Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

SCHMUCK ERZSÉBET, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A 2018. évi tervezett költségvetés hasonló a korábbi évekéhez. Ugyanazokkal a hibákkal küzd, ugyanazokat a problémákat görgeti előre, és ugyanazokat a zsákutcás irányokat képviseli, mint korábban; egy kivételtől eltekintve, ami a kényszerítő körülmények miatt történik, de nem meggyőződésből: részleges béremelést valósítanak meg, ám ez nem írja át lényegesen az amúgy hibás koncepciót. Az eredmény is ugyanaz: az út szélén hagyják a társadalom nagy részét, kit nyomorban, kit simán kilátástalanságban, hogy még arra sincs reménye, hogy a gyermekének jobb lesz.

Ennek a költségvetésnek, mint az egész Orbán-rendszernek a vesztesei továbbra is a munkából élők, a hazai kisvállalkozások, a betegek és elesettek, a segítségre szorulók. Vegyük számba, kik a vesztesek! A sor hosszú és mindenkit nem is tudok felsorolni. Vesztesei általában a közalkalmazottak, akiket hosszú évek óta nem érintett a béremelés, vagy csak részlegesen, különböző bérbe nem épülő pótlékokkal és állandó, kiszámítható életpálya nélkül. Ezen belül vesztesei az önkormányzati képviselők. Ők egy évtizede nem kaptak illetményemelést, így legalább 30 százalékos emelésre lenne szükség. Vesztesei a szociális dolgozók, akik egész területükkel együtt leértékelődtek, éhbérért dolgoznak, hiszen a gondoskodás, az olyan kommunista trükk, legalábbis a Fidesz-kormány szerint. Vesztesei a közmunkások, akiket évek óta hol foglalkoztatnak, hol nem, eközben feudális függésbe kerültek a helyi potentátoktól, de kilátásuk nincs. Vesztesei a pedagógusok, az oktatásban dolgozók, akiknek a béremelés címén megnövelték a munkaidejét és elvették a pótlékaikat, így jó részük ugyanott áll, ahol korábban. Csak közben az előmenetelért is, az egyébként nem túl kecsegtető emelésért is drága tanfolyamokat kell kifizetni saját zsebből, sokszor feleslegesen, mert a feltételek évente változnak. Valódi támogatás helyett nyakukba kapták a Pedagógus Kart és az állandóan változó Nemzeti alaptantervet is; rendes tankönyveket, munkakörülményeket, tornatermet a mindennapi testneveléshez már nem annyira.

Vesztesei a költségvetésnek és az elmúlt éveknek a zenetanárok és más művészeti területen oktatók, lévén a művészeti képzés abszolút mostohagyerek ebben a csak pénzt értékelő rendszerben. Maradékelven kaptak, ha kaptak, és általában Simicska Lajos, Lázár János, Rogán Antal, vagy Mészáros Lőrinc átvonulása után nem sok maradt. Ők elég alapos emberek, ha a közpénzek letarolásáról van szó. Bár néha felröppennek ötletek a mindennapi zeneoktatásról, vagy a „minden terembe zongorát” programról, nekik azonban nem ez kellene, hanem méltányos bér, megfelelő eszközök és munkakörülmények és a fejlődést biztosító előmeneteli lehetőségek. Ez nincs! Vesztesei a felsőoktatásban dolgozók, az egyetemi tanároktól a kisegítő munkatársakig. Az Orbán-kormány értelmiségellenessége súlyosan érinti őket. A vidéki főiskolákat elsorvasztják, és kancellárokat ültetnek a nyakukba, akik még tovább sanyargatják őket forráshiányra hivatkozva.

Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar felsőoktatás forráshiányát az is jelzi, hogy mennyire kénytelen volt ráhagyatkozni a kutatásokban, a nélkülözhetetlen nemzetközi folyóiratok beszerzésében és más kritikus területeken egy magánegyetemre, a CEU-ra. A kormányt persze nem hatja meg, hogy valaki elvégzi helyette a munkáját ingyen, ha Habony Árpád remek ötleteit kell megvalósítani.

Vesztesei a rendszernek a kutatók, a K+F-ben dolgozók. Hiszen itthon alig van lehetőségük érvényesülni. Az Orbán-kormány tudásellenessége itt is tetten érhető. De vesztesei a rendszernek a humán tudományok egyetemi képzésében dolgozók. A Fidesz vulgármaterialista világnézete szerint rájuk nincs szükség, nem termelnek, csak romkocsmákban merengenek. A bölcsészképzés, magyar nyelvünk ápolása vagy a történelemtudomány, ami megmenthetne minket a múlt hibáinak megismétlésétől, mind a szekér szélére kerültek, állandó bizonytalanságban.

Vesztesei a rendszernek a bölcsődei és óvodai dolgozók is. Bérük a létminimumot sem, vagy alig érte el, ám sok éve nem emelkedett. Az óvodák hálózatára alig jutott forrás, csak egy voluntarista szabályt hoztak a kötelező óvodáztatásról, a feltételek megteremtése nélkül. Pedig két szempontból is kulcsterület. A korai fejlesztés, az első hat év alatt elsajátított szociális képességek minden más tanulásnak az alapjai, később nem pótolhatók; már csak ezért is érdemes volna megbecsülni a bölcsődei dolgozókat. Másrészt az édesanyák akkor tudnak otthon dolgozni, magukat megbecsülni, és akkor lesz motivációjuk újabb gyereket vállalni, ha csemetéjük felügyelete megoldott, és jó kezekben tudja. Ezzel szemben az óvodák túlzsúfoltak, és a kormány úgymond sportszerű nehezítésként még a családi napköziket is betiltotta, mint ahogy eltiporna minden társadalmi önszerveződést, ha nem tőle függ.

Vesztese a rendszernek az orvosok nagy része. Kívánt és szükséges béremelésüket nem kapták meg, az egészségügy rendszerszerű változtatásának viszont hét éve nyoma sincs. Ugyanazokat a problémákat ‑ adósság újratermelése, torz finanszírozási struktúrák, feudális viszonyok ‑ görgetik előre. Nem csoda, hogy aki tehette, elment ‑ nem csoda, de az or­szágnak rossz. Vesztesei a rendszernek az ápolók, az egészségügyi dolgozók. Elképesztő mennyiségű és áldozatos munkájukat a kormány éhbérrel honorálta. Ötezren már el is mentek, akik maradtak, azokra többszörös munka hárul. A mostani részleges béreme­lés sem elégséges a folyamat megállítására. Vesz­tesei a rendszernek a betegek, akik egyre nagyobb része hagyatkozik a magánegészségügyre, mert az államiban a dolgozók minden erőfeszítése elle­nére kritikus hiányosságok vannak az állami finanszírozás hiánya miatt. Így viszont erre minden pénzük rámegy.

Vesztesei a rendszernek a civil szervezetek munkatársai. Jelentős részük átvállalt állami feladatokat lát el a szociális szférában, az oktatásban vagy éppen azokon a területeken, ahol az állam kivonult, leszakadt települések felzárkóztatásában, egészségügyben, környezetvédelemben, kultúraápolásban. Munkájukat nemhogy elismerték volna, de most már a bélyeget is megkapják.

Tisztelt Ház! Durván vesztesei a rendszernek a megváltozott munkaképességűek és munkakeresők. Először a „mindenki gyanús csaló” elvvel lefolytatott felülvizsgálatok, majd a munkahelyek hiánya sújtotta őket. A kormány jelentős részüket kidobta az ellátásból, mondván: dolgozzatok. Ám, azzal már nem foglalkozott, hogy találnak-e és hogyan munkát, felkopik-e az álluk. Azt gondolta a kormány, ha egy kis járulékkedvezményt ad a munkáltatóknak, azzal meg van oldva. Sajnos nem így történt, bár ez előre látható volt. Vesztesei a rendszernek a sérült és beteg gyerekek ápolói, gondozói, szülei. A pluszterheiket nem ismerik el, hisz a hozzátartozó ápolása a Fidesz szerint nem munka, még ha napi 24 órás szolgálatot is jelent.

Vesztesei a rendszernek a hazai mikro- és kisvállalkozók. A piacok hiánya, a szakképzett munkaerő hiánya miatt fejlődésük, termelékenységük növelési lehetősége korlátozott, még a néha áramló beruházási pénzek ellenére is. Az adminisztratív terhek, bevallások, számtalan kisadó alatt nyögnek, amit akkor is kell fizetni, amikor nincs bevételük. Most pedig ki kellene gazdálkodniuk a minimálbér-emelést. Nagyon sokuknak nem fog menni. Mindemellett egyre fojtogatóbb a fideszes hálózat, ami miatt előrejutni, megrendeléshez vagy pályázati forráshoz csak politikai kegyből és ellenszolgáltatásért lehet. Munkával, a teljesítménnyel lehessen előrejutni ‑ mondta egyszer Orbán Viktor. A mai helyzet nem is lehetne jobban ezen vízió ellentéte.

(11.50)

De vesztesei a rendszernek a hazai mikro- és kisvállalkozóknál dolgozók is. Nagyon nagy részük minimálbérre van bejelentve, de szinte mindenki zsebbe kapja bére egy részét; így sajnos nyugdíjuk is alig lesz.

Azt a rossz kompromisszumot, ami a rendszerváltás után kialakult, nem is próbálta a kormány megtörni; nevezetesen, hogy hagyják a kisvállalkozásokat a bérterhekkel trükközni, elszabotálni a munkavédelmi és egyéb szabályokat, cserébe azonban fenntartják a foglalkoztatást. Nem akarták megváltoztatni, hanem kihasználták, hiszen így mindenki zsarolható. Ám így, mint mindig, a dolgozókon csattan az ostor, akik létbizonytalanságban élnek. Az ő jogaikat és érdekeiket nem védi sem állam, sem szakszervezet, ha a főnök hatalmaskodik, ha betegek lesznek, ha nem fizetik ki a túlórát, ha nem kapják meg a szabadságot.

Vesztesei a rendszernek a vidéken élők, kisvárosban vagy falun dolgozók, mert a Fidesz lemondott a vidékről, a vidéki közszolgáltatások minőségi fenntartásáról. Vagy 300 háziorvos hiányzik, gyerekorvosért, fogorvosért is messzire kell menni. Messze az iskola, és kistelepülésre már nehéz szerezni pedagógust. A tömegközlekedés szórványos, arra biztosan nem alkalmas, hogy néhány településsel odébb vállaljon valaki munkát, és még a családra is maradjon ideje. Az utak állapota katasztrofális. Az autópályák épülnek, de ez rajtuk nem segít. Így minden más előnye ‑ környezet, közösség, nyugodtabb élet ‑ elle­nére a vidék rohamosan néptelenedik el. Megfelelő közszolgáltatások híján nincsenek beköltözők, a külföldre távozók viszont annál többen vannak. Egész megyék néptelenednek el, mint Romániában.

Nagy vesztesei a rendszernek az egyéni gazdálkodók is. A földek nagy részét elvitte a fideszes slepp, városi ügyvédek, oligarchák strómanjai. Még ha tudnának is gazdálkodni, a mindent elnyelő, újjáalakuló feudális nagybirtokrendszer nem sok esélyt hagy a kicsiknek. Előbb-utóbb mindenkire sor kerül. A kamara pedig, ami egyébként segíthetne nekik szerveződni, szövetkezni, együttműködni, szintén az éhes fideszes családtagok lerakóhelye és hatalmi harcának terepe. Ezen belül is nagy vesztesei a rendszernek a biogazdálkodók. A vészesen fogyó erőforrások miatt növekedésük létfontosságú lenne. Ám mint a környezetvédelem, ez is gyanús a kormánynak. Kishantos szétverése is jelezte, semmibe veszi az értékeket megőrző, tartalmas gazdálkodást. Az oligarchák föld- és pénzéhsége a fontos. Az ökológiai gazdálkodásban művelt területek nagysága épp ezért Európában talán egyedülálló módon nem nőtt, holott még extratámogatás is lenne rá.

Vesztesei a rendszernek az energetikai kisvállalkozók, akik képesek lennének a megújuló energiás rendszereket telepíteni, karbantartani, ezzel munkahelyek tízezreit teremtve és energiafüggetlenséget adva a településeknek. Sorsukat azonban megpecsételi Paks II. és a kormány megújulóellenessége.

Vesztesei a rendszernek az örökségvédelemben dolgozók, a múzeumi dolgozók. Az örökségvédelmet csakúgy, mint a környezetvédelmet, begyűrték a gazdasági és oligarchikus érdekek alá. Béremelést nem kaptak régóta, néhány, a többségüket nem érintő hupilila óriásprojekt fut csak, mint például a Liget beépítése vagy a Várba költözés. A műemlékvédelem pénzt csak akkor kap, ha véletlenül valamelyik nemes családtag néhány kastélyt vásárolt.

Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ez tehát a kép, hogyha körbenézünk. A kormány válasza mindezekre nyilván az, hogy mekkora béremeléseket hajtanak végre az idén. Ezzel meg lehet ugyan téveszteni a saját közönséget, ám az egyes területeken élők, az egyes szakmák képviselői pontosan tudják, a nagy zajjal beharangozott béremelésekből mennyi a valóság, és valójában mennyit érnek. Sok helyen még annyit sem, amit az elmúlt évek megszorításai alatt elvesztettek; nem beszélve arról, hogy miből tudnának megélni.

Miért van ez így? Miért vesztese az ország jelentős többsége a Fidesz rendszerének, és miért csak ámítás ez a költségvetés is? Mert az ország sajnos nem erősödött, a hazai gazdaság nem erősödött, a strukturális problémákat nem kezelték. Az államra pedig rátelepedett egy feneketlen gyomrú polip, és szívja el, magánosítja a közpénzeket minden csatornán. Ezért van a feszültség a látszólagos bőség és az ország nagyobbik felének rossz kilátásai között, mert a Fidesz csak a maga 1-2 millió szavazóját látja, sőt leginkább csak azt az 5 százaléknyi elitet, akiket minden eszközzel támogat, és azt hiszi, az ő jólétük az ország jóléte.

Pedig ha egy lépést hátralépünk, és a nagy képet nézzük, akkor a költségvetés helyzete korántsem szívderítő, mondhatjuk, fenntarthatatlan. Az alapvető probléma, hogy a magyar gazdaság, sőt a közszféra ugyanúgy néhány külső forrástól függ, mint jó pár éve, és ezek a források belátható időn belül kimerülnek. A legfőbb forrás az EU-s pénzek beáramlása. Számtalanszor elmondtuk már, hogy mind a gazdaság fejlődése, mind a közszolgáltatások fejlesztése kritikusan függ az évente a GDP 3-5 százalékára tehető óriási tőketranszfertől.

A beruházások, ha nincs EU-s pénz, mint 2016 elején, összeomlanak. Az oktatásban, egészségügyben, az állami szolgáltatások szinte minden területén leáll a fejlesztés, sőt sokszor a működés is, ha apály van. Azt is tudjuk, hogy ennek a forrásbőségnek nagyon hamar vége lesz. Arra nem számíthatunk, hogy 2020 után is ugyanilyen nagyságrendű és bőkezű lesz az EU-támogatási rendszer. Ebből pedig az következne, hogy próbáljuk a forrásokat minél jobban kiegyenlítve felhasználni, hogy a gazdaság átállása szűk esztendőkre ne legyen sokkszerű.

Ami pedig bejön, azt fordítsuk olyan beruházásokra, elsősorban a humán tőkébe, ami akkor hozza meg a gyümölcseit és ad tartós alapot a gazdaságnak és társadalomnak, amikor már nem hagyatkozhatunk másra. Ezzel szemben a kormány balga módon éppen az ellenkezőjét teszi. Úgy felpörgeti az EU-s pénzek költését, hogy 2019-re elfogyjanak. Hogy utána mi lesz? Az nem érdekli őket. Csak ezt a választást akarják megnyerni, csak most, ebből az óriási pénzből akarják hazavinni a lehető legtöbbet, amíg lehet.

A másik fő külső forrás nálunk a megtelepedett multinacionális vállalatok exportja, és részben foglalkoztatása. Sajnálatos módon még a szavakban kritikus Orbán-kormány sem tudott változtatni ezen a függésen. Nem tudták megerősíteni a hazai tulajdonú gazdaságot. S nagyon hamar beálltak a multik szekértolói közé, elfogadták, sőt elősegítették, hogy összeszerelő ország maradjunk a nemzetközi munkamegosztás alján, ahol a hozzáadott értékből nem sok jut nekünk. Ezzel folytatták a szocialista-sza­bad­demokrata kormányok politikáját. Néhány adót ugyan kivetettek névleg a multikra, ám azok áthárítását már nem tudták megakadályozni, talán nem is nagyon akarták, hiszen a multik megfékezése is csak amolyan bármikor lecserélhető jelszó, politikai termék volt.

Azóta folyamatosan egyengetik a multik útját stratégiai partnerségekkel, 10 milliárdos beruházási és úgynevezett munkahelyteremtő támogatásokkal, a munka törvénykönyvének szigorításával, a szakszervezetek és a kizsákmányolt dolgozók elnyomásával. Közben a magyarországi multinacionális szektor szerkezete még torzabbá vált, szinte csak az autóiparra épül. Márpedig az autóipar az egyik leginkább válságérzékeny iparág, ez 2008-ban be is bizonyosodott. Autóipari bedolgozónak lenni a világgazdaságban nem egy stabil pozíció, és semmiképp nem kecsegtet a felzárkózással.

A magyar gazdaság harmadik külső forrása a kedvező nemzetközi kamatkörnyezet. Kevesebbszer szokták ezt emlegetni, pedig legalább annyira fontos, mint az EU-pénzek és a multik exportja. Ez tette ugyanis lehetővé, hogy a magyar gazdaság és költségvetés stabilizálódjon, hogy a látható külső adósság csökkenjen. A kedvező nemzetközi kamatkörnyezet miatt vághatott a jegybank folyamatosan kamatot, nem Matolcsy György zsenialitása miatt. A nemzetközi környezet tette lehetővé, hogy adósságunkat átstrukturáljuk, és a GDP majd’ 1 százalékát spóroljuk meg a csökkenő kamatkiadásokon.

Ám ennek a kedvező környezetnek is lassan vége lehet. Vannak erre jelek. A nehezebb idők során duplán fognak hiányozni az elszalasztott lehetőségek, az elpazarolt források és évek, amikor csak a harácsolással törődtek, és az ország jövőjével és megerősítésével nem.

(12.00)

Tisztelt Képviselőtársaim! A negyedik külső forrás a külföldön dolgozó magyarok hazautalásai. E forrás jelentősége növekedni fog, ám ennek nincs miért örülni. A külföldön dolgozók munkája, kreativitása, hozzáadott értéke iszonyúan hiányzik itthon. Ezzel szemben nemhogy megbecsülést, de még rendes szavazati jogot sem kaptak. A néhány vállalkozni hazacsábított fiatalt pedig durván átverték, hitegették őket vállalkozásuk támogatásával, ám a szakmailag szétzilált államigazgatás totojázása miatt a mai napig nem kapták meg az egy éve megígért pályázati összegeket. Néhányuk ötletét pedig egészen egyszerűen és konkrétan ellopták.

A 2015-ben hazautalt 1000 milliárd forint a GDP majd’ 3 százaléka, lassan az EU-s pénzek jelentőségével vetekszik. Szerencsére ez nem Lázár Jánoshoz kerül, és nem ő osztja szét, hanem az itthon maradott családok kapják. Így élhet túl anyagilag még az egyébként lassan kiürülő vidék, Kelet-Magyarország és más perifériák. De társadalmilag, tisztelt képviselőtársaim, nem fogják túlélni, hiszen a fiatalok nélkül bármely vidék sorsa meg van pecsételve. S mit tesz a kormány ezen függések csökkentésére és egy fenntartható gazdaságért és társadalomért? Mi tükröződik ebben a költségvetésben? Azt kell mondani, hogy szinte semmi. Pedig 2018 az egyik utolsó év, amikor még lehet valamit tenni. Lenne forrás arra, hogy pozitív változásokat kezdjünk. Ezek közül is az első a béremelés, ami az egész hazai gazdaságot és közszférát élhetőbbé és hatékonyabbá tenné, és lehetővé tenné, hogy a felsorolt és fel nem sorolt függéseket, veszélyeket leküzdjük. Hiszen most nem lehet arra hivatkozni, hogy nincs pénz. Ahol százmilliárdok mennek presztízsberuházásokra, a baráti vállalkozók zsebébe, tízmilliárdok állami propagandára, ott van pénz. Csak át kell csoportosítani. Köszönöm a figyelmet. (Taps az LMP soraiban.)