Köszönöm szépen a lehetőséget, tisztelt elnök úr. Tisztelt Ház! Az elmúlt percekben az önök részéről hazaáruló, sötétség, az indulatszavak azok, amelyek önökből kijöttek. Azt kell mondanom, arra kell kérnem önöket, nincs okuk a magyarázkodásra.

Önök szerint az sötétség, hogyha szembe kell nézni a valósággal? Önök szerint az sötétség, ha felhívjuk a figyelmet arra, hogy a szimbolikus politizálásuk igazából szemfényvesztés, politikai haszonszerzés, ami csak arról szól a megoldások helyett, hogy egyébként néhány ember szimpátiáját elnyerjék? Ehelyett én azt javasolom önöknek, szembenézés, tisztességes múltelemzés, Magyarország cselekedeteinek pontos megítélése, európai megközelítés, és ebben a kontextusban kell akár például ennek a napirendi pontnak a kapcsán ezt a rendkívül igazságtalan intézkedést, amit egyébként Magyarországon 1945-ben kezdeményeztek...

Fel kell hívnom az önök figyelmét, hogy Magyarország a kitelepítettektől egyszer már bocsánatot kért. Ez a kezdeményezés különösen fontos volt akkor, amikor ez megtörtént, hiszen a magyar államnak felelőssége van. Az elhangzott, hogy ki volt az előterjesztő, de az már nem hangzott el a képviselő úr által, hogy mindezt egy kisgazda vezetésű koalíciós kormány kezdeményezte, magát a kitelepítést, tisztelt képviselő úr. Tehát egy jobboldali vezetésű kormány volt, aki ezt elkövette, és ez hozzátartozik a szembenézéshez.

Ugyanehhez tartozik, pontosan érzem és tudom azt, hogy Taksonyban, szűkebb hazámban korábban képviselőként, polgármesterként azok között az emberek között élve, akik egyébként a kitelepítéstől nagyon-nagyon sokat szenvedtek, családjaik ma is (Az elnök csengetéssel jelzi a hozzászólási idő leteltét.) együtt élnek, és ezek bizony olyan tapasztalatok, amelyeknek mindannyiunk számára mementóként ott kell maradniuk.

Köszönöm.

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk az írásban előre bejelentett felszólalásokat. Felszólalásra következik Michl József képviselő úr, KDNP. Öné a szó.

MICHL JÓZSEF (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Azt javasolom, a Varju-féle provokációval ne foglalkozzunk, tárgyaljunk a napirendünk pontjáról.

Dr. Szalay Péter, Hargitai János és Vágó Sebestyén képviselőtársaim nagyon sok mindent érintettek már a javaslatunkkal kapcsolatban. Én még néhány adattal vagy néhány mondattal hadd egészítsem ki, nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni. 615 településről 185 ezer ember. Az én választókerületemben Agostyánról 39 embernek kellett elhagynia az otthonát, azok után, hogy előtte néhány hónappal a szovjet hadsereg katonái szinte minden nőt meggyaláztak. Környéről 465 embert telepítettek ki, 1947. augusztus 27-én 101 családot tettek marhavagonba. Folytathatnám a sort Alsógallával, Felsőgallával és így tovább, sok-sok Komárom-Esztergom megyei településsel.

Tata városa 25 esztendeje testvérvárosi kapcsolatot ápol a Stuttgart mellett lévő Gerlingennel, amely település nagy befogadója volt a kitelepített német honfitársainknak.

(2.00)

Budaörsről 8359 főt űztek el, hurcoltak el, zsámbékiak 2966-an, dunabogdányiak 795-en kellett hogy elhagyják otthonukat. Ők voltak azok, akik letelepedtek Gerlingenben és környékén. Gerlingen polgármestere, amikor most, az idei esztendőben az LDU-nak, a Németországba kitelepített magyarok szervezetének a 60 éves évfordulóját ünnepelték, akkor erre az erre az alkalomra készített kiadvány bevezetőjében azt mondja ezekről az emberekről: "Kemény és nehéz idők voltak, amikor az első kitelepítettek a második világháború után a falunkba érkeztek. El kellett hagyniuk szülőföldjüket. Egy új létet kellett felépíteni egy új hazában. De ez nekik nagyon gyorsan sikerült. Szorgalommal, összetartással, életörömmel és vendégszeretettel kiérdemelték a gerlingeniek elismerését. Az élettapasztalatuk és az öntudatuk vitte előre a közösség fejlődését. Gerlingen 1958-as várossá avatása és a polgárok erős közösségének fejlődése elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Mindenki büszke lehet erre a fejlődésre."

Tisztelt Képviselőtársaim! Ezeknek az eseményeknek talán a másik legnagyobb tanulsága és igazi nagy vesztesége nemcsak az az esemény, ami akkor, 1945-től kezdődően bekövetkezett, hanem az a veszteség, amit ma nem tudunk megélni. Ez a körülbelül 200 ezer derék, tisztességes, szorgalmas sváb ember nem tudta a családját itt Magyarországon fölnevelni, nem tudta családjával segíteni az itteni közösséget. Azt, hogy például a gerlingeniek hogyan vélekednek arról a közösségről, amelyik sok minden mellett például templomot épített ott, Gerlingenben, az ottaniaknak, ha mindezt az életet itt Magyarországon élhették volna, és itt teljesedhetett volna ki a munkásságuk, a közösségépítő erejük, a szorgalmuk, mennyi mindent adhatott volna ennek a hazának.

Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Szeretném végezetül megköszönni az előterjesztésben képviselőtársaim együttműködését és segítségét, és szeretném külön is megköszönni Gajdos Frank Katalin igazgató asszonynak, a budaörsi Heimat Múzeum igazgatójának a segítségét. Meg kell mondjam, hogy a január 19-ei dátum tőle származik, ő volt az, aki azt javasolta, hogy ne november 20-ra tegyük ezt az alkalmat. Akkor, amikor ez a határozati javaslat megszületett, de igazán nehéz lenne bizonyítékot találni, hogy azon a napon meg is kezdődött, és valóban, az előttem szólók által a történelmi esemény pontos felrajzolásából is az világlik ki, hogy talán ez a dátum, január 19., amikor ténylegesen Budaörsről az első vagon kigördült, ez lehet az a nap, amelyiken méltó módon tudunk megemlékezni erről a szomorú eseményről.

S mondom most is azt, amit a felvidéki megemlékező nappal kapcsolatban mondtam, hogy akkor is, ha egy szomorú napra emlékezünk, mégis olyan erőt kell hogy ez a megemlékezés adjon mindannyiunk számára, és erősítsen meg bennünket abban, hogy innen is van felállás. Magyarország ezeréves történelme során milliószor bebizonyította, hogy minden nehéz helyzetből föl tudott állni. Azok az emberek, akik ebben a hazában nőttek fel vagy születtek, bebizonyították, hogy minden nehéz helyzetből van felállás. Ennek a gondolatnak a jegyében kérem én is képviselőtársaimat, hogy támogassák határozati javaslatunkat.

Köszönöm szépen, elnök úr, a szót. (Taps a kormányzó pártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Ferenczi Gábor képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

Öné a szó.

FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A második világháborút követően komoly megtorlásokat kellett elszenvednie a kollektív bűnösség hamis vádja alatt mind a magyar, mind a német nemzetnek. Az előző napirendnél a felvidéki magyarságról beszéltünk, most a velük és velünk sorsközösséget vállaló szudéta-, illetve magyarországi németekről szeretnék szólni, hiszen a közös sors közös cselekvésre sarkall.

1945. május 12-én a száműzetésből visszatért csehszlovák elnök, Beneš ezt nyilatkozta Brnoban: "A német nép ebben a háborúban megszűnt emberinek lenni, emberként elviselhetőnek lenni, és számunkra már csak egyetlen nagy emberi szörnyként jelenik meg. Azt mondtuk, hogy a német problémát a köztársaságban teljesen likvidálnunk kell. A kollektív bűnösség alapelve alapján tehát politikai okokból egy teljes népcsoportot, kellett elűzni, mintegy 2,5-3 millió embernek kellett szenvednie vagy akár ártatlanul meghalnia. Így ma már Csehország csak mintegy 38 ezer lakosa vallja magát németnek." Ezen igazságtalan alapelv árnyékában űzték el Csehország, Morvaország és Szilézia őshonos német nyelvű népességrészét.

Sajnos hasonló sors várt a magyarországi németségre is. A Minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre belügyminiszter, a Magyar Kommunista Párt tagja terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét. A kormány 1945. december 29-i rendeletében csak látszatra nevezett meg politikai felelősség szerinti kategóriákat, kivételeket is csak formailag engedett meg, valójában ugyanis a hazai német lakosság teljes körű kitelepítésére törekedett. Ezért volt a kitelepítés első számú indoka az, ha valaki magát 1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta. A magyar kormány igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha a berlini szövetséges ellenőrző tanács utasítására rendelte volna el a kollektív bűnösségen alapuló teljes körű kitelepítést, holott a SZET 1946. január 25-i ülésén készült jegyzőkönyvben az áll, hogy a bizottság amerikai tagja, Key tábornok, valamint szovjet elnöke, Vorosilov marsall tiltakozásul felszólította a kormányt, hogy ne használja a SZET utasítására a kifejezést. Az is igaz ugyanakkor, hogy Vorosilov nyomást fejtett ki a magyar kormányra a teljes körű kitelepítés minél gyorsabb megvalósítása érdekében.

A kitelepítés előkészítésében és végrehajtásában meghatározó szerepet játszott a kommunista vezetés alatt álló Belügyminisztérium. A kitelepítések kikezdték a jogállamiság alapjait. A magyar kormány joggal félt attól, hogy a magyarországi németség teljes körű kitelepítése precedens értékű lesz a szomszédos utódállamok számára a magyarsággal kapcsolatban; Csehszlovákia ennek köszönhetően tudta kiharcolni a lakosságcsere-egyezményt. A hazai németek kollektív bűnösségén alapuló kitelepítése tehát tömeges volt.

Nem szeretném a számadatokat teljességében ismertetni, hiszen ezt megtette előttem dr. Szalay Péter képviselőtársunk, egyetlenegy számadatot azért szeretnék még egyszer kihangsúlyozni: 1946-48 között 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg a magyar kormány állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, tehát elképesztő számról van szó.

Tisztelt Képviselőtársaim! Én Veszprém megyei vagyok, anyai ágon német származású. Gyökereimre mindig büszke voltam, a német kultúra és nyelv ápolását mindig fontosnak tartottam. Örülök, hogy német származású anyai ági felmenőim ebben a csodálatos hazában leltek új otthonra. Engedjék meg, hogy néhány mondatban megemlékezzek a megyénkből kitelepítettekről is. A megye német nemzetiségű lakosságának mintegy 40 százalékát vesztette el, az itt maradtak egészen 1950-ig jogfosztottak maradtak, elvették magyar állampolgárságukat. Az átélt események még hosszú évekig gátolták őket nemzetiségük megvallásától, gyermekeiket gyakran nem tanították meg németül, féltve őket a meghurcolásoktól. A legnagyobb arányú kitelepítés 1948 elején történt, amikor Veszprém megye 47 községéből 10 670 embert telepítettek ki az éhező és romokban heverő Németország szovjet megszállási övezetébe.

(2.10)

Ma már, hála a jó istennek, számos kisebbségi önkormányzat dolgozik, hagyományőrző egyesületek működnek, rendkívül felpezsdült a kulturális élet, messze földön híresek például a Veszprém megyei kriszkindlik, vagy akár a magyarpolányi passió, vagy a városlődi sváb bálok.

Tisztelt Képviselőtársaim! A Jobbik Magyarországért Mozgalom természetesen egyetért ennek az emléknapnak a bevezetésével, bár hangsúlyoztuk az előző napirendi pontnál a Felvidékről kitelepített magyarok esetében, hogy ott hathatósabb lépéseket várnánk el a kormánytól. De úgy véljük, hogy ennek a határozati javaslatnak az elfogadásánál egyfajta gesztust is gyakorolunk, nemcsak a magyarországi németség, nemcsak a Magyarországról elhurcolt németség, hanem úgy gondoljuk, hogy akár a német kormány számára is, és egyfajta partnerséget várhatunk el cserébe, hogy álljanak ki mellettünk, amikor a határon túlra szakadt magyar nemzettestvéreink érdekében próbálunk mi, magyarok lépéseket tenni.

Végezetül engedjék meg, hogy Kutnyánszky József, Komló nagyközség korabeli jegyzőjének visszaemlékező soraival zárjam gondolataimat: "A magyarszéki állomáson a mozdony hosszú sípjelet adott, majd lassan gördülni kezdtek a kocsik kerekei, és a vasúti kocsikból rettenetes sírás hallatszott ki. A vonat mozgása felgyorsult és távolodott, a sírást elnyelte a vonat zaja."

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Az írásban előre bejelentett felszólalások végére értünk.

Most a normál időkeretben felszólalásra jelentkezett képviselői felszólalások következnek. Elsőként megadom a szót Szili Katalin képviselő asszonynak, független képviselő. Öné a szó, képviselő asszony.

DR. SZILI KATALIN (független): Elnök Úr! Képviselőtársaim! Hadd folytassam én is egy 65 évvel ezelőtti krónikákban található történettel vagy sorokkal, ahogy ezt képviselőtársam tette. Idézem: "A vonat egész éjszaka itt állt, még itt vannak. Megint vittünk ki nekik meleg kávét. A vagonok előtt tábortüzet gyújtottak, hogy elviselhetőbbé tegyék e hideg éjszakát. Ha egy kocsit megraktak, már pakolták a másikat. Nem szökik el senki, beletörődtek a sorsukba. Dal csendül fel ajkakról, amint a vonat megindul. A dal pedig a magyar Himnusz. Isten áldd meg a magyart - ezt énekli a nép, akiket magyar hazájukból elkergettek."

Tisztelt Képviselőtársaim! Döbbenetesek ezek a sorok, ugyanis azokról az emberekről van szó, akik ebben az országban éltek németként, de mégis magyarnak ezt a hazát fogadták el, és magyarnak vallották magukat.

Képviselőtársaim, van Solonnak egy törvénye, ami úgy szól, hogy a törvénynek olyannak kell lennie, amilyen az egyén erkölcsi törvénye, azaz kényszerítsen rá, hogy romboló szenvedélyek, hangulatok és veszedelmes szeszélyek féke legyen. Azt gondolom, ez nagyon illik ide, hiszen képviselőtársaim is idézték azt az 1945 decemberében született kormányrendeletet vagy miniszterelnöki rendeletet, amiből önök nem idézték azt, hogy a kormány tizenhat tagja közül kilencen igennel szavaztak, ketten vállalták a nem szavazatot, és öten tartózkodtak.

Azért meg kell itt említenünk azt is, hogy Bibó István elítélte önmagában a kollektív felelősség és bűnösség gondolatát, ugyanúgy, ahogy Mindszenty hercegprímás pásztorlevélben emelt szót ellene, s képviselőtársaim, a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt helytelenítette ezt a döntést.

Nyilván ez is hozzátartozik a történelmi hűséghez, úgy, ahogy az is, ahogy önök említették, hogy '46. január 19-én elindult Budaörsről azzal a 225 lakóval az az elűzetés, amelynek következményeként a 60 éves évfordulón, 2006-ban Budaörsön az országos kitelepítési emlékhelyet létrehozták. Nekem akkor még házelnökként a parlament valamennyi frakciójának képviselőjével a hátam mögött volt alkalmam ezt az avatást megtenni. Én azt gondolom, már akkor ott egy olyan összefogást mutattunk, aminek az ívét valóban ez a mostani határozattervezet is jelzi.

Jelzi az is, amire önök utaltak, de azért azt ki kell mondani, hogy 2007. november 16-án - éppen most már ma 14-e van, holnapután lesz öt esztendeje - ezen Ház falai között az "Egy batyuval" című emlékkonferencián - vagy hogy stílusok legyek, Mit einem Bündel - történt egy olyan, ahol a német házelnök, Norbert Lammert úr jelenlétében, több tartományi házelnök jelenlétében került sor arra a bocsánatkérésre, amire a Bundestag elnöke maga is úgy nyilatkozott, hogy a világon először kerül sor egy ilyen jellegű gesztusra.

Képviselőtársaim! Ez egy olyan állomás volt, amiben egy dolgot nekünk is tudomásul kell venni: valóban van a történészeknek is feladatuk. Az ő feladatuk az, ami a feltárást, a dokumentálást, az elemzést jelenti. Ugyanakkor azt nem szabad elfelejteni, hogy a politikusoknak, vagy hadd fogalmazzak úgy, a parlamentnek is van feladata, mégpedig az, hogy megkövesse az áldozatokat, és segítse, hogy a történelemben ilyen ne ismétlődjön meg.

Ha csak arra hagyatkozunk, ami egyébként elhangzik, szembenézés, tisztességes elemzés, valóban, ezeket is meg kell tenni. De kérem, ezeknek az áldozatoknak, elűzötteknek, hozzátartozóiknak lelkük is van, és mi csak akkor fogunk tudni megfelelni annak az erkölcsi parancsnak, ami azt jelenti, hogy ez valóban soha többé ne fordulhasson elő, hogyha mi magunk megtesszük azokat a gesztusokat és emberi gesztusokat, ami ennek a lelkekben a gyógyítását jelenti.

Képviselőtársaim! Nem minden az, ami csak a szigorú tények és a kopogós tények asztalra tételét jelenti, hanem igenis azokat a érzelmeket is és azokat a lelkeket is figyelembe kell vennünk. Éppen ezért támogatom én magam is és támogatjuk mi magunk is, a Szociális Unió ennek a határozatnak a megalkotását, hiszen azt kell hogy mondjam, képviselőtársaim, önmagában tényleg csak a megkövetés és az emlékezés képes együtt arra, hogy stílusos legyek, hogy a fájdalmak batyuját letegyük. Úgy gondolom, ez számunkra a mai időkben is egy lelkiismereti kérdés, és felelősség kérdése is, hogy ezt megtegyük.

Tisztelt Képviselőtársaim! Számomra egyébként teljes egészében beleillik abba az ívbe, amit a 60. esztendő, most a 65. esztendő, ennek az emléknapnak az elfogadása jelent, hiszen pontosan ez biztosíthatja azt, amit sok esetben, más esetekben számon kérnek rajtuk, hogy igenis évente legyen arra alkalom és lehetőség, hogy egy felkiáltójelet folyamatosan odategyünk, és tanítsuk meg az utódainkat is, ugyanis ebben a határozattervezetben szerepel az is, ami igenis a társadalom emlékezetét is fenn kívánja tartani. Csak ez vezethet oda, hogy soha többé ilyen elűzetésre, ilyen eseményekre ne kerüljön sor, és önmagában a kollektív bűnösséget mint eszmét töröljük ki a XXI. század valamennyi pillanatából.

Tisztelt Képviselőtársaim! Egy gondolatot még előterjesztő képviselőtársaim engedjenek meg. E helyütt is meg kell hogy jegyezzem, hogy jó lett volna, bár azt gondolom, hogy hajnali fél 3-kor nyilván senki vendéget az ember ilyen idő tájt... - illetőleg szívesen látnánk vendégül, csak ez mondjuk, nem az az idő, amikor parlamenti vendégeket fogadhatunk.

(2.20)

Örültem volna, ha a német nemzetiség önkormányzatának a vezetői jelen lehetnének, mert azt gondolom, ez egy olyan gesztus, amilyen gesztus lehetett volna az is, hogyha ez ötpárti előterjesztésként kerül a parlament elé, valóban kifejezve azt az együttállást, hogy ez számunkra, valamennyiünk számára fontos kérdés, és egy újabb állomása annak, amit 2007-ben a bocsánatkéréssel megtettünk.

Képviselőtársaim, én magam támogatni fogom az önök előterjesztését abban a formában, amit az asztalunkra tettek. Elnök úr, képviselőtársaim, köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő asszony. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Mile Lajos képviselő úr, LMP-képviselőcsoport.

MILE LAJOS (LMP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Nem tudom, mennyire volt szándékos, hogy ez a két határozati javaslat egymás után került napirendre - feltételezem, hogy volt benne szándékosság -, de én ezt helyeselni tudom. Ugyanis nagyon tanulságos annak az összevetése, hogy mennyire más körülmények között, mennyire másfajta viszonyok közepette alakulhatnak ki teljesen eltérő szenvedéstörténetek, és hogy mennyire nem szabad a szenvedések között semmiféle különbséget tenni. Teljesen egyetértek az előterjesztő expozéjával, ami valóban tárgyilagos és nagyon higgadt előterjesztés volt, és államtitkár úrral is, amikor arról beszélt, hogy semmiféleképpen nem szabad úgy különbséget tenni bármiféle emberi szenvedések között, hogy a kollektivitásnak vagy bármiféle ilyen univerzális megoldásnak a rabjaivá váljunk.

Amikor arról elmélkedtünk, hogy az ilyen emléknapoknak mi a jelentősége és miféle felelősséget is jelent, akkor az elmondottak mellett hadd említsem meg, hogy ebben az esetben fokozottan indokolt a nemzeti önismeret pontossága mellett a nemzeti önvizsgálat is. Nagyon nem szerencsés, ha ilyen esetekben a tényeket úgy csoportosítjuk, hogy abból valamiféle ideológiai önigazolás vagy ne adj' isten, valamiféle pártönigazolás alakuljon ki, mert ez biztos félrevezet. Ebből a szempontból ajánlom Szili Katalin módszertani javaslatát ebben a dologban is, hogy a történészeknek megvan a feladatuk, hogy a tényeket pontosan tisztázzák, a politikának pedig az a feladata, hogy megfelelően viszonyuljon ezekhez a tényekhez, és vonja le azokat a következtetéseket, amelyek a felelősségteljes közélet gyakorlásából következnek.

Hiszen nézzék csak meg, hogy mi is történt. Nem akarom én itt most tovább nyújtani a historizáló és a történelmi visszatekintéseket, nagyon úgy tűnik, hogy egy forrásanyagot használnak képviselőtársaim, amikor ennek a történeti hátterét felelevenítik. Ilyenkor árulkodó az is, hogy mi marad ki belőle esetlegesen és mi az, amit hangsúlyosnak tartanak. A visszaemlékezéseket nézve Nagy Ferenc úgy emlékszik vissza, hogy orosz nyomásra történt. Mindenesetre az tény, hogy a SZET eredetileg nem tervezte és nem is erőltette - formailag legalábbis nem - a magyarországi németek tömeges kitelepítését. Akármilyen fájdalmas kimondani, ezt Magyarország ideiglenes nemzeti kormánya kezdeményezte. Ezért hangsúlyoztam az önvizsgálat fontosságát.

Nagy Imre neve már többször előfordult, óhatatlanul, hiszen ezek dokumentumok, de ne felejtsük el, hogy a külügyminisztert úgy hívták, hogy Gyöngyösi János, aki a Független Kisgazdapártnak volt a tagja, és bizony-bizony ő fordult Vorosilov marsallhoz - akit én most nem minősítenék, mert ahhoz túl késő van és nem is ér annyit -, hogy Magyarország mintegy 300 ezer volksbundistát kíván kitelepíteni az országból, és ezt jelenti nagy tisztelettel a tábornok úrnak. Ez volt 1945. május 16-án, május 26-án pedig maga Dálnoki Miklós Béla arra is megkéri Vorosilov marsallt, hogy ezeket a szerencsétlen embereket lehetőleg a Szovjetunió által megszállt területekre telepítsék ki.

Ne fussunk itt most abba bele, hogy hogyan mérlegelünk a felelősségben annak idején, ez kérem szépen az a '45-ös kormány volt, amelyik összetételében persze voltak furcsaságok és voltak hatalmi harcok, de nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy egyik vagy másik pártalakulat felelőssége a kizárólagos. Sőt, azt azért meg kell mondani, hogy a kitelepítendők körét megfogalmazó, eléggé gumijogszabálynak tűnő törvényt, határozatot következetesen a korabeli Szociáldemokrata Párt ellenezte. Nincs ebben semmi megbotránkoztató, ezt mutatják a dokumentumok és a tények. Ebből senkinek nem kell sem erényt, sem szégyenkezést kovácsolnia.

Még egy dolog, mielőtt még továbbmennék: képviselőtársam említett egy képtelenséget, hogy miután a németek teljes kiüldözését, elhurcolását tűzték ki célul, ehhez képest teljesen nevetséges volt, hogy miféle hivatkozásokat tartalmazott ez a rendelet a későbbiekben. Legalább ilyen sátáni, ördögi módon képtelenség az is, ahogy a mentesítésről rendelkezett. Azt mondja - ezt alá is húztam; most nem mondanám a rendeletet, nem untatnám ezzel önöket -, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának 10 százalékát. Ez azt jelenti, hogy 90 százalékot mindenképpen el kell vinni. Tehát valami elképesztő, hogy milyen megoldásokra vetemedtek. Itt sokan elmondták, akár a családtörténet bizonyos részleteit felelevenítve is, hogy ez is miféle emberi fájdalmakkal járt.

De megismétlem, azt be kell látnunk, azzal, hogy a korabeli magyar kormány de facto elismerte a kollektív bűnösség elvét, erkölcsileg nem sokban különbözött a korabeli Beneš-kormányzattól. Akármilyen fájdalmas is ezt kimondani, így volt. Ezt a kijelentést természetesen árnyalhatják a külső kényszerek és azok mértéke, de az már a történészek feladata, hogy ezt megállapítsák.

Természetesen mindennek az utóhatása is sok problémát vetett fel, én legalábbis nagyon sok olyan baranyai településről tudok, ahol kényszeregyüttélések alakultak ki. A kitelepített svábok házába érkeztek az Erdélyből kiutasított magyarok, és az együttélés nem mindig volt problémamentes, mint ahogy az ilyenfajta kényszerhelyzetek nem mindig problémamentesek. Ebből is születtek gondok, de azt gondolom, hogy ezt az idő már valamennyire begyógyította.

Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmüket. Beadtam egy módosító indítványt, hiszen azt valóban lehetett érzékelni, attól függetlenül, hogy elűzték a hazájukból őket, attól függetlenül, hogy milyen embertelenül bánt velük a szülőföldjük, ezek az emberek nagyon sok jelét adták Németországban is annak, hogy mennyire szolidárisak a magyarokkal, és mennyire szolidárisak a legnehezebb időkben is; gondolok itt az ötvenes évekre és 1956-ra. Sőt, a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás idején is nagyon sok segítséget kaptunk Németországtól, és azoktól a sváboktól, németektől is, akik továbbra is ragaszkodtak ehhez az országhoz, bármilyen mostoha is volt velük. Ez a módosító egy bekezdés erejéig tiszteletét és háláját fejezi ki azoknak az embereknek, akik a mostoha sorsuk ellenére is szolidárisak maradtak a magyarsággal, és tevőlegesen is segítettek a demokratikus Magyarország kiépítésében. Szíves figyelmükbe ajánlom az előterjesztőknek, hogy ezt esetleg építsék be a szövegbe.

Egyébként a szándék jogossága és az eddig elmondottak alapján természetesen támogatom ezt a határozati javaslatot, és úgy fogunk szavazni is. Köszönöm. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Ékes József képviselő úr, Fidesz-képviselőcsoport.

ÉKES JÓZSEF (Fidesz): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Nagyon belefeledkeztem abba, amit Mile képviselőtársam mondott a befejező mondataival.

(2.30)

De úgy érzem, hogy Hargitai János mint előterjesztő, nagyon erőteljesen rávilágított arra, ellentétben Varju László képviselőtársammal, mert a két utolsó napirendi pontnak, úgy érzem, hogy nem a határrevíziók és nem a világháború vagy adott esetben Trianon kérdése volt a szempont, hanem a kollektív bűnösség és annak adott esetben határon túli és hazai szerepvállalása.

Ezelőtt jó pár héttel egy parlamenti vitánál mondtam el jómagam is, hogy sokat dolgoztam külföldön, és amikor a magyar emberekre ilyen kollektív jelzőket próbáltak mondani vagy próbáltak mondani, akkor az embernek ökölbe szorult a keze. Természeténél fogva is főleg ilyen a magyar.

De ahogy Mile képviselőtársam mondta, hogy vigyázni kell a szavainkra, és amikor kollektív bűnösségről beszélünk, ahogy Szili Katalin elnök asszony is említette, nem szabad még egyszer abba a hibába esni, és nem szabad még egyszer ugyanazokat a bűnöket elkövetni. A településeket, ha körbenézem, nagyon sok ilyen rendezvényen, ünnepségen voltam jómagam is, hisz Ajka környékén rengeteg olyan település van, amely ezt az időszakot kimondottan nagyon keményen átszenvedte.

Két gyűjtőhely volt: Kislőd, a másik pedig Pápa. Azt hiszem, mindenki előtt ismert mind a két település, de ahogy összefűzöm a településeket, Bakonygyepes, Ajkarendek, Kislőd, Városlőd, Farkasgyepű, Csehbánya, ez egy olyan vonal, ahonnan több ezer embert telepítettek ki. A másik vonal pedig, ha megyek végig: Bakonyjákó, Nagytevel, Vadásztevel - és lehetne sorolni a Pápa környéki településeket -, ezek is hihetetlen mértékben elszenvedték az akkori kitelepítéseket.

És ahogy visszaemlékszem nagymamámra, ő csak hellyel-közzel svábul beszélt, akkor, amikor főleg nem hallották mások kint az utcán, de mégis svábul beszélt, viszont azok a települések, amelyeket nem tudott utána megtörni, hisz volt olyan szándék, ahol megmaradtak még a svábok a településeken, ott a hatalom megpróbálta azokat a településeket erőteljesen elnyomni vagy hellyel-közzel elnyomásban tartani. Ezek a települések átvészelték, és a rendszerváltozás után ezek a települések nagyon gyorsan talpra is álltak. Azok az emberek, akik annak idején elszenvedték a kitelepítést, a rendszerváltással újból hazatérve, nagyon sokan közülük a régi családi házat vásárolták vissza. Felújították és az unokáikat vagy a gyermekeiket hozva mutatták meg, hogy ez volt a szülőföldünk.

Nem véletlen, hogy most tényleg ez a két napirendi pont egymásba ér, mert valóban a kollektív bűnösségről szól, és ahogy Hargitai János mondta, hogy helyre kell tennünk a történelmünkben azokat a fals és talán félreinformált helyzeteket, amikor maga a parlament is kollektíven mondja ki, hogy ezek a lépések, amelyek akkor történtek, teljesen helytelenek voltak, és nem szabad, hogy ebben a világban a kollektív bűnösség elve tudjon adott estben népcsoportokat, kisebbségeket olyan megaláztatásba dönteni, mint amilyet elszenvedtek akár a felvidéki magyarok vagy a Magyarországon élő magyar németajkúak.

Ezt tudatosan mondom, és azt hiszem, ezt is a parlamentben mondtam, hogy ha határon belül mi, itt élők, anyaországban élők végignéznénk a családfánkat, tehát visszamenőlegesen, azt hiszem, hogy döntő többségében, 65-70 százalékban mindannyian megtalálnánk a határon túli anyai-apai ágon vagy nagyszülői ágon a felmenőinket tulajdonképpen. Ugyanígy vannak azok a kitelepített családokból itt maradtak, akik nem szenvedték el a kitelepítést, de ők is teljes egészében magyarnak születve a sírhelyeiket itt használva, őseiket itt eltemetve élték az életüket, és tényleg valóban azzal a kultúrával, amelyet annak idején, az 1700-as években hoztak magukkal, máig megőrizve színesítik a magyar kultúrát, a magyar hagyományokat, a magyar történelmet és a magyar fejlődést is. Mert Ajkára ránézve... - hiszen jelentős szerepet játszottak a bányászatban, az ipar fellendítésében és lehetne sorolni tovább. De ezek a települések, ahol főleg erőteljesebben meg tudták őrizni a németajkúságukat, ezek a települések ma hihetetlen mértékben tudtak megújulni és sokkal gyorsabban fejlődni, pontosan azért az összetartozásért, amely jellemezte őket, hisz az előző hatalom előtt nem hajoltak meg, hanem fogcsikorgatva és elszenvedve a kitelepítést rokoni ágon akik itt maradtak, fogcsikorgatva is, de megőrizték a német nemzetiségi hagyományukat, kultúrájukat, nyelvüket.

Tényleg valóban nekünk, parlamenti képviselőknek, nem úgy, mint ahogy Varju képviselőtársunk elmondta, hanem valóban meg kell hajolnunk és valóban tisztába kell tenni azt a történelmi fázist, eseményt és kimondani azt, hogy nemcsak mások hibáztak a kollektív bűnösség elve alapján, hanem mi is ugyanabba a hibába estünk bele. És valóban úgy kell tudnunk megemlékezni, mint ahogy a kislődi, városlődi önkormányzat, amikor a kitelepítés évfordulója eljön, akkor a határon túlra kerültek is együtt emlékeznek az itt maradottakkal, az emléktábla előtt, hogy igen, az a gyalázatos esemény itt történt, itt volt a gyűjtőhely, itt vagoníroztak be bennünket és irányítottak a semmibe. Mert amikor mentek, nem tudták, hogy hova mennek, csak vitték őket kis motyóval, családdal, és a vagyon, a ház, az érték, amit életük munkájával, szülőkkel, nagyszülőkkel együtt létrehoztak, itt maradt, és tényleg valóban úgy volt, hogy amikor mentek az állomásra, már előtte be is költöztek. Tehát kétszeresen sújtotta őket az a tudat, hogy mennek a semmibe, nem tudják, hogy mi lesz velük, és az, amit felépítettek, azt viszont már látták, hogy mások át is vették.

Úgy érzem, hogy ennek a két napirendi pontnak egyrészt a meghatódottsága is ki kell hogy mondassa velünk, hogy ez a társadalom, a magyar nemzet, tényleg tegyük helyre és legyünk tisztában azzal, hogy mit mikor hogyan és miért tettünk, és abban adott esetben hogyan, mikor és miért hibáztunk, ahogy Hargitai János képviselőtársam is elmondta. Hisz erre kíván rámutatni mind a két előterjesztés, és talán ezzel tudjuk valóban hivatalossá tenni, hogy közösen kell hogy emlékezzünk. És amikor kollektíve próbálunk meg megítélni vagy elítélni egy-egy népcsoportot vagy egy-egy kisebbséget, akkor gondoljunk a ma éjszakai vitára is, mert könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy amikor minket kollektíven szidnak, akkor mi képesek vagyunk-e felülemelkedni azon, hogy adott esetben egy kisebbséget nem kollektíven emlegetünk, hanem adott esetben a hibákra vagy a pozitív érdemekre, vagy a kiválóságokra próbálunk emlékezni.

Még egyszer köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

(2.40)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Kettőperces felszólalásra megadom a szót Kontur Pál képviselő úrnak, Fidesz-képviselőcsoport.

KONTUR PÁL (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Egy katolikus családegyesületnek vagyok a tagja a családommal együtt. Ezen keresztül jutottam el 1993-ban Karlsruhéban egy nem tudom, hány évenként rendezett Katholikentagra, egy ilyen katolikus összejövetelre ilyen szervezeteknek. Aludni - ez három napot vett igénybe - viszont Karlsruhe környékén, a testvérkapcsolaton keresztül német családoknál aludtunk, olyan családoknál, amelyek közül többek között a Bakonyból volt kitelepítve az egyik, és magyarul beszéltek.

A papa a halálos ágyán a hazáról beszélt, Magyarországról. Ezek az emberek mindent elveszítettek, azt visszaadni nem tudjuk nekik. De ők hittel föl tudtak állni, a nulláról újrakezdeni. Ugyanúgy, ahogy annak idején az előző Fidesz-kormány megadta a magyarigazolványt azoknak a határon túli magyaroknak, ez nem azért kellett, mert ők ott akarták hagyni a hazájukat, hanem ahogy azt Szili Katalin képviselőtársunk mondta, lelkük van. Az ember már csak ilyen. És ez számított nekik, a vitrinben az, hogy én magyar vagyok. Az, hogy ezeknek az embereknek, akár a felvidékieknek - egy gesztus -, a lelküknek van szükség arra, hogy legyen egy emléknapjuk.

Ezért támogatom. Visszaadni semmit nem tudunk nekik, csak egy gesztust tudunk nekik nyújtani, és egy emléknapot. Ennyire van nekik szükségük, másra nincs. Nem is élnek, de az utódoknak is, igenis emlékezni kell, és nekünk pedig tenni kell arról, hogy ilyen ne fordulhasson elő többet.

Köszönöm a szót, elnök úr. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Kérdezem Kontur képviselőtársamat, normál időkeretben kíván-e felszólalni.

KONTUR PÁL (Fidesz): Köszönöm, nem.

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Megkérdezem, kíván-e még valaki felszólalni. (Senki sem jelentkezik.) Jelentkezőt nem látok.

Megkérdezem az előterjesztő képviselőtársaimat, kívánnak-e válaszolni a vitában elhangzottakra. Igen, megadom a szót Hargitai János képviselő úrnak.

DR. HARGITAI JÁNOS (KDNP): Háromnegyed három felé nyilvánvalóan nem kívánok hosszasan beszélni, erre szükség sincs. Azt gondolom, abban egyetérthetünk, hogy mondjuk, a zsidók elpusztítása után talán az akkori Magyarország második legpolgárosodottabb közösségét vesztette el az ország, ez is előkerült ebben a vitában, és ennek nyilvánvalóan máig érezhető és alig kiheverhető hatásai vannak a mai Magyarország számára is.

E tény rögzítése mellett csak azt szeretném újra felidézni, hogy ez a vita és ez a határozati javaslat nem felelősöket keresett. Mostanról nézve teljesen mindegy, hogy az akkori politikai elit ezt a téves döntését milyen összetételben hozta meg, a kommunisták mennyivel felelősebbek, és mennyire kevésbé felelősek a szociáldemokraták. Nyilvánvalóan lehet erről is beszélni, de ez ma, innen nézve már teljességgel érdektelen.

Ami viszont fontos, hogy ez a vita és a vitát túlélő és a vitát követő események, az emléknapok sora és az Országgyűlésnek az az óhaja, amit megfogalmaztunk a határozati javaslatunkban, hogy az oktatási anyagokba is kerüljenek be ezek a kérdések, ezek adnak értelmet ennek a vitának; hogy végre szakítani tudjunk azokkal a bántó ostobaságokkal, hogy bűnös nemzet vagyunk, meg mit tudom én, a nagyhatalmak játékszere vagyunk, mert az igazság valahol a kettő között van. Ezt az igazságot kell nekünk megtalálni, ezt a jelen lévő frakciók kifejtett álláspontja - azt gondolom - jól szolgálta, mindannyiuknak köszönöm a megszólalását. A szocialisták a hallgatásukkal és a Demokratikus Koalíció a kórusból kilógó harsányságával sem árnyalta különösebben azt a vitát, ami - mondom - körülbelül egy irányba mutatott.

Még egyszer köszönöm megtisztelő részvételüket. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Az általános vitát lezárom. Mivel az előterjesztéshez módosító javaslat érkezett, a részletes vitára bocsátásra és a részletes vitára a következő ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Napirendi pontjaink tárgyalásának végére értünk. Most a napirend utáni felszólalások következnek. Megadom a szót napirend utáni felszólalás keretében Korondi Miklós képviselő úrnak, a Jobbik képviselőcsoportjából, ötperces időkeretben.

Felszólalások:   271-315   315-343   343-344      Ülésnap adatai