Felszólalás adatai

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Minden törvényt két aspektusból lehet és érdemes vizsgálni. Az egyik világlátás kérdése, annak a kérdése, hogy hogyan gondolkodunk a világról, és hogyan helyezzük el abban például a gyermekeinket, a diákjainkat, az oktatás egész ügyét. A másik szakmai kérdés, a tartalom, a kidolgozottság kérdése. Előfordulhat, sőt azt kell mondjam, elő is fordul, hogy bár különböző módon látjuk a világot, de a szakmaiság, a kidolgozottság, a kiérleltség tekintetében azonos véleményt tudunk vallani és mondani. Én is ebben az egységben kívánom vizsgálni ezt a törvényjavaslatot, annak a kettősségnek az egységében, amely tehát világlátást és szakmaiságot egy irányba visz.

Az én meglátásom szerint ez a törvényjavaslat múltidézés. Úgy akar előre vinni, hogy irányt téveszt és hátravisz. Tisztelt államtitkár asszony, ez nem Klebelsberg Kunó világa, ez Ilku Pál világa. Ez a törvény a hetvenes évek világába és annak a gondolkodásnak az újraidézésébe visz. Ez a törvény nem előre mutat. Klebelsberg a saját idejében valóban képes volt olyan gondolatokat megfogalmazni, ami előrevitt. Hozzá kell tenni persze, és amikor megidézzük a gondolatait, a szellemiségét, ezt is hozzá kell tenni: mivel a trianoni békediktátum miatt Magyarország nem fordíthatott honvédségre, nem fordíthatott katonai célokra, ezért egy más döntés, egyébként a saját korában helyes döntés született, hogy azt, amit nem használhatnak másra, azt oktatásügyre és a kultúrára teszik. Így nőtt meg az akkori oktatási és kulturális költségvetés a mai fogalmak szerint 11 százalék fölötti GDP-arányra, s ez egészen addig tartott, amíg Magyarországon a kormány a győri programban fel nem mondta ezt. Abban a pillanatban 4 százalék alá esett a ráfordítás, és mindazok a célok, gondolatok és tettek, amelyeket itt megidéz, semmivé foszlottak. Egy kényszerszituációt használt ki progresszív módon az akkori politikai gondolkodás, majd amikor ezt a progresszivitást legyőzte a maradiság, abban a pillanatban egyharmadára csökkent mindaz, aminek a gondolatait itt megidézték. Na, hát ez a hetvenes évekre volt jellemző!

Ezért mondom, nem megbántva egyetlen személyt sem, hogy ön nem a progresszív klebelsbergi gondolatokat idézi, miközben az ő szavait olvassa, hanem törvényében a hetvenes évek Ilku Pál-féle megjegyzéseit, gondolatát és mentalitását hozza vissza 2010-2011-ben. Ez a törvény ugyanis nem kiterjeszt, hanem korlátoz, beszűkít és büntet. Ez a törvény, tisztelt képviselő asszonyok és képviselő urak, úgy akar középosztályt teremteni, hogy lehúz. Kiveti magából azt, aki szegény, és leveszi a kezét arról, akinek a helyzete nehéz. Eddig egymást követő kormányok, sőt ki kell mondani itt a Magyar Országgyűlésben, egymást követő rendszerek mondták a magyaroknak: tanulj, mert így tudsz boldogulni. Ez a törvény meg most azt üzeni, hogy lesz belőled, ami lesz, de leginkább akkor lesz, ha apukádnak tele van a pénztárcája. A törvény kiveszi a magyar oktatásügy középpontjából a gyermeket és annak helyébe az intézményt ülteti. Elfelejti, hogy az ember ősidők óta azért alkot, hoz létre, teremt iskolát, hogy a gyermekek, a diákok, a következő nemzedék számára jobb legyen. Ennek a törvénynek az az üzenete: ha nincs problémád, akkor megpróbálunk neked nem problémát csinálni, ha van problémád, az nagy probléma nekünk, úgyhogy ne okozz gondot. Ez a szemlélet elfogadhatatlan, meggyőződésünk, hogy rossz irányba visz.

Mindez azonban lehet világlátási kérdés, olyan különbség, amely nem egy törvénnyel oldható fel. Mégis azt mondhatom, attól még, hogy mi az én meggyőződésem, elismerem, hogy az önök meggyőződése lehet más. S kérem, ismerjék el, attól, hogy az én meggyőződésem más, mint az önöké, lehet igazam. Akkor, ha egyébként szakmailag ez a törvényjavaslat magas színvonalú lenne. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy lehetett volna szakmailag magas színvonalú, de nem lett az. Ez szakmailag egy gyenge törvényjavaslat.

Három kérdésben szeretném az álláspontomat alátámasztani. Az első az államosítás kérdése. Ez a törvény, tisztelt Ház, gyakorlatilag elveszi az iskolákat az önkormányzatoktól; az önkormányzatoktól, amelyek az elmúlt durván két évtizedben lehetőségeik szerint felújítottak, hiteleket vettek fel, áldoztak rá, és most ámulva nézik, hogy mi történik. Önök között ülnek polgármesterek. Önök között kisvárosi és nagyvárosi polgármesterek ülnek, akik egyébként a saját otthoni dolgozószobájukban pontosan tudják, hogy sok esetben éppen a társaikkal, a képviselő-testületükkel, párttársaikkal és nem párttársaikkal erre a célra próbáltak áldozni. Ki-ki amennyit tudott. Minden település annyit, amennyit tehetett. És önök is tudják pontosan, ámulva nézik, hogy az ő megkérdezésük nélkül egyszerűen kisajátítás történik. A hitelek ott maradnak a nyakukban, a felvett hitelekkel önöknek kell gazdálkodni és azt visszafizetni, az iskolarendszer 90 százaléka pedig, amelyik önkormányzati volt, állami lesz.

A Magyar Szocialista Párt az önkormányzati alapú oktatás pártján áll, a vegyes fenntartói rendszer híve. Ugyanakkor azt javasoltam évekkel ezelőtt - s ezt most megismétlem -, hogy az állam legyen, az állam lehessen intézményfenntartó. De nagy különbség van, hogy egy önkormányzat, egy intézményfenntartó azt mondja és azt bizonyítja az államnak, hogy fenn akarom tartani az iskolámat, megteszek érte mindent, de nem tudok, mert nem mindenki gazdag település, sőt sokan olyan szegényebb települések, amelyek szeretnék, de nem tudják.

(11.30)

Akkor tárgyaljon az állammal, az állam legyen nyitott, és mondja azt, hogy igen, ez a lehetőség nyitva áll. De ez óriási különbség! Óriási különbség, hogy egy önkormányzat azt mondja: mindent megteszek, ezek a korlátaim, ez a képességem, állam, itt most szálljál be! Igenis erősödjék e tekintetben az állam szerepe.

De egészen más, hogyha az állam odamegy az önkormányzatokhoz, mindegyikhez, kivétel nélkül, nem kérdezi meg őket, fogja, ráteszi a kezét és elveszi. Ez színvonalcsökkentő. Azoknál az önkormányzatoknál, ahol az elmúlt években, évtizedekben jelentős befektetések történtek az oktatásügybe, és amelyek képesek most is és ezek után is ezt megtenni, azoknak sem engedik meg. Teljesen abszurd helyzet áll elő. Önök korlátozni fogják azokat az önkormányzatokat az oktatásügy jobbításában, amelyek akarják, és amelyek képesek rá.

Megnyitnak valamiféle kiskaput, de nevetséges az, hogy az önkormányzatok alaphelyzetét elvéve úgy gondolják, hogy egy minisztériumi dolgozószobából jobban látni Nagykanizsától Mátészalkáig minden egyes iskolát, minden egyes iskola igazgatói dolgozószobáját, sőt még a tanárok időbeosztását is. Nincs itt semmi nyugati példa! Ilyet Klebelsberg az életben nem álmodott, a húszas években sem! Ilyen volt: durván fél évszázaddal ezelőtt. Álljanak el ettől a javaslattól, és fontolják meg, hogy az állam megerősített szerepét teljesen máshogy értelmezik.

A második kérdés, amivel a véleményemet alá kívánom támasztani, a tankötelezettség ügye. A tankötelezettség ügye, amelynek a korhatárát önök példa nélküli módon csökkenteni kívánják. Többen azt hangsúlyozták, hogy Európa számos országában, több országban a tankötelezettség nem áll olyan magas életszínvonal-határon, 18 év, mint amelyet önök most csökkenteni kívánnak. De egyetlen példát nem tudnak mondani, hogy az a törekvés, az a tendencia és az a cél, hogy csökkentse bármely európai uniós ország a tankötelezettség határát; olyan országok vannak, amelyek azt megfontolják, hogy a jelenleginél hagyják vagy éppen emeljék. De olyan, amelyik arról rendelkezik, hogy a saját jogszabálya szerint behatárolt tankötelezettségi korhatárt csökkenti, ilyen nincs. Ilyen nincs! Egész egyszerűen az, ami itt történik, valóban - szakmai megfontolatlanság miatt - szégyenné válik. Szégyenné válik, ahogy Magyarországon 16-17 éves fiatalokat, és minden valószínűség és minden felmérés szerint a legszegényebb családokból származó fiatalokat a tankötelezettség alól felmentve, tulajdonképpen kiteszik az utcára.

Értem, hogy azt mondják, hogy persze, tanulhat; de valóban életszerű, valóban úgy gondolják, hogy az a 16-17 éves lány vagy fiú, akinek egyébként a családi helyzete a legrendezetlenebb ebben az országban, akinek az anyagi-szociális helyzete a legrendezetlenebb az összes közül, és nem kell iskolába járni, az majd munkát vállal? Hol? Hol nyújtanak neki munkát? Itt pontosan az a probléma, hogy ennek a kötelezettségnek a kivédésével leveszik a kezüket évente több mint 10 ezer magyar fiatalról, 16-17 éves lányokról és fiúkról, és azt gondolják, hogy az az olcsóbb megoldás, és azt gondolják, hogy az a pedagógiailag helyes megoldás, ha egyébként úgy gondolják, hogy ha nem fog iskolába járni, akkor majd dolgozni fog, miközben a munkanélküliség nő ebben az országban és szerte Európában?

Ha nem gondolnám, hogy egyébként a lelkiismeretükkel ezt nem tudják tisztázni, azt mondanám, hogy szakmailag megfontolatlan. De ez így leírva valóban azokat sújtja a leginkább, akik ebben az országban a legszegényebbek.

A harmadik állítás, amivel a véleményemet alá kívánom támasztani, költségvetési jellegű. És itt valóban sokat tárgyalva ugyanakkor ki kell térni egy háttértanulmányra, arra a háttértanulmányra, amit önök az önök kormányának intézményétől rendeltek. Nem független, nem ellenzéki, nem nemzetközi, nem az égből pottyant, hanem saját kormányuk intézményének saját törvényjavaslatáról készített tanulmánya. Én ennek a történetével, ami elég megszégyenülést okozott már a kormányzatnak, nem kívánok foglalkozni.

Az abban szereplő állítások és annak a tanulmánynak a címlapja szerint, amely mégiscsak a Magyar Köztársaság oktatásért felelős államtitkár asszonyának a nevét viseli, ebben a háttértanulmányban világosan szerepel, hogy az a törvényjavaslat, amelyet önök ideterjesztenek, az a Magyar Köztársaságban, kumulatív hatással, az elkövetkező 4 évben 719 milliárd forint pluszt jelent. Erre lehet azt mondani, hogy nagyszerű. Sőt, tudják mit? Legyen 1500 milliárd. Sőt, licitáljunk! Az oktatásügyben 2500-nak is van helye.

Nem akarok senkit megbántani, ezért nem azt mondom, hogy elment a józan eszük, hanem egész egyszerűen azt próbálom önökkel érzékeltetni, hogy a realitásérzéküket vesztik el. A realitásérzéküket, amikor egyébként arra hivatkoznak, hogy de ez nem most kell, elég lesz jövőre csak 70, azután már 270, aztán csak a pedagógus-életpályára összesen 389, összességében több mint 700 milliárd. De saját tanulmányukban kimutatják, hogy ez kumulatív, egymásra épül. Akkor van értelme a végének, ha minden részt megteszünk, nincsen értelme a 40 százalékánál befejezni, mert akkor az kidobott pénz. Ezért amiről most döntenek, az már nem érinti azt a költségvetési törvényjavaslatot nagyságrendileg, ami szintén a parlament előtt van, de kumulatív hatásában természetesen, hogy érinti az összes elkövetkező évekbeli magyar költségvetést.

Akkor, amikor tessék megnézni, hogy az ország valóban a negatív megfigyelési sávba került, amikor 317 forint körül van az euró, akkor önök egy ilyen, valóban kritikus időpontban azt mondják gálánsan: hát, ez egy dolog, minket ez most kevéssé érdekel, az oktatásügyben 700 milliárd pluszt, 700 milliárd bázispluszt megszavazunk. Szavazzanak meg akkor 1500-at, itt már teljesen mindegy! De hogyha józanul átgondolják, akkor valóban tisztességgel azt kell kérjem önöktől, hogy éppen a felelősségérzet miatt, ami minden parlamenti képviselő asszonyban és képviselő úrban meg kell hogy legyen, lássák az aktualitás és az aktuálisan vállalt kötelezettségek közötti nyilvánvaló kapcsolatot.

Azt kell mondjam, hogy ha ez a mi háttérszámításunk lett volna, mint ahogy hónapról hónapra minden törvényrészről tájékoztattuk, tájékoztattam a közvéleményt, hogy ez mit jelent a forintok és az euró nyelvén, akkor ha itt különbség lenne, akkor most ez nem hoznám elő. De az önök saját tanulmánya mutatja ki ugyanazt, mint amiről mi hónapról hónapra mi önöket és a nyilvánosságot tájékoztattuk. Hol az volt a válasz, hogy ez nem így van, és nem annyi; hol az volt a válasz, hogy nem tudunk számolni. Amikor meg ez a saját háttértanulmány kiderült, akkor az volt a válasz, hogy ez a háttértanulmány nincs. Majd amikor kiderült, hogy ez nem igaz, akkor sajnálatos módon és pironkodva be kellett ismerniük, hogy az, ami ott leírásra került a saját kormányintézményük részéről, az a valóság. Az egész törvényjavaslat menetét és sorsát ez jól fémjelzi.

A pedagógus-életpályamodellel kapcsolatban tisztelettel a Magyar Szocialista Párt egy más utat javasol. Azt az utat, amelyet az elmúlt fél évtizedben közgazdászok, pedagógusok, szociológusok, hazai és külföldi szakemberek a Magyar Köztársaság kormányának asztalára letettek. Nem egy kormány asztalára, hanem a Magyar Köztársaság mindenkori kormányának asztalára, amilyen valóban az elmúlt negyed évszázadban nem volt, hogy egymással rokon területek legkitűnőbb képviselői a magyar oktatásügy korszerűsítése számára egy szakmai - nem politikai, szakmai - anyagot, könyvet dolgoztak ki, amelyet befogadott a Magyar Tudományos Akadémia, és ott mutattuk be. Ami arról beszél nemzetközi összehasonlításban és a magyar realitásokat is figyelembe véve, hogy a pályakezdő pedagógusbér-rendezés az az út, amely kellő vonzást teremt, amely megteremti annak a lehetőségét, hogy a pedagóguspálya jobban vonzó legyen, ugyanakkor költségvetés tekintetében reális. Ez a "zöld könyv" a magyar korszerű oktatásügy kézikönyve, egy olyan tanács, amelyet ki lehet dobni az ablakon, amelyet mégis inkább megfontolni érdemes, hiszen nem pártpolitikai hovatartozás, hanem az elismert (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.) szellemiség az, amelyik ezt befolyásolja.

Tisztelt Elnök Úr! A döntésnél mérlegelni kell. Mi ennek a törvényjavaslatnak a szellemiségével nem értünk egyet.

(11.40)

Mi ennek a törvényjavaslatnak a szakmaiságát gyengének tartjuk. Nem fogjuk módosítani, mert nincs rajta mit. Úgy rossz, ahogy van. Vonják vissza, ez a leghelyesebb út. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az LMP soraiból.)