Készült: 2020.04.09.15:52:04 Dinamikus lap

A felszólalás szövege:

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
20 2 2014.10.20. 19:33  1-14

ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: Miniszterelnök Úr! Házelnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Országgyűlés! Három ok késztetett arra, hogy Magyarország köztársasági elnökeként, a házszabályban biztosított lehetőséggel élve napirend előtti felszólalásra jelentkezzem.

Az első: alig egy hónappal ezelőtt én képviselhettem Magyarországot az ENSZ Közgyűlésén New Yorkban és az azt megelőző klímakonferencián, ahol olyan kérdések kerültek terítékre, amelyek mindannyiunk életét hosszú időre befolyásolják.

A második: túl vagyunk három választáson; a magyar választók eldöntötték, kikre bízzák a kormányzás felelősségét, európai uniós képviseletünket és a helyi ügyeik intézését. A kampányzaj elültével olyan pillanathoz érkeztünk, amikor eszmét cserélhetünk olyan kérdésekről is, amelyek választási ciklusokon átívelő jelentőséggel bírnak, minden magyar család jövőjét érintik, és hitem szerint felül állnak az aktuálpolitikai pártvitákon.

A harmadik ok: Magyarország polgáraként, négygyermekes családapaként, közös jövőnkért felelősséget érző politikusként a legszemélyesebb közügyként tekintek arra a kérdésre, hogy milyen állapotban hagyjuk földjeinket, vizeinket, erdeinket, az éltető levegőt gyermekeinkre, unokáinkra.

Két és fél éve, amikor elnöki ciklusom első klímakonferenciájára készültem, az öt parlamenti párt vezetőjével egyetértettünk abban, hogy Rióban a víz kérdését állítsuk középpontba, ugyanakkor a pártok vezetőitől biztatást is kaptam, hogy a környezeti fenntarthatóság kérdését folyamatosan tartsam napirenden.

Az elmúlt két és fél évben sokszor ? legutóbb New Yorkban ? képviseltem Magyarországot és fejtettem ki álláspontomat, egy esztendővel ezelőtt pedig az önöktől kapott támogatással élve megszerveztük a budapesti víz-világtalálkozót, ahol politikai döntéshozók, a vízügyi szakma jelesei, környezetvédő szervezetek képviselői, a tudomány művelői és a gazdasági élet szereplői együtt gondolkodtak a vízgazdálkodás, vízellátás, vízbázisvédelem, víztisztítás, árvízi védekezés és a közös vízgyűjtők használatával kapcsolatos kérdésekről.

Minden ilyen típusú beszélgetés, vita kezdetén érdemes feltenni néhány egyszerű, elsőnek talán banálisnak tűnő kérdést. Meg akarjuk-e óvni vizeinket, földjeinket, természeti értékeinket gyermekeink számára? Közös-e ebben a felelősségünk? Parlamenti, politikai ciklusokon átnyúló feladatról van-e szó? Várhatjuk-e tétlenül az egyre szélsőségesebb és egyre elkerülhetetlenebb természeti katasztrófákat? Tanulhatunk-e mások hibáiból? Okulhatunk-e saját tapasztalatunkból?

(13.20)

A mai találkozóra készülve átnéztem a parlamenti pártok programját. A környezeti fenntarthatóság vonatkozásában nagy különbséget nem találtam, ami jó alap lehet arra, hogy megtaláljuk a közös nevezőt. A kérdésről való diskurzus kapcsán két veszély leselkedik ránk: az egyik, hogy az általánosságok szintjén közhelyeket ismételve, a kisszerű, rövidlátó napi politikai viták mocsarába süllyedve beszélünk a problémáról; a másik ? és ez a fontosabb ?, hogy nem vesszük észre természeti környezetünk figyelmeztetéseit, nem értünk azokból az intésekből, amelyek hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre érkeznek, pedig…

Pedig a természeti katasztrófák száma az elmúlt negyven évben az ötszörösére nőtt. Pedig a tizennégy legmelegebb évből tizenhárom az ezredforduló óta következett be. Pedig az utóbbi három évtized mindegyike melegebb volt a megelőzőnél. Pedig az elmúlt években megtapasztalhattuk, hogy mit is jelent az időjárási blokk. Ez egy új fogalom, maga a jelenség is új, lényege, hogy egy-egy nagyobb földrajzi területet a korábbiakhoz képest sokkal hosszabb időn keresztül képes uralni egy forró vagy nedves időjárási blokk. 2003-ban a nyugat-európai forróság 30 ezer áldozatot követelt, a négy évvel ezelőtti oroszországi hőség pedig 50 ezer ember halálát okozta.

Tudósok százai figyelmeztetnek minket - leg­utóbb az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete ? a jégtakaró elolvadására, a tengervízszint emelkedésére, az egyre pusztítóbb aszályokra egy helyütt, özönvízszerű áradásokra másutt, elsüllyedő szigetekre, víz alá kerülő tengerparti városokra, a megfelelő mennyiségű és minőségű víz nélkül maradó emberek milliárdjaira, a világ számos pontján az élelmiszer-termelés ellehetetlenülésére és a biztonságosabb területek felé előbb-utóbb elinduló óriási migrációs hullámra. Egyelőre úgy tűnik, Martin Wolf angol újságírónak van igaza, aki azt írta, hogy az emberiség óriási, irányíthatatlan és minden bizonnyal visszafordíthatatlan klímakísérletet folytat az egyetlen hellyel, ami otthonául szolgál.

Önök kérdezhetik, érint-e mindez minket. Vannak jó földjeink, van elég vizünk, messze vagyunk az óceánoktól, a klímaváltozás nem a mi gondunk. A magabiztos hitetlenkedőket szeretném egy kicsit elbizonytalanítani. Egy hónappal ezelőtt mindannyian láthattuk a képeket a dunántúli árvizekről: Vas, Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Fejér, Zala megye, minden korábbi rekordot megdöntő vízszintek, elöntött földek, elpusztított termés, lakhatatlanná vált házak, megrongált utak, hidak, vasúti töltések, volt olyan terület, ahol az átlagos szeptemberi csapadék három-négyszerese esett le néhány nap alatt. A kár 3 milliárd forint.

De utalhatnék a tavalyi dunai árvízre is, és most nem a minden tiszteletet megérdemlő, heroikus védekezésre gondolok. Egyetlen adatot szeretnék az önök figyelmébe ajánlani: 1945 előtt a Duna vízszintje Budapesten soha nem haladta meg a nyolc métert; az elmúlt tíz esztendőben már ez négyszer bekövetkezett. A legutóbbi, a tavalyi már közel volt a kilenc méterhez, és mindössze néhány centiméter választott el bennünket attól, hogy akár a Parlament épületét, akár a Tudományos Akadémiát is homokzsákokkal kelljen megvédeni. Vagy gondoljunk a tizenhárom évvel ezelőtti tiszai árvízre, amikor egyetlen nap alatt, huszonnégy óra leforgása alatt hat métert emelkedett a folyó vízszintje.

Magyarországon is egyre gyakrabban láthatjuk, hogy míg nyár elején a rengeteg eső tesz kárt a termésben, néhány hét múlva pedig már a hőség és az aszály. És még egyetlen adatot szeretnék az önök figyelmébe ajánlani: tavalyelőtt körülbelül kétezer illegális bevándorló kért menekültstátust Magyarországon; tavaly ez a szám a tízszeresére nőtt. Magyarország kétezer embert még csak be tud fogadni, kétezer emberről még csak tud gondoskodni ? de húszezerről? Ez már komolyabb gondokat jelent. És ha ez a szám jelentősen nőni fog? Milyen gondot jelent ez majd a mindenkori kormányok és mindannyiunk számára?

A klímaváltozásnak nemcsak a föld, a víz, a levegő minőségére lehetnek közvetlen hatásai, egy-egy természeti katasztrófa súlyos gazdasági, költségvetési következményekkel is jár. Két példát hadd említsek önöknek! Az egyik a szomszédos Szerbia. Mindannyian láthatták a májusi képeket, és amikor Nikolics elnök úrral, Szerbia elnökével találkoztam, a következőt mondta nekem: „Ez az árvíz nagyobb kárt okozott Szerbiának, mint a ’90-es évek eleji balkáni háború bombázásai. Körülbelül húsz évvel vetette vissza Szerbia gazdaságát.”

A másik példa a tengerentúlról való: a New York-i főpolgármester mondta a klímakonferencián ? ennek a képeit is láthatták önök, két évvel ezelőtti a történet ?, hogy a Sandy hurrikán 20 milliárd dolláros kárt okozott New York váro­sának. A város vezetői azóta is ? elnézést, hogy ezt a kifejezést használom ? a falba verik a fejüket, hogy nem hallgattak az okos szóra; hogy nem hallgatták meg a szakértők intését, akik azt mondták, hogy néhány száz millió dolláros beruházással mindezt el lehetett volna kerülni. Még egyszer mondom, a kár 20 milliárd dollár volt.

Érdemes megfontolnunk tehát Nicholas Stern angol közgazdász-professzornak és az Európai Uniónak a számításait, miszerint egy euró mai, a klímaváltozás hatásaihoz való alkalmazkodást elősegítő beruházással hat euró kárt tudunk megtakarítani.

(13.30)

Joggal tehetik fel a kérdést, hogy mit tehetünk, hiszen a megelőző évtizedek elmulasztott lehetőségei nem térnek vissza, az elpazarolt időt nem tudjuk pótolni. Ugyanakkor biztosak lehetünk abban, hogy a természeti katasztrófák egyre több áldozattal járnak, és egyre növekvő számban keserítik meg majd az életünket.

És most itt engedjenek meg két kitérőt. A későbbi félreértések elkerülése végett szeretném rögzíteni, hogy bár beszédemben a klímaváltozás következményeivel foglalkozom, mindenkit óvnék az egydimenziós nézőponttól. Jó, ha tudjuk, a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásnak nemcsak környezetvédelmi, hanem egészségügyi, szociális, gazdasági növekedést és versenyképességet érintő, a munkahelyek védelmével összefüggő, migrációs és nemzetbiztonsági következményei is vannak. E helyütt ma, azt gondolom, erről nem fogunk még beszélni.

A másik kitérő arról szól, hogy van-e értelme az összefogásnak, van-e értelme a közös cselekvésnek. Egy néhány héttel ezelőtti hírt szeretnék az önök figyelmébe ajánlani. A hír így szólt: 35 év után az ózonréteg ismét elkezdett vastagodni. Mindannyian hallottak az ózonlyukról, mindannyian hallottak ennek következményeiről, egészségügyi következményeiről is. De ezt a problémát mi okoztuk a klórgázok intenzív használatával. 25 év alatt tettük tönkre az ózonréteget, 25 év alatt tettük tönkre azt a védőpajzsot, amely évmilliárdokon keresztül jelentett megfelelő védelmet, s nemcsak nekünk, embereknek, hanem a növény- és állatvilágnak. És még újabb 15 év kellett ahhoz, hogy eljussunk a közös cselekvés gondolatáig. 15 évig még politikusok, vállalati szereplők, nagyvállalatok képviselői próbálták a szőnyeg alá söpörni a problémát; Ronald Reagan belügyminisztere például azt mondta, hogy úgy kell védekezni az ózonpajzs sérülésének károsító hatásával szemben, hogy nagy karimájú kalapot és napszemüveget kell viselni. De amikor érkeztek az egyre nyilvánvalóbb jelzések, hogy néhány országban, így például Nagy-Britanniában a bőrrákos megbetegedések száma a hatszorosára nőtt, akkor elérkezett a cselekvés ideje. És aztán Montrealban az ENSZ égisze alatt sikerült megállapodásra jutni, sikerült ezeket a gázokat betiltani, és 35 év után most a tudósok jelzik már az ózonréteg gyógyulását.

Az utolsó kérdés, amivel érdemes foglalkoznunk, hogy mit tehetünk mi, magyarok. Törekednünk kell a kedvezőtlen folyamatok lassítására, visszafordítására. Fel kell készülnünk nekünk is az egyre szélsőségesebb természeti katasztrófákra. És olyan megoldásokat kell találnunk, hogy ha a kellő körültekintéssel elvégzett munka ellenére is egy természeti katasztrófa bekövetkezik, a lehető leggyorsabban tudjuk orvosolni a kárt.

Ez így talán még túl általánosan hangzik, úgyhogy nézzük meg a dolgot egy kicsit konkrétabban! Az előbb említett természeti katasztrófák közül Magyarországot leginkább áradások, árvizek, az aszály, ezen belül is bizonyos területek elsivatagosodása és az időjárási blokkhatások veszélyeztetik. Az imént utaltam a 13 évvel ezelőtti tiszai árvízre. Annak a kára több mint 32 milliárd forint volt. Ezután fogadtuk el a Vásárhelyi-tervet, ennek keretében létesült már négy víztározó, további kettő építése folyamatban van, jövő év közepén ez a kettő is elkészül. Mi volt a cél? A cél az volt, hogy másfél milliárd köbméter víz visszatartásáról gondoskodjunk, és ennek révén egy méterrel tudjuk csökkenteni a Tisza vízszintjét anélkül, hogy gátakat magasítanánk. Ennek a célnak a felét jövőre elérjük. De a következő években még további öt tározót kell építenünk, hogy a Tisza mentén élő másfél millió ember biztonságban érezhesse magát. Ez túlnyúlik ezen a választási cikluson, és arra kérem az Országgyűlés valamennyi pártját és annak valamennyi képviselőjét, hogy támogassák ezt a programot, és ne legyenek olyan megtorpanások, mint amelyek voltak a Vásárhelyi-terv kezdetén.

Az elmúlt évek árvizei a Dunán, de más folyókon is minden korábbi rekordot megdöntöttek. Elkerülhetetlennek látszik több száz kilométeren a töltések magasítása és a vízügyi nagymeder tisztítása, bármilyen érdekeket sért is, hogy az árvizek gyorsabban levonulhassanak. Vízügyi szakembereink megfelelő tudással rendelkeznek, hát okosan használjuk ezt a tudást, okosan sáfárkodjunk vele! És miért nem kovácsolunk a szükségből erényt? Az árvízi védekezés kényszeréből visszatartott vizet érdemes lenne jobban hasznosítanunk öntözésre, haltermelésre vagy turizmusra.

Végül: több kormány is szerepeltette már a programjában, de komoly áttörést eddig nem sikerült elérni, ez pedig az erdőtelepítés. Megfelelő erdőmérnöki tudással, évek, évtizedek óta kiváló szakemberekkel rendelkezünk. Miért ne üthetnénk több legyet egy csapásra? Hiszen az erdőtelepítés révén kevesebb szén-dioxid lesz a levegőben, ugyanakkor az oxigén mennyisége nőni fog. Lehetőséget biztosít ez arra, hogy közmunkát adjunk az embereknek, hiszen meglehetősen komoly erőfeszítést igénylő tevékenységről van szó, néhány év múltán pedig komoly megújuló energiaforráshoz jutunk, a nagyvárosok köré telepített erdők pedig komoly segítséget jelenthetnek a nagy nyári hőségek elviselésében.

A klímaváltozás okozta gondok megoldásához kormánynak és ellenzéknek, nagyvárosoknak és kicsi falvaknak, nagyipari vállalatoknak és civil szervezeteknek, fiatal és idősebb generációknak az összefogására lesz szükség, és ennek az összefogásnak regionális, európai uniós, nemzetközi összefogássá kell válnia. Mert nemhogy Magyarország nem tudja a klímaváltozás gondját megoldani, de az Európai Unió 28 országa együtt sem képes erre. Hiába csökkenti az Európai Unió 40 százalékkal a szén-dioxid kibocsátását, ha Kína ugyanazt a mennyiségű szén-dioxidot, amit az Európai Unió megspórolt, néhány év alatt a légkörbe juttatja. 14 éve Kiotóban arról állapodtunk meg, hogy 1990-hez képest 5 százalékkal csökkentjük a légkör szén-dioxid-mennyiségét. Ehhez képest 30 százalékkal nőtt. Nem Magyarország hibájából.

Párizsban jövőre, egy év múlva új megállapodást kell kötnünk, ambiciózusabbat, felelősebbet. Érdemes megfontolnunk Barack Obama amerikai elnök gondolatát, aki a New York-i konferencián a következőt mondta: mi vagyunk az első generáció, amelyik érzi a klímaváltozás hatásait, és mi vagyunk az utolsó generáció, amelyik még tehet valamit ellene.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Érdemes megfontolnunk ezeket a szavakat, és érdemes egymásra ebben a munkában szövetségesként tekintenünk, mert a múlt csatáit ugyan elvesztettük, de a jövő csatáit még megnyerhetjük. Gyermekeinkért, unokáinkért, a következő nemzedékért. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Nagy taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
149 24 2016.05.10. 26:36  21-34

DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! „Napjaink legégetőbb bajai nem oldhatók meg a gondolkozásnak azon a szintjén, amelyen akkor álltunk, amikor e bajokat okoztuk.” ‑ Albert Einstein szavai ezek.

Tisztelt Országgyűlés! Azért kértem Magyarország Kormányától a ratifikációs eljárás mielőbbi megindítását, mert azt szerettem volna, hogy Magyarország az elsők között legyen az Európai Unióban, akik hitet tesznek a párizsi megállapodás mellett. Azért jelentkeztem felszólalásra ma az Országgyűlésben, hogy kérjem önöket, legyünk szövetségesei a jövő nemzedéknek, tegyük világossá, hogy közös felelősséget viselünk sorsukért, sorsunkért. Ezért egy emberként kiállunk a párizsi egyezmény ratifikálása és majdan végrehajtása mellett.

A mai felszólalásomban a következő kérdéseket szeretném röviden érinteni. Szeretném röviden értékelni Párizst és összevetni a kiotói megállapodással. Utána szeretnék választ adni arra a kérdésre, hogy mi lenne akkor, ha továbbmennénk azon az úton, amelyen még az ipari forradalom után indultunk el. Választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy mennyi időnk van a cselekvésre. Szeretnék néhány tévhitet eloszlatni, szeretnék néhány gazdasági összefüggést az önök figyelmébe ajánlani. Szeretném önöket néhány, Magyarországgal kapcsolatos új hírről, kedvező fejleményről tájékoztatni, és végül beszélni teendőinkről. Ne ijedjenek meg, ez a vázlat is jól mutatja, hogy ez egy másfél órás előadás keretét is kitöltené, de igyekszem az önök tűrőképességére, további munkájára is tekintettel lenni, és ezért tömören, lényegre törően szeretném megfogalmazni mondanivalómat.

Párizs értékelése. Akkor, amikor Párizsban részese lehettem ‑ miniszter úr is ezt említette ‑ törté­nel­mi pillanatnak, és utána kérdezték, hogy hogyan értékelem a párizsi megállapodást, akkor azt mondtam, hogy a legfontosabb, hogy egy lélektani áttörés történt, különösen a korábbi évekhez képest. Azt is mondtam, hogy Párizzsal sikerült a legnagyobb bajt elkerülnünk, de a legnagyobb jót még nem értük el.

(10.50)

S amikor néhány héttel ezelőtt New Yorkban az aláírási ceremónián Magyarországot képviselhettem, és ismét megkérdezték a véleményemet, akkor azt mondtam, hogy okunk van az örömre, azonban nincs okunk az ünneplésre. Arra pedig még kevésbé, hogy a babérjainkon üldögéljünk.

Miért mondtam ezt? Most egy pillanatra vessük össze a párizsi megállapodást a kiotói megállapodással. Összesen csak két különbséget ‑ van több is, de összesen csak két különbséget ‑ ajánlok az önök figyelmébe. A kiotói megállapodásnak összesen 38 ország vált részesévé. Kis túlzással azt is mondhatom, hogy lényegében leegyszerűsödött a végén az Európai Unió tagországaira ennek a végrehajtása. Az Egyesült Államok soha nem ratifikálta, a ratifikálók közül Kanada, Oroszország, Japán és Új-Zéland pedig kiszállt a megállapodásból, Kína pedig nem is volt részese a megállapodásnak. Hat olyan országot soroltam fel, amelyek a tíz legnagyobb szennyező országok közé tartoznak. Ehhez képest a párizsi megállapodást 195 ország fogadta el Párizsban, és már eddig 175 ország írta alá, többek között elsőként az Egyesült Államok és Kína is hitet tett a párizsi megállapodás elfogadása és végrehajtása mellett. A másik különbség, hogy amíg a kiotói megállapodás a világ kibocsátásának mindössze 11 százalékát fedte le, addig a párizsi megállapodás most már a teljes kibocsátás mintegy 95 százalékát lefedi. Tehát nagyobb az esély arra, hogy a problémát meg tudjuk oldani.

Miért is mondtam azt, hogy a legnagyobb bajt elkerültük, de a legnagyobb jót nem értük el? Miniszter úr imént az expozéjában utalt arra, ha tovább mentünk volna azon az úton, amin elindultunk az ipari forradalom után, akkor akár egy 4, sőt vannak pesszimistább becslések is, egy 5-6 fokos földfelszíni hőmérséklet‑emelkedés is bekövetkezhetett volna a századfordulóra. Ennek beláthatatlan következményei lennének az élővilágra és ránk, emberekre nézve is. Tehát a legnagyobb bajt azzal, hogy a párizsi megállapodás célul tűzte ki a 2 fokos földfelszíni hőmérséklet‑emelkedés tartását, sőt azt mondta, hogy érjük el a másfél fokot ‑ ennek a realitása most meglehetősen csekély, de örüljünk annak, hogy a 2 fokban már egyetértettünk ‑, ilyen értelemben a legnagyobb bajt sikerült elkerülni.

Miért nem értük el a legnagyobb jót? Azért, mert ha a párizsi megállapodásokat összeadjuk, egymás mellé tesszük, akkor kiderül, hogy ha mindenki teljesíti, mindenki végrehajtja, mindenki betartja a saját maga vállalásait, a földfelszíni hőmérséklet még akkor is 2,7 fokkal, tehát közel 3 fokkal emelkedik, aminek meglehetősen súlyos következményei vannak és lehetnek még mindig. Nem sok időnk maradt a cselekvésre, körülbelül 15-20 évünk van arra, hogy ezt a megállapodást végrehajtva, sőt tovább erősítve a legnagyobb bajt valóban elkerüljük.

Mert mi is lenne, ha tovább mennénk azon az úton, amiről most Párizsban letértünk, vagy legalábbis szerettünk volna letérni? Hadd hívjam segítségül az ENSZ tudományos tanácsadó testületének, az úgynevezett IPCC-nek a tanulmányát. Ez a tudományos tanácsadó testület, amelynek 270 tudós tagja van mindenhonnan, a világ különböző részeiről, két évvel ezelőtt egy meglehetősen terjedelmes tanulmányban vázolta a lehetséges következményeket. Most ennek az összefoglalónak is csak az összefoglalóját szeretném az önök figyelmébe ajánlani. Tehát mi lenne, ha továbbmennénk azon az úton, amelyen eddig haladtunk?

Először is, tovább nőne a légkörben az üvegházhatású gázok koncentrációja. Ez az atmoszféra és a tengerek további melegedését eredményezné, ez pedig elvezetne a jégtakaró olvadásához és a tengervízszint emelkedéséhez. Egyre szélsőségesebb időjárási viszonyok jellemeznék Földünket ‑ erre egyébként kaptunk példát a 2015-ös esztendőben ‑, nagyon sok helyen, ahol korábban ilyen nem volt, szélsőséges aszályok, még több helyen, ahol korábban ez nem volt jellemző, hatalmas árvizek, egyre súlyosabb természeti katasztrófák, egyre súlyosabb következményekkel járó, egyre nagyobb kárt okozó természeti katasztrófák lennének. Folytatódna az óceánok savasodása, az élelmiszer-termelés feltételeinek romlása, újabb kórokozók, illetve korábban az adott területen nem ismert kórokozók terjedésére számíthatnánk, felerősödnének a társadalmi konfliktusok, és tömeges népvándorlás indulna el, mondják az ENSZ által felkért tudósok.

Tisztelt Országgyűlés! Vannak tévhitek a klímaváltozással és az egész probléma kezelésével kapcsolatban. Hadd oszlassak el néhány ilyen tévhitet, vagy legalábbis hadd tegyek erre kísérletet! Időnként még ma is lehet hallani a klímaszkeptikusok hangját, hogy tulajdonképpen itt nincs is semmiféle klímaváltozás, mindaz, aminek szenvedő alanyai vagyunk, valójában nem más, mint egy természetes ciklikussága a földtörténetnek, emberi tevékenységhez ennek igazából nincs köze. Ma már nyugodtan mondhatom, hogy 94 százalékos tudományos konszenzus van abban, hogy mindaz, amit látunk, mindaz, amit klímaváltozásnak nevezünk, az emberi tevékenység következménye. Ha ma valaki ezt megkérdőjelezi ‑ Kerry amerikai külügyminiszter utalt erre a New York-i vitában ‑, az olyan, mintha valaki megkérdőjelezné a gravitációt.

A másik tévhit, hogy a párizsi megállapodás mindent megold. A párizsi megállapodás nem fog mindent megoldani. A párizsi megállapodás valójában egy politikai ambíciószintet mutat, azt mutatja, hogy hova szeretnénk eljutni 15 év múlva, 30 év múlva és 85 év múlva, és milyen bajt szeretnénk elkerülni. Végrehajtása, az ezzel kapcsolatos részletek kimunkálása a következő hónapokra, évekre vár.

A harmadik tévhit, hogy Párizs csupán egy klímavédelmi, környezetvédelmi megállapodás. No, ez a legsúlyosabb tévhit. Ugyanis ha a párizsi megállapodást betartjuk, annak kőkemény gazdasági következményei lesznek. Nem véletlen egyébként, hogy a korábbi próbálkozások ‑ utalhatnék Koppenhágára, Cancunra vagy Durbanre ‑ mind-mind zsákutcába futottak, pontosan azért, mert az ott tárgyaló felek is pontosan tudták, hogy ha megállapodnak, annak kőkemény gazdasági következményei lesznek. Ha a párizsi megállapodást végrehajtjuk, a párizsi megállapodásnak az lesz a következménye, hogy egy új gazdasági korszak küszöbéhez érkezünk. Párizs azt jelenti, hogy a fosszilis energiára épülő fejlődési, gazdasági fejlődési folyamat lezárult, vagy másként is fogalmazhatom a lényegét ennek a megállapodásnak: a további fejlődés energiaigényét már a közeli jövőben is zömében nem a fosszilisenergia-ipar fogja biztosítani. Míg évtizedekkel ezelőtt még az volt a kérdés, hogy mikor fogynak el a fosszilis készleteink ‑ szén, gáz, olaj ‑, Párizs után már nem ez a kérdés. Párizs után az a kérdés, hogy mennyi fosszilis készlet, szén, gáz és olaj marad a földben a következő években és évtizedekben.

Most pedig hadd invitáljam önöket egy Föld körüli útra, és hadd kérjem önöktől, hogy jegyezzék meg a 2015-ös esztendőt! 2015-ben ugyanis olyan dolgok történtek, amelyekre korábban nem volt példa, egészen az ipari forradalom óta. 2015 az első olyan év, amikor több szén-dioxid-mentes áramtermelő kapacitás épült ki a világon, mint fosszilis. A tavalyi volt az első év az ipari forradalom óta, amikor megújuló energiaforrásokra kétszer annyi pénzt költöttek, mint hagyományos szén- és olajalapú fejlesztésekre. Tavaly, 2015-ben, miközben napi 1 milliárd dollárnyi fejlesztés történt a megújuló energiák piacán, aközben 100 milliárd dollárnyi tervezett fej­lesztést töröltek a fosszilisenergia-iparban. A nyugdíjalapok, a befektetési alapok elkezdték kivonni pénzüket a fosszilisenergia-ágazatokból, csak tavaly 50 milliárd dollárnyi tőkét vontak ki. Az Egyesült Államok öt legnagyobb szénbányája, szénbányavállalata közül tavaly három csődöt jelentett. A részvénypiacokon a szenes részvények árfolyama meredeken zuhan, az olaj- és a gázrészvények ára folyamatosan csökken, amíg a megújulórészvényeké folyamatosan emelkedik. Ezek az elmúlt év tényei.

S akkor nézzük meg ezt országonként, tehát a világkörüli utat egy kicsit folytassuk, és a makrogazdasági összefüggésekből nézzük meg, hogyan is áll néhány ország, milyen változások történtek ezekben az országokban!

(11.00)

Kína méltán az első helyen, hiszen a legnagyobb kibocsátó, a legnagyobb szennyező. Az elmúlt hetekben, ha figyelemmel kísérték az ezzel kapcsolatos híreket, akkor a következőket olvashatták a nemzetközi sajtóban. Kína arról döntött, hogy a közeljövőben 4 ezer szénbányát zárnak be, viszonylag rövid időn belül közel kétmillió munkavállalót fognak elküldeni ebből az iparágból. Miközben, ezzel párhuzamosan a szélerőműparkok építése gőzerővel zajlik Kínában. Kilencszer gyorsabb ütemben építik a szélerőműveket, mint a szélenergia-nagyhatalomnak számító Németországban.

A napenergia hasznosítása terén tavaly Kína átvette a világban a piacvezető szerepet. És persze miután alaperőművekre is szükség van ‑ majd erről kicsit később beszélni fogok, hogy miért is, merthogy nem oldottuk meg az energiatárolás problémáját mind a mai napig, legalábbis hatékony, olcsó és környezetbarát módon ‑, ezért az atomenergia fejlesztése ötször olyan ütemben történik Kínában, mint Franciaországban, az európai atomnagyhatalom ese­té­ben történt a 80-as években.

Egyesült Államok: korábban sokáig a legnagyobb szennyező. Bár ma is dobogós helyen van, pontosabban a dobogó tetején van, ha egy főre eső üvegházhatású gázkibocsátást nézzük. És valószínűleg sokáig ott is marad. De mégiscsak az Egyesült Államok az elmúlt másfél évben három különmeg­állapodást kötött Kínával, és a klímaváltozással kapcsolatos megállapodások ezek. Mégiscsak az elmúlt tíz évben az Egyesült Államok az Európai Unióét meghaladó kibocsátáscsökkentést hajtott végre. Ugyan a palaolaj- és palagáz-kitermelését fölfuttatta az Egyesült Államok, de jó, ha tudjuk, hogy kevesebb olajkút, kevesebb kitermelő platform van ma az Egyesült Államokban, mint a 40‑es években.

Hozhatnék ausztrál, brit és indiai példákat is, nem akarok visszaélni az önök türelmével, de az egyik kedvenc példám Szaúd-Arábia. Mindannyian tudják, Szaúd-Arábia olajnagyhatalom. Ráadásul olcsó a kitermelés, tehát még sokáig tudja gazdaságosan kitermelni az olajat, még nagyon nyomott árak mellett is. Mégis, Szaúd-Arábia elkezdett felkészülni az olaj utáni korszakra. Gigantikus napelemparkok épülnek, és az energiaminiszter azt mondta, talán néhány héttel ezelőtt, hogy arra készül Szaúd-Arábia, hogy az energia, a villamos energia, az áram exportja jobb üzlet lesz, mint az olajé volt.

No, térjünk haza a világból Magyarországra, és nézzük meg, hogy milyen hírek láttak napvilágot itt az elmúlt hetekben Magyarországgal kapcsolatban. Magyarország szén-dioxid-kibocsátása 50 éves mélyponton volt 2014-ben. Ez a British Petroleum jelentése, az egyetlen, utolsó auditált jelentés a kibocsátással kapcsolatban. Magyarország azon 21 ország közé tartozik a világban, ahol úgy nőtt a GDP, hogy közben csökkent a kibocsátás, az emisszió. 21 ilyen ország van a világban, Magyarország ezek közé tartozik. Egy washingtoni kutatóintézet ráadásul megvizsgálta azt, néhány hete jött ki a tanulmányuk, hogy 2000 és 2015 között ez a folyamat hogyan zajlott. Az ő megállapításukat idézem: ez alatt az időszak alatt ‑ tehát 2000 és 2015 között ‑ Magyar­or­szá­gon a GDP 29 százalékkal nőtt, eközben az emisszió, a kibocsátás pedig 24 százalékkal csökkent.

Ez azért jó hír, mert világosan cáfolja azt az egyébként közkeletű vagy nagyon sokáig közkeletűnek tekintett tényt, hogy Magyarországnak a viszonylag jó pozíciói pusztán a szocialista nehézipar ’90‑es vagy ’90 előtti összeomlásának köszönhetők. Ez nem igaz. Világos cáfolatát adja ez a washingtoni kutatóintézet. Persze, ilyenkor a kritikusok azt szokták mondani, hogy jó, jó, jó, de azért legyünk szerényebbek, mert egyrészt nagyon sok áramot importálunk, másrészt pedig a szennyező iparágak egy részét kiszerveztük az országból, fejlődő országokba vittük, más európai uniós országokhoz hasonlóan. Nos, ez a vád részben igaz, de akik ezt mondanák, akik megakadnának az elemzésnek ezen a szintjén, azok figyelmébe ajánlom a londoni Carbon Brief legutóbbi elemzését, amelyik azt mondta ‑ vizsgálva egyébként, hogy nemcsak területi, hanem fogyasztási alapon is érdemes számítani a kibocsátáscsökkentést ‑, hogy bizony, ha fogyasztási alapon nézzük Magyarország kibocsátáscsökkentését, akkor is jelentős mértékű csökkentésről beszélhetünk az elmúlt 10-15 évben.

És végül az utolsó egy német civil szervezet. Hosszú-hosszú évek óta közzéteszik a különböző országok ranglistáját. Most az idő rövidsége miatt hadd ne mondjam el a szempontokat, különböző szem­pontok alapján értékelik az egyes országok teljesítményét. Jellemző rájuk, hogy az első három helyet sosem osztják ki, és csak a negyedik helytől értékelik az országokat. De a lényeg az, hogy Magyarország most már évek óta e szerint az értékelés szerint az első 15 ország közé tartozik a világban kibocsátásteljesítmény, illetve klímateljesítmény ‑ itt egy kicsit átfogóbb értékelésről van szó ‑ értékelése szempontjából.

Persze, joggal tehetik föl a kérdést, hogy ülhetünk‑e a babérjainkon. És nemcsak Magyarország, hanem a világ országai, ha már Párizsban megállapodtak. Az imént ugyan azt mondtam önöknek, hogy a legnagyobb jót nem sikerült elérni, és ahhoz, hogy a kétfokos célt tartani lehessen, bizony még komoly feladatok vannak, hiszen ha mindenki teljesíti az összes vállalást, akkor is még messze-messze közelebb vagyunk a három fokhoz, mint a kettőhöz. Tehát messze vagyunk még a kívánatos cél elérésétől. Ezért nyilvánvalóan további tennivalók vannak. Én három javaslatot fogalmaztam meg New Yorkban.

Az egyik a légi közlekedés és tengeri hajózás kibocsátásának mielőbbi csökkentése, pontosabban az erre vonatkozó tárgyalások elindítása és mielőbb befejezése. Hiszen a légi közlekedés és a tengeri hajózás kimaradt a párizsi megállapodásból. A másik, hogy a top 10 szennyező ország, a 10 legnagyobb szennyező ország, amelyik a Föld kibocsátásának 60 százalékáért felel, minél hamarabb kezdjenek el tárgyalni arról, hogyan tudják fölgyorsítani a párizsi megállapodás végrehajtását.

De Magyarországnak is vannak tennivalói. Azt gondolom, érdemes átgondolnia a magyar kormánynak és a Magyar Országgyűlésnek a nemzeti éghajlatvédelmi stratégiát. Ugyancsak érdemes átgondolni a nemzeti energiastratégiánkat is Párizs után. Érdemes még a korábbinál is nagyobb támogatást adni a Magyar Tudományos Akadémiának az alap- és alkalmazott kutatásokra, és arra, hogy ezek a kutatási eredmények minél hamarabb a gazdaságban hasznosítható eredménnyé váljanak.

Három fő kérdés van, amire, azt gondolom, nálunk is sokan keresik a választ, de nem nagyon találta még meg senki sem. Amiben erősíteni kell a kutatásokat, támogatni kell a kutatóhelyeket, az a kibo­csá­táscsökkentés további módozatai, az energiahatékonyság növelésének további formái, és a legfontosabb kérdés, legalábbis az én véleményem szerint, az energiatárolás megoldásának problémája. Mindaddig, amíg ezt a kérdést nem oldottuk meg, hogy a fölös napenergiát, a fölös szélenergiát nem tudjuk hosszú időn keresztül tárolni olcsó, környezetbarát, fenntartható módon, addig szükségünk lesz alaperőművekre. És pont Venezuela példája azt mutatja, hogy a vizes erőművek nem feltétlenül jelentenek egyébként alaperőművet. Nézzék meg, hogy mi történt az elmúlt hónapokban Venezuelában.

A lényeg, hogy abból az ipari forradalomból, ami a szemünk előtt játszódik le, mondhatjuk azt is, hogy abból a klímaforradalomból, aminek részesei vagyunk, Magyarország nem maradhat ki. A kormány a múlt évben megfogalmazta szándékát az e-közle­ke­dés fejlesztésére. Azt gondolom, gyorsítani kellene ezt a munkát, és az elektromos tömegközlekedés tekintetében is nagyobb léptékkel kellene haladni. De van tennivaló a mezőgazdaságban is, hiszen a mezőgazdaság most még ugyan az üvegházhatású gázok kibocsátásának 15 százalékáért felel, de hamarosan ez lényegesen nagyobb lesz, különösen, ha növelni kell a megnövekedett népességszám miatt az élelmiszer-termelést.

(11.10)

Hogy csak egy példát mondjak, a nitrogénalapú műtrágyák hasznosításának javítása, amelyik egyébként nagymértékben felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásáért, mert rossz hatékonysággal tudjuk, ma még legalábbis, a nitrogénalapú műtrágyákat hasznosítani vagy felhasználni.

De ugyanígy vannak tennivalóink a hulladékgazdálkodás tekintetében, ahol egyrészt csökkenteni kellene a hulladékok mennyiségét, másrészt egy szemléletváltásra lenne szükség végre, hogy a hulladékra ‑ mint a világ néhány országában ma már ‑ nyers­anyagként, nyersanyagforrásként tekintsünk.

Hadd emeljem ki ezek közül az elektronikai hulladékok újrahasznosítását. Ez ügyben egyetlen dolgot szeretnék az önök figyelmébe ajánlani, ha egyáltalán ez a kérdés kérdésként felmerül: Magyarország megszenvedte a ciánkatasztrófát. Pontosan tudjuk, hogy ennek mi volt az oka. De még mindig vannak olyanok a szomszédaink között, akik aranybányákat akarnak nyitni. Még mindig vannak olyanok, akik ezzel az elavult technológiával, környezetre veszélyes technológiával akarnak aranyhoz jutni. Most azon túl, hogy mindent meg kell tennünk, hogy ezt megakadályozzuk, jó, hogyha tudjuk, hogy miközben ezzel az elavult technológiával, a cianidos technológiákkal 1 tonna kőzetből 2 gramm aranyat tudunk kinyerni, óriási környezeti károkat okozva, aközben, mondjuk, 1 tonna mobiltelefonból, elektronikai hulladékból ennek a 300-szorosát. A háromszázszorosát! Tehát miért nem ebbe az irányba megyünk tovább? Miért nem itt keressük a megoldást? Tehát tennivaló, azt gondolom, lenne bőven.

Tisztelt Országgyűlés! Magyarország jó pozíciókkal rendelkezik. Ha tartjuk a lépést a világgal, az komoly üzleti lehetőséget is jelent számunkra. És azt gondolom, túl vagyunk egy több évtizedes vitán. Magyarországon ma már nem az a kérdés, és most már a világ nagyon sok országában nem az a kérdés, hogy fejlődés vagy klímavédelem, hogy ezt a két dolgot szembeállítsuk egymással, hanem az a kérdés, hogy fejlődés és klímavédelem.

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Ha a fő célok­ban egyetértünk, ha valóban felelősséget érzünk a következő generációkért, és ha világosan látjuk, hogy több parlamenti cikluson is átnyúló feladatokról van szó, akkor arra kérem önöket, hogy egy emberként támogassák igen szavazatukkal a párizsi megállapodást.

És a mai vitához és a következő évek felelős döntéseihez hadd ajánljam figyelmükbe David Atten­borough szavait, aki éppen két nappal ezelőtt töltötte be a 90. születésnapját, aki a következőket mondta: „A földi élet jövője attól függ, hogy képesek vagyunk‑e cselekedni. Sokan egyénileg is minden tőlük telhetőt megtesznek, ám valódi sikert csak akkor érhetünk el, ha gyökeres változások mennek végbe a társadalomban, a gazdaságban és a politikában.”

Köszönöm, hogy meghallgattak. Figyelmük megtisztelő volt számomra. (Hosszan tartó taps.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
206 27 2017.03.13. 16:15  24-32

DR. ÁDER JÁNOS köztársaságielnök-jelölt: Házelnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köztársaságielnök-jelöltként másodszor állhatok önök előtt, másodszor ért az a megtiszteltetés, hogy erre a tisztségre jelöltek, ezért első szavam a köszöneté. Köszönettel tartozom munkatársaimnak, akik az elmúlt öt évben segítették munkámat. Köszönöm mindenkinek a biztatást, aki a munka folytatására sarkallt. Köszönöm mindazok megelőlegezett bizalmát, akik másodszor is támogatták jelölésemet. Végül köszönöm Majtényi Lászlónak, hogy vállalta a megmérettetést, és megosztotta velünk gondolatait.

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Önök hamarosan arról döntenek, hogy a következő öt évben ki legyen Magyarország államfője. Öt évvel ezelőtt, amikor ugyanígy itt álltam önök előtt, világossá tettem, hogy milyen elvek, értékek, meggyőződés révén szeretném e tisztséget gyakorolni. Önök most joggal formálnak igényt arra, én pedig kötelességemnek tartom, hogy beszámoljak, mit sikerült megvalósítani abból, amit akkor ígértem. A rendelkezésemre álló 15 perc nem elég egy teljes körű számvetésre, inkább csak néhány példát szeretnék az önök figyelmébe ajánlani, segítendő annak eldöntését, van-e fedezete annak az ígéretemnek, hogy az öt éve is vallott értékek, elvek alapján kívánom a munkát folytatni.

Öt évvel ezelőtt itt a parlamentben azt mondtam: „Köztársasági elnökként itthon és a nagyvilágban mindig a magyar érdekek és értékek szószólója leszek.” Magyarország Alaptörvényéből világosan következik a mindenkori köztársasági elnök külpolitikai mozgástere. Hogy ez a mozgástér a kötelező protokolláris feladatokon túl lehetőséget ad az államfőnek régóta húzódó vitás kérdések megoldására, lezárására is, hadd említsek egy példát. 2012-ben Tomiszlav Nikolics, Szerbia elnöke volt első hivatalos államfővendégem. A tárgyalások során felvetettem az 1944-45-ös bácskai vérengzéseket és a magyarok kollektív bűnösségéről szóló 1945-ös döntést. Nikolics elnök úr válasza ‑ „elérkezett a megbocsátás és a megbékélés ideje” ‑ a megállapodást reményteli közelségbe hozó volt.

A történelemben kevésbé jártas honfitársaink kedvéért tegyünk egy kis kitérőt. 1942-ben magyar katonák és csendőrök ártatlan szerbeket gyilkoltak meg Újvidéken. 1944-45 telén Tito partizánjai ártatlan magyarokon álltak sokszorosan bosszút: három településen, Csúrog, Mozsor, Zsablya, különösen brutális volt a vérontás. 1945-ben a jugoszláv hatóságok határozatban mondták ki a magyarok kollektív bűnösségét. Majd hosszú, több évtizedes csend következett. Nemhogy az ártatlan áldozatoknak nem sikerült a végtisztességet megadni, de a jugoszláv hatóságok még a vérengzés megtörténtét sem voltak hajlandók elismerni. Hiába vezekelt Cseres Tibor Hideg napok című regényével 1964-ben, majd Kovács András ‑ aki két nappal ezelőtt távozott közülünk; Isten nyugosztalja ‑ ugyanilyen című filmjével 1966-ban, a megbékélés gesztusának viszonzása elmaradt. Egy történész vegyes bizottság 2011-ben megkezdte ugyan a munkát, de a politikai szándék a múlt lezárására még váratott magára.

A Nikolics elnök úrral kötött budapesti elvi megállapodás után 2013-ban született meg a szerb parlament döntése, amely elítélte a második világháború végén elkövetett atrocitásokat. Mindez előfeltétele volt annak, hogy a magyar köztársasági elnök részéről a szerb parlamentben 2013 júniusában elhangozzanak a következő mondatok: „A szabad és demokratikus Magyarország elítéli azokat, akik a második világháború szenvedéseit fokozva magyarként vétettek ártatlan szerb emberek ellen. Magyarország köztársasági elnökeként bocsánatot kérek azokért a bűnökért, amelyeket a második világháború során magyarok követtek el ártatlan szerbek ellen. S habár a bűnöket senki sem teheti meg nem történtté, mégis hiszünk abban, hogy a kölcsönös bocsánatkérést követő megbocsátás a megbékélésen is képes túlmutatni.”

Másnap Szerbia elnökével közösen hajtottunk fejet az ártatlan szerb és magyar áldozatok emlékművei előtt. Nikolics elnök úr pedig a következőkkel viszonozta a szerb parlamentben elmondott szavaimat: „Alapvető emberi kötelesség, hogy emlékezzünk, és megbocsássunk egymásnak. Ezt őszintén tesszük, közösen és azonos odaadással.” Néhány hónap múlva a szerb kormány hatályon kívül helyezte a magyarok kollektív bűnösségéről szóló 1945-ös határozatot.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azt, hogy a múlt e tragikus, fájdalmas fejezetét 70 év elteltével, más európai országoknak is példát mutatva, sikerült lezárni, azoknak köszönhetjük, akik évtizedekig keresték az emlékeket és az emlékezőket; azoknak, akik újra és újra megpróbáltak, nem kevés személyes kockázatot vállalva, minden évben méltó módon megemlékezni az ártatlan magyar áldozatokról. Bár többen voltak, de kettőjük nevét szeretném megemlíteni: Matuska Mártonét és Teleki Júliáét (Taps a kormánypártok soraiban.), akik évtizedekig nem adták fel a reményt, segítettek nekünk abban, hogy a világ XX. században kibillent erkölcsi rendjéből helyreállítsunk valamit. Köszönet érte.

Tisztelt Ház! Megválasztásomkor elmondott beszédemben azt javasoltam, hogy tegyük közös életünk központi kérdésévé a teljesítményt, a tenni tudó és tenni akaró emberek megbecsülését; nemcsak tu­dósainkét, feltalálóinkét, kiváló művészeinkét, sikeres sportolóinkét, de a mindennapi élet legkülönbözőbb területein becsülettel helytálló honfitársainkét. Mindezt megtoldottam egy Deák Ferenc-idézettel, aki azt mondta: „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.”

Abban a szándékomban, hogy életünk központi kérdésévé tegyük a teljesítményt, az elmúlt öt évben csak megerősödtem, hiszen rengeteg bizonyságra leltem. Csak néhány példa rá. Egy Tolna megyei kis faluban, Belecskán láthattam, hogy egy szorgalmas, igyekvő polgármester révén felszámolták a 40 százalékos munkanélküliséget. Egy másik, Borsod megyei kis faluban, Gömörszőlősön arra mutattak példát, hogyan lehet egyidejűleg őseink hagyományát őrizni és a XXI. század kihívásainak is megfelelni.

(10.10)

Békéscsabán megtapasztaltam, hogy egy hazai vállalkozás nemzetközi mércével mérve is lehet sikeres: a legismertebb személy- és teherautókhoz gyártott öntvényeikkel több mint ezer embernek biztosítanak kenyérkereseti lehetőséget.

New Jersey-ben, a Rubik-kockát bemutató vándorkiállítás megnyitóján azzal büszkélkedhettem, hogy se szeri, se száma azoknak a magyar találmányoknak, felfedezéseknek, innovációknak, amelyek olyannyira a mindennapjaink részévé váltak, hogy nélkülük már el sem tudnánk képzelni életünket.

Kétévenként a Magyar Tudományos Akadémián a Bolyai-díj átadásakor ‑ elődeim hagyományát folytatva ‑ a magyar nemzet nevében süvegelhettem meg legkiválóbb tudósaink teljesítményét.

És bizony arra is volt példa, hogy honfitársaim nevében a Debreceni Egyetem orvosainak, szaká­polóinak mondhattam köszönetet azért a világraszóló teljesítményért, amit egy agyhalott várandós kismama mesterséges életben tartása jelentett. Mindannyian tudták, hogy az édesanyát nem tudják megmenteni, de 92 napos hősies erőfeszítésüknek hála a magzatból egészséges csecsemő lett. Ezt soha sehol senkinek nem sikerült idáig elérnie, magyar orvosoknak, magyar ápolóknak viszont igen. Köszönet érte. (Taps.)

Tisztelt Országgyűlés! Elnöki munkámban az elmúlt öt év során kiemelt helyen szerepelt a jövő generációk iránti felelősség, az őket leginkább érintő kérdések taglalása. Nem véletlennek, inkább sorsszerűnek tartom, hogy az első nemzetközi fórumon, Rio de Janeiróban, ahol 2012 júniusában Magyarországot képviseltem, már a klímaváltozás, a környezeti fenntarthatóság, a fenyegető vízválság kérdéseiről kellett véleményt mondanom. Az elmúlt években tudományos fórumokon ‑ a World Science Forumtól a Magyar Tudományos Akadémiáig ‑, politikai tanácskozásokon ‑ New Yorktól Párizsig ‑, nemzetközi rendezvényeken ‑ Daegutól a budapesti víz világtalálkozókig ‑ mondhattam el véleményemet.

Minél több helyre mentem, minél több fellépésre készültem, minél több elemzést olvastam, annál riasztóbb kép bontakozott ki előttem. Szomorú volt szembesülni a Föld szinte minden országára jellemző politikai nemtörődömség, kormányzati felelőtlenség, a rövid távú és rövidlátó kalmár szellem helyi és globális következményeivel, azzal, hogy az elmúlt ötven évben az emberiség több erőforrást fogyasztott el, mint korábban a történelem során; azzal, hogy nem egészen fél évszázad alatt megállíthatatlanul nőtt a légkörben az üvegházhatású gázok mennyisége, minden politikai fogadkozás ellenére; azzal, hogy ugyanezen idő alatt egy Európa területét meghaladó nagyságú erdő tűnt el a Földön; azzal, hogy a Kárpát-medencének a klímaváltozás szempontjából egyedülálló a sérülékenysége.

Megtisztelő volt ezekről a kérdésekről beszélni Ferenc pápával és bekapcsolódni a világméretű kampányba, amit Al Gore korábbi amerikai alelnök indított el, és aminek célja egy ambiciózusabb párizsi megállapodás kikényszerítése volt. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Magyarország minden polgárának, aki részt vett ebben a kampányban, és aktivitásával Magyarországot ‑ az elektronikus aláírások gyűjtésének képzeletbeli versenyében ‑ az első helyre repítette.

A mai napon ismét szeretnék köszönetet mondani önöknek, tisztelt képviselő hölgyek és urak, hogy a párizsi klímamegállapodást követően a Magyar Országgyűlés ‑ elfogadva a javaslatomat ‑ az Európai Unióban elsőként ratifikálta az egyezményt. Az önök egyhangú szavazatában megjelenő eltökéltség nagymértékben erősíti Magyarország tárgyalási pozícióit a párizsi megállapodás végrehajtását szolgáló további eszmecseréken. Épített és természeti környezetünkért viselt felelősségünk közös, parlamenti, kormányzati ciklusokon átnyúló.

A további közös munkához Albert Einstein és Ferenc pápa szavait ajánlom figyelmükbe. Albert Einsteinét, aki azt mondta, hogy: „Egyetlen probléma sem oldható meg ugyanazzal a gondolkodással, amellyel előidéztük őket.” Ferenc pápa pedig enciklikájában erkölcsi felelősségünkre figyelmeztetett, amikor azt írta: „A természeti környezet közjó, az egész emberiség öröksége, és mindenki felelősséggel tartozik érte.”

Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt öt évben számos beszédemet Kölcsey mondatával fejeztem be: „A haza minden előtt!” Bár ma sem tudnám ennél tömörebb megfogalmazását adni a politikusi, közjogi felelősségnek, ezúttal a kétszáz éve született Arany János gondolatait szeretném az önök figyelmébe ajánlani. Bő egy esztendő múlva önök mindannyian megmérettetésre készülnek.

A politikai viták zaja a következő hónapokban erősödni fog. Amikor újra és újra összemérik érveiket a vita során, gondoljanak Arany Jánosra, aki a következőket mondta: „Aki azt mondja: én nem adok a hazának, amennyi tőlem telik, olyba veszem, mintha azt mondaná: én nem akarom, hogy legyen Magyarország. (…) Nem gondoltuk meg, hogy ha a haza nem lesz, akkor mi sem leszünk; nem lesznek ökreink, juhaink, nem lesznek házaink, földeink (…), nem leszünk mi magunk. Mert a haza ezekből áll. Most ez a kérdés: akarjuk-e, hogy éljen a haza, vagy sem?” (Hosszan tartó taps a kormánypárti padsorokban. ‑ Áder Jánost a Terembiztos Szolgálat munkatársa a pulpitustól a páholyba kíséri.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
221 193 2017.05.08. 13:25  187-195

DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: Házelnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Öt évvel ezelőtti hivatalba lépésemkor a következő szavakkal zártam beszédemet. „Készen állok arra, hogy a nemzet előtt álló nagy feladatból a rám jutó részt elvégezzem.” A mögöttünk hagyott években elnöki munkám központi kérdésévé a magyar érdekek és értékek képviseletét, a teljesítmény megbecsülését, a normativitást és a jövő nemzedékek iránt viselt felelősséget tettem. Hogy a vállalt munkából mit sikerült elvégezni, azt az önök előtt lévő összefoglaló tanúsítja. (Minden képviselő asztalán egy könyvcsomag található.) Feladat azonban maradt még bőven. Megtisztelő volna számomra, ha ezekben a kérdésekben ja­vas­lataikkal, észrevételeikkel segítenék munkámat.

Eredeti szándékom szerint az előbbi témákban, az előbbi témákat érintve szerettem volna beszélni az előttünk álló öt esztendőről. Azonban az elmúlt hónapok politikai közbeszédét figyelve úgy gon­doltam, hogy inkább a ránk váró egy évről szólok.

(13.10)

Meggyőződésem, ha így megy tovább, mindent lerombolunk abból, amit 1990 óta közösen felépítettünk. Mindent megkérdőjelezünk, minden, akár csak hallgatólagos megállapodást semmibe veszünk, minden határt átlépünk. Ha van bennünk szándék, hogy ne így legyen, találunk történelmi példát, amiből erőt meríthetünk a cselekvéshez: 1867, kiegyezés. Csak 150 évet kell az időben visszalépnünk.

Tisztelt Ház! Jó lenne legalább három dologban egyetértenünk: mindannyian Európa polgárai vagyunk; mindannyian a magyar nemzethez tartozunk; mindannyian tisztességes, becsületes, nyugodt életre vágyunk.

Lássuk az első kérdést! Mindannyian Európa polgárai vagyunk, és azok is maradunk. 1990-ben pártállástól függetlenül egyetértettünk az Európai Unióhoz való csatlakozás szándékában. Hogy ez a konszenzus a brüsszeli intézményekkel való napi vitákon felülemelkedve megmaradjon, Deák Ferenc gondolatait ajánlom figyelmükbe. 1867-ben, amikor a Habsburg-birodalom és a magyar nemzet érdekeinek összehangolása volt a feladat, Deák így érvelt a parlamentben. „Egyik cél tehát a birodalom szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, (…) melyekből többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű.”

Tisztelt Ház! Cseréljünk ki a szövegben egyetlen szót: birodalom. Hallgassuk csak! Egyik cél tehát az Európai Unió szilárd fennállása, melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni. Másik cél pedig fenntartása Magyarország alkotmányos fennállásának, jogainak, törvényeinek, melyekből többet elvenni, mint amit az Európai Unió szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem célszerű. (Taps a kormánypártok soraiban.) Ha Deák Ferenc itt lenne közöttünk, meghallanánk-e bölcs szavait?

A második téma: mindannyian a magyar nemzethez tartozunk. Két dolgot ajánlok az önök figyelmébe. Adjuk vissza nemzeti ünnepeink méltóságát! Ne abban versenyezzünk, ki hogyan tudja a másik rendezvényét megzavarni, de abban, hogy saját rendezvényeinket miként tudjuk a másikénál méltóbbá tenni; miként tudunk az aktuálpolitikai ki- és beszólások helyett magvas gondolatokat az ünneplőkkel megosztani; miként tudjuk a márciusi ifjaknak vagy ’56 forradalmárainak az illő tiszteletet megadni.

A másik kérdés a szolidaritás. Értsünk egyet abban, hogy ugyanaz a figyelem, ugyanaz a szolidaritás jár annak, akit hitéért vagy nemzeti kisebbséghez tartozása miatt üldöznek, mint akit származása miatt. A határokon túl élő magyarokért viselt felelősség ne csak alkotmányos rendelkezés maradjon, hanem ciklusokon átnyúló, közös programmá váljon.

(13.20)

Harmadszorra: mindannyian tisztességes, becsületes, nyugodt életre vágyunk. Ha kiindulópontnak elfogadjuk, hogy ebben idősek és fiatalok, hívők és nem hívők, kormánypártiak és ellenzékiek egyetérthetünk, kérem, fontolják meg a következőket.

A család szent. A gyermek sérthetetlen. 1990 után hallgatólagos egyezség volt közöttünk, hogy a közéleti szerepet nem vállaló családtagok, különösen a gyermekek, nem részei a politikai diskurzusnak. Az ő életük az ő magánügyük. Nekünk, politikusoknak semmi közünk hozzá. Ki, hol, mikor, kivel mit csinál, kinek milyen a nemi identitása, vallási meggyőződése, politikai eszmélése ‑ nem tartozik ránk. (Taps.) És ha a bulvármédia nem is tudja időnként türtőztetni magát, nekünk nem kell erre az útra tévednünk és a családot, a gyermekeket érintő kérdéseket nemtelen politikai támadásra felhasználnunk.

Végül néhány szó a közbeszéd állapotáról. Közös történelmünk nem minden szereplője egyformán megbecsült számunkra. De Széchenyit mindannyian tiszteljük, de Kossuthot mindannyian idézzük, s Deák Ferenc előtt mindannyian megemeljük a kalapunkat. Hát akkor mindez ne csak üres szónoki fogás legyen, hanem váljon erőforrássá! Ha valamit, hát tőlük azt megtanulhattuk: ha másként is látták a jövőt, ha más-más következtetést vontak is le egy adott történelmi helyzetből, senki, még a legnagyobb rosszhiszeműséggel sem vitathatja el tőlük, hogy mindannyiuknak a szeme előtt ‑ s hadd legyek most patetikus ‑ a haza üdve lebegett. Kérdem: miért nem ez a mérce ma is? Ismét Deák Ferencet idézem: „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.”

Tisztelt Ház! Közbeszédünk színvonala az utóbbi időben drámai mértékben romlott. Itt és most mindezért nem akarom porciózni a felelősséget, de a politikai számosság okán mindig a kormánypártoké a nagyobb. Nem érdemes méricskélni: ki kezdte előbb, ki volt először a durvább, ki lépett át először egy határvonalat. Közös a felelősségünk a közbeszéd jelen állapotáért. Közös a felelősségünk a hogyan továbbért.

Egy év van még a választásokig. A választópolgárok többsége biztosan nem akar ez idő alatt egy kitörésre készülő vulkán tetején élni. Kérdés: megadjuk a másiknak a kellő tiszteletet, érveket mérünk-e össze érvekkel, tényeket tényekkel ‑ vagy indulatokat indulatokkal. Tanulunk-e Deák Ferenc önmérsékletéből, aki 1867. márciusi képviselőházi beszédében a következőket mondta: „Egyes kifejezéseket, mik a vitatkozások folytában ellenem tán élesebben is voltak intézve, hasonlókkal viszonozni nem fogok. Ily feleselések se a vitatkozás tárgyát tisztába nem hozzák, se az ország jövőjét elő nem mozdítják.” Csak rajtunk múlik. És most nem arról beszélek, hogy nem lehet véleménykülönbség közöttünk. Volt is, lesz is. Hogyne láthatnánk, hogyne értékelhetnénk másként ugyanazt a helyzetet! Én most saját önbecsülésünkről, a közbeszéd magánbeszédre ható romboló erejéről beszélek. Hovatovább eljutunk oda, hogy már csak vicsorogni tudunk egymásra. Nem kellene! Szeretném, ha mindezen elgondolkodnának.

Inspirációként hadd tegyem meg én az első lépést. Itt és most megkövetem mindazokat, akiket elnökségem alatt egy rossz mondattal, egy indulatos megjegyzéssel vagy durva szóhasználattal megbántottam vagy megsértettem. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)

(13.30)

Tisztelt Ház! Kossuth híres Cassandra-levelében így fordul Deákhoz: „…Úgy látom, …hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, több mint veszélybe, halálba sodortatik…” „Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanák.” Kossuthnak a kiegyezést bíráló mondatait gyakran szokták idézni. A két államférfi ekkor már szinte semmiben nem értett egyet egymással. De a levél megszólítása és tónusa mégis tisztelettudó. „Barátom… Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányba haladtunk a hazafiui kötelesség ösvényén.”

Tisztelt Ház! A súlyos kritika és a másik iránti tisztelet jól megfér egymás mellett a levélben. Okuljunk belőle! Legyen közös erőforrásunk a reformkor, március idusa, 1867, 1956, és amikor érveinket összemérjük, mindig ugyanaz a négy szó legyen a szemünk előtt: A haza minden előtt! (Fejét meghajtja, majd lelép a szónoki emelvényről. ‑ Hosszan tartó taps a kormánypártok padsoraiból. ‑ Dr. Áder János terembiztosi kíséret mellett a köztársasági elnöki páholyba távozik.)