Felszólalás adatai

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Úgy hiszem, hogy a jelenlegi helyzet indokolja annak a határozott véleménynek a nyilvánosságra hozatalát, hogy az elmúlt évtizedekkel szemben a legalapvetőbb változás az lesz Európa- és világszerte, hogy a liberális állam túlhajszolt ideája végleg megbukott. Bizonyították az idők, hogy az a szélsőséges torzulás, ami e felfogás hirdetésében megnyilvánult, már a múlté, és az állam szerepe most, máskor is nagyon fel fog értékelődni, hiszen olyan országok léptek e krízisben a beavatkozás útjára, ahol, gondolom, minden elvet fel kellett rúgni, hogy ez egyáltalán megtörténjen. Alkalmazkodjunk tehát az idővel és ezzel a jelzéssel.

Tisztelt Országgyűlés! Választási kampány van, ezt tudjuk, nem szűnt meg ez egy pillanatig sem, erre a költségvetési polémiára is jórészt rányomja a bélyegét. Sok esetben a kölcsönösen felsorakoztatott vádak, múltbéli cselekvések kapják a legnagyobb teret ahhoz képest, hogy a költségvetés jelenlegi állapotához érdemi hozzászólás lenne. Tisztelet az elismerésre méltó kivételeknek. Úgy hiszem, hogy általában is tapasztalható ezen a vitán is, hogy némelykor az ismeret hiánya és a felelőtlenség, ha együttesen jelenik meg, akkor annak milyen következményei vannak a közélet egész gondolkodásmódjára. Nem hiszem, hogy jó úton jár, az ország szellemi állapota kielégítő lenne, miért ne lenne ugyanez a lenyomat itt, ebben a vitában is.

Két dologra azonban szeretném mélyen tisztelt figyelmüket felhívni. Az egyik: rendkívül gyakori mostanában, hogy bizonyos szomszédos országok példamutatóként jelennek meg előttünk, és nagyon gyakran hivatkozás történik rájuk. Hölgyeim és uraim, több mint ezer éve élünk államalakulatban itt, Európában, sokszor legyűrve, szétszaggatva, megfosztva, de eleink ereje mindig elegendő volt ahhoz, hogy ezt az országot egyenesben tartsa.

(12.40)

Miért ne legyen annyi önbizalmunk, hogy majd mi is meg tudjuk oldani ezt? Hibák voltak a múltban is, lesznek feltehetően a jövőben is, de a talpraállás képessége elődeink nagyszerű öröksége. Nagyon kérem, hogy a nemzeti önérzet nevében joggal tiltakozhassak eme gyakori felületes, némelykor hányaveti módon alkalmazott "példák" miatt, amelyek igencsak rövid történelmi időszakot fejeznek ki.

A másik: arra kérek mindenkit, hogy amikor tudjuk, a világ sorsa milyen kezekben van, és azt is nagyon jól tudjuk, hogy a ráutaltságunk - de nemcsak a miénk, hanem nálunk nagyobbak ráutaltsága is - milyen bizonyos nemzetközi pénzügyi szervezetekre, akkor ne jelenjenek meg olyan megnyilatkozások, akár itt az Országgyűlésen belül, akár azon kívül, amelyek sértő kijelentéseket hangoztatnak azokkal a nagy hatású nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szemben, amelyek éppen most mégiscsak a segítségünkre siettek. Ha nem volna ilyen állapot, erre akkor is fel kellene hívni a figyelmet, hogy nem bölcs dolog. És akinek a jövőben olyan ambíciói lesznek vagy jelenleg olyan ambíciók éltetik, hogy kormányozni akar, az mindig számoljon azzal, hogy ezeknek a nagy nemzetközi szervezeteknek a hatása a világra nagyobb, mint akár mindnyájan szeretnénk.

Hölgyeim és Uraim! Úgy hiszem, hogy az a mondat vagy az a költői fájdalomkiáltás, hogy "nekünk Mohács kell", sose volt igaz. Volt, amikor volt Mohács, és öt évre rá a teljes széthúzás; nem elég nekünk, hogy Mohács legyen. Nekünk a közgondolkodásunkban az a szó, hogy fogjanak össze, ne hangozzék el. Unalmas hallani. Nem vagyunk képesek rá. Ez rossz történelmi periódusainkban máskor is így volt, és most is arra számítani és ezért ezt a fohászt az egekbe küldeni, hogy fogjunk össze, és akkor majd minden megoldódik, nos, nem fogunk össze, és ezen az úton nem oldódik meg semmi. Csak akkor oldódik meg, ha az éppen aktuális kormány megfelelő lépéseket és döntéseket hoz, és el tudja érni, hogy az Országgyűlésben, az igazán ügydöntő helyen a többségi szavazata ahhoz meglegyen. Ezek a más országokban létező kegyelmi állapotok ránk történelmileg sem igazak és betarthatók.

Úgy hiszem, hogy ebben a vitában - épp az előbbiekből következően - összekeveredik egy krízisállapot megoldásának a kényszere és egy azt követő, kvázi a krízis elmúltával alkalmazandó módszerek vagy megoldások vitája. Ez a kettő összekeveredik. Hát krízis van. Nagyon jól tudjuk, hogy ez a krízis kényszerintézkedéseket igényel, a kényszerintézkedéseknek van egy végszáma, ahogy érzékeljük, már csak azért is, mert ezt igénylik tőlünk a készenléti hitel biztosítása miatt. Hatalmas vitaterület persze, hogy hol, mivel, miként. Az viszont legyen egyértelmű, hogy minden olyan közeget, amelyet érint a személyi jövedelmek vonatkozásában, azt bizony egyetemes sajnálkozással vegyük tudomásul, hogy a kényszerhelyzet ilyet is teremt.

Nekem az a véleményem egyébként a kényszerintézkedésekkel kapcsolatban - erre szeretném a figyelmet felhívni -, hogy ezt a bizonyos 80 ezer forintos határt a nyugdíjasoknál érdemes volna némileg felülvizsgálni. Olyan értelemben felülvizsgálni, hogy lehetne-e ezen némileg javítani, emelni ezt a bizonyos határt 100 vagy 110 ezer forintra. Nagyon sok ember csúszik be ebbe a hézagba. S akkor hadd tegyem mellé, természetesen könnyű mondani, hogy hol álljon az ember elő ilyen javaslattal, és ha ilyennel előáll, akkor egy 100 ezer forintos nyugdíjas természetesen mosolyogva nézi a tévét, a 130 ezer forintos pedig akkor se. De ellensúlyként mégis megvizsgálnám - adat hiányában nem merek rá javaslatot tenni, de az általános vita keretében talán felvethetném - a 2008. évi adóbevallásoknál, hogy nyugdíjasok milyen egyéb jövedelmekre tesznek szert. S most nem arra gondolok természetesen, akinek 60 ezer forint nyugdíja van és 50 ezerért éjjeliőr, mert arra nagyon is ráfér, hanem azokra, akiknél havi több százezer forintos jövedelmek vannak. Magamra is utalok ebből a szempontból, mert úgy érzem, hogy a 80 ezer forintról le kellene mondanom, vagy könnyedén le tudnék mondani abban az esetben, ha az egyéb jövedelemmel bíró nyugdíjasoknál ez a 80 ezer - vagy 110 ezer - forintos tizenharmadik havi nyugdíjrész elmaradna. Ehhez át kellene nézni az adónyilvántartásokat, és mivel 45-50 évesek voltak azok, akik mára nyugdíjasok, de a rendszerváltozás idején volt bennük kurázsi üzleti vállalkozást kezdeni vagy olyan vagyont gyűjteni, amelynek hozama van, vagy azóta is állásban lenni lényegesen magasabb fizetéssel, mint amennyi a nyugdíjuk, hogy ebben a körben talán lehetne fedezetet találni egy ilyen határpontemeléssel. Nem javaslom, felvetem megvizsgálásra. Kérem államtitkár urat, hogy vizsgálják meg, és itt bázis lehet - még egyszer mondom - a 2008-as adóbevallás.

A másik nagyon gyakran hangoztatott ügy, hogy a gazdasági növekedéssel mi történik, hogyan történik. Hölgyeim és uraim, kapjon már kellő hangsúlyt, hogy nem kizárólag adópolitikai kérdés a gazdasági növekedés! Az kereslet kérdése. Lehetne mondani olyan rossz, de valós példákat, hogy nagyon rossz adórendszer mellett, ha erős a piac felvevőképessége, akkor is prosperál valaki. Nem mintha közömbös lenne az adórendszer. S én úgy érzem, ami itt a költségvetési előterjesztés mellől hiányzik, az pont annak a megjelölése, hogy ha elmúlik a krízis, milyen irányba mozdulunk el. Ha nálunk valami fontos, akkor az lenne a fontos, hogy a személyeket terhelő személyi jövedelemadó-kulcs csökkentésre kerüljön. Minden személlyel kapcsolatos adótételnél ez fontos volna, épp a foglalkoztatás érdekében. Ha a gazdasági növekedés teremti meg ennek forrását, jó. Ha más adótétellel, vagyon- vagy fogyasztásiadó-tétellel kell ellensúlyozni, az is jobb, mert a személyi jövedelmeket sújtó adóterhek indokolatlanul nagyok, és a munkanélküliség veszélye egy ilyen időszakban mindig élesebben merül fel, mint máskor.

Hölgyeim és Uraim! Végül amire szeretnék kitérni: itt a nagy rendszerek reformjáról esik szó, aztán többnyire pont is van a végén. A nagy fogyasztórendszereket reformálni kell - pont. Én egy másik kérdést vetek fel, nem eldobva vagy elvetve ennek a jelentőségét, ez pedig a közigazgatás működése és működési hatékonysága. Úgy hiszem, hogy a kormány, s lehet, hogy már többen is, talán némileg pironkodnak amiatt, ahogy a kormányalakítás során két nagy hagyományú minisztériumot megszüntettek. A közlekedésit közben helyreállították úgy-ahogy, a Belügyminisztériumot nem. Ki felügyeli a közigazgatást és a közigazgatási szervek működését ebben az országban? S akkor továbbmegyek: ki ellenőrzi azt kellő szigorral és hatékonysággal, hogy a hatósági engedélyek kiadása mennyi idő alatt történik? Egy beruházás a gondolat megszületésétől, a szándék elindításától kezdve hány hónapot késik, mert a hatósági engedélyek kiadására jogosult igazgatási szervezetek lazán, nagyvonalúan, felületesen, sokszor szakszerűtlenül kezelik ezeket az ügyeket? Hány hónapot késik egy beruházás, és ha az annyit késik, akkor az hány milliárdba kerül ebben az országban? Nincs a közigazgatásnak se felelőssége, sem olyan, aki a közigazgatás ilyen mély szakmai kérdéseivel közvetlenül foglalkozna.

(12.50)

Hadd utaljak arra, hogy valamikor a belügyminiszternek az is kötelessége volt, hogy a többi tárca közigazgatási államtitkárai számára iránymutató értekezleteket tartson. Most nincs belügyminiszter, és nincs közigazgatási államtitkár. Hát hogy indulnak meg? Van-e hivatalvizsgálat? Mi az a 30 nap, amit oly könnyedén lépnek túl a hatósági szervezetek?

Tisztelt Ház! Akárhogy szervezik át a tárcákat, az önkormányzati igazgatást, akármit, ha a közhivatalnoki ethosz nem vezényli a maga fegyelmi parancsolataival az ország működtetését, akkor hiába minden átszervezés - hiába! Tehát nem feltétlen csak az javít a helyzeten, hogyha kitaláljuk, hogy itt legyen a székhely meg ott. Mit gondolnak, bizonyos regionális centrumokban létrehozott hatósági szervezetek, afféle minisztériumi decentrumok mennyivel késleltetik a jóváhagyások és engedélyek kiadását ahhoz képest, mint amikor megyében voltak? Megnézte valaki ezt egyáltalán? Foglalkozik valaki az ország működtetésének ezzel a részével? Van szigor és felelősségre vonás?

Én könnyen belelendülök, és némi izgalmi állapotba kerülök, ha ez a kérdés napirendre kerül. Ez abból adódik, hogy egyszerűen nincs fül, akinek eddig számtalan kísérletem során kifejthettem azt, hogy a két háború között ennek az országnak a talpra állítását egy nagyon erős, fegyelmezett közigazgatás volt képes létrehozni, ahol szakemberek voltak. Uraim, én mélységes tisztelettel vagyok mindenkivel szemben, aki nagy rutint szerzett az üzleti világban, magam is vállalati körben dolgoztam életem egy meghatározott szakaszában.

De a közigazgatás más, más szemlélet, más rítus, más felelősség és más - kegyelmi állapot, annak tudata, hogy nagy horderejű ügyben döntök, legyen az környezetvédelmi hatóság, legyen az a VPO... Mert mi azt halljuk, hogy milyen sokat fizetnek a fogyasztási ellenőrök vagy hogy hívják őket, akik járják az üzleteket, nézik az áru eredetét (Korózs Lajos: Fogyasztóvédők!), és elhangzik a tévében, hogy most már 300 millió forintot gyűjtöttek be ezer vizsgálatból, vagy a fene tudja, mi, lehet, hogy rosszul mondom. Ez egy minősítési mérce, hajtják is, ahogy hallom, némely esetben. Ez is a közigazgatás egyetemes felügyeletének a dolga, hogy hogyan bírságolunk és mikor, hogyan vesszük el a kedvét és miért annak a kis- és középvállalkozónak. Ne higgyük, hogy ezek a tényezők nem nagyon is lényegesek!

Nem akarok én megint egy nagy rendszerrel foglalkozni, az oktatásügy avatott szakértője ül itt az államtitkár úr személyében. Mit tudok én? Nekem azt mondják, hogy 72 felsőfokú oktatási intézmény rossz, sok, nem kellene ennyi - ezt mondják. Magam találkozom olyan személyekkel, akik felsőfokú oktatásban szerepet vállalnak, és minduntalan csodálkozom, hogy mily bátorság kell ahhoz, hogy ilyen szerepre vállalkozzanak. Nade, hát nem csak erről van szó. Mi történt a közoktatásban belül? Átszervezzük, bezárjuk? Megszüntettük a tanfelügyelőséget. Kinek a dolga most felügyelni az oktatás színvonalát? Nem kellett a tanfelügyelőség, pedig az szakemberekből állt. Mi annak idején, száz évvel ezelőtt, a '90-es években ezért hoztuk létre. Mit mondanak? Analfabéták jönnek ki viszonylag magas arányban az általános iskolából. Mit mondanak az egyetemi felvételinél? Elképesztően alacsony felkészültséggel jelentkeznek egyetemre. Mit mondanak?

Ennek a sok-sok felsőfokú, egyetemi, főiskolai hallgatónak a 20-30 százaléka nem is végzi el az egyetemet. És mit mond nekem egy hozzám hasonló korú, majdnem hasonló korú, kedves, magas felkészültségű barátom? Hogy nem hajlandó tovább azon az egyetemen tanítani, mert annyira lehangolja a hallgatók alacsony fokú ismeretanyaga. Mi a fene van itt, tisztelt Országgyűlés, minden átszervezés nélkül? Milyen az oktatási munka belső színvonala? Milyen a számonkérés? Mit tudnak a gyerekek? Valóban csak arról van szó, hogy bezárnak iskolát, meg nem kéne bezárni iskolát; a kormány mindig bezár, az ellenzék mindig tiltakozik ellene. Tényleg ez itt a fő kérdés? Tényleg... - most szándékosan nem mondok inkább egyetemet, amelyiknek a diplomájának, a magyar diplomának valamikor nemzetközi híre volt, és most már kevésbé van az.

Ezek a kérdések, a belső tartalmi, országműködtetési kérdések. Nem vették önök észre, hogy bizonyos magas beosztásokban kétséges felkészültségű vagy karakterű személyek jelennek meg? Nem vették észre? Persze, mert a párttolakodás mindenhol ott van, mindenhol embereink vannak, akiket valahova el kell helyezni, ha egyszer az Úristen választási győzelmet adott. Nem vesszük észre, hogy hiányoznak a karakterek, az egyéniségek? Alkotmányosan védett testületek élén is néha megmosolyogtató nyilatkozatok hangoznak el az emberminőség krónikus romlása miatt. Ezek vajh' nincsenek összefüggésben a költségvetési helyzetünkkel?

Miért van az, hogy minisztérium, kórház, önkormányzat nyugodtan, minden következmény nélkül túlkölthet? Tudják önök, hogy régen működött a számvevőség minden minisztériumban, amely a minisztert nem engedte túlkölteni? Még egyszer mondom: a minisztert nem engedte túlkölteni. Hogy a fenében van, hogy utólag tudjuk meg, hogy mekkora hiánnyal zárult a költségvetés?! Olyan már volt, hogy pótköltségvetéssel jöttek a Ház elé, de jött valaki az utóbbi esztendőkben pótköltségvetéssel a Ház elé? Most pedig majdnem biztos, akármi lesz a szavazat, hogy jövőre pótköltségvetés kell. El lehet linkelni persze a pótköltségvetést, lehet azt mondani, hogy az nem olyan fontos; mert nem vagyunk elég szigorúak hozzá, hogyha egy kormány nem tartja be, akkor álljon az ország nyilvánossága elé a keretekkel.

Hölgyeim és Uraim! Amit én elmondtam, egy költségvetési vitáról szólt, istenbizony költségvetési vitáról, mert soha a büdös életben helyre nem jövünk, ha az államrezon fegyelme, felkészültsége és működése nem éri el a kívánt színvonalat! Soha helyre nem jövünk! Mehetnek itt viták arról, hogy kitől csípjünk le valamennyi összeget, és hova csoportosítsuk át. És? Önök meg vannak róla győződve, hogy jól költi el az a szervezet, arra képes vagy kevésbé képes vezetője azt az összeget, amit itt ilyen heves harcok után és vért izzadva megszavaznak, vagy azt a többletköltséget, amit valaki kiharcol?

Tudják önök, hogy a jegyzők teljes kiszolgáltatottsága az önkormányzati testületeknek milyen következménnyel jár? Nagyon egyszerűvel: nem tudja betölteni törvényességi felügyelő funkcióját, pedig neki az van, ő csak a jogszabályoknak lenne alárendelve, de nem úgy van, mert egzisztenciálisan kiszolgáltatott. El tudják képzelni, hogy valaha, a két háború között egy főjegyző ilyen helyzetbe került volna, hogy nem meri felemelni az ujját, hogy, uraim, ez egy rossz döntés, uraim, ez egy gyanús döntés? Miközben tudjuk, könyv jelent meg róla, hogy helyben is milyen veszedelmes méreteket kezd ölteni a korrupció.

Köszönöm a szót. (Taps.)