Felszólalás adatai

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Mi tagadás, ez a meleg és sokaknak talán hosszú nyár elegendő volt vagy lehetett arra, hogy végiggondoljuk, mi is történik velünk, és mindannak a mélyén, amit itt látunk, hát, mik is lehetnek a valóságos okok. Azt gondolom, hogy érdemes az elmúlt egy év után megpróbálni egy picikét mélyebbre ásni, megérteni valóban a korábbinál lényegesen nagyobb vagy nagyobbnak tűnő belpolitikai konfliktusaink igazi mozgatórugóját és okát.

Tizenhét-tizennyolc évvel ezelőtt arra készültünk, hogy levetjük a diktatúra nehéz lódenkabátját, és magunkra öltjük a demokrácia pillekönnyű köpenyét. Aztán kiderült, hogy ez a szabadság szálaiból font pillekönnyű köpeny nem is olyan egyszerű viselet. Kiderült, és az elmúlt évben nemegyszer odáig fajultak a vitáink, hogy újra azt kellett megvitatnunk, hogy vajon mindaz, ami történt '89-90-ben, a magyar nemzet nagy történelmi sikere, teljesítménye-e, vagy éppen a kisiklás.

Igen, az volt a kérdés, hogy újra kell-e ezt kezdeni, más irányba kell fordulni, vagy van értéke mindannak, ami történt velünk. Látszólag könnyű a válasz, hiszen azt gondolom, hogy az Országgyűlésben ülő parlamenti erők túlnyomó többsége egészen biztosan azt gondolja, hogy mindaz, ami '89-90-ben történt, az legnagyobb történelmi tetteink egyike. Én magam egyébként ehhez foghatóan legfeljebb még egy nagy teljesítményt látok, az maga az államalapítás volt.

De miért van az, hogy újabb és újabb kihívás éri ezt a történelmi teljesítményt? Azért, mert van egy másik perspektíva is, egy másik perspektíva, amely nem a történelem perspektívája, hanem az egyének hétköznapi életének perspektívája, onnan pedig, muszáj belátni, ennél összetettebbnek látszik a kérdés. Tudniillik a rendszerváltás, miközben a szabadságban fogant, aközben világra hozta a felelősségnek, az egyéni és közös felelősségnek olyan rendszerét, amellyel korábban nem találkoztunk. S ennek a bizonyos pillekönnyű köpenynek a szálai nemcsak szabadságból vannak, hanem időnként szúrós, metsző felelősségszálakból is. Megváltoztak alapvetően a felelősségi viszonyok. Más lett a felelősség talapzata. Korábban a felelősségünk döntően az államhoz fűződő viszonyból táplálkozott. A szabadsághiányért cserébe valamilyenfajta gondoskodást kaptunk.

Mi alapvetően lojálisak voltunk az államhoz, és azt vártuk el, hogy gondoskodjanak rólunk. Most pedig szabadok vagyunk a felelősséggel együtt, és a szabadság és felelősség forrása bennünk van, nem pedig az államban. Mi tagadás, ez egy legkevesebb furcsa, sokak számára nehéz teher. Épp olyan nehéz teher, mint valamennyi ifjúnak a felnőtté válás küszöbén, amikor meg kell éreznie, hogy a szabadság nem önmagában van, hanem az önmagamért viselt felelősségvállalással együtt. Az ország a politikai felnőtté válás folyamatában nagyon-nagyon sok ilyenfajta konfliktussal és teherrel néz szembe.

Mit lehet ezzel tenni? Mit lehet tenni azoknak a csalódásával, akik nehezen viselik ezt a terhet? Milyen válasz fogadható el ettől? Nagyjából az mondható, hogy két irányban keressük a választ. Vannak azok - ezek közé sorolom magamat is, a parlamenti pártok jelentős részét -, akik azt mondják, hogy nincs visszaút. Ahogyan Istvánnak szembe kellett nézni népe egy részének idegenkedésével, nem egy esetben a változás hétköznapokat átalakító kényszerével, mert azt diktálta az európai kereszténység körébe történő csatlakozás, és e tekintetben a nagyon sokfajta egyéni gondok, bajok, bár megértésre és segítségadásra köteleznek, de összességében a nemzetnek egy útja van: menni előre a szabadság és felelősség rendje útján. Nincs más. Nyitottan, együttműködve a világgal, erős, patrióta büszkeségtől áthatva.

Úgy látom, van, aki inkább azt mondja, hogy nem kell változni, hogy lehet megőrizni mindazt, ahonnan jövünk, a kilencvenes évek előtti nagyon furcsa világból, amelyet hol köt a messziről hozott feudális függőségek sokasága, hol pedig köt a szocializmusnak mondott időszak alávetettsége. Nincs oda visszatérés. El kell dönteni nekünk, politikusoknak, hogy hajlandóak vagyunk-e szembenézni ezzel, és arra bátorítani az országot, hogy induljon neki, vagy félelmeire és időnként botladozásaira reagálva megpróbáljuk őt megóvni.

Az elmúlt időszak hosszú vitája volt, hogy erős állam kell-e Magyarországon. Azt gondolom, hogy nem jó így a kérdésfeltevés. Nem az államnak kell erősnek lenni, hanem Magyarországnak kell erősnek lenni. Ha pedig Magyarországnak kell erősnek lenni, akkor az erős Magyarország közepén nem az erős állam áll, hanem az erős, önálló polgárok és azok közössége. Ez az erős Magyarország első feltétele. Hozzáteszem, nagyon könnyű ezt mondani. De hát mit mondunk szüleinknek és nagyszüleinknek, akik nem ebben nőttek fel? Mit mondunk azoknak a százezreknek vagy millióknak, akik nem szoktak hozzá a szabad világ felelősségéhez?

Teljesen érthető emberileg, hogy milyen nehéz itt a megfelelés. Nem az a kérdés, hogy van-e bennünk e tekintetben empátia, hanem hogy tudjuk, hogy merre van az ország útja előre. Ha nincs erős polgár, akkor az erős állam semmi másra nem lesz jó, mint hogy gyámolítson és alávessen. Mert az igaz, hogy az erős polgár mellett a második feltétel az erős állam, és az is igaz, hogy harmadikként pedig ott van a szabályozott és tisztességes piac kényszere. A piac logikája más, mint a közösség logikája, nagyon sok esetben. Ahhoz, hogy a piac logikája ne közösségi szempontjainkkal szemben hasson, erős polgárok, erős állam kell, és az a közös képesség, hogy szabályozzuk a piac működését.

Azt kell mondjam, Magyarországon mind a három feltétel csak részben van meg. Tizennyolc év alatt az alávetettségből jövet Magyarországon nagyon sokszínű a kép. Vannak, akik képesek minden tekintetben erős polgárként, magabiztosan, büszkén viselkedni, mások pedig keresik a helyüket ebben a furcsa új világban. Igaz ez az államra is. Nem alakult ki 18 év alatt a szabadság, a köztársaság államának valamennyi rutinja, szabályozó képessége.

Negyedik feltételként szükség van egy, a mainál erősebb demokráciára, demokratikus kultúrára, és szükség van rendre. De szeretnék itt megállni egy pillanatra: a rend szót hagyományosan nem használják azon az oldalon, ahol baloldaliak és szocialisták vagy szociáldemokraták foglalnak helyet, mert más elvek köré szervezték alapvetően politikai mozgalmukat. De ez általában igaz. Magyarországra meg az igaz, amit Hankiss Elemér mondott talán először a nyolcvanas években - nagyon sokan emlékeznek az ő szavaira -, azt mondta, hogy pongyola a magyar állam vagy pongyola a társadalom. A szabadságban fogant Magyarország 1989-1990-ben mind a mai napig bizonytalan abban, hogy meddig támogassa az állam és a szabadság rendjét. Az a rend, amiről én beszélek, nem a szabadság korlátozására, hanem védelmére épül, nem a hatalom rendje, hanem a jog és a szabadság rendje. Rend, a köztársaság normáinak és jogrendszerének a rendje.

(14.10)

Az az elmúlt 17-18 év tapasztalata, hogy vissza kell szerezni és meg kell erősíteni közös képességünket arra, hogy közösen, demokratikusan alakított normáinkat betartsuk, mi mint állam, védve polgáraink szabadságjogát, és betartassuk mint állam, ugyancsak védve polgáraink szabadságjogát.

Hát, mi tagadás, ellentmondásos volt ez az elmúlt egy év. Egyik oldalról régen, vagy talán soha korábban nem látott indulatok voltak az utcán, a közéletben, és mindeközben átfogó és mély reformprogram indult el itt, az Országgyűlésben. A parlament és a kormány megőrizte a kormányzóképességet. Az elmúlt egy évben gyors egyensúlyjavulás volt, javult és fehéredett a foglalkoztatás, másik oldalról bántóan csökkent a gazdasági növekedés, miközben elszaladt az infláció.

Mindeközben a rendszerváltás óta eltelt időszak legkiválóbb mezőgazdasági teljesítményét értük el 2006-ban. Soha az elmúlt 16 évben egyetlenegy év alatt a magyar mezőgazdaságban ekkora jövedelem - közel 150 milliárd forint - nem termelődött meg. Ez akkora és olyan arányos jövedelem, amelyre nyugodtan büszkék a német vagy a francia parasztok is. Tehetséggel áldott a magyar gazda, és azt gondolom, hogy hatékony és jó e tekintetben a magyar mezőgazdaság állami irányítása is.

Csökkentek a reáljövedelmek, és az idei évben csökkennek a reáljövedelmek, de e tekintetben vagy emellett őrzik értéküket a különböző családtámogatási formák, és csorbítatlanul folyik a nyugdíjkorrekció. Egyik oldalról folyamatos volt az ellenzéki össztűz a kormány cselekvőképességét megkérdőjelezve, a másik oldalról Európában Magyarország volt a negyedik, amelynek éppen az elmúlt napokban az Új Magyarország fejlesztési terve valamennyi operatív programját elfogadták. Köszönjük mindazoknak, a fejlesztési ügynökségben az azóta miniszterré vált korábbi kormánybiztosnak, nagyon-nagyon sok civil szervezetnek, regionális fejlesztési tanácsoknak, akiknek a munkája ott van emögött. És tegyük hozzá, nem egy régióban ellenzéki és kormánypárti támogatással, konszenzussal döntöttünk ezekről a programokról. Köszönet hát nekik, mert nagy teljesítmény volt. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Közben ülnek itt, a karzaton olyanok is, akik azért is jöttek, hogy megmutassák, Magyarországon nemcsak pályázatok vannak, hanem már sikeres teljesítmények övezik ezt a folyamatot. Merthogy Egerben szociálisszakember-képzés volt, Marcaliban városrehabilitáció és új elektronikus közigazgatást vezettek be, Barcson ugyancsak városrehabilitáció kezdődött, sőt fejeződött be, Gyulajon vagy Nagyalásonyban pedig iskolafelújítás. Magyarország ezen programok sokaságával fog megváltozni, sokak akaratával és sokak cselekvésével. Igen, ezek már nem tervek, ez a realitás. (Taps az MSZP soraiban.)

Szóval, summa summarum, 2006 és 2007 az átmenet éve volt; az a cél, hogy ez az átmenet 2008-ban egyre inkább befejeződjön, és 2008-tól sokkal inkább a növekedés, a fejlesztés, a gyarapodás és a rend váltsa fel ezt az időszakot.

Hát, a vitáink között központi helyet foglal el egyetlenegy kérdés, hogy no de akkor mi legyen a reformokkal. Az én álláspontom az elmúlt egy évben nem változott. Valamivel több mint egy évvel ezelőtt, egy frakcióülésen azt mondtam, hogy reform vagy bukás. Azt kell mondjam önöknek, ma is ezt mondom. És nem azért, mert ez lenne a személyes mániám, vagy úgy gondolom, ez a modern, ilyeneket kell mondania egy európai politikusnak. Hanem azért, mert azt látom, hogy csak azok a nemzetek és országok sikeresek, és csak akkor volt sikeres Magyarország is történelmileg, amikor megértette és elfogadta, hogy Európához kell kötni életét, és az európai változásokhoz alkalmazkodással kell folyamatosan erősebbé tenni önmagát.

De hozzá kell tennem, hogy a reformokat nem elég diktálni. Ezt már magunknak mondom, elsősorban a kormánypárti oldalnak. Az átalakításokhoz támogatást is kell szerezni. Igen, a politika világán belül itt, a parlamentben - hiszen nyilván abból van döntés, amihez van többségünk -, de igaz ez, hogy támogatást kell szerezni az országban is.

Sok vagy kevés legyen a reform? - kérdezik. Hát nézzék, én azt mondom, hogy a lehető legtöbb és a lehető legbátrabb. Azért, mert azok jutottak előre, akik erre képesek voltak. De azért szeretnék világosan beszélni. Van, hogy egy vezetőnek népszerűtlen döntéseket kell hoznia. Ez nem különlegesség. Ez nem csak a politikusokra vonatkozik. Bizony néha ez a dolga egy iskolában egy igazgatónak, egy vállalatnál a művezetőnek, és hát ez a dolgunk nekünk is, de hát nemegyszer ezzel találkozunk otthon, a családban is.

Ez önmagában nem baj, de muszáj hozzátennem: attól még, hogy ez igaz, hogy időnként a vezetőknek népszerűtlen döntéseket kell hozni, ebből az nem következik, hogy az a reform, ami népszerűtlen és fáj. Ez így nem igaz. Azt gondolom, hogy mindig arra kell törekedni, hogy értsék és támogassák az emberek azt, amit teszünk. Az elmúlt egy évre felhalmozódott, nagyon-nagyon régi és hosszú időszakból származó gondok-bajok megoldása nyilvánvalóan követelt gyors döntéseket. Adhat felmentést is sokaknak. Mi nyilván meg tudjuk magyarázni, hogy miért kellett ezt a tempót diktálni; vannak, akik elfogadják a magyarázatunkat, vannak, akik nem. De nem kétséges, hogy a változás és a reformok ügye, az nem lehet csak a politikai elit vagy annak csak egyik felének az ügye. Azt az ország ügyévé kell tenni. Mert előbb-utóbb az országnak kell elfogadnia. És ha már választani kell, akkor jobb, ha az ország előbb elfogadja ezeket a változásokat, és utána döntünk, mint fordítva.

Azaz szeretnék eloszlatni itt egy vitát. Nem arról szól ez a diskurzus, hogy valaki reformot akar, valaki meg nem, a kormányoldalon. Ilyen diskurzus van: a parlamentben. De ez nem kormányoldalon belüli diskurzus; az ellenzék egy része és a kormányoldal közötti konfliktus; hogy menjünk-e előre, vagy őrizzünk-e meg mindent úgy, ahogy volt. Ilyen vita van. A kormányon belül nem ez a vita természete. A kormányon belül az a vita természete, hogy a reformoknak, az átalakulásnak milyen a természete; hogy az párbeszédben fogalmazódik-e meg, hogy olyan a tempó, hogy az sokak ügye lehessen, alkalmat ad, ha kell, korrekcióra, hogy az átmenet, az megélhető.

Hát, ha tipizálni kell, akkor azt mondom, hogy Magyarországon vannak reformtagadók, akik azt mondják, hogy egy dolgunk van: nem engedni, hogy bármihez is hozzányúljanak; hozzányúljanak az iskolához, az igazgatáshoz, az egészségügyhöz, a nyugdíjrendszerhez, az adórendszerhez, nem, nem, soha. A magyar történelemben vannak hagyományai ennek a magatartásnak. Ha úgy tetszik, vannak reformradikálisok, akik meg azt mondják, hogy reformot, időnként önmagáért. És nekünk az a dolgunk - nyilván az ország megválasztott vezetőinek -, hogy mintha felkent papok lennénk, minden mástól függetlenül diktáljuk a tempót, igazi, II. Józsefre jellemző módon, aztán a nép, az istenadta nép meg majdcsak elfogadja, és belátja, hogy nekünk volt igazunk. Még egyszer mondom, kivételes esetben ez elfogadható.

Én azt szeretném, ha a kormánypártokban egyre több reformrealista lenne. A lehető legtöbbet, de együtt az országgal, elfogadtatva, megmagyarázva, érvelve. Nem azt mondva, hogy nekünk mindegy, ti döntsétek el. Ennél több a vezetők felelőssége. Mi így gondolkodunk, ezt szeretnénk, meg kívánunk győzni benneteket, hogy miért van igazunk. Ti hogy gondolkodtok erről? Miért vetődnek fel ezek a kérdések? Ezeket az ügyeket Magyarország ügyévé kell tenni. Mert ha csak annyit teszünk, hogy mi döntünk, és utána próbáljuk megmagyarázni, akkor azt kell mondjam, hogy a reformtagadók lesznek többségben. Ezzel azoknak teszünk éppen szívességet, akik azt szeretnék, hogy ne történjen semmi.

Ha van, amiben változtatni kell, akkor nem abban, hogy erős reformelkötelezettséggel át kell alakítani az országot, hanem abban, hogy ezt az ügyet, a reformok ügyét az ország valamennyi polgárának ügyévé kell tenni; határozott, egyértelmű politikával, reformrealizmussal és sok-sok tisztességgel. Ezt javaslom magunknak a következő évre. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(14.20)

Ami pedig a konkrétumokat illeti: ha ősz, akkor költségvetés és adó. Ami az adóügyeket illeti, ugye, megállapodtunk arról, hogy átfogó adó-korszerűsítési programot 2008 januárjának végéig dolgozunk ki. És ha egyetértésre jutunk, akkor 2008 tavaszán már megtárgyalhatjuk az átfogó módosítási javaslatokat, azokat, amelyek 2009-től hatályba léphetnek. Most nem ez az időszak van. 2008-ban ennél sokkal kisebb célokat tűzünk ki magunk elé. Azt, hogy az átlagos adóteher szinten maradjon vagy enyhén csökkenjen, hogy egyszerűsítsük a magyar adórendszert, igazságosabbá tegyük, és szolgáljuk az adójövedelmek kifehérítését.

Nem azért beszél arról a kormánykoalíció nagyobbik pártja, hogy nem kívánja napirendre venni az ingatlanadót, mert nem hallja a szakértők véleményét, hogy miért fontos ez az adórendszerben, hanem azért, mert az ingatlanadó az adó-korszerűsítés egészén belül kell hogy megtalálja a maga hosszú távú szerepét. Annak semmi értelme nincs őszintén szólva, hogy úgy vezessünk be ingatlanadót, hogy ez újabb terhet jelentsen valakiknek, közben pedig nem világos, hogy ez milyen hosszabb távú célt szolgál, és melyik az a másik oldal, ahol csökkennek az adók. Ingatlanadót önmagában, az adórendszer egészétől függetlenül napirendre venni ezért badarság, és - őszintén szólva - ijesztően hat. Mindazzal szembemegy, amit gondolunk és mondtunk. Mit mondtunk? Hogy a bevételek növelésére újabb megszorításokra költségvetési szempontból nincs szükség. Az adórendszer egészén belül kell majd megtalálni hosszabb távon az ingatlanadó helyét. Nem szabad ezt külön tárgyalni, mert ha külön tárgyaljuk, teljesen mást fog jelenteni és eredményezni, mint ami hosszabb távon a gazdaságpolitikai szándékunk az adókban.

Ami a költségvetést illeti, az komoly elhatározása a kormánypártoknak, hogy a konvergenciaprogramot, amiről persze a legtöbb halandó nem tudja, hogy egészen pontosan micsoda, azt betartjuk. A konvergenciaprogram az, amivel a magyar közpénzügyeket olyan állapotba hozzuk, ami nagyjából megfelel az európai szokásoknak, sztenderdeknek, elvárásoknak. Ehhez kell még tennünk. Készítettünk egy programot 2010-ig, 2011-ig, ez az egyensúlyteremtés programja, ezt a programot be fogjuk tartani. Ezen a bázison az idei évben elkezdünk egy konzultációt a Nemzeti Bankkal, hogy a következő év végéig kidolgozzuk az euró, a közös európai fizetési eszköz bevezetésének programját. 2008 végéig Magyarországnak, a kormánynak és a jegybanknak közösen lesz ilyen programja. 2008 végén, hosszú előkészítést, sok szakmai konzultációt követően ez a program nyilvános lesz.

Ami prioritást élvez a következő évi költségvetésben egészen biztosan, mindazok a fejlesztési források, amelyek ahhoz kellenek, hogy Magyarországon utakat tudjunk építeni, hogy óvni és védeni tudjuk a vízbázisainkat, hogy vasutat tudjunk felújítani, kis- és középvállalkozásokat tudjunk támogatni, iskolát tudjunk felújítani, legyen pénz mezőgazdaság- és vidékfejlesztésre. Ami ehhez kell nemzeti erőforrás, azt az utolsó fillérig be fogjuk tervezni. Az utolsó fillérig! Egyetlenegy fejlesztési forrásról sem mondhatunk le csak azért, mert mi egyensúlyt akarunk tartani a költségvetésben.

Kettő: továbbra is kiemelten támogatni kell és növelni kell a lehetőségét annak, hogy a mainál nagyobb mozgástér legyen a felsőoktatás és a közoktatás megújítására. Magyarország jövője a magyar iskolaügy, az oktatás, szakképzés, felnőttképzés megújításában van. Ebben az ügyben a következő évtől nyitni kell egyre határozottabban a mozgásteret. Finanszírozni és támogatni kell mindazokat az intézkedéseket, amelyek a rend, a hétköznap biztonsága, a gazdaság kifehérítése érdekében hatnak, és közben olyan programokat fenn kell tartanunk jövőre, mint a korábban elkezdett, de a következő évben is tartó nyugdíjkorrekciós program, vagy éppen teljesíteni azt az ígéretet, hogy a családtámogatás megőrzi reálértékét.

Őszintén szólva, ez a kötelező minimum egy kormánypártnak, hogy adóról és költségvetésről beszéljen. Ennél többre kell azért, hogy vállalkozzunk. Az előttünk álló egy évnek kormányzati politikai értelemben négy nagy súlypontja van, négy nagy pillérre fogjuk építeni a következő évet. Az első: miután Magyarország egyre kevésbé egyensúlyi problémákkal küzd, figyelmünket egyre inkább a gazdasági növekedés és munkahelyteremtés kérdésére kell összpontosítani. A második: nincs erős Magyarország anélkül, hogy gyermekeink és unokáink a magyar iskolarendszer egészében ne vérteződjenek fel azokkal a képességekkel, tudással, készséggel, amely 20-30 év múlva is alkalmassá teszi őket, hogy jó minőségű életet éljenek, hogy munkahelyük, mi több, magas jövedelmük legyen. A második prioritás a magyar iskola megújítása. A harmadik természetesen a magyar egészségügy átalakítása, a negyedik a hétköznapi biztonság, az új rend megteremtésének programja. Erre a négy pillérre építjük a következő évet.

A tennivalók számosak; hadd mondjak ebben a sorrendben részleteket is. A következő hónapokban átfogó mikro-, kis- és középvállalkozás-fejlesztési programot hirdetünk, több mint százezer vállalathoz nagyjából 2000 milliárd forint fog eljutni a következő években. Magyarországon a modern történelemben ilyen átfogó, patrióta kis- és középvállalkozás-fejlesztési program nem volt, mint amilyet a következő hónapban fogunk kezdeni. Azért csináljuk, hogy a magyar gazdaság talapzatát ezek a hazai vállalkozások tudják adni. Védjük a hazai vállalkozások piacát, és bővítjük a külső piacaikat. Erről szól mások mellett, ha Kínába látogatunk, ha együttműködünk Oroszországgal, ha Indiába látogatunk, és erről szól például mindaz, amit Gráf József tesz, amikor azt mondja, hogy nem engedem, hogy Magyarországon rossz minőségű élelmiszer kerüljön a polcokra. Hadd mondjak egy példát: Magyarországon az elmúlt két évben, elmúlt három évben az szupermarketek polcain a magyar áruk hányada 40 százalékról 60 százalékra növekedett. Ez azért történhetett meg, mert egy következetes, okos, nagyon erős patrióta gazdaságpolitikával védtük a magyar termelők és a magyar vásárlók érdekeit. Ezt a politikát kell tovább folytatni. (Taps az MSZP soraiban.)

Csökkentjük az üzleti adminisztrációt, javítjuk az üzleti környezetet. 2008 végéig 20 százalékkal csökkennek a hazai jogszabályalkotásból eredő adminisztratív terhek. Már most július 1-jétől hatályukat vesztették a '89 előtt született, mára elavult, korszerűtlen törvények. 2008. július 1-jétől, kevesebb mint egy év múlva Magyarországon egy órán belül társaságot lehet alapítani. Ezeket fogjuk annak érdekében tenni, hogy javuljon az üzleti élet környezete. Támogatásokkal fogjuk ösztönözni a kutatási-fejlesztési, innnovációs tevékenységet. Csak erre a következő években 270 milliárd forint fog jutni. Összekötjük a kutatást, a fejlesztést az egyetemi és vállalkozási tevékenységgel, új fejlesztési pólusokat alakítunk ki ebben az országban. Támogatjuk a vállalati informatikai beruházásokat, fejlesztjük a hazai informatikai piacot.

Ahogyan korábban mondtam, megújítjuk és átalakítjuk az adó- és járulékrendszert. Ennek programját jövő január 1-jéig kidolgozzuk. Fejlesztjük a közlekedési és üzleti infrastruktúrát, ennek körében új programot indítunk az ipari és üzleti parkok elterjesztésére, azok befogadóképességének növelésére. Folytatjuk a gyorsforgalmi úthálózat fejlesztését, azt várjuk, hogy az M0-s déli szektora, az M43-as Szeged és Makó között vagy az M7-es Balatonkeresztúr és Nagykanizsa közötti építése és befejezése meg fog történni, szakaszoktól függően. (Taps a szocialista frakcióból.) Emellett öt vasútfejlesztési program indul, és döntően a regionális fejlesztési programok részeként kilométerek ezreit újítjuk fel annak érdekében, hogy az autópályákra oda is lehessen jutni.

(14.30)

Átfogó programot indítunk a foglalkoztathatóság és a munkaerőpiacra történő belépés ösztönzése érdekében. Mindennapos tapasztalatunk, hogy Magyarországon a magas munkanélküliség mögött ott van az alacsony foglalkoztathatóság problémája. Ugyan egyes térségekben kifejezetten nagy számmal vannak jelen munkanélküliek, de akkor vagyunk igazából nagy bajban, ha 100-at, 200-at egy komoly termelőüzembe fel kell venni, mert kiderül, hogy igazából nem rendelkeznek ma már azokkal a képességekkel, készségekkel és kultúrával, ami ehhez kell. Ehhez a következő időszak egyik legfontosabb programja, hogy emberek visszakapják az értelmes élet lehetőségét. Ennek érdekében folytatjuk a szak- és felnőttképzés megújítását, és önálló programként elindul vagy újraindul a turizmusfejlesztés, elsősorban annak érdekében, hogy legyen miért érdemes Magyarországra jönni, attrakció legyen, és program. Ide az államnak kell beruházni, és csak másodsorban azért, hogy bővítsük a szálláshely-kapacitásokat. Ez a tíz pont nagyjából a növekedés és munkahelyteremtés programja.

Ami a magyar iskola megújítását illeti: nagyon sokan tudják most már, különösen - hogy mondjam? - a politikusok közül, hogy a magyar iskolarendszer egyik legnagyobb problémája, hogy újratermeli a közöttünk lévő különbségeket. Aki szegény, az nagy valószínűséggel Magyarországon szegény marad, de legalábbis a kitörést alig-alig segíti neki a magyar iskola. Akik pedig jobb családokból származnak, ők ezt az előnyüket még meg is sokszorozzák a magyar iskolarendszerben. Ráadásul - mint kiderült - ezek a problémák nagyon korán, 1-2-3 éves korban már jelentkeznek, és eldől a gyermekek életének egy jelentős része. Ezért az oktatással foglalkozó nemzeti kerekasztallal együttműködve, nyugat-európai és amerikai példákat alapul véve kora gyermekkori fejlesztési programokat indítunk, teljessé tesszük 2010-re az óvodai ellátást; három: fejlesztjük - bonyolult szóval - a kompetenciaalapú oktatást, ami azt jelenti, hogy nemcsak tudás kell a gyereknek - azért fontos, hogy tudja, hogy mennyi 5 meg 5; ma még általában 10 -, hanem fontos, hogy a gyerek olyan készségekkel, képességekkel, kultúrával, nyitottsággal legyen felruházva, amely később alkalmassá teszi őt arra, hogy önálló és sikeres életet éljen.

Egyre több a különleges nevelési igényű gyermek. Hogy mondjam: nem átlagos gyerek, ebben vagy abban kiváló, másokban meg problémákkal küzd. Az a pedagógia, amely az átlagos gyerekhez alkalmas, nagyon sok gyerek oktatására, nevelésére nem alkalmas. Önálló program kell az eltérő nevelési igényű gyermekek számára.

Kibővítjük és egységesítjük a különböző ösztöndíjak rendszerét. Erre a következő év szeptemberétől több forrás fog rendelkezésre állni. Fejlesztjük a közoktatási kollégiumi hálózatot alapvetően gimnáziumokban, szakiskolákban. Nem csak az épületről beszélek, sőt igazából arról beszélek kevésbé. Az fontos, de sokkal fontosabb, hogy mi történik ott a falak között, mi a pedagógiai program, hogyan bánnak a gyerekkel. Nem csak szállás egy középiskolai kollégium, az sokkal több annál. Az az igazság, hogy a középiskolai kollégiumok az elmúlt időszakban a magyar közoktatás mostohagyerekei lettek. Itt az ideje 17 év után, hogy ezek ne rossz minőségű albérletek legyenek, hanem a társadalmi integráció, a szegénységből való kiemelkedés, a felkapaszkodás egyik legfontosabb intézménye.

Új programokat indítunk a tehetséggondozásban, többek között elindítjuk a magyar géniusz programot. Kiterjesztjük a teljesítménymérés és -értékelés rendszerét a középiskolában, mert az az igazság, ha nem kap visszajelzést az iskola, a tanár és a gyerek, akkor elvész a közoktatás sűrűjében. Teljesítményösztönző és teljesítményt elismerő hivatásmodellt kívánunk bevezetni a pedagógusok számára. Nem lehetnek a pedagógusok a nemzet napszámosai többé. Ha nincs megbecsülve a pedagógus, ha nem érzi úgy, hogy egyenrangú sok más értelmiségi pályát választottal, akkor a magyar pedagógiának és a magyar közoktatásnak a végeredménye nem művelt emberfők sokasága lesz, hanem csalódás és frusztráció.

Nem véletlenül csak tizedikként említem meg, amiről oly sok szó esik mostanában, hogy mindeközben meg kell újítani a magyar iskolát és az iskolai infrastruktúrát. 280 óvoda és általános iskola épületének, infrastruktúrájának fejlesztése kezdődik el csak a következő évben.

Hát, ami az egészségügyet illeti; látom, a képviselők még bírják, remélem, mindazok is, akik bennünket néznek, bennünket hallgatnak, tudják követni a kormány következő évre szánt feladatainak összefoglalását. Szóval, ami az egészségügyet illeti: mi tagadás, ez a legbonyolultabb, legösszetettebb program, ami az első évből ránk maradt sok biztató momentummal és nem egy ellentmondással. Természetesen vakok lennénk, ha ezt nem látnánk. Hadd mondjak annyit azért, hogy félrevezető és tévedés az egészségügyi reform egészéről véleményt mondani akkor, amikor nagyon sokan és nagyon sokszor kizárólag az egészségügyi ellátó intézményrendszer egy részéről, a kórházak gondjairól-bajairól beszélnek. Egyébként ott tényleg sok mindent meg kell még nézni. De az egészségügyi rendszer átalakításának nagyon sok progresszív, pozitív és eredményes része van. Menjünk gyorsan sorban!

Az elmúlt egy évben kevesebb figyelmet fordítottunk azokra a fontos programokra, amelyek hosszú távon a pillérei lesznek a népegészségügynek: szív- és érrendszeri megbetegedések - muszáj kiemelten foglalkozni vele, nehogy elengedjük már a kezét -, rákos megbetegedések elleni küzdelem és gyermekgyógyászat. Ezt a hármat szoktuk mondani, ez az elmúlt évek öröksége. Csak miközben egészségügyi reformról beszéltünk, sokaknak úgy tűnt a szakmában is, meg kívül is, hogy ezt elfelejtettük. Nem szabad elfelejteni! Ez a magyar egészségügy három teherbíró pillére. Több, világosabb, egyértelműbb szakmai támogatást, programot, finanszírozást kell adni ezeknek a programoknak.

Háziorvosok dolga; nem azért beszélek erről, merthogy egyébként a vizitdíjjal a háziorvosok egészen biztosan - hogy mondjam? - jobban jártak. Egy átlagos háziorvos ma 180 ezer forinttal visz haza többet havonta. Az nem kevés pénz; az két és fél havi átlagos nyugdíj. De azt is látom, hogy a háziorvosok sokkal többre lennének képesek, és többre is vállalkoznának, csak mi elzárjuk őket ez elől, korlátozzuk, hogy mit tehetnek, és mit nem tehetnek. Én azt mondom, hogy ez nem jó. Engedjünk több lehetőséget a háziorvosoknak, persze akkor engedjük, hogy növekedjen az ő bevételük is. Nekünk az áll érdekünkben, hogy aki tud, ott gyógyuljon meg, ne kelljen továbbküldeni. Ehhez új programok kellenek. Azt tudom mondani persze, hogy a miniszter asszonnyal való együttmunkálkodásban itt viszonylag messzire eljutottunk, azt gondoljuk, hogy az idei évben ez a program készen lesz.

Meg kívánjuk teremteni - részben hasonlóan a felsőoktatási intézményekhez - az egészségügyi intézmények felelős, önálló gazdálkodásának feltételeit. Nagyobb szabadság, nagyobb felelősség, rugalmasabb gazdálkodási feltételek. Hogy ezt társasági formában kell-e vagy másként, ezt meg lehet vitatni. De az a forma, amely kizárólag költségvetési intézményi formaként képzeli el ezt, azt gondolom, idejétmúlt.

Bővítjük a járóbeteg-ellátás intézményrendszerét. 20-30 kistérségben, ahol ma nincs ilyen ellátás, megteremtjük annak a lehetőségét, hogy ha ők kívánják, akkor ott megépüljenek ezek az ellátó központok. Mintegy 75 településen a már meglévő ilyen járóbeteg-ellátó központoknak elkezdjük a felújítását, mert az nem lenne jó, hogy valahol építünk újat, máshol meg elpusztul a régi. Nagyjából 75 helyen elkezdődhetnek a felújítások is. Eközben 6-8 regionális, emelt szintű, a korábbi fekvőbeteg-ellátást is részben kiváltó szakellátó központ jön létre. 15-20 helyen fejlesztjük a sürgősségi ellátást. A sürgősségi ellátás sok tekintetben az egészségügyi ellátórendszer alapja.

Egyenlő színvonalúvá tesszük a daganatos betegek ellátását az ország különböző területein. Több - a szakma még meditál, mondjuk azt, hogy 4-8 - regionális onkológiai központot hozhatunk létre. Átfogó programot indítunk az egészségügyi, kórházi eszközpark megújítására.

Van itt egy régi dilemmánk - egy pillanatra itt megállok -: a hálapénz dolga. Én ezt a magyar egészségügy egyik rákfenéjének tartom. Senkinek nem jó, de értjük a mechanizmusokat, ami mégis ezt fenntartja. Aki csak meg akarja tiltani, az rajta fog veszni, annak nem fog sikerülni. Csak a tiltás itt nem segít. Aki meg úgy tesz, hogy az nem létezik, és szemet huny fölötte, az azon túl, hogy lehetetlenné teszi egyébként a normális, biztosításalapú egészségügy megteremtését, lényegében folyamatosan rombolja az egészségügy morális állapotát.

(14.40)

A következő hónapokban, legkésőbb január végéig vitára bocsátunk egy átfogó programot, amely nem a tiltás és nem a belenyugvás programja. Átfogó, többelemű program, amely nem fogja egy év alatt megszüntetni ezt, azt remélem, hogy 5-8 év alatt érezhetően visszaszorítja ezt a nemkívánatos jelenséget.

Folytatjuk a gyógyszerpiac szabályozását. Én a gyógyszerpiac átalakítását és új szabályozását sikertörténetnek tartom. Több mint 1600 gyógyszer ára csökkent. Végre a gyógyszergyártók nem azon versengenek, hogy kinek magasabb az ára, hanem kié alacsonyabb. Ez fontos dolog. Ezzel együtt persze van mit megköszönnünk a gyógyszerpiac összes szereplőjének, időnként a gyógyszergyártóknak is, mert mi tagadás, a korábbi viszonyokba ott is beleavatkoztunk, és megköszönni valamennyi páciensnek, betegnek, akinek a gyógyszerfogyasztási szokásaiba avatkoztunk be, ami - hogy mondjam - nem konfliktus nélküli. Köszönet nekik, de régóta először olyan mechanizmusok vannak, hogy nekik is kevesebbet kell fizetni, meg a közösből is kevesebbet kell fizetni, ami azért mégiscsak jó.

Pontosítani kell a kórházi ellátás szabályait. Ezen van a legtöbb vita az egészségügyi reformban, ezen van a legtöbb vita: a beutalási rend, kapacitások, teljesítményvolumen-korlát. Ez a túlnyomó többség számára nem érzékelhető, csak a vitákat látják belőle. Azt gondolom, hogy az irány, amit elkezdtünk, az helyes, csinálni kell, nincs mese. Hozzá kell nyúlni ehhez az intézményrendszerhez, nem igazságos és nem fenntartható. De ahogyan láttuk, hogy egy év múlva rá kell erre majd nézni, most jár le az egy év, és egy sor korrekciót meg kell majd tenni ebben az ügyben.

Át kell alakítani az egészségbiztosítás rendszerét. Hát, ez nagyon nehéz. Nem akarom vitatni, ebben van vita koalíción belül is. A vita nem arról szól, hogy a biztosítási oldal átalakítása azon kell alapuljon, hogy értünk versengjenek minél inkább és bennünket képviseljenek, és ehhez szükség van a magánkezdeményezésre és a magántőkére. Erről szó nincsen, ebben van egyetértés, ez a fő döntés. Hogy hogyan lehet ezt megcsinálni alkalmas átmenetekkel, nem sokkszerű terápiával, nem radikális változásokat generálva, ebben kell okosan összhangot találni majd. Azt tudom mondani magunknak koalíción belül, hogy ahogyan eddig kompromisszumot találtunk, úgy ebben is kompromisszumot fogunk találni. Nyilván nem fogjuk hagyni, hogy megálljon az egészségügyi reform emiatt, és azt tudom mondani azoknak, akik kívül vannak, hogy e tekintetben ne kételkedjenek bennünk, mi ezt a reformot végig fogjuk vinni. De nyilván van ennek az egy évnek egy sor tanulsága. Akkor lennénk bolondok, ha ezeket a tanulságokat most már nem építenénk be a következő időszak változásaiba.

Egyik nagy sikertörténete az egészségügynek az Egészségbiztosítási Felügyelet megalkotása. Végre van, aki bennünket képvisel, végre időnként megtalálják, hogy ki a felelős azért, hogy nem azt kapjuk, mint ami nekünk jár. A felügyelet tevékenységét támogatni kell és meg kell erősíteni.

Ami a negyedik pillért illeti, a pongyola Magyarország, az új rend, a hétköznapi biztonság tíz pontját, kedves képviselőtársak, azt tudom mondani, hogy ha nem magunkon kezdünk, továbbra is azt mondom, akkor amit mondunk, annak nem lesz sok hitele. Akkor azt fogják majd mondani: jó, jó, hogy a politikusok rendet akarnak teremteni, de mi van ővelük? Elsőként is itt van a pártfinanszírozási törvény. Az új pártfinanszírozási törvényt októberben a koalíciós pártok, remélhetőleg az ellenzéki pártok egy részének vagy összességének támogatásával a parlament elé kívánják terjeszteni, ezt a feladatot a kormány megteszi, megteheti.

Kettő: az elmúlt hónapokban időnként egészen magas hullámokat vert az a hír, hogy miránk, parlamenti képviselőkre költségelszámolásban más típusú szabályok vonatkoznak, mint bárki másra az országban. Én, aki ismerem ennek a részleteit, azt is tudom, hogy vannak a költségeknek olyan részei, amelyeknél indokolt, hogy más ne tudjon egészen pontosan betekinteni, hogy mi történt. Indokolt, mert az egyik nagyon fontos demokratikus eszköz, védelem, de muszáj hallanunk azt is, hogy az ország egy jelentős része ezt úgy, ahogyan van, elutasítja, ezt kivételezésnek gondolja. Muszáj azt kérnem - itt nem tehetek mást kormányfőként - a parlamenttől, hogy gondolja végig, hogyan lehet olyan költségtérítési és elszámolási szabályokat alkotni, amely nem ellenkezik Magyarországon százezrek vagy milliók igazságérzetével.

Három: alig van olyan hét, amikor ne hallanánk, hogy jó, de nekünk is többet kell dolgozni, hogy nem tetszik az embereknek, hogy üresek a padsorok, nemcsak most, ilyenkor is a parlament egyik felének padsorai, de sokszor máskor is. Persze, bonyolultabb ez, mint ahogyan azt hiszem, az emberek látják sokszor. De azt gondolom, már csak azért is, hogy értsék, hogy mi nem akarunk kivételezni magunkkal, ezért érdemes végiggondolni, és arra kérem a parlamentet, gondolja végig, hogy új szabályokat alkot a parlamenti képviselők munkavégzésének szigorúbb szabályozására.

A következő: új költségvetési szabályokon dolgozunk annak érdekében, hogy Magyarországon a közpénzügyek hosszú távon intézményes garanciákkal is ellátva rendben legyenek. Új intézkedéseket kívánunk hozni a feketefoglalkoztatás, a feketemunka, a feketegazdaság visszaszorítására. Magyarországon a szürke- és feketegazdaság mérete a régió átlagához képest is kimagasló. Nem kívánjuk ezt szótlanul hagyni. Szeretnék itt egy pillanatra megállni. Az idei évben több tíz milliárdos nagyságrendű az, ami ebből befolyt pluszpénz. Ha jól csináljuk a dolgunkat, akkor 2008-ban, 2009-ben ez százmilliárdos nagyságrendű lehet. Azt mondom Magyarországnak, állapodjunk meg arról, hogy ami a szürke- és feketegazdaság kifehérítéséből származik plusz költségvetési bevétel, azt két célra fordítjuk. Részint ebből finanszírozzuk a magyar oktatásügy fejlesztését, mert gyermekeinkről van szó, és a fennmaradó részből pedig lehet mérsékelni majd az adókat. Mondjuk meg a polgároknak, hogy nem azért szeretnénk ezt megtenni csak, mert valamilyen lyukakat szeretnénk betömni, mert önmagáért szigorkodni akar a kormány, hanem mert két fontos célja van ezeknek a bevételeknek: finanszírozni a magyar iskolaügyet, és finanszírozni a közterhek mérséklését.

Hatodikként ebben a körben: Magyarországon évente mintegy 1200 ember hal meg közlekedési balesetben, és vagy 30 ezer megsérül. Mindeközben egyébként 100 ezer gyorshajtásról úgy küld ki a rendőrség értesítést, hogy az autók üzemben tartója és tulajdonosa meghúzza a vállát, azt mondja: nem tudom, hogy ki vezette, viszontlátásra. Azt gondoljuk, hogy ez nincsen rendjén - azt gondoljuk, hogy ez nincsen rendjén. Azt szeretnénk, ha nulla toleranciát vezetnénk be a közlekedésbiztonságban, olyan új szabályozást készítenénk, amely jelentősen kiterjeszti az autó tulajdonosának, üzemben tartójának a felelősségét, világossá teszi, hogy nem akarjuk, hogy ártatlanok azért haljanak meg az utakon, vagy azért sérüljenek meg tízezrek, mert nem tudják vagy nem akarják betartani a szabályokat.

Új szankciókat kívánunk bevezetni az élelmiszer-biztonság területén, megalkotunk egy egységes élelmiszerlánc-biztonsági törvényt, amely magában fogja foglalni az élelmiszerláncot jelenleg szabályozó eddig négy külön törvényt. Lényegesen szigorúbbá kívánjuk tenni a fogyasztóvédelmet. Január 1-jétől kifejezetten szigorúan, ha úgy tetszik, drasztikusan kívánjuk büntetni mindazokat, akik például 18 év alatti gyermekeket szolgálnak ki cigarettával vagy alkohollal. Nemcsak beszélni kell a jövő generációért érzett felelősségről, hanem tenni érte. Keményebb szabályokat kívánunk alkalmazni a környezeti károkozással szemben, és igen, ahogyan ma már a parlamentben elhangzott, az emberi méltóság védelme, a kirekesztés, a gyűlöletkeltés elleni fellépés megerősítése érdekében módosítani kívánjuk a polgári törvénykönyvet is.

Ezen négy nagy csomagon kívül hadd szóljak még összesen hat intézkedésről!

(14.50)

Nyugdíj, nyugdíjreformügy. Az teljesen világos, hogy az elmúlt jó egy évben elfogadott, nyugdíjra vonatkozó szabályok mellett rövid távon a magyar nyugdíjrendszernek nincsenek fenntarthatósági problémái, ami van hiány - még így is van hiány -, mondjuk úgy, közel van az elviselhetőhöz. Nem ezért kell ezzel az üggyel foglalkozni, hanem azért, mert tudjuk, hogy tíz-húsz év múlva a magyar nyugdíjrendszer hihetetlen gondokkal fog szembenézni. Na most, mikor kell elkezdeni erről a vitát? Ha a nyugdíjrendszerbe átfogóan be akarunk avatkozni, akkor azt hét-nyolc-kilenc évvel korábban meg kell mondani, mert az a tisztességes. Nem az-e a nemzeti felelősség, hogy okosan beszélünk erről a dologról?

Nem azért, mert holnap meg kell változtatni a szabályokat - isten ments! - , vagy holnap életbe kell léptetni az új szabályokat, hanem azért, hogy Magyarország felelős, okos polgárai értsék, hogy a saját nyugdíjrendszerük hosszú távon, a gyerekek és az unokák érdekében milyen változtatásokat kíván. Azt szeretnénk, ha ősszel erről a nyitott, okos vita elkezdődne. Hallom én, hogy valakik azt mondják, hogy a nyugdíjrendszerhez nem lehet hozzányúlni, mert aki ehhez hozzányúl, az maga a nemzetáruló. Szerintem ez így nincsen jól. Aki tudja, mert mindenki azt jelenti, mindenki, aki ért hozzá, hogy tíz-húsz év múlva ebből baj lesz, azt arra kell hogy kötelezze a sokszor hivatkozott nemzeti felelősség, hogy most vegye számba, hogy mit kell csinálni, mert amit most teszünk, annak ilyen természetű ügyben húsz év múlva lesz hatása. Jó lenne, ha ebben elkezdődhetne egy okos párbeszéd.

A felsőoktatás intézményrendszerének megújítását folytatni kell. Ebben a szakmában elég nagy egyetértés van, ebben radikálisan új elemeket nem kell tenni, de az, ami elkezdődött - hozzáteszem, már az előző kormányzat idején, most nagy léptekben folytatódott -, azt be kell fejezni.

Hármas - ebből lesz még vita -: a Magyar Posta ügye. Hadd beszéljek világosan! Most nem tudjuk ezt itt lefolytatni, mert ahhoz rövid az idő. 2012-ben meg fognak nyílni a nemzeti piacok - 2012-ben. Mi a Magyar Postát állami pénzen kistafírozni nem tudjuk már ma sem, mert tilos. 2012-ben szabad a gazda, szabad a verseny, az jön Magyarországra, aki akar. 2012-re vagy olyan erős a Magyar Posta, hogy bírni fogja a versenyt a német postával, az osztrák postával, a franciával, mert kellően jövedelmező és erős, és akkor lesz Magyar Posta még tíz év múlva is, vagy most félünk a beavatkozástól, és ugyan túl fogja élni a Magyar Posta a következő négy-öt-hat évet, mert semmi nem fenyegeti, de nem lesz olyan erős, hogy amikor, mondjuk, a Bundespost idejön 2012-2013-ra, akkor bírni fogja a versenyt.

Mi itt ilyenkor az igazi nemzeti álláspont? Az-e, hogy homokba dugjuk a fejünket, hiszen nem a mi problémánk, legalábbis nem most - remélem, hogy majd csak 2013-ban találkozunk mi kormánypártként ezzel a problémával -, de most kell tenni, okos vitát elindítunk-e arról, hogy mit kell tenni a Magyar Postán. Emlékszem rá, amikor kisposták bezártak, és jött a mozgóposta, mennyi indulat jött föl. Értem én, hozzáteszem, ebben az emberi okokat is, de vagy ezt elkezdjük, és okosan merünk róla beszélni, vagy az fog történni, hogy megint jönnek a nemzetieskedők, a vidéket féltők, a "soha-soha semmit nem engedünk megmozdítani" érvelők, és nem most, mert most nem lesz baj, 2013-ra pedig a Magyar Posta rajta fog veszíteni. Felelős nemzeti diskurzust kívánok ebben. Nem azért, mert ez nekünk ma kell, hanem mert 2013-ban fog kelleni; nem az akkori kormánynak, az akkori Magyarországnak, de ahhoz ma kell tenni.

Parlament elé került, és azt gondolom - mondom miniszter úrnak, magunknak -, hogy be kell fejezni a középtávú energiapolitikai koncepció vitáját. Hát, csak olyan apró kérdések fognak felvetődni, hogy mi lesz az atomenergiával középtávon, megújuló zöldenergiával mi lesz. Ezt a vitát toljuk magunk előtt elég régóta. Azért, mert nehéz a vita! Ősszel ezeket a kérdéseket el kell kezdenünk.

Ötös: az iskolánál mondhattam volna, de önállóan akartam arra hivatkozni, hogy azt szeretnénk, hogy a következő évek a magyar kultúra reneszánszáról szóljanak, hogy a kortárs kultúra és a közkultúra megújítására több lehetőség legyen. Ennek körében azt kérjük többek között oktatási és kulturális miniszter úrtól, pénzügyminiszter úrtól, hogy kezdjenek el azon dolgozni, hogy európai példákat figyelembe véve legyen arra törvényünk, hogy a közfinanszírozásból épült közintézményekre fordított pénz egy részét, egy-két tized vagy egy-két százalékát arra fordítsuk, hogy kortárs művészetnek adhassanak ezek a közintézmények helyet. Ennek van előképe a Magyar Universitas programban, Magyar Bálint csinált valami ehhez nagyon hasonlót egy programban. Tegyük általánossá, hogy aki Magyarországon közintézményt épít, jelentősen felújít, annak ebben a költségvetésben figyelembe kell venni azt is, hogy ebbe be kell hozni a magyar kultúrát.

Végül pedig: olyan kevés szó esik a magyar mezőgazdaságról, hadd mondjak hatodikként valamit. Ebben az ügyben arra bátorítjuk a miniszter urat, hogy menjen nyugodtan sok tekintetben szembe az uralkodó európai trenddel. Európában arra biztatják a gazdákat, hogy termeljenek kevesebbet, mi meg azt látjuk, hogy ez egy félreértés. Nem kevesebbet kell termelni, hanem többet kell termelni, különösen a jó minőségű magyar termékekből, és egyre inkább azt kell támogatni, ahol nagy a hozzáadott érték, ilyen a kertészet és az állattenyésztés. Ebben azt szeretnénk, hogy a következő időszakban a magyar agrárpolitika egy erőteljes bővítő, fejlesztő és piacteremtő politikát folytasson. Ez a magyar agrárium és a magyar vidék jövőjének egyik pillére.

Nincsenek egyszerű helyzetben a képviselők, ha számolták, hogy ez mennyi így összesen, ez 48 volt. Ez bizony 48 pont, négy nagy intézkedéscsomagban. És igen, azt szeretném, ha nem engednénk a 48-ból. Azt szeretném, ha világos lenne: ez a kormány minden konfliktus és minden vita után egyetlenegy dologban érdekelt, hogy az országgal együtt, közösen, partnerségben vigye tovább az ország átalakítását, vigye tovább, mert azt látja, hogy azok sikeresek, akik ezt megteszik.

Sokszor hivatkozunk Európára. Aki tudja, hogy mit csinál az új francia elnök, aki pénteken fog Magyarországra látogatni, az azt láthatja, hogy az európai jobboldal egyik vezető politikusa mély és átfogó reformprogrammal indította saját ciklusát; például egészségügy, például, mondom, benne - nem istenkáromlás! - a vizitdíj növelése. Aki ismeri a másik jobboldali vezető politikus eddigi politikai pályafutását - Angela Merkelről beszélek -: nyugdíjreform, egészségügyi reform, és a korábbi munkaerő-piaci reform, a Hartz IV-nek nagy támogatója. Európában reformok vannak. Reformokkal kezdett Gordon Braun, az új brit miniszterelnök. Reformokról beszél Zapatero spanyol miniszterelnök. Sócrates portugál miniszterelnök azon dolgozik, hogy az Európai Unió új lendületet adjon a lisszaboni folyamatnak. Prodi, az olasz miniszterelnök nem engedi magát eltántorítani, azt mondja, Olaszország, akkor leszel nagy, ha elindulsz.

Nem engedhetünk a 48-ból! Nem lehet az, hogy buta, közepes vagy középszerű vitákban őrlődjön fel Magyarország és a magyar törvényhozás. Világosabban kell beszélni, mint korábban. Nem hatnak olyan kényszerek, hogy ne lenne energia, idő és elszántság arra, hogy sokak ügyévé tegyük mindazt, ami történik.

Azt kívánom Magyarországnak, azt kívánom magunknak, hogy ez a program, a következő egy év a folyamatos és sikeres átalakítás, Magyarország megújításának éve legyen - Magyarországért és a köztársaságért.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)