Felszólalás adatai

DR. LATORCAI JÁNOS (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Alig egy óra múlva lesz 49 éve, hogy az önkény eltiporta 1956 októberének csodálatos forradalmát. A 49 év már történelmileg is értékelhető idő, de sajnos a 49 év ellenére a bocsánatkérésekhez, az ünnepi emelkedettség megteremtéséhez még sok mindennel adós napjaink társadalma. Nem csoda ez, hiszen a forradalomról és az azt követő megtorlás éveiről még mindig nem rendelkezünk kellő információval. Ez az időszak a maga eseményeivel a történelemtanításnak mostohagyermeke. Most ehhez a témához szeretnék egy kis adalékkal szolgálni.

Közismert, hogy az ötvenes évek első felében a börtönök már nem voltak képesek befogadni a politikai elítélteket, ezért a szovjet gulágok mintájára úgynevezett közérdekű foglalkoztatási intézményeket, valójában koncentrációs táborokat létesítettek, a rabokat robotmunkára kényszerítve. Az egyik ilyen hely a csolnoki bánya volt. A rabokat a Komárom megyei községtől távolabb elhelyezkedő, veszélyesebb tárnákban dolgoztatták, a tábort egy régi meddőhányóra, közvetlenül az egyik akna lejáratához telepítették. A termelés korszerűtlen és egészségre ártalmas körülmények között folyt, amit súlyosbított a folyamatos vízszivárgás és a sújtólégveszély is. A tábor hat betonbarakk épületében összesen 1400 politikai elítélt raboskodott, 120-140 köztörvényes bűnözővel, akiket tudatosan kevertek a politikai elítéltek közé. A 48 órás munkahét ritka volt, jóformán minden vasárnap túlmunkát rendeltek el. A táborban nem volt ritka viszont a fizikai fenyítés, sőt elrettentésül egy szökött rabot elfogása után a helyszínen agyonlőttek.

A világ és a társadalom eseményeiről a civil bányászok tájékoztatták az elítélteket. Így volt ez 1956. október 24-én is, amikor a politikai foglyok, értesülve a pesti forradalomról, lent maradtak a bányában, és éhségsztrájkot kezdtek. Valamennyien elképzelhetjük, mit jelentett ez akkor. A helyiek nem kapcsolták ki az áramot, így a szivattyúk üzemelhettek, a bányát nem árasztotta el a víz, pedig a sztrájkmegszakításnak ez lett volna akkor a legegyszerűbb módja.

A tábor parancsnoka katonai segítséget kért. Esztergomból páncélosok érkeztek, körülzárták a tábort, megerősítették az őrséget. Pár órával ezután az ávós őrség hirtelen eltűnt. A katonai egység parancsnoka pedig, amikor megtudta, hogy nem köztörvényes bűnözőkről, hanem politikai elítéltekről van szó, a páncélosok ágyúcsöveit kifelé fordíttatta. Négynapos bányafoglalás és éhségsztrájk után jöttek föl az elítéltek a föld alól. A fenn maradottak lepedőkből készített, nemzeti színű zászlókkal fogadták őket. Amikor az utolsó ember is felérkezett, valaki a Himnuszt kezdte énekelni. Szem nem maradt szárazon - olvashatjuk az egyik visszaemlékezésben.

Még október 25-én az ügyek kivizsgálására ügyészek érkeztek a táborba. Négy napig eredménytelenül folyt a tárgyalás, míg október 29-én a rabok és az ügyészek alkudozását egy fémes csattanás szakította félbe. Az őrség egyik kiskatonája kibiztosította géppisztolyát, s erre megszületett a megállapodás: a politikai elítéltek szabadok lettek. Október 31-én kiürült a tábor. A szabadulóknak sajnos csak néhány nap igazi szabadság jutott osztályrészül, mert a szovjet megszállás elosztatott minden reményt. A terror újabb, soha nem látott hulláma következett. A csolnoki gulág megszűnt ugyan, de a megtorlás folytatódott. A diktatúra pedig a múltra vonatkozó minden nyomot eltüntetett. A meddőhányót belepte a por, felverte a gyom, később bokrok nőttek rajta, napjainkban pedig már évtizedes fák terebélyesednek a tetején. Semmi sem emlékeztet arra, hogy ezen a helyen egykor kényszermunkatábor állott, az utolsó magyar gulág.

Holnap a gyertyák imbolygó kis lángja az ő szenvedésüket is hirdeti, rájuk, áldozatvállalásukra is emlékezünk. Emlékezzünk, mert a harangok értük szólnak, de nekünk üzennek. Nekünk üzennek, hogy ne felejtsünk!

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Dióssy Gábor és Molnár Albert tapsol.)