Felszólalás adatai

BURÁNY SÁNDOR foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy már az általános vitának ebben a szakaszában néhány felvetésre reagáljak, és nyilván a részletes vita, a képviselői módosító indítványok még további eszmecserére fognak módot adni.

Engedjék meg, hogy elmondjam önöknek, másodpercekkel az általános vita megkezdése előtt fejeztem be azt a tárgyalást, amelyet Siklós város polgármesterével folytattam. A polgármester úrral arról cseréltünk eszmét, milyen eszközeink vannak arra nézve, hogy Siklós városában, illetve a környéken a foglalkoztatás feltételeit javítsuk. Ennek természetesen sok feltétele van, de a beszélgetés egy nagyon érdekes és számomra elgondolkodtató, sőt félig-meddig megdöbbentő tényt is napvilágra hozott, nevezetesen: Siklós városában az oktatási rendszerből kikerülők több mint 52 százaléka csak az általános iskolát végzi el, és semmilyen további iskolát nem végez. Ez döbbenetesen nagy szám - döbbenetesen nagy szám akkor, amikor pontosan tudjuk, hogy Magyarországon, nemcsak Siklós városában, hanem az egész országban egyre inkább az a tendencia, hogy a vállalkozások, a különböző cégek elsősorban a szakképzett munkaerőt keresik, és egyre nehezebb feladat számunkra biztosítani annak a sok százezer honfitársunknak az elhelyezkedését, akik semmilyen szakképesítéssel nem rendelkeznek. Korábban esetleg betanított munkásként dolgoztak, de ezeknek a lehetőségeknek a száma szűkül, és az általános iskola elvégzése után semmilyen egyéb iskolát nem végeztek el, akkor, amikor esetleg szülői háttérrel, úgymond, a hagyományos iskolarendszeren belül, közoktatásban, középoktatásban, felsőoktatásban ezeket a képesítéseket megszerezhették volna. Nos, akkor mi a teendőnk?

Lehet, hogy Siklós városában ez a szám döbbenetesen magas, de nem áll egyedül ez a város az országban, ha megnézzük, hogy az általános iskolából, illetve a hivatalos oktatási rendszerből kikerülők végzettsége milyen összetételt mutat, és ha összevetjük ezt az összetételt azokkal az igényekkel, amelyeket a különböző vállalkozások fogalmaznak meg. Nos, azt látjuk - ez nemcsak Magyarországon van így, megjegyzem, egész Európában tendencia -, hogy egyre nagyobb különbség van a hagyományos oktatási rendszerből kikerülők képzettségi színvonalának összetétele és aközött, amit a munkaerőpiac ebből a szempontból igényelne. Ha ez így van, márpedig sajnos így van, akkor az a kérdés, hogy ebben a helyzetben mit kell tennünk.

(17.50)

Ebben a helyzetben nem tehetünk mást, tisztelt hölgyeim és uraim, mint hogy megpróbáljuk már a felnőttképzés keretében megoldani ezeket a feszültségeket; jó esetben munka mellett - erre is szép számmal tudunk példát hozni -, rosszabb esetben állami támogatással, ha valaki munkanélkülivé vált, különböző tanfolyamok elvégzése keretében. Ezt tesszük. Olyannyira így van ez, hogy egész Európában, ha ez a kérdés, az egész életen át való tanulás kérdése szóba kerül, akkor ez szinte kizárólag foglalkoztatáspolitikai konferenciákon merül fel. Mert mindenki tudja, hogy túl a múlt századi vagy még korábbi törekvéseken, amikor ezek a törekvések önmagában arról szóltak, hogy jó egy országnak, és jó egy egyénnek, ha minél műveltebb emberei vannak, minél műveltebb polgárok lakják az országot, ma már ennél konkrétabb céljaink kell hogy legyenek.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy az általános kulturális színvonalat, képzettségi színvonalat a polgárok körében emelnünk kell, nem egyszerűen a népfőiskolákról szól ez a rendszer ma már, egyre inkább arról szól, hogy ezt a két igényrendszert, az emberek saját vágyát arra nézve, hogy mit akarnak elvégezni, és hogy éppen mire van lehetőség az elhelyezkedés terén, lehetőség szerint összhangba hozzuk. Mert ma már nem tarható fenn az az állapot, hogy ha valaki akár egy szakmát tanul, sőt diplomát szerez, egész életén keresztül ebből a képzettségből meg tud élni. Szerencsésebb esetben saját szakmájában marad egész életén keresztül, feltéve, hogy a saját ambíciói nem változnak, mert erre is van példa; akkor is folyamatosan művelnie kell magát, hiszen öt-hat évente a tudásunk megkopik, új ismeretek vannak, saját szakmánkban is új és új ismereteket kell elsajátítanunk annak érdekében, hogy lépést tudjunk tartani a korral.

De van úgy, hogy a saját ambícióink úgy hozzák, hogy valami mást szeretnénk csinálni. És van úgy - beszéljünk erről is őszintén -, hogy a kényszer hozza úgy, hogy váltanunk kell, mert korábbi szakmánkban az elhelyezkedési lehetőségeink beszűkülnek, sőt adott esetben ez odáig fajulhat, hogy elveszítjük állásunkat, és csak egy másik szakma elsajátítása árán tudunk újabb munkalehetőségekhez jutni. Ezért van az, hogy egész Európában, ha a felnőttképzésről és az élethosszig tartó tanulásról beszélünk, akkor ez ma már majdnem mindig kizárólag foglalkoztatáspolitikai összefüggésekben merül fel.

A piac ezt felismerte. Hadd térjek ki egy külön kérdésre, amivel a törvényjavaslat foglalkozik: a piac ezt felismerte. Bármelyikünk felüti az újságok hirdetési oldalait, számtalan tanfolyamot lát benne, amelyeket különböző vállalkozások indítanak annak reményében, hogy ha valaki erre jelentkezik, fizet ezért a képzésért, és valamilyen formában később a lehetőségei javulnak. Az a baj azonban, hölgyeim és uraim, hogy ezekben a hirdetésekben olyan vállalkozások is hirdetik a szolgáltatásaikat, amelyek a pénzt ugyan elkérik a polgároktól, de cserébe nem biztosítják azt a színvonalat, hogy valóban javítanák az illető elhelyezkedési esélyeit.

Ezért nagyobb szigorra van szükség ezen a területen. Ezért tartalmazza a törvényjavaslat azokat a kitételeket, ami ezen a rendszeren szigorít, és garanciákat biztosít arra nézve, hogy ha a jövőben valaki ezeket a hirdetési oldalak lapozgatja, akkor nyugodt lélekkel jelentkezhet, mert biztos lehet abban, hogy nem verik át. Mert arra nézve most már lesznek garanciák, hogy olyan vállalkozások, intézmények foglalkozzanak ezzel a tevékenységgel, amelyeknek erre valóban van képesítésük, és nem csak egyszerűen elszedik a pénzt az emberektől. Ezért tehát garanciákat építettünk be a törvényjavaslatba arra nézve, hogy ezeket a kóklereket a piacról szűrjük ki.

Végül, de nem utolsósorban röviden szeretnék a hatásköriségről szólni, elnök úr. Az, hogy ez foglalkoztatáspolitikai vagy oktatási, netán kulturális kérdés - ahogy néhány ország gyakorlata alapján Lezsák képviselő úr említette -, ma már nem kérdés. Ez a törvényjavaslat nem arról szól, hogy vajon az oktatási miniszter vagy a foglalkoztatáspolitikai miniszter hatáskörébe tartozik-e a felnőttképzés. Ez már a kormányváltás idején, a minisztériumok struktúrájának kialakítása során eldőlt. Most arról van szó, hogy a szabályozásban ennek a következetes érvényesítését azon az intézményi rendszeren elvégezzük, amelyben ezt még nem hajtottuk végre. Tehát nem egy új vitáról van szó, nem most kezdődik ez a vita - ha volt ebben egyáltalán vita -, hogy kihez tartozik ez a terület; ez már eldőlt.

Most arról van szó, hogy ha már egyszer foglalkoztatáspolitikai kérdésként kell ezt a kérdést kezelnünk, mert az élet így hozta, és leginkább itt szorít bennünket a cipő, akkor ehhez viszont azt az intézményi hátteret is igazítsuk hozzá, amely adott esetben a minisztériumok felállítása idején még nem történt meg. Ezen az úton megyünk tovább, ehhez a tevékenységhez várom tisztelt képviselőtársaim hasznosítható módosító indítványait.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)