Készült: 2024.03.29.07:26:45 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

16. ülésnap (2010.06.21.), 2. felszólalás
Felszólaló Dr. Rétvári Bence (KDNP)
Beosztás közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka napirend előtti felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 5:09


Felszólalások:  Előző  2  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én egy szomorúbb évfordulóról szeretnék itt, a tisztelt Házban megemlékezni, hiszen szinte napra pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1950. június 23-án hajnalban indultak el a hortobágyi deportálások. Talán ez a negyven év kommunizmus azon része, amiről a legkevesebben tudnak, amiről a legkevesebb az ismeretünk.

Hatvan évvel ezelőtt a hajnali órákban sok-sok száz családnak a portája előtt megjelent egy teherautó, egyeseknek fél órát, másoknak két órát hagyva arra, hogy legszükségesebb tárgyaikat pár száz kiló terjedelemben összeállítsák, és általuk ismeretlen helyre szállítsák őket. A teherautó egy pályaudvarra vitte őket - itt, Budapesten elsősorban az Angyalföldi pályaudvarra -, onnan pedig marhavagonokban szállították őket a Hortobágyra. Nem tudták, hogy miért és nem tudták, hogy hova szállítják őket, még kevésbé, hogy mennyi ideig fognak ott tartózkodni.

(13.10)

Sokszor elég volt a szomszédnak egy feljelentése. Sokszor elég volt egy irigy ember. Sokszor elég volt az, ha valakinek a portájára valaki másnak fájt a foga, és ezért feljelentette őt.

Elsősorban a jugoszláv határ menti vidékről próbáltak embereket vinni a hortobágyi kényszermunkatáborokba. Egyértelmű célja a megfélemlítés volt. Az a megfélemlítés, hogy a határ menti 15 kilométeres sávban az emberek féljenek a hatalomtól, és egy feltételezett jugoszláv támadás esetén ne játsszanak össze a jugoszláv hadsereggel.

Ennek ellenére az országnak szinte minden tájáról, Budapestről és máshonnan is vittek a hortobágyi kényszermunkatáborokba embereket. Egy háborús jogszabály alapján telepítették ki őket, békeidőben. Sem bírói döntés, sem semmilyen más ítélet nem volt, ami őket lakóhelyük elhagyására kötelezte volna, ennek ellenére a rendőrség elvitte őket, és ott tartotta, ott dolgoztatta őket. Amikor párnapnyi utazás után megérkeztek ebbe a kényszermunkatáborba, elvették személyi irataikat, megsemmisítették, elégették őket. Ezzel jelezték, hogy teljesen kiszolgáltatottá váltak, név nélküli emberekké váltak, akikkel a hatalom adott esetben bármit megtehet.

Sem egészségügyi ellátást, sem semmilyen más minimális személyi létfeltételeket nem kínáltak nekik. Különböző juhhodályokban, istállókban, döngölt padlón kellett hogy aludjanak, és mezőgazdasági munkát kellett végezzenek. Egy embernek körülbelül egy 50 centi széles férőhely jutott. Legyen szó aggastyánról vagy három hónapos kisgyerekről egyaránt, tekintet nélkül erre, mindenkit elvittek.

Összesen 10 ezer ember fordult meg ebben a tizenkét kényszermunkatáborban bő három év alatt. Engedjék meg, hogy felolvassam ezt a tizenkét helyszínt. Árkus, Borsós, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Erzsébet-tanya, Kócspuszta, Kónya, Kormópuszta, Lászlómajor, Tedej és Lenin-tanya. Ezeken a helyeken éltek tehát több mint három évig, de sajnos mind a mai napig nem tudjuk, hogy pontosan kik azok a nevek, akik ott megfordultak. Pontosan a személyi iratok megsemmisítése miatt szinten lehetetlen lesz valaha is rekonstruálni, hogy kiket vittek el oda.

Amikor '53-ban, Sztálin halála után szabadultak ezek az emberek, és visszatérhettek eredeti lakóhelyükre vagy annak környékére, továbbra is jogfosztottak maradtak. Talán annál az ott töltött egy-két vagy három évnél még szörnyűbb volt, hogy ingatlanjuktól megfosztották őket, munkahelyüktől megfosztották őket, nem vállalhattak olyan munkát, ami képzettségüknek megfelelő, gyermekeik nem tanulhattak tovább. Annál a három évnél sokkal tovább tartott, 1990-ig az a sok-sok évtized, amíg továbbra is jogfosztottak maradtak, és mindez a mai napig is eltörölhetetlen jegyet ad, hiszen a gyengébb munkakörülmények miatt, a rosszabb munkavégzés miatt ezeknek az embereknek a nyugdíja is alacsonyabb; az iskoláikat nem tudták befejezni, ezért nem tudtak minőségi munkát vállalni, ezért is alacsonyabb a nyugellátásuk.

A rendszerváltáskor viszonylag kevésbé került a figyelem középpontjába a hortobágyi kényszermunkatábor. Pontosan azért, mert akkor még ezek az iratok titkosak voltak, csak a kilencvenes évek második felétől lehetett kutatni. Amikor a figyelem arra szegeződött, hogy a kommunizmusnak milyen rémtettei voltak Magyarországon, ez a rész még nem volt kutatható.

Ezért fontos, hogy mi viszont minden alkalommal megemlékezzünk erről, az oktatásban minél nagyobb szerepet kapjon, hogy erre is kitérjünk. Filmek és könyvek szülessenek meg hatvan év után erről a szörnyű hortobágyi rémtettről. A hatvanéves évfordulóra jelent meg az első komolyabb album, amely feldolgozza ezt, amelynek címlapján az idén ősszel felállítandó első központi budapesti emlékmű szerepel, amely a kényszermunkatáborba hurcoltak állapotát egy magyar találmány, az üvegbeton segítségével kívánja majd bemutatni az I. kerületi Szarvas téren.

Ettől függetlenül nekünk feladatunk, hogy befejezzük azt az ökumenikus templomot, amely ott, a Hortobágyon jelkép és találkozóhely a jogfosztottaknak, és itt, a parlamentben is megemlékezzünk róluk, megkövessük őket, és soha ne feledjük el az emléküket, hogy soha többé ne történhessen ilyen Magyarországon.

Köszönöm szépen. (Taps.)




Felszólalások:  Előző  2  Következő    Ülésnap adatai