Felszólalás adatai

DR. GÓGL ÁRPÁD (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Már hallottuk a miniszteri expozét, a vezérszónoki kört és egyéb hozzászólásokat is. Béki Gabriella azt mondta, hogy az átalakításnak nincs alternatívája. Nem, kérem, a megoldáskeresésnek nincs alternatívája. Az előttünk lévő törvény - amely az egészségbiztosítási pénztárakról és az egészségbiztosítás természetbeni szolgáltatásairól szól - úgy írja le az egészségbiztosítási pénztárat, hogy zártkörűen működő részvénytársaság. Ezt Tukacs úr figyelmébe ajánlom. Az egészségbiztosítást mint olyat pedig szolgáltatásként írja le az 1. § 5. pontjában. Itt hallunk egy vitát, hogy biztosítóról van-e szó vagy pénztárról. Ez engem Szathmári Kazohiniájára emlékeztet; aki olvasta, az tudja, hogy a hinek és a behinek miről vitatkoznak, csak szomorú lesz a vége, mint egy utópisztikus képnek.

Mi is a mai magyar valóság, ami az alternatívakeresést számomra valóban fontossá teszi? A rendszerváltás óta nincs egyensúlyban a jóléti és a szociális igény és annak kielégíthetősége. Ennek az egyensúlytalanságnak sorozatos társadalmi és fiskális válság lett a következménye, és nyilván egy összehangolásnak kell megtörténnie: össze kell hangolni a társadalmi igényeket és a jóléti lehetőségeket. Ilyen fázisban pedig az állam szerepvállalása nemhogy csökkenthető, hanem éppen hogy fokozni kellene, különösen akkor, ha ezt még terheli egy konvergenciaprogram miatti forráskivonás is a legnagyobb rendszerből.

Magam így látom ezt, és azt gondolom, hogy az előttünk lévő törvény keresi a forrásbevonás lehetőségét - nyilván befektetőket keresve - és megkísérli rendezetté tenni az ellátási rendszert. Magyarul: egy kicsit az irányított betegellátási modell tapasztalatait vagy hasznát próbálja ötvözni. A gond csak az, hogy az egyik fél a több-biztosítós modell előkészítésére használja, míg a másik fél - Tukacs úrtól nagyon határozottan hallottuk - pénzkezelő, pénztár-formációban gondolkodik. Ez a biztosítás és a pénztár kérdésének a hibridje, és mint tudjuk, vannak életképtelen hibridek, és vannak egygenerációs hibridek, mint az öszvér. Ez egy öszvér megoldás.

Ha így tekintjük, miért mondjuk azt, hogy ez nem megoldás, és még egy egygenerációs öszvér-hibrid feltételeit sem teljesíti? Azért nem, mert ennek a törvénynek az kellene legyen a célja, hogy a rendszerváltás óta meglévő diszkrepanciát a jóléti szolgáltatások lehetősége és a valóság között valahogy rendezze. Nem megoldás, mert ahhoz, ami a mindennapjainkban megjelenik, az egészség problémáinak a feloldására és a test-lélek szociális kiegyensúlyozottsága panasz-tünet rendszerének feloldására úgy kellene összehozni egy törvényt, hogy optimalizálja a döntési lehetőségeket, de nemcsak hogy optimalizálja - hiszen az az adott forrásrendszerhez való alkalmazkodást tesz lehetővé -, hanem még a hatásfokát is javítsa.

Az előkészítő intézkedések, amiket ez a kormányzat megtett most és korábban is, nem ezt szolgálták. Mert végül is egy problémafeloldási rendszernek az a célja, hogy mielőbb derüljön ki, mi az a kérdéskör, amit meg kell oldani. De egy vizitdíjjal károsított rendszerben a mielőbbi kiderülés biztos, hogy torzul. Hogy mihamarabb korrekcióra kerüljön egy föltárt probléma, annak pedig az mond ellent, amikor egy szakmailag nem kiegyensúlyozott kapacitáscsökkentést hozunk létre, és annak következményeként már a várólistákat látjuk is. Ezeken ez a törvény biztosan nem javít.

(Az elnöki széket dr. Világosi Gábor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Valaki szóba hozta - azt hiszem, Vojnik Mária -, hogy amikor a kilencvenes évek elején elindult a modellkeresés, az angol minta és az angol előkészítés hasznait próbáltuk beilleszteni. Ha jól emlékszem vissza arra a vitára, akkor mi egy visszatérést kíséreltünk meg oda, ahonnan 1951-ben kisiklatták a magyar rendszert, mert hiszen a magyar rendszer valamikor egy több biztosítóra épülő, de államilag garantált rendszerben gondolkodott. A társadalombiztosításunknak volt egy hatalmas előnye, mégpedig az, hogy a teljes magyar társadalmat egy egységnek, egységes rendszernek kezelte. Számomra a legszomorúbb mondatot miniszter asszony mondta ki, amikor azt mondta - megpróbálom pontosan idézni -, hogy az államilag garantált alapszolgáltatás emberi jogon jár. Kérem, nem emberi jogon, hanem állampolgári jogon; a kettő között lényeges különbség van. Látom, hogy miniszter asszony ingatja a fejét. Azt hiszem, itt van kettőnk között, valamint a társadalom és önök között a különbség. A magyar kormányzat a Magyarországon élők egészéért felelős, és az egészének kell megteremteni azt, hogy hozzáférjen a rendszerhez. Nyilván a rendszer hozzáférésének az egyéb feltételrendszereit és azok teljesülését, ha kell, szankciókkal is teljesíteni kell.

Azt mondják, hogy parttalan a vita. Nem parttalan a vita. Azért parttalan a vita, mert a konszenzuskereső nemzeti kerekasztalon kezdetétől fogva nem vesz részt a kormányzat, és nem vesz részt a koalíció két pártja. Az a nemzeti kerekasztal azt a célt szolgálta évek óta - és valahol összegezett is egy javaslatot -, hogy legyen társadalmi konszenzus, mert amikor a magyarországi helyzetképet leírtam és azt, hogy húsz éve küszködünk ezzel a válsággal, akkor az új társadalmi közmegegyezés fóruma lehetett volna.

Végül is azt hiszem, hogy nem oldja fel az egészségügy problémakörét ez a törvény, nem is alkalmas rá, pedig egy jó politikai-társadalmi konszenzusra épülő jogi és szabályrendszerre szükség lehet. A jogi rendszer nyilván parlamenti törvényalkotással indul. A szakmai szabályok, szakmai szerkezet, szakmai rendszer kialakításának megvannak a szereplői. Ezek közül a szereplők közül néhányat diszkreditált ez a koalíció. S az is igaz, amit a törvény bevezetője mond, hogy az egészségügyi ellátórendszer szereplőinek felelősségét és szabadságának kiterjesztését szolgálja. Igen, de ha új szereplő jön egy rendszerbe, akkor a régi szereplők szabadságát, felelősségét módosítja, korlátozza; de nem oly módon, hogy diszkreditálja a hivatásrendi köztestületeket.

A szakmai szerkezet előkészítésének van egy infrastrukturális eleme. Erre történt egy előkészítés, a kapacitás mennyiségi és minőségi szabályozásával, egy egészen más filozófiára, mert egy regionalitásra épülő szabályozás történt meg, most pedig egy más szerkezetű pénztári vagy biztosítói - válassza ki az SZDSZ a saját nómenklatúráját, az MSZP a sajátját - rendszerre épülő törvény előkészítése van előttünk.

(13.10)

Nyilván egy finanszírozható rendszernek kell lennie, és itt valahol keresnünk kell egy másik megoldást, hiszen a finanszírozásnak két nagy eleme van: az egyik a közfinanszírozás, amely a járulék-adóalapból és annak a jó gazdálkodással, jó hatásfokkal való felhasználásáról szól. És van a magánfinanszírozás, az egyéni finanszírozás, ami eddig is létezett, és ennek van egy közvetlen vagy egy közvetett módja. A közvetlen is létezett, hiszen csak az elmúlt évben több mint 20 milliárddal megnövelték ezt, hogy a gyógyszer-hozzáfizetés annyival növekedjen. És van egy közvetett lehetőség, amire már ma is van mód, hiszen létrejöttek a különböző kiegészítő pénztárak, a patikapénztárak, amelyek a közvetett hozzáfizetést megkísérlik már rendszerszerűen megoldani. Itt valóban van szerepe a többféle termék ajánlásának, de nem a társadalmilag garantált, kormányzatilag biztosított, közfinanszírozott ellátási rendszerben.

Úgy gondolom, hogy ez a törvény annak a célnak a megoldására, aminek meg kellene hogy feleljen, azaz hogy optimalizálja a magyar egészségügyi ellátást, a lehetséges forrásokat pedig a legjobb hatásfokkal felhasználja, nem alkalmas. Ez a törvény nem alkalmas arra sem, hogy érdemi forrásbevonás történjék, és jelen formájában még az irányított betegellátási formák előnyeit sem tudja biztosítani.

Az a javaslatom, hogy vonják vissza ezt a törvényt, és a jelenlegi krízismegoldáshoz, hogy össze tudjuk hangolni a társadalmi és a jóléti igényeket és lehetőségeket, közmegegyezésre épülve rakjunk össze egy új szabályozást, mert ez mindannyiunk érdeke. Talán ez lenne a megoldás, és így valóban előre is tudnánk lépni.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)