Készült: 2020.04.04.14:31:44 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

149. ülésnap (2016.05.10.), 24. felszólalás
Felszólaló Dr. Áder János
Beosztás köztársasági elnök
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 26:36


Felszólalások:  Előző  24  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! „Napjaink legégetőbb bajai nem oldhatók meg a gondolkozásnak azon a szintjén, amelyen akkor álltunk, amikor e bajokat okoztuk.” ‑ Albert Einstein szavai ezek.

Tisztelt Országgyűlés! Azért kértem Magyarország Kormányától a ratifikációs eljárás mielőbbi megindítását, mert azt szerettem volna, hogy Magyarország az elsők között legyen az Európai Unióban, akik hitet tesznek a párizsi megállapodás mellett. Azért jelentkeztem felszólalásra ma az Országgyűlésben, hogy kérjem önöket, legyünk szövetségesei a jövő nemzedéknek, tegyük világossá, hogy közös felelősséget viselünk sorsukért, sorsunkért. Ezért egy emberként kiállunk a párizsi egyezmény ratifikálása és majdan végrehajtása mellett.

A mai felszólalásomban a következő kérdéseket szeretném röviden érinteni. Szeretném röviden értékelni Párizst és összevetni a kiotói megállapodással. Utána szeretnék választ adni arra a kérdésre, hogy mi lenne akkor, ha továbbmennénk azon az úton, amelyen még az ipari forradalom után indultunk el. Választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy mennyi időnk van a cselekvésre. Szeretnék néhány tévhitet eloszlatni, szeretnék néhány gazdasági összefüggést az önök figyelmébe ajánlani. Szeretném önöket néhány, Magyarországgal kapcsolatos új hírről, kedvező fejleményről tájékoztatni, és végül beszélni teendőinkről. Ne ijedjenek meg, ez a vázlat is jól mutatja, hogy ez egy másfél órás előadás keretét is kitöltené, de igyekszem az önök tűrőképességére, további munkájára is tekintettel lenni, és ezért tömören, lényegre törően szeretném megfogalmazni mondanivalómat.

Párizs értékelése. Akkor, amikor Párizsban részese lehettem ‑ miniszter úr is ezt említette ‑ törté­nel­mi pillanatnak, és utána kérdezték, hogy hogyan értékelem a párizsi megállapodást, akkor azt mondtam, hogy a legfontosabb, hogy egy lélektani áttörés történt, különösen a korábbi évekhez képest. Azt is mondtam, hogy Párizzsal sikerült a legnagyobb bajt elkerülnünk, de a legnagyobb jót még nem értük el.

(10.50)

S amikor néhány héttel ezelőtt New Yorkban az aláírási ceremónián Magyarországot képviselhettem, és ismét megkérdezték a véleményemet, akkor azt mondtam, hogy okunk van az örömre, azonban nincs okunk az ünneplésre. Arra pedig még kevésbé, hogy a babérjainkon üldögéljünk.

Miért mondtam ezt? Most egy pillanatra vessük össze a párizsi megállapodást a kiotói megállapodással. Összesen csak két különbséget ‑ van több is, de összesen csak két különbséget ‑ ajánlok az önök figyelmébe. A kiotói megállapodásnak összesen 38 ország vált részesévé. Kis túlzással azt is mondhatom, hogy lényegében leegyszerűsödött a végén az Európai Unió tagországaira ennek a végrehajtása. Az Egyesült Államok soha nem ratifikálta, a ratifikálók közül Kanada, Oroszország, Japán és Új-Zéland pedig kiszállt a megállapodásból, Kína pedig nem is volt részese a megállapodásnak. Hat olyan országot soroltam fel, amelyek a tíz legnagyobb szennyező országok közé tartoznak. Ehhez képest a párizsi megállapodást 195 ország fogadta el Párizsban, és már eddig 175 ország írta alá, többek között elsőként az Egyesült Államok és Kína is hitet tett a párizsi megállapodás elfogadása és végrehajtása mellett. A másik különbség, hogy amíg a kiotói megállapodás a világ kibocsátásának mindössze 11 százalékát fedte le, addig a párizsi megállapodás most már a teljes kibocsátás mintegy 95 százalékát lefedi. Tehát nagyobb az esély arra, hogy a problémát meg tudjuk oldani.

Miért is mondtam azt, hogy a legnagyobb bajt elkerültük, de a legnagyobb jót nem értük el? Miniszter úr imént az expozéjában utalt arra, ha tovább mentünk volna azon az úton, amin elindultunk az ipari forradalom után, akkor akár egy 4, sőt vannak pesszimistább becslések is, egy 5-6 fokos földfelszíni hőmérséklet‑emelkedés is bekövetkezhetett volna a századfordulóra. Ennek beláthatatlan következményei lennének az élővilágra és ránk, emberekre nézve is. Tehát a legnagyobb bajt azzal, hogy a párizsi megállapodás célul tűzte ki a 2 fokos földfelszíni hőmérséklet‑emelkedés tartását, sőt azt mondta, hogy érjük el a másfél fokot ‑ ennek a realitása most meglehetősen csekély, de örüljünk annak, hogy a 2 fokban már egyetértettünk ‑, ilyen értelemben a legnagyobb bajt sikerült elkerülni.

Miért nem értük el a legnagyobb jót? Azért, mert ha a párizsi megállapodásokat összeadjuk, egymás mellé tesszük, akkor kiderül, hogy ha mindenki teljesíti, mindenki végrehajtja, mindenki betartja a saját maga vállalásait, a földfelszíni hőmérséklet még akkor is 2,7 fokkal, tehát közel 3 fokkal emelkedik, aminek meglehetősen súlyos következményei vannak és lehetnek még mindig. Nem sok időnk maradt a cselekvésre, körülbelül 15-20 évünk van arra, hogy ezt a megállapodást végrehajtva, sőt tovább erősítve a legnagyobb bajt valóban elkerüljük.

Mert mi is lenne, ha tovább mennénk azon az úton, amiről most Párizsban letértünk, vagy legalábbis szerettünk volna letérni? Hadd hívjam segítségül az ENSZ tudományos tanácsadó testületének, az úgynevezett IPCC-nek a tanulmányát. Ez a tudományos tanácsadó testület, amelynek 270 tudós tagja van mindenhonnan, a világ különböző részeiről, két évvel ezelőtt egy meglehetősen terjedelmes tanulmányban vázolta a lehetséges következményeket. Most ennek az összefoglalónak is csak az összefoglalóját szeretném az önök figyelmébe ajánlani. Tehát mi lenne, ha továbbmennénk azon az úton, amelyen eddig haladtunk?

Először is, tovább nőne a légkörben az üvegházhatású gázok koncentrációja. Ez az atmoszféra és a tengerek további melegedését eredményezné, ez pedig elvezetne a jégtakaró olvadásához és a tengervízszint emelkedéséhez. Egyre szélsőségesebb időjárási viszonyok jellemeznék Földünket ‑ erre egyébként kaptunk példát a 2015-ös esztendőben ‑, nagyon sok helyen, ahol korábban ilyen nem volt, szélsőséges aszályok, még több helyen, ahol korábban ez nem volt jellemző, hatalmas árvizek, egyre súlyosabb természeti katasztrófák, egyre súlyosabb következményekkel járó, egyre nagyobb kárt okozó természeti katasztrófák lennének. Folytatódna az óceánok savasodása, az élelmiszer-termelés feltételeinek romlása, újabb kórokozók, illetve korábban az adott területen nem ismert kórokozók terjedésére számíthatnánk, felerősödnének a társadalmi konfliktusok, és tömeges népvándorlás indulna el, mondják az ENSZ által felkért tudósok.

Tisztelt Országgyűlés! Vannak tévhitek a klímaváltozással és az egész probléma kezelésével kapcsolatban. Hadd oszlassak el néhány ilyen tévhitet, vagy legalábbis hadd tegyek erre kísérletet! Időnként még ma is lehet hallani a klímaszkeptikusok hangját, hogy tulajdonképpen itt nincs is semmiféle klímaváltozás, mindaz, aminek szenvedő alanyai vagyunk, valójában nem más, mint egy természetes ciklikussága a földtörténetnek, emberi tevékenységhez ennek igazából nincs köze. Ma már nyugodtan mondhatom, hogy 94 százalékos tudományos konszenzus van abban, hogy mindaz, amit látunk, mindaz, amit klímaváltozásnak nevezünk, az emberi tevékenység következménye. Ha ma valaki ezt megkérdőjelezi ‑ Kerry amerikai külügyminiszter utalt erre a New York-i vitában ‑, az olyan, mintha valaki megkérdőjelezné a gravitációt.

A másik tévhit, hogy a párizsi megállapodás mindent megold. A párizsi megállapodás nem fog mindent megoldani. A párizsi megállapodás valójában egy politikai ambíciószintet mutat, azt mutatja, hogy hova szeretnénk eljutni 15 év múlva, 30 év múlva és 85 év múlva, és milyen bajt szeretnénk elkerülni. Végrehajtása, az ezzel kapcsolatos részletek kimunkálása a következő hónapokra, évekre vár.

A harmadik tévhit, hogy Párizs csupán egy klímavédelmi, környezetvédelmi megállapodás. No, ez a legsúlyosabb tévhit. Ugyanis ha a párizsi megállapodást betartjuk, annak kőkemény gazdasági következményei lesznek. Nem véletlen egyébként, hogy a korábbi próbálkozások ‑ utalhatnék Koppenhágára, Cancunra vagy Durbanre ‑ mind-mind zsákutcába futottak, pontosan azért, mert az ott tárgyaló felek is pontosan tudták, hogy ha megállapodnak, annak kőkemény gazdasági következményei lesznek. Ha a párizsi megállapodást végrehajtjuk, a párizsi megállapodásnak az lesz a következménye, hogy egy új gazdasági korszak küszöbéhez érkezünk. Párizs azt jelenti, hogy a fosszilis energiára épülő fejlődési, gazdasági fejlődési folyamat lezárult, vagy másként is fogalmazhatom a lényegét ennek a megállapodásnak: a további fejlődés energiaigényét már a közeli jövőben is zömében nem a fosszilisenergia-ipar fogja biztosítani. Míg évtizedekkel ezelőtt még az volt a kérdés, hogy mikor fogynak el a fosszilis készleteink ‑ szén, gáz, olaj ‑, Párizs után már nem ez a kérdés. Párizs után az a kérdés, hogy mennyi fosszilis készlet, szén, gáz és olaj marad a földben a következő években és évtizedekben.

Most pedig hadd invitáljam önöket egy Föld körüli útra, és hadd kérjem önöktől, hogy jegyezzék meg a 2015-ös esztendőt! 2015-ben ugyanis olyan dolgok történtek, amelyekre korábban nem volt példa, egészen az ipari forradalom óta. 2015 az első olyan év, amikor több szén-dioxid-mentes áramtermelő kapacitás épült ki a világon, mint fosszilis. A tavalyi volt az első év az ipari forradalom óta, amikor megújuló energiaforrásokra kétszer annyi pénzt költöttek, mint hagyományos szén- és olajalapú fejlesztésekre. Tavaly, 2015-ben, miközben napi 1 milliárd dollárnyi fejlesztés történt a megújuló energiák piacán, aközben 100 milliárd dollárnyi tervezett fej­lesztést töröltek a fosszilisenergia-iparban. A nyugdíjalapok, a befektetési alapok elkezdték kivonni pénzüket a fosszilisenergia-ágazatokból, csak tavaly 50 milliárd dollárnyi tőkét vontak ki. Az Egyesült Államok öt legnagyobb szénbányája, szénbányavállalata közül tavaly három csődöt jelentett. A részvénypiacokon a szenes részvények árfolyama meredeken zuhan, az olaj- és a gázrészvények ára folyamatosan csökken, amíg a megújulórészvényeké folyamatosan emelkedik. Ezek az elmúlt év tényei.

S akkor nézzük meg ezt országonként, tehát a világkörüli utat egy kicsit folytassuk, és a makrogazdasági összefüggésekből nézzük meg, hogyan is áll néhány ország, milyen változások történtek ezekben az országokban!

(11.00)

Kína méltán az első helyen, hiszen a legnagyobb kibocsátó, a legnagyobb szennyező. Az elmúlt hetekben, ha figyelemmel kísérték az ezzel kapcsolatos híreket, akkor a következőket olvashatták a nemzetközi sajtóban. Kína arról döntött, hogy a közeljövőben 4 ezer szénbányát zárnak be, viszonylag rövid időn belül közel kétmillió munkavállalót fognak elküldeni ebből az iparágból. Miközben, ezzel párhuzamosan a szélerőműparkok építése gőzerővel zajlik Kínában. Kilencszer gyorsabb ütemben építik a szélerőműveket, mint a szélenergia-nagyhatalomnak számító Németországban.

A napenergia hasznosítása terén tavaly Kína átvette a világban a piacvezető szerepet. És persze miután alaperőművekre is szükség van ‑ majd erről kicsit később beszélni fogok, hogy miért is, merthogy nem oldottuk meg az energiatárolás problémáját mind a mai napig, legalábbis hatékony, olcsó és környezetbarát módon ‑, ezért az atomenergia fejlesztése ötször olyan ütemben történik Kínában, mint Franciaországban, az európai atomnagyhatalom ese­té­ben történt a 80-as években.

Egyesült Államok: korábban sokáig a legnagyobb szennyező. Bár ma is dobogós helyen van, pontosabban a dobogó tetején van, ha egy főre eső üvegházhatású gázkibocsátást nézzük. És valószínűleg sokáig ott is marad. De mégiscsak az Egyesült Államok az elmúlt másfél évben három különmeg­állapodást kötött Kínával, és a klímaváltozással kapcsolatos megállapodások ezek. Mégiscsak az elmúlt tíz évben az Egyesült Államok az Európai Unióét meghaladó kibocsátáscsökkentést hajtott végre. Ugyan a palaolaj- és palagáz-kitermelését fölfuttatta az Egyesült Államok, de jó, ha tudjuk, hogy kevesebb olajkút, kevesebb kitermelő platform van ma az Egyesült Államokban, mint a 40‑es években.

Hozhatnék ausztrál, brit és indiai példákat is, nem akarok visszaélni az önök türelmével, de az egyik kedvenc példám Szaúd-Arábia. Mindannyian tudják, Szaúd-Arábia olajnagyhatalom. Ráadásul olcsó a kitermelés, tehát még sokáig tudja gazdaságosan kitermelni az olajat, még nagyon nyomott árak mellett is. Mégis, Szaúd-Arábia elkezdett felkészülni az olaj utáni korszakra. Gigantikus napelemparkok épülnek, és az energiaminiszter azt mondta, talán néhány héttel ezelőtt, hogy arra készül Szaúd-Arábia, hogy az energia, a villamos energia, az áram exportja jobb üzlet lesz, mint az olajé volt.

No, térjünk haza a világból Magyarországra, és nézzük meg, hogy milyen hírek láttak napvilágot itt az elmúlt hetekben Magyarországgal kapcsolatban. Magyarország szén-dioxid-kibocsátása 50 éves mélyponton volt 2014-ben. Ez a British Petroleum jelentése, az egyetlen, utolsó auditált jelentés a kibocsátással kapcsolatban. Magyarország azon 21 ország közé tartozik a világban, ahol úgy nőtt a GDP, hogy közben csökkent a kibocsátás, az emisszió. 21 ilyen ország van a világban, Magyarország ezek közé tartozik. Egy washingtoni kutatóintézet ráadásul megvizsgálta azt, néhány hete jött ki a tanulmányuk, hogy 2000 és 2015 között ez a folyamat hogyan zajlott. Az ő megállapításukat idézem: ez alatt az időszak alatt ‑ tehát 2000 és 2015 között ‑ Magyar­or­szá­gon a GDP 29 százalékkal nőtt, eközben az emisszió, a kibocsátás pedig 24 százalékkal csökkent.

Ez azért jó hír, mert világosan cáfolja azt az egyébként közkeletű vagy nagyon sokáig közkeletűnek tekintett tényt, hogy Magyarországnak a viszonylag jó pozíciói pusztán a szocialista nehézipar ’90‑es vagy ’90 előtti összeomlásának köszönhetők. Ez nem igaz. Világos cáfolatát adja ez a washingtoni kutatóintézet. Persze, ilyenkor a kritikusok azt szokták mondani, hogy jó, jó, jó, de azért legyünk szerényebbek, mert egyrészt nagyon sok áramot importálunk, másrészt pedig a szennyező iparágak egy részét kiszerveztük az országból, fejlődő országokba vittük, más európai uniós országokhoz hasonlóan. Nos, ez a vád részben igaz, de akik ezt mondanák, akik megakadnának az elemzésnek ezen a szintjén, azok figyelmébe ajánlom a londoni Carbon Brief legutóbbi elemzését, amelyik azt mondta ‑ vizsgálva egyébként, hogy nemcsak területi, hanem fogyasztási alapon is érdemes számítani a kibocsátáscsökkentést ‑, hogy bizony, ha fogyasztási alapon nézzük Magyarország kibocsátáscsökkentését, akkor is jelentős mértékű csökkentésről beszélhetünk az elmúlt 10-15 évben.

És végül az utolsó egy német civil szervezet. Hosszú-hosszú évek óta közzéteszik a különböző országok ranglistáját. Most az idő rövidsége miatt hadd ne mondjam el a szempontokat, különböző szem­pontok alapján értékelik az egyes országok teljesítményét. Jellemző rájuk, hogy az első három helyet sosem osztják ki, és csak a negyedik helytől értékelik az országokat. De a lényeg az, hogy Magyarország most már évek óta e szerint az értékelés szerint az első 15 ország közé tartozik a világban kibocsátásteljesítmény, illetve klímateljesítmény ‑ itt egy kicsit átfogóbb értékelésről van szó ‑ értékelése szempontjából.

Persze, joggal tehetik föl a kérdést, hogy ülhetünk‑e a babérjainkon. És nemcsak Magyarország, hanem a világ országai, ha már Párizsban megállapodtak. Az imént ugyan azt mondtam önöknek, hogy a legnagyobb jót nem sikerült elérni, és ahhoz, hogy a kétfokos célt tartani lehessen, bizony még komoly feladatok vannak, hiszen ha mindenki teljesíti az összes vállalást, akkor is még messze-messze közelebb vagyunk a három fokhoz, mint a kettőhöz. Tehát messze vagyunk még a kívánatos cél elérésétől. Ezért nyilvánvalóan további tennivalók vannak. Én három javaslatot fogalmaztam meg New Yorkban.

Az egyik a légi közlekedés és tengeri hajózás kibocsátásának mielőbbi csökkentése, pontosabban az erre vonatkozó tárgyalások elindítása és mielőbb befejezése. Hiszen a légi közlekedés és a tengeri hajózás kimaradt a párizsi megállapodásból. A másik, hogy a top 10 szennyező ország, a 10 legnagyobb szennyező ország, amelyik a Föld kibocsátásának 60 százalékáért felel, minél hamarabb kezdjenek el tárgyalni arról, hogyan tudják fölgyorsítani a párizsi megállapodás végrehajtását.

De Magyarországnak is vannak tennivalói. Azt gondolom, érdemes átgondolnia a magyar kormánynak és a Magyar Országgyűlésnek a nemzeti éghajlatvédelmi stratégiát. Ugyancsak érdemes átgondolni a nemzeti energiastratégiánkat is Párizs után. Érdemes még a korábbinál is nagyobb támogatást adni a Magyar Tudományos Akadémiának az alap- és alkalmazott kutatásokra, és arra, hogy ezek a kutatási eredmények minél hamarabb a gazdaságban hasznosítható eredménnyé váljanak.

Három fő kérdés van, amire, azt gondolom, nálunk is sokan keresik a választ, de nem nagyon találta még meg senki sem. Amiben erősíteni kell a kutatásokat, támogatni kell a kutatóhelyeket, az a kibo­csá­táscsökkentés további módozatai, az energiahatékonyság növelésének további formái, és a legfontosabb kérdés, legalábbis az én véleményem szerint, az energiatárolás megoldásának problémája. Mindaddig, amíg ezt a kérdést nem oldottuk meg, hogy a fölös napenergiát, a fölös szélenergiát nem tudjuk hosszú időn keresztül tárolni olcsó, környezetbarát, fenntartható módon, addig szükségünk lesz alaperőművekre. És pont Venezuela példája azt mutatja, hogy a vizes erőművek nem feltétlenül jelentenek egyébként alaperőművet. Nézzék meg, hogy mi történt az elmúlt hónapokban Venezuelában.

A lényeg, hogy abból az ipari forradalomból, ami a szemünk előtt játszódik le, mondhatjuk azt is, hogy abból a klímaforradalomból, aminek részesei vagyunk, Magyarország nem maradhat ki. A kormány a múlt évben megfogalmazta szándékát az e-közle­ke­dés fejlesztésére. Azt gondolom, gyorsítani kellene ezt a munkát, és az elektromos tömegközlekedés tekintetében is nagyobb léptékkel kellene haladni. De van tennivaló a mezőgazdaságban is, hiszen a mezőgazdaság most még ugyan az üvegházhatású gázok kibocsátásának 15 százalékáért felel, de hamarosan ez lényegesen nagyobb lesz, különösen, ha növelni kell a megnövekedett népességszám miatt az élelmiszer-termelést.

(11.10)

Hogy csak egy példát mondjak, a nitrogénalapú műtrágyák hasznosításának javítása, amelyik egyébként nagymértékben felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásáért, mert rossz hatékonysággal tudjuk, ma még legalábbis, a nitrogénalapú műtrágyákat hasznosítani vagy felhasználni.

De ugyanígy vannak tennivalóink a hulladékgazdálkodás tekintetében, ahol egyrészt csökkenteni kellene a hulladékok mennyiségét, másrészt egy szemléletváltásra lenne szükség végre, hogy a hulladékra ‑ mint a világ néhány országában ma már ‑ nyers­anyagként, nyersanyagforrásként tekintsünk.

Hadd emeljem ki ezek közül az elektronikai hulladékok újrahasznosítását. Ez ügyben egyetlen dolgot szeretnék az önök figyelmébe ajánlani, ha egyáltalán ez a kérdés kérdésként felmerül: Magyarország megszenvedte a ciánkatasztrófát. Pontosan tudjuk, hogy ennek mi volt az oka. De még mindig vannak olyanok a szomszédaink között, akik aranybányákat akarnak nyitni. Még mindig vannak olyanok, akik ezzel az elavult technológiával, környezetre veszélyes technológiával akarnak aranyhoz jutni. Most azon túl, hogy mindent meg kell tennünk, hogy ezt megakadályozzuk, jó, hogyha tudjuk, hogy miközben ezzel az elavult technológiával, a cianidos technológiákkal 1 tonna kőzetből 2 gramm aranyat tudunk kinyerni, óriási környezeti károkat okozva, aközben, mondjuk, 1 tonna mobiltelefonból, elektronikai hulladékból ennek a 300-szorosát. A háromszázszorosát! Tehát miért nem ebbe az irányba megyünk tovább? Miért nem itt keressük a megoldást? Tehát tennivaló, azt gondolom, lenne bőven.

Tisztelt Országgyűlés! Magyarország jó pozíciókkal rendelkezik. Ha tartjuk a lépést a világgal, az komoly üzleti lehetőséget is jelent számunkra. És azt gondolom, túl vagyunk egy több évtizedes vitán. Magyarországon ma már nem az a kérdés, és most már a világ nagyon sok országában nem az a kérdés, hogy fejlődés vagy klímavédelem, hogy ezt a két dolgot szembeállítsuk egymással, hanem az a kérdés, hogy fejlődés és klímavédelem.

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Ha a fő célok­ban egyetértünk, ha valóban felelősséget érzünk a következő generációkért, és ha világosan látjuk, hogy több parlamenti cikluson is átnyúló feladatokról van szó, akkor arra kérem önöket, hogy egy emberként támogassák igen szavazatukkal a párizsi megállapodást.

És a mai vitához és a következő évek felelős döntéseihez hadd ajánljam figyelmükbe David Atten­borough szavait, aki éppen két nappal ezelőtt töltötte be a 90. születésnapját, aki a következőket mondta: „A földi élet jövője attól függ, hogy képesek vagyunk‑e cselekedni. Sokan egyénileg is minden tőlük telhetőt megtesznek, ám valódi sikert csak akkor érhetünk el, ha gyökeres változások mennek végbe a társadalomban, a gazdaságban és a politikában.”

Köszönöm, hogy meghallgattak. Figyelmük megtisztelő volt számomra. (Hosszan tartó taps.)




Felszólalások:  Előző  24  Következő    Ülésnap adatai