Felszólalás adatai

TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Elnök úr, köszönöm a szót. Igen tisztelt Képviselőtársaim! Elnök Úr! Államtitkár Úr! A vitával és a napirenden lévő probléma megítélésével egyáltalán nem vagyok elégedett. Nem örülök annak, hogy akkor, amikor az ország gazdasági fejlődésének, gazdasági stabilitásának és ezzel párhuzamosan a társadalmi jólét megteremtésének a feltételeiről, ilyen alapvető kérdésről tárgyalunk, akkor csak néhány képviselő van jelen; de ennél sokkal kevésbé vagyok megelégedve azzal, hogy mennyire figyelünk oda arra, amit mondunk és amit a partner mond.

Nagyon lényeges ez a kérdés, amiről beszélünk, milyen monetáris politikát kell folytatni egy nehézségekkel küzdő és felzárkózni akaró országban. Nem tisztázódik már hosszú idő óta, hogy az eladósodott és a liberalizációra nem felkészült magyar gazdaságban szükség volt-e restrikcióra vagy nem volt szükség, de mindenesetre azt egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a gyönge, de azért határozott restrikcióval működő Antall-kormány idején az ország adósságállománya növekedett, és a függősége, amely azelőtt is nagyon jelentős volt a Kádár-kormány hibáiból következően és a vasfüggöny hirtelen felszámolásának hatására, amire a magyar ipar és a magyar gazdaság többi ága nem volt felkészülve, egy lehetetlen túlfogyasztási helyzet alakult ki, amelyben revolválni kellett a hitelállományt, és erre a feladatra, erre a revolválási partnerségre a nemzetközi tőke nem volt alkalmas, tehát nekünk kellett alkalmazkodni hozzá. Hogy ez etikailag indokolt volt-e vagy nem, az a véleményem, hogy nem volt indokolt, de kénytelenek voltunk. A kénytelen akciónak a következménye az, hogy kialakult egy olyan helyzet, amikor a növekedés elindulhat.

S a növekedésről is szeretnék egy mondatot mondani: ameddig egy ország a saját rendvonaláról lecsúszva arra vissza akar kerülni, addig viszonylag egyszerű növekedést generálni, mert erre az emberi tőke, a társadalomban rendelkezésre álló tőke megteremti a lehetőséget. Tehát nem kell azon csodálkozni és nem kell külön csodának beállítani, hogy az egyensúly létrejötte után a mi növekedési ütemünk meghaladja az Európai Unió növekedési ütemét; ez az egyensúlynak az adott körülmények között automatikus következménye.

Szeretnék ezután néhány mondatot mondani arról a vitatott kérdésről is, hogyan áll ez az eladósodási probléma. Teljesen egyetértek azzal, azt nagy eredménynek tartom, hogy ma az ország, az állam nem eladósodott (Dr. Horváth János: Így van!), és hogy felszámolta a saját adósságállományát, mert így a kapcsolatteremtés lehetősége és az ország gazdaságának vonzereje lényegesen nagyobb. Azonban a dolgot nem tartom ennyire megnyugtatónak, mert tapasztalatom szerint a nyílt adósság felszámolása után egy burkolt adósság született. Az előadók elmondták, hogy a magáneladósodás elég jelentős, de a magáneladósodás mögött jelentős állami garanciák állnak, és olyan intézmények, amelyek az állam nevében vesznek fel pénzt, amelyben a hitelező az államot tartja biztosítéknak, és ezek veszélyes jelenségek, különösen akkor, ha ez nő.

A következő kérdés, amelyről említést akarok tenni, a monetáris politika és a vállalati beruházási politika közötti kapcsolat kérdése. Nagyon fontosnak tartom, sőt, ha tetszik, egyetértek azzal, amit itt Rozgonyi úr az előbb mondott, hogy az baj, hogy a magyar tőke nem rekonstruálja magát és a kapacitásait megfelelő mértékben. A statisztikai adatok ezt világosan mutatják, hogy a magyar beruházási állomány a GDP-hez mérve nem különlegesen magas, holott az adott körülmények között nagyon magas GDP-hez mért beruházás indokolt lenne, hiszen annyi mindent kell átalakítani ahhoz, hogy versenyképesek legyünk a belföldi piacon, versenyképesek legyünk exportban, hogy a vállalataink zöme sikeres legyen.

Ha megnézzük, ki az, aki beruház, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a magyar etnikum kezében lévő tőkeállomány, és nemcsak a kis- és középvállalati, hanem a közép- és nagyvállalati tőkeállomány is, nagyon keveset ruház be; hogy jelentős azoknak a vállalatoknak a száma, ahol az amortizációt sem éri el a beruházások színvonala, holott vállalati rekonstrukcióra lenne szükség ahhoz, hogy a vállalat sikeressé váljon. Ez nagy baj, és ezen a politikának segíteni kell.

A kérdés az - és ebben az értelemben azokkal a gondolatokkal, amelyeket a Széchenyi-tervben megfogalmaznak, teljesen egyetértek -, a Széchenyi-terv ténylegesen eléri-e, hogy ez a magyar tőke rekonstruálja magát és alkalmazkodjon a jelenleg érvényes fizetőképes kereslethez. Úgy ítélem meg, hogy ez elsősorban az adók csökkentésében, a beruházó vállalatok kedvezményes ellátásában szükséges, és ilyen vonatkozásban még azzal is egyetértek, hogy azt a '90-ben talán elkerülhetetlen dolgot kell alapjában véve megváltoztatni, hogy a multinacionális nagyberuházók különleges kedvezményt kaptak, de a magyar tőkeberuházás nem volt ösztönözve, és itt lényeges változtatásra van szükség.

Még egy gondolatot szeretnék mondani az árfolyam-politikáról, ami ennek a monetáris politikának lényeges része. Ha igazam volt abban, hogy az adósság leépítése és a fogyasztás lehetőségekkel való összekapcsolása fontos, akkor nem kell szégyellnünk azt, hogy a kilencvenes évek közepén itt olyan árfolyam-politika volt, ami ennek az egyensúlynak a létrehozását elősegítette, és ennek bizony - és ez egyáltalában nem örömteli, hanem szomorú, de elkerülhetetlen volt - társadalmi rétegek, sőt az egész társadalom átmenetileg a kárát látta. A kár azonban nem azt jelenti, hogy nem egy nagyobb kár elkerülését jelentette az a veszteség, amit a lakosság ebben az időszakban megélt. Én úgy ítélem meg, hogy ha fizetésképtelenné vált volna Magyarország, és az adósságállomány rulírozására azok a lehetőségek sem álltak volna fenn, amelyek '95-ben veszélyeztetve voltak, de megmaradtak, akkor sokkal nagyobb visszaesés lett volna az életszínvonalban. Tehát ennek is van pozitív hatása.

(19.40)

Egyetértek avval, amit Horváth úr mondott az előbb, hogy minden restrikció visszaszorítja a fizetőképes keresletet, és így zavarja a növekedést, de az adott esetben, amikor az ország fizetőképessége veszélyben van, akkor az ilyen nehézséget átmenetileg elkerülhetetlennek tartom.

Az utolsó kérdés, amit föl szeretnék vetni, hogy egyetértek a Nemzeti Bank új törvényének azon gondolatával, hogy független Nemzeti Bankra van szükség. De nem vagyok meggyőződve róla, hogy az a gyakorlat, amit itt kialakítunk és ami részleteiben ennek a törvényében szerepel, ténylegesen a függetlenséget növelte volna. Olyan független Nemzeti Bankra van szükségünk, amely a monetáris és fiskális politika szükséges ellentmondásait kezelni tudja, és ehhez arra van szükség, hogy a kormánytól független Nemzeti Bank legyen. Ez egy politikai kérdés, amit nem véletlen, hogy így oldanak meg az úgynevezett nyugati országok. Nem a függetlenség kimondása, hanem a függetlenség intézményes megteremtése a fontos, és az intézményes megteremtéssel baj van.

Az utolsó probléma - elnézést, ha túlbeszélem az időt - az, hogy egyetértek avval a Lezsák úr által tett javaslattal, hogy az MNB beszámolóját ne háromévenként tartsuk meg, hanem évente vitassa meg a parlament, és semmiképpen nem úgy, hogy elnökváltás után az előző elnök tevékenységét az új elnök időszakában terjesztik be a parlament elé. Surányi urat egy nagyon tehetséges és a nemzetközi bankvilág által nagyon elismert embernek tartom ma is, és tartja világ. Úgy ítélem meg, hogy a neki járó tiszteletet a parlament nem adta meg, és hiányolom, hogy ez nem történt meg, és még ma is avval foglalkozunk, hogy a bécsi bankkal milyen ügyetlenségek történtek. Hiszen elfelejtjük ugyanakkor, hogy a bécsi bank problémái alapjában véve Surányi úrnak is örökölt problémái voltak, és az a védekezési argumentáció, amit előad, hogy nem kezelhette ezt kritikusan egyik napról a másikra, mert az a magyar bizonytalan fizetőképesség további romlását eredményezte volna (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)... - hogy ez nem egy lényeges érv.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)