Felszólalás adatai

SZALAY GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Képviselőtársaim! 1991-ben egy rendkívül figyelemre méltó és hosszú tanulmány jelent meg a nemzetközi hírű gazdasági folyóiratban, a The Economistban, amelyik az akkor éppen kisebb-nagyobb fennakadásokkal megindult közép-kelet-európai privatizációval mint a leglényegesebb gazdaságpolitikai teendővel és intézménnyel foglalkozott. Ennek a tanulmánynak a rezüméje a következő mondat volt: Közép-Kelet-Európa országaiban a privatizáció nem olyan teendő, amelynek lebonyolításával a jobb időkre lehetne várni, enélkül ugyanis a jobb idők soha nem fognak bekövetkezni.

Azóta eltelt közel másfél évtized, és mi még mindig itt tartunk, hogy a privatizáció értelméről, szükségességéről, esetleg szükségtelenségéről vitatkozunk, ráadásul érdekes módon teljesen fordított alapállásban. Mert noha igaza van Rogán képviselő úrnak, hogy mégiscsak érdekes, hogy itt a privatizáció fő zászlóvivője a mindenkori baloldali és liberális kormány vagy kormánykoalíció, ez valóban igaz, de legalább ennyire furcsa és érdekes, hogy ugyanakkor a magát jobboldalinak mondó oldal pedig folyamatosan a privatizáció meglékelésével, lassításával vagy éppen meghiúsításával van elfoglalva. Fordított alapállás, ezt egymásnak kölcsönösen a szemére vethetjük.

A rendszerváltás eddig még soha senki által nem vitatott lényege az egypártrendszerű diktatúráról a többpárti demokráciára, jogállamiságra, illetve a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés volt, ez utóbbi pedig a gazdasági szektor liberalizációja és privatizációja nélkül egyszerűen megvalósíthatatlan. Ráadásul, mivel a tulajdonszerkezet átalakítása, azaz a privatizáció a termelési szerkezet átalakításának is kulcsa és feltétele, könnyen belátható, hogy gazdasági rendszerváltásunk feltételezi az állami tulajdon magánosítását méghozzá átlátható módon, és a legkisebb vagyonvesztést eredményező, optimális, gyors ütemezéssel.

(18.50)

Mert az eladásra szánt cégek privatizációjának hosszú időn keresztül történő halogatása biztos, hogy vagyonvesztéssel, ugyanakkor nem kis részüknél növekvő állami támogatási igénnyel jár, mivel többségében nem vagyongyarapító, hanem éppen vagyonfelélő, ráfizetéses cégekről volt szó azon állami cégeknél, amelyek privatizálásra kerültek.

Az állami vagyon értéke már a kilencvenes évek első felében az akkori felmérések szerint havi 5-6 milliárd forinttal, az utóbbi években pedig - az időközbeni jelentős eladások ellenére is - évente több tízmilliárd forinttal csökkent. Az ÁSZ 2004. júniusi, tehát most legfrissebb összefoglaló tanulmánya, amit mindannyian megkaptunk, 30 százalékra becsüli az induló vagyonértékhez képest hiányzó vagyont, melynek felét tulajdonítja a piaci értékvesztésnek és a rossz gazdálkodás miatti vagyoncsökkenésnek. Mindezt azért érdemes előrebocsátani, mert az elmúlt másfél évtizedben - úgy, ahogy most is - mindig akadtak törekvések, melyek különféle indokokra, a privatizáció hiányosságaira, hibáira, képzelt fenyegetettségekre, veszélyekre, állítólagos nemzeti érdekekre való hivatkozással újból és újból annak leállítását vagy legalábbis lelassítását szerették volna elérni, és nemegyszer el is érték természetesen. Pedig, ha nincs privatizáció, akkor nincs gazdasági szerkezetváltás, nincs politikai, társadalmi rendszerváltoztatás - olvashatjuk ebből a már idézett ÁSZ-tanulmányból, melynek az a megállapítása is sajnálatosan igaz, hogy térségünkben a privatizációt elsősorban nem szakmai, hanem mindig is politikai kérdésként kezelték.

Ezzel az előttünk lévő országgyűlési határozattervezettel is pontosan itt tartunk. Kár lenne tisztán politikai megfontolások alapján ismét késleltetni az eladásra szánt állami vagyon privatizálását, hiszen közös érdekünk, hogy az országunkból ki nem vihető, csak itt működtethető, itt adózó, ittenieket foglalkoztató vagyon hatékonyan, vagyonvesztés nélkül, súlyos költségvetési támogatási igények nélkül és a mindenkori kormányzat elvárásainak való alárendeltség nélkül, tehát normális módon üzemeljen vagy legyen üzemeltethető.

De van még itt egy kevésbé ismert, eddig nem igazán szóba került szempont is: tudnunk kell, hogy az uniós támogatási szabályok nem teszik lehetővé olyan vállalkozások támogatását, melyekben az állami tulajdon meghaladja a 25 százalékos részarányt. Az ÁPV Rt. portfóliójában lévő társaságok fejlesztéséhez pedig ugyancsak nagy igény mutatkozna uniós források bevonására, az állami tulajdon bennük jelenleg meglévő aránya miatt azonban ezek a cégek nem felelnek meg a feltételeknek. Ez az ok is azt erősíti, hogy az állami tulajdonban lévő, piaci típusú vállalkozásokból az állam lehetőség szerint mielőbb vonuljon ki. Ezért azután nemzetgazdasági, azaz közös érdekeink szempontjából nem a törvény által lehetővé tett, a kormány által ütemezett privatizáció az átgondolatlan és felelőtlen, ahogy azt a képviselői önálló indítvány a címében vélelmezi, hanem pontosan annak leállítása lenne az.

Ami most már a szóban forgó indítványban szereplő cégek, cégcsoportok és vagyonrészek tervezett privatizációját illeti, arról nagyon röviden a rendelkezésemre álló időkereten belül a következőket lehetne elmondani. Szó esett arról, hogy az MVM és a Magyar Posta privatizációja nem időszerű, nincs napirenden, tehát azzal, úgy gondolom, nem kell foglalkoznunk. Ahhoz, hogy az MVM privatizálható legyen, nagyon sok mindent kell még tenni - biztos, hogy nem rövid távú feladat. A Magyar Posta hasonlóan.

A MOL. Azt gondolom, hogy ez, a MOL privatizációjának az elvetése mutatja tulajdonképpen leginkább, hogy milyen hiteltelen és milyen tisztán politikai meggondolásokon alapuló ez az előterjesztés, ugyanis - és már ez is elhangzott - pontosan 1999 novemberében, tehát az előző kormány idején változtatták meg a privatizációs törvényt úgy, hogy az addigi 25 százalék plusz egy kötelező állami részvény lecsökkent egy állami aranyrészvényre. Kétségtelen, hogy nem adta el az előző kormány, a kormányzása idején nem élt ezzel a lehetőséggel, de hát hogyan is élhetett volna, mikor ebben az időszakban a MOL részvényeinek az ára 3800 és 5000 forint között mozgott, mindenki tudta, hogy súlyosan, messze, nagyon alulértékelt a MOL. Természetesen eladhatatlan volt ilyen árfolyam mellett.

Hogy most erre jobb körülmények között, a MOL részvényeinek az erősödésével sor került: semmi más nem történt, mint ami minden bizonnyal megtörtént volna az előző kormány időszakában is, ha ilyen részvényárfolyamok lettek volna. Különben racionálisan nem magyarázható az a törvénymódosítás, amit ezen a téren az előző kormány végrehajtott.

A Bábolna Részvénytársaság. A rendszerváltás óta valamennyi kormány rendkívül sok pénzt költött e vállalkozás helyzetének javítására, minden látható eredmény nélkül. Csak az elmúlt öt-hat évben 20 milliárd forintos állami támogatást kapott a cég. Ez így természetesen nem folytatható a végtelenségig, miközben persze az is tudható, hogy nincs az a jól sikerült privatizáció, amivel az eddig Bábolnára elpocsékolt pénz valaha is megtérülne. Ezért tehát nyilván ez az egyetlen racionális lépés. A Bábolna Részvénytársaság békéscsabai és kecskeméti baromfi-feldolgozójának közeljövőbeni értékesítéséről döntő bizottságban egyébként a két érintett önkormányzat és a szakszervezet is kapott képviseleti jogot, miközben az értékelési preferenciák közel egyenlő arányban oszlanak meg a foglalkoztatottság megőrzése, a fejlesztés kötelezettsége és a vételár között. Miért kellene leállítani ezt a privatizációt?

A Bólyi Mezőgazdasági Rt. és a Mezőhegyesi Ménesbirtok Rt. esetén az mondható el, hogy a tíz privatizációra meghirdetett agrártársaság közül hat esetében - közte Bóly és Mezőhegyes esetében - zárult eredményesen a privatizációs pályázat. A bólyi részvénycsomagra a névérték 158 százalékán, a mezőhegyesinél 108 százalékán tettek befektetői ajánlatot.

Külön kiemelendő, ami szintén elhangzott, hogy a nemzeti vagyon részét képező mezőhegyesi és bábolnai ménesek génállománya továbbra is állami tulajdont képez, melynek fenntartása, illetve a hozzárendelt kutatási tevékenység finanszírozása továbbra is persze több száz millió forintos kiadást jelent majd a költségvetés számára.

Tekintettel arra, hogy az időm elfogyott, a többi szóba kerülő céget most nem tudom elmondani, illetve az ahhoz kapcsolódó véleményemet, majd esetleg a vita során erre sor kerülhet.

Zárásként annyit mondanék: nem feltételezem természetesen, hogy egymást meggyőzhetjük ebben a vitában, de a vitát magát fontosnak és jónak tartom, és azt az indítványt, hogy ezzel a parlament foglalkozzon, önmagában is jónak tartom (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), hiszen a gazdasági rendszerváltás leglényegesebb intézményéről, a privatizációról beszélünk.

Az SZDSZ nem tudja támogatni a benyújtott országgyűlési határozattervezetet.