Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

SCHMUCK ERZSÉBET, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy egy megjegyzéssel kezdjem. Úgy látszik, hogy a kormánynak azért mégsem annyira fontos az európai uniós pénzek felhasználása, mint például a múlt héten a munkaerőhiány és a bérek kérdése, mert a múlt héten minden minisztérium államtitkára itt ült a teremben, és nemcsak itt ültek, hanem részt is vettek a vitában. Pedig mi úgy gondoljuk, hogy az európai uniós pénzek felhasználása legalább annyira súlyos kérdés, mint a munkaerőhiány Magyarországon, hiszen a gazdasági növekedésnek az egyik fontos lába és fontos eleme, mint ahogy a gyakorlatból tudjuk, az európai uniós támogatások megléte, tehát egyáltalán nem mindegy az, hogy az ország mit kezd ezzel az összeggel.

Mi azt gondoljuk, létfontosságú lenne, hogy a magyar gazdaság átállhasson egy fenntartható pályára, és ebben bizony az európai uniós támogatásnak nagyon komoly szerepe lehetne. Fontos az, hogy mindenki boldogulhasson, az ország jövedelmileg és területileg kiegyensúlyozottan fejlődjön, hogy a természeti erőforrásainkat megőrizve, saját erőforrásainkra alapozva hozhassunk létre egy jól működő gazdaságot és társadalmat. Ehhez képest, ahogyan látjuk, mind a tervezett felhasználás, mind a már futó projektek alapján azt kell mondanunk, hogy alapvetően hibás a rendszer. A töméntelen pénzt, a sok ezer milliárd forintot úgy akarja elkölteni a kormány, hogy nem sok fogalma van, mit akar elérni vele, és hogy hogyan akarja elérni. Leírt stratégiák és tervek ugyan vannak, de azok holt betűk, amikor a megvalósításhoz érünk. A tervek végrehajtására nincs meg a megfelelő intézményrendszer, visszacsatolás, szakmai háttér, így a fejlesztési program jelentős része lényegében sok esetben osztogatássá silányul, elvész az eredeti cél, pedig az országnak soha nem volt ilyen nagy lehetősége, ekkora mértékű és ilyen tartós külső forrása, amivel érdemes lenne jól élni. Ehhez azonban alapvető változtatásokra lenne szükség. Szembe kellene nézni a problémákkal, és a gyökerüknél megragadni őket.

A fő problémák, amire az LMP azt gondolja, hogy mindenképpen megoldást kellene találni, a következők: először is a fejlesztési pénzek felhasználásának fő célja most nem a gazdaság és a társadalom helyzetének a javítása, hanem a saját érdekkör helyzetbe juttatása lett. A rendszer irányítóinak és döntéshozóinak legfőbb célja a zsákmányszerzés és a klientúraépítés, ezért a konfliktusok nagy része is marakodás a koncon. A kormányzaton belül ugyanis annak erős a pozíciója, aki a források osztogatása révén több külső szereplőt tud magához kötni. A zsákmányszerzés és a klientúraépítés a célokat és az eszközöket is eltorzítja, a nagyprojektek, óriás­beruházások felé tereli a forrásokat. Egyik legtisztább példa erre az úgynevezett közlekedésfejlesztés. A hazai közlekedési rendszerekben nagyon sok javítanivaló akad. Vannak köztük nagy forrásigényű infrastrukturális beruházások, például egy híd építése, de a legfontosabb mégis a kisebb elemek javítása, illetve a rendszer egészének működési változtatása lenne.

A másik oldala a torzulásnak a nagy projektek szeretete, mára ugyanis az EU-s források több mint felét kiemelt, címzett projektként kötik le. Az utak területén például óriási szükség lenne az alsóbbrendű utak hálózatának felújítására, hogy a vidék ne néptelenedjen el. Ennek forrásigénye 10 ezer milliárd forintos nagyságrendű, mégis azt látjuk, hogy Horn Gyula után 20 évvel is a méregdrága és a nemzetgazdaság szempontjából haszontalan autópályák épülnek csak azért, mert a sokból sokat lehet lopni, a közlekedési infrastruktúra fejlesztése pedig az aktuális oligarchák gazdagításának fő eszköze. Korábban Simicska, most Mészáros Lőrinc viszi haza azokat a közpénzeket (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Így van!), amiből rendes közlekedést lehetne csinálni. A zsákmányszerzés és klientúraépítés feltűnő példái százával sorakoznak. Az állami szinten szervezett korrupció az EU-s forrásoknál teljesedett ki leginkább, amint arra az LMP száznyi példát is hozott az elmúlt időszakban.

Másodsorban a gazdaság és az állami szektor is alapvetően függővé vált az európai uniós forrásoktól. Mi úgy gondoljuk, hogy ezt a függést enyhíteni kellene és nem erősíteni. Az állami szektorban ma lényegében nem létezik hazai forrású fejlesztés, mindent európai uniós forrásra állítanak át. Ez azt jelenti, hogy sokszor nem azt fejlesztik, amire szükség volna, hanem amire van pályázat. Természetesen itt van visszacsatolás, olyasmit írnak ki, amire a minisztériumokból igény van, ám a rendszer így végtelenül bonyolódik. Ismert, hogy az oktatásban, az egészségügyben és a szociális szférában infrastrukturális beruházás már nincs európai uniós forrás nélkül, de sok területen már az alapvető működés is ettől függ. Az oktatási segédanyagok területén, a felnőttképzésben vagy a munkahelyteremtést ösztönző támogatásoknál például ez a helyzet; az NGM például 224 milliárd forintot kapott a GINOP-ból az „Út a munkaerőpiacra” nevű programra.

Sajnos nemcsak az állami rendszer vált függővé a támogatásoktól. A hazai gazdaság egésze lényegében drogos lett, függő az ingyenpénzektől. Mivel a beruházások harmada lényegében az EU-s forrásokból történik, a piaci szereplők is ehhez alkalmazkodtak. Gyakorlatilag azok a fejlesztések indulnak csak el, amelyekhez európai uniós forrást lehet szerezni vagy találni. A direkt, úgymond gazdaságfejlesztési támogatásoknak egyébként számos további problémája van, de gondoljuk, hogy ezek önök előtt is ismertek. További probléma, hogy a források áramlása elképesztően hektikus, kiszámíthatatlan. Passzív időszakok és dömpingszerű kiíráshullámok váltogatják egymást. Különösen a gazdaság fejlesztésére szánt források áramlását kellene időben kiegyenlíteni, kiszámíthatóvá tenni, ezzel szemben, ami folyik, az az időbeni koncentráció és az esetlegesség. Önök lényegében két év alatt akarják kiszórni a forrásokat, ami rángatja a gazdaságot. Ehhez hozzátartozik, hogy a források kifizetése lényegében alig kezdődött meg. Eltelt három év a 7 éves ciklusból, és még mindig alig nyújtottak be számlát Brüsszelnek. Ez rámutat egyrészt az intézményrendszer alapvető alkalmatlanságára és arra, hogy hogyan akadályozza a fejlődést az, ha a zsákmányszerzés mindennél fontosabb, és ez esetleg nem tetszik azoknak, akiktől a forrás érkezik; itt most Brüsszelre gondolunk.

Most elkezdődött már a kapkodás, az előleget akarják több helyen 100 százalékra felvinni, hazai forrásból fizetve nyilvánvalóan, ami elképesztő hazardírozás a mi adóforintjainkkal. Eleve későn kezdtek neki a tervezésnek és a programok elfogadásának. Persze 2015 végéig még az előző ciklus forrásainak úgymond a kiszórásával voltak elfoglalva, de ez is rámutat arra a problémára, hogy hiába tudták sok évvel előre, hogy ez az átfedéses időszak eljön, mégis képtelenek voltak kezelni. Az új rendszer végül csak két év késéssel indult el, de a hibák már azonnal megmutatkoztak.

A kiírások és a kiértékelések nagyon sokat késnek. Ennek egyik oka, hogy az új állami döntéshozatali rendszerben túl sok a szereplő. A minisztériumok szakállamtitkárságai, az irányító hatóságok és a miniszterelnöki hivatal végeláthatatlan egyeztetései lassítják a folyamatot. Ez minden területen gondot okoz, de vannak olyan területek, ahol szinte értelmetlenné teszik a munkát. Például az innovációs és K+F területen a pályázatok kiértékelése 6-8 hónap alatt történik meg, azaz mire megkapnák a támogatást, sok esetben már értelmetlenné válik az egész. Mi azt gondoljuk, hogy egy jól működő rendszer a 2020-2022-es puha landolást előkészítené, nem pedig erősítené a források hullámzásából származó problémákat.

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a következő EU-s költségvetési ciklusban sokkal kevesebb támogatás érkezik majd, mint most, ha lesz egyáltalán ilyen. Ezért a cél kettős kellene hogy legyen: a legfontosabb fejlesztésekre koncentrálni most, amelyek a jövőben egy fenntartható társadalmi-gaz­dasági rendszer alapjait jelenthetik, másrészt lassan átállítani a gazdaságot arra, hogy saját forrásból, önerőből éljen meg, fejlődjön, és ne a sült galambot várja. Nagyon érdekes volt, amikor Lázár miniszter úr a felvezető előadásában arról beszélt, hogy 2018 után az azt követő négyéves ciklusban, a kormányzásban három olyan év lesz, amikor nem lesznek európai uniós források, és akkor vajon majd mi lesz a gazdasággal.

(16.20)

A kiszámíthatatlanság másik tényezője, hogy egy gazdasági szereplő nem tud tervezni a forrásokkal, mert azok megérkezése, illetve a rendelkezésre állás ideje a bírálók önkényétől függ. Ez visszavezet egyrészt a rendszer korruptságához, klientúraépítéshez, ami kapcsolódik a normatív támogatások kis arányához, hogy előre nem lehet tudni, milyen feltételeket kell teljesíteni a forráshoz jutáshoz.

Ami még mindig ehhez a problémakörhöz tartozik, hogy úgy látjuk, hogy nincs koncepció, hogy mit is akar a kormány elérni. A közérdek az volna, hogy a források felhasználása egy magasabb hozzáadott értékű termelésre való átállással segítse a gazdaságot, növelje a következő generáció tudását, és még lehetne sorolni. Ezzel a kormány egyetlen sikermércéje, hogy mennyi pénzt és milyen gyorsan tudunk kihelyezni, kiszórni. Pedig most már azért gyanakodhatnának, ha 2015-ig elköltöttünk 8000 milliárd forintot, a magyar gazdaság alapjai, a kkv-k nem fejlődtek, az oktatás és egészségügy szenved, az ország szakad szét, akkor bizony valami nincs rendben. Hozhatnánk Burgenland példáját, ami azt mutatja, hogy alapos és következetesen végigvitt stratégia nélkül az egész nem ér semmit. Sajnos, a koncepciótlanságból és a zsákmányszerzésből mint fő motivációból következik, hogy alapvetően fontos területeket hagynak korrumpálódni, szövetkezetek, oktatás, iroda, inkubátorházak, tanodák.

Az intézményrendszerrel is vannak gondok. Úgy látjuk, hogy az intézményrendszer alkalmatlan a források hasznos felhasználására. Önös hatalmi érdekek és nem a hatékonyság alakították ki és mozgatják, méretében és tudásában is elégtelen ahhoz a sok bürokratikus és szakmai feladathoz, amit el kellene látni. Ennek egy groteszk példája az NFÜ megszüntetése. Ezt most időhiány miatt nem tudom taglalni. Létrejött egy újabb és nem megfelelő rendszer. A forrásfelhasználások hatásainak értékelése, elemzése gyakorlatilag nem létezik, az indikátorrendszer nem alkalmas arra, hogy megmondjuk, a beruházások valóban hasznosak voltak‑e az ország szempontjából.

További problémának tartjuk, hogy az állam nem azokat segíti, akiket igazán kellene, a kisvállalkozásokat, az elmaradott térségeket, az oktatás, a K+F, a természeti erőforrások megőrzését. Ennek oka részben az áthághatatlan bürokratikus terhek, másrészt viszont az alapszemlélet, ami egyedül a minél nagyobb pénzkihelyezést tartja eredménynek.

Az is jellemző, hogy a fejlesztések sok esetben nagy terheket hagynak a jövőre. A létesítményeket közpénzből kell fenntartani. Bizonyos infrastruktúrák, például közúthálózat, növelik a környezeti terheket, a negatív externáliákat pedig a társadalom egészének kell megfizetnie. Sajnos, az úgynevezett fejlesztések folyamatosan felélik a környezeti javakat.

Az LMP-nek természetesen vannak javaslatai, hogy mely területeken és hogyan kellene változtatni. Most itt időhiány miatt csak néhányat felsorolok, de remélem, hogy a vitában a későbbiekben erre még lesz mód, ezeket kifejteni.

Nagyon fontosnak tartanánk a kiszámíthatóságot. A kiszámíthatóság a kis- és középvállalkozások, de más pályázók szempontjából is rendkívül fontos. Nagyon fontos a hatásos nyomon követés, ellenőrzés és átláthatóság. Fontosnak tartanánk, hogy kisebb összegű, de automatikus normatív támogatásokat lehessen adni a gazdasági szereplőknek, különösen a kis- és középvállalkozásoknak, esetleg civileknek, kistérségi fejlesztéseket lehetne segíteni.

Fontos a jövőbeli terhek és költségek komolyan vétele. Az infrastrukturális fejlesztéseket újra kellene gondolni, és végül még szeretném megemlíteni a humán fejlesztések összehangolását és elsőbbségét. Tudjuk, hogy ez nehéz terület, hisz egy oktatási program hatását és eredményességét még nehezebb megmérni, mint egy csatorna építését. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Jobbik és az LMP padsoraiból.)