Készült: 2020.10.27.16:51:12 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

145. ülésnap (2016.04.26.), 217. felszólalás
Felszólaló Dr. Ónodi-Szűcs Zoltán Gusztáv
Beosztás Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka Előadói válasz
Videó/Felszólalás ideje 18:11


Felszólalások:  Előző  217  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. ÓNODI-SZŰCS ZOLTÁN GUSZTÁV, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm szépen a szót. Először vagyok jelen egy ilyen vitában, és nagyon tanulságos volt ebben részt venni, és elég kimerítő is, hiszen nyolc óra állt rendelkezésre arra, hogy megvitassuk az egészségügy kérdéseit. Ennek kapcsán egy egész érdekes helyzet állt elő, hiszen a két kép, amit az ellenzék és amit a kormány felvázol, mintha nem ugyanazt a meccset nézték volna végig. Én is jártam így (Dr. Józsa István: De az egyik a ház, a másik az emberek!), amikor kosárlabdázó voltam, és bementem egy meccs után az öltözőbe, akkor úgy éreztem néha, hogy az edző bácsi teljesen más meccset látott, mint amit én láttam a pályán, úgyhogy elég furcsa érzés ebből az attitűdből most összefoglalni ezt a vitát.

Mielőtt azonban belevágnék a záró részbe, kaptam egy-két kérdést, és szeretnék egy-két ügyre gyorsan reflektálni. Az első, ami érdekes volt, hogy a patikai kérdésben nem nagyon volt vita. Ebből azt látom, vagy azt vonom le tanulságként, hogy a patikai kérdésben a Fidesz-kormány vitamentesen, jól teljesített. Ez azt jelenti, hogy a liberalizáció után sikerült elérni azt ‑ és nem tudom, tudják‑e ezeket a számokat ‑, hogy a 2014‑es mérlegbeszámolók alapján a magyar patikák össznyereségszintje elérte az utolsó békeévbeli nyereségszintet, és ezt úgy tudtuk elérni, hangsúlyozom, hogy a ma a patikákban elköltött források mennyisége, az állampolgárok költései érdemben csökkenhettek. Ez nagyon fontos mondat, azt gondolom, hiszen korábban csak az árrésből tudtak részesülni, ehelyett mi támogattuk őket; így lehetett azt elérni, hogy az ő nyereségességi szintjük újra helyreállt.

Volt itt egy mondat arról, hogy nincs elég műtő, meg nem tudom, egyebek. Én nem tudok olyan műtőről, amelyik két műszakban menne Magyarországon (Közbeszólás a kormánypártok soraiból.), tehát én nem tudom, mi az, amikor arról beszélgetünk, hogy műtőhiány van Magyarországon, egyszerűen ilyen nincsen; sőt azt kell mondanom, hogy a műtőkben lévő műtétek száma a legalacsonyabb ma szerintem Európában, bár most nem tudok mondani, hozni önöknek benchmarkot, de látva a hatalmas területi különbségeket nem tudom elhinni, hogy ez a szám jól lenne kihasználva.

Szintén volt egy szösszenet az adósságokról. Nézzék, az a helyzet, hogy míg ezelőtt három évvel havonta 5 milliárd forintos adósságot tudtunk összehozni, ahhoz képest most az adósságállomány olyan 3 milliárd forint környékén van átlagosan, és azt kell mondanom megint csak… (Dr. Józsa István: De büdös van!) ‑ megint csak tényszerűen hadd mondjam el, hogy a 2014. év végén még 72 milliárd forintnyi adóssága volt az ágazatnak, ugyanez tavaly év végén már csak 38 volt (Dr. Józsa István: De hiányzik a pénz!), és a magyar kormány mindig, amikor baj van, zsebbe fog nyúlni, és bele fogja tenni, amit kell (Dr. Józsa István: De többet kell!), mint ahogy eddig is megtette.

Úgyhogy visszatérve az alapállapotra, kiindulási állapotra azt gondolom, hogy a hitelesség kérdését kell feszegetnünk, amikor arról beszélgetünk, hogy melyik kép az igaz. És én élvezettel hallgattam Harangozó képviselő úrnak a performance-át, az a helyzet, hogy én nem tudok ilyet előadni, mert ez nem az én tisztem, azonban hitelességről van szó. Tehát én… (Harangozó Gábor István: Cáfoljon meg, állam­titkár úr!) ‑ én 2007-ben abban a kórházban dolgoztam, amelyből el kellett bocsátani 600 dolgozót, azért, mert az akkori kormány arra kényszerítette (Dr. Lukács László György: És ők hova lettek?) a kórházat (Közbeszólások a Jobbik soraiból.), hogy ki kellett tenni a kórház kapacitásának a 36 százalékát. (Dr. Józsa István: Most meg elfekvő meg szociális kórház lesz!) Ez a hitelesség kérdése, én ennek a tanúja voltam, sőt az elszenvedője voltam ennek a jelenségnek (Dr. Lukács László György közbeszól.), úgyhogy a hitelességről kell beszélgetnünk, amikor a parlamentben beszélünk. (Harangozó Gábor István: Cáfoljon meg, államtitkár úr! Az lenne a hiteles! Cáfoljon meg! Melyik állításom nem volt igaz? ‑ Az elnök csenget.) Hogyha hagyja, hogy elmondjam, akkor talán sikerülni is fog a cáfolat. (Halász János Harangozó Gábor Istvánnak: Nyugodjál meg! Nyugodjál meg! Nem áll jól neked ez a szerep! Dőlj hátra nyugodtan, úgy! ‑ Derültség a kormánypártok soraiban. ‑ Közbeszólások. ‑ Dr. Józsa István: Neked már semmi nem áll jól!)

Szóval, anélkül, hogy nagyon sok érzelmi hullámot vetnék, ez a tény, tehát amikor osztogatásról vagy fosztogatásról van szó, akkor el kell határolni, hogy ez mikor történt meg. Az egészségügyből tételesen pénzkivétel 2010-ig történt, pénzbetétel pedig 2010 után történt. Banai államtitkár úr nagyon hitelesen megfogalmazta azt is, hogy nagyon könnyű úgy bért emelni, hogy eközben a költségvetés elszáll, nagyon könnyű úgy bért emelni, hogy közben hiteleket kell felvennie az országnak, és utána ezt kell majd szenvednie mindenkinek, aki ma ebben a teremben itt van. (Dr. Józsa István közbeszól.)

Kérdezhetnénk azt, hogy akkor hogyan is tovább. Abból a bizonyos öt pontból legalább három olyan van, amibe a korábbi kormányok vagy belebuktak, vagy bele sem mertek vágni. Ha visszaemlékeznek rá, pont az ágyszámcsökkentés volt az, ami eljuttatta az akkori kormányt a bukás felé. (Dr. Józsa István: Most 17 ezer elfekvőt fognak csinálni!) Úgyhogy a szociális ellátórendszer kapcsán kaptam rengeteg kérdést, most erre szeretnék kitérni újra.

Nincs ma Magyarországon, illetve, bocsánat, nincs ma Európában olyan ország, amely az egészségügyi alapból és a kórházakon keresztül nyújtana emelt szintű ápolási ellátást a saját állampolgárai részére, mi sem lehetünk olyan gazdagok, hogy ezt így tegyük. Azt gondolom, hogy akkor, amikor megpróbálunk egy ilyen kihívással szembenézni, ami abból fakad, hogy a lakosság öregszik, ami abból fakad, hogy a 65 év feletti korosztálynak az öregedése a két és félszeresére gyorsult, hiszen 1989-től ’12-ig ez a lakossági arány növekedett 289 ezer fővel, ugyanez pedig most növekszik ’12-től ’20-ig 307 ezer fővel, akkor ennek a kihívásnak szeretnénk megfelelni. Mi nem arról beszélünk… (Dr. Józsa István: Ágyszámcsökkentéssel!)

(19.50)

Mi nem arról beszélünk, hogy szeretnénk valamit szűkíteni. Mi arról beszélünk, hogy hozzunk létre egy olyan ellátási formát, amely ennek a kihívásnak megfelel. Amikor arról beszélünk, hogy van 27 ezer krónikus ágy, akkor tudniuk kell, hogy ennek nagyon nagy része rehabilitációs ágy, és ez nem is fog megmozdulni, hiszen ez a fajta ellátási forma az egészségügyhöz kell hogy tartozzon. Aminek el kell onnan kerülnie, az az, ami az ápolást nyújtja a rászorulók számára. Azt gondolom, hogy abban egyet tudunk érteni ebben a teremben, hogy minden állampolgárnak joga van ahhoz, hogy tisztességben öregedjen meg. (Dr. Józsa István: Építeni kell olyan helyeket!) Mi ezt szeretnénk nyújtani azzal, hogy a szociális ellátórendszeren belül létre fogunk hozni egy olyan formát, ami korábban ebben az országban nem működött. Ehhez bátorság kell. Ehhez soha senki nem mert hozzányúlni. Azért van hozzá bátorságunk, mert nem csökkenő források mentén kell végrehajtanunk változást, mint ahogy önök tették, hanem bővülő források mentén van bátorságunk ezt végrehajtani.

Budapest ‑ igazuk van, le vannak romolva ma az épületek. De ugye, nem gondolják, hogy az elmúlt hat évben romlott el az infrastruktúra itt Budapesten? Amikor a magyar kormány úgy döntött, hogy uniós forrásokat fog felhasználni, akkor arról is döntenie kellett, hogy ehhez majd adja az önrészeket. Ezt meg is tette. Most, amikor már ez a dolog lezárult, most van lehetőségünk arra, hogy megint csak bátran, ebben a nagyon bonyolult, nagyon komplex rendszerben gondoljuk újra végre azt, hogy mire van szüksége a magyar állampolgároknak itt, ebben a régióban.

Azt gondolom, hogy ahhoz is bátorság kell, hogy ezt a fajta igen összetett és komplex, rengeteg érdekkel szabdalt, partikularizált rendszert tegyük rendbe. (Dr. Józsa István: Ez igaz!) Korábban sem hiszem, hogy volt, aki lett volna olyan bátor, hogy ehhez hozzápiszkáljon. Most mi arra fogunk vállalkozni, hogy a főváros lakossága számára szükséges összes ellátást szeretnénk megtervezni öt évre, tíz évre, nem először betont akarunk önteni vagy bármi mást, hanem megtervezzük azt, hogy mire van szükségük, és ehhez szeretnénk minden fejlesztést hozzáigazítani; ami nyilván azt jelenti, hogy a budai oldalon egy nagyobb fejlesztés fog megvalósulni, hiszen a kapacitások száma ott kisebb, és lesz Pesten másik két központ. Megint csak hangsúlyozom, hogy a betegbiztonság az elsődleges, hiszen szeretnénk három olyan centrumot létrehozni, ahol az év minden napján, minden szakmában felvételes ellátást tudnak kapni az itt élők. (Dr. Józsa István: Jókedvű dolgozók?)

Kancelláriamodell és adósságállomány. Azt gondolom, hogy jól látszik, hogy miközben több mint 200 milliárd forinttal nőtt a gyógy-meg. kassza mérete, ami azt jelenti, hogy bőven infláció felett kaptak az intézmények forrásokat, aközben az intézményekkel érdekes módon senki sem elégedett, sem önök, sem a lakosság ‑ és én se vagyok az. De ebből jól látszik, hogy csak pénzzel eredményeket ezzel a rendszerrel nem lehet elérni. Ma a döntések túlnyomó többsége a kórházak falain belül születik. Én azért lehetek itt ezen a helyen, azt gondolom, mert 2011-ben, tehát ’10 után egy évvel írtam egy tanulmányt, ami kapcsán a saját szakmám sajnos ‑ hogy is mondjam? ‑ szembekerült velem, mert nem akarták nekem ezt elhinni.

Ma azt tudom mondani önöknek, hogy az látszik, hogy az intézmények a saját érdekeik mentén hozzák a döntéseket, és nem a lakosság igényei szerint. (Dr. Józsa István: Ennyit romlott a helyzet!) Sajnos ez a tanulmány ’11-ben készült, tehát nagyon nehéz volt egy év alatt így rontani a helyzeten. Ebben az látszik, hogy a fekvőbeteg-intézményekben a lakossági felhasználás háromszoros különbséget mutat területi alapon. Tehát hangsúlyozom, nem az intézményről beszélek, hanem az irányítószámok mögött lakó lakosságról beszélek, attól függetlenül, hogy ő hol ment be, melyik kórházba. Ha megnézzük azt, hogyan oszlik el a források felhasználása a kistérségek között, akkor azt fogják látni, hogy a fekvőbeteg-intézményeknél ez háromszoros különbség, a járó­betegben ötszörös, a krónikusban pedig nyolcszoros különbségek alakultak ki az ország különböző kistérségei között. (Közbeszólás a Jobbik soraiból.) Például Berettyóban magasabb a felhasználás, vagy például ‑ kár, hogy elmentek többen a frakcióból ‑ Sza­bolcs­ban is magasabb a felhasználás, pedig azt hihettük volna, hogy ez nem így van.

Tehát a lényeg, ha azt szeretnénk, hogy a felhasználás a lakossági igények szerint történjen, és ne pedig az intézményi érdek vezérelje Magyarországon az egészségügyi ellátást, akkor igenis szükség van egy olyan modellre, amelyben egy terület lakosságának az ellátásáért valakinek felelősnek kell lennie. Hogy ez most kancellár lesz vagy igazgató, azt gondolom, teljesen mindegy. De egy biztos, hogy azok a döntések, amelyek ahhoz kellenek, hogy hol milyen ellátás kerüljön nyújtásra, azok nem a kórház falain belül kell hogy megszülessenek. Mi erre teszünk kísérletet, és ez a második olyan pont, amire korábban senki se mert vállalkozni, vagy pedig belebukott.

A humán erőforrás helyzetéről egy picit beszéljünk már, mert itt is rengeteg olyan féligazság hangzott el, amit szeretnék rendbe tenni. (Dr. Józsa István közbeszól.) Tulajdonképpen három olyan téma volt, amit feszegettek a képviselő urak különböző időpontokban. Az egyik az utánpótlás hiánya. Ennek kapcsán hadd mondjam el, hogy nyilván Magyarországon az OECD-átlaghoz képest magasabb az orvosképzés szintje, sokkal több orvost képzünk, mint amit egyébként az OECD lakosságszám-arányosan máshol képez. Ugyanez nem igaz viszont a szakdolgozókra, ebben igazuk van. Tehát az a dolgunk, hogy akár már a következő évtől kezdve is meg kell próbálnunk ösztöndíjrendszerrel egyre több diákot beterelni ebbe a csatornába, és meg kell próbálnunk egyre több embert rávenni arra, hogy ezt tekintse majd hivatásának. Igazuk van, dolgozunk rajta.

Elvándorlás: azt gondolom, hogy azért nem volt ’11 előtt elvándorlás, mert nem volt nyílt munkaerőpiac. Azt gondolom, hogy ez egy egészen egyszerű egyszeregy, nem kell magyaráznom. Az is teljesen világos, hogy a számok nem kedvezőek, de változtak. Miközben ezelőtt négy évvel még több mint 800 orvos kért az elvándorláshoz hatósági bizonyítványt, ez a szám most kevesebb, mint 500. Igaza van, ez még mindig sok, de hangsúlyozom, a trendekről beszélgetünk ‑ ez csökkent. Hiszen ez a kormány tette azt is meg, hogy a rezidensek számára ösztöndíjrendszert alapított, és ez nagyon sikeres.

Ha már elvándorlásról van szó, azt gondolom, hogy ez nem magyar probléma, ez egy globális probléma, és minden országnak meg kell küzdenie vele. Németországból ugyanúgy elmennek doktorok Amerikába, mint ahogy Magyarországról is elmennek máshová. Ha már erről van szó, beszélgettünk itt a korfáról. Azt szeretném kérni a tisztelt képviselőktől, hogy nézzenek már meg egy németországi korfát alapellátásban. Sajnos nincs mit szégyenkeznünk, az sem jobb. A miénk sem jó, ez is igaz, de nem tudjuk magunkat elvonatkoztatni egy európai vagy világtrendtől, ez a helyzet.

Ha már béremelésekről volt szó, nem szeretném még egyszer felemlegetni, hogy a béremelés felelősséggel jár a tekintetben, hogy mennyit fog elbírni a magyar gazdaság. Azt gondolom, hogy hála istennek, sikerült megértetni a tárgyalópartnerekkel is azt, hogy nem uniós bérekről tudunk beszélgetni, hiszen a magyar GDP sincs uniós szinten. (Dr. Józsa István: Soha nem is lesz!) Én azért bízom benne, hogy ott leszünk, hadd legyek ennyire idealista, hogy egyszer el fogjuk érni ezt a szintet.

Amiről beszélgetünk, az az, hogy társadalompolitikai szempontból el kell érnünk azt, hogy az egészségügyi dolgozók megbecsülése ugyanarra a szintre kerüljön, mint ahol egyébként Európában máshol egy‑egy országon belül megtalálható. A mai költségvetésbe benyújtott emelés erre tesz kísérletet. Annak örülök, hogy ezt nekem van lehetőségem itt bejelenteni. Tehát mi azt szeretnénk, hogy a következő négy évben legalább három lépésben el kell tudnunk érni a V4‑ek átlagát. És az a szerencsém, hogy ebben, hála istennek, nem nagyon kell az NGM‑et győzködnöm, mert ebben ők is partnerek, de hangsúlyozom, ezek csak akkor tudnak megvalósulni, ha a magyar gazdaság úgy teljesít, mint ahogy az elmúlt hat évben tette, és nem ahogy korábban. (Dr. Józsa István közbeszól.)

Bocsánat, volt egy ilyen kérdés, és arra nem válaszoltam, elnézést, most láttam a jegyzetemben a betegbiztonság kérdését.

(20.00)

Az a helyzet, hogy jó lenne, ha itt sem riogatnánk, hanem megpróbálnánk tisztán a számokról beszélgetni. Nagyon kevés olyan ország van, ahol olyan mennyiségű adatot lehetne elérni a betegbiztosítás tekintetében, mint Magyarországon. Az országok többségében vagy nincs adatgyűjtés, vagy nem teljes körű, ezzel szemben ezt Magyarországon meg lehet tekinteni.

Amit az ellenzék vitat, az a következő: a honlapokon most csak országos szinten lehet megtalálni az adatokat. A kérdés az, hogy szabad‑e ezeket megmutatni intézmények szintjén. Azért fontos ez a kérdésfeltevés, mert ha egy intézménynek nem kell attól félnie, hogy szankciókat kap, ha jelenti azt, ami történt a kórházban, akkor sokkal validabb lesz a jelentés tartalma, hiszen a tisztiorvosi hivatalnak van lehetősége arra, hogy beavatkozzon, ha baj van. Én attól tartok és attól félek, hogy ha az intézményeknek versenyezniük kell egymással abban, hogy kinek jobb a száma egy‑egy betegbiztonsági index mentén, akkor akár odáig is vetemedhetnek, hogy nem fognak minden eseményt bevallani, ez pedig szerintem mindannyiunknak rossz.

S ha a betegbiztonságról van szó ‑ az időm lassan el fog fogyni, ezért ezzel be is fogom fejezni; a képviselő úr sajnos kiment ‑, akkor itt van Somogy megye. Ez nagyon mókás! Kaposváron több mint 15 milliárd forintnyi fejlesztés történt. Óriási mennyiségű pénz lett elköltve azért, hogy ott korszerű ellátás legyen. Én arra kérek mindenkit, hogy a betegellátás minőségét ne ágylábakban mérje, mert nem abban kell mérni. A minőséget a dolgozók kompetenciájában, az eszközök modernségében és minőségében kell mérni, mert ez adja meg az európai, illetve világszínvonalú ellátás lényegét. Ez jelenleg Kaposváron is rendelkezésre áll.

Amikor Körmendről vagy Marcaliról beszélgetünk, akkor azt szeretném elmondani, én magam nem kérném a feleségemtől, hogy olyan kórházban szüljön, ahol évente nincs legalább ötszáz szülés. Azért nem kérném ezt tőle, mert ha naponta kevesebb, mint két szülés történik, akkor az ott dolgozók gyakorlata nem megfelelő. S ha a betegbiztonság fontos önöknek, akkor ne tegyék azt a saját választóikkal, hogy beterelik őket egy ilyen kórházba. Mert én nem tenném. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiban.)




Felszólalások:  Előző  217  Következő    Ülésnap adatai