Felszólalás adatai

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a Felvidékről kitelepítettek emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája a lezárásig. Molnár Attila fideszes képviselő önálló indítványát H/6340. sorszámon megismerhették.

Most az előterjesztői expozé következik. Megadom a szót Molnár Attila úrnak, a napirendi pont előadójának, 20 perces időkeretben.

DR. MOLNÁR ATTILA (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy elsőként Csicsay Áron ebedi lakos visszaemlékezését idézzem fel.

"Amikor a dédmamámat erről faggatom, elkezd sírni. Csak annyit mond: szörnyű volt. Majd nehezen folytatja a mesélést. Ő is ott volt az utolsó este a rakodásnál. Ebedről a szülői házból, amit lehetett, azt teherautókra rakták. Bútorokat, ágyneműt, ruhákat, edényeket. Húsz családot vittek az első transzporttal. Szinte szótlanul rakodtak, senkinek nem volt kedve beszélgetni. Igyekeztek minél több dolgot elvinni, sőt kedves emlékeket is. A teherautó a párkányi állomásra ment, ahol átrakodtak a vagonokba. Itt már mindenki sírt, zokogott. Dédmama, a szülei és a testvére, Feri bácsi egymás nyakába borultak és sírtak. Dédmamám így folytatta tovább a szomorú történetet. Miután elvitte őket a vonat, visszagyalogoltam Ebedre a házunkhoz. Tudtam, hogy az egész ház üres, egyedül a kutyát nem tudták elvinni, mert félelmében elbújt. Leültem a konyha lépcsőjére, ez még látható a fényképeken, fejem az ölembe hajtottam, és zokogni kezdtem. Olyan érzésem volt, mintha mély álomba sírtam volna magam. Arra ébredtem, hogy a kutyánk nyalogatja a kezemet. Felkeltem, próbáltam magammal csalogatni Muzslára, de megrettent, és nyüszítve visszaszaladt a kertbe. Soha többé nem láttam. Becsuktam magam mögött a kiskaput, ahogyan mifelénk mondják, a verőckét. Az utca üres volt, sehol egy teremtett lelket nem láttam. Nem csak kívül éreztem ürességet, azon a napon a lelkemet rabolták ki. 1948. október 24-ét írtunk."

Csicsay Áron ebedi lakos visszaemlékezése volt, amit felolvastam önöknek, képviselőtársaim.

Ahogy ismerjük a szakirodalmat ebben a témában, köztudott, hogy Benešék már a második világháború alatt mindvégig bíztak abban, hogy majd a szovjetek mintegy kisöprik a felvidéki magyarokat, de miután ez láthatóan nem sikerült, jött a megfélemlítés és az egyoldalú deportálás. Ez leginkább az 1945. április 5-ei kassai kormányprogramban vagy azok egy jó részét képező úgynevezett Beneš-dekrétumokban érhető tetten, a kollektív bűnösség elve, az állampolgárságtól való megfosztás és tényleg az a brutális megfélemlítés és egyoldalú deportálás, ami jellemezte ezt a korszakot.

Diplomáciával nem sikerült ezt elfogadtatniuk, ezt mindannyian tudjuk, innen jött az úgynevezett lakosságcsere-egyezmény 1946. február 27-én. Lakosságcserének nevezzük, meg hívjuk mi is, de akik ezt átélték, azok tudják, hogy egy egyoldalú brutális kitelepítésről volt szó. Több mint százezer embert telepítettek ki embertelen körülmények között abban az időszakban, aki megkapta az úgynevezett fehér lapot, annak már nem volt menekvés, és a kitelepítés sorsára jutott.

Képviselőtársaimban joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért pont jómagam terjesztettem be ezt a határozati javaslatot, miért pont komáromi képviselőként vagy akár Komárom polgármestereként karoltam fel ezt az ügyet, és engedjék meg, képviselőtársaim, hogy ezt fel tudjam idézni önöknek, igyekszem rövidre fogni, egy másik visszaemlékezést is felolvassak önöknek, hiszen így egyértelmű lesz, hogy Komárom miért játszik fontos szerepet a felvidéki kitelepítések, kitelepítettek életében.

Keller Tiborné Komjáti Anei visszaemlékezését szeretném most idézni önöknek. "1947. szeptember 10-e szomorú nap számunkra. Bár még gyermek voltam, de emlékszem arra a szomorú napra, amikor szétszedték családunkat. Mi az édesapám szüleivel laktunk egy családban, teljesen egy háztartásban. Édesapám édesanyámmal és két lánygyermekükkel együtt ki lett telepítve. A katonák rakták teherautóra, majd tehervagonokba minden ingóságunkat. A nagyszüleimnek nem volt fehér lapjuk, úgy ők ott maradtak a lakásban. Az én szüleim pedig édesanyám szüleivel együtt lettek bevagonírozva, mint az állatok. Egy hétig jöttünk, mert a szerelvényt sok helyen félretették. Nem tudtuk, hová megyünk.

Húgom csak két és fél éves volt, sírt, hogy hazamegy, és elvitték, hogy legalább a kicsi aludjon nyugodtan. Édesapám megtudta, hogy éjjel indulunk. Ekkor egyik lovát kivezette, és lóháton elment a húgomért az ő szüleihez. Az alvó húgomat majdnem ott kellett hagyni. Ekkor tudtuk meg, több kicsi is otthon aludt. Kihozták a kicsiket, és szinte jött az egész falu népe. Most is hallom a sok sírást, ami akkor éjjel volt. Mindenkinek ott voltak a testvérei, rokonai.

A bonyhádi állomásra kerültünk egy hét vándorlás után. A vagon oldalára ráírtak egy bonyhádi címet. Minket, gyermekeket elvittek keresztszüleinkhez, mert ők akkor már Bonyhádon laktak. De mint mindig, ott is volt olyan ember, aki megfizette és elintézte, hogy az övé legyen a birtok, hogy ne vigyék messze a várostól. Így mi Keménybe kerültünk. Hetekig ládában állt minden az udvaron. Nem csomagoltunk ki, mert úgy gondolták nagyszüleim és szüleim, hogy mi hamarosan vissza tudunk menni, de sajnos ez nem történt meg. Többszöri kérvényezésre sem sikerült visszatelepülni. Mi nagyszüleimmel együtt 14 tehervagonnal érkeztünk meg. Pákozdi nagypapámnak volt cséplőgépje, ezért ő kuláknak lett az ötvenes években nyilvánítva. Ez el is vitte minden vagyonunkat. Sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.

1962-ben eljöttünk Komáromba. Sajnos ekkor már csak egy pótkocsis teherautóra volt szükségünk. Még az éves termésünk is rajta volt. Így elszedtek tőlünk mindent. Itt mindent elölről kezdtünk, és legalább az vigasztalt, hogy sajnos nagyszüleim 1968-69-ben meghaltak, de sokszor hallottam tőlük, hogy legalább a szülőföldhöz közelebb kerültünk. Soha ezt a borzalmas kitelepítést el nem fogom felejteni, pedig már megöregedtem, de most is hallom a sok sírást, és látom azt a sok fájdalmat. Nagyszüleim és szüleim szemében voltak."

Keller Tiborné Komjáti Anei, Anci néni most is jó egészségnek örvend, és Komáromban él. Ő úgy fogalmazott, hogy sajnos már nagyszülei nem élnek, de legalább a szülőföldhöz közelebb kerültek, hogy visszaköltözhettek Komárom városába.

Van nekem egy nagyon jó kedves barátom, aki úgy fogalmazott az Alföldről visszatelepülésük után, hogy azért jöttek vissza Komáromba - ahol egyébként külön utcarészek is vannak nálunk, ahol Kisszentpéternek hívják vagy Naszvadnak, ahol nagyon sok kitelepített család él -, ők azért jöttek vissza, és ezt hallotta mindig a szüleitől: tudod, fiam, legalább a Szent András-templom két tornyát láthassam, amikor kimegyek az udvarba, a kertbe.

Tehát ezért is azt gondolom, hogy Komárom, és azért is, mert Komáromban a Kecskés László Társaság - amelyik a nevét egy komáromi helytörténészről kapta, aki szintén egyébként kitelepített család tagjaként élte át az eseményeket - mint civil szervezet több mint egy évtizede szervezi már meg Komáromban a felvidéki kitelepítettek és deportáltak országos találkozóját. Így Komárom városa a felvidéki kitelepítettek emlékvárosának is tekinti magát. Olyannyira, hogy a Monostori Erődben, amit képviselőtársaim is ismerhetnek, hiszen egy egyedülálló építészeti alkotás a Monostori Erőd Komárom városában, ott már a felvidéki kitelepítettek emlékművét is felavathattuk, és minden évben ott tudunk emlékezni, mindig más-más kitelepített felvidéki falu lakosságával.

(22.30)

Tehát ezért is tartom fontosnak, hogy ez a kezdeményezés elsősorban a civil szervezetek részéről érkezett. És itt nem is csak elsősorban a komáromi civil szervezetekre kell gondolni, hiszen nagyon sokan kerestek meg például Békéscsabáról vagy éppen a már előbb említett Bonyhádról is, ahol jómagam is jártam a kitelepítettek közösségénél. Nagyon sokan kérték azt, hogy ha lehet, akkor az Országgyűlés egy ilyen szimbolikus döntést is hozzon meg.

Mindenhol elmondtam, ott is elmondtam, és itt is elmondom képviselőtársaimnak, hogy tudom, ez csak az első lépés ebben az ügyben, és tényleg szimbolikus jelentőségű lépés, hogy legalább ezt megtegyük, mert ezt is elvárják tőlünk azok az emberek, akik átélték ezt a brutális kitelepítést. Tudom, hogy ezt követnie kell majd egy következő lépésnek is, hogy az úgynevezett csorba-tói egyezményben foglaltaknak eleget tudjunk tenni, és bizony a kárpótlás, az anyagi kárpótlása is megszülethessen majd a felvidéki kitelepítetteknek. Korábban Vantara Gyula képviselőtársam nyújtott be egy azonnali kérdést ebben a tárgyban, és erre államtitkár úr azt a választ adta, hogy a kormány lekötelezett ebben az irányban, hogy minél előbb napirendre tűzze a kárpótlás ügyét. Bízom abban, Rétvári államtitkár úr ebben meg tud majd erősíteni minket, hogy a kormány foglalkozik ezzel a kérdéssel.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztában vagyok vele, hogy az átélt, megélt sorsokon változtatni már nem tudunk, de emlékeznünk és emlékeztetnünk, úgy gondolom, valamennyiünk kötelessége. Ezért tisztelettel kérem önöket, hogy szavazataikkal támogassák a határozati javaslat elfogadását.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. A kormány nevében Rétvári Bence államtitkár úr kíván felszólalni.

DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! A kormány ezt a javaslatot támogatja, mint ahogy a bizottsági vitákban is, ahogy láttam, mindenki elsősorban támogatólag szólalt meg mellette. Sajnos a XX. századunk olyasfajta történelemmel rendelkezik, hogy elég sok emléknapra kell emlékeznünk, legyen szó kollektív megbélyegzésről, kivégzésekről, legyen szó holokausztról, kommunizmus áldozatairól. Sajnos elég sűrű volt a XX. század ahhoz, hogy sok-sok emléknapot iktathassunk be a naptárunkba.

Valóban, amikor fölmerül ennek az emléknapnak a kérdése, vagy akár a következő napirend kapcsán, mindenki elmondhatja, hogy talán nem sok-e az emléknapok száma. Nem az emléknapok száma sok sajnos, hanem azon szomorú történelmi események száma sok, amelyekről meg kell emlékeznünk a XX. században. Azért fontosak ezek az emléknapok nyilvánvalóan, hiszen minden közösség a maga identitását, a maga elszenvedett sérelmeit egy-egy emléknapon sokkal inkább előbb tudja hozni. Egyrészről nyilvánvalóan elégtételt kell hogy kapjanak, a Magyar Országgyűlésnek, a magyar kormánynak, a magyar államnak mindig meg kell őket követni, és ezt meg is tesszük, hiszen elfogadhatatlan minden ilyesfajta kollektív megbélyegzés, pláne, ha az ilyen nagy számban magyarokat érint.

Ma is veszély a kollektív bűnösség megfogalmazása, a magyarokat érintve. Emlékezhetünk a tavaly november-decemberi történésekre, amikor a Vajdaságban élő magyarokat próbálták a kollektív bűnösség elve alapján kirekeszteni abból a körből, akik a kárpótlási törvény alapján kárpótlásra jogosultak. Vagy gondolhatunk arra a most is élő gyakorlatra a Felvidéken, amikor a kettős állampolgárság felvételében akadályozzák meg nemcsak a magyarokat, hanem másokat is. Önök is jól tudják, képviselőtársaim, 115 országban a világban elfogadott a kettős állampolgárság, az Európai Unióban 24 tagállamban, és mégis magyar nemzetiségű nemzettársainknak ma a Felvidéken közjogi következményektől kell tartaniuk, ha ezt a fajta kettős állampolgárságot választják.

A kollektív bűnösség és megbélyegzés tehát szerencsére nagyrészt elmúlt a történelemben, de bizonyos részei sajnos még reflexként itt, Közép-Európában most is élnek. Ezért fontos ezeknek az emléknapoknak a beiktatása, ezért támogatja ezt a kormány. És mint azt képviselő úr is említette, ez csak a munka fele, ha a kitelepítésekről megemlékezünk, az erőszakos elhurcolásról, az aránytalanságokról, hiszen nem valódi lakosságcsere történt, hanem a magyarok meghurcolása történt valójában, teljesen aránytalanul, megfosztva őket minden joguktól, és megfosztva minden vagyonuktól. Újra a nulláról kellett kezdeniük az életüket. Tartozunk ezeknek az embereknek annyival, hogy előbb vagy utóbb, de az ő anyagi kárpótlásukat is rendezni fogjuk.

Ilyesfajta háttérszámításaink nyilvánvalóan a 90-es évek elejéről állnak rendelkezésünkre, az akkori adatok ma már nehezen extrapolálhatók, az egész igényelendő vagyontömeg szinte megbecsülhetetlen, hiszen annyi a változó tényező benne, annyi a bizonytalansági faktor, hogy nem lehet pontosan felmérni. De ettől függetlenül bízunk benne, hogy Magyarországnak lesz olyan anyagi helyzete, hogy meg tudja lépni ezt a lépést. Az az alaptörvényszakasz, amely lezárta a kárpótlás folyamatát, és az átmeneti rendelkezéseknek az a szakasza, amely március végét jelölte meg az utolsó igények benyújtására, természetesen nem érinti ezt. Hiszen ez korábban keletkezett jogcím, és ezeket a jogcímeket az alaptörvénnyel kapcsolatos törvények elfogadása nem érintette. Tehát ez továbbra is a jogsérelmet szenvedettek számára nyitva áll, a magyar kormány pedig kész arra, hogy előbb-utóbb, de kidolgozza erre vonatkozó javaslatát. Tudjuk, hogy ez adósságunk a kitelepítettekkel szemben.

Köszönöm szépen a figyelmüket.

ELNÖK: Köszönöm szépen, államtitkár úr. Tisztelt Országgyűlés! Most a nemzeti összetartozás bizottsága álláspontjának és a megfogalmazódott kisebbségi vélemény ismertetésére kerül sor, a napirendi ajánlás szerint 5-5 perces időkeretben. Megadom a szót Kovács Ferenc képviselő úrnak, a bizottság előadójának.

DR. KOVÁCS FERENC, a nemzeti összetartozás bizottságának előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottsága 2012. március 19-én tárgyalta meg a H/6340. számmal a Felvidékről kitelepítettek emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslatot. Az ülésünkön az előterjesztő dr. Molnár Attila képviselőtársunk, a kormány részéről a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős államtitkárság kabinetvezetője, Nagy Bercel vett részt.

A bizottsági vitában az országgyűlési határozati javaslattal kapcsolatban nagy vonalakban az alábbi felvetések, észrevételek fogalmazódtak meg. Először is felmerült az a kérdés, hogy célszerű-e elaprózva, külön emléknapokat tartani a Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken vagy Erdélyben a II. világháború során és az azt követő években történt magyarokkal szembeni atrocitásokról. Nem lenne-e jobb az összes, ebben az időszakban megölt, meghurcolt vagy megszégyenített magyarról, vagyis az összes magyar áldozatról egy emléknapot tartani? A közös emléknap ellen fontos érvként hangzott el az, hogy ezek a borzalmak az egyes közösségekben önállóan és nem másokkal együtt vagy azokkal összefüggésben élnek. Saját identitásuk részét képezi, érdemes azokat külön is kezelni éppen ezért. Elképzelhető az is, hogy egy közös emléknapot az áldozatok, illetve leszármazottaik nem éreznének sajátjuknak, és így a megemlékezés mint erkölcsi jóvátétel nem érhetné el a célját.

Felvetődött a vitában az is, hogy a Beneš-dekrétumokkal a kollektív bűnösség elve alapján meghurcolt felvidéki magyarság rehabilitálásának van jogi, nemzetközi jogi, anyagi és erkölcsi vonatkozása is. Konklúzióként került megfogalmazásra, hogy a Beneš-dekrétumok érvénytelenítését, illetve a felvidéki kitelepítések áldozatainak, akik vagyonukat is elveszítették, anyagi kárpótlását most nem is tudjuk elérni, legalább erkölcsi jóvátételt adjon a Magyar Országgyűlés, azzal természetesen, hogy további lépések is szükségesek. A megemlékezés kapcsán felvetődött az is, hogy ha megemlékezünk a felvidéki kitelepítésekről, akkor a Csehországba kitelepített mintegy 90 ezer magyarról, a Beneš-dekrétumok által oda elűzött emberekről is érdemes lenne szólni.

Másik fontos észrevétel volt annak hangsúlyozása, hogy a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezménynek volt egy óriási különbsége a magyar és a csehszlovák oldalon. Ugyanis, amíg Magyarországról önkéntes volt az áttelepülés, bár azt egy csehszlovák részről igen erős és valótlanságokat is tartalmazó agitáció kísérte, addig a túloldalon nem volt önkéntes, egyáltalán nem, hanem a hatóság kijelölte, hogy ki marad és ki megy.

Végül a bizottsági vitában az is szóba került, hogy melyik időpont, melyik nap lenne a megemlékezés napjának legjobb időpontja. Itt a határozati javaslatban megjelölt időpont mellett a Beneš-dekrétumok aláírásának napja, a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény aláírásának napja, illetve a csorba-tói egyezmény napja is felvetődött.

(22.40)

De igazából senki nem kérdőjelezte meg a határozati javaslatban szereplő dátumot, vagyis április 12-ét, amely napon 1947-ben a szülőföldjükről elűzöttek első transzportját elindították Magyarország felé.

Mindezekkel együtt a bizottság végül a határozati javaslatot 10 igen szavazattal, 1 tartózkodás mellett általános vitára alkalmasnak találta, így azt az Országgyűlésnek általános vitára ajánlja.

Köszönöm szépen a figyelmet.

ELNÖK: Köszönöm szépen, Kovács képviselő úr. Megadom a szót Szávay István képviselő úrnak, aki a kisebbségi véleményt ismerteti.

SZÁVAY ISTVÁN, a nemzeti összetartozás bizottsága kisebbségi véleményének előadója: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! A kisebbségi vélemény gyakorlatilag csak én magam voltam, illetve a Jobbik volt, amely kisebbségi véleményem elmondásától egyébként el is álltam volna, ha ez a javaslat az előterjesztő képviselőtársam, ha nem is azt mondom, hogy ígérete, de az ott elhangzott vélemény alapján valóban egy kicsit átgondolásra és továbbgondolásra került volna. Majd a rendes felszólalásomban erre részletesen ki fogok térni.

Akkor a bizottsági ülésen - és hangozzék el ez is, ez március végén volt -, ez az az időszak volt, amikor a kormánypárti képviselőtársaim körülbelül hetente hoztak be egy olyan javaslatot, amire egyébként itt Kovács képviselő úr is utalt. Nem véletlenül volt erről vita, hogy most kell-e ennyi emléknap. Akkor körülbelül heti rendszerességgel érkeztek be az ilyen-amolyan megemlékezésekről és emléknapokról szóló javaslatok, így van a nándorfehérvári diadalnak is most már emléknapja, a kuláküldözések idején tönkretett gazdáknak, a kommunista diktatúrák által kitelepítetteknek, a Szovjetunióba hurcolt magyar raboknak is egy emléknapja. Ezek nagyjából egymás után jöttek.

Azt, hogy ezeket az emléknapokat valamilyen rendszerbe kellene rendezni, egyébként kormánypárti képviselők mondták el, ezt nem kellett már nekünk az ellenzék részéről is felvetnünk. Egyébként ez a kormánypárti képviselőtársaim felvetése volt, hogy ötletszerűen, átgondolatlanul, bizonyos szempontból történelmietlen módon is sorakoznak mögöttünk ezek az emléknapok.

Egyébként az előterjesztő képviselőtársam önmaga volt némileg kritikus saját magával szemben a javaslata kapcsán, sőt akkor azt kérte, hogy szeretné, ha ez a javaslat nem kerülne be a plenáris ülésre, merthogy napirenden volt, és le lett véve. Akkor a képviselőtársam úgy fogalmazott: "Ezek alapján arra kérem az Országgyűlés elnökét, hogy a mai plenáris ülésen még ne tárgyaljuk ezt a javaslatot, mert szeretném az egyeztetéseket lefolytatni." Most ugyanez a javaslat jött be, tehát láthatóan az égvilágon semmilyen egyeztetés nem történt.

Természetesen nem arról van szó - és ezt szeretném hangsúlyozni -, hogy a bizottsági ülésen vagy azóta is úgy gondolnám, hogy önmagában ez a téma, hogy a XX. század során bármikor, bármilyen szempontból üldöztetést szenvedett magyar emberekről való megemlékezés, az oktatásban ezeknek a kérdéseknek a hangsúlyosabbá tétele ne lenne fontos. Nem is hiszem, hogy jobbikos képviselőként ezt különösebben hangsúlyoznom kell. Magát az eljárást, annak az időzítését és a javaslat kidolgozatlanságát tartottam akkor annyira szerencsétlennek, amiért nem támogattam, hanem egy tartózkodó szavazattal jeleztem a fenntartásomat a javaslattal szemben, várva azt, hogy aztán ez valóban a képviselő úr által említett módon egy kidolgozottabb formában kerül-e vissza az Országgyűlés elé. Sajnálom, hogy ez nem így történt.

Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Tisztelt Országgyűlés! Most az írásban előre jelentkezett képviselőknek adom meg a szót, elsőként Szalay Péter fideszes képviselő úrnak.

DR. SZALAY PÉTER (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! A kérdés tárgyalásához mindenekelőtt leszögeznünk szükséges, hogy az általunk Felvidéknek nevezett területen, amelyet ma a szlovákok Dél-Szlovákiának is hívnak, a magyarok mindenkor őshonosként éltek és élnek. Nem tekinthetünk el némi történelmi áttekintéstől.

A trianoni békediktátum következtében a szlovákok által lakott Felvidékkel együtt Csehszlovákiához került egy jelentős magyar terület is, a Felvidék. A történelmi Magyarország 1918-ban megkezdett, és a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásával véglegessé váló feldarabolása elsősorban az I. világháború végén kialakuló nagyhatalmi szándékok eredménye volt.

A végleges döntést aláírt trianoni béke értelmében Magyarország 11 vármegyéjének teljes területe, továbbá 11-nek kisebb-nagyobb részei kerültek a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá. Ezen a 2,5 millió lakos élt, ebből 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű. A Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt. A Párizsban jó kapcsolatokkal rendelkező csehszlovák külügyminiszternek, Benešnek sikerült elérnie, hogy a franciák beleegyezzenek Észak-Magyarország cseh megszállásába.

Az elcsatolt területeken ezrével bocsátották el állásukból a megalkuvásra nem hajlandó magyarokat, majd erőszakkal kiüldözték őket Csehszlovákia területéről. A magyar vasutasok, hivatalnokok, tanítók elüldözésével az imperiumváltást követő első hónapokban mintegy százezerrel csökkent a slovenskói magyarok száma. A közigazgatás átszervezései során azonban a szlovákiai járások határát eleve úgy alakították ki, hogy minél kevesebb olyan járás legyen, ahol a magyar lakosság aránya eléri a törvény által megkövetelt 20 százalékot. Tisztelt Képviselőtársaim! Ismerős történet, nemde?

A sokszor durva szlovákosítási hadjárat azonban nem csak nyelvi jogaiban sértette a magyarságot. Az új hatalom emberei igyekeztek minden nyomát eltüntetni a régvolt világnak. Ennek a gyalázatos hadjáratnak nemcsak a különböző utcai feliratok, utcanévtáblák estek áldozatul, de a magyar emlékművek, szobrok is. Ledöntötték többek között a dévényi és a Zobor-hegyi millenniumi emlékművet, továbbá Fadrusz János híres alkotását, a pozsonyi Mária Terézia-szobrot.

A szlovákosítási hullám természetesen nem kímélte az egyházakat és iskolákat sem. Az új hatalom útját bezárt vagy elszlovákosított általános és középiskolák szegélyezték. Egyik pillanatról a másikra számolták fel a rozsnyói és a lévai gimnáziumot, az eperjesi jogakadémiát és a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet. Színmagyar városokban alakultak szlovák nyelvű polgári iskolák, amelyek magyar iskola hiányában a szlovákosítás fontos eszközévé váltak.

A zsellértörvény alapján kis- és középbirtokos magyar parasztok sorát fosztották meg korábban bérbe adott földjeiktől, s juttatták azt a zsellérszerződést kötött bérlők tulajdonába. A törvény értelmében a szlovák földmunkások gyakran nagyobb birtokhoz jutottak, mint korábbi kenyéradó gazdáik. Az igazi érvágást azonban a földreform jelentette a magyarság számára. A földreform értelmében a 150 hektárnál nagyobb birtokok kerültek lefoglalásra és szétosztásra. Szlovákia domborzati viszonyai miatt ezek nagy része a déli területeken volt, így a magyarlakta területek egyharmada, körülbelül 300 ezer hektár esett a törvény hatálya alá, a parcellázás során azonban csak a felosztott terület 20 százalékát kapták az itt lakó magyarok, a földek nagy részét nemzet- és párthűség alapján szlovákok és csehek kapták. Kolóniák sora, körülbelül száz új telepes község jött létre a korábban színmagyar vidékeken. A morva és szlovák kolonisták számára a legjobb minőségű földterületeket hasították ki, és számos kedvezményt kaptak, hogy megmaradjanak a számukra idegen környezetben. Kedvező hiteleket kaptak, állami pénzeken iskolákat, templomot, középületeket emeltek számukra.

A nyugati hatalmak a szudétanémet kérdést az 1938. szeptember 19-én Münchenben megtartott nemzetközi négyhatalmi konferencián rendezték. A konferencia döntése alapján Csehszlovákia többségében németek lakta területeit október 1-jei hatállyal Németországhoz visszacsatolták. A müncheni döntés egyik függeléke kötelezte Csehszlovákiát, hogy három hónapon belül rendezze területi vitáit Lengyelországgal és Magyarországgal. Magyarország végül 11 927 négyzetkilométernyi területet visszakapott, több mint egymillió lakossal. A visszatért lakosságnak 84 százaléka volt magyar, a többi szlovák vagy rutén.

A szlovák parlament 1939. március 14-én kikiáltatta a független Szlovák Köztársaságot. Egy nappal később német csapatok vonultak be a cseh országrészekbe, s azokat Cseh Protektorátus néven a birodalomhoz csatolták. Ezzel párhuzamosan a magyar hadsereg megszállta Kárpátalja területét, megteremtve ezzel a közös magyar-lengyel határt. Az 1939. március 14-én önállósult szlovák állam fasiszta diktatúraként vonul be a történelembe.

Érdemes néhány szót vesztegetni a fasiszta szlovák állam politikai életére. A magyar párt elnöke végig az az Esterházy János volt, aki már a harmincas években is fontos szerepet játszott a slovenskói politikában, és a háború idején vált a magyar kisebbség vezéralakjává. Esterházy már akkor példát mutatott, amikor a magyar területek visszacsatolásakor Szlovákiában maradt. A szlovák parlament egyedüli magyar képviselőjeként azonban nemcsak a magyar kisebbség gondjaival foglalkozott, többször szót emelt a magyarországi szlovák kisebbség érdekében is.

Esterházy emberi nagysága a Szlovákiában kibontakozott zsidóüldözés kapcsán nyilvánult meg. A szlovák parlamentben egyedüliként csak ő nem szavazta meg a zsidók deportálását lehetővé tevő 1942. évi LXVIII. számú törvényt. Ma már tudjuk, hogy Esterházy tevékenyen kivette a részét az üldözött zsidókat menekítő akciókból is.

(22.50)

Segített nekik elbújni, s közel ezer zsidó megkeresztelését megszervezve, megmentette őket az üldöztetéstől.

További történet: 1945 elején a közben Moszkvában megalakult új szlovák kormány Kassára tette át a székhelyét. A kormányprogram a csehek és a szlovákok egyenjogúságát hirdette meg, miközben a németeket és a magyarokat kollektív háborús bűnösökké nyilvánította. A köztársaság területén található összes német és magyar iskola azonnali bezárását rendelte el. A magyar iskolák bezárása következtében közel 100 ezer magyar gyermeket megfosztottak attól, hogy anyanyelvén tanulhasson. Beneš elnök 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő.

A rendeletek szinte az élet valamennyi területén hátrányosan érintették a magyarokat. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket.

A hatalom nyílt nacionalizmusának megnyilvánulása volt a pozsonyi magyarok kitelepítése 1945 májusában. Egy, az első köztársaságban alkotott törvényre hivatkozva a pozsonyi magyarok döntő többségét kikergették lakásukból, és a Duna jobb partján fekvő Ligetfalun kialakított táborokba zsúfolták őket. Itt a táborba zárva vagy közmunkára ítélve tartották őket hónapokon keresztül, míg végül a táborokat 1945 augusztusában felszámolták.

A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán újból megkezdődött a munkaerő-toborzás. Mivel a szlovák vidékekről sokan települtek át önként az elnéptelenedett cseh határszélre, a hatóságok abban reménykedtek, hogy a magyarok is követni fogják őket. A magyarok között azonban csak elvétve akadtak önként jelentkezők, így a kormány ismét az erőszakhoz folyamodott. A szlovák telepítési hivatal által kidolgozott elképzelések szerint Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy átcsoportosítására sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt, férfiakat, nőket, gyerekeket, öregeket szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválasztották az igényelt munkaerőt. Innentől kezdve már minden a gazdák emberségén múlott.

A mai adatok szerint összesen 220 faluból vittek el magyarokat, akik 6602 házat és majdnem 4 ezer hektár termőföldet hagytak maguk mögött. A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam az úgynevezett bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben csupán a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig annak tulajdonosai is. A bizalmiak nagy része volt partizánokból, az északi járásokból dél-szlovákiai kolonistáknak jelentkezőkből állt. Ezek sokszor már a deportálások végrehajtása előtt megjelentek a kiszemelt házaknál, és végignézték azt, hogyan hurcolják el a magyar családokat.

A lakosságcsere azután vetődött fel a cseh vezetésben, miután a potsdami konferencia elutasította a magyarok egyoldalú kitelepítését. A Szovjetunió beható támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket. Ezzel visszaélve, a cseh bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, és végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akiknek háborús bűnösként kellett volna elhagyniuk szülőföldjüket.

A lakosságcsere 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. Az áttelepítésnél 76 616 magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét. Óriási különbség mutatkozott a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal és 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött.

Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a szlovák-magyar határt. A háború befejeztével a múlttal való leszámolás legfontosabb eszközei a háborús bűnösöket elítélő perek voltak. A szlovákiai magyar kisebbséget aránytalanul sok per sújtotta, hiszen a perek megkonstruálói így akarták elérni, hogy a lakosságcsere-egyezmény értelmében minél több magyart tudjanak Magyarországra áttelepíteni. Természetesen a perek a korabeli nacionalista propaganda eszközei is voltak, mivel a magyarság bűnös szerepét próbálták dokumentálni, ezért sorozatban fogták perbe a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A sokszor tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt a legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé.

A szlovák nemzetállam kialakításának egyéb eszközeitől, a lakosságcserétől, a deportálásoktól és a reszlovakizációtól nem lehet különválasztani a felvidéki magyar települések nevének megváltoztatását. Az 1948 nyarán napvilágot látott rendelet célja Dél-Szlovákia etnikai képének megváltoztatása, magyar jellegének eltüntetése volt. A 946. számú rendelettel összesen 710 település nevét változtatták meg, amelyek nagy része magyar nyelvterületen volt található. A deportálásból hazatért magyarok vagyonjogi helyzetének rendezése még évekig eltartott, és máig negatív következménye van.

A jelenlegi helyzet sem megnyugtató. A szlovák politikai közéletben a durva, nacionalista, magyarellenes irányzatú pártok támogatottsága igen erős. A külső máz, amely megkísérli a demokrácia benyomását sugározni, azonnal lepereg, és az alatta rejtőző valódi benső, az őshonos magyarok elleni uszítás, az esetenkénti erőszak és a magyarok törvény előtti egyenlőtlenségének esetei, a gyűlölködő nacionalizmus és az erőszakos beolvasztási kísérlet folytonossága a valódi belső tartalom. A Beneš-dekrétumokhoz való görcsös ragaszkodás, az afeletti európai szemet hunyás az Unió szégyene, egyben jó példája a kettős mérce alkalmazásának esetére az EU életében. Dr. Juhász Imre véleménye szerint, aki az EU-ban napirendre tűzette a Beneš-dekrétumok kérdését, a dekrétumok egy része összeegyeztethetetlen az uniós alapszerződéssel és az alapjogi chartával, ennek ellenére a szlovák parlament 2007-ben, már uniós tagállamként megerősítette sérthetetlenségüket, mintegy kőbe vésve azokat az emberijog-sértéseket, amelyek 1945-ben az akkori Csehszlovákiában élő magyarok és németek ellen irányultak. A Beneš-dekrétumokat nem szabad egyfajta jogtörténetként szemlélni, hiszen nagyon sok tekintetben ma is az élő jog részét képezik, például a szlovák háborús bűnösök büntetlensége és a dekrétumok következményeit ma is elszenvedi a felvidéki magyarság, akárcsak a '40-es éveket követően. Az Európai Uniót jellemzi, hogy szava sem volt eddig a kollektív bűnösség elve alapján készült jogszabályok szlovákiai megerősítése kapcsán.

A szülőföldjükről erőszakkal elűzött honfitársaink emléknapjának törvényi elfogadása nemes cél, egyben erkölcsi támogatást is jelent a hazájuktól elszakított területen jelenleg is élő magyarok minden küzdelméhez. Kérem képviselőtársaimat, támogassák a törvényjavaslat elfogadását.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, Szalay képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! A képernyőről leolvasom a 15 perces időkeretben történő felszólalások sorrendjét. Elsőként Szávay István, őt követi Zsiga Marcell, majd Szili Katalin képviselő asszony, utána Staudt Gábor, Ferenczi Gábor, Varju László és Gaudi-Nagy Tamás, valamint Mile Lajos képviselő urak.

Szávay István képviselő úrnak adom meg a szót.

SZÁVAY ISTVÁN (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Akkor engedjék meg, hogy most akkor egy kicsit részletesebben is kifejtsem az azóta sajnos alapvetően nem változott véleményemet a javaslatról.

Azt mindenképpen szeretném az elején természetesen leszögezni, mind a magam, mind a Jobbik-frakció nevében, hogy megfogalmazott vagy megfogalmazandó kritikáink semmiképpen sem a szándéknak szólnak, azt hiszem, hogy a szándék nemes és alapjában támogatható lenne. Azt hiszem, mindnyájunk számára megrendítő volt hallgatni ezt a visszaemlékezést, nem az előzőt, bocsánat, azt kevésbé, hanem az előterjesztő képviselőtársam szájából elhangzó visszaemlékezéseit, ugyanis egy máig ható problémáról, egy máig fájó sebről van szó, hiszen a tárgyalandó határozati javaslatban érintetteknek egy jelentős része szerencsére még a mai napig is velünk van, kisgyermekként vagy fiatalként élte meg azokat a borzalmakat, amelyek a felvidéki magyarságot 1945-öt követően érték.

(23.00)

Az első problémánk azonban a javaslattal, és kénytelen vagyok sajnos erről beszélni, mert ebben a formában ez a javaslat önmagában nem elég, kedves képviselőtársaim. Ez a javaslat egyetlenegy problémát emel ki annak a 4-5 évnek a kálváriájából, amely a felvidék magyarságot sújtotta. Ráadásul ez a kitelepítés kérdése, a lakosságcsere-egyezményben elrendelt kitelepítés kérdése ugyanis. Mint ahogy itt elhangzott már Kovács képviselőtársam szájából, aki a bizottság álláspontját fogalmazta meg, nem véletlen van az, hogy a bizottsági ülésen kormánypárti képviselőtársaim, Csóti György képviselő úr is megfogalmazta azon véleményét, hogy talán egyrészt érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy kell-e külön minden régióra valamilyen megemlékezést tartani, hiszen a XX. században, de ha csak a II. világháborút követő, vagy a II. világháború utolsó éveit és az azt követő esztendőket nézzük, bizony, szinte minden környező országban az elcsatolt magyar közösségeket nagyon komoly traumák, megpróbáltatások, üldöztetések érték.

(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Lehetne itt, sőt talán érdemes lenne arról is beszélni, hogy mit műveltek a vasgárdisták Erdélyben, számos alkalommal szó volt már a délvidéki vérengzésekről, a Szovjetunióba kényszermunkába hurcolt kárpátaljai magyarokról; ők talán valamennyire beleérthetőek abba a megemlékezésbe, vagy abba az emléknapba, amiről korábban beszéltünk, a Szovjetunióba hurcolt magyar foglyok emléknapjába. Itt mégis természetesen másról van szó Kárpátalja esetében, és Felvidéken is egy csomó borzasztó dolog történt 1945 után, amiből egy volt csak a lakosságcsere-egyezményben foglalt kitelepítések ügye, amit itt részletesen az előttem szóló képviselőtársam vázolt. Arról nem is beszélve, és erről kénytelen vagyok beszélni, és akkor itt van egypár kérdés, amiket szeretnék Molnár képviselő úrnak föltenni, és hogyha úgy gondolja, akkor legyen kedves, válaszoljon rá.

Nagyon sokat lamentáltam magamban azon, hogy ezt a pusztán néhány mondatos javaslatot pontosan és logikailag jól értelmezem-e. Végül is arra jutottam, hogy valószínűleg nem az én készülékemben van a hiba, ugyanis az 1. pont és a 2. pont első bekezdése számomra logikailag nem passzol össze. A javaslat 1. pontja azt mondja, hogy "Április 12-ét, a lakosságcsere-egyezményben a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdő napját országgyűlési emléknappá nyilvánítja." A 2. első bekezdésében pedig arról van szó - egyfajta indoklása vagy következtetése nyilvánvalóan az első bekezdésnek -, hogy "Az Országgyűlés szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített százezer fős magyarságról." A kettő nem ugyanaz, képviselőtársaim, a lakosságcsere-egyezmény nem a Beneš-dekrétumokból következik.

Most nem szeretnék nekiállni itt történészkedni - azt megtették már mások itt előttem -, fontos dolog lenne egyébként megemlékezni a Beneš-dekrétumok következtében elűzött és kitelepített magyarokról is, ez például az egyik kritikánk, de ez nem ugyanaz, mint ami a lakosságcsere-egyezmény. A lakosságcsere-egyezmény egy kétoldalú államközi szerződés volt, amelyet Magyarország kétségkívül a Szovjetunió erős diplomáciai nyomására írt alá, de a lakosságcsere-egyezmény megkötésének ténye a Beneš-dekrétumokból nem következik. A Beneš-dekrétumokból következett több tízezer magyar azonnali kiutasítása Csehszlovákia területéről.

Azokat, akiket azonnal háborús bűnösnek bélyegeztek, illetve akikről köztudott volt, vagy a hatóságok bizonyítva látták, hogy tevékenyen közreműködtek a megszállókkal, a szlovák fasiszta államgépezettel, azonnal kiutasítottak több ezer, több tízezer - nem néztem ennyire pontosan utána, úgyhogy bocsánat, nem tudok nagyon pontos számokat mondani, de azt hiszem, lehet mondani, hogy több tízezer - olyan magyart azonnal kiutasítottak a kassai kormányprogram elfogadását követően, akik 1938. november 2. után költöztek a Felvidékre, köztük az én nagymamámnak a nővérét és az ő férjét is, akik Rozsnyóra mentek egyébként tanítani. Mindenkit kiutasítottak, akik a Felvidék déli részének '38-as visszacsatolását követően, jellemzően akik az államigazgatás alkalmazottaiként, hivatalnokokként vagy tanárokként érkeztek a Felvidékre.

Ez lehet, hogy nem volt annyira mélyen gyökerező szörnyűség, mint mondjuk, több száz éve felhalmozott családi vagyont vagy szülőföldet ott hagyni, de azoknak a családoknak, akiknek egyik napról a másikra kellett egy szál batyuval meg 50 kilónyi cuccal elmenekülni, és otthagyni az állásukat, akik közül egyébként sokan olyanok voltak, akik korábban, 1918 után vagy '18-ban menekültek el a Felvidékről, és '38-ban térhettek vissza, ez szintén egy jelentős réteg volt. A javaslat értelemszerűen ezekről az emberekről sem beszél.

Nincsen szó a Csehországba deportáltakról sem. Itt Kovács képviselő úr egy lehetetlen nagy számot mondott - azért 90 ezren, hál' istennek nem voltak, a történettudomány 40-45 ezer főről tud nagyjából, de ez lényegtelen, ez nem kisebbíti a probléma lényegét -, több tízezer embert, akkor mondhatjuk így, csehországi kényszermunkára elüldöztek. Aztán az, hogy ezeknek mi lett a sorsa, közülük is voltak, akiket utána kitelepítettek, tehát még adott esetben többszörösen sújtották őket az akkori hatóságok.

Tehát számos olyan kérdés van, ami ebben a javaslatban nincsen benne. Ezt pontosan tudta ön is, Molnár képviselő úr. Azt mondja meg nekem, legyen szíves, a zárszavában, hogy mi történt az elmúlt háromnegyed évben. Ön saját magával szemben volt kritikus, amikor erről a javaslatról előterjesztőként beszélt. Elmondta azt, hogy ez még kiegészítésre szorul, gondolkodni szeretne rajta, aznap napirendre volt véve az Országgyűlés ülésén, aznap levettük róla, hogy ez majd továbbgondolásra kerül. Mi lett ezen továbbgondolva? Az égvilágon semmi. Elmondta most az előterjesztői expozéjában, hogy tisztában van vele, hogy ez egy hosszú folyamat első lépése. Akkor az elmúlt háromnegyed évben ebben a hosszú folyamatban miért nem történt előrelépés, képviselő úr?

A másik, amit ön itt mondott, hogy a kormány elkötelezett abban az ügyben, hogy a kárpótlás ügyével foglalkozzon, illetve pontosan úgy fogalmazott, hogy minél előbb foglalkozzon ezzel a kérdéssel, minél előbb, képviselő úr. Miért nem lehet ezzel a kérdéssel, vagy miért lehet foglalkozni fél vagy egy év múlva - mondjuk, a választások előtt -, és miért nem lehet vele foglalkozni most, képviselő úr?

A másik, amit nem feltétlenül önnek rovok fel, de erről is kell beszélni, lehet, hogy inkább magasabb rendű szempontok vagy fontos elvtársak döntöttek erről a kérdésről, hogy vajon éppen miért ma, a mai napon, most, november 13-án tárgyaljuk a tavaly márciusban felfüggesztett és egyébként egy szó változtatás nélkül visszahozott javaslatát. Ezekkel a javaslatokkal, képviselőtársaim, kedves kormánypárti képviselőtársaim, önök az elmúlt másfél évben rendre, folyamatosan akkor éltek egyébként, amikor valami egész más kérdésről akarták elterelni a figyelmet. Hogyha ezen elgondolkodok, képviselő úr, hogy miről kellene elterelni a figyelmet, akkor két dologról lehet: a kormány teljes és totális nemzetpolitikai csődjéről, a totális szlovákiai külpolitikai csődjéről, arról, hogy 2,5 év alatt, képviselő úr, ezt ön is pontosan tudja, vagy álljon föl, és akkor mondja meg, legyen szíves, hogy az elmúlt 2,5 év alatt mit tett a kormány érdemben a Felvidéken jogsérelmet nem '45-47-ben, hanem az elmúlt 5 meg 10 évben jogsérelmet szenvedett magyarok érdekében mit tettek konkrétan?!

Amikor ezt a kérdést fel szoktam tenni, akkor Németh Zsolt meg Győri Enikő nekiáll itt hadoválni Duna-stratégiáról, Ipoly-hidakról meg közép-európai együttműködésről, de arról nincsen szó, hogy mit csináltak. Múlt héten volt a magyar-szlovák kisebbségi vegyes bizottság ülése, képviselőtársaim, a múlt héten szerdán vagy csütörtökön, és a kisebbségi vegyes bizottság ülésén egyetlenegy szóval nem kerültek fel a jogsérelmi ügyek, azok az ügyek, amelyeknek a megoldását a felvidéki magyarság, a ma élő felvidéki magyarság önöktől várja. Szó nem volt a DAC-szurkolók több évvel ezelőtti megveréséről, Malina Hedvig ügyéről, és természetesen egy árva szó nem hangzott el most sem a kisebbségi vegyes bizottság ülésén az állampolgárságuktól most - nem '45-46-ban, meg a Beneš-dekrétumok, hanem most -, Fico törvényei miatt megfosztott magyarok sérelméről.

Nagyon szép dolog kitüntetni Gubik Lacit, nem tudom, milyen díjakkal, meg egy 100 éves idős nénit színpadi kellékként használni - és ezzel nem őt kívánom minősíteni, elnézést kérek tőle -, olcsó politikai haszon... (Kontur Pál: Szégyen! Szégyelld magad!) Ez a szégyen, ez szégyen, képviselőtársam! (Kontur Pál: Nem is tudod, mit mondasz! Nem is tudod, hogy miket beszélsz!)

(23.10)

Az a szégyen, hogy egy idős, százéves hölgyet kellékként használnak egy politikai rendezvényen, de a problémájával nem foglalkoznak. (Dr. Stágel Bence közbeszól.) Ilonka néni kapott... Elmondja majd, képviselő úr, hogyha befejeztem, és akkor nyomott gombot. Lehet azt mondani, ami a bizottsági ülésen is egyébként elhangzott, akkor is kiabáltak, hogy szégyen, amit mondok. A semmittevés és a szemfényvesztés a szégyen, amit csinálnak!

Ilonka nénit nem egy színpadra kellene fölhúzni a magyar miniszterelnök mellé, meg kitüntetéseket adni neki, hanem a problémáját kellene megoldani. Vissza kellene neki adni a választójogát, az állandó lakcímét, az állampolgárságát meg az egészségbiztosítását. Ezt várnák a felvidéki magyarok ma önöktől, kedves képviselőtársaim. Ehelyett itt van előttünk egy javaslat - a jó szándékát nem elvitatva, egyébként ezt szeretném hangsúlyozni -, amely a felvidéki magyarság 70 évvel ezelőtti kálváriáinak ráadásul csak egyetlenegy elemét emeli ki, és erről beszélünk, hozzátéve, amit az előbb elmondtam, hogy maga a javaslat sem egységes, egy csomó kérdés hiányzik belőle, ráadásul gyakorlatilag ellentmondás van annak az 1. és a 2. pontja között.

A másik a kárpótlás kérdése, amire akkor szeretnék megint visszakanyarodni, képviselő úr. Ön azt nyilatkozta tavaly márciusban, ez több helyen megjelent a sajtóban - nem tudom pontosan idézni -, hogy reméli, hogy hamarosan el fog jönni az ideje annak is, hogy a kárpótlással foglalkozzunk, és reméli a képviselő úr, hogy önmaga is részese lehet ennek a kérdésnek.

Képviselő úr, ha ezt fontosnak tartja, akkor kérem, hogy támogassák azt a módosító javaslatunkat, amit Gaudi-Nagy Tamás képviselőtársammal be is nyújtottunk, és amit majd részletesen fog ismertetni, amely ezt az országgyűlési határozati javaslatot, amely egyébként fideszes logikára jellemző módon csak a szimbólumok terén mozog, és gyakorlatilag semmilyen konkrétumot vagy cselekvést nem fogalmaz meg, főleg nem szólítja föl a kormányt gyakorlatilag az égvilágon semmire. Tehát mi benyújtunk egy módosító javaslatot, amely arról szól, hogy az Országgyűlés felkéri a kormányt - finoman fogalmaztunk direkt, tehát nem erősek a kötelezettségek -, hogy vizsgálja meg a kitelepítettek kárpótlásának lehetőségeit, és gondoskodjon a jóvátétel mielőbbi végrehajtásáról. Úgy gondolom, hogy ha önnek őszinték a szándékai ezzel kapcsolatban, képviselő úr - és természetesen ebben nem kételkedem -, hogy a kárpótlás kérdését minél hamarabb napirendre kellene venni, és ennek a munkának ön is szeretne részese lenni, akkor tisztelettel kérem, hogy előterjesztőként támogassa majd ezt a javaslatunkat.

Még egy dologra hadd utaljak azért ezzel a javaslattal kapcsolatban, amit egy picit óvatosan mondtam el a múltkori bizottsági ülésen, de kénytelen vagyok ezt a kérdést idehozni, ha már egyszer kitelepítésekről beszélünk. Ezzel szemben, ami itt elhangzott, volt Magyarországról is egy kitelepítés, persze. Ez a kitelepítés önkéntes volt, nyilván ezt is tudjuk, de ezzel a kitelepítéssel, a magyarországi szlovákok kitelepítésével is több tízezer, gyakorlatilag szlovákul egyébként nem tudó, a szlovák identitásához nem vagy alig kötődő magyar hagyta el a szülőföldjét, jórészt azért, mert elhitte azt a hazug propagandát, amivel a csehszlovák hatóságok őket félrevezették. Aztán utána már nem térhettek vissza, hiába szerettek volna, mikor rájöttek, hogy nincs tejjel-mézzel folyó Kánaán a Felvidéken se. Tehát én ezeket az embereket is vagy ezeknek a csoportoknak egy részét is - elnök úr, egy perc hosszabbítást kérnék szépen tisztelettel - egyébként áldozatnak, itt a Kárpát-medencei magyarságot itt a második világháború végén és az azt követő években sújtó tragédiák egyik áldozatának tekintem.

Összességében tehát annyit szeretnék elmondani, hogy a magam részéről a tartózkodó álláspontomat fenn fogom tartani, és a Jobbik-frakció számára is ezt fogom javasolni, még egyszer mondom, nem azért, mert ne tartanánk fontosnak, hogy nemzeti tragédiákról, a külhoni magyarságot vagy egyes nemzetrészeinket ért tragédiákról megemlékezzünk. De ez a javaslat ebben a formában egy részletet ragad ki, még azt sem jól szabályozza, és ebben a formában, ilyen módon nem tartjuk alkalmasnak arra, hogy azt a célt, amit eredetileg szolgál, nevezetesen azt, hogy a '45 után a felvidéki magyarságot ért jogfosztásokról és a szenvedések áldozatairól megemlékezzen, ez a javaslat ebben a formában nem tudja betölteni.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps a Jobbik padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Az írásban előre bejelentett felszólalások végére értünk.

Most a normál időkeretben felszólalásra jelentkezett képviselők számára adom meg a felszólalási lehetőséget. Felszólalásra következik Szili Katalin képviselő asszony, független.

DR. SZILI KATALIN (független): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, képviselőtársaim, hogy a nemzeti összetartozás bizottsága tagjaként, alelnökeként is néhány gondolattal magam is hozzájáruljak képviselő úr országgyűlési határozattervezetének a vitájához.

Azt gondolom, hogy mindannyian egyetérthetünk ezen padsorok között abban, hogy emlékezni és emlékeztetni felelősség, ugyanakkor nekünk kötelességünk is.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy az előttem szóló képviselőtársam is jelezte, számos példa van már arra, ami a XX. század történeteiben, rémtörténeteiben, emberi sorsok megnyomorításában valóban számunkra azt az erkölcsi kötelezettséget írja elő, hogy mi a megtiport méltóságot próbáljuk meg visszaadni, s tegyük meg azokat a gesztusokat, amelyek néhány évtized távlatában is ezeket elősegítik.

Tisztelt Képviselőtársaim! Elnök Úr! Azt mindannyian tudjuk, hogy kollektív bűnösség elve alapján megbélyegzett tömegekről van szó. 65 évvel ezelőtt áprilisban indultak el azok az első vagonok, amelyek a magyarságot szülőföldjükről elűzték, a Felvidékről, tisztelt képviselőtársaim, ahogy képviselő úr a határozatában utal rá, a Beneš-dekrétumok következtében, hiszen az első lépcső éppen 1945-ben a Beneš-dekrétumok elfogadása volt, amelynek sajnos a retirálására a mai napig nem került sor. Így én úgy gondolom, hogy azoknak az embereknek a meghurcolása, akik ezen dekrétumok miatt a szülőföldjükről elűzettek, mindenképpen a szimbolikus térben is meg kell tennünk azokat a gesztusokat, amik nemcsak - ahogy képviselő úr fogalmaz - a tárgyilagos feldolgozást, történetek bemutatását jelentik, hanem valóban egy emléknappal a szimbolikus térben teszünk értük és teszünk gesztust.

Tisztelt Képviselőtársaim! Föltenném a kérdést, hogy elegendő-e ez. Hozzáteszem, szükséges, ahogy önök is fogalmaztak, nem elégséges feltétele annak, hogy valóban feledtessünk mindent, ami a XX. század történetében nem éppen az arany lapokra, hanem inkább a szégyenfoltok közé tartozik.

Éppen ezért abban a vitában, ami itt elhangzott, és amire államtitkár úr utalt, ez a kárpótlás kérdése, el kell hogy mondjam, képviselőtársaim, a 22 év alatt több alkalommal volt arra kísérlet, levelezés, erőfeszítés, hogy a kárpótlás történjen meg.

Tisztelt Képviselőtársaim! 65 év telt el. Én azt hiszem, hogy önmagában az, ami a namuri 17 ezer kárpótlási igényt jelenti, láttatja azt is, hogy ezen a területen óriási hátralékkal állunk szemben, és azért egy zárójeles megjegyzésként hozzáteszem, hogy nyilvánvalóan magunk is annyit követelhetünk, amit egyébként mi magunk megteszünk ezen a területen, főleg - ahogy éppen előterjesztő képviselő úr utalt rá -, hogy a csorba-tói egyezmény is tartalmazza ezt a kötelezettséget.

Vannak olyan civilek, egyházi személyek, akik, meg kell hogy mondjam, időnként számomra is pironkodásra adnak okot, akik ugyan nem magyarként, de mégis szívügyüknek érzik azt, hogy ezen a területen tegyenek. Eddig minden kormánynak az volt az indoka, hogy nem felbecsülhető a kár, nem tehető meg. Én azt hiszem, képviselőtársaim, azzal, amit az előterjesztésben a képviselőtársam megtett, az ennek egy része.

Így Molnár Attila képviselőtársam előterjesztésével kapcsolatosan én azt gondolom, hogy érdemes lenne a 2. pont második bekezdésében utalni arra is, hogy nemcsak a közösségüktől és állampolgárságuktól fosztották meg ezeket az embereket, hanem a vagyonuktól is.

(23.20)

Nagyon remélem, hogy képviselő úr befogadó lesz arra, hogy egy olyan módosító indítvánnyal éljünk, amely azt fogalmazza meg, hogy tisztelettel adózik azon családoknak, akik vagyonuktól, közösségüktől megfosztva, a szülőföldjükről elűzve kemény akarással otthont teremtettek maguknak, hiszen ők nemcsak a szülőföldjüket kellett hogy elhagyják, hanem azoktól a javaktól is megfosztattak, amiket kemény munkával, életük munkájával teremtettek meg. Tisztelettel kérem államtitkár urat és a kormányt is, hogy ha már ezt a mulasztást 22 éve hurcoljuk magunkkal, akkor éppen azért, mert 65 év eltelt, és ahogy az idő múlik, képviselőtársaim, úgy enyésznek el azok a lehetőségek is, amelyek ezeknek a lépéseknek a megtételére még lehetőséget nyújtanak.

Képviselő úr, én támogatom az ön határozati javaslatát, ezt a bizottsági ülésen is elmondtam, de egyrészről az 1. és a 2. pontban a lakosságcserének, illetőleg a Beneš-dekrétumoknak mint olyan határozatoknak, amelyek önmagukban az elűzetést jelentették, a kicsiszolására fogok javaslatot tenni, másrészt a vagyontól történő megfosztásra való utalást is javasolom beletenni ebbe a határozatba.

Képviselőtársaim, engedjenek meg nekem még két megjegyzést, ezeket megtettem a bizottsági ülésen is. Egyrészt lehet, hogy jó lenne - bár már igencsak késő van -, ha itt ülnének azok a szervezetek, amelyek a képviselő úrnál e tárgyban kezdeményezést tettek. Másrészt én meg szoktam jegyezni ezeknél az előterjesztéseknél, hogy sokkal elegánsabb lenne, ha ezek ötpárti javaslatként kerülnének a Ház elé, hiszen kiküszöbölnék az olyan jellegű vitákat, amiket időnként mi magunk is lefolytatunk, és nyilván mi magunk is gyarlók vagyunk, másfajta indíttatással, szemlélettel és egyebekkel, viszont ezek a kérdések megérdemlik azt, hogy a magyar parlament egységesen sorakozzon fel mögöttük, ezzel nyilván nem kisebbítve azt az érdemet, amit Molnár Attila képviselőtársam ebben a kérdésben mint kezdeményező tett. Erről a következő napirendünknél is fogok szólni, hiszen ezek akkor elegánsak és akkor szépek, ha valóban mindannyian ezeken a pontokon egyet tudunk érteni, hiszen - hangsúlyozom még egyszer - nem lehet más a célunk, mint az, hogy megtörténjenek azok a gesztusok, amelyek ezeknek az embereknek vagy a hozzátartozóiknak a megtiport méltóságát vissza tudják adni.

Képviselőtársaim, elnök úr, köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő asszony. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Staudt Gábor képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

DR. STAUDT GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egyrészről örömünket kell kifejezni, hogy napirendre került mind a német kitelepítések kérdése, mind a Felvidékről kitelepített magyarok kérdése. Viszont abban a körülményben csatlakozni szeretnék Szávay képviselőtársamhoz, hogy bár gesztusnak jó és szép, és nagyon örülünk neki, hogy foglalkozunk ezzel, de borzasztóan kevésnek érezzük. Borzasztóan kevésnek érezzük, hiszen itt tulajdonképpen egyfajta megemlékező nyilatkozatról van szó. Azt láthatjuk, hogy az egész javaslat szellemisége, az, hogy itt valamiféle történelmi távlatokból tekintünk az eseményekre, ami szerintem ebben az esetben félrevezető és csalóka, hiszen - ahogy azt el fogom mondani - nem történelemről, hanem a velünk élő jelenről van szó, és nemcsak megemlékezni kellene ezekről, hanem harcolni kellene ezek ellen és a jelenben tenni ellenük.

Miről is van szó? Ha már a javaslat nemcsak a lakosságcsere-egyezményről szól, hanem a beneši dekrétumokat is megemlíti, akkor el kell mondani - ami ennél a pontnál különösképpen igaz -, hogy nem elég megemlékezni, hanem tenni is kell, mert ezek a dekrétumok még ma is életben vannak, de nemcsak hogy életben vannak, hanem ezekre büszke is a cseh és a szlovák állam, és egyfajta jogutódként felvállalja ezeknek a dekrétumoknak nemcsak a szellemiségét, hanem a joghatását is. Ennek dupla vagy többszörös oka lehet. Egyrészről a magyarok megalázása, megalázásban tartása, másrészt pedig anyagi okai is vannak, hiszen ezek alapján nagyon tetemes kártérítést kellene fizetniük. Ezért gondolom azt, hogy bár a megemlékezés szép, de tovább kellene lépni, és valamit tenni kellene azért, hogy ezek a dekrétumok eltörlésre kerüljenek.

Nyilván vannak köztünk olyanok, akik olvasták ezeket a dekrétumokat és belenéztek a mélységeibe is. Nekem volt szerencsém betekinteni a dekrétumok szövegébe, és mondhatom, hogy ez a legdurvább, a legkeményebb kirekesztő és a történelem egyik legsúlyosabb faji szabályozása, amely ebben a formában jelen pillanatban is hatályos lehet.

Az előterjesztés indokolásában megtalálhatjuk azokat a mondatokat, hogy a beneši dekrétumok következményei mérgezik a szlovák és a magyar nép együttélését, hozzátéve, hogy a szlovákok és a csehek általi megerősítése ezeknek a dekrétumoknak az ő szuverén döntésük. Ők bármikor megtehetnék, hogy ezektől elhatárolódnak vagy valamiféle reparációt adnak, de úgy tűnik, hogy ezt a magyar félnek, a magyar külpolitikának kellene kikényszerítenie, azonban erre eddig képtelenek voltunk. Reméljük, hogy a jövőben valamiféle lépések történnek ebben az irányban.

De az indokolásban megtalálhatjuk azt a mondatot is - és ez már Európára vonatkozik -, hogy a parlamenti emléknap célja az lenne, hogy a magyarság elűzésével kapcsolatos érzelmek a helyükre kerüljenek, és a XXI. századi Európának rendelkeznie kell azzal a demokratikus eszköztárral, amely lehetővé teszi az elmúlt század hibáinak tárgyilagos, higgadt, ugyanakkor minden részletre kiterjedő felülvizsgálatát, a konklúziók levonását. Azt kell mondjam, hogy nem rendelkezik. Ha azt nem tudjuk elérni az Európai Unióban, hogy ezeket a dekrétumokat tekintsék semmisnek, vagy legalábbis szólítsák fel a cseheket ezeknek a dekrétumoknak az elítélésére és a reparációra, akkor nem tudom, hogy miről beszélünk ma Európában és az Európai Unióban. Az előterjesztés szövegének is figyelembe kellene vennie, hogy egy olyan Európában és egy olyan Európai Unióban élünk, amelyben az alapjogok semmit nem érnek, a bizonyos népek elleni faji megkülönböztető, elüldöző, kisemmiző szabályok elfogadhatók, más népek esetében meg természetesen az apró sérelmek is fejlécre és naponta megemlékezésre kerülnek. Valami nincs rendben az Európai Unióban!

Szerintem ennek a javaslatnak az indokolásában sem lenne helye a XXI. századi Európa nagy, magasztos szellemi örökségére és demokratikus eszköztárára hivatkozni, amikor egész egyszerűen azt látjuk, hogy a jelenben, a jelen politikai körülményekben ezzel nem rendelkezik. Nem is olyan régen volt szerencsém Brüsszelben az Európai Bizottság egyik magas rangú képviselőjét megkérdezni erről a témáról, nevezetesen: hogy lehet az, hogy van egy, az Európai Unió alapjogi chartájának nevezett, egyébként szép, hangzatos szlogeneket és alapjogokat tartalmazó nyilatkozata, amely a lisszaboni szerződés óta az alapszerződések rangjára emelkedett, ennek ellenére nem hatályosul, és van olyan ország, például Csehország, amely az utolsó pillanatban ez alól felmentést kaphatott. Biztos, hogy ehhez az Európai Unióhoz szeretnénk ebben a formában tartozni? Biztos, hogy a magyar külpolitika és a magyar parlament csak annyit tud elérni, hogy egy alapjogi chartának egyébként a világon a demokráciákban mindenhol elfogadott alapjogi tézisei se kerüljenek elfogadásra, ha ott magyarok vagy netalántán németek a sértett felek?

(23.30)

Ha ezek után csak egy emlékhatározatra telik, természetesen örülünk neki, hogy legalább ezzel elindultunk, de ha csak egy emlékhatározatra telik, és ezek után nem tudjuk azt elérni, hogy akár a Beneš-dekrétumok, akár az egyéb jogsértések legalább első körben kimondásra kerüljenek, akkor azt kell mondjam, hogy nagyon nehéz lesz a magyarság túlélését biztosítani a Kárpát-medencében. Ehhez kellene az Országgyűlésnek, a magyar külpolitikának és a kormánynak is a hathatós fellépése. Amíg olyan válaszokat kapunk, ahogy említettem, az Európai Bizottság magas rangú képviselőitől, mert megkérdeztem tőlük, hogy hogyan lehet, hogy ha itt mindenkire vonatkoznia kellene az alapjogi chartának és az alapjogoknak, akkor vannak, akik ez alól kivételt képeznek, homályos és ferdítő válaszok, hogy természetesen a jogok mindenkire vonatkoznak, de ennek ellenére érdekes módon az eredmények mást mutatnak

Nagyon szeretném kérni a kormánypárti képviselőket és a kormány jelen lévő tagját - mert csak Rétvári államtitkár urat látom, aki a kormányt képviseli -, hogy lépjünk fel ezekkel a jogsértésekkel kapcsolatban, és tegyünk végre valamit, hogy hatékonyan és hathatósan megtörténjen a reparáció. Egyébként hozzátéve, hogy az anyagi reparáció is, mert úgy tűnik, hogy addig eljutottunk a rendszerváltás után 20 évvel, hogy bizonyos határozatokat, amiket már meg kellett volna hozni nagyon régen, gesztusjelleggel meghoz az Országgyűlés. Megemlékezik bizonyos dolgokról, amikről már nagyon rég meg kellett volna. Viszont addig még nem jutottunk el, hogy ennek valamiféle anyagi reparációja is megillesse azokat, akik ezt elszenvedték.

Nagyon bízom benne, hogy a jövőben ezekre is sor kerülhet, mert enélkül - ahogy ezt Szávay képviselőtársam mondta - pusztán pusztába kiáltott szavak maradnak az ilyen határozatok, és egyébként az a bizalom, amivel az állampolgárok fordulhatnának az Európai Unió felé, az is elveszik, ha azt látják, hogy valakiknek mindent lehet, valakiknek a faji megkülönböztetést és a faji kirekesztést lehet alkalmazni nap mint nap; s ezt a magyaroknak nemcsak hogy tűrniük kell, hanem a magyar kormányzat és a magyar külpolitika semmilyen hathatós látható lépést nem tesz, csak állandóan hátrálásban és védekezésben van, és minden egyes, sikernek egyébként nehezen könyvelhető vagy pontosabban minden pofon nélküli napot sikernek könyvel el, mert tulajdonképpen a külpolitikánk részéről azt látjuk, hogy amelyik nap nem kapunk egy nagy sértést, és véletlenül nem törlik a magyarságba a környező országokban bele a lábukat, akkor azt már sikerként kell értékelni.

És itt lehetne akár a temerini fiúkról esetéről beszélni vagy a felvidéki eseményekről, amelyekkel kapcsolatban sajnos akárhány találkozó, akár miniszterelnöki szintű találkozó is megtörténik a különböző, külhoni magyarok lakta elcsatolt területeken, semmi nem történik és higgyék el, hogy a Fidesz-kormányzatot is a tettei és nem a szavai fogják megítélni. Nagyon kérjük, hogy a jövőben ne csak emlékhatározatokkal, hanem a jelenben a valós problémák megoldásán is dolgozzanak. Higgyék el, hogy ebben a Jobbik partner lesz, és minden olyan erőfeszítést eddig is megtettünk, ami nemcsak történelemként kezeli például a Beneš-dekrétumokat, hanem a jelenben küzd értük, és küzd azért, hogy ezek eltörlésre kerüljenek.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Kétperces felszólalásra következik Szávay István képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

SZÁVAY ISTVÁN (Jobbik): Köszönöm szépen. Ha már itt a miniszterelnöki találkozók kérdése szóba került, akkor őszintén bízom benne, hogy a héten, a napokban nálunk tartózkodó Nikolics szerb elnök számára fel fogják vetni a magyar kormányzat és a magyar diplomácia illetékesei azokat a súlyos problémákat, amelyek a délvidéki magyar közösséget érintik.

Mint ahogy sajnos egyébként ezek a kérdések nem kerültek szóba Orbán Viktor és Robert Fico szlovák miniszterelnök egyik találkozóján sem egyébként, sem Fico beiktatását követően Lengyelországban, sem néhány héttel ezelőtt, akkor, amikor Robert Fico átadta Pilisszentkereszten a magyarországi szlovákok központját, a Szlovák Házat.

Akkor azzal találkoztunk, és ezt a történetet szeretném most kontrasztba állítani egy kicsit ennek a javaslatnak a lényegével is vagy talán egy kicsit tartalmatlanságával, a következő történt ezen a találkozón, kedves képviselőtársaim. Szó volt energetikai együttműködésről, közös hídépítésről, amelyek nagyon fontos kérdések egyébként. A magyar miniszterelnök közölte, hogy nemzetpolitikai siker a magyarországi szlovák központ megnyitása. Én ezt egy picit nehezen tudom értelmezni, de ettől most tekintsünk el, hogy ez miért nemzetpolitikai siker, majd még meg is dicsérte Robert Ficót, hogy milyen ügyes a gazdasági válságkezelésben, és nagyjából ennyi, amit lehet tudni.

Arról nem volt szó, ami éppen aktuálisan a felvidéki magyarságot érinti, mint ahogy nem volt szó a Beneš-dekrétumokról sem, képviselőtársaim, tehát akkor, amikor ebben a javaslatban a Beneš-dekrétumokra hivatkozunk, amelyekről Staudt képviselőtársam szép ívben végigvezette, hogy hogyan és miért részesei még a mai európai jogrendnek és a cseh és szlovák jogrendnek, akkor látni kell azt is, hogy ugyanakkor azokban a kérdésekben, amelyekben lehetne érdemi lépéseket elérni (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.),vagy legalább fel kell önöknek vetni ezeknek a megoldását várva, azokban a kérdésekben lényegi előrelépés ugyanakkor nem történik. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Kétperces felszólalásra megadom a szót Staudt Gábor képviselő úrnak, Jobbik-képviselőcsoport.

DR. STAUDT GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen. Csak egy rövid kiegészítést tennék. Ráadásul a nyelvtörvénnyel kapcsolatban azt érjük meg, és szintén az Európai Unió kritikája, amit el fogok mondani, hogy azért büntethetnek meg embereket - alázhatnak meg és különböző szankciókkal sújthatnak -, mert a saját szülőföldjükön nemcsak hogy anyanyelvüket, hanem az Európai Unió egyik hivatalos nyelvét használják.

Hiszen a magyar ugyanúgy az Európai Unió hivatalos nyelve, mint a többi tagország nyelve. De akkor milyen Európai Unióban élünk? Ezekről kellene szólni akár a kétoldalú találkozóknak is. Amíg erre nem találunk valamiféle orvosságot és amíg a magyar külpolitika vagy akár a miniszterelnök nem ezekkel foglalkozik, addig az ott élő magyarok is úgy fogják érezni, hogy cserben hagyták őket, úgy fogják érezni, hogy tulajdonképpen egy-két szép szlogenen kívül semmi nem történt, és az Európai Unió sem hozott semhogy megbékélést, hanem tulajdonképpen azoknak a problémáknak, amelyek eddig is fennálltak, a megerősítését hozta, és egyfajta álságos, alapjogokra hivatkozással, demokratikus színben feltüntetve ugyanaz folyhat, ami folyt egyébként a 40-es évek végén.

A történelem most történik körülöttünk, tisztelt képviselőtársaim. Akár az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarokra vagy a nyelvhasználatuk miatt megbüntetett honfitársainkra gondolunk. Ha egy normális történelmi korban ezt a korszakot meg fogják nézni, akkor nem fogják érteni, hogy a magyar parlament vagy a magyar kormányzat hogyan hagyhatta azt, hogy állampolgárait most már állampolgárait a kettős állampolgárság folytán vagy az állampolgárságára jogosult személyeket, magyar testvéreinket így megalázzanak, és továbbra is másodrendű állampolgárként fogjanak fel az Európai Unióban. Köszönöm. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Kovács Ferenc képviselő úr, Fidesz-képviselőcsoport.

DR. KOVÁCS FERENC (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Egy más aspektusból szeretnék hozzászólni ehhez a vitához. Nagyon örülök, hogy ez a határozati javaslat idekerült. Azért örülök, mert ne felejtsük el, hogy a szocializmus évtizedeiben nem lehetett erről írni, még nyilvánosan beszélni sem.

Jobb lett volna 1990 után hamarabb, de végre idekerült a parlament elé ez a téma. Azt gondolom, hogy nemcsak azért fontos ez, hogy a magyar kitelepítetteknek állítsunk emléket, adjunk egy erkölcsi elégtételt, hanem egyáltalán, tegyünk valamit az ellen, hogy az 1945 utáni történelmünk a helyére kerüljön, a sok elhallgatás, megmásítás után legyen egy reális képünk, és tegyünk azért is, hogy erről a társadalom is tudjon. Különös tekintettel a fiatalokra.

Mert igenis ezzel a nemzettudat is nagyon komolyan sérült, és ha van a politikának, a mai politikusoknak felelősségük, az éppen az lenne, hogy ezért tenni kellene. Egyrészt tenni úgy, hogy lehet, elindítja, támogatja azt, hogy legyen végre egy tárgyilagos történészi feldolgozása ennek a témának, minden politikától, különösen aktuálpolitikai vagy pártpolitikai megfontolástól függetlenül, és tegyen azért, hogy ez legyen közkincs a társadalomban.

(23.40)

Épüljön be a nemzettudatunkba, mert ha megkérdeznénk egy közvélemény-kutatásnál, hogy ki mennyit tud a felvidéki kitelepítésekről, vagy tudja-e, hogy mit jelent a Beneš-dekrétum, attól félek, nagyon-nagyon rossz eredményre jutnánk. Ehhez persze nagyon jó lenne, ha lenne egy konszenzus, lenne a pártok között - hiszen ez nem is pártpolitikai kérdés - egy politikai konszenzus. Nagyon támogatnám azt, amit Szili Katalin mondott, hogy legyen egy ötpárti, vagy minden frakció támogatná ezt, de egyébként ezt megteheti majd a szavazáskor, illetve módosító javaslattal is tudja segíteni, hogyha nem tartja eléggé jónak ezt a javaslatot. Bár megmondom őszintén, én a jobbikos képviselői hozzászólások után ennek kevés realitását látom. Azt gondolom, hogy nagyon fontos lenne ezt a témát itt a parlamenti vita során is méltóan kezelni.

A másik, amit szeretnék elmondani, hogy itt természetesen örülök azért is, hogy a parlament elé került ez a téma, és a parlament tud állást foglalni ebben a kérdésben. Azt nem értem, hogy a kormányt kritizálják, hiszen Rétvári képviselő úr, a kormány képviselője elmondta a hozzászólásában, hogy a kormány is fontosnak tartja, és nem áll meg itt. Természetesen az nem egy olyan egyszerű dolog, de mindenképp kormányzati szerepkör, hogy ezt a különböző diplomáciai tárgyalásokon a kormány érvényesíteni tudja. Azt gondolom, hogy ez nem szándék kérdése, a szándék erre megvan.

Még megemlítenék egy harmadik területet, ez pedig az önkormányzatok, az egyes települések. Hiszen nemcsak Komáromban, hanem több más településen, így például Nyíregyházán is 1998 óta megemlékezünk a felvidéki magyar kitelepítettekről, és nem is akárhol, hanem a városháza falán van egy emléktábla, amit 1998-ban az akkori önkormányzati vezetés - és fontos azt is hozzátennem, hogy MSZP-s vezetés - tett fel, és azóta ott minden évben megemlékezésre kerül sor. Ez évben pedig e tábla mellé került felhelyezésre a Rákóczi Szövetség és a Trianon Társaság jóvoltából gróf Esterházy János táblája is.

Természetesen ez nem csak azt jelenti, hogy tárgyi emlékeket adjunk, viszont fontos az, hogy legyen egy hely, ahová elmegyünk koszorúzni, és tudjuk azt, különösen a fiatalok tudják, hogy miért koszorúzunk, mire emlékezünk, és az is fontos - ahogy ez a határozati javaslat célozza -, hogy legyen egy emléknap, amit az országban mindenütt, minden helyen ekkor tartunk meg. Nyilvánvalóan ezek után Nyíregyházán is ezen a napon fogunk emlékezni.

Hadd zárjam a felszólalásomat azzal a Babits-versrészlettel, ami a nyíregyházi városháza falán lévő táblán szerepel: "nem feledésben van orvosság, hanem / éppen az emlékezésben!", és az emlékezésért és a megemlékezésért - ahogy elmondtam - nagyon sokat kell még tennünk. Ez egy első lépés, amit remélhetőleg további követ majd.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Kétperces felszólalásra megadom a szót Szávay István képviselő úrnak, Jobbik-képviselőcsoport.

SZÁVAY ISTVÁN (Jobbik): Köszönöm szépen. Kovács képviselő úr, annyit szeretnék reagálni az ön által elmondottakra, hogy kicsit úgy érzem, minket kért számon vagy nekünk célozta azt a mondatát, ami úgy érzem, elég egyértelmű volt, hogy méltó módon kell hozzáállni egy ilyen témához. Nos, ennek a méltósága, hogy ehhez hogyan állunk hozzá, nem elsősorban rajtunk múlik, hanem az ott kezdődik, hogy milyen javaslatot és milyen egyeztetések után terjesztünk a parlament elé.

Mi ennek a javaslatnak ebbéli méltóságát tettük egyébként itt kritika tárgyává, másrészt meg talán ezt a méltóságot lehet, hogy kicsit jobban előrelendítené, ha kedves Molnár képviselőtársam is részt venne, mondjuk, a vitában, és nem csak a végén válaszolna rá - esetleg, ha fog válaszolni - előterjesztőként, amikor mi már nem tudunk reagálni azokra a kérdésekre, amelyek ehhez az egész ügyhöz való hozzáállásunkat alapvetően befolyásolják; amire egyébként ön is utalt itt, képviselő úr, és ön megint elmondta, hogy ez az első lépés.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy akkor egyrészt mik a következő lépések, ezek a lépések mikor következnek, és egyáltalán miért nem lehet akkor egyszerre több lépést megtenni. Miért nem lehet ebben a határozati javaslatban konkrétumokat lefektetni? Miért nem lehet ebben a határozati javaslatban a kormány számára feladatokat előírni? Mi beszélünk most egy dologról, ami szép, méltó és fontos, hogy 22 évvel a rendszerváltás után beszélünk erről, képviselőtársaim, de csak beszélünk. Ebből semmi nem fog következni. Ettől a hazafias érzések nagyon nem fognak még megerősödni senkiben. Természetesen ez méltó és szép gesztus azok irányába, akik személyesen megkeresték Molnár képviselő urat, meg akik konkrétan a felvidéki magyarság '45-öt követő jogfosztásának éppen ezekben a fejezeteiben voltak érintettek, amelyeket a javaslat kimond - a lakosságcsere-egyezmény -, de ezzel még nem vagyunk előrébb. Ezeket a lépéseket hiányoljuk, és jó lenne, ha akkor ebbe a vitába Molnár képviselő úr is becsatlakozna.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Mile Lajos képviselő úr, LMP-képviselőcsoport.

MILE LAJOS (LMP): Köszönöm szépen, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! Kicsit zavarban vagyok, hogy milyen hangfekvésben is kezdjem el ezt a hozzászólást. Azt gondolom, hogy mivel minden mindennel összefügg, nagyon változó érdeklődéssel hallgattam a határon túli magyarokkal kapcsolatos, külpolitikánkat illető felvetéseket vagy akár az európai integrációra vonatkozó felvetéseket is, nagyon szívesen folytatnék egy tartalmi vitát erről a képviselőtársaimmal, de ha megengedik, akkor inkább visszatérnék az eredeti javaslathoz, és arról szeretnék néhány dolgot elmondani.

Talán ott kezdeném, ahol dr. Kovács Ferenc abbahagyta. Valóban az vetődik fel először is, hogy kinek tartozunk a megemlékezéssel, kivel szemben van adósságunk, amikor a megemlékezésről beszélünk. Először is, és ezt ne feledjük el, minden aktuálpolitikai szándék vagy következtetés ellenére először is az áldozatoknak tartozunk ezzel, mindazoknak, akik ezt az időszakot megszenvedték. Voltak ennek halálos áldozatai is, és volt rengeteg megnyomorított ember, aki végiggyötrődte ezt az időszakot. Tehát az első mozdulat a kegyeleté ezekkel az emberekkel szemben.

A második halmaz, akiknek tartozunk ezzel, önmagunk vagyunk, a jelenünk, valóban. A nemzeti önismeret része az, hogy ezeket a dolgokat ne hagyjuk elfeledni, ne hagyjuk kiesni a közös emlékezetből, hiszen ezzel az önismeretünk sérül, ezzel mi magunk leszünk kevesebbek.

A harmadik természetesen a jövő nemzedéke, akiknek át is kell ezt adni tanulságul, és azért is, hogy ők is részeseivé váljanak ennek a kollektív emlékezetnek, amely egy nemzetet is képes összetartani.

Tehát ez a felelősség komolyságot igényel - azt gondolom - és megfelelő hozzáállást magához a gesztushoz is, amit most készül megtenni a parlament, tehát éppen ezért a Lehet Más a Politika és a saját nevemben is mi üdvözöljük ezt az előterjesztést, és támogatni fogjuk.

Csak pár mondat erejéig bonyolódnék bele ebbe a vitába, ami itt elhangzott. Azt gondolom, hogy amikor ezt az indítványt minősítjük vagy elemezzük, akkor persze azt is tudomásul kell venni, hogy itt nem egy történelmi elemzés konklúzióját olvassuk, ennek egészen más a szándéka. Rengeteg dolog kimaradt, azt gondolom, már csak a műfaj miatt is, mert nem minden fér bele, nem minden történelmi részlet és időszak fér bele egy ilyen természetű előterjesztésbe.

Számomra az 1. és a 2. pont között nincs olyanfajta összeférhetetlenség vagy olyanfajta kizárólagosság, mint amit Szávay képviselő úr említett, hiszen a Beneš-dekrétumok áldozatai és az úgynevezett lakosságcsere-egyezmény megszenvedői, egyben ez a két pont átfogja értelmezésem szerint, tehát nem egyikből következik a másik. Én ilyen mechanikus kauzalitást, ok-oksági viszonyt a kettő között nem feltételeztem, és éppen ezért nem is ért semmiféle csalódás, amikor egymás után olvastam a kettőt. Mert itt ha megnézzük a történelmi eseményeket - anélkül, hogy ennek a részleteibe belemennék -, valóban nagyon sokan voltak, akik a beneši politikának, a beneši dekrétumoknak voltak az áldozatai az úgynevezett kollektív bűnösség okán, és ebből fakadóan természetesen egy másik része ugyanennek az eljárásnak, akik az úgynevezett '46. február 27-én megkötött lakosságcsere-egyezménynek voltak az áldozatai.

(23.50)

Egy harmadik nagy csoport, 44 ezer főt mondanak nagyjából, ez a reális szám, akik Csehországba kényszerültek, akiket egyszerűen kényszerközmunkára deportáltak, elhurcoltak. Nem akarom ennek leírni a drámai részleteit, elég sokan elmondták itt, személyes élményeket is fölolvasva. Tehát ez a harmadik olyan tömeg, akik igenis, ennek a korszaknak megszenvedői voltak.

És még egy jelenségről ne feledkezzünk el, már csak annak illusztrálása érdekében sem, hogy milyen ördögi volt ez az időszak, az egész hatalom gondolkodásmódja mennyire sátáni volt. Volt egy úgynevezett reszlovakizációs - ki sem tudom mondani - időszak. Ez egy nagyon érdekes kísérlet volt. Nem akarom ezt bagatellizálni, de azért érdemes néhány mondatot vesztegetni rá. Azt találták ki a korabeli csehszlovák politikai vezetők, hogy végül is ez a reszlovakizáció nem jelent egyebet, mint azt, hogy a valamikor évszázadokkal ezelőtt különböző erőszakos hatások nyomán szlovákságukat elveszített szlovákoknak most itt felajánlják, hogy ismét fölvehetik a szlovák állampolgárságot, és ismét szlovákká nyilváníttathatják magukat. Nyilván itt egy megrettent, meggyötört népcsoportot akartak tovább fenyegetni, ezek voltak a felvidéki magyarok, és ezért cserébe felajánlották, hogy esetleg kiveszik őket a deportálandók listájáról vagy a kitelepítendők listájáról, visszakapják a tulajdonukat, tehát kíméletesebb eljárásban részesülnek, mint az átlag.

Természetesen ezeket az élethelyzeteket egyenként végig sem tudjuk mi innen gondolni, hogy milyen kényszerek lehettek ezek és miféle fenyegetettség, és arra pedig végképp nincsen semmiféle morális alapunk, hogy ítéletet mondjunk azok fölött, akik éltek ezzel a lehetőséggel. Az életükről volt szó, a megélhetésükről volt szó. Ez azt jelentette egyébként, hogy 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánították szlováknak.

Ezek a mennyiségi mutatók azt jelezhetnék, hogy mennyire sikeres volt egyébként ez a fajta homogenizáció vagy a nemzetállam egységesítésének ez a fajta idétlen és idióta módszere, de azt azért látni kell, hogy itt kényszerek, fenyegetések hatására született döntésekkel van dolgunk. És semmiféle okunk ezeknek az embereknek az elmarasztalására, sőt én őket is az áldozatok közé sorolom, sőt tegyem hozzá, hogy nagyon sokan közülük, akik ott maradtak, és mondjuk, éltek ezzel a lehetőséggel, éppen ők azok, akik lelkükben továbbvitték a magyarságtudatot, és később a saját önazonosságukat megtartva a lelkükben, segítettek tovább élni az ott élő magyarságnak. Ezt csak azért tettem hozzá, hogy a kép legyen árnyaltabb annál, mint hogy itt megpróbáljuk egyszerűsíteni és valamiféle kackiás, harcias, moralizáló síkra terelni a dologt, mert ez semmiféleképpen nem szolgálja az igazságot.

Tehát azért is fogjuk támogatni ezt a javaslatot... - annyi módosítást, egy módosító indítványt beadtam, elnézést a feledékenységért, hogy valóban azokról is meg kellene emlékezni, akiket Csehországba hurcoltak el, hiszen én őket is odasorolom az áldozatok közé, és ezt ajánlom az előterjesztő figyelmébe, kicsikét pótlandó a hiányt.

Tehát azt gondolom, hogy az áldozatok előtt mindenféleképpen meg kell hajtani a fejünket, és mindenképpen megérdemlik a megemlékezést, valamint példamutató az a csöndes, szívós kitartás, ahogy nagyon sokan nagyon könyörtelen és nagyon kegyetlen helyzetekben képesek voltak megőrizni az önazonosságukat. Mondom, ezeknek egy jó része csendben, alázattal viselte a sorsát, mindenféle harciaskodástól és mindenféle hőbörgéstől távol, csendben, a mindennapokban őrizték meg a méltóságukat és a magyarságukat. Tisztelet előttük.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Ferenczi Gábor képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport.

FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt évtizedekben először a trianoni igazságtalanság okán a magyar Felvidék romjain létrejött műállam, Csehszlovákia, majd ennek abszolút illegitim utódja, Szlovákia is mindent elkövetett annak érdekében, hogy a felvidéki magyarság a lehető legnagyobb mértékű népességfogyást szenvedje el. Idetartozik például az erőszakos asszimilálás, a reszlovakizáció, amikor az állampolgárságuk elvételével fenyegetett magyarok ezrei, hivatalos adatok szerint 326 679-en vallották magukat szlováknak, félve a számkivetettségtől.

Ugyanez zajlik manapság is a XXI. században az Európai Unió és a magyar diplomácia asszisztálása mellett, amikor a szlovák állampolgárságát vonják meg azoktól, akik visszakérik magyar állampolgárságukat. De idetartozik a szlovákok és a cigányok magyarlakta területre telepítése is vagy a megyei és járáshatárok szlovák érdekek szerinti átrajzolása, valamint a legkomolyabb jogsértés, a Beneš-dekrétumok.

1945. május 14-e és október 27-e között 143 dekrétum született, ebből 13 közvetlenül, 20 pedig közvetve érintette a két, kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot, a németeket és minket, magyarokat. Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. E rendelet megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami egyben a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, valamint az állami alkalmazásból való elbocsátást is jelentette.

Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, a magyar hallgatókat pedig kitiltották az egyetemekről. Feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, amelyekre cseheket és szlovákokat telepítettek. Már 1946-ban megindultak a tömeges deportálások, amelynek következtében 44 ezer személyt szállítottak Csehországba. Vagyonukat úgynevezett bizalmiak kapták meg, többségében volt partizánok és kolonisták.

Ezen tömeges deportálás eszköz volt a lakosságcsere-egyezmény kikényszerítésére, amely aztán 1947. február 27-én meg is született. Ennek értelmében ugyanannyi magyart szándékoztak áttelepíteni, mint amennyi szlovák önként Csehszlovákiába távozott. Ezenfelül hazánk köteles volt átvenni az úgynevezett háborús bűnösöket is. Ezt meglovagolva a csehszlovák igazságszolgáltatás tömegesen ítélte el a felvidéki magyarokat háborús bűntettekért, teljesen ártatlanul és jogtalanul.

A lakosságcsere végül aránytalanul folyt le. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. A hátrahagyott vagyon tekintetében is különbség mutatkozott, ugyanis 15 ezer kataszteri holddal és 4400 lakóházzal szemben, amelyet a szlovákok hagytak itt Magyarországon, 160 ezer hold, illetve 15 700 lakóház maradt a magyarok részéről a Felvidéken. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a csehszlovák-magyar határt. Ez a XX. századi magyar történelem egyik legnagyobb, méltatlanul keveset felidézett tragédiája.

Tisztelt Képviselőtársaim! Szívből örülök annak, hogy egy ilyen határozati javaslat fekszik az Országgyűlés asztalán, de mint oly sokszor elmondtam, oly sokszor elmondtuk már, ezek a javaslatok csak üres szavak, papírra vetett gondolatok csupán, ha nem követik valódi tettek. A magyar diplomácia 2010 után ugyanolyan megalkuvó euroatlantista befolyás alatt álló külpolitikát folytat, mint elődje. Az utódállamok játszanak a magyarsággal, és önök mindezt tétlenül nézik. A temerini fiúk ügye, az ukrán és szlovák nyelvtörvény elleni fellépés vagy éppen a honfoglalási emlékmű menetrend szerinti megrongálásának megakadályozása, a székely autonómiatörekvés máig megoldatlan feladat, és így van ez minden felvidéki problémával is.

(0.00)

A modern XXI. századi reszlovakizációs törekvések ellen semmit sem tesznek, a 2007-ben sérthetetlennek minősített és megerősített Beneš-dekrétumok pedig máig érvényben vannak. És bár ellentétes az Európai Unió alapjogi chartájával, az EU is tétlenül nézi, sőt már a Tokaj nevet is lassan engedélyezi számukra. Amíg a magyar diplomáciában nem történik radikális változás, amíg nevetnek törekvéseinken az utódállamok, amíg önök nem veszik észre, hogy az önök által emlegetett és erőltetett csendes diplomácia és együttműködésre törekvés süket fülekre talál, addig nem lesz változás, és az ilyen és hasonló határozati javaslatok pusztán pusztába kiáltott szavak maradnak.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Michl József képviselő úr, KDNP-képviselőcsoport.

MICHL JÓZSEF (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Én is üdvözölni szeretném a Kereszténydemokrata Néppárt, képviselőtársaim nevében Molnár Attila kezdeményezését. Azt gondoljuk, nagyon helyes lépést tett, amikor ezt a határozati javaslatot megfogalmazta. Akkor, amikor egy-egy ilyen szomorú történetre emlékezünk, akkor valóban úgy van, ahogy képviselőtársaim mondják, szinte mindennap lehetne valamilyen emléknapot kitűznünk, és biztos helyes is lenne, azt gondolom, folyamatosan mindenre emlékeztetni önmagunkat és egymást.

Természetes, hogy ezekben az emlékezetekben a dicső napoknak kellene többnek lenni, de ha már ilyen a történelmünk, akkor ebből kell erőt merítenünk, amit eleink megéltek. Én nagyon nagy örömmel veszem azt a kezdeményezést, amit képviselőtársam előterjesztett, már csak azért is, mert Tata városa, amelynek vezetője lehetek, 15 éves testvértelepülési barátságot ápol Szőgyénnel, a felvidéki kistelepüléssel, ahonnan egy egész utcára való családot telepítettek át. A szőgyéniek iránti tiszteletünket sok mindennel igyekeztünk kifejezni, most legutóbb azzal tudtuk megtenni, hogy Perényi Kornéliát, aki hosszú évtizedek óta áldozatosan terjeszti, építi és ápolja a magyar kultúrát Szőgyénben, a magyar miniszterelnök úr a javaslatomra a "Külhoni magyarságért" díjjal tüntette ki.

Minden esztendőben a csongrádi alapiskolában, Szőgyénben magyar nyelvi vetékedőt szerveznek kollégáim. Az idén tartottuk meg azt a 10. művészeti tábort, amelyre Erdélyből, a Felvidékről és Kárpátaljáról hívunk meg magyar gyerekeket, és a tatai gyerekekkel közösen az alatt az egy hét, 10 nap alatt nemcsak barátságok kötődnek, hanem egymás történelmi családjait is megismerhetik. Vannak olyan történések is az életünkben, amikor mi kapunk ajándékot, mint amikor Smidt Róbert szőgyéni fafaragó városunknak adományozott egy olyan nagy alakú fafaragást, amelyben emléket állít a magyar királyi III. Szent István honvéd gyalogezrednek. Ajándékát azzal egészítette ki, vagy éppen azért adta Tata városának, mert nagyapja is onnan, Tatáról vonult be ebbe a honvéd gyalogezredbe.

Akkor, amikor Staudt Gábor képviselőtársam azt mondja, hogy nem megemlékezni kellene, azt gondolom, talán ilyenekre is gondolt, hogy az életünk részévé kell tenni azt a kapcsolatot és azt az együttélést, amire a felvidéki honfitársainkkal együtt kötelességünk van. Persze, ezt a mostani határozatot nem Szlovákia számára hozzuk, hanem Magyarország számára, ezt saját magunk számára fogalmazzuk meg, ez csak ránk lehet érvényes. Nem ez ad lehetőséget arra, hogy a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban föllépjünk. Arra, azt gondolom, kellő mértékben és nagyon okos lépéseket téve Bagó Zoltán európai parlamenti képviselő úr vezetésével az ottani jobb érzésű magyar európai parlamenti képviselők elérték, hogy a petíciós bizottságban napirendre tűzzék, sőt ott is tartsák ezt a kérdést. Talán előbb-utóbb az Európai Unió hajlandó lesz a kettős mércét elfeledve más módon gondolkodni rólunk is és lépni.

Én ebben bízom akkor, amikor ezeket a híreket kapjuk, és abban bízhatunk, hogy ezekkel a lépésekkel pedig, amelyeket mi tudunk itt a parlamentben megtenni, saját magunkat tartjuk ébren, és a gyerekeinket tudjuk olyan módon ébren tartani, hogy történelmünk ezen eseményeiről és a Kárpát-medencei magyarság minden egyes ilyen szomorú eseményéről nem megfeledkezve, hanem az élettel gyógyítva ezeket az eseményeket, tudjunk egymáson folyamatosan segíteni.

Köszönöm szépen a figyelmüket.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Gaudi-Nagy Tamás képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport. Öné a szó.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. A vita végéhez közeledve szeretném azt az összefoglaló gondolatkört a határozati javaslattal megfogalmazni, amit már többen megtettek képviselőtársaink, akik itt vannak. Persze, azokról is emlékezzünk meg, akik nincsenek itt. Azért megdöbbentő, hogy a magyar parlamenti pártok közül van olyan párt, a Magyar Szocialista Párt, amely, ha jól látom, nem képviselteti magát ebben a vitában. Ez, azt gondolom, mindennél többet elmond.

Azonban fontos, hogy ezt az egész kérdést a pártpolitikai összefüggésekből kiemeljük. Én erre szeretném minden képviselőtársamat kérni, még saját frakciótársaim felé is ezt címzem. Nyilván ez nem változtathatja meg azonban azt az alaphelyzetet, hogy a magyar nemzet Házában, az Országházban, ha egy nemzet sorsát érintő, vagy múltját, jelenét és jövőjét is érintő kérdésről van szó, mint például ez az emlékhatározat, akkor igenis nem vitatható el az a jog és lehetőség, hogy ennek kapcsán az Országgyűlés bármely képviselője elmondja azokat az aggályait, felvetéseit, ajánlásait megtegye, amelyeket a mindenkori magyar kormányhoz és a kormánytöbbséghez tud címezni. Hiszen jelenleg a kormány és a kormánytöbbség van olyan helyzetben Magyarországon, hogy azokat az érdemi lépéseket megtegye felvidéki magyar testvéreink érdekében, amelyek egyrészt a múltbeli sérelmek jóvátételét jelentik, itt, a magyar Országházban hozandó törvénnyel, amelyre vonatkozóan mi, és Szávay István képviselőtársunk kifejezetten jelezte is, benyújtottunk egy módosító javaslatot.

Tehát az az első számú és legfontosabb feladat, hogy a megemlékezés határozati javaslatban történő rögzítése mellett minél hamarabb, most már a múló időre tekintettel minél hamarabb a Magyar Országgyűlés végre alkossa meg azt a jogszabályt, amellyel kapcsolatban mulasztásos törvénysértés állapotában áll még a mai napig. Ugye, ezt nehéz megmagyarázni azoknak, akik átélték egyrészt a kitelepítést, átélték a kommunizmus üldözését ott, a Felvidéken, és egyáltalán a reszlovakizáció sátáni tervének áldozataivá váltak. Itt azért rögzítsük le, hogy a reszlovakizáció hamarabb indult, mint a kitelepítések, és az volt a célja, hogy a párizsi béketárgyalások idejére 200 ezer alá süllyessze a 700 ezer fős magyarság létszámát, és utána a maradék 200 ezret pedig ki lehessen telepíteni a Felvidékről.

Tehát az volt az egyértelmű és nyilvánvaló cél annak idején a szlovákok részéről, hogy teljeskörűen megszabaduljanak a kollektív bűnössé bélyegzett magyarságtól, mint ahogy, ugye, a Csehszlovákia más részén élő német nemzetiség tagjai teljeskörűen erre a sorsra jutottak, közel 4 millióan. És a mai napig egy rendkívül fájó seb Európa testén, nemcsak a magyar közösséget, hanem a német közösséget érintő, ilyen mértékű és erejű kollektív megtorlás. Tehát amikor a határozati javaslatot elemezzük, akkor nyilván köszönetünket is kell nyilvánítanunk mindazon civil szervezeteknek és képviselő úrnak is, hogy egyáltalán a Ház elé hozta ezt a kérdést.

Azonban valóban joggal vethető el az, hogy esetleg miért nem próbálta meg az összes parlamenti párt partnerségét, támogatását előzetesen megkérni, hogy ezzel mindjárt egy más összefüggésbe, tehát egy sokkal emelkedettebb összefüggésbe kerüljön a kérdés.

(0.10)

Most annak ellenére, hogy ez nem történt így, ez nem teszi lehetetlenné, hogy a lehető legjobbat kihozzuk ebből a határozatból, és én látok erre lehetőséget. Arra kérem Molnár képviselőtársunkat, hogy igenis segítsen ebben, legyen nyitott erre. A kormány képviseletében pedig Rétvári Bence államtitkár urat pedig arra kérem, hogy legyen olyan harcosa e kárpótlási jogszabály megalkotásának, mint amelyről 2011. december 23-án tett tanúbizonyságot itt az Országházban, amikor az alaptörvény átmeneti rendelkezéséről szóló törvény vitájában felvetettem ezt, és Orbán Viktor miniszterelnök úr élénk bólogatása mellett azt jelentette ki, hogy a Magyar Országgyűlés számára rövidesen beterjesztik a kitelepített közel százezer felvidéki magyar honfitársunk számára megalkotandó jóvátételt.

Hogy ez a jóvátétel miért terheli Magyarországot, erről egyébként tényleg igazságtételi alapon el lehet és el is kell gondolkodni. Mert megdöbbentő az, az egész magyar sors abszurditását jelképezi, a XX. századi hányattatásaink lényegére ráutal, hogy nem elég, hogy elűzték szülőföldjükről ezeket a honfitársainkat, akik ott tisztességes, hagyományos magyar életvitel szerinti, igényes életkörülmények között éltek, és nagyon komoly vagyonoktól fosztották meg őket, természetesen megfosztották őket előzetesen az állampolgárságuktól, megfosztották az iskoláiktól, megfosztották a nyelvhasználattól, megfosztották a közösségi életüktől, megfosztották az állami szervekben való részvételtől. Ezek voltak a hontalanság évei. Janics Kálmán könyve volt az első a nyolcvanas évek végén, amely megdöbbentő erővel leplezte le ezt a megdöbbentő négy évet, amelyben tényleg, szinte azt lehet mondani, hogy halálra ítélték és teljes jogfosztásra ítélték a magyar közösséget Felvidéken, amely mindig is a történelmi Magyarország része volt, és amelyhez Magyarországnak olyan kötődése van, lesz, amelyet senki és semmi, sem az Európai Unió, sem Szlovákia, semmilyen más hatalom nem fog tudni megtörni.

Visszakanyarodva mindenesetre a jóvátétel kérdésére, azt gondolom, abban nincs vita köztünk hogy meg kell emlékezni méltóképpen a beneši dekrétumok következtében kitelepítettekre, nem lehet vita abban, hogy tisztelettel adózunk mindazoknak, akik áldozatok voltak, és akik a nehéz körülmények ellenére kitartottak és boldogulni tudtak.

Itt kell megemlékezni egy különlegesen kitartó és bátor hölgyről, aki rengeteget tett nemcsak saját maga, hanem az összes sorstársa jogérvényesítése érdekében. Hankó Lászlóné született Kunka Magdolnáról van szó, akit a családjával együtt a Felvidékről, Nagyfajkürtről, majd Bajkáról telepítettek ki, és nagy harcosa lett annak az ügynek, amelynek nagy harcosává kérem, hogy váljon az igazságügyi kormányzat is, magyarul a jóvátétel kérdésének. Mert a békeszerződés, a békediktátum írta elő azt, hogy a kitelepítések áldozatai számára jóvátételt köteles Magyarország adni, tehát ez egy kényszerhelyzet volt. Egy diktátum hatására születhetett csak egy ilyen szabály, hiszen minden józan ész azt követeli, minden józan érv alapján arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy ezt igenis azoknak kell orvosolni, akik elkövették. Jelen esetben Szlovákia olyan büszkén mondja magát most a csehszlovák állam jogutódjának, és ezen a jogcímen jelenleg Felvidék felett a hatalmat gyakorolja, akkor ugyanezt a felelősséget át kellene vállalnia, és a jóvátételért helyt kellene állni.

Azonban a békediktátum a diktátum jellege folytán megszületett, hatályban van. Utána ezt a magyar kommunista államvezetés a szövetséges ellenőrző bizottság nyomására megerősítette a Csorba-tavi egyezményben, utána pedig a lakosságcsere-egyezmény is ugyanilyen elnyomásra történt meg. Majd 1964-ben egy megdöbbentő dolog történt, a mezőgazdasági ingatlanok után járó jóvátételt a korabeli megállapodások alapján viszont mégiscsak Csehszlovákiának kellett volna megfizetni, ám az akkori kommunista államvezetés erről is lemondott. Tehát még 1964-ben is a magyar állam ahelyett, hogy az igazságtétel valódi útját járta volna, az akkori békebarakk követelményeinek megfelelően nem állt ki nemzeti érdekeinkért, igazából egyedüli országként a térségben, mert minden más állam azt a fajta területmegtartó politikát folytatta - akár Romániáról, akár Jugoszláviáról vagy a Szovjetunióról van szó -, amelyek részesültek az egykori Magyar Királyság területéből.

Fontos természetesen a megemlékezések szervezése és oktatási anyagok készítése, ez sem vitatható, azonban itt visszatérek arra a hölgyre, akit említettem, Hankó Lászlóné küzdelmeire, amelyet hosszan lehet most már elolvasni az interneten, és amelynek az a lényege, hogy 1996-ban, amikor megszületett a 37/1996-os alkotmánybírósági határozat, az megállapította, hogy alkotmányellenes helyzet állt elő és mulasztásos törvénysértést követ el az Országgyűlés. Bárki felmehet most az Országgyűlés honlapjára, az elsők között, a legrégebben orvosolandó mulasztásos törvénysértések között szerepel ez a tétel. Ő megpróbálta az összes létező fórumon, az akkori köztársasági elnök, kormányzat, pártok képviselőit megmozgatni, rávenni arra, hogy lépjenek az ügyben. Különböző válaszokat kapott, általában azonban egy idő után ezek a válaszok egy irányba mutattak, mégpedig kísértetiesen hasonló irányba, mint amit én nemrégiben Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes úrtól kaptam ugyanerre kérdezvén rá, hogy mikor történhet meg most már a jóvátétel. A válasz lényege az, hogy két évtized során számos alkalommal történt ilyen kezdeményezés, a gyakorlati megvalósulás azonban rendre elmaradt, elsősorban az ország gazdasági teherbíró képességére tekintettel. Az anyagi szempontokon túl további problémát jelent, hogy hatvan év távlatából nagyon nehéz a bizonyítékok beszerzése, különös tekintettel, hogy a lakóhelyükről elűzöttek nem hozhattak magukkal ingatlanra vonatkozó bizonyítékokat, dokumentumokat. Sem az érintett személyi kör, sem a felmerülő igény mértékéről nem rendelkezünk pontos információval, hiányosak a bejelentések.

Miért kell ilyen válaszokat kapnunk ebben az ügyben, amikor sokkal biztatóbb volt a felvezetés, sokkal biztatóbb volt az egyáltalán, hogy egy olyan kétharmados többség alakult ki az Országgyűlésben, amely azt mondta magáról, hogy a nemzeti ügyek kormánya, és komolyan venné azokat a kötelmeit, amelyek ebből fakadnak? Azonban ez a legutóbbi válasza Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes úrnak egy jövőre szóló lehetőségként tartja csak fenn a jóvátételt, de nem itt és most elvégzendő feladatként. Számunkra ez elfogadhatatlan. Mi csak és kizárólag úgy tudjuk ezt a határozati javaslatot támogatni, ha egy egyértelmű és visszavonhatatlan garanciát kapunk arra, hogy rövid időn belül, ésszerű keretek között - nyilvánvalóan figyelemmel az ország teherbíró képességére -, de megszületik egy ilyen jóvátételi törvény.

Mert fel kell tenni a kérdést, hogy miért van diszkrimináció a zsidó honfitársaink és a Felvidékről kitelepített magyar honfitársaink esetében. Ugyanis az előző személyi kör esetében igenis a költségvetési törvény részét képezi, a mindenkori költségvetési törvény képezi - tavaly például 1,7 milliárd forintos összegben - a párizsi békeszerződésből eredő nemzetközi kötelezettségek jóvátétele címén, ők kapnak kárpótlást, és ezt négy különböző jogcímen kapják egyébként még. Miért van ez a megdöbbentő helyzet? Ezt mindenképpen meg kell szüntetni, elfogadhatatlan.

Arra szeretnék még utalni, hogy a beneši dekrétumok velünk élő jelenléte valóban a mai napig jogkorlátozások forrása. A felvidéki magyarság a mai napig olyan jogsérelmeket szenved el, mint például a restitúciós és a vagyon-visszaszármaztatási folyamatban élő jogként hivatkozzák a szlovák bíróságokon a visszaszerzést igénylő magyarokkal szemben. Több ilyen esettel találkoztunk a Nemzeti Jogvédő Szolgálat keretein belül.

Éppen ezért, amikor Orbán Viktor miniszterelnök úr még annak idején a beneši dekrétumok ellen egy határozott felszólalást tett Brüsszelben még a csatlakozás előtt, akkor megint csak láttunk reményt arra, hogy nem fogja Magyarország semmilyen körülmények között elfogadni ennek a kollektív bűnösséget kimondó rezsimnek a továbbélését. Az európai uniós csatlakozás sok áldozatot és sok érdekfeladást jelentett, többek között ezt is, mert nem ragaszkodtunk hozzá, hogy ilyen, valóban fajüldözőnek mondható, kollektív bűnösségen alapuló jogszabályok nem lehetnek az uniós jogrend részévé, és ráadásul 2007-ben meg is erősítették.

(0.20)

Igen, most folyik a petíciós bizottság előtt egy küzdelem, azonban ez a küzdelem nagyon távol van attól, hogy sikerre vezessen. Én nagyon bízom azért abban, hogy minden magyar képviselő az Európai Parlamentben ezt szorgalmazni fogja és melléáll, azonban ez még nagyon kevés. A magyar állam részéről azt várjuk el, hogy a jelenkori jogsértések ügyében ugyanolyan határozottsággal lépjen fel, mint ahogyan itt azt a Jobbik-frakció képviselői most megtették, és a gyakorlati lépések terén védje meg a nyelvhasználatukban korlátozott magyarok jogait a Felvidéken, védje meg az állampolgársági megfosztásoktól joghátrányt szenvedő magyarokat, és védje meg őket attól, hogy ugyanolyan módon legyenek jogsértettjei a történelemnek, mint amely jogsértettekért most ez a határozati javaslat megszületett.

Ennek szellemében kérem tehát képviselőtársaimat és különösen Molnár Attila képviselőtársunkat, hogy legyen nyitott a módosító javaslatunkra, és a magyar kormányzat pedig vállalja fel a felvidéki magyarok, a kitelepített magyarok jóvátételének ügyét.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásra következik Ékes József képviselő úr.

ÉKES JÓZSEF (Fidesz): Köszönöm, elnök úr, a szót. Végighallgatva az eddig elhangzott vitát, és főleg, amit most Gaudi-Nagy Tamás a végén elmondott, számos olyan pont és számos olyan hozzászólás, amelyek az elmúlt időszakot, az elmúlt időszak történéseit, a nemzetben való gondolkodást és a nemzetért való kiállást a határon belül és túl, én mindig úgy fogalmazok, hogy ez szép példája annak, amikor egy parlamenti képviselő megpróbál a Kárpát-medencében és a nemzetben gondolkodni. Csak előttem van az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2012 októberi ülésének a jelentése, és olyankor az ember úgy elgondolkodik, hogy Magyarország nagyon sok nemzetközi szervezetben van bent, és a magyar képviselők a rendszerváltozás óta minden nemzetközi szervezetben, ahová a felvételünket elnyertük, ott vagyunk, ott voltunk, és megpróbáltunk hangot adni a bennünket ért különböző sérelmeknek. Az ember, így visszapörgetve az időt, amikor az elnök asszonnyal együtt a Felvidéken voltunk egy ünnepségen, pont a kitelepítéssel kapcsolatosan, és ott egy idős házaspár mondta, hogy képviselő urak, hölgyek, kérjük önöket, olyan kifejezéseket használjanak, amiért, hogyha önök elmennek, mi itt maradunk, nehogy bennünket valamilyen kár érjen. Ugyanez a szituáció megtörtént velem Székelyföldön is, ahol egy nagyon idős bácsi ugyanezt elmondta, de ugyanez megtörtént a Vajdaságban is.

Amikor az ember a jelentést elolvassa, 12 képviselő volt ott Strasbourgban, én ezen az ülésen nem tudtam ott lenni, de pont a bizottsági üléseken szólalt fel majdhogynem mindegyik képviselő, de kettő kivételével, írd és mondd, kettő kivételével mindenki az emberi jogi, kisebbségi kérdésekre próbált fókuszálni, a határon túl élő magyarokkal szemben elkövetett sérelmeket próbálta meg a maga szemszögéből, a maga tudásával felhozni, és volt két képviselő, aki nem azzal foglalkozott, hogy a magyar nemzethez tartozó határon túl élő magyarságot milyen jogsérelem ér, és különböző példákkal bizonyítani azt, hogy vannak Európában más nemzetek, nemzeti kisebbségek is, amelyek ugyanúgy harcolnak a saját igazukért, hogy ebben a kérdésben talán érdemes lenne összefogni, hanem az elsődleges cél az volt, hogy Magyarországon, a magyar demokráciában sárba tapossák az emberi jogokat, lásd médiatörvény, és lehetne sorolni tovább. Ezt mondom azért, mert Szávay képviselőtársammal is együtt voltunk Kárpátalján a választásokat ellenőrizni, és az ember most már tudja, zsigerből tudja azt, hogy nagyon sok nemzet, amikor a különböző nemzetközi szervezetekben képviseli a saját hazáját, akkor nem képes a saját hazájára rosszat mondani, mert bármilyen kezdeményezés van és történik, az ilyen megnyilvánulás kioltja azt a közös érdeket, azt a közös kezdeményezést, amely akár sikerre is vihető.

Képviselőtársaim! Senki ne higgye azt, hogy bármelyikünk, akár az Európa Tanácsban, akár az Európai Parlamentben nem azért harcol, hogy a Beneš-dekrétumok azon passzusai, amelyek pontosan ránk, kitelepítettekre vonatkoztak, ne szűnjenek meg, csak az Európai Parlamentben is és az Európa Tanácsban is partnerekre van szükség ahhoz, hogy valóban sokkal határozottabb, nemzetközi szinten is erőteljesebb lépésre kényszerítsék a dekrétumokat újból elfogadó kormányokat, annak érdekében, hogy ezeket a passzusokat lehetőleg szüntessék meg. Én már itt a magyar parlamentben talán ezelőtt 6-8 évvel elmondtam, hogy ha a nemzetpolitikában akarunk eredményesen a nemzetközi porondon részt venni és szerepelni, akkor lehet, hogy az öt parlamenti pártot, de itt most lehetne ezt úgy nevesíteni, egy MÁÉRT-ülést, mondjuk, egy erdő közepébe kellene bevinni, és addig ott hagyni, amíg egyezségre nem jutnak, és olyan egyezségre, hogy ha onnan kijönnek, és a nemzetközi porondon szerepelnek, akkor mindenki egy és ugyanazt mondja. Egyébként ezt teszik a románok, és lehetne sorolni tovább nagyon sok nemzetet, amelyek, ha a nemzeti porondon fellépnek a saját érdekeikért, akkor megpróbálnak egy nyelvet beszélni, és akkor nem kevernek bele olyan dolgot, amely abban a pillanatban, amikor azt felvetik, annullálja azt a közös érdeket, amit adott esetben még közösen próbálnak meg elhatározni.

Azért vagyok szomorú, mert magam is nagyon sok KMKF-ülésen ott voltam, MÁÉRT-ülésen ott voltam, nagyon sok olyan nagybizottsági ülésen ott voltam, amikor a közös szándékot elhatároztuk, és utána, amikor kimentünk, akkor egyesek ezeket totálisan lerombolták. Amikor a képviselők a saját hazájukat képesek lejáratni az önös pártérdekek miatt, az a legszomorúbb. Tehát nem tanultuk meg, és a magyar parlament sem tanulta meg sajnos, hogy a hazai belharcunkat nem biztos, hogy szerencsés a nemzetközi porondokra emelni, mert egyrészt a nemzetközi porond sem segít, másrészt pedig a megítélésünk válik olyanná, amilyenné, azt hiszem, nem szeretnénk. Mert ha a nemzetközi megítélésünk is olyanná válik, akkor nem biztos, hogy abban a kérdéskörben esetleg más nemzet képviselőit is meg tudjuk nyerni, hogy akár velük együtt is sikerre tudjuk ezt vinni. Erre vannak nagyon jó példák. A múlt évben is voltak sikeres lépéseink az Európa Tanácson belül, ennek az egyik aktív résztvevője Gaudi-Nagy Tamás volt, de ugyanígy lehetne sorolni az Európai Parlamentben képviselőtársainkat, akik mégiscsak el tudták azt érni hosszú évek után, hogy a Beneš-dekrétum kérdése bizottság elé kerüljön, tehát legalább már oda kerüljön.

Csak még egyszer visszatérek oda, de ezt sem most először mondom itt a parlamentben, hogy talán az összes magyar képviselőnek meg kellene fogadnia, hogy amikor a magyar határt átlépi, valahol belülről legyen egy olyan szent fogadalom, hogy nem járatom le a saját hazámat. Talán először ezt kellene megtanulnunk. Lehet azután itt bent a parlamentben egymásra kígyót, békát kiabálni, csak a lényeg az, hogy amikor átlépik a határt, akkor egy irányba próbálják ezt az országot húzni.

(0.30)

Nagyon sok tapasztalatunk van mindannyiunknak, hogy milyen kínok és szenvedések vannak máig a határon túl élő magyarság létében, biztonságában, mert a mindenkori hatalom ott is teljesen logikus, hogy használja a kisebbségeknek azon politikai céljait, amelyekkel adott esetben a saját választásain eredményt tud elérni. Az utolsó ukrán választásoknál is a választási határok úgy lettek meghúzva, hogy pontosan szétszelték a magyarlakta területeket, és innentől fogva a választás eredménye is azzá vált, amivé vált. A másik borzasztó az, hogy ott sem tudott a magyarság kellőképpen összefogni.

Egy autonómiakérdésben - én jártam 2007-ben gyűjteni az aláírásokat az autonómia kérdésében - egy dolgot higgyen el mindenki. Ha az autonómiatörekvésben Magyarország hoz egy döntést, a kérdésem az, hogy érvényes-e a román törvényekre. Ugye, nem érvényes? De ha nemzetközi szinten olyanokkal, mint a skótokkal, lehetne fogalmazni tovább, a katalánokkal és egyéb más nemzeti kisebbségekkel össze tudnánk fogni, amit most a székelyek is az egymillió aláírással, kezdeményezéssel, amiben mi is tudunk segíteni, tehát itt a mi érdekünk is az, hogy tudjunk segíteni, tudjuk rábírni az Európa Tanácsot és az Európai Parlamentet, hogy ezt tűzze valóban napirendjére. Ha több országgal együtt, több nemzeti kisebbséggel együtt karöltve tudjuk ezt végrehajtani, és az aláírásokat összegyűjteni, akkor van esély arra, hogy adott esetben a törvénykezést, az ottani ország törvénykezését is rá lehet bírni arra nemzetközi befolyással, hogy változtasson a saját gondolatain és a törvénykezésén is.

Még egyszer kihangsúlyozom, addig, amíg nem tudunk összefogni, és úgy lépjük át a határt, hogy bizonyos politikai érdekköröknek az az elsődleges célja, hogy nem számít az autonómia, nem számít a határon túli nyelvtörvény kérdése, nem számít az állampolgárság, csak ezt a csúnya mai hatalmat minél jobban le tudjam járatni, na, ez a legrosszabb példája az összefogásnak, és annak az esélynek, lehetőségnek, hogy kellőképpen tudjuk képviselni a dolgainkat. És ahogy Michl József képviselőtársam mondta, és a többiek is mondták, sajnos a magyar történelemben fordult annyi esemény elő, hogy minden évben mind a 365 napra esne egy megemlékezés. És ahogy Gaudi-Nagy Tamás mondta, van egy '96-os törvény, egy mulasztás, de számos más esetben is vannak mulasztások, amelyeket rendbe kell mindenképpen tennünk, csak ezzel ne akadályozzuk a mostani és a következő napirendnek a megemlékezésre vonatkozó passzusát, hanem valóban, egy MÁÉRT-ülésen, egy többpárti egyeztetésen kerülhessen arra sor, vagy egy nagybizottsági ülésen, mert ott is el lehet ezeket a dolgokat mondani, és lehetőleg ezen és ilyen irányú törvénysértéseket minél gyorsabban próbáljunk meg úgy lezárni, hogy valóban, ezek is helyükre tudjanak kerülni. Csak tanuljunk meg a határon túl valóban egységesen nemzetben gondolkodni, és a lépéseinket annak megfelelően tenni.

Most Gaudi-Nagy Tamásra néztem, meg nyugodtan nézhetnék olyan képviselőkre, akik keményen harcolnak azért, hogy a nemzetben való gondolkodásnál a határon túl élő magyarság esetében is jobbá tudjanak fordulni a dolgok. Csak egy dolgot higgyen el nekem mindenki, hogyha zavart keltünk, az sokkal rosszabbá válik az ott élők számára, mert akkor általában a törvénykező ellenlépésként - Magyarországgal szemben nem tud ellenlépést tenni, de általában az ott élőkön bosszulja meg azt az általa vélt sértést, amelyre számos tapasztalat van az elmúlt időszakban akár Szlovákiában, de ugyanígy volt a Babeş-Bolyai kérdése az Európai Parlamenten belül, az Európa Tanácson belül. Vannak sikerek, és ezekre a sikerekre lehet úgy építkezni, hogy valóban, csak összefogással lehet ezekben a kérdésekben lépni, és én úgy érzem, hogy itthon viszont kellő tisztelettel kell tudnunk megemlékezni, és ha a parlament is úgy dönt, hogy a megemlékezés napját így próbálja megoldani, akkor ebben közösen próbáljunk valóban együtt megemlékezni, mert a történelem, a múlt kötelez bennünket arra.

Még egyszer, lehet, hogy a másik napirendi pontnál is hasonlóképpen tudnék fogalmazni, de azt hiszem, hogy a nemzeti kérdést a határon túl élő magyarsággal együtt, az ő akaratukkal közösen lehet csak végrehajtani, és ha ezt egységesen tudjuk megjeleníteni, akkor utána könnyebben tudunk más országbeli nemzeti kisebbségeket is magunk mellé megnyerni, és ezzel sokkal határozottabban tudunk fellépni akár az Európai Parlamentben, akár az ENSZ-ben vagy az Európa Tanácsban is.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Beszámítottam természetesen az egy percet. Tisztelt Országgyűlés! Kétperces felszólalások következnek, elsőként megadom a szót Szávay István képviselő úrnak, Jobbik-képviselőcsoport.

SZÁVAY ISTVÁN (Jobbik): Köszönöm szépen a szót. Bár picit messze kanyarodott kétségkívül, azt hiszem, méltóságteljes felszólalásában Ékes képviselő úr a témától, és abban, azt hiszem, kétségkívül igaza van, ezért hadd reagáljak rá valamint, hogy nagyjából mi magunknak is az a véleményünk, mint önöknek, kormánypárti képviselőtársaim, azokról a képviselőkről, akik nemzetközi pozíciójukat az ország lejáratására használják, még akkor is, hogyha csak a kormány tevékenységét támadják. Nem gondolom azt, hogy a kormány tevékenységéről ne lehetne rosszat mondani külföldön, akár az országot is elhagyva, nem gondolnám ezt a kérdést annyira sarkosnak, mint képviselő úr, de más kérdés, hogy számos esetben sajnos láttunk olyat az elmúlt években, hogy a kormány bírálatát felhasználva valóban az ország érdekeinek ártottak nagyon sokan.

Azonban, amire ezzel kapcsolatban kell hogy reagáljak, képviselő úr, mert ezt a kérdést ön egy kicsit tágabb szemléletben nézte, és számomra mindig egy kicsit érdekes, amikor az együttműködést és az összefogást általában az ellenzéken számon kérik, mert azért ennek van egy másik olvasata is, képviselőtársaim, mert ez az együttműködés meg az összefogás nagyon sokszor elsősorban a kormánypárton múlik. Nemzetpolitikai ügyekben az elmúlt 2-2,5 évben sajnos számos alkalommal találkoztunk azzal, hogy önök alapvető fontosságú kérdésekben sem érzik fontosnak az ellenzék véleményének a kikérését, a javaslatainkat nem fogadják el, ugyanakkor visszaélnek azzal a jó szándékunkkal és jóhiszeműségünkkel, amellyel mi az egyébként szívünkhöz közel álló, de nem feltételen vagy nem teljes egészében jónak tartott javaslatoknak a támogatásához hozzá szoktunk állni, és picit ez az érzésem most, ennek a javaslatnak a tárgyalása kapcsán is. Köszönöm.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Kettőperces felszólalásokkal folytatjuk az estét, megadom a szót Gaudi-Nagy Tamás képviselő úrnak, Jobbik-képviselőcsoport.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Ékes József képviselőtársam megszólított többször, és magam is szeretném továbbszőni azt a gondolatsort, amit Szávay István képviselőtársam szerintem elég világosan és jól megrajzolt, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom szempontjából mik azok az értékrendi igazodási pontok, amikben a nemzetpolitikában eljárni kell és lehet szerintünk.

(0.40)

Én azt gondolom, hogy ennek jó példáját tudjuk adni valóban az Európa Tanácsban. Tehát egyébként éppen arról akarok most egypár mondatot mondani, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlése 2012. január 27-én tárgyalta és fogadta el a magyar képviselők támogatásával az "Erőszakos kitelepítések mint emberi jogsértések" című jelentést. Ez a kitelepítések minden formáját megbélyegezte, és ebbe sikerült még az előkészítő párizsi bizottsági ülésen bevinni a kommunista diktatúrák idején történt kitelepítések teljes folyamatát elítélő rendelkezést is, sőt mi több, mi Ékes József képviselőtársammal, illetve egy észt, egy osztrák és még egy képviselőtársunkkal, Gruber Attila képviselőtársunkkal egy módosítást szerettünk volna beemelni ebbe a jelentésbe, amelyben tételesen kimondta volna a jelentés azt, hogy jóvátételt kell adni minden ilyen kitelepítéssel érintett jogsértettnek. Ezt sajnos a többség nem fogadta el, azonban maga a jelentés, ami egy irányadó európai szintű szempontrendszert tartalmaz erre a kitelepítési problémakörre, az 55. pontjában kifejezetten azt mondja, hogy az érintett államoknak kötelessége a jóvátétel megtétele.

Tehát én arra szeretnék csak utalni, hogy mind az autonómia ügyében, mind az elcsatolt magyarság érdekképviselete ügyében számíthatnak a mi együttműködő, konstruktív képviseletünkre vagy együttműködésünkre, azonban ez kölcsönös kell legyen, és egyetlenegy szempont kell vezessen minket, hogy a nemzet egy és oszthatatlan, és ennek érdekében kell a közös erőfeszítéseket megtenni, ezt kérjük most is önöktől ennek a határozati javaslatnak a vitájában. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a Jobbik padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Visszatérünk a normál időkeretben felszólalásra jelentkezett képviselői felszólalásokhoz.

Felszólalásra következik Varju László képviselő úr, független.

VARJU LÁSZLÓ (független): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Úgy látom, ez a mai napirendi pont emlékezetes lesz majd a kormánynak, legalábbis a tekintetben is, hogy ha az előterjesztésében ilyen üres mondatokkal igyekszik operálni, akkor annak milyen súlyos következményei vannak, bármennyire is az indokolásban az szerepelteti, hogy a XXI. századi Európának rendelkeznie kell ezzel a demokratikus eszköztárral, amelynek keretében az elmúlt század hibáinak tárgyilagos feltárását és akár orvoslását, felülvizsgálatát el lehet végezni.

Itt aztán láthatják, hogy milyen különböző megközelítésekkel lehet eljutni odáig, hogy maga az előterjesztés vállalhatatlan, akár legyen egy nemzetiszocialista mozgalmi megközelítés, akár pedig egy olyan, ami az önök előterjesztésében megjelenik egy ilyen üres három sorban. Mondom ezt én úgy, mint egy olyan családnak az unokája, ahol a nagyszülők és a szülők is az önök által egyébként érthető és okkal igenis méltányosan és megemlékezni kívánó szülők közé tartoznak.

De hogy önök mennyire álságosan teszik ezt, erre szeretnék rávilágítani ebben a hozzászólásban, mert nézzék meg, hogy mi az, ami történik valójában. Van itt két, emléknapról szóló határozati javaslatuk, amelyben ezekkel az előterjesztésekkel valóban beemelik a méhek napja és a hasonló típusú megemlékezések kategóriájába, oda majd felsorolásra kerül ez, ahelyett, hogy a belpolitikai, mondjuk úgy, hogy elfedni szánt problémáik orvosolására valóságos megoldásokat hoznának, például ebben a témakörben is. Az effajta előterjesztés valamilyen történelmi esemény értékeléséről szól, mégpedig rendszerint az önök előterjesztésében - sok volt már ilyen - 60-70 évre visszamenőleg is.

Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy amikor 1990-ben megalakult a demokratikus Magyar Országgyűlés, született ugyan néhány ilyen parlamenti kezdeményezés, de minden ilyen előterjesztés mindig a parlamenti pártok előzetes egyetértésével került a Ház elé, és ez így volt helyes. Az Országgyűlésnek - mint a magyar állam legmagasabb politikai testületének - nem feladata a történelmi kérdésekben állást foglalni. A történelem értelmezése nem az államnak, hanem egyrészt minden egyes polgárának, másrészt a történettudomány és a történelemmel foglalkozó publicisztika feladata, de semmiképpen nem az államé, pláne nem az önöké, az állam bármilyen testületéhez ilyen értelemben nem szabad, hogy köze legyen. Ha az Országgyűlés mégis kivételesen erre szánja el magát, akkor azt csak a parlamenti pártok közös konszenzusával tegye meg.

Milyen következményei vannak ennek? Túl az általános megfontolásokon, szeretnék itt néhány dologra rávilágítani, azon túlmenően én azt gondolom, hogy ez a kezdeményezés e formában nem támogatható.

Mindkét előterjesztés a második világháború utáni győztesek által elrendelt kényszerű lakosságmozgásról szól, az első a trianoni határok visszaállítása nyomán újra Csehszlovákiába került kisebbségi magyarok egy részének kitelepítésével Magyarországra, a második pedig a magyarországi németek nagy többségének kényszerű kitelepítésével Németországba.

Közös a két előterjesztésben az, hogy az érintettek nem szabad döntésükkel, hanem az államhatalmak döntésével kényszerültek lakóhelyüket, sőt hazájukat elhagyni, otthagyva házaikat, ingóságaikat, kiszakadva a természetesnek hitt környezetükből, elveszítve korábbi egzisztenciájukat. Áldozatai lettek épp a második világháborút követő nemzetközi rendezésnek, a győztesek parancsának. Áldozatok lettek, még ha az ő áldozatuk nem is hasonlítható, egy lapon nem emlegethető a háború és a háborúval egyidejűleg történt népirtás áldozataival, a táborokba hurcolt, ott üzemszerűen meggyilkolt orosz, ukrán, lengyel, zsidó és újvidéki vérengzésekkel, meggyilkolt szerbek, s mások szenvedéseivel, akik nemcsak egyszerűen lakóhelyüket, környezetüket, vagyonukat vesztették el, hanem az életüket is elveszítették.

A kitelepítettek új életet kezdhettek, új egzisztenciát teremthettek, és legtöbbször tisztességes munkával teremtettek is maguknak, míg a háborús őrület és a népirtás áldozatai számára mindennek vége volt.

Mi magyarok, akárcsak a németek, az előterjesztésekben érintett igazságtalanságokban áldozatok voltunk, a második világháborúban azonban tettesek. A magyar állam, akárcsak a német állam és Németország más szövetségesei, tettesek voltak a népirtásban, tettesek a háborúban, a Szovjetunió megtámadásában, ukrán és orosz területek megszállásában, a polgári lakosság elleni hadjáratban. Tettes volt a magyar állam Csehszlovákia és Jugoszlávia feldarabolásában. A magyar állam revíziós törekvés (Közbeszólások a kormánypártok és a Jobbik padsoraiból.) jegyében kereste és találta meg a náci Németország szövetségét (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: Szégyelld magad! A Magyar Országgyűlésben ilyen szavakat!), s ebben a szövetségben Hitler kezéből kapta meg átmenetileg a Felvidék déli sávját, Észak-Erdélyt, majd nagyrészt a magyarlakta Kárpátalját, Bácskát. Teleki Pállal szólva, ahogy búcsúüzenetében mondta, a magyar állam hullarabló lett, és a német szövetségben vesztette el a háborút.

A kérdés az, hogy miként helyes ma vélekedni a háborús vereség következményeiről, a trianoni határok visszaállításáról, háborús jóvátételről, jugoszláv partizánoknak a bácskai magyarok elleni tömeges megtorlásáról, hasonló erdélyi atrocitásokról, a Beneš-dekrétumról, szlovákiai magyarság Csehországba történő kényszerű áttelepítéséről, éveken át tartó jogfosztásról.

Mit gondoljunk mi magyarok a Németországot, németek millióit ért megtorlásáról, 12 millió német kitelepítéséről a Szovjetunióból, Lengyelországból, Csehszlovákiából, és persze a magyarországi németek kitelepítéséről?

Talán önök is érzékelik mindebből, hogy - ismétlem - nem az Országgyűlés, nem állami intézmények dolga, hogy ezekben a kérdésekben állást foglaljanak. Mégis, ha önök ezt a kérdést idehozták, akkor csak azt a magatartást javasolhatjuk magunknak, a magyar közvéleménynek, a történelemtankönyvek szerzőinek, mint amit a demokratikus német közvélemény követ és amit a német állam is követ. A demokratikus német állam a szomszédokkal, elsősorban Lengyelországgal és Csehországgal való tartós megbékélésre törekedve tudomásul vette Németország új határait, tudomásul vette a németek kitelepítését a Szovjetunióhoz, Lengyelországhoz és Csehszlovákiához került területekről, és nemcsak bármiféle kártérítési igényről mondott le, de arról is, hogy a németeket ekkor ért súlyos igazságtalanságokat, szenvedéseket újra és újra felemlegesse.

A németek abból indultak ki, hogy a második világháború borzalmaiért, a húszmillió szovjet és hatmillió lengyel áldozatért őket terhelő felelősség nem engedi meg, hogy megkérdőjelezzék a második világháború végeredményét, az azt követő kényszerintézkedések jogosságát.

(0.50)

A demokratikus német állam nem veti fel a beneši dekrétumok ügyét sem, noha azok 3 millió német kitelepítését jelentették. Nem is teszik, adottságnak tekintik, hogy a német nép az új határok között keresi a boldogulását. A demokratikus magyar állam sem járhat el másképpen. A magyar államnak sem érdemes olyan politikai aktusokra vállalkozni, amelyek mérgezik Magyarország és szomszédai viszonyát. Nem érdemes olyan politikai aktusokra vállalkoznia, amelyek a demokratikus világban, az egykori szövetséges hatalmakban - az Egyesült Államokban, Franciaországban vagy Oroszországban - kételyeket ébresztenek a tekintetben, hogy elfogadja-e a magyar állam a második világháború végeredményét.

Ezekkel a gesztusokkal semmit nem érhetünk el, csak károkat okozunk Magyarországnak. A vesztes országok a háború lezárását elfogadják, önök pedig folyton ide akarnak visszakeveredni, ezt akarják folyton visszaemlegetni, és ezt az állapotot akarják nekünk bemutatni. A demokratikus Magyarország sem kezelheti úgy a második világháború alatt történteket, mintha nem Magyarország lett volna a kezdeményező, támadó felek egyike. Nem a Szovjetunió hadserege tört be Magyarországra, hanem a Magyar Honvédség vett részt a Szovjetunió elleni hadjáratban, a németekkel szövetségben. Magyarország vett részt Csehszlovákia feldarabolásában, és a Magyar Honvédség foglalta el, szállta meg Kárpátalját, tört be Jugoszláviába és szállta meg Bácskát. Minden retorzió erre volt válasz.

A felvidéki magyarok kitelepítésének ügyét emellett az előterjesztés hamisan írja le. Szót sem ejt arról, hogy az újjáalakuló Csehszlovákia a háború után azt szerette volna elérni, hogy a szlovákiai magyarságot ugyanúgy kitelepíthessék, mint a 3 milliós csehországi német kisebbséget. Ehhez azonban a szövetségesek nem járultak hozzá, és azt javasolták, hogy Csehszlovákia egyezzen meg Magyarországgal a lakosságcserében, a magyarországi szlovákok és a csehszlovákiai magyar kisebbség kölcsönös áttelepítésében, ami végül is - legalábbis névlegesen - az önkéntesség alapján történt. A kitelepítés, amiről az előterjesztés beszél, így történt, kölcsönösen. Ezt ahhoz hasonlóan írni le, mint a németek más országokból való kitelepítését, a történelem meghamisítása, amit önök végeznek.

Mi azt gondoljuk, hogy helyes emlékezni Közép-Európa történelmének a második világháborút követő szerencsétlen időszakára, helyes emlékezni mind a Csehszlovákiából kitelepített magyarokra, mind a Magyarországról kitelepített németeket ért méltánytalanságokra. Nincs azonban szükség állami, parlamenti aktusokra, kiváltképpen olyanokra, amelyek megtévesztők, elhallgatnak a magyar állam felelősségéről. Nem tudjuk támogatni ezt a javaslatot. Önöknek vissza kell vonniuk ezt az előterjesztést, ne foglalkozzon ilyesmivel az Országgyűlés!

Végezetül e helyett az üres három pont helyett, amivel önök idejöttek, amennyiben ténylegesen az érintettek iránti megbecsülésként, a méltányos megemlékezésként, a tiszteletadásukként érdemben akarnak valamit tenni, akkor egy tartalmas előterjesztéssel, más országok hasonló érintettjeivel, Európa parlamenti képviselőkkel összefogva közösen kezdeményezzük ezt a megemlékezést, mert ez az összefogás hozhat végleges és érdemi megbékélést. Tegyék ezt ahelyett, hogy ilyen határozattervezettel szítják a szomszédokkal már amúgy is meglévő feszültséget; ezt inkább kerüljék el.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Dr. Gaudi-Nagy Tamás: A szlovák parlamentben ezért tapsot kaptál volna!)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Mielőtt megadom a szót Szávay István képviselő úrnak, tájékoztatnom kell a képviselő urat, hogy többször is eltért a tárgytól. Nem szóltam közbe, de szeretném leszögezni, hogy többször eltért a tárgytól. Kérem, hogy ezt máskor ne tegye.

Tisztelt Országgyűlés! Szávay István képviselő úrnak adok szót kétperces felszólalásra.

SZÁVAY ISTVÁN (Jobbik): Köszönöm szépen. Kommunista képviselőtársam előző felszólalására kívánok reagálni, de nehéz ezt indulatok nélkül megtenni, kedves képviselő úr. Egyrészt micsoda kérdés az, hogy az Országgyűlésnek nem feladata állást foglalnia ilyen ügyekben? Képviselő úr, akkor ön ezek szerint egyetért ezzel? Azért, amit öntől hallgattunk az elmúlt 10-15 percben elborzadva - mert bárhova néztem a teremben, mindenki elborzadva hallgatta azt, amit ön előadott -, nagyon kár volt három órát itt várni.

Képviselő úr, ön három és fél órát azért ült ebben a teremben, hogy ezt az undorító beszédet előadja? Képviselő úr, ha azt mondja, hogy az ön családját, a szüleit és a nagyszüleit szintén kitelepítették, akkor ők véletlenül szlovákként érkeztek ebbe az országba? Magyar ember ilyen gusztustalan, szemét módon a saját hazájáról, a népéről és a történelméről nem tud beszélni! Az, amit ön itt előadott, képviselő úr, az ország házában, a hazaárulás minősített esete. Szégyellje magát! (Nagy taps a kormánypártok, a Jobbik és az LMP soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Normál időkeretben felszólalásra következik Szávay István képviselő úr, Jobbik-képviselőcsoport. (Szávay István: Tévedés, elnök úr.) Tisztelt Országgyűlés! Szávay képviselő úr jelezte, hogy a kétperces felszólalásával lezárta a felszólalások sorát.

Tisztelt Országgyűlés! Megkérdezem, hogy kíván-e még valaki szólni. (Nincs jelentkező.) Jelentkezőt nem látok. Megkérdezem Molnár Attila képviselő urat, hogy kíván-e válaszolni az elhangzottakra. (Dr. Molnár Attila: Igen.) Megadom a szót, képviselő úr.

DR. MOLNÁR ATTILA (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Nem kívánok belecsatlakozni ebbe az utolsó vitába, mert ahogy képviselőtársam előttem fogalmazott, indulatok nélkül nehéz lenne. Szerintem ha képviselőtársam otthon mondta volna el ezeket a gondolatokat, akkor nem úszta volna meg annyival, mint amennyivel itt a magyar parlamentben valószínűleg megússza. (Derültség.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Hadd reagáljak azokra a felvetésekre, amelyek elhangzottak, és hadd köszönjem meg a hozzászólásokat, a felszólalásokat is képviselőtársaim nagy részének, mindenkinek, annak is, aki megpróbálta abba az irányba elvinni ezt a javaslatot, ami egyáltalán nem a célja - erre majd kitérek pár gondolat erejéig -, és azoknak a képviselőtársaimnak is, akik megpróbálták annak a lényegét értelmezni és az általam elmondottaknak is eleget tenni, hogy tulajdonképpen miről is szól ez a határozati javaslat. Idetartozik például Szili Katalin, Gaudi-Nagy Tamás, Szalay Péter, Kovács Ferenc vagy Mile Lajos felszólalása, akik ebbe az irányba próbálták meg elvinni a javaslatot.

Még bizottsági véleményként hangzott el Kovács Ferenc képviselőtársamtól az időpont kérdése. A jegyzőkönyv számára örökítsük meg, hogy 1947. április 12-én a hajnali órákban a galántai járásbeli Nagymácsédról és Nagyfödémesről, valamint a zselizi járásban lévő Tergenyéről áttelepítendőkkel elindul az első két vonatszerelvény Magyarország felé, és ezzel a csehszlovák-magyar lakosságcsere keretén belül kezdetét veszi a szlovákiai magyarok áttelepítése. Az időpontról ennyit szeretnék elmondani, hiszen a bizottsági ülésen ez tényleg felmerült. Elsősorban ez indokolja az április 12-ei időpont meghatározását.

Hadd mondjak néhány gondolatot arról, hogy Szarka professzor úrnak komoly szerepe van abban a tényfeltáró munkában és azoknak a történelmi tényeknek a megismerésében, amiket elénk tárt ebben a kérdésben. Nagyon fontos munkákat és tanulmányokat írt ezekkel kapcsolatosan. Az egyik ilyen fontos munka az, amelyben leírja, hogy hova kerültek kitelepítésre azok a felvidéki magyar honfitársaink, akik a lakosságcsere-egyezmény értelmében áttelepítésre kerültek. Somorjáról, Párkányból és Pozsonyból többnyire Budapestre és Pilisre, Érsekújvárról, Verebélyről, Zselizről Kiskőrösre, Párkányból Esztergomba, Losoncról Balassagyarmatra és Salgótarjánba, Rimaszombatról Miskolcra, Királyhelmecről Sátoraljaújhelyre, Léváról Nyíregyházára - ahogy hallottuk is a felszólalásban -, Zselizről Szarvasra, Komáromból, Érsekújvárról és Ógyalláról elsősorban Békéscsabára, s ahogy a visszaemlékezésemben is említettem, Bonyhád térségébe is nagyon sokan kerültek kitelepítésre, Galánta és Vágsellye térségéből Tótkomlósra, Érsekújvárról pedig még Pécsre is.

Tisztelt Képviselőtársaim! Szeretnék egy-két dologra kicsit összetettebben reagálni, és akkor szerintem képviselőtársaim előtt is érthető lesz, hogy ez a határozati javaslat tulajdonképpen mit is próbált önök elé tárni.

(1.00)

Fontosnak tartom és kitérek Szávay képviselőtársamnak az elején elmondott felvetésére, hogy ne merüljön a feledés homályába, amikor célzásokat tett az időpontra, illetve hogy miért most jött vissza, mint mondtam a bizottság ülésén. Igen, ez így volt, képviselő úr, egyáltalán nem vitatom, és önnek ebben teljesen igaza van, amikor ezt elmondja.

Én akkor azért kértem, azt, hogy szaladjunk ennek még egy kört neki, hiszen például amit Mile Lajos képviselőtársam beadott módosító indítványként, hogy a Felvidékről deportáltakról is essen szó ebben a határozati javaslatban, az időpont nem volt még akkor tisztázott teljesen. De ahogy hallottuk a felszólalásban is, arra használtam ki ezt az időt, Békéscsabától Bonyhádon át a felvidéki területek jó részét... - még szeptember végén is voltam egyébként éppen Martoson, egy Érsekújvár melletti kis településen egy felvidéki kitelepítettek rendezvényén, hogy megpróbáljak minél több emberrel találkozni, aki érintett volt a kitelepítések során, és végül is úgy döntöttem egyébként, hogy ezt a határozati javaslatot benyújtom vagy abban a formában tartom fenn, mint ahogy ez benyújtásra kerül, mert olyan szerteágazó vélemények is jöttek, hogy tényleg ha mindent megpróbálunk figyelembe venni, akkor egy kisregényt kellene írnunk, de azt gondolom, hogy ez nem az a műfaj.

Én abba az irányba szeretném ezt a határozati javaslatot elvinni, amelyet jó néhány képviselőtársam is elmondott, hogy kutya kötelességünk arra emlékeztetnünk, hogy a Felvidékről kitelepített magyaroknak legalább egy határozati javaslattal próbáljunk meg egy emléknapot állítani.

Visszatérek arra, hogy tudom, hogy ez az első lépés, és egyetértek képviselőtársaimmal, hogy próbáljuk meg azokat a lépéseket majd, amelyeket önök is felvetettek, együtt megvalósítani. Tehát szeretném még egyszer leszögezni, hogy nem szeretném azt, ha aktuálpolitikai irányba menne el ez a dolog, ami sajnos elment, tényleg nem volt a célom ezzel a javaslattal, és tényleg nagyon sajnálom, hogy ebbe az irányba ment el a vita egy része.

Azt sem szeretném, hogy pártpolitikai irányba menjen el, hiszen ez sem volt a célja ennek a javaslatnak, illetve azt sem, amit több képviselőtársam számon kért, hogy nem teljes; igen, nem teljes. Nem tud egy történet teljes történeti áttekintést adni, és amit önök felróttak kritikájának meg negatívumának ennek a határozati javaslatnak, hogy kizárólag a szimbólumok területén mozog, ez a célja. Ennek a határozati javaslatnak semmi más célja nincsen, mint hogy egy szimbolikus jelentőségű döntést hozzon a Magyar Országgyűlés, annak a több tízezer még máig élő, Felvidékről kitelepített magyar embernek, aki... - higgyék el, képviselőtársaim, nagyon sok helyen voltam, és nagyon sok száz, több ezer emberrel találkoztam ezen a téren, akik érintettek a kitelepítések során, és ők egyelőre erre a gesztusra várnak. A mi feladatunk lesz az, hogy megtegyük - higgyék el, képviselőtársaim -, hogy megtegyük a következő lépéseket ebbe az irányba.

És egyébként a magam részéről támogatom azokat a felvetéseket, amelyek a módosító javaslatok kapcsán érkeztek. Nem láttam mindet még, mert kettőt tudtam megnézni a gépen a vita kezdete előtt, de át fogom tekinteni őket természetesen, de ahogy itt hallottam, mind Gaudi képviselőtársam javaslatát, azt gondolom, minden további nélkül befogadható Mile Lajos képviselőtársamé is, Szili Katalin javaslatát is szerintem fogjuk tudni támogatni. Meg kell nézni, mert magam nem láttam még, hogy mit céloznak ezek a javaslatok. Amennyiben összhangban vannak a határozati javaslat céljával, hogy ez a határozati javaslat tényleg szimbolikus jellegű szeretne lenni, azt gondolom, hogy minden további nélkül a magam részéről fogom tudni támogatni ezeket a javaslatokat.

Képviselőtársaim, engedjék meg, hogy végezetül, tényleg a kései órán, ha már szóba került, hogy ne csak a kitelepítettekről beszéljünk, hanem nagyon sok ezer, sok tízezer embert érintett a deportálás is. Idősebb Klebecska István Farnadról, egy énekelt szövegének a címe az, hogy Ellopták az apám sírját, ez egy nagyon rövid, két versszakos énekelt szöveg, amit szeretnék ismertetni önökkel. "Ellopták az apám sírját, / Hazamenni nem szabad. / Nem szabad a könnyeimmel / Öntözni a hantokat. / Az a bűnöm, hogy magyarnak / Teremtett a jó Isten. / Az otthoni temetőben / Már nincsen mit keresnem, / Nyugodj, nyugodj édes apám / Az otthoni hant alatt. / Hazajön még Szudétákról / A Te deportált fiad. / Lesz még egyszer feltámadás, / Lesz még egyszer kikelet, / Kisüt még az Isten napja / A szegény magyar felett."

Idősebb Klebecska Istvánnak Farnadra annyit tudunk üzenni, hogy a jó Isten adja, hogy így legyen. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Az általános vitát lezárom.

Tisztelt Országgyűlés! Mivel az előterjesztéshez módosító javaslatok érkeztek, a részletes vitára bocsátásra és a részletes vitára jövő heti ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája a lezárásig. Michl József, KDNP; Németh Zsolt, Fidesz; Hargitai János, KDNP; Braun Márton, Fidesz; Nagy Andor, Bús Balázs KDNP; Törő Gábor, Fidesz, képviselők önálló indítványát H/8787. számon megismerhették.

Most az előterjesztői expozé következik. Megadom a szót Hargitai János képviselő úrnak, a napirendi pont előadójának, 20 perces időkeretben. Öné a szó, képviselő úr.

Felszólalások:   263-270   271-315   315-343      Ülésnap adatai