Készült: 2020.04.09.10:37:06 Dinamikus lap

A felszólalás szövege:

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
1 35 2006.05.16. 9:43  32-35

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök-jelölt: Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Azt kívánjuk, hogy Magyarország erős és sikeres legyen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.) Erős és sikeres, olyan ország, amelyet polgárainak tehetsége, szorgalma, tenni akarása és tenni tudása táplál.

Nagyszerű kihívás! Olyan kihívás, amely lehetőséget és feladatot ad nemcsak keveseknek, hanem sokaknak, nemcsak sokaknak, hanem mindannyiunknak, határon belül és határon kívül. Igen, 10 millió nevében és 15 millió érdekében kívánjuk végezni azt a munkát, amellyel Magyarország azt bizonyíthatja, hogy érti, mi a helye ebben a világban. Érti, hogy a szabályokat tán nem ő alkotja, de ha okos és tehetséges, akkor a maga javára használhatja. Érti, hogy a szabályokat talán nem ő alkotja, de kellően erős és tehetséges ahhoz, éppen polgárai alapján, hogy ezen szabályokat igazítsa, mert nemcsak elfogadni, hanem változtatni kívánjuk a világot.

Olyanok lakják ezt az országot és a Kárpát-medencét, akik nem akarják beérni kevéssel. Azt akarják megmutatni maguknak, gyermekeiknek és unokáiknak, azt akarják megmutatni a világnak, hogy képesek leszünk sikeresek lenni, hogy nem elmenekülni akarunk a kihívások elől, hanem felvesszük a kesztyűt. Ilyen világot szeretnénk. Menekülni a gyenge is tud. De mi azt hisszük, hogy erősek vagyunk, és még erősebbek szeretnénk lenni.

Olyan világot szeretnénk teremteni, amelyben az az igazi hazafias tett, hogy ebből az országból büszke, öntudatos, igazi hazát teremtünk sok millió számára, hogy ne csak büszke lehessen valaki arra, hogy magyar, hanem magyarként úgy érezhesse, hogy helye van abban a világban, amely világot egy kicsikét a magunk képére, igen, a magyarok képére is tudtuk formálni; hogy nem csak azon búsongunk, hogy milyen nehéz volt az elmúlt pár évszázad. Persze, hogy nehéz volt! De ennél többre vagyunk képesek: azt mondani, hogy de a következő, amit mi csinálunk, az sikeres lesz. Ilyen világot akarunk teremteni! Ebben van dolga sokaknak. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Kinek?)

Miniszterelnök-jelöltként azt gondolom, hogy sor adósságunk van az elmúlt 16 évből, és azt is mondhatom (Zaj az ellenzéki padsorokban.), hogy talán nagyon sok még az azt megelőző időszakból is. Pontosan tudni fogom mindig, hogy a demokratikus felhatalmazás az aktív kisebbségre támaszkodik. Pontosan tudni fogom mindig, hogy ha megválasztanak, akkor miniszterelnökként nem a nemzet kiválasztott vezetője, hanem a köztársaság parlamentjének felelős, számon kérhető, ellenőrizhető, demokratikus politikusa vagyok.

Pontosan fogom tudni, hogy bár a kormányzás mögött pártok állnak, de a kormányzásnak az a dolga, hogy törekedjen mindenki számára nyitott módon gondolkodni és cselekedni, hogy mindahányan vagyunk, azt érezhessük ebben az országban, hogy bár sokféleképpen gondolkodunk, vitáink vannak az élet sok dolgáról, de ez így van rendjén. De van egy közös haza, ez a haza a harmadik Magyar Köztársaság, alkotmányos rendje pedig működteti az állam bonyolult intézményrendszerét, és a kormány viseli azt a felelősséget, amely messze kiterjed választóin túlra, kiterjed valamennyi magyar állampolgárra, és kiterjed a magyar nemzet valamennyi tagjára.

Világos, demokratikus elkötelezettség; világos, demokratikus program. Azt gondolom, hogy ennek a programnak megfelelni, ezért tenni, ezért áldozatot hozni nagyszerű dolog. Nagyszerű dolog magánemberként, és azt kell önöknek mondjam, nagyszerű dolog politikusként.

Arra fogok törekedni, hogy ünnepi kijelentéseink és hétköznapi cselekedeteink között ne legyen nem nagy űr, hanem semmilyen űr sem. Arra fogok törekedni, hogy Magyarországon fel lehessen szabadítani mindazt a tehetséget, amely itt van ebben a fantasztikus nemzetben. Arra fogunk törekedni közösen, szociáldemokraták és liberálisok kormányában, hogy olyanná formáljuk az államot, amely nem nehezéke a cselekvésnek, hanem szolgálója az előrejutás vágyának.

A reformok kormányát szeretném vezetni. A reformok kormányát, amely átalakítja az állam működésének sok területét, a közigazgatást, átalakítja a közszolgáltatások széles rendszerét, benne elsősorban az egészségügy világát, és olyan új reformoknak is nekikezd, mint a szociális intézményrendszer átalakítása vagy éppen a nyugdíjrendszer átalakítása.

(19.10)

Igen, és közben azt akarom, hogy Magyarországon mindenki értse: nemcsak lehet, hanem érdemes is megküzdeni, hogy Magyarország a polgárainak tehetségéből épül, és az állam ebben partner tud lenni, segíthet, hogy mindenki megvívhassa a maga küzdelmét, és hogy olyan országot teremtsünk, ahol nemcsak a legerősebbeknek, a legtehetségesebbeknek teremtődik meg a felemelkedés lehetősége, hanem mindenkinek, hogy tudjuk nyújtani a kezünket sokakért. Ilyen országot! Hogy nem lesz könnyű? - biztos. Hogy fogunk hibázni? - most mondhatom önöknek: egészen biztos. Hogy fogunk tévedni? - igen. Azt szeretném, ha bátorítanának bennünket majd döntéseinkben, és mi pedig képesek lennénk arra, hogy döntéseink túlnyomó többsége utólag is jónak bizonyuljon, és azt mondják majd rólunk, hogy megtették, nagy többségében jól, a hazáért, tisztességes magyar emberként, európaiként, akik azt is értették, hogy Európa megformálásában, a környék európai uniós integrációjában felelősség vár rájuk, hogy már nemcsak alkalmazkodni, hanem változtatni kívánnak Európán, hogy messzi világgal kívánnak együttműködni, kinyitják ezt az országot. Kinyitják, mert tudjuk, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ne csak védekezzünk, hanem ebben a nyitott országban nagyobb biztonságot, több lehetőséget teremtsünk sokak számára.

Értem a feladatot. Legjobb tudásom, tisztességem alapján meg kívánok neki felelni. Demokrataként, hazafiként, büszke szociáldemokrataként, de olyanként, aki nemcsak elismeri, hanem tiszteletben tartja mások eltérő meggyőződését, azokét, akik liberálisok, azokét, akik konzervatívok. A magyar nemzeti trikolór három színe azt is kell hogy jelentse nekünk, demokratikus politikusoknak, hogy együtt nem kevesebbek, hanem többek vagyunk, belőlünk áll a haza. Kiabálni egymásra kígyót-békát, őszintén szólva, nem nagy politikai tett. Több mint balgaság. A nemzeti erőforrások olyan pocsékolása, amelyre nincsen időnk. Neki fogunk állni, mához két hétre a szociáldemokraták és a liberálisok közös programját benyújtom az Országgyűlésnek. Olyan programot, amely a haza javát szolgálja, a haza polgárainak javát szolgálja, olyan programot, amely lehetőséget ad, hogy egy sikeres és erős Magyarországot teremtsünk. Magyarországért és a köztársaságért!

Köszönöm szépen. (Hosszan tartó, nagy taps az MSZP és az SZDSZ soraiban. - Szórványos taps az MDF, a Fidesz és a KDNP soraiban. - Gyurcsány Ferenc odalép és kezet fog dr. Hiller Istvánnal, Kuncze Gáborral, dr. Dávid Ibolyával, dr. Orbán Viktorral és dr. Semjén Zsolttal.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
2 13 2006.05.30. 26:17  12-42

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök-jelölt: Tisztelt Ház! Elnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A mai napon benyújtjuk a mélyen tisztelt Országgyűlésnek a leendő kormány "Új Magyarország - szabadság és szolidaritás" címet viselő kormányprogramját. A kormányprogram és a leendő kormány nem kisebb és nem bonyolultabb célt tűz ki maga elé, mint hogy teremtsünk egy jobb, egy élhetőbb, egy igazságosabb Magyarországot. Azt mondják, vannak olyan országok, ahol úgy építenek parkokat, hogy megvárják, hogy az emberek milyen utakon indulnak el, majd az így kitaposott utakra tervezik meg a véglegessé váló közlekedési irányokat. Ezt egy parknál meg lehet így tenni.

Nyilvánvalóan nem tehették ezt meg a rendszerváltó nagy ősök, nem tehették meg a rendszerváltás atyjai. El kellett indulni a demokratikus harmadik Magyar Köztársaság időnként rendkívül göröngyös útján. Mindaz, amit létrehoztak a rendszerváltók - a demokratikus parlamentarizmust, a szociális piacgazdaságot, mindazt, ami később létrejött, együttműködés Európával, együttműködés az euroatlanti biztonsági rendszerrel -, ez a három pillér időtállónak bizonyult. Erre épül Magyarország. Változtatni ezen, azt hiszem, nincsen sem szükség, sem - őszintén szólva - lehetőség.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy miközben a rendszerváltás tele volt ígéretekkel, ezeknek az ígéreteknek egy részét - legalábbis a hétköznapi viszonyokban - nem tudta teljesíteni, vagy csak maradékosan teljesítette. Sokarcú lett Magyarország, benne elégedettség és elégedetlenség. Sokszor öröm, és nemegyszer lemondás és csalódás. Az az ambíciónk, hogy 16 év mérlegét megvonva tegyük fel azt a kérdést, hogy min kell változtatni az utolsó 16 évben kialakult közös viszonyainkban, hogyan kell átalakítani az állam működését, hogyan kell nehezékből életünket segítő eszközzé tenni az államot; mert bizony mi más dolga lenne az államnak, ha nem az, hogy óvja és segítse polgárait, segítse abban a küzdelemben, amely rájuk vár, mi más dolga lenne, ha nem az, hogy könnyebbé tegye az életünket.

Ma nagyon sokan úgy gondolják, hogy lehet, hogy ez a cél, de nem ez a végeredmény. Ha pedig így van, akkor ezen változtatni kellene. Ez az egyik legnagyobb kihívás, nagy kihívás sok mindenért. Azért részben, mert egy bonyolult, nagy, sokunkat érintő kompromisszum eredménye mindaz, ami 1989-ben, '90-ben, majd a rendszerváltás első éveiben létrejött. Felnyitni ezeket a kérdéseket, bizony ez nem könnyű, sokak érdekét sértheti - ha mást nem, a megszokást sérti. De tudják, én azt látom, hogy az ország sokat változott, az emberek rendkívül sokat változtak. Az is igaz, hogy legtöbbjüknek nem volt választása, csak az, hogy változni kellett. Új szakmát tanultak, nagyon sokaknak megváltozott kényszerűségből a munkahelye, nem kevesen naponta elindulnak nagyon nagy távolságokba, hogy elvégezhessék dolgukat.

Míg az emberek sokat változtak, nem kevés terhet, konfliktust vállalva, az állam és a politika világa 1990-hez képest nagyon keveset, majdnem azt mondanám, hogy inkább mozdulatlanságba merevedett.

(14.00)

Magyarország, miközben mutatja a dinamizmus, a változás képét, aközben mutatja a mozdulatlanságot is, és azt mondjuk, hogy hagyjuk a sok, önmagáért való vitát - elég sokat vitatkozunk mi itt egymással, időnként úgy látom, hogy a legfontosabbhoz képest jelentéktelen dolgokon -, álljunk neki, beszéljük meg, hagyjuk a politikai presztízsvitákat; hagyjuk, hogy önmagunkkal foglalkozzunk, hogy azt gondoljuk, hogy az a politika, hogy én mondok valami cifrát az ellenzéknek, az ellenzék meg válaszol rá, hogy időnként szimpla, időnként bonyolult kommunikációs játékot játszunk egymással. Azt gondolom, hogy a mérce ne egymás legyen, hanem függesszük inkább szemünket arra, hogy a világ valami elképesztő erőben vált, elképesztő tempóban megy előre és változik. Mi, magyarok ehhez képest a győztesek között szeretnénk lenni, vagy megelégszünk azzal, hogy itt egymással foglalatoskodunk?

Nagyon más a világ képe, mint volt akár csak 15 évvel ezelőtt. Világunkat átalakító, új realitások jelentek meg. Mindaz, ami mára hétköznapivá vált, ahogyan élnek gyerekeink, ahogyan végzik a munkát itthon, Magyarországon és szerte a világban, ennek eszközei, kultúrája, technikája legfeljebb ígéret volt a kilencvenes évek legelején. Miközben a képviselők itt a parlamentben, ha kedvük tartja, akkor bekapcsolják a számítógépüket, nézik, hogy mi történik a világban, messzi világ tudáskincsét hozzák ide, eközben az internet keresőrendszere, a Netscape 1995-ben jelent meg először. Micsoda világ! Ma már ez természetes. A politika pedig őrzi régi hagyományait, struktúráját, kultúráját.

Képviselők sokasága végzi a munkáját, kiváltva nemegyszer egyébként a bennünket néző, a bennünket választó sokaság kritikáját, hogy nem ülünk itt a teremben, miközben pontosan tudjuk, hogy a munka nagyobbik része nem itt zajlik, nem itt történik, sokkal bonyolultabbak lettek az érdekviszonyok és a mechanizmusok, hogy kevesebb ember egy jobb szabályozással talán több lenne - meg hát olcsóbb is, lássuk be! Azt látom, hogy a legsikeresebb vállalatok, amelyek diktálják a tempót, az elmúlt 15 évben nem egy esetben harmadannyi erőforrással ötször akkora teljesítményt nyújtanak. Ettől a legjobbak, ettől alakítják a világot. Az állam pedig ehhez képest lassan bandukol, és megmagyarázza, hogy miért nem tud változni. Az embereknek mondja, hogy változzatok; időnként még azt se, azt mondja, hogy ne változzatok, majd megvédünk benneteket, azt hiszi, hogy ezzel jót tesz. Éppen ellenkezőleg!

Jó lenne, ha mi, akik a magyar állam képviselői is vagyunk, jó lenne, ha mi, akiknek dolgunk az is, hogy példát mutassunk, hogy hogyan lehet ebben az új világban is sikeresnek lenni, képesek lennénk ebben mintát mutatni, hogy van bátorságunk hozzányúlni, hogy van bátorságunk átalakítani az állam működését sok területen, átalakítva a parlament működését, létszámát, választását, átalakítva az önkormányzatok működését, létszámát, átalakítva a mögötte lévő intézményeket, átalakítva a párt finanszírozását vagy a pártok finanszírozását, amelyet folyamatosan körülleng sokak gyanúja, hogy ott több pénz folyik el, mint amennyit ők törvényesen elkölthetnének. Ezek azok a kérdések, amelyek itt vannak közöttünk, és mintha keveset beszélnénk róluk: végiggondolni, hogy lehet-e szorosabb együttműködés város és falu között a kistérségben, hogy nem hozna-e többet, ha az állam egy sor funkcióját regionális szintre helyeznénk, sőt átadnánk regionális önkormányzatoknak, hogy közelebb kerüljön az emberekhez. Sok-sok ügyünk lenne nyitva.

Nem tudunk egymás nélkül megállapodni. Nem tudunk egymás nélkül egyről a kettőre jutni. Olyan az alkotmányjogi berendezkedésünk, hogy kormány és ellenzéke az állam átalakításának, az önkormányzatiság átalakításának, a politikai rendszer alappilléreinek akár csak korrekciójában is egymásra van utalva - önök ránk, mi meg az ellenzékre. Én azt gondolom, hogy ilyen helyzetben csak egyfajta magatartás a jó, amikor egyetlenegyfajta feltételt szabunk egymásnak ahhoz, hogy tárgyaljunk, azt, hogy tartsuk tiszteletben a másik, miénktől talán eltérő szándékait az átalakításra, hogy legyen türelme a másiknak is meghallgatni bennünket, hogy ne azt keressük, hogy miért nem lehet együttműködni, hanem azt, hogy miért lehet, és legyen mindegyikünkben az a vágy, hogy találjunk megoldást kompromisszumokkal.

Nyilván lesz egy sor ügy, amiben az ellenzék azt mondja, hogy nekünk nincs igazunk. Ez nem presztízskérdés. Rendben van. Mi az önök javaslata? Mi következik akkor az alkotó ellenzékiségből? Üljünk le újra! Ha hétfőn nem megy, akkor kedden megint! Ha kedden nem megy, szerdán folytassuk! Ne arra keressünk érveket, hogy miért nem tudunk most egy hétig tárgyalni, hanem arra keressünk, hogy hogyan tudunk már mindjárt holnap megint, és akkor ez működni fog.

Szerintem a kompromisszum: politikai teljesítmény. Vége van a választási küzdelmeknek, vége van a verseny legintenzívebb szakaszának, a köztársaság elsősorban együttműködést jelent, szabályozott, garanciákkal ellátott együttműködést, és az együttműködés keretén belül van ugyan versengés, de a versengés nem győzheti le az együttműködés kényszerét. Arról szól ez a program, hogy gyerünk, Magyarország, merjél bátran számot vetni az elmúlt 15-16 évvel, és merjél legalább annyit változtatni magadon, mint amennyit változnia kellett az országnak a politikában. Gyerünk, csináljuk meg!

Azokat a törvényeket terjesztjük ma elő - konkrétan hármat -, amelyek ahhoz segítenek bennünket hozzá, hogy elkezdődjön az állam, a kormányzat működésének megváltoztatása, hogy kisebb legyen a bürokrácia, és mégis nagyobb a politika felelőssége, hogy a miniszterek teljes felelősséggel vezessék, irányítsák a minisztériumaikat. Arról szól ez a program, hogy kevesebb legyen az előjog és több a felelősség, hogy kevesebb pénzből nagyobb teljesítményt lehessen hozni, hogy átláthatóbbak legyenek a viszonyok, mert azt gondoljuk, hogy a politikának magán kell kezdeni - ez természetes.

Ha nekünk van ehhez bátorságunk, ha önök ehhez támogatást nyújtanak - és úgy látom, úgy tudom, úgy hallom, hogy a tegnapi konzultációk e tekintetben eredményesek is voltak -, akkor teszünk egy lépést. Aztán mihelyst túl vagyunk a szavazáson, azt kérem, folytassuk tovább. Folytassuk tovább, kormányozzunk, folytassuk tovább, hozzunk jó jogszabályokat, tegyük a dolgunkat! Ez a 16 évnek a tanulsága, ezt a tanulságot kell most levonni. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Négy!) Szívesen mondok 17-et, ha ez a fontos az ellenzéki képviselőknek. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Négy!) Szívesen mondok 16-ot is, meg 17-et is, eljutunk majd a négy évhez is. (Közbeszólások a Fidesz soraiból. - Az elnök csenget.)

(14.10)

Azt szeretném kérni az ellenzéki képviselőktől, hogy talán hallgassák végig, amit mondok, el fogok jutni oda. Most itt a parlamentben szerintem válasszuk azt a munkamódszert, hogy meghallgatjuk egymást. Azt tudom önöknek ígérni, hogy miután befejeztem az expozémat, meghallgatom önöket, és nem fogok bekiabálni. Le tudnának venni a lábamról, ha önök is meghallgatnának, higgyék el! (Taps és derültség a kormánypártok soraiban.) Ez a leghosszabb ideje itt maradó kihívás. (Zaj, közbeszólás az ellenzéki oldalról: Valami konkrétumot!)

Van aztán más is: 2004 májusában Magyarország az Európai Unió tagja lett, és elindult egy olyan úton, amely soha nem volt megadva elődeinknek. Ez az út a polgárosodás, a nyugatosodás, a modernizáció, egy jobb élethez szükséges fejlesztések útja; olyan út, az új Magyarországnak az útja, amely csak most indulhat el. Elődeink hiába szerették volna megtenni, nem állt rendelkezésükre ez a hihetetlen mennyiségű közös európai forrás. Évente ezermilliárd forintot fogunk elkölteni. Ezermilliárdot fogunk befektetni jobb utakba, jobb közlekedésbe, iskolákba, kórházakba, rendbe tenni szociális intézményrendszerünket, erősebbé tenni a vidéket, a falut, a mezőgazdaságot.

Az is világos, hogy ez egy hagyományos igazgatási elvű kormányzásba nehezen illeszthető feladat. Itt más kell: össze kell kötni régiók, vidék fejlesztésének igényét a kormányzati, ágazati igényekkel. Olyan feladat ez, amellyel most először találkozunk ilyen erővel; olyan kihívás, amellyel korábban nem kellett szembesülni. Egészen biztosan azt fogja ez megkövetelni, hogy alakítsuk át a kormányzat működését. Nem egyszerűen költeni szeretnénk a pénzt, azt bárki tudja; befektetni egy jobb világba, befektetni azért, hogy jobb legyen egypár év múlva, könnyebb legyen egypár év múlva. Össze kell illeszteni olyan érdekeket, amelyek maguktól nem mennek. Mit akarnak a régiók? Mit akarnak a kistérségek? Mit akarnak az ágazatok képviselői, mi az egész ország érdeke?

Vajon ilyenkor a hagyományos kormányzati struktúra elegendő-e ahhoz, hogy jó döntések szülessenek, vagy új intézményeket kell létrehozni? Mi azt mondjuk, hogy újat. Legalább 150 éves hagyományokkal rendelkezik az a kormányzati működés és berendezkedés, amit a mai napig használunk. Itt megjelenik a fejlesztő államnak végre nemcsak az ígérete, hanem a lehetősége. Soha Magyarországon ennyi pénzt állami vagy kvázi állami szerveződések, önkormányzatok nem kaptak, hogy átalakítsák az életüket. Hogyan kell ezt jól megtenni? Hogyan kell ebben is együttműködni? Okosan, tehetséggel. Nem a kormányé az ország, a vidéké, falvaké, de abban az értelemben sem, hogy az ellenzéké ugyanannyira, mint a miénk. Azt mondjuk, ez a második nagy történet, hogy igen, át kell alakítani a kormányzás egész logikáját és szerkezetét, mert nem hagyományos feladatok várnak ránk. A fejlesztő állam soha korábban ki nem taposott útján kell elindulnunk, új intézményekkel és szabályokkal. Ahogy megalakul az új kormány, ebbe az irányba is nyit majd lépéseket.

Természetesen nem szeretném titkolni - ha már egyszer figyelmeztettek is a képviselők -, hogy persze, vannak olyan feladatok, amelyek részben az elmúlt évekből következnek. Kérnék egypár percnyi türelmet ahhoz, hogy eljussak ahhoz a mondathoz is, amit az ellenzéki képviselők nyilván hallani szeretnének. El fogok oda jutni, ígérhetem. De a nyilvános, talán meg nem értő és nem nyitott politikai vita helyett hadd mondjam azt, hogy változtatni kell azért is, mert összességében vagy öt-hat évvel ezelőtt elindult egy olyan gazdaságpolitikai kurzus, amelyről kiderült, hogy Magyarországot szociális értelemben előreviszi, de ami szociálisan kívánatos, az időnként gazdaságilag nem lehetséges.

Nyilvánvaló lett mára, hogy gazdaságpolitikai fordulatra is szükség van. Gazdaságpolitikai fordulatra, amelynek a mélyén egy új egyezséget kell kötni, hogy mi a magánfelelősség és mi a közfelelősség. Egy dolog egészen biztosan nem megy, és ez a legnagyobb dilemma. Biztosan nem megy, hogy azt mondjuk, tegyünk minél több dolgot közfelelősséggé, vállaljon minél több dolgot el az állam, közben pedig ostorozni az állam képviselőit, közte a kormány képviselőit, hogy hajjaj, nagyon sokat költötök, ha ilyen sokat fogtok költeni, bizony orra fogunk bukni, bizony akkor tönkre fog menni a költségvetés.

Mindazok, akik azt mondják, hogy a magyar költségvetéssel gondok vannak, azoknak azt tudom mondani, hogy ha feszültségek vannak a magyar költségvetésben, és vannak, akkor azt csak egyféleképpen lehet megoldani, hogy az állam bizonyos kiadásait csökkenti, bizonyos bevételeit pedig növeli. Csak ilyen módon, nincsen harmadik út! El kell tehát mindenkinek dönteni, hogy csak azon az úton kíván velünk jönni, ami az elmúlt évek gazdaságpolitikájának a kritikája - ezen az úton egyébként lehet velünk jönni, fognak tőlem hallani kritikus mondatokat -, vagy azon az úton is velünk kíván jönni, amely arról szól, hogy mit csináljunk a következő években. Akinek kritikája van a meglehetősen széles állami szerepvállalással kapcsolatban, azoktól azt kérem, hogy most segítsenek, hogy újragondoljuk ezt a szerepet. Segítsenek, hogy az állam kevesebbet költsön magára! Segítsék az államreformot! Üljünk le újra tárgyalni! Valóban alakítsuk át az állam működését, igazgatását, segítsenek, hogy ez megváltozhasson. Segítsenek, hogy kevesebbet költve mégis többet tudjunk tenni! Ahhoz át kell alakítani intézményeket és szabályokat.

Segítsenek, hogy átalakíthassuk az egészségügyet, hogy mehessen tovább a korábban elkezdett oktatási reform, hogy hatékonyabban használhassuk fel a mezőgazdaság, a vidék fejlesztésére fordítható pénzeket, hogy célzottabban érjen révbe minden egyes fillér, amelyet szociális ügyekre kívánunk használni. Segítsenek! Akik azt mondják, hogy hajjaj, itt most nagy a baj, mert az állam sokat költött, segítsenek abban, hogy az állam kevesebből többet tudjon! Segítsenek abban, hogy akkor több legyen az állam bevétele, és máris ki fog derülni, hogy alkotó módon működünk közre Magyarország jobbításában. Ez a feladat.

Persze, tudom én, mert ilyenkor mindig az a kérdés vetődik fel: miniszterelnök úr, de akkor nem az a helyzet, hogy az elmúlt négy évnek is van felelőssége? Erre azt tudom mondani, hogy de, az a helyzet, hogy az elmúlt négy évnek is van felelőssége. Világosan kell beszélni! Azt látom, hogy ha ugyan én azt gondolom, hogy az a gazdaságpolitikai fordulat, amely mára szükségessé vált, ahhoz a gazdaságpolitikához képest jelent fordulatot, amelynek a kezdő időpontja valahol 2000-2001, de teszem hozzá, nem kétséges számomra, hogy a nagyobbik felelősség ebben az ügyben természetes módon az előző négy évet terheli. (Taps az ellenzék soraiban.) Nem sikerült összeegyeztetni a szociálisan szükségeset a gazdaságilag lehetségessel. Minden indokolható szociális szempontból, amit az előző négy évben tettünk, ráadásul, mondom én, annyi bátorítást kaptunk az ellenzéktől, hogy tessék végrehajtani az utolsó pontig a választási ígéretet, hogy soha kormány még ennyit. Soha nem arra kaptunk bátorítást, hogy tudják mit, kormányon lévő kollegák, álljatok már meg. Jó, jó dolog, hogy teljesíteni akarjátok a kormányzati ígéreteket, de van ennél eggyel fontosabb, tessék tekinteteteket most már a költségvetésre is fordítani, a kevesebb most már több lenne. (Zaj és közbeszólások az ellenzék soraiból: De sokszor elmondtuk!)

De hát az is igaz, hogy végül persze a kormányé a meghatározó felelősség, de az kétségtelen, hogy Magyarországon az elmúlt években itt a parlamentben is, meg a parlamenten kívül is nagyjából az volt a hangulat, hogy hogyan lehet még többet kérni az államtól, hogyan lehet még több fizetésre, még több kiadásra rávenni. Mindenesetre teljesen világos, hogy mára ebben is korrekciót kell tenni. Korrekciót kell tenni az elmúlt 16 évhez képest. Korrekciót kell tenni az elmúlt 5-6 évhez képest, és igen, korrekciót kell tenni az elmúlt két év, az európai uniós csatlakozásunk időszaka óta beállt eseményekhez képest, mert kezdődik egy új idő 2007-től, új fejlesztések lehetőségeivel.

Egy új Magyarország az, amely kibontakozik előttünk, új erőfeszítésekkel, a reformok Magyarországa, egy új reformkor; berendezni a harmadik Magyar Köztársaságot, élhetővé tenni, olyanná, amelyben nagyon sokan úgy érzik, hogy nemcsak jó magyarnak lenni, hanem könnyebb is. Nemcsak a múltra vonatkozó nemzeti büszkeségünk az, amely dagasztja a keblünket, hanem amit ma teszünk, meg amit a jövőért teszünk, hogy van bátorság ebben a népben, van tehetség és elhivatottság annak vezetőiben, hogy nem azt magyarázzák meg, hogy mit miért nem lehet, hogy nem egymással pörölnek nap mint nap, félreteszik azt, ami megosztja őket, félreteszik azt, ami a múltat jelenti, és azt mondják, hogy gyerünk, csinálni tovább.

(14.20)

Van dolog ebben az országban elegendő. Van elegendő ahhoz, hogy kormánynak és ellenzéknek egyaránt jusson. Van elegendő, hogy a politikusok megértsék, hogy egymagukban nem tudják ezt megtenni. Sokaknak a támogatása és együttműködése kell, mert nemcsak államreformról van szó, hanem országreformról; a változtatni, a jobban élni akaró sokaság együttműködéséről, hogy elhiggyük végre, hogy ez az ország olyan lesz, amilyenné mi tesszük; hogy nincsenek idegen hatalmak, hanem mi vagyunk itt; hogy a mi dolgunk, hogy teremtsünk egy jobb világot.

Ehhez nyitottság kell, és őszintén szólva az a fajta párbeszéd, amelyből sok példát nem mutattunk az előző ciklusban. Láttuk, hogy attól a fajta vitától, azoktól a gúnyos mosolyoktól, azoktól a bekiabálásoktól nem lett jobb az ország; sőt, zárójelben jegyzem meg, ezzel még választást sem lehetett nyerni.

Minden azt mutatja, hogy nem érdemes ezt tovább folytatni. Meg lehet próbálni másként, elfogadva, tisztelve egymást. Léteznek konzervatívok, liberálisok és szociáldemokraták - ugyanannak a hazának (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból.) a fiai és lányai, jó hazafiak mindnyájan. Nem úgy látják a világot? - biztos. Más megoldásokat látnak? - biztos. De nem kioktatják egymást, hanem türelmesen meghallgatják, és keresik az együttműködés lehetőségét. Ilyen Magyarországot látok.

De hát mi másra lenne szükség? Nem beszélni kell a haza nagyszerűségéről és arról, hogy a legfontosabb Magyarország - cselekedni, odafigyelni a másikra! (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Rajta!) És hogyha ez így fog menni, akkor azt gondolom, hogy talán előrébb fogunk jutni.

Arra készülünk, hogy mindig, minden ügyben, nyitottan tárgyalást kezdeményezünk, hogy értsük, jobban értsük egymást. Arra készülünk, hogy keressük az együttműködés lehetőségét; és arra készülünk, hogy ezt a programot megvalósítjuk. Azt szeretnénk, hogy minél többekkel együtt, de menni fogunk előre, határozottan. Menni fogunk előre, mert Magyarország változásokra vár, s a változásokat magunkon kell kezdeni.

Eldöntöttük, erre kaptunk felhatalmazást. Változást hirdettek az ellenzéki pártok is a választási kampányukban - itt a lehetőség, gyerünk, változtassunk közösen! Hiszen nyilvánvalóan nem arról szólt a változás programja, hiszen mindig ezt mondták: nem a hatalom számít, a szolgálat. Lehet szolgálni a hazát, kormányoldalon és ellenzéki oldalon egyaránt. Lehet szolgálni egy közös ügyet, egy jobb országot. Miért nem indulunk neki? Miért azt akarjuk megmagyarázni, hogy miért nem? (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból.)

Három nagy dolgot fogunk tenni: javasolni fogjuk, hogy Magyarország közjogi berendezkedését tegyük hatékonyabbá, demokratikusabbá, mert nem kevesebb, hanem több demokrácia kell. Nem nagyobb, hanem kisebb bürokrácia. Nem kevesebb, hanem nagyobb átláthatóság és ellenőrizhetőség. Javasolni fogjuk, hogy ennek részeként változassuk meg azon szolgáltatások és a mögöttük lévő intézmények világát, amelyben az állam kulcsszereplő. Ilyen az egészségügy: igen, átfogó és mély egészségügyi reformot szeretnénk elindítani.

Azt javasoljuk, hogy igazítsuk ki a gazdaságpolitikát, induljunk el az egyensúly irányába; 2008-ra teremtsünk a gazdaságban, a költségvetésben egyensúlyt. És azt javasoljuk, hogy teremtsük meg a fejlesztő állam cselekvőképességét. Tervezzük meg, hogy milyen módon alakítjuk át a kormányzat működését ahhoz, hogy a helyi - mindaz, ami a falvakban, városokban, kistérségekben történik -, a regionális összekapcsolódhasson az országossal, az ágazati az egésszel. Igen, kompromisszumok sokasága, de bátor cselekvés is ez.

Ezt szolgálják a ma három képviselő által benyújtott törvénytervezetek is. Köszönöm ezekhez az ellenzék által nyújtott támogatást. Köszönöm azokat a kompromisszumokat, amelyeket a parlamenti pártok ez ügyben megkötöttek. Azt kérem, hogy ezzel a fajta együttműködéssel szolgáljuk a hazát, a közös Magyarországot valamennyiünk gyermekei, unokái érdekében, azért, hogy ebből egy jobb világ teremtődjön - csak rajtunk múlik!

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
2 41 2006.05.30. 12:27  12-42

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök-jelölt: Mélyen tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Parlament! Hölgyeim és Uraim! Rövid reflexiókat tennék csak az alkotmánymódosítás tárgykörében elhangzott felszólalásokhoz azzal, hogy előre egyeztetett és bejelentett módon az én expozém mind a három törvénytervezethez elmondott általános indoklás volt.

Elöljáróban hadd mondjam el, hogy egészen üdítő volt Boross Péter érvelését, nyugodt, higgadt, tárgyszerű mondatait hallgatni. Az a fajta bölcsesség sugárzott belőle, amely oly sokszor hiányzott a parlamentben az elmúlt években, mindegyikőnknek talán utalva, kormánypártokra, ellenzékre, valamennyiünkre, talán alkalmas mérce lehet a következőkre.

Hozzáteszem, az igazi kérdést is ő tette fel. Ha tehát egyben szeretnék válaszolni az alkotmánymódosítás tárgykörében elhangzott felszólalásokra, akkor talán az a legegyszerűbb, ha nagyjából azt a logikát használom és hívom segítségül, amit ő tett az asztalra. Azt tudniillik, hogy a rendszerváltóknak volt egy nagyon határozott szándéka: elválasztani a kormányzás mögött ott lévő, nyilvánvaló pártpolitikai érdeket, értékelvűséget, ott lévő hatalmi viszonyokat és ambíciókat az igazgatástól, és a kettő közé világos falakat húzni.

Azt mutatja az elmúlt tizenhat év, hogy van valami, ami erősebb volt annál a modellnél és annál a tiszta akaratnál, amit a rendszerváltók képviseltek. Az a praxis, amelyben egyébként közösen osztozunk... - szeretnék itt mindvégig többes szám első személyt használni, nem méricskélve, hogy hol nagyobb és kisebb a felelősség. Ajánlom mindenkinek a figyelmébe, hogy nézze meg az elmúlt időszak kormányváltásait - mindenki volt már kormányon -, és nézze meg, hogy mondjuk, a kormányzati ciklus felénél hányan voltak még államtitkárok, helyettes államtitkárok közül hivatalban azok közül, akik hivatalban voltak az előző kormány leköszönésekor. És ki fog derülni, hogy egyik oldalról valamit mondunk, hivatalosan kijelentünk, deklarálunk mint elveket, és végül nem ez történik. Az történik - és még egyszer mondom, mindenki kormányzott már -, hogy nagyjából a mai struktúrában helyettes államtitkárok szintjéig, egészen kevés kivétellel, egészen kevés kivétellel valamennyi kormány átalakította a minisztériumok működését, valamennyi kormány azt igényelte, hogy egy átfogó, mély, a közvetlen igazgatásin talán valamivel túlnyúló lojalitás is megjelenjen. Hozzáteszem, nem csodálkozhatunk ezen, mert jól látjuk, teljesen természetes, hogy Magyarországon vannak olyan civil szervezetek, amelyekről pontosan tudjuk, hogy bal- vagy jobboldali szervezetek - ó, az ég bocsássa meg nekem, hogy egyáltalán ilyeneket mondok! -; vannak olyan énekesek, akik bal- és jobboldali énekesek; vannak olyan labdarúgóedzők, akik bal- és jobboldali labdarúgóedzők. A rendszerváltás után elindult a politika hódító útjára, hihetetlen tempóban és mélységben politizálja át nem egyszerűen az igazgatást, hanem a kultúra, a tudomány, a szabad civil szerveződés világát. Folyik egy kettős beszéd az országban, mert abban a pillanatban, ha egyébként nem húzzuk meg a határt, akkor minden relativizálódik, és ez azt jelenti, hogy folyamatosan egyre mélyebbre és mélyebbre hat le a puszta, nyers politikai szándék és akarat érvényesíthetősége a társadalomban.

Itt a mérceszabó - be kell valljam - nem is elsősorban a normaalkotó, hiszen normákat tudunk mi alkotni. A mérceadó az a politikai kultúra, amit hordoz a mi politikai elitünk, ez a politikai kultúra pedig az elmúlt tizenöt évben egy hódító jellegű politikai kultúrává vált - most is az udvariasság és egy másfajta politikai vita megnyitásának elkerülése miatt fogalmazok többes szám első személyben. Ez itt az igazi fő probléma! Csak akkor lehet erős, garanciális védelmet nyújtani az igazgatásnak, ha első lépésként megszüntetjük a nyilvánvalóan hamis beszéd gyakorlatát, világossá tesszük, hogy meddig terjed a politika akaratérvényesítő képessége; ott viszont erős normákat és erős védelmet kell alkotni.

(15.20)

Ezt a két lépést együtt kell megcsinálni. Ez az alkotmánymódosítás elvégzi a munka egyik felét, és vár ránk egy másik fele.

Hogyan kívánunk normák alkotásával, magatartási szabályok alkalmazásával, magatartási kódexek alkalmazásával nagyon világos választóvonalat húzni igazgatás és politika közé? Az ünnepi beszédek és a parlamenti szónoklatok világa mögött egy sokkal durvább világ húzódik meg, elválik egymástól a beszéd és a cselekvés most már sok-sok év óta. Azt mondjuk, hogy véget kell ennek vetni. Azt mondjuk, hogy tiszta vizet kell önteni a pohárba, világossá kell tenni a felelősségi viszonyokat. Erre utal ez a módosítás.

Azt tudom mondani, hogy az elmúlt 15-16 évnek ez is az egyik tanulsága. És ha elrontottuk, mert az a mérce valóban, amit Boross Péter miniszterelnök úr említett, akkor közösen rontottuk el, nem méricskélve megint ebben a kisebb és nagyobb felelősség kérdését. Példának okáért úgy lehet ezen változtatni, hogy ha ennél visszafogottabb, ennél együttműködőbb, ennél nyitottabb magatartást tanúsítunk, és folyamatosan arra törekszünk, hogy elfogadja mindenki. Persze, mindig a kormányé a vezető szerep, hogy a kormányzati politikai hatalom térben, időben korlátozott, és ez a normális. Együtt kell tudni élni a sokféleségnek, de ehhez az kell, hogy a teremben ülő politikusok mindegyike tartózkodjon olyan politikai üzenetek küldésétől, hogy mi vagyunk az egyetlen, az igaz és a kiválasztott, mi vagyunk az igaz magyar haza képviselője, mert ha ezt üzenjük, akkor azt üzenjük mindenkinek, hogy lényegében bármi megtehető, hiszen az igaz ügy, a szent ügy, a haza ügye előrébb való, mint az írott jogi norma.

Azaz ha a politikai felek között az a legitim, demokratikus méltányosság lesz az uralkodó, ahol konzervatív és liberális védi szociáldemokrata érvelését és erkölcsi, politikai legitimitását, és azt mondja, hogy létezik egy közös demokratikus felelősség, amelyben nem engedem bántani a riválisaimat sem, ugyanakkor zárok azok felé, akik szélsőséges politikai irányzatokat képviselnek, akkor egyetlenegy politikusnak sem lesz bátorsága folyamatosan tágítani a határokat, és ösztönözni, hogy a politika elinduljon hódító útjára. Erről szól, ez az igazi kérdés, ez az igazi politikai dilemma itt, hogy rendet tenni először is abban, hogy kik vagyunk mi, és hogy mit is jelent demokratikus elkötelezettségünk. Ha ez megvan, akkor utána ennek le lehet vonni a konzekvenciáit. Például az első ilyen konzekvencialevonás az, ami ebben a törvényben van. Igen, Boross Péter szavaival élve, szétdúlta a politika az igazgatás jelentős részét. Ezt kell rendbe tenni.

Nem megyek azzal semmire, be kell valljam, képviselő urak, hogy miközben pontosan látjuk, hogy mi történt az országban, és teszem azt a méltányosságot, hogy fogadjuk el ezt közös felelősségként, hogy bekiabálnak nekem abban, hogy ugyan, miniszterelnök úr, ez az önök felelőssége, bár ilyen egyszerű lenne ez a dolog. Úgy lehet elkezdeni a közös munkálkodást, hogy van bátorságunk időnként "mi"-ben is fogalmazni. Így lehet elkezdeni. Úgy nem lehet elkezdeni, hogy ha ebben a fajta közös felelősségben nem tudnak, nem akarnak még egy nyugodt párbeszéd szintjén sem osztozni. Így lehet.

Ami pedig a négy év mérlegét jelenti, bár nem tudom, hogy ez éppen e törvénytervezeteknek a tárgya-e -, akkor, ha azt a szemrehányást kapom, hogy miért nem a közvetlen törvényekről beszélek, de hát üsse kő, azt tudom mondani, hogy a négy év mérlegét megvonták a választók. Egészen világosan megmondták a választók, azt mondták, hogy nyilván van vitánk a kormánnyal, biztosan sok mindennel nem vagyunk elégedettek, amiket ők tettek, nyilván van vitánk az ellenzékkel, nyilván azzal sem voltak elégedettek, de ha választani kell az egyik és a másik között, akkor egy dolog legalább biztos: ők kormánynak jobbak voltak, mint a másik ellenzéknek. Ezt nagyjából elmondták a választók. Megvonták a mérlegét ennek a dolognak. (Taps az MSZP soraiban.)

Soha nem gondolnám, hogy egyébként a kormányzásunk tökéletes lett volna, mert az legfeljebb a Teremtő. A kormányzásunk a választók ítélete szerint több erényt hordozott, mint ami erényt és jövőre vonatkozó meggyőző erőt az ellenzék képviselni tudott. Ez a demokratikus választói akarat világos megnyilvánulása. Szerintem most a választások után pár héttel ezt el kellene fogadni, tudomásul kellene venni - győztesnek szerénységgel, vesztesnek nyugodtsággal -, és elkezdeni dolgozni a jövőn. Én ezt tudom javasolni. (Moraj a Fidesz soraiban.) Szerintem ez egy tisztességes javaslat. Azt várom, hogy az alkotó ellenzékiség ezzel foglalkozzon.

Nézzék, négy évet úgy éltünk végig, hogy az akkori ellenzék folyamatosan és mindig a négy évvel ezelőtti választási ígéreteket akarta számon kérni. Újra azt tudom önöknek mondani, hogy ebből babér nem termett sem az országnak, sem az ellenzéknek. Én abban partner vagyok, hogy a következő négy évben is ezt az utat folytassa az ellenzék, de leginkább azért, mert ez azzal a hittel tölt el, hogy minden bizonnyal lehet folytatni majd 2010 után is ezt a kormányzást, hiszen látom, hogy ez az ellenzéki taktika nem vezetett sehova sem.

Én azt mondanám, hogy tanuljunk mind a ketten az elmúlt négy évből. Mi azt, hogy mi az, ami az ország érdekében áll, és időnként akkor is meg kell tenni, ha az ember a választásokon másként értékelte az ország előtt álló lehetőségeket, és azt kell mondani a választóknak, hogy ugyan azt ígértük, de ezt kell tenni. Azt hiszem, hogy ezt meg kell tanulni a kormánypártoknak is, és az ellenzéknek is azt kell megtanulni, hogy talán a politikai párbajvívás helyett többre megyünk azzal, ha nem azt nézzük, hogy hogyan lehet egyet ütni a kormányon, hanem azt, hogy éppen az adott helyzetben mi az ország érdeke, nem pedig azt, hogy mi az ellenzéki párt hatalmi érdeke.

Az pedig teljesen nyilvánvaló, és e tekintetben megerősíthetek mindenkit itt, a Parlament falain belül és azon kívül: ennek a kormánynak és a kormány mögött álló pártoknak határozott, egyértelmű és szilárd a demokratikus elkötelezettsége. Senkit politikai nézeteiért, vallásos meggyőződéséért, kulturális attitűdje miatt hátrány az országban nem érhet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban. - Moraj a Fidesz soraiban.) Azt gondoljuk, hogy ezt a normát kell alkalmazni, és eszerint fogjuk tenni a dolgunkat.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
3 8 2006.06.08. 50:19  1-23

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök-jelölt: Köszönöm szépen a szót. Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Honfitársaim a televíziók előtt és a rádiók mellett!

(9.10)

Erős és büszke Magyarországot szeretnénk, ez mindegyikünk vágya. Erőset, amelynek erejét polgárai tehetsége, szorgalma, vállalkozó kedve és képessége adja egy olyan nyitott világban, amely képes arra, hogy meghallja milliók szavát határon belül és határon kívül, egy olyan nyitott világban, amely képes arra, hogy együttműködjön a XXI. század új realitásai között a globális világgal.

Igen, büszke Magyarországot szeretnénk. Olyan országot, amelynek büszkeségét történelmi, nemzeti teljesítménye, kultúrája, nyelve, történelme adja, de amely nem elégszik meg ennyivel, hanem azt mondja: büszkeségem mában rejlő igazi gyökere az a teljesítmény, amellyel mi itt és most rendelkezünk, és amely teljesítménynek eredményét majd az utókorra hagyjuk, azt üzenve, hogy élt itt sok-sok korosztály együttesen olyan teljesítményben, amely egy jobb jövőt teremtett gyermekeink és unokáink számára. Eddig nyilvánvalóan nincsen vita közöttünk sem a parlament különböző felei között, sem pedig valamennyi jóakaratú magyar ember között. Hiszen mi más lehetne a végcél? Erős, sikeres ország, amely büszke polgáraira és büszke teljesítményére.

Nyilván a vita az, hogyan lehet ezt megtenni, meg egyáltalán, mi a mérce. Mert ha célokat tűzünk ki magunk elé, akkor azt kell hozzátenni: de mihez mérjük önmagunk teljesítményét, mi a viszonyítási pont?

1989-90-ben a viszonyítási pont Magyarország számára a szabad és demokratikus világ volt; ha egyszerűen fogalmaztuk meg, akkor azt mondtuk: a fejlett Nyugat. A fejlett Nyugat szabad és demokratikus, versengő világához képest fogalmaztuk meg a céljainkat, és próbáltuk meg berendezni az új Magyarországot. Bölcsen és okosan a rendszerváltás erői - színes, sokfajta erő - úgy döntöttek, hogy Magyarország a világ legfejlettebb régióihoz kíván csatlakozni, és Magyarország berendezkedését alapvetően a fejlett Nyugat mintáit tanulmányozva, abból levezetve fogja megteremteni.

Ugyanakkor 2006-ra minthogyha ez a viszonyítási pont megváltozott volna. Magyarország ezt a külső viszonyítási pontot mintha elveszítette volna, és egyre inkább a magyar közélet, a magyar politika belső megosztottságára reflektáló és belül pörlekedő világgá vált, ahol elhomályosult az az észlelés és értékelés, hogy merre megy a világ, mi a helyünk ebben itt nekünk, magyaroknak, mi lehet a szerepünk, miben kívánunk alkalmazkodni és miben változtatni.

Kik vagyunk mi ebben az új, globális világban? Magyarország tekintetét és a magyar közélet legfontosabb szereplőinek figyelmét a változó világ új realitásai helyett belső vitáink kötötték le. Egyre inkább az történt, ahogy távolodtunk a rendszerváltástól, hogy nem az vált a politikai közbeszéd meghatározó elemévé, hogy merre mozog a világ itt körülöttünk Délkelet-Ázsiától, mondjuk, Észak-Amerikáig, hogyan változott meg az utolsó tizenöt évben szinte minden körülöttünk, és hogyan lehet ebben az új világban Magyarország sikeres, hogyan lehet ő a legjobbak között, hanem ahogyan olvasgatjuk az újságot, nézzük a televíziót, egyre inkább arról szólnak a történeteink, hogy egyik pártvezető mit mond a másiknak, egyik párt a harmadiknak, hogyan reflektálunk mi egymásra. Ezek a viták az esetek túlnyomó többségében nagyon is belső dolgainkról szólnak, sok esetben lényegében figyelmen kívül hagyva, hogy a világ pedig megy és verseng, nem egy esetben valóban a mi rovásunkra is kívánja érvényesíteni saját akaratát.

Milyen lett ez a világ? Merthogy nyilván csak azt tudom ajánlani Magyarországnak, hogy merjen változtatni és visszatérni a rendszerváltás nemes hagyományához, merje újra azt a célt kitűzni maga elé, hogy teljesítményét a világban kívánja megmérni, hogy nem lehet más nemzeti cél, mint jónak, bizonyos ügyekben a legjobbnak lenni, hogy az igazi patriótapolitika az, hogy ebben a nagy globális versengésben, a verseny és együttműködés fura, kusza világában mi, magyarok nemcsak hogy megálljuk a helyünket, de a legjobbak közé fogunk tartozni.

De milyen is ez a világ? Az elmúlt tizenöt évben is - nyilván nem geológiai értelemben, hanem társadalmi, gazdasági, politikai értelemben, kulturális értelemben - kisebb lett, és ahogyan mostanában egy nagyon sikeres könyv címe is mondja, laposabb. Olyan lett a világ, ahol sokkal inkább egymás mellé kerülnek teljesítmények, hogy minden korábbinál élesebb, kitapinthatóbb és globálisabb a gazdasági és a kulturális verseny, hogy régiók és kultúrák együttműködése, versengése határozza meg ma a globális létezést, hogy ebben három nagy gazdasági és kulturális erőcentrum az, amely leginkább alakítja a világ sorsát - Észak-Amerika, Európa és mondjuk úgy, hogy a széles értelemben vett Ázsia és Délkelet-Ázsia -, de ugyanakkor komoly kihívás érkezik ebben a világban egy újfajta baloldali politikát egyre inkább magáévá tevő Dél-Amerikából, és látjuk, hogy újfajta kihívások vannak társadalmi és természeti értelemben is, ebbe most nyilván nem mehetünk bele. Beszélhetünk globális terrorizmusról, biztonsági kihívásról vagy éppenséggel a globális felmelegedés ezernyi problémájáról, csak utalok rá. Ebben a térben próbálja meg Magyarország megkeresni a maga dolgát.

Egyetlenegy dolog vált egészen nyilvánvalóvá és biztosabbá: verseny, verseny és verseny, ami a világ képét befolyásolja. Verseny a kultúrák, verseny a gazdasági teljesítmények között elsősorban, verseny a politikai teljesítmény között is. Magyarország a versengő világ egyik legfejlettebb régiójának részeként létezik. Az a kérdése Magyarországnak, hogy képes-e ennek az új világnak új szabályait és új tendenciáit a maga javára fordítani, vagy megpróbál elmenekülni ez elől.

Milyen Magyarország mindeközben? A legegyszerűbb válasz az, hogy rendkívül sokarcú. Van egy rendkívül nagy történelmi teljesítménye, nyilvánvalóan ez fog majd erről a korról leginkább megmaradni rólunk, 1989 és 2004 között a nagy rendszerváltás időszaka, a tizenöt éves hosszú évtized, a nemzeti progresszió szükségszerű és elkerülhetetlen, nagy beköszönése egy átfogó, nagy programmal, a szociális piacgazdaság megteremtésével, a parlamentáris demokrácia megteremtésével, az európai és atlanti együttműködés új kereteinek megalkotásával. Ez egy időtálló, versenyképes keret.

De az is világos, hogy ezt a keretet meglehetősen ellentmondásosan sikerült berendezni. A nemzeti siker mögött, az össznemzeti siker mögött, amelyről majd biztosan meg fognak emlékezni a történelemkönyvek, nagyon sokfajta egyéni küszködés és küzdelem van, hogy miközben a közösség maga sikeres volt az elmúlt tizenöt évben, e mögött a siker mögött már rendkívül változatos emberi sorsok vannak: sikeres családok és bezáródó életlehetőségek; ragyogó gazdasági, kulturális és sportteljesítmények, világra szóló tudományos sikerek és elveszni látszó lehetőségek; gyarapodó városok, időnként lemaradó vidék és sáros utakkal jellemezhető távoli falvak. Minden van Magyarországon. Beköszönt egy modern, nyitott világ, amely alig-alig különbözik a tőlünk pár száz kilométerre nyugatra levő sokkal fejlettebb vidéktől, de bizony itt van a lemaradás és az elveszett lehetőségek sora is.

(9.20)

Hogyan lehet ebben a világban rendet teremteni? Mi az igazi kihívás? A nagy nehézséget az okozza, hogy egyik oldalról látjuk, hogy diktálja a versenyt a világ, ez elől nem lehet kitérni, a másik oldalról az emberek pedig éppen korábban megvolt és mára elveszettnek hitt biztonságukat féltik.

Verseny és/vagy biztonság? - teszik fel sokan a kérdést, a biztonság alatt nem egy esetben a változatlanság biztonságát értve. Miközben szinte minden változik körülöttünk, úgy megőrizni a biztonságot, hogy mi megállítjuk az időt, megállítjuk a változást a határainknál - nem fog menni!

Őszintén szólva, Magyarország az elmúlt években egyre inkább ebben a dilemmában vergődik. Az egymással is versengő politikai felek nem egy esetben éppen azt vetik egymás szemére, hogy az egyik a másiknak azt mondja, hogy mert te azt hiszed, hogy a verseny mindent meg fog oldani, mert te nem vagy képes megvédeni a magyar érdeket, a másik pedig azt mondja, hogy ugyan kérem, ha csak védekezel, akkor el fogsz bukni, aki védekezik, alulmarad. És az igazi nagy szintézis, hogy hogyan lehet biztonságot és versenyt együttesen ajánlani, és győztessé tenni az országot - na, ebben van a legnagyobb adóssága Magyarországnak.

Nem egy esetben egyoldalúak a megfogalmazások, nem egy esetben hiányzik arra konkrét válasz, hogy az erős gazdaság és az igazságos társadalom együttes céljai hogyan érvényesíthetőek. Nem kétséges, hogy új egyensúlyt kell teremteni. Új egyensúlyt annak érdekében, hogy Magyarország ne egy bezárkózó, a világnak a hátát mutató ország legyen, amely úgy gondolja, hogy akképpen semmiképpen nem lehet sikeres, ha bezárkózik a maga pörlekedő, helyenként múltba forduló világába, akként nem lehet sikeres, ha azt hiszi, hogy kirekesztheti a világ új igazságait Magyarországról; de úgy igen, ha felkészül arra, hogy megvívja a maga küzdelmét, és segít abban, hogy mindegyikőnk - valamennyi magyar polgár és családjaik is -, egyetemeink is, vállalataink is, intézményeink ebben a küzdelemben és ebben a versenyben sikeresen helytállhassanak.

Magyarország ahelyett, hogy bátran megpróbálta volna alakítani az új realitásokat, helyenként alkalmazkodva, helyenként pedig változtatva ezen, egyre inkább befelé fordult, lelassult, társadalmi-gazdasági struktúrája megmerevedett, és nem egy esetben önmaga vitáiba gabalyodott. Meg kell mozdítani az országot. Ki kell mozdítani ezekből az önmagában és önmagáért való viták hosszú sorából. Nem lehet más célja az új Magyarország programját kínálóknak, mint hogy olyan országot teremtsenek, amelyben nyugatias életviszonyok vannak.

Mondom nyugodtan - ma már ehhez semmilyenfajta bátorság nem kell -, ha úgy tetszik, igen, polgári Magyarországot kell teremteni. De kérem szépen, a polgári Magyarország arról szól, hogy fel vannak vértezve magyarok milliói azokkal a képességekkel, amelyekkel meg tudják állni a versenyben a helyüket, hogy szabadok és autonómok, hogy a szabadsághoz felelősség társul, hogy modern tudás birtokában vannak, hogy nem alávetettek, hogy nem félnek megküzdeni az igazukért, hogy bátor és demokratikus viszonyok veszik őket körül. Igen, hogy képesek integrálódni a modern világba; hogy nem visszafelé, hanem előre néznek; hogy a magánkezdeményezéseknek, a piacnak, a sikernek újra visszaadjuk a maga értelmét és hitelét; hogy jó minőségű munkahelyeket teremtünk; hogy megváltozik a képzés, amely sokkal inkább képességeket - nem egyszerűen csak tudást - ad, az alkalmazkodás képességével ruházva fel mindenkit, hogy egész életében változhasson együtt a világgal, hogy nem lezár folyamatokat, hanem kinyit; ehhez modern iskolarendszert, szakképzést teremt; hogy igazságos és hatékony szociális rendszert - széles értelemben vett szociális rendszert - teremtünk; hogy szolgáló, szolgáltató és befektető államot hozunk létre ennek érdekében.

Nem lehet más a cél: nyugatias, polgári Magyarországot teremteni erős patriótapolitikával, amelynek egyetlenegy igazi fundamentuma van: versenyképessé tenni az országot mint egészet, a nemzetet, és versenyképessé tenni mindenkit, minden polgárt, minden családot, minden vállalkozást; óvni és gyarapítani nemzeti kincsünket és kultúránkat, és együtt maradni, azt tudomásul venni, hogy nem egyéni küzdelmeink vannak, hanem létezik a nemzeti közösség, amely nem egyszerűen történelmi és kulturális közösség, hanem a mai napban is létező szociális és gazdasági közösség is. Mert ha a nemzet egyszerre mind a három, kulturális és történelmi közösség, szociális és gazdasági közösség együtt, és ezt elfogadjuk, és hogy e tekintetben is van feladatunk, hogy ezt így együtt versenyképessé és összetartóvá tegyük, akkor Magyarország sikeres lesz.

De ehhez új egyensúlyt kell teremteni múlt és jövő, nemzet és köztársaság között, egyéni és közfelelősség között. Az új egyensúly az, amely nem a változatlanság egyensúlya, hanem a folyamatos változás egyensúlya. Nem arról szól Magyarország, hogy hol elindulunk, hol meg megállunk, hogy sok-sok év változatlanságát hirtelen pedig nagy reformkorszakok váltják fel. A reformok arról szólnak, hogy Magyarország elfogadja, hogy a világgal együtt kell változnia, sőt ha ügyes, akkor még gyorsabban és okosabban változik, mint a világ, és egy-egy ponton akár megpróbál változtatni a világon. Ez igen, ez nemzeti program! Ez az, amiért érdemes megküzdeni, ez az, amivel Magyarországot erőssé és sikeressé lehet tenni.

Ami történelmileg előttünk áll és példátlan, az a magyar történelem legintenzívebb társadalmi-gazdasági modernizációt szolgáló befektetési és beruházási programja. Olyan program, amely az elmúlt évtizedekben demokratikus körülmények között - merthogy ilyen korábban nem volt, azt mondhatjuk, hogy soha - a magyar történelemben nem volt. Az új Magyarország programja, hogy megváltozassuk a magyar viszonyokat, hogy megváltoztassuk a hétköznapi életet, 2007-től évente közforrásból átlagosan 1000 milliárd forintot fog tudni arra költeni és abba beruházni, hogy megváltozzanak hétköznapi viszonyaink. Ezermilliárd forintot!

Minden magyar állampolgárra százezer forintnyi befektetés fog jutni európai és nemzeti közforrásból. Ezt ki fogja egészíteni egy ugyanekkora, magántőkéből, hazai és külföldi tőkéből származó forrás. Ez a fejlesztési forrástömeg, jól tudjuk - megtanították nekünk az egyetemen annak idején -, érdemben meghaladja a XIX-XX. század fordulójának nagy, a gazdaság és társadalom átalakítását finanszírozó programjai volumenét. Ez a közforrástömeg nagyobb, mint az elmúlt másfél évtizedben Magyarországra jött magán működő tőke.

Magyarország közösen olyan országátalakító programról dönthet - az európai uniós Magyarország -, amelynek még csak a közelében sem volt az elmúlt években vagy évtizedekben. Az az igazi nagy kérdés, hogy át tudjuk-e alakítani az országot; nyugodt, nyitott, nyugatias országgá tudjuk-e tenni, fölhasználva a soha korábban meg nem volt lehetőséget, nem egyszerűen utakat építve, hanem emberi viszonyokat átalakítva: kultúrát és magatartásmódot.

Tudunk-e teremteni egy új Magyarországot nem elköltve a pénzt, hanem beruházva a jövőbe? Ennek a forrásnak a felhasználásával európai értelemben is versenyképes, intenzív tudásközpontok jönnek létre városainkban, nagyobb városokban: Szegedtől Pécsen át Debrecentől Miskolcig vagy éppen Győrig, de mindjárt ott vannak mellettük akár Székesfehérvár, akár Veszprém, akár Szombathely vagy akár Nyíregyháza. Új minőségű kapcsolat tud létrejönni falu és város között, összekapaszkodva kistérségben és régióban; kinyitva falvak sokaságát, közlekedést és utat teremtve. Az út nem egyszerűen betoncsík, az út a munka lehetősége. A munka a kitörés lehetősége, az iskolába járás lehetősége; annak az elfelejtése, hogy kell vinni nejlonszatyorban még egy cipőt, hogy ha az ember kijutott a sáros mellékutcákból, akkor elmehessen dolgozni és elmehessen tanulni; hogy létrejön egy új szolgáltató Magyarország, a posztmodern utáni modern kor Magyarországa, amelyben Magyarország üzleti, logisztikai központ vagy éppen idegenforgalmi központja ennek a régiónak, ahol viruló kis- és középvállalkozások sokasága válik versenyképessé, munkát adva és egy új közös kultúrát elsajátítva.

(9.30)

Új iparágak jelennek meg, amelyek átalakítják a vidéket, és átalakítják a mezőgazdaságot is. Bioenergia-termelésben Magyarország Európa egyik legjobbja tud lenni. Átalakul a mezőgazdaság, környezetgazdasággá, részben tájvédelemmé is alakulva, átalakítja ez a falvakat. Megújulnak teljes közlekedési rendszerek, nem egyszerűen csak utakat építünk, hanem a vasúti és közúti közlekedés integrációjával egy, a mainál az embereket jobban szolgáló közlekedés lesz. Átfogó térség- és kistérség-fejlesztési programok indulnak, csökkentve a különbséget vidék és város között, elindítva soktucatnyi kistérséget végre a lemaradásból és a leszakadásból a fölkapaszkodás felé. Bátran és okosan több forrást, több fejlesztés lehetőségét engedni Békésnek, Biharnak, átfogó programokat indítani a Duna mentén, a Tisza mentén vagy épp a Balaton környékén, közben országos programok indulnak, hogy legyen egy modern, korszerű egészségügyi és oktatási rendszerünk. Városközpontok alakulnak át, és lakótelepek újulnak meg, közben fölszámoljuk 15-20 év iszonytató környezetszennyezési gondjainak sokaságát. Jó minőségű ivóvize lesz Dél-Alföld sok száz falvának és közben a szélessávú internet, a köz hozzáférése, annak a lehetősége megteremtődik minden egyes magyar településen.

Ilyen fejlesztési programja Magyarországnak soha a történelemben nem volt. Ha van kihívás, akkor az, hogy ezzel hogyan fogunk élni. Vitatkozhatunk mi egymással, hölgyeim és uraim, hogy ki mit nyilatkozott valamelyik újságnak. Vitatkozhatunk mi arról, hogy kié inkább a magyar történelem öröksége. Vitatkozhatunk mi arról, hogy vajon ki a demokratább és ki a modernebb. Őszintén szólva, azt gondolom, Magyarországot ma elsősorban az kell hogy érdekelje, hogy képes-e élni ezzel a történelmi eséllyel ez az ország, hogy képes-e átalakítani a hétköznapi életviszonyokat, hogy ne legyen bántóan nagy különbség akkor, amikor átlépjük, mondjuk, Magyarország nyugati határát, azt mondva, hogy mi is érünk annyit, mint bárki tőlünk nyugatra, mi is megérdemeljük, hogy a hétköznapi életviszonyaink ugyanolyanok legyenek. Hát erről szól ez a program, hogy ezt meg lehet csinálni, hogy egyszerűen nemcsak elköltjük a pénzt, hanem beruházunk, hogy ezzel a programmal ráadásul meg fog teremtődni egy új magyar, a kis- és középvállalkozások széles világára épülő modern ipar és szolgáltatási világ. Azt akarjuk, hogy ebből az intenzív beruházásból döntően a magyar nemzeti ipar és gazdaság erősödjön meg. Ehhez okos piacszabályozás, helyenként okos piacvédelem és - tegyük hozzá akkor már itt - a korábbinál lényegesen hatékonyabb és bátrabb fogyasztóvédelem is kell.

Igen, ehhez valóságos országreformra van szükség, országreformra, hogy ez ne elveszett lehetőség legyen, hanem valóságos lehetőség; a szabadság és a felelősség összekapcsolása, a partnerség és együttműködés kultúrájának megteremtése. A politikában és a közéletben is annak elfogadása, hogy Magyarországot mi, ahányan vagyunk, nekünk kell formálni, hogy el lehet fogadni azt, hogy van egy közös történelmi, politikai múltunk, amelyben lehet megengedően fogalmazni, és lehet engedni, hogy közösen birtokba vegyük, bármennyire is vitatható ez az örökség, nem bezárkózni csak saját politikai örökségünkbe, s nem felszisszenni akkor, ha azt mondják jobboldali barátaink, hogy éppen Apor Vilmosban vagy Prohászkában látnak olyan örökséget, amelyet ápolni kell. Igen, nagyon jó, még ha annak vannak vitatható részei, vagy fordítva, engedd, hogy a baloldal tisztelje Kéthly Annát vagy becsben tartani a nemzeti liberálisok történelmi örökségét, Deáktól Eötvösig, és tiszteletben tartani a rendszerváltás sokszínű örökségét Göncztől Antallig; ha végre tudunk nyitott mondatokban fogalmazni, és nem az a vita közöttünk, hogy melyikünké a múlt - közös -, engedni a múltnak azt a darabkáját legalább közösnek megmaradni, ami vállalható.

Vitatható szinte mindene a XX. századnak. Bonyolult és összetett volt ez a XX. század. De mi lenne, ha elfogadnánk, hogy abban nagyon sok olyan elem van, amelyet bal- és jobboldal, még ha nem is saját örökségének tekint közvetlenül, olyan nemzeti örökség részeként tisztel, amely összeköt bennünket, és nem szétválaszt.

Haladás, vagy maradás? Igen, ez a kérdés. Merünk-e elindulni, és az új világ robogó vonatára felülni? Merjük-e alkalmassá tenni az államot, hogy ennek a szerepnek megfeleljen? Azt mondjuk, hogy ahhoz, hogy élni tudjunk ezzel a lehetőséggel, át kell alakítani az államszervezetet, át kell alakítani az oktatás, a képzés, a szociális rendszer, a munka világának sok ügyét, az egészségügy rendszerét, és át kell alakítani az állam pénzügyi-gazdálkodási rendszerének sok-sok elemét.

Sok a dolgunk ahhoz, hogy az állam ne teher legyen, hanem szolgáljon bennünket. Igen, az állam az adófizetők pénzéből él. Ha pedig abból él, akkor ezzel hatékonyan kell bánnia, kevesebből többet kell nyújtania. Több felelősség, kevesebb privilégium - igen, magunkon kell kezdeni. Igen, legyen kisebb a parlament, fogadjuk el az ellenzék javaslatát, hogyha azt mondja, hogy legyen kettőszáz fő. Legyen kettőszáz! Tegyük hozzá, hogy legyen egyfordulós választás, és legyen vegyes választási rendszer. Ezt meg fogadják el ők, és meg tudunk egyezni nagyon gyorsan. Igen, legyen kevesebb önkormányzati képviselő. Fogjuk vissza a tiszteletdíjakat, legyen ellenőrzött a költségtérítés, legyenek erősek az önkormányzatok, de működjenek együtt, tartsanak fenn közös intézményeket, tartsanak fenn közös igazgatást. Az állam egyre inkább vigye közelebb funkcióját az emberekhez, regionalizálja funkciójának sokaságát, közlekedéstől egy sor más funkcióig. Szervezzük meg regionálisan életünket! Nagyon biztató az önkormányzati szövetségek tegnapi támogató megállapodása, hétből hatan aláírták azt a nyilatkozatot, hogy támogatják a regionalizálást. Igen, szervezzük meg a rendőrséget és az APEH-ot is regionális alapon!

Igen, 2009-ben például tartsuk meg az első regionális önkormányzati választásokat. Igen, legyen karcsúbb az igazgatás! Az államtitkárok számát összességében csaknem megfelezzük. A volt helyettes államtitkároknak megfelelő szakállamtitkárokat közel megfelezzük, a régi létszám 54 százaléka lesz. Igaz ez a főosztályvezetőkre. Az engedélyezett létszám 2006 eleje és 2007 eleje között a központi igazgatásban több mint 23 százalékkal fog csökkenni. A nyolcezer fős központi igazgatási létszám több mint ezerötszázzal fog csökkenni, közben tegyük átláthatóvá a pártfinanszírozást.

Azokat a normákat, amelyeket mi szabunk, elsősorban kényszerítsük ki, hogy mi magunk tartsuk be. Igen, alakítsuk át ehhez a kormányzati struktúrát az együttműködés, a koordináció, a nagyobb hatékonyság jegyében. Adjunk több jogot a parlamentnek, adjunk több jogot az ellenzéknek, ellenőrizze a kormányt, vegyen részt az ország irányításában a parlament keretei között. Szakítva a korábbi nem jó hagyományokkal, a miniszterelnök valamennyi, az ország egészét érintő interpellációra válaszoljon maga személyesen - nem volt gyakorlat az elmúlt ciklusokban. Én magam is az előző másfél évben összesen talán egy interpellációra válaszoltam, elődeim meg legfeljebb egyre vagy kettőre a négy év alatt.

Folytassuk a konzultációt! Induljunk neki, az új kormány megalakulását megelőzően még vasárnap délután kezdjenek el tárgyalásokat a parlamenti pártok! Arra hívom a megalakuló új kormány leendő miniszterelnökeként mind az öt parlamenti párt képviselőjét, hogy a közigazgatás, az önkormányzati világ, az államigazgatás átalakításának fontos kétharmados ügyeiben vasárnap délután, még az első kormányülés előtt új tárgyalásokat folytassunk. Alakítsuk át, tegyük versenyképesebbé a tudomány, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a szociális ellátás világát. Bátorítsuk a tudomány képviselőit, hogy a maguk intézményrendszerét újítsák meg. Tegyék alkalmassá egyre inkább arra, hogy a magyar tudomány versenyképes teljesítményt nyújtva felzárkózzon a világ leggyorsabban haladó nemzetei közé.

(9.40)

Őrizzük meg és fejlesszük iskoláinkat! Őrizzük meg és fejlesszük a kis falvak első négy osztályát, mert több az iskola, mint egyszerűen az oktatás egy része. Az a helyi közösség összetartó ereje. Folytassuk azt a reformot, amit elkezdtünk felsőoktatásban és közoktatásban, de úgy, hogy legyen erőnk nyugalmat is teremteni.

Alakítsuk át az egészségügyet, hogy több legyen a magánfelelősség, mert az nem létezik, hogy az egészség magánjószág, de ha elveszik, akkor annak gyógyítása már közfelelősség. Össze kell ezt újra kapcsolni! Mert nem lehet sem magán-, sem közpréda. Igen, tizenöt év után visszatérünk oda, amit Antall József kormánya egy országgyűlési határozatban kimondott: meg kell reformálni az alapjaiig az egészségügyet. Kiszámítható viszonyokat, egy szolgáltató, értünk működő egészségügyet kell teremteni, ahol egészséges ember, beteg és az ott dolgozók egyaránt úgy látják, hogy egy őket szolgáló rendszernek a részei.

Vegyük fel a kesztyűt, indítsunk nemzeti programot a gyermekszegénység csökkentésére és leküzdésére. Egyetértek azzal, hogy bántó, hogy százezrek vagy akár milliónyian is élnek hihetetlen, embert próbáló hétköznapi viszonyok között. Olyan programot kívánunk a parlamentnek benyújtani, amely a következő három-négy évre kézzelfogható, számon kérhető, konkrét kormányzati intézkedések sokaságát fogja annak érdekében mozgósítani, hogy érzékelhető legyen a gyermekszegénység mélységének és szélességének csökkenése.

Csináljunk új munkáspolitikát! Nem lehet demokratikusan nyugodt az az ország, amely azt látja, hogy naponta megsértik a munkásemberek jogait, hogy a kiszolgáltatottság nap mint nap nő. Alakítsuk át a munka törvénykönyvét ennek megfelelően! A munkásképviseletek és szakszervezetek ezzel kapcsolatos jogait szélesítsük és lássuk el garanciákkal. S közben pedig mondjuk azt, hogy alkalmassá tesszük az egész közalkalmazotti világot egy sokkal rugalmasabb, teljesítmény-központú és szolgáltató központú munkára. Mert az emberek sokat változtak, és most a közalkalmazotti vagy a közszféra világát is ehhez kell igazítani. Ha az emberek tizenöt év alatt sokat változtak, tudunk mi is sokat változni. Be fogjuk bizonyítani, hogy az állam nem teher az emberek nyakán, hanem segítő partner.

Harmadsorban, igen, hozzá kell nyúlni a pénzügyeinkhez és az állam gazdálkodásához. Hozzá kell nyúlni, mert mi tagadás, az állam gazdálkodásában az egyensúly hiánya éppen azt a programot veszélyezteti, amelyről azt gondoljuk, hogy Magyarország legfontosabb stratégiai célja: egy új, modern, fejlett nyugatos világot teremteni. De itt nem egyszerűen egyensúlyteremtésről van szó. Az egyensúlyteremtés követelményét össze kellett illeszteni az országreform lehetőségével, a szükséget a lehetőséggel.

Jó egy héttel ezelőtt is mondtam már pár mondatot ebben a Házban, és azt ellenzéki oldalról némi felzúdulás is követte, ezért most fordítva kezdem ugyanazt az érvelést: az elején mondom el azt, amit akkor a gondolatsor végén mondtam. Nem kétséges az én számomra, hogy a magyar gazdaság egyensúlyi problémáiért a többségi felelősséget nyilvánvalóan az előző kormány viseli. Ez nem kérdés! És ez attól függetlenül igaz, hogy az egyensúly megbomlásának folyamata az előző kormány hivatalba lépése előtt kezdődik, amikor Magyarországon elindul a korábbi időszak gazdasági és társadalompolitikájával való szakítás, és egyre többet és többet próbál magára vállalni az állam, egyébként nyilvánvalóan szociálisan sok esetben vagy túlnyomó többségben indokolható okokból. Az elmúlt hat év története nagyjából úgy írható le e tekintetben, hogy 2001-ben elindul a köztisztviselők 50 százalékos béremelése, majd ugyanakkor elindul az a lakástámogatási rendszer, amely mára a 2002-esnek a négyszeresét jelenti költségvetésben - az akkori 60 milliárd helyett mostanra 240 milliárdot -; mi kétségtelen módon folytatjuk ezt a gyakorlatot 2002 után. Azt mondtuk, ha az Orbán-kormány a köztisztviselőknek emelt 50 százalékkal, akkor mi is vagyunk olyan legények a gáton, mi meg emelünk a közalkalmazottaknak 50 százalékkal. Ha az Orbán-kormány a lakástámogatás rendszerét nyitotta ki, és többszörösére növelte az állami támogatás potenciálját, akkor pedig mi ezt ki fogjuk nyitni a nyugdíjasok felé. Négy nagy szociális döntés született 2001 és 2003 között: a köztisztviselők 50 százalékos béremelése az Orbán-kormányhoz kötődik; a lakástámogatási rendszerben az állami szerepvállalás többszörösére növelése az Orbán-kormányhoz kötődik, mi ebből elkezdünk visszavenni; a közalkalmazottak 50 százalékos béremelése hozzánk kötődik; és a tizenharmadik havi nyugdíj bevezetése és még nagyon sok nyugdíjlépés szintén hozzánk kötődik.

Majd elindul egy erős építkezés és modernizáció, döntően autópályákkal, és valóban, az állam egyre többet és többet vállal magára, szociálisan és modernizációs szempontból indokoltan; költségvetési és csak költségvetési szempontot tekintve némi romantikus ideáktól is talán vezetve. A magyar gazdaságpolitikát a szociális romanticizmus attitűdje hatotta át. Azt gondoltuk, hogy az, ami szükséges, az feltétlenül lehetséges. És nem azért nem lehetett ebben az elmúlt hat évben egyik éjszakáról a másikra hirtelen csak kiigazítani, merthogy nem volt meg hozzá a bátorság, hanem mert ez így önmagában nem lett volna több, mint a költségvetési tételek megkurtítása, és azt mondani az embereknek, hogy kérem szépen, tessék, itt van. Ennél több kell! Tudniillik soha nem könyvelők tettek egyetlenegy vállalatot sem versenyképessé és sikeressé. Átírni költségvetési tételeket nem nehéz. Arra a pillanatra kellett várni, amíg Magyarország megérti, hogy gazdaságpolitikai és társadalompolitikai fordulatra van szükség; arra a pillanatra kellett várni, amikor összekapcsolódhat az országreform a pénzügyi, államháztartási egyensúlyteremtés lehetőségével. Ez a pillanat ezzel a kormányváltással jött el. Ez a pillanat itt van. Ez az a pillanat, amikor Magyarországon, miközben nyilvánvalóan sok száz milliárd forintot kell az államnak saját költségvetésében a mai tendenciákhoz képest megtakarítania, ezt olyan pillanatban tudja megtenni, amikor pedig ezermilliárd forint fog a magyar gazdaságba kívülről bejönni. Azaz az állam működésének átalakítása az egyik oldalon a spórolás, a másik oldalon pedig kiegészül a fejlesztési lehetőségek soha korábban nem látott bőségével. Ilyen módon, amit csinálunk, az nem kiigazítás, hanem egy olyan országreform, amelynek megteremtjük a feltételeit az állam működésének átalakításával és a pénzügyi egyensúly megteremtésével.

Nem titkolom, ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, már az idén is hozzá kell nyúlni a költségvetéshez. Ha egy találós kérdést szeretnék feltenni, akkor azt mondanám, tudják-e, hogy a magyar költségvetés-politikában mit is jelent a bűvös 8-as szám; de hát itt nem a találós kérdések ideje van. Minden választási évben a magyar költségvetés hiánya majdnem kereken 8 százalék volt. 1994-ben is, 1998-ban is, 2002-ben is.

Az idén annyival rosszabb a helyzet, mondhatom önöknek, hogy még 8-nál is több lenne, ha a kormány mindjárt a hivatalba lépését követően nem hozna olyan lépéseket, amelyek megtétele után nagyjából 8 százalék körül lesz a költségvetés, az államháztartás idei konszolidált és összevont hiánya.

Mit mutat ez? Azt mutatja, hogy a költségvetési ciklikusság mélyen kódolt a magyar gazdasági-politikai rendszerben, hogy újra és újra kikényszeríti a mai működés, hogy újra és újra jelentős költségvetési hiánnyal kell megküzdenie az országnak, és azért van ez így, mert az állam reformja a rendszerváltást követően nem történt meg.

(9.50)

Azért történik ez mindig meg, mert az állam automatikusan kikényszeríti magának azt, ami a jelenlegi működésben jár. Nem azért kell államreformot csinálni, mert az új szociálliberális kormány vagy annak miniszterelnöke túlmozgásos (Derültség.), hanem azért, mert hogyha ezt nem tesszük meg, akkor négy év múlva újra 8 százalék lesz a hiány, meg újra 8 százalék lesz a hiány, meg újra 8 százalék lesz a hiány, a 8 százalékos hiányt pedig természetesen, mint minden négy évben, most is hitelből finanszírozzuk. Azaz ha azt akarjuk, hogy végre véget vessünk ennek a rendszerváltás óta tartó folyamatnak, a húzd meg, ereszd meg, a stop-go - ahogy mondják sok esetben Európában - ciklikus folyamatának, akkor mélyen be kell avatkozni az állam és a nagy állami rendszerek működésébe, akkor a terhet jelentő államból szolgáltató, fejlesztő és beruházó államot kell tenni.

Tegnap késő este és ma hajnalban áttanulmányoztam a legnagyobb ellenzéki párt Fehér könyvnek hívott összefoglaló értékelő dokumentumát. Okos hozzájárulás ahhoz, hogy tisztán lássunk, bár ahhoz képest, amit korábban a legnagyobb ellenzéki párt mondott, hogy holnapután pénzügyi válságban lesz az ország, és mondták ezt négy éven keresztül, ez egy egészen mérsékelt elemzés és értelmezés. Kritika és önkritika is egyben ez a könyv. Kritikája a jelenlegi helyzetnek, és ha jól értem, akkor viszont önkritika a tekintetben, hogy jól látszik belőle, hogy ha ez a helyzet, akkor az a választási program, amelyet a legnagyobb ellenzéki párt a legnagyobb vehemenciával az állami szerepvállalás korábban soha nem látott kiszélesítéseként ajánlott az országnak, akkor az nyilvánvalóan - hogy mondjam? - annak a gazdasági romanticizmusnak a folytatása, amelyet egyébként éppen ő kezdett el 2000-ben. (Derültség az MSZP-s képviselők soraiban.) Nem lehet ezt csinálni! Ezzel együtt a könyvet alapvetően méltányosan értékelőnek gondolom, és egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a diagnózis, ami a könyvben szerepel, nagyobbrészt helyes, a terápiában meg nagyjából az a helyes, amit mi itt mondunk, és nem az, amit a legnagyobb ellenzéki párt ajánlott az országnak, hogy tudniillik akkor további állami költekezéssel fogjuk majd megállítani az egyensúlyromlást. Ez első hallásra nagyon, második hallásra pedig még inkább rossz programnak tűnik.

Hogyan kell ezt megteremteni? Be kell valljam, elsősorban úgy, hogy csökkentjük az állam működési kiadásait, a következő évre - mint egész évre - vetítve ez több száz milliárd forintot fog jelenteni, több száz milliárdot, és növeljük az állam bevételeit, ez is több száz milliárdot fog jelenteni. A változatlan trendekhez képest, ha nem nyúlnánk hozzá a folyamatokhoz, tehát ahhoz képest a következő évben az állam közel ezermilliárd forinttal kevesebbet fog költeni, azaz ennyivel több mozgásteret fog hagyni. Ez, nem kétséges, jelentős átalakítást igényel.

Akkor, amikor azt mondjuk, hogy kevesebbet költünk, akkor gondolunk természetesen az állam hagyományos működési kiadásaira is, de gondolunk olyanokra is, amelyek példának okáért egy sehova nem vezető politikai csapdaállítás következményeként előállt helyzetből fakadnak Magyarországon, ahol mi az elmúlt négy évben, mint akik semmit nem vesznek észre a világból, egymást is revolverezve azon versengtünk, hogy ki tud nagyobb butaságot mondani, mondjuk, gázáremelés kérdésében. Két számot mondanék összesen: 2002-höz képest a nemzetközi piacokon az olaj ára nagyjából megháromszorozódott, 2002-ben 25 dollár körül volt, most meghaladja a 70-et; eközben Magyarországon a gáz ára 25 százalékkal emelkedett. Hol a különbség? Háromszorosára emelkedő világpiaci árak és összességében csak egynegyedével emelkedő hazai fogyasztói árak. Az az igazság, hogy a költségvetésben ma százmilliárdos nagyságrendű az az ártámogatás, ami arra megy el, hogy tompítsuk ezt, és óvjuk, szinte minden határon túl, valamennyi magyar fogyasztót az olajárak nemzetközi változásától.

Nagyon helyes, hogyha az állam piacszabályozással és árszabályozással nem engedi, hogy a világpiac hektikus mozgása minden ponton túl rángassa a fogyasztókat, ez helyes törekvés. De az az igazság, hogy képtelenség azt gondolni, hogy Magyarország minden határon túl dacolhat a nemzetközi olajárak változásával. Ráadásul arról nem is beszélek, hogy az az igazságosság, hogy egy ilyen rendszerben az kapja a legtöbbet, az veszi ki a legtöbbet a közösből, aki egyébként a legtöbbet fogyasztja? A magyar villamos energiából a lakosság által fogyasztott energiának közel a felét a legtöbbet fogyasztó 20-25 százalék fogyasztja el - nyilván ők kapják akkor a legtöbb ártámogatást. Az alapvető társadalmi igazságossági szempontokkal ellenkezik az, hogy nem szociális rendszerben támogatjuk azt, aki arra rászorul, hanem ártámogatáson keresztül a legtöbbet azoknak adjuk, akik ezzel egyébként uszodát fűtenek - engem szoktak ezzel kritizálni (Derültség.) -, vagy ezzel nagy lakásokat világítanak, akik - sokan szeretik a magyar parlamentben a "luxus" szót - luxusfogyasztást finanszíroznak. Igazságot és hatékonyságot kell teremteni. Az adórendszerben pedig, teljesen nyilvánvaló, elsősorban olyan átalakítást kell indítványozni, amelyben azokat is be tudjuk vonni az adóteher viselése alá, akik ettől eddig valahogyan távol tartották magukat. Magyarországon 3 millió alkalmazott nem dönthet, hogy hogyan játszik az adóalapjával; akarja, nem akarja, fizet. Sok százezren vannak, akik pedig ugyanakkor lényegében folyamatosan, változatos módon képesek magukat kivonni a közteherviselés egyik vagy másik része alól.

Olyan programot fogunk előterjeszteni, amely szűkíti és csökkenti ennek a lehetőségét, azt mondani, hogy: közterhet kell viselnie mindenkinek, és elsősorban azoknak, akik eddig ilyen vagy olyan módon, helyenként trükkel, helyenként a törvényesség valamelyik határát súroló megoldással képesek voltak magukat ettől mentesíteni. Mert ha ezt megtesszük, csak az után van jogunk azt mondani, hogy egyébként pedig itt vagy ott emelni kell az általános forgalmi adót.

Igen, gazdasági és társadalmi fordulatra van szükség. Ez a fordulat egy új, modern országról szól, egy nyitott országról, egyenes és világos politikáról, egy olyan országról, amelyben a sokfajtaságból erő származik, amelyben szabadon megvallható a hit, a vallásos meggyőződés, az etnikai hovatartozás, ahol a sokfajta kisebbségi lét gyarapítja és gazdagítja az egészet; olyan országról, amelyben határon belül és kívül élő magyarság képes összekapaszkodni nagy nemzeti céljai érdekében, ahol nemzet és köztársaság megfér egymás mellett. Igen, olyan országot szeretnénk teremteni, amely érti azt, hogy nemcsak elfogadnia kell Európát, hanem változtatni kell, amely kiáll amellett, hogy bontsuk le régi előítéleteinket, hogy nekünk dolgunk van, hogy értsük jobban a szlovákokat, románokat, szerbeket, hogy magyarságpolitika és szomszédságpolitika kéz a kézben járhatnak, hogy mindeközben aktív európai politikát folytatva, ebben aktív Balkán-politikát folytatva, kiegyensúlyozott és erős viszonyt tartunk fenn gazdasági, kulturális érdekeinket is képviselve Oroszországgal, a Távol-Kelettel és az atlanti térséggel. Magyarország kitör végre bezártságából, önmagával pörlekedő, soha sehova nem vezető világából. Van bátorsága a rendszerváltás után 16 évvel berendezni ezt a szerethető világot, összekapcsolni szabadságot és felelősséget, elhinni, hogy képesek vagyunk egy nagyszerű országot teremteni, elhinni, hogy nem az a fő kérdés, hogy vitatkozom-e éppen Orbán elnök úrral - ugyan kérem, ez nincsen benne az ország tíz legfontosabb problémájában! A legfontosabb probléma arról szól, hogy versenyképes, erős országot, összekapaszkodó nemzetet teremtünk-e, hogy elindulhat-e az úton sok millió magyar, s hogy mindezen az úton az állam segítő lesz, nem pedig teher - ez igen, ez program!

Liberálisok és szocialisták, szociáldemokraták és szabadelvűek kormányozni fognak, de nem a pártjaikért, hanem ezért a fantasztikus nemzetért, mert ebben mindenkire szükség van. Tudom, hogy a kormány a nemzet kormánya lesz - ekként fogunk viselkedni.

Köszönöm szépen. (Hosszú, ütemes taps a kormánypártok soraiban. - Szórványos taps az ellenzéki képviselők soraiban.)

(10.00)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
4 44 2006.06.09. 21:08  1-45

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök-jelölt: Tisztelt Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Köszönöm szépen a vita lehetőségét. Köszönöm szépen, hogy a benyújtott kormányprogramban foglaltakat támogatták, kritikával illették, kiegészítették, módosító javaslatokat tettek. Ezeket végiggondoljuk, megfontoljuk, a legjobb tehetségünk szerint és a szándékainknak megfelelően építkezünk ezekből.

Miről szól az ország előtt álló legnagyobb kihívás? Arról, hogy az igazi nagy történelmi dilemmára, amely elődök hosszú sorának komoly fejtörést okozott, hogy haza és haladás ügyét hogyan lehet összekapcsolni, vajon erre a dilemmára a mai Magyarország képes-e választ adni. A parlament mindig nagyon csalóka képet mutat. A parlamentben okszerűen és érthető módon kormánypártiak és ellenzékiek ülnek. Aki csak a parlamentet látja, könnyen azt gondolhatná, hogy a nagy kérdések, a legfontosabbak ekként osztják meg az ország lakosságát. Miközben, azt hiszem, a legnagyobb kérdés, a haza és haladás dilemmájának kérdése elsősorban nem megoszt, hanem együtt tartja az országot.

Sokaknak fel volt adva a lecke az elmúlt másfél évszázadban, sokszor kellett megbirkózni ezzel a dilemmával politikusoknak. És nem csak kormányról vagy miniszterelnökről beszélek, ugyan, dehogy! Balga lenne az a kormány és balga az a miniszterelnök, aki úgy gondolná, hogy erre a kérdésre ő egymagában - bármennyire elhivatott, bármennyire megáldotta a sors tehetséggel és nyilván nem egy esetben ilyen-olyan fajta emberi nyavalyával és fogyatékossággal - tud hatásos választ adni. Ez a kérdés Magyarország dilemmája. Megmaradni a világban magyarnak, de nem bezárkózva, együtt menni a világ folyásával, sőt megpróbálni nem megrettenni attól, hogy a világ alakulását befolyásolni kell, nem megijedve mindattól, amit a változó világ ránk testál, hanem azt mondani, hogy gyerünk, magyarok, meg tudjuk ezt csinálni, és mindeközben horizontunkat az egymással való pörlekedésből, vitából a nagy történelmi kihívásokra helyezni. Ez az igazi kérdés!

(10.40)

Ehhez a dilemmához képest a vita jelentős része a megoldáshoz sokat, kézzelfoghatót nem tett hozzá. De ez nem azt jelenti, hogy fel kellene adni az együttmunkálkodásnak az abban való elkötelezettséget és az abban való érdekeltséget; nem, csinálni kell. Nem érdekes, ha nem megy most a kormányprogram vitájában; nem érdekes, ha sokan úgy gondolják, úgy látják, hogy folytatódnak a korábbi kisstílű politikai viták. Érdektelen, tudniillik a nagy ügy mellett ez eltörpül. Eltörpül, hogy buta, méltatlan vádak is elhangzanak; hogy szokásos praktikákkal politikusok - és most nem mondom, hogy kormánypártiak vagy ellenzékiek - előszeretettel kiforgatják egymás szavát, és méltatlanul vádolják meg egymást, nem egy esetben hazafiatlannak feltüntetve a másikat, vagy éppen azzal vádolva, hogy nemzetének rossz sorsát kívánná. Nem fontosak, a szó ebben az értelemben érdektelen.

Nem tudnak olyat mondani, hogy eltántorítsanak attól, hogy újra és újra meg kell próbálni együttműködni, mert ezt az országot tízmillióan itt, a határon belül és sok millióan a határon kívül olyannak szeretnénk látni, amelyben van értelme az együttműködő partnerségnek, amelyben van értelme a közös cselekvésnek.

Menni vagy maradni, haladás vagy maradás - ez a nagy dilemma. Úgy általában azt mondani, hogy menjünk, de igazából, ha csak arra futja ezek után, hogy védjük a mait, védjük a pillanat erényét, ezzel sokra nem megyünk. Igazságos-e ez az ország? Helyét találja-e benne mind a tízmillió? Úgy gondolják-e a legeldugottabb falvakban és a legelegánsabb negyedekben egyaránt, hogy magyarnak lenni nemcsak jó, hanem könnyű is? Azt gondolom, hogy nem. Tele van gyötrődéssel ez az ország, ott van benne a szegénység, ott van benne a kitaszítottság, ott van benne a reménység is. De ha ez így van, akkor azt gondolják sokan, hogy egyszerűen a szép szó vagy a jó szándék elég megváltoztatni a világot? Én azt gondolom, hogy nem.

A politikusoknak az első számú feladata átalakítani az országot annak érdekében, hogy az intézményeinkben, szabályainkban ott rögzült igazságtalanságból egyre kevesebb és kevesebb legyen, mert ha igazságtalan az ország, akkor ezt az igazságtalanságot nagyobbrészt a társadalmi együttműködéseknek intézményekben és szabályokban rögzülő kivetülése határozza meg. Ha igazságtalan az ország, és sokan kivetettnek találják magukat benne, akkor át kell alakítani. Azzal nem megyünk sokra, ha azt mondják nekem szavakban, hogy igen, alakítsuk át, de egyébként minden érvük arról szól, hogy miért őrizzük meg a jelent. Azzal nem megyünk semmire, ha nekem azt mondják, hogy Magyarország sikere és jövője tehetséges polgáraiban van, de egyébként pedig minden második mondatuk az, hogy az állam hogyan tegyen még többet. Ha komolyan vesszük, hogy ez az ország polgárainak tehetségére, szorgalmára épül, akkor csak olyan világot lehet teremteni, amely utat nyit és több felelősséget is ad, mert jog és felelősség, felelősség és lehetőség kéz a kézben járnak. Ez lehet az egyetlen vezérlőelv.

Én a haladás pártján vagyok. Azt gondolom, az országnak ez az érdeke. Azokat hívom támogatónak, akik ugyanezt akarják; azokat, akik nemcsak feleselni tudnak, hanem - hogy mondják? - alkotni is. Akkor gyerünk, alkossunk, itt a lehetőség! Alkossunk egy jobb világot! Alkossunk programot, hogy jussunk egyről a kettőre! Akik védeni akarják a ma erényeit, és csak erre futja, azok védeni fogják a ma hibáit is.

Akiknek nincsen bátorsága a ma hibáival szembemenni, és nincsen bátorságuk változtatni, azoknak nincsen bátorságuk, tehetségük és elszántságuk nekimenni az igazságtalannak. Nekünk pedig van, és nemcsak bátorságunk, hanem programunk is; programunk, mely abból indul ki, hogy először is meg kell mondani, hogy miről szól az ország, miről szól az, hogy mi magyarok milyen szerepet kívánunk itt, Európában és a világban. Aztán jön a kormány, a végrehajtó hatalom, és ennek a programnak a részeként mindjárt hétfőn, legelső munkanapján a kormány javaslatok sorát fogja megtenni, aztán kedden újra ül a kormány, és újra javaslatokat fog tenni, és azt várjuk társadalmi partnerektől, azt várjuk a parlamentben ülő sokaságtól, hogy alkotó vitában segítsen átalakítani az országot, nem a kormánypártok javára, nem a kormánypártoknak kedvezve. Ugyan dehogy, ki gondolná?! Az országért! Nem beszélni kell az elhivatottságról, cselekedni érte!

És akik azt mondják, hogy együttműködést kívánnak, azt mondom, hogy rendben, működjünk együtt, működjünk együtt a változtatásokban. Aki csak abban akar együttműködni, hogy tartsuk fenn a status quót, az mozdulatlanságra kívánja Magyarországot ítélni, mozdulatlanságra az igazságtalanságban is, a reményvesztettségben is; mi meg felemelni akarjuk az országot. Akik együtt akarnak működni, azok nem félnek attól, hogy találkozunk és tárgyalunk; azok nem félnek attól, hogy ne állandóan feltételeket fogalmazzanak meg, hogy miért éppen ne találkozzunk, miért éppen ne tárgyaljunk.

Azt kérték, hogy beszéljek világosan az ország gazdaságáról és a felelősségünkről, majd akkor tárgyalunk. Megtettem, világosan és egyértelműen. (Felzúdulás a Fidesz soraiban.) Nemcsak arról, hogy most hol tartunk, hanem arról is, hogy mi ebben a felelősségünk. És azt mondom, tessék tárgyalni, nincs más út, meg kell egyezni. Tessék minden lehetőséget erre felhasználni! Megismétlem újra: akkor jár el helyesen a kormány, ha mielőtt ő maga dönt arról, hogy mit nyújt be az Országgyűlésnek - önök jobban tudják, nagyon sokuk nálam lényegesen régebb óta ül itt az Országgyűlésben, hogy a kormánynak az alkotmányosság szerint kell eljárnia -, először az országos érdekegyeztetésben ott ülő partnerekkel egyeztet, mert ezt írja elő a törvény, aztán a kormánynak előterjesztése van, és azt a parlamenthez hozza. Azok, akik működtették a társadalmi partnerség intézményeit, ezt tudják.

Én ennél többet javaslok. Azt mondom az ellenzéknek, hogy mielőtt a kormány tárgyal, előtte tárgyaljunk. Legutóbb a nyilvánosság volt a vita tárgya, utóbb ismét ez került elő. Ám legyen! Ám legyen! Üljön ott a magyar sajtó, ha ez a feltétel, de tárgyaljunk! A lehető legkönnyebb megmondani, hogy miért nem tárgyalunk, találni mindig okot arra, hogy ne kelljen tárgyalni. Tudják mit? Üljön ott, mert őszintén szólva nem az dönti el, hogy három kamera van ott vagy négy újságíró. Tudják mit? Ha az a feltétel, hogy ne nálunk, akkor önöknél. Tudják mit? Ha nem jó a vasárnap, legyen a szombat.

Tudják mit? Tárgyaljunk, ez a legfontosabb. Tárgyalni és tárgyalni! (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.) Megpróbálni nem befelé fordulni saját igazságainkban, megérteni, hogy saját igazságaink minden bizonnyal nem képviselik az egészet. Az a demokrácia lényege, hogy értjük és elfogadjuk, hogy saját igazságaink minden bizonnyal csak részigazságok. Magyarországnak a dualizmus koráig is visszamenőleg rendkívül kevés igazi demokratikus és nagyon kevés igazi parlamenti hagyománya van. Muszáj megtanulnunk együtt élni ebben az országban. Nem lehet úgy élni, hogy az egyik nemzetinek mondja magát, és azt gondolja a másikról, hogy ő nem az.

(10.50)

Nem lehet úgy élni, hogy az egyik magyarnak gondolja magát, a másikról meg azt gondolja, hogy nem az. Nem lehet folyamatosan kiátkozni egymást a nemzeti közösségből. El kell tudni fogadni, hogy az alkotmányosság keretei között jó polgárai vagyunk ennek a hazának, még ha vitatkozunk is. És ez akkor is igaz, ha egy sor ügyben fent fog maradni a vita. De sokkal több az, ami összeköt bennünket. Ami összeköt bennünket, az nem egyszerűen csak történelmi múltunk, nyelvünk, kultúránk, a nemzeti örökség, de összeköt bennünket az a széles talapzatú demokratikus alkotmányos szerződés is, amelyre épül a köztársaság.

Meg kell érteni, hogy szociáldemokratának, liberálisnak, konzervatívnak egyaránt van elég tágas hely a demokratikus Magyarországon. Meg kell tudni érteni, hogy oktalanság a baloldalt kommunistázni, a jobboldalt fasisztázni. Oktalanság a liberálisokat nemzetvesztő, jó ég tudja, minek nevezni. Oktalanság! (Kuncze Gábor: Már ez is elég! - Derültség a kormánypártok soraiban.) Sokkal inkább arra van szükség, hogy engedjük végre, hogy az a nagyon kevés közös hagyomány, ami van, tisztelhető és becsülhető legyen, és nyitottsággal gondolni arra, hogy mindegyikőnk keresi a maga demokratikus gyökereit ebben a szörnyűséges XX. században. Hogy nincs azzal probléma, hogy azt mondja az egyik, hogy Deákban, Andrássyban vagy Eötvösben látja politikai történelmi előzményét. Ám legyen! A nemzeti liberalizmus nagyjai voltak ők. Ám legyen!

Őszintén szólva azzal sincs baj, ha valaki azt mondja, hogy Tisza Kálmán vagy Bethlen. Persze! Hogy vitatható történelmi-politikai örökségük? Igen. Hogy van ennek az örökségnek olyan része, amelyre az új magyar demokratikus Magyarország olyanként tekinthet, amely ezen vagy azon a ponton előzmény lehet? Igen. És persze, hogy azt mondjuk, hogy tessék elfogadni, hogy Mónustól Kéthlyig vagy éppenséggel Bibóig van más örökségi elem is. Olyan nehéz elfogadni, hogy különbözőek vagyunk? Olyan nehéz elfogadni, hogy ezt az országot így együtt fogjuk csinálni? Nézzék! Demokratikus kormányok jönnek és mennek, ez az élet rendje. Az az élet rendje, hogy az emberek választanak, hogy kire bízzák a kormányzást, és közben mások kritikával folyamatosan arra kényszerítik a kormányzókat, hogy újra és újra megkérdezzék maguktól, hogy jó úton járunk-e, alternatívát mutatnak a sokaságnak, és készülnek arra, hogy előbb-utóbb majd ők fognak kormányozni. Nyilván így fog történni: hogy a kormánypártiak arra készülnek, hogy sokáig fognak kormányozni, az ellenzék meg arra, hogy mielőbb visszatér a hatalomba, ez így van rendjén. Ettől nem jó és nem rossz sem egyik, sem másik.

El kell tudni fogadni egymást. Ha nem tesszük, akkor azon az ország veszít - nem mi! Mi itt el fogunk vitatkozni egymással. Azt hinni, hogy majd egy okos hozzászólás, egy ügyes odavágás népszerűséget fog hozni - ugyan, kérem, dehogy fog! Népszerűséget az fog hozni, hogy ebben az országban végre azt fogják gondolni majd sokan, hogy olyan politikai vezetése lett Magyarországnak, amely érti a felelősségét, és érti, hogy hazáról és haladásról együtt kell beszélni, és a feleselés helyett az együttműködés cselekvő felelőssége, az jobb.

Sokat beszéltünk programról. Három percet adjanak, hogy beszéljek valami másról is még itt, a végén (Moraj, közbeszólások az ellenzéki pártok soraiban.), ami nyilván a személyes meggyőződésünk; arról is, hogy minek látom a saját szerepünket politikusként. Mert persze a programok alakítják az ország dolgát, meg alakítják azok a személyiségek is, akik ezt a politikát képviselik kormányon vagy ellenzékben. Nem gondolom, hogy demokratikus politikusként a nemzet kiválasztott vezetője lennék. Nem gondolom, hogy bármilyenfajta váteszi lelkülettel, erős, differenciálatlan küldetéstudattal kell végezni ezt a munkát. Azt gondolom, hogy elsősorban is azzal a hittel kell végezni a munkát, hogy az ember messze van a tökéletestől, mégis arra törekszik, hogy ellenőrizhető és számon kérhető, hogy egyetlenegy tagja a demokratikus sokaságnak, akinek most nagyobb a felelőssége, hogy nem ér többet vagy kevesebbet csak azért, mert most kormányon van, vagy csak azért, mert ellenzékben. Hogy nem a miénk Magyarország, hanem Magyarország mindahányé, aki ma van, és azoké is, akik ezt megteremtették a múltban. Hogy demokratikus politikusok vagyunk, ez a legfontosabb.

Ekként fogok viselkedni, s arra fogom inteni kormányom valamennyi tagját, annak támogatóját, és azt fogom kérni az ellenzéktől is, hogy ilyen módon tegye a dolgát, konzervatívként, liberálisként vagy szociáldemokrataként. Mert a legfontosabb kérdés, hogy nem maradni, hanem haladni, az összeköt bennünket; hogy alakítani a világot, partnerei lenni számtalan országnak, sok-sok régiónak, felvenni a kesztyűt, és nem megijedni ettől. Igen. Hibázni fogunk. Azt tudom mondani, azt szeretném, ha sokkal kevesebbet hibáznánk, mint amennyi jó döntésünk lesz. De nyilván fogunk hibázni. Időnként meg fog majd bicsaklani - éleslátásunk? Nem, ez így képzavaros. Fogunk-e majd rosszul dönteni? Igen, fogunk. Fogják majd időnként azt mondani, hogy a tökéletlenség vagy éppenséggel a hiúság vagy az indokolatlan becsvágy oktalanul beárnyékolta döntéseinket? Biztosan lesz ilyen.

Azt tudom mondani, hogy nem fogunk megijedni a döntésektől, megpróbálunk a döntésekben a lehető legnemesebb módon viselkedni. Vezetni próbáljuk az országot, de nem próbálunk meg uralkodni, én pedig nem próbálok meg vezérként viselkedni. Nem fogom magamat másnak mutatni, mint amilyen vagyok; sok esetben gyötrődő, helyenként csetlő-botló embernek, aki el akarja végezni a dolgát. Nem történelmet kívánok írni, hanem egy jobb ország megteremtésében szeretnék nagyon sokakkal együttműködni, mert ezt az országot sok ezrek, százezrek és milliók tehetsége teheti jobbá. Ebben van nekünk is dolgunk, nem pici, de messze nem a miénk az egész.

Felkészültünk a feladatra. Felkészültünk és készen állunk arra, hogy teremtsünk egy új Magyarországot, közösen sok millióval. A magyar hazáért és a köztársaságért!

Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormánypártok soraiban. - Szórványos taps az MDF soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
5 22 2006.06.19. 40:09  19-145

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Mélyen tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A kormány alig egy kevéssel több mint egy héttel ezelőtt, miután letette az esküt, másnap az Országos Érdekegyeztető Tanácsban javaslatokat fogalmazott meg arra, hogy milyen módon és milyen eszközökkel tegyünk lépéseket az új egyensúly, az államháztartás egyensúlyának megteremtése érdekében. Azért tettük ezt az Országos Érdekegyeztető Tanácsban, mert az a kötelességünk, hogy mielőtt ilyen napirendet tárgyal a kormány, azt megelőzően kezdjen konzultációt a társadalmi partnerekkel; a konzultáció elkezdődött, a következő hetekben nyilván folytatódni fog. Majd ezzel egy időben a kormány kezdeményezte, hogy tartsuk meg a mai vitanapot, azért, hogy itt, a parlamentben nyilvánosan, nemcsak az egyes jogszabályok részletes és általános vitájában, hanem összefoglalóan Magyarország helyzetéről, a közös tennivalókról is szót válthassunk, politikai vitát folytathassunk. Ezt igényelte az ellenzék a kormányprogram vitájában; hozzáteszem, mi magunk is mindig azt az elvet követjük, hogy a nagy kérdésekről itt, a Házban szólni kell.

Az elmúlt egy hétben nagyon sokan kommentálták, vitatták, kritizálták, részeiben támogatták a kidolgozás alatt lévő javaslatot. Látom és értem, hogy hol van vita tartalmilag, és hol származik a vita esetenként a kellő ismeretek hiányából, helyenként félreértésből, időnként meg talán politikai vagy más természetű elfogultságból.

(13.40)

A kormány nevében a következőkben öt pontban próbálom meg összefoglalni, hogy mit is gondolunk az előttünk álló egyensúly-teremtési feladatról, és hogyan illeszkedik ez a szándék a választási programban megfogalmazott politikai szándékokhoz, hogyan illeszkedik ez a szándék a kormányprogramhoz. Azt remélem, hogy a vita végén mindegyikünk, a kormányoldal és az ellenzéki oldal is pontosabban látja, miért érdeke az országnak a kormány által javasolt intézkedések megtétele, hogy miért állnak ezek a lépések összhangban a választási és a kormányprogrammal, hogy minden kihívás és nem egy esetben személyes, családi tehervállalás mellett már középtávon is ez az ország érdeke, és ebben a közös érdekben megtalálja és megtalálhatja a maga helyét valamennyi család és az ország valamennyi polgára.

Hát kezdjük akkor sorban az öt kérdést! Az első kérdés talán úgy fogalmazható meg legkönnyebben, hogy milyen viszonyban áll egymással az új egyensúly programja a választási programmal és a kormányprogrammal. Szeretném a jelenlévőket és bennünket a televízión keresztül figyelőket, a rádió hallgatóit arra emlékeztetni, hogy a választási időszakban a Magyar Szocialista Párt a szabad demokratákkal közösen azt a fő politikai stratégiát képviselte, hogy Magyarországnak a következő években elsősorban az ország modernizálására, egy új, egy fejlett világ berendezésére kell törekednie, annak a feltételeit kell megteremteni, hogy Magyarország ne egyszerűen élni tudjon azokkal a lehetőségekkel, amelyek 2007. január 1-jétől az európai uniós tag Magyarország előtt állnak, hanem ezekkel a lehetőségekkel teremtsen egy élhetőbb országot, egy nyugodtabb világot, ahol nem választja el a hétköznapokat nagy szakadék abban a formában, ahogy ezt megéljük Magyarországon, és abban a formában, ahogy ez tőlünk több száz kilométerre nyugatra történik.

Az Új Magyarország programja a fejlesztés és a beruházás programja volt, erre épült a szocialisták programja, erre épül a kormányprogram. Azt mondani, hogy: Magyarország, be kell fektetnünk közösen a jövőbe; Magyarország, utakat, vasutakat kell építeni, át kell építeni városközpontokat; Magyarország, úgy kívánjuk átépíteni a környezetünket, ahogy az utoljára valóban a dualizmus korában sikerült. És azt is mondtuk, hogy mindent ennek érdekében kell megszervezni, azt is mondtuk, hogy ennek az előfeltételeit meg kell teremteni, és döntően két előfeltételről beszéltünk. Az egyik: hogy az állam olyan működését kell megteremteni, hogy ez a pénz ne egyszerűen szétcsorogjon a kezeink között, ne egyszerűen elköltsük ezt a pénzt, hanem befektessük. Az államnak szolgáltatónak kell lennie, kevesebbért többet kell nyújtania. Nem az állam működésére akarjuk fordítani ezeket a pénzeket, hanem a hétköznapok átalakítására, hogy a fejlesztő állam képes legyen élni ezekkel a lehetőségekkel. Igen, meg akarjuk reformálni az államot annak érdekében, hogy képes legyen élni mindezzel a lehetőséggel, azaz az állam működését és az állam intézményvilágát nagyon mélyen át kell alakítani az elmúlt tizenhat év tapasztalatait is levonva; harmadrészt pedig meg kell teremteni annak a pénzügyi-gazdasági feltételeit is, hogy a pénzügyi és gazdasági stabilitás egy erős bázis, ne pedig kockázati tényező legyen a későbbi évek beruházásaiban.

Azaz a hosszú távú program az Új Magyarország programjában megfogalmazott fejlesztések, beruházások összessége, amely 2007. január 1-jétől önök által is jól ismerten elindul az országban. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk csinálni, két feltétel kell. Az egyik az állam működésének, az állam intézményi világának az átalakítása, a másik pedig az állam pénzügyi és gazdálkodási egyensúlyának a megteremtése. Ez három olyan önálló programelem, amelyek között az az összefüggés és az a kapcsolat, hogy az ország előtt álló legfontosabb politikai, gazdaságstratégiai célt a fejlesztő politikában és egy fejlett Magyarország megteremtésében látjuk. Ennek feltételeit teremti meg az államreform, és az ehhez szükséges pénzügyi-gazdasági alapok stabilitását teremti meg az új egyensúly politikája. Azaz nem mást mondunk, hanem a programunk feltételeit teremtjük meg, mindjárt a legelső perctől. Azt tesszük, hogy az ország képes legyen befogadni e fejlesztések sokaságát, hogy az állam ebben ne akadályozó teher legyen, hanem közreműködő partner. Így áll össze az Új Magyarország programja, a kormányprogram, az államreform és a különböző közszolgáltatások reformja, valamint a pénzügyi-gazdasági egyensúly megteremtésének rövid távú feladata. Ez az első kérdés.

A második kérdés: szükség van-e, és ha igen, miért van szükség a pénzügyi-gazdasági egyensúly megteremtése érdekében most lépésekre? Nem könnyű innen a szószékről és általában szóban sok-sok számot mondani, ezért próbálok olyan egyszerűen fogalmazni, ahogyan csak lehet, mindezzel együtt nem akadályozva azt, hogy a nézők is tudjanak bennünket követni, de itt kénytelen vagyok egy-két számot mondani. Miért kell az egyensúly érdekében lépéseket tenni? A legegyszerűbb technikai válasz nagyjából úgy fogalmazható meg, hogy 2002 és 2006 között 12 ezer milliárd forinttal költöttünk többet, mint amennyi pénzünk 2002-ben azt az időszakot kivetítve rendelkezésünkre állt volna. Azaz a 2002-es bázist alapul véve az azt követő időszakban összesen 12 ezer milliárd forinttal többet költöttünk. Természetesen négy év alatt. Ebből a 12 ezer milliárd forintból nagyjából 7 ezer milliárd forintnyi bevétele keletkezett az államnak, amit tudott a saját bevételeiből finanszírozni, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszírozott.

Az elmúlt négy évben egy rendkívül intenzív szociális igazságteremtő, szociális kiigazító és modernizációs programot hajtottunk végre. Erre ezt a bizonyos 12 ezer milliárd forintot költöttük el. Ennek valamivel több mint a felére, 7 ezer milliárdra volt kellő bevétele az államnak, 5 ezer milliárdot pedig hitelből finanszíroztunk. A hitelből történő finanszírozás egy része, nagyjából 3 ezer milliárd lépést tartott a közös vagyonunk és jövedelmünk növekedésével, azaz ha nagyjából csak 3 ezer milliárd forintot vettünk volna fel hitelben, akkor Magyarországon úgy növekedett volna az államadósság, mint amilyen ütemben növekedtek a jövedelmeink. De mi nem 3 ezer, hanem 5 ezer milliárdot költöttünk szociális és modernizációs kérdésekre.

Összességében teljesen világos, hogy ha Magyarország ezt a 12 ezer milliárdos nagy programot - amit négy év alatt megvalósítottunk, és amelynek egy részét saját bevételből, más részét pedig hitelből finanszíroztuk - továbbra is ugyanilyen tempóban folytatná, akkor újabb és újabb hiteleket kellene felvennie, ezzel viszont előbb-utóbb éppen azt a programot veszélyeztetné, amely a következő évek legfontosabb programja, az Új Magyarország fejlesztési program, mi több, egyre drágábban tudnánk finanszírozni ezt a programot, mert úgy van ezzel az ország is, mint bármelyik család, hogy ha egyre több és több hitelt vesz föl, akkor egyre drágábbá fog válni ez a hitel. Elindítottunk egy nagy tempójú felzárkózást szociális kérdésekben, egy hihetetlen nagy tempójú futást, de az is látszik, hogy ezt a tempót az ország saját bevételeiből finanszírozva egyre nehezebben viselte. Lassítani kell a tempót. Vissza kell fogni ezt a tempót.

Mikor kezdődött el ez a folyamat? Én 2002-2006-os számokat mondok önöknek. Ez egy politikai vita, és tudom, hogy olyan politikai vita, amely folyni fog az Országgyűlésben és az Országgyűlés falain kívül is. Hadd mondjak egyetlenegy számot azon túl is, hogy az ellenzéki fiatal demokraták által elkészíttetett Fehér könyv szerzői maguk is azt mondják, hogy nagyjából 2001-2002-ben. Egyetlenegy számmal hadd illusztráljam talán ennek a tételnek az igazságát: 2002-ben az államháztartásnak nagyjából 6800 milliárd forintnyi bevétele volt, és ennél kereken 25 százalékkal többet költöttünk már 2002-ben, 1700 milliárddal többet, összesen 8500 milliárdot.

(13.50)

Még mielőtt valaki azt mondaná, úgy kapásból, mert ilyenkor szoktunk kapásból válaszolni egymásnak, hogy na jó, jó, de az már 2002-ben az első száz nap programja volt, igen, legyünk korrektek, 350 milliárd az 1700 milliárdos költésből már a száz nap programjának a 2002. évre eső változata volt.

Valóban, tehát azzal, hogy 2001-2002-ben elindul egy rendkívül intenzív, az állam forrásaiból finanszírozott program, részben szociális, részben modernizációs program, amelynek együttesen a költségei és a terhei mostanra azt a veszélyt teremtik meg, hogy egy ennél lényegesen nagyobb szabású, átfogó modernizációs programot nem tudunk kellő ütemben megvalósítani, ha lassabban térünk vissza az egyensúlyhoz. Azaz az a nagy dilemma, hogy gyorsan visszatérni az egyensúlyhoz, nem kockáztatni az előttünk álló időszak nagy fejlesztési, beruházási programját, az Új Magyarország programot, vagy lassan visszatérni az egyensúlyhoz - hiszen lehet ezt is választani -, de azzal azt kockáztatjuk, hogy mindaz, ami évente ezermilliárdos beruházásbefektetést jelent, amely többszöröse annak, mint amit az elmúlt években meg tudtunk tenni, az akkor esetleg veszélybe kerül.

Mire költöttük? Különösen az ellenzék teszi fel mindig nagyon szívesen ezt a kérdést: nade hol van a pénz, kérem szépen? Hol van az a 12 ezer milliárd forint? Hát, összesen négy tételben össze tudom önöknek újra és sokadszor foglalni... - hozzáteszem, ma már nem bízom abban, hogy ha akár tizenötödszörre is elmondom, akkor az ellenzék nem fogja tizenhatodszor is megkérdezni, hogy hol van a pénz, mert őszintén szólva ezek általában nem kérdések, csak kérdés formájába bújtatott állítások, tudniillik, hogy nincsen meg a pénz.

A 12 ezer milliárd 71 százaléka, 8700 milliárd jóléti és szociális kiadásokra ment, ennek a legnagyobb része egyébként nyugdíj, oktatási kiadás és egészségügyi kiadás. 71 százalék! 14 százalék, 1700 milliárd forint gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztésben van. Összességében 11 százalékban finanszíroztuk az állam különböző közrendvédelmi és egyéb igazságszolgáltatási és egyéb bővülő feladatait, és összesen 4 százalékot képvisel ebben a 12 ezer milliárdban az elmúlt négy évben megnövekedett adósságszolgálati teher. Összességében az adósságszolgálat terhe az összes jövedelmünkhöz képest csökkent.

Mi fűti ezt a folyamatot? Miért történik meg, hogy minden negyedik évben, minden választási évben - a kormányprogram expozéjában mondtam - elindul a hiány növekedése, és miért van az, hogy tartósodik ez a hiány? Egyik oldalról az a szociális kárpótlási igény, amely milliókban fogalmazódott meg nagyjából 2000-2001-re. Emögött az van, hogy 2000-2001-ben még mind a nyugdíjasoknak, mind pedig a munkajövedelemmel rendelkezőknek a rendelkezésükre álló jövedelme kisebb, mint a rendszerváltás előtt. A rendszerváltás első tíz éve úgy fejeződik be valamikor 2000-2001 környékén, hogy a nyugdíjasok reálnyugdíja, a munkajövedelemmel rendelkezők reáljövedelme kisebb, mint tizen-egynéhány évvel ezelőtt.

Ezért igen nagy nyomást érez önmagán mindegyik kormány, az Orbán-kormány is, és éppen a választásokra készülő ellenzéki pártok is, hogy bővítsék az állam szociális szerepvállalását. Mondják azt, hogy kérem szépen, lehet itt majd nyugodtabb körülmények között is élni. Elindul a szociális programoknak egy bővülése. Valóságos igényt elégítenek ki ezzel a pártok, de az is kétségtelen, hogy létezik egyfajta egymásra licitálás, mert bal- és jobboldal Magyarországon az ezredfordulóra, úgy tűnik, hogy jobban fél egymástól, mint a költségvetési hiánytól; ha úgy tetszik, a költségvetési deficitnél csak az a fajta demokratikus deficit a nagyobb, hogy bal- és jobboldal kölcsönösen önmagát azzal tüzeli, hogy ha a másik győz, akkor bizony itt Magyarországnak vége lesz. És ez a fajta érvelés bal- és jobboldalon folyamatosan fölpuhítja azt a korlátot, hogy meddig szabad elmenni ezen szociális programok megvalósításában.

Harmadik kérdés: reform-e vagy kiigazítás, amiről beszélünk, vagy - ahogyan mások mondják - megszorítás? Szeretnék visszatérni a legelső kérdésre adott válaszomra. Az egyensúly, az államháztartási egyensúly rövid távú megteremtése önmagában nem reform. Senki nem gondolhatja azt, hogy ha felemeljük az általános forgalmi adót 5 százalékkal, akkor ez reform. Dehogy reform! Senki nem gondolhatja azt, hogy ha bevezetjük a szolidaritási adót, akkor ez reform. Az önmagában nem reform. Itt egymástól teljesen elváló feladatok vannak, tartalmilag is és időtávban és hatásukat tekintve. Van olyan lépéssor - és az Országos Érdekegyeztető Tanácsban ezeket a lépéseket mondtuk el elsősorban -, amelynek elsődleges célja, hogy gyorsan, rövid távon helyreállítsák az államháztartás egyensúlyát annak érdekében, hogy stabil alapot képezzenek egy alapvetően fejlesztésekben önmaga hétköznapi körülményeit megváltoztatni képes Magyarország számára; egyensúlyt teremteni, hogy stabil lábakon álljon mindaz a fejlesztési program, az Új Magyarország program, amelyet erre a négy évre Magyarország számára elsősorban is ajánlottunk.

A kiigazítás nem reform önmagában, a reform meg nem kiigazítás. Muszáj azt is elmondanom, hogy van itt némi tévhit. Sokan azt gondolják, hogy ha majd itt lesz reform, ez önmagában hozzá fog járulni az államháztartás egyensúlyi pozíciójának javulásához. Majdnem egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem így lesz. Ha az egészségügyben reform lesz - márpedig reform lesz! -, ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet fogunk költeni a közösből az egészségügyre. A kiigazítás ahhoz kell, hogy visszatérjünk az egyensúlyi pályára, a reformok pedig azért kellenek, hogy - egy - ezen a pályán lehessen maradni minden évben, meg minden négy évben, ne puhuljon fel a költségvetés. De ennél van egy fontosabb érv, hogy mindazok a rendszerek, amelyeket működtetünk, az oktatástól az egészségügyig, azok igazságosabban működjenek.

Ma az oktatással, az egészségüggyel a legnagyobb problémánk, hogy úgy tűnik, azok tudnak többet kivenni a közösből, akiknek egyébként is több jut, hogy nem tudjuk garantálni az egyenlőség, az azonos hozzáférés lehetőségét és esélyét mindenkinek, és nem egy esetben az a benyomásunk, hogy itt vannak egyenlők meg egyelőbbek, hogy pazarlóan bánunk a közös pénzünkkel.

De azt nem gondolnám, hogy az egészségügyi reform, az oktatási reform, a nyugdíjreform, vagy bármelyik nagy rendszer-átalakítás végeredményben a közösből kevesebbet fog majd igényelni. Szeretném most mondani, hogy azok, akik azt mondják, hogy egyébként tudják, egyensúlyt kell teremteni, azzal nem tudják megoldani ezt a kihívást, hogy azt mondják, hogy és majd kellenek reformok. Ugyan, dehogy! A reformok nem az egyensúlyteremtés szándékával, hanem a megteremtett egyensúly megőrzésének szándékával is kell hogy bevezetésre kerüljenek, és van ennél egy sokkal fontosabb, nem egyensúlyra vonatkozó céljuk, az tudniillik, hogy legyen egy sokkal igazságosabb egészségügyünk, egy sokkal inkább a tudás-, a műveltségvagyont széjjelosztó oktatási rendszerünk. Erről szólnak a reformok!

Ráadásul azt kérdezik a hivatalba lépett kormány első napján: nade, hát hol vannak a reformok, tessék már mondani! Nézzék, kiigazításhoz, őszintén szólva, kis túlzással elegendő egyetlenegy éjszaka, hogy az ember kellő költségvetési lefaragásokra és bevételnövelésre javaslatot tegyen. Egypár hét alatt egészen biztosan szakértőkkel ezt össze lehet rakni. Ez ennek az időszaknak a programja.

A reformok fölfogják, fölölelik az egész ciklust, döntően intenzívek lesznek. A 2006 közepétől 2008-ig terjedő időszakban nagyon sok átalakítást fogunk elindítani, de ezeket nem szabad összekeverni a rövid távú költségvetési kiigazítás programjával. A fejlesztések, az átfogó beruházások programja pedig 2007-től lesz egyre intenzívebb, és eltart a következő évtized közepéig. Így tehát a három különböző programelem, a kiigazítás, a reformok és a fejlesztések programja tartalmában is és időlefutásában is elválik egymástól. Éppen azért ugyanakkor, hogy a kiigazítás ne csak egyszeri legyen, hanem tartós, ezért kellenek reformok, és éppen azért, hogy a kiigazítás ne egyszerűen megszorítás legyen, ezért kell a kiigazítást összekapcsolni a fejlesztések és a reformok politikájával.

(14.00)

Az a helyzet történik itt meg, hogy három nagyon fontos momentum összeér. Ezt a pillanatot kellett megvárni, amikor a kiigazításnak a rövid távú kényszere, a reformok egyébként ciklus elején kötelező elkezdése és középtávú lehetősége és a fejlesztési programok messze cikluson túlnyúló, ha úgy tetszik, hosszú távú lehetőségének kezdő pillanata összekapcsolódik. Mert ha nem így történt volna, akkor a kiigazításból szociális elnyomorítás van. Ha nem így történt volna, akkor a kiigazításból csak egy pillanatnyi egyensúlyjavítás és megszorítás van. Most pedig egy hosszabb távú új egyensúly teremtése, ráadásul egy igazságosabb ország megteremtése, ráadásul egy fejlődő Magyarország megteremtése. Azért kell a ciklus elején megtenni, ráadásul összekapcsolni mindezt a 2007-től kezdődő fejlesztési programokkal, mert így a kiigazítás, az egyensúly rövid távú megteremtése, azoknak tartóssá tétele és egy igazságosabb Magyarország megteremtése, a reformok elindítása és egy fejlett Magyarország feltételeinek megteremtése az Új Magyarország program szerint lényegében egy időpillanatban kezdődik. Így a kiigazításból nem megszorítás és a kiigazításból nem egyszeri cselekvés válik. Így ér össze a három elem egymással.

Ami a kiigazítást illeti: lehetne-e más tartalma ennek a kiigazítási programnak? Ez egy izgalmas vita, gazdaságpolitikai és társadalmi vita. Nagyjából két pártra oszlik a vitatkozók köre. Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy nem költségvetési, fiskális alapon kell kezelni a rövid távú kiigazítást, hanem a gazdaságot dinamizálni kell. Van ilyen állítás, hogy a gazdaságot dinamizálni kell, példának okáért úgy, hogy radikálisan csökkentünk járulékokat. Ez az első nagy vita. Ebben a vitában a kormány azt a következtetést tette a magáévá, hogy elemezve az elmúlt tíz év történéseit, semmi nem igazolja, hogy helyes lenne az a következtetés, hogy jelentős és radikális járulékcsökkentéssel lehet a magyar gazdaságot dinamizálni. Hadd mondjak egy példát! A magyar gazdaságban a legdinamikusabb foglalkoztatásbővülés és -növekedés 1997-ben és '98-ban volt, amikor a járulékok nem csökkentek, stabilak voltak. Utána 1999-ben és 2000-ben egy nagyjából 5 százalékos járulékcsökkentést még egy mérsékelt foglalkoztatásbővülés kísért, majd 2000-től lényegében napjainkig, dacára az összesen 8 százalékpontos, tehát rendkívül jelentős, a legnagyobb ellenzéki párt által 10 százalékosnak ígért járulékcsökkentéshez mérhető nagyságú 8 százalékpontos járulékcsökkenés érdemben az elmúlt hat évben nem okozott munkahelybővülést. Azaz az a tapasztalat Magyarországon - és itt érdemes a számokhoz elmenni -, hogy minden bizonnyal nem önmagában a járulékcsökkentésnek van gazdaságdinamizáló és munkahelybővítő hatása, hanem valami másnak. Valami másnak.

A munkáltatói járulékterheket összességében '97 óta 13 százalékponttal csökkentettük. Mondom ezt azért, mert időnként a munkáltatók azt mondják, hogy milyen horribilisan magasak ezek a terhek, és elfelejtődött Magyarországon, hogy több mint negyedével, összességében 48-ról 35 százalékra csökkentettük az elmúlt kilenc évben a járulékterheket, és az az igazság, hogy az elmúlt hat évben ez nem járt foglalkoztatásbővüléssel. A fizikai dolgozók foglalkoztatásához tapadó összes járulékteher több mint 50 százalékról lecsökkent 42 százalékra, azaz egy átlagos fizikai dolgozó foglalkoztatásánál az összes költségből ma már 58 forint a dolgozó zsebében marad. Már messze nem igaz az a szám, hogy csak az egyharmada! S azt kell mondjam, annak ellenére, hogy az elmúlt négy évben volt a legradikálisabb tehercsökkenés, 2000-től nincsen foglalkoztatásbővülés.

Ugyanez igaz az egyéni vállalkozókra. Az egyéni vállalkozóknál több mint 10 százalékpontos a csökkenés az elmúlt öt-hat-hét évben, és ennek ellenére nem bővül a foglalkoztatás. Azaz ugyan vannak itt teóriák, hogy csökkenteni kell a járulékot, és akkor az majd növelni fog foglalkoztatást, azt szeretném, hogy akik ezt képviselik, azok próbálják az elmúlt tíz év magyar gazdaságstatisztikai adataival alátámasztani ezt az érvelést. Arról már nem is beszélek, hogy ha igaz az a helyzet, amit nagyon sokan mondanak, hogy az egyensúlyteremtés rövid távú feladat, úgy egyébként, akkor rövid távon meg végképp a járulék nagyarányú csökkentésével nem tudom, hogy a csudában lehet egyensúlyt teremteni?! Ezért aztán azt gondolom, hogy ugyan jól hangzik politikailag, hogy ne költségvetési eszközökkel teremtsünk egyensúlyt, hanem mi több, engedjünk el további költségvetési bevételeket, csökkentsünk adót és járulékot, sőt a csökkentett adó- és járulékból fizessünk 14. havi nyugdíjat; ezek nagyon tetszetősek politikailag, de az elmúlt kilenc év gazdaságstatisztikai számai ennek az érvelésnek sajnos nem szolgáltatják a biztos alapjait. Aki ennek az ellenkezőjét gondolja, az kérem, mutassa be a számait! Bizonyítsa, hogy az elmúlt hat év járulékcsökkentése miért nem járt együtt bővüléssel, vagy azt, hogy az 1997-99 közötti nagyarányú foglalkoztatásbővülés miért következett be annak ellenére, hogy egy tizedszázaléknyi járulékcsökkentés sem volt.

A második kérdés: sokan azt mondják, hogy jó, jó, rendben van, viszont nem a bevételeket kell növelni, hanem a kiadásokat tovább csökkenteni. Muszáj itt tiszta vizet önteni a pohárba. Ez egy nagyon jelentős, lényegi politikai vita. Az állam kiadásai döntően kéttípusúak: vagy az állam az igazgatásra költi, a maga apparátusi, szolgáltatási világára, vagy különböző szociális-jóléti szolgáltatásokat nyújt. Az államigazgatáshoz kapcsolódó költségek körében a kormány soha korábban az elmúlt évtizedekben nem látott átalakításokra szánta el magát, intézményeket von össze, nemcsak minisztériumok, hanem háttérintézmények számát többször 10 százalékkal csökkenti, a vezetői szintek számát, az alkalmazottak számát jelentősen csökkenti. Sokszor 10 milliárd forint, összességében ebből a csomagból 100 milliárdos nagyságrendű megtakarítást ér el. Itt nincs is nagy vita, még az ellenzékünk sem mondja, hogy itt kellene még radikálisabbnak lenni. A miniszterek fizetését értem, ebből biztosan összejöhetne párszor 10 millió forint, politikailag talán népszerűnek is tűnik az intézkedés, de hát itt nagyságrendekről beszélünk!

Mi a másik része az állam működési költségeinek? Akik azt mondják, hogy további kiadásokat kell még lefaragnunk, azok azt mondják, hogy az állam szociális-jóléti kiadásait csökkentsük. Akkor meg kell mondani, hogy mi az! Én most egy nagy vitát látok, be kell valljam. Az egy nagy vita az, hogy el kell venni a nyugdíjasoktól a 13. havi nyugdíjat. (Zaj, közbekiáltások: Nem!) Ezt a vitát látom. Azt tudom önöknek mondani, hogy ez a kormány nem lesz hajlandó elvenni a 13. havi nyugdíjat. (Taps az MSZP soraiban.) Nem lesz hajlandó visszavágni a családtámogatást, nem lesz hajlandó eltörölni a lakástámogatási rendszert. (Taps az MSZP soraiban.) Ugyanakkor egy ponton, az ártámogatások átalakításán dolgozunk, ez kétségtelen. De muszáj ebben a vitában egyértelműen beszélni! Azok, akik azt mondják, hogy az állam további kiadáscsökkentéseket eszközöljön, azok nem tudnak mást mondani - hiszen elmondtam az előbb is, hogy a 12 ezer milliárd többletköltésnek a 71 százaléka szociális és jóléti kiadásokra ment el -, ezek az érvelők lényegében azt mondják, hogy csökkentsük az állam szociális kiadásait, a nyugdíjat, a lakás- és a családtámogatást. Azt kell mondjam, hogy nem. Azt kell mondjam, hogy ilyet nem fogunk csinálni. Könnyű ezt mondani közgazdáknak, könnyű ezt mondani elemzőknek, könnyű ezt mondani talán azoknak a politikusoknak, akik nem gondolnak bele, hogy egy ponton túl csak ez van. Kiépült egy szociális rendszer Magyarországon. Azt gondolom, ez a szociális rendszer nem arra vár, hogy ezt elvékonyítsuk, hanem arra vár, hogy még igazságosabbá tegyük. Nem azt jelenti, hogy nem kell megfontolni minden javaslatot, ami ebbe az irányba hat; meg kell fontolni, és a végén azt kell mondani, hogy szerintünk ez nem időszerű. Ha pedig mi fenn akarjuk tartani ezt a rendszert, nem marad más rövid távon, mint bevételeket növelni.

Ha bevételeket növelünk - ez a harmadik kérdés -, hogyan kell elsősorban? Mi azt mondjuk: úgy, hogy elsősorban onnan kell bevételt szerezni, akik eddig nem fizettek adót, vagy kevesebbet, mint kellett volna. Ezért vezetjük be az elvárt eredmény után fizetendő adót a társaságoknál. Ez az adóalap szélesítése: fizessen az is, aki eddig eltitkolta! Ezért mondjuk azt, hogy az olyan pénztárállomány után - amely minden bizonnyal nincs már ott a cég pénztárában, hanem a tulajdonosa, a kisvállalkozó fölhasználta már a maga céljaira, csak kimutatja a mérlegében -, az után tessék megfizetni az adót, mert az már elköltésre került, hogy csúnyán fogalmazzak.

(14.10)

Azért vizsgáljuk meg a vagyongyarapodást, mert minden példa azt mutatja, hogy sokmilliós nagyságban kerül elő nem adózott jövedelem ott, ahol ezt megvizsgálják bizonyos társadalmi csoportokban. És igen, azért nem kívánjuk tovább késleltetni, hogy a színlelt szerződésekkel nem lehet elrejteni valóságos foglalkoztatási viszonyt. Ezért azt gondoljuk, hogy igen, ki kell ezt szélesíteni, ez egy tisztességes baloldali dolog.

Azt mondom, hogy a szociális program megvédése és azoknak a bevonása az adózás alá, akik eddig képesek voltak magukat ettől megóvni, ez egy olyan program, amire szociáldemokraták és liberálisok méltán büszkék lehetnek, és meg kell ezt védeni. Azt mondom, hogy védjük is meg. (Taps az MSZP padsoraiból.)

És min van vita? Lehet még azon vita, hogy gyorsan vagy lassan csináljuk ezt. Nem vitatom, lehetne ennél lassabb tempót is diktálni - igazuk van, lehetne. Lehetne azt mondani: ha ez a dolog nagyjából 5-6 év alatt romlott el, ráérünk 5-6 év alatt rendbe tenni, lassanként az egyensúly felé menni. Soha nem biztos, hogy ilyenkor igazunk van.

Én azt az álláspontot képviselem, és a kormány azt az álláspontot osztja, hogy annak érdekében, hogy a figyelmünk és az energiánk minél előbb az igazságosabb, teljesítőképesebb egészségügy megteremtésére, egy igazságosabb, mindenkihez elérő, mindenkinek azonos szolgáltatást nyújtó oktatási világ megteremtésére fordítódjon, hogy megvalósíthassuk az Új Magyarország fejlesztési programját, hogy ezeket semmi ne sodorja veszélybe, ha lépni kell az egyensúly felé, akkor lépjünk, de most, és lehetőleg minél gyorsabban. Hiszen pontosan tudom, hogy ez jár érdeksérelemmel, hogy ez beavatkozás nagyon sok család életébe, hogy nagyon sokan ezt fájdalmas nehézségként fogják majd megélni. Mindig azt remélem és azt szeretném, hogy ne legyen ennek olyan terhe, mint sokan időnként üzenik. Mindig azt szeretném, ha azt érezné az ország, hogy mi pontosan értjük, hogy akkor, amikor ki kell fizetni a gáznak vagy a villanynak az árát, ami egyébként tud drágább lenni, mint ma, hogy ez egy nagyon-nagyon nagy kihívás egy család számára.

Hogy hogyan lehet csökkenteni okos szociális programokkal ennek a hatását, de sokkal jobb ezt a programot gyorsan, konzekvensen végigcsinálni annak érdekében, hogy a programunk ne a visszalépésről, hanem az ország építkezéséről szóljon, mintsem időben elhúzni - ennek nyilvánvalóan a negatív hatásait is időben elhúzni -, de készen állok arra a vitára, hogy legyen ez egy lassabb program. Mi azt gondoljuk, hogy ennek egy gyors programnak kell lennie.

Ötödször: mi is a menetrend akkor? Az a menetrend, hogy most a legrövidebb távon, ahogy a kormány hivatalba lépett, ezt a rövid távon meglehetősen népszerűtlen feladatot el kell végezni. Tudom én, hogy ez nem hoz népszerűséget. Tudom én, hogy mindazok, akiknek az egyensúlyteremtés terhet tesz a vállukra, nem fogják azt mondani, hogy: jaj, de örülünk, hogy többet kell fizetnünk most áfában; hogy: jaj, de örülünk annak, hogy szolidaritási adót kell fizetni; jaj, de örülünk annak, hogy a vagyon után fizetni kell. Tudom én, hogy nem fogják azt mondani, de a kérdés számukra nem így merül fel. Úgy merül fel, hogy tudjuk-e biztosítani azt, hogy amit elértünk nyugdíjban, elértünk családtámogatásban, azt változatlan formában megőrizzük, és teremtsük meg az Új Magyarország fejlesztési programjainak az alapját, vagy engedjük, hogy kicsússzon ez a dolog a kezünk közül. Én azt mondom, hogy nem szabad megengedni. Azt mondom, hogy meg kell erősíteni azokat az alapokat, amelyekre felépíthető az új Magyarország - ez az igazi program!

Ez nem arról szól, hogy kiigazítás vagy reform; kiigazítás és reform, és egy új Magyarország megteremtése. Ez nem vagy, hanem legalább kettő "és", abban a sorrendben, hogy most kiigazítás - és itt azoknak ajánlanám a figyelmébe, akik időnként azt mondják, hogy hajjaj, ez a kicsike csomag, lesz itt még nagyobb csomag is, hogy indokolják már számokkal, amikor ilyeneket mondanak!

A kormány arra készül, és azt mondja, hogy hacsak a világ körülöttünk egy olajsokktól vagy bármitől nem dől a fejünkre - és arra nem készíthetünk forgatókönyvet -, mi arra készülünk, hogy ezzel a programmal az államháztartás egyensúlyát meg lehet teremteni. Két elem van, amit mindig mondunk, és emlékeztetünk rá, hogy még be kell illeszteni a programba: az ártámogatások egész rendszerét, ahhoz új szociális támogatást illesztve, mert tudjuk, hogy az az egyik legkényesebb kérdés; a másik pedig: 2008-tól egy szélesebb bázisú vagyonadó bevezetése. De egyébként ez az egyensúly-teremtési program.

Nincsen még egy egyensúly-teremtési program; nincsen szüksége rá a magyar gazdaságnak - akik számolják ennek a hatásait, pontosan tudják. Ezzel a programmal, ennek tovagyűrűző hatásával 2007-2008-ra, 2008-ra el lehet jutni a 3 százalékos költségvetési hiány bűvös körébe, hogy azt mondjuk, hogy ott a 3,5 plusz-mínusz félszázalékos körben tudunk majd lenni - ez az egyik.

És azt is nyugodtan mondhatom, hogy ennek a legnehezebb szakasza 2006 második fele és 2007 első fele, tudom. Tudom! Úgy vagyok ezzel, mint azok a fiatalok, akik arról ábrándoznak, hogy építenek egy új házat, egy új lakást, és tudják, hogy ahhoz egyébként az elején kell majd spórolni, de látják a végét. Látjuk a végét! Látjuk, hogyan épül egy új Magyarország, és tudjuk, hogy ehhez most picit spórolnunk kell. De ettől még tudom, hogy a programom nem a spórolás, hanem a háznak az építése, és egy percre nem fogom összekeverni ezt a kettő dolgot.

Tudom, hogy nem az a program, hogy mostantól, ha többet kell dolgoznia a fiatal párnak, és kevesebbet láthatják egymást, nem az a cél, hogy kevesebbet lássák egymást, hanem az, hogy az új lakást fel tudják építeni. A reformok, a kiigazítás mind azt szolgálják, hogy egy új, jobb Magyarországot teremtsünk. Hogy az elején ez egyébként okozni fog kényelmetlenséget? - igen. Arra törekszem, és arra törekszünk, hogy ne okozzon olyan fájdalmat, amely egyénileg, családilag elviselhetetlen, ahol jól lehet látni, hogy mi a vége.

A reformok ehhez képest az első két-két és fél évben lesznek nagyon intenzívek. A kormány ezen a hétvégén egy hosszú, másfél napos ülésen rakja össze az első másfél-két év reformmenetrendjét, milyen időütemezéssel, melyik nagy rendszer átalakítása milyen fázisba ér - természetesen ha ezen túlvagyunk, ezt legalább úgy be fogjuk mutatni az országnak, mint a kiigazítás programját -, és mindeközben épül az Új Magyarország programra és a választási programra épülő következő hét-nyolc év Magyarországának fejlesztési-beruházási programja, amit ősszel nyújtunk be az Európai Uniónak, és előtte még természetesen be fogjuk nyújtani a tisztelt Háznak is. Azaz rövid távú kiigazítás, egy erős pénzügyi egyensúly megteremtése, átfogó reformok a következő másfél-két és fél évben, és egy fejlődő Magyarország, beruházások sokaságával. Így épül fel ez a három programelem, azaz nem kiigazítás vagy reform, hanem kiigazítás és reform; és egy új Magyarország azért, hogy ez az ország élhetőbb legyen, hogy mindegyikünk úgy érezze, hogy szükség van rá Magyarországon, hogy nemcsak szeretni lehet ezt az országot, hanem ebben az országban egyre könnyebb is élni.

Természetesen az kell, hogy sokan osztozzanak abban a vágyban és tettrekészségben, hogy ezt közösen teremtsük meg - készen állunk rá.

Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
6 60 2006.06.20. 4:15  57-63

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Országgyűlés! Balra vagy jobbra fordulni útelágazásnál lehet. Ha az ember ezt előtte teszi meg, akkor bajba kerül.

Hónapok óta önök is és mások is azt mondják, hogy Magyarországot egy komoly veszély fenyegeti, az a fenyegetés, hogy ha az államháztartás hosszan és tartósan kibillen a maga egyensúlyából, akkor bizony ennek az árát valóban éppen azoknak kell majd megfizetni, akik a legvédtelenebbek. Azaz, ha vigyázni szeretnénk az országra, ha vigyázni szeretnénk a védtelenekre, akkor az a dolgunk, hogy az ország pénzügyi, gazdasági egyensúlyát megteremtsük. Ezt kérték tőlem mindig, önök is, olyannyira, hogy egész kampányukat arra építették, hogy vigyázni kell, mert itt aztán elképesztő bajok lesznek. Mi több, az elmúlt hetekben egy Fehér könyvvel ajándékozták meg az országot, amelyben hasonló nyilatkozatot tettek. A könyv aláírója - mások mellett - az a Bod Péter Ákos, akit önök a véghajrában miniszterelnök-jelöltnek mutattak be az országnak, és azt mondták, hogy figyelj, Magyarország, egy dolog van: az államháztartás egyensúlyát biztosítani. Ők azt mondták akkor, hogy majd összefésülik ezt a programot.

170 milliárd forint az, ami a 15 százalékos adókulcs 20 százalékra emeléséből várható bevétel. Mi nagyjából a dilemma, és hol válnak el itt a bal- meg nem baloldali kérdések? Mert az már útelágazás, hogy ha meg kell oldani ezt a kérdést, akkor hogyan. 170 milliárd forintot lehet úgy teremteni az államháztartásban, hogy felére csökkentjük a családtámogatást. Ezt akarjuk vagy nem ezt akarjuk? 170 milliárdot lehet úgy teremteni, hogy megszüntetjük a 13. havi nyugdíjat. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Az éppen lényegében 170 milliárd, valamivel több. Ezt akarjuk vagy nem ezt akarjuk?

Vagy választunk egy olyan eszközt, amelyben például a nyugdíjasok számára nagyon hatékony megoldás van a kezünkben, hogy ennek inflációs hatása, árnövelő hatása ne sújtsa a nyugdíjasokat. Emlékezhetnek rá, hiszen az önök kormányzati időszakának az utolsó hónapjaiban már nem tudták bevezetni, de még javasolták a nyugdíjas-infláció kiszámítását. Mi ezt bevezettük, és az elmúlt években a nyugdíjasok fogyasztási szerkezetében adódó különbségeket figyelembe véve a nyugdíjakat éppen úgy korrigáljuk, hogy abban ez a különleges, példának okáért nagyobb élelmiszer-fogyasztás, nagyobb energiafogyasztás kerüljön figyelembevételre.

Nézzék! El kell dönteni, hogy mit szeretnének! Azt szeretnék-e, amit eddig, úgy látom, el akartak kerülni; azt szeretnék-e, hogy Magyarországon az a feszültség, ami van az államháztartásban, fennmaradjon? Lehet emellett érvelni! Ha nem azt szeretnék, akkor meg kell mondani. Gyógyszertámogatást szeretnének felére csökkenteni, az is nagyjából 170 milliárd, idén 340-350 milliárd körül lesz a gyógyszertámogatás. Lehet ilyet mondani! Gyerünk, jobboldali barátaim! Hajrá! (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) A családtámogatást szeretnék a felére csökkenteni? Gyerünk, jobboldali barátaim, hajrá! (Zaj. - Szórványos taps az ellenzéki padsorokban.) Meg akarjuk vonni a 13. havi nyugdíjat? Lehetséges, lesznek támogatóik önöknek ebben, közgazdászok itthon is és külföldön.

Mi nem ezt az utat választjuk. Olyan utat választunk, ahol egyensúly is van, és tudjuk kompenzálni éppen a legnehezebb helyzetben levők számára, a nyugdíjasok számára az így adódó áremelkedést. Ez bizony egy megoldás, legalábbis ahhoz képest, amit önök az elmúlt hónapokban csak tettek: sírni, ríni, panaszkodni és átkokat szórni az ország és a kormány fejére.

Köszönöm szépen. (Közbeszólás az ellenzéki padsorokból. - Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
6 66 2006.06.20. 2:16  63-70

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Ön annak ellenére, hogy fiatal képviselő, elég gyorsan elsajátította nemcsak a szóforgatás, hanem a szókiforgatás tudományát is. De hát próbáljunk meg tiszta vizet önteni a pohárba. Egyik oldalról, miután most már sokadszor hallom ezt, elküldte a fiatalokat külföldre, hadd mondjak már két mondatot erről! Hát nem az a közös érdek, hogy a magyar fiatalok, szakmunkások is és egyetemisták is külföldi ösztöndíjakon is tanuljanak, és ezzel felvértezve érkezzenek vissza Magyarországra? Vagy nem gondolja, hogy egyébként érdemes lenne, ha valaki erről beszél, azt a jóhiszeműséget talán gyakorolni, hogy már lassan ott tartunk, hogy két meg három szót emelnek ki egy mondatból, és még csak véletlenül sem foglalkoznak annak gondolati tartalmával? Szerintem ne folytassuk ezt a hagyományt, mert gügyögő ország lesz ebből. Ez vonatkozott a fiatalokra.

Ami pedig a vállalkozókra vonatkozik: Vörösmarty után azt mondom, hogy itt élned és halnod kell. Soha nem fogok engedni, és mindig önérzetesen ellen fogok állni annak a zsarolásnak, hogy valaki azzal fenyegesse Magyarországot, legyen az vállalkozó, vagy legyen bárki más, hogy ha itt neki kötelességei vannak, akkor el fog menni az országból. Magyarország az a hazánk, amellyel szemben vannak kötelességeink, amely kötelességeinkkel együtt tudjuk gyakorolni a jogainkat. És mindig önérzetesen és büszkén meg fogom védeni ebben az országban azokat a közös jogokat, amelyeket akkor tudunk gyakorolni, ha mindenki beleteszi a magáét. És ha valaki azzal fenyeget engem, azzal fenyegeti az országot, hogy ha valahol 3 százalékkal kevesebbet kell fizetni, akkor elhagyja az országot, akkor azt mondom, ha ez a megoldás, akkor majd mi tartjuk a hátunkat, és igenis, ha ez a megoldás, akkor majd mi fizetni fogjuk a nyugdíjasokat és mindent.

Nem erről szól a dolog; egy önérzetes visszautasításról, amit mindig meg fogok tenni. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
6 70 2006.06.20. 0:44  63-70

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Képviselő Úr! Az azonnali kérdések órája a szabad és korrekt vita időszaka a parlamentben, ahol reagálunk egymásra. Úgy nem lesz könnyű önnel és párttársaival beszélgetni, ha előre megírt kérdésekre adott válasz után előre megírt viszontválaszokkal rukkolnak elő. (Derültség és taps a kormánypárti oldalon.)

Úgy nincs sok értelme az azonnali kérdések órájának, ha teljesen mindegy, hogy az ember mit mond önnek, ön felolvassa, amit korábban a párt tanácsadói önnek leírtak. Beszélgethetünk így is a dologról, csak akkor nincs sok értelme ennek. Akkor teszem a dolgomat, amit tenni kell, és azt hiszem, hogy talán az a jobb, ha ön is teszi úgy a dolgát, ahogyan tenni kell.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
6 106 2006.06.20. 1:58  103-110

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Képviselő Úr! Sokat segített volna, hogyha ennek az adósságnak bizonyos részleteiről is beszámol itt a képviselőházban. Ismerhetik, hiszen a hetvenes évektől halmozódott ez az adósság, és talán tudják, hogy egy olyan országgal szemben, amely ország mára a világ legeladósodottabb országa, kilencévi nemzeti jövedelmével egyenlő az ország adóssága, amely adósság rendezéséről a Párizsi Klubba tömörült szervezetek állapodtak meg, amelynek egyébként Magyarország nem tagja, de a nemzetközi pénzügyi-gazdasági közösség szokásos szabályainak megfelelően vele együttműködésben jár el, ugyanazokat a szabályokat alkalmazzuk, amelyeket a Párizsi Klub alkalmaz.

Sem a képviselőház, sem pedig a nézők előtt talán nem lehet ismeretlen, hogy az adósság annyit ér, amennyit be lehet ebből hajtani. Hát, több tíz éve egy fillért sem lehet ebből behajtani - egy fillért sem.

Gondolom, hogy ezt önök is tudják, mert amikor kormányon voltak, valahogy nem jeleskedtek ennek a behajtásában.

Ezért aztán leültek a nemzetközi hitelezők, végigtárgyalták, hogy mi az, amit ebből be lehet szedni, csináltak egy reális programot, a legnagyobbak és a legkisebbek együtt, és megállapodtak abban, hogy ennek az adósságnak a 80 százalékát három lépcsőben leírják, nincs remény annak a beszedésére, a maradék 20 százalékot pedig egy halasztott fizetéssel hosszú időszak alatt beszedik.

Értem én, hogy ennél jobb lenne több pénzt kapni, hát persze, én lennék a legboldogabb! Ha a képviselő úr elvállalná, hogy beszedi ezt a pénzt, meg tudunk egyezni ebben - higgye el, elég nehéz lesz!

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban. - Közbeszólás a Fidesz soraiból: Gyenge volt!)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
6 110 2006.06.20. 1:06  103-110

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Szóval hogy az a kincs, ami nincs, az mire elég, ez nyilvánvalóan egy hosszú beszélgetés tárgya lehet. (Derültség az MSZP soraiban.)

Ellenzék és kormány vitájában lassan nem lesz olyan mérce és nem lesz olyan színvonaljelző szint, amit ne lehetne alulmúlni. Hát nézzék, ezekkel a vitákkal nem megyünk semmire! (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Miért volt ilyen sürgős?) Ma a világon mindenki, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség pénzügyi, nemzetközi gazdasági ügyekben járatos szakértőin kívül, Soltész úron kívül mindenki azt mondja, hogy ez egy behajthatatlan követelés.

Újra mondom: tessék jelentkezni ezekkel a teljesítményekkel! Oda fogunk eljutni ebben az országban, kérem szépen, hogy a politikai butaság és a demagógia meg fog ölni mindent! (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ez a demagógia!) Hát persze, hogy jó lenne ennyi pénz! Na de hogyha az a pénz nincsen, kérem szépen, a nem lévő pénzből és a behajthatatlan követelésből nem lehet finanszírozni semmit! A behajthatatlan követelésnél jobb a behajtható alacsony megtérülés is. Na, de hát ebben már nem fogunk egyről a kettőre jutni, úgy látom.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
6 154 2006.06.20. 2:12  151-154

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Az elmúlt években folytatott külpolitika ostorozása közben azon gondolkodom, képviselő úr, hogy vajon melyik volt az a kormány, amelyik képes volt újranyitni Oroszország felé határainkat. Vajon melyik volt az a kormány, amely képes volt egyensúlyt teremteni európai elkötelezettségünkben és amerikai szövetségesi kapcsolatunkban? Vajon melyik volt az a kormány, amelyik kormányt Moszkvában és Washingtonban egyaránt szívesen fogadták? Mi több, Moszkva és Washington első számú politikai vezetője Budapestre látogatott és látogat.

Nem az a mérce, amit ön itt megfogalmaz. Az a mérce, hogy a külpolitikában mindenki számára legyen világos, hogy semmi más a külpolitika, mint belpolitikai törekvéseink képviselete és érvényesítése a határon túl. A kereskedelmi érdekeink képviselete Oroszország felé, példának okáért - ez a külpolitika. (Babák Mihály: Nem az, ez szervilis politika.)

Azt gondolom, hogy ebben a törekvésben, hogy civilebb legyen e tekintetben, hétköznapibb a külpolitika, hogy fejtsük le erről azt a fajta, kicsikét ezoterikus, misztikus képet (Babák Mihály: És hipotetikus!), amely mindig körüllengte a külpolitikát, ebben Göncz Kinga miniszter asszony kiváló szolgálatot tud tenni abban az Európában, amelyben a szociális, társadalmi, gazdasági modell közös megvalósítása a fő cél; mindeközben annak megértése, hogy a külpolitika elsősorban a magyar gazdasági, kulturális, tudományos érdekek érvényesítését jelenti. Balázs Péterrel osztozom ebben a kritikában, hogy a külpolitika az elmúlt években sokszor eltávolodott ettől az eredeti céljától.

(12.10)

Egyensúlyt teremteni a határon túli magyarsághoz fűződő politikai szándékunkban és a szomszédságpolitikában, nem exportálni a belpolitikai feszültségeket, hanem megnyugvást és progressziót keresni, az autonómiatörekvéseket pedig illeszteni a határon túli, a szomszédos országok általános belpolitikai törekvéseihez - ezek a törekvéseink. Szeretném, ha támogatná őket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 2 2006.06.26. 20:08  1-14

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Parlament! Hölgyeim és Uraim! Vannak olyan pillanatok, amelyek történelmet írnak; amikor a pillanat résztvevői mindvégig tudatában vannak annak, hogy mindaz, amit tesznek vagy éppen nem tesznek, mondanak vagy éppen elhallgatnak, az része lesz a nemzet vagy az emberiség történelmének. Ilyen '56, ilyen volt '89, vagy ilyen volt 2004, amikor Magyarország május 1-jén az Európai Unió tagja lett. Majd jó száz év múlva, amikor a diákok kinyitják a tankönyveket, ott fogják látni ezeket a dátumokat.

Aztán a pillanatok között pedig vannak évek, amelyek egyszerűen csak történelmet formálnak; amikor nekünk, egyszerű halandóknak nagyon nehéz eldönteni, hogy amit teszünk, abból mennyi az értékes és időtálló, mi pedig a pillanattal elmúló. És ebben a bizonytalanságban nemegyszer aztán elveszik az érték, és elhomályosul a tekintet; nem vesszük észre annak a nagyszerűségét is, amelyet később pedig súlyosnak és fajsúlyosnak fog találni a történelem.

Magyarország helye kijelölődött a világban. De hogy milyen szerepet fogunk ebben a világban játszani, az a történelmi pillanatok által kijelölt helyen túlmenően már azon múlik, hogy mi, akik ezt az országot lakjuk, munkánkkal, vívódásunkkal alakítjuk annak hétköznapjait, milyenné tesszük ezt a szerepet. Természetesen minden nemzet ugyanazt szeretné: nagynak lenni és erősnek lenni; nagynak és erősnek, hogy mindaz, amit gondol és képvisel, az nyomot hagyjon a világban, a világ kicsikét olyan legyen, mint a szóban forgó nemzet, és ebből az erőből elsősorban arra jusson, hogy polgárai hétköznapjait, hogy polgárai mindennapjait teszi könnyebbé, kiszámíthatóbbá és biztonságosabbá. Erről szól a magyar nemzet törekvése is: erősnek és sikeresnek lenni, nyomot hagyni a világban; védeni, biztonságban tudni múltunkat és jelenünket; segíteni, hogy magyarnak lenni, az könnyebb legyen.

Magyarország az elmúlt években sikeresen megvalósította azt a programot, amelyet a rendszerváltás környékén a magyar külpolitika hármas prioritásrendszerének hívtak: az euroatlanti integrációban való részvétel, Magyarország európai és atlanti együttműködésének elmélyítése, a szomszédságpolitikában a béke, az együttműködés, a prosperitás lehetőségének megtalálása és a határon túli magyarokhoz fűződő viszony újrateremtése, a határon túl élők magyar nemzeti identitásának megőrzéséhez való fokozottabb hozzájárulás.

Erről beszéltek a rendszerváltó atyák, és ezekben a célokban osztoztak az egymást követő kormányok is egészen addig, ameddig Magyarország helye ebben a hosszú menetelésben, 2004-ig, újra ki nem jelölődött a világtérképen. És kiderült, hogy ez a hármas prioritásrendszer, még akkor is, ha persze belső tartalma soha nem volt annyira egységes, mint mondtuk vagy mutattuk, de kétségtelen, hogy az ebben foglaltak túlnyomó nagy részét Magyarország teljesítette.

Magyarország az előtt a kihívás előtt áll, most már jó kétéves tapasztalattal is a háta mögött európai uniós tagországként, hogy újrafogalmazza külpolitikai prioritásait, hogy újra megfogalmazza, hogy ha már látjuk, hogy mi is a hely, ami Magyarország számára kijelölődött, és hogy az a hely, abban nekünk, magyaroknak cselekvő, részt vevő szerepünk van, mi lesz az a szerep, amelyet e helyen és e helyből mi nemcsak el fogunk majd tudni játszani, hanem sikeresen meg tudjuk élni.

Magyarország az elmúlt években azt látta és azt tapasztalhatta, hogy európai uniós tagként nem egyszerűen csak alkalmazkodni tud az európai uniós együttműködéshez, hanem egyre bátrabban alakítja is ezt a politikát. Aztán azt is látta, hogy képes cselekvő módon részt venni és újragondolni viszonyát a globális nagyhatalmakkal és nagy, globális központokkal; építeni, átépíteni, megerősíteni a kapcsolatát az Egyesült Államokkal, Oroszországgal, Ázsia és Délkelet-Ázsia különböző országaival. Miközben ezt tettük, az volt a zsinórmérték, hogy Magyarország a hazánk, Európa az otthonunk, az Egyesült Államok stratégiai szövetségesünk, Oroszországgal stratégiai partnerségre törekszünk, és kiemelt partneri viszonyt tartunk fel Délkelet-Ázsia, a Közép- és Közel-Kelet jó néhány országával. Ez zsinórmértéknek elég volt, de nyilván ennél most már tovább kell menni.

A nyitás politikájáról bebizonyosodott, hogy sikeres volt és helyes volt. Ma az amerikai-magyar vagy az orosz-magyar kapcsolatokban, vagy Délkelet-Ázsia jó néhány országa és Magyarország kapcsolatában nehéz, fajsúlyos, stratégiai jellegű konfliktus nincs. Megoldandó kihívás, az persze sok van. De Magyarország oda jutott, hogy képes nem egyszerűen csak a ma gondjaival, bajaival megpróbálni megbirkózni az ezen országokkal való kapcsolatban, hanem új szerepet igényelni, és ebben az új szerepben sikeresnek lenni.

(13.10)

Nem kétséges, hogy Magyarország számára a legfontosabb továbbra is az, hogy legszorosabb szövetségesi kapcsolatrendszerében, az európai kapcsolatrendszerben legyen részese egy új európai kül- és biztonságpolitikának, hogy ezen kapcsolaton keresztül alakítsuk a világ dolgát. Az Európai Unió tagországai közös kül- és biztonságpolitikát megfogalmazva globális szereplők, és a tagországok az európai uniós közös részvételen keresztül alakítják elsősorban a föld politikai és biztonsági arculatát.

Magyarország az elmúlt időszakban sokszor ahhoz a dilemmához jutott, hogy mi dolgunk van nekünk a világban. Miért kell nekünk a határoktól nagyon messzi területeken biztonsági, katonai kockázatokat is vállalva részt venni nemzetközi missziókban? Ugyanazt tudom erre mondani, mint nem egy esetben a belpolitikában is: az erő, a befolyás kötelez, abból több felelősség származik, és amikor azt mondjuk a belpolitikában is, hogy több felelősség fent, akkor azt kell mondjuk a külpolitikában is, hogy bizony több felelőssége van a világ biztonságának megőrzésében a világ fejlett államainak és a világ legbefolyásosabb politikai, biztonsági, gazdasági közösségeinek és benne a NATO tagjainak és benne az Európai Unió tagjainak.

Ha Magyarország nagy és erős akar lenni, akkor ez azt jelenti, hogy képesnek kell lennie elszakadni a pillanat csábításától, és képesnek kell lennie elszakadnia a pusztán földrajzi, történelmi vagy állami határain közvetlenül jelentkező vagy azokon belül jelentkező gondok és bajok megoldásában. Ha Magyarország nagy akar lenni, akkor képessé kell válnia előrenézni, messzebbre és mélyebbre látni, és képessé kell válnia arra, hogy ne csak a Kárpát-medencében és ne csak az országhatárokon belül, hanem a világ tőlünk messze eső lokális és helyenként globális kihatású konfliktuszónáiban közösen őrizni a biztonságot vagy korlátozni a kockázatokat. Magyarország nehezen barátkozik ezzel a szereppel; hozzáteszem, éppolyan nehezen barátkozik ezzel a szereppel, mint amilyen nehezen barátkozunk itthon azzal, hogy muszáj elindulni a pillanat kényszeréből, és hosszabb távon fenntartható célokat, perspektívát kitűzve befektetni a holnapba, és nem egyszerűen meg- vagy felélni a mát. Ugyanaz a dilemma: bátor, erős, sikeres ország csak abból lesz, amelyik képes kitörni a pillanat és az önmagába való fordulás egyébként csábító, hívogató igényéből és szerepéből.

Akkor, amikor arra törekedtünk az elmúlt időszakban, hogy szorosabb legyen Magyarország és Oroszország kapcsolata, akkor, amikor arra törekedtünk, hogy új lendületet adjunk Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolatának, akkor nem egyszerűen azért tettük ezt, mert ebben azonnal leszüretelhető, azonnal megszerezhető előnyöket láttunk. Azok persze fontosak, de ennél muszáj messzebb tekinteni. Miközben nem kétséges, hogy egy sor dolgot nem azonosan lát Európa és az Egyesült Államok vagy az Európai Unió tagországai és Oroszország, Magyarországnak van abban dolga, hogy a párbeszéd, a partnerségre épülő dialógus, egymás jobb megértése legyen az, amely a közös felelősségre hívja fel ezeket az országokat és ezeket a térségeket. Nem kell, hogy azzal hízelegjünk magunknak, hogy mi leszünk majd a híd Európa és az Egyesült Államok között vagy Európa és Oroszország között, ez minden bizonnyal nemzeti lehetőségeink túlértékelését jelentené. De bizony nem baj, ha éppen azért, mert közvetlen és elsődleges, globális hatalmi szerepe Magyarországnak nincs, képes a nagy globális konfliktusokban és a jövőt megosztó konfliktusokban - picikét messzebbről is ránézve azokra a vitákra, amelyek itt vannak az Egyesült Államok, az Európai Unió és Oroszország között - azt a szerepet betölteni, hogy jobban értsék egymást a felek.

Amikor ezek a kapcsolatok erősödnek, akkor azt látom, hogy ezt a szerepet értik a világ más táján is, és nemcsak értik, hanem igénylik, mert nem egyszerűen elismerése 1956 csodálatos, demokratikus nemzeti hagyományainak az amerikai elnök budapesti látogatása, hanem az előtt való tisztelgés is, amit Magyarország nem egyszerűen 1956-ban megtett, hanem megtett az elmúlt tizenhat évben. Tisztelgés azon Magyarország teljesítménye előtt, amely új szerepet sajátít el, értve Európa és az Egyesült Államok közötti partneri, szövetségesi viszonyt és ennek a kapcsolatnak a kihívásait is, hogy milyen módon lehet emberi jogok és szabadság ügyét együttesen szolgálni, hogyan lehet ebben okos párbeszédet folytatni, hogyan lehet leszámolni azzal az egyébként téves közelítéssel, hogy a globális viszonyokban és kapcsolatokban Magyarország és az Európai Unió képviseli a moralitást, az Egyesült Államok pedig az erőt és a hatékonyságot. Hogy minden bizonnyal bárki és bármelyik oldalon is veti fel ezt a kérdést, ez egy hamis megközelítés.

Minden bizonnyal elismerés Magyarország kiszámítható és nyugodt politikájának az, amikor nem egyszerűen megállapodások születnek Magyarország és Oroszország között, hanem egy februári elnöki látogatáson megkötött megállapodásokból mostanra, alig négy hónappal később konkrét cselekvés származik éppen abban az energiapolitikában, amelyről mostanára mindnyájan tudjuk, hogy nem egyszerűen az iparpolitikának a része az energiapolitika, hanem regionális és globális kül- és biztonságpolitikai eszközzé és tárggyá is változott. Az, hogy lehet a megállapodásból cselekvést teremteni, hogy mindeközben ki lehet nyitni a piacokat, azt jelenti, hogy Magyarország az elmúlt években jól próbálta meghatározni újra szerepét, de nem lehet nem észrevenni, hogy van még itt egy feladat. Az a feladat, hogy most már felhasználva az elmúlt két év tapasztalatát, újrafogalmazzuk Magyarország külpolitikai stratégiáját; hogy Magyarországon a közös nemzeti külpolitikánk több legyen, mint a kormányzati külpolitika; hogy ebben a külpolitikában egyre hangsúlyosabban jelenjen meg elvont és távlatos célok helyett - merthogy abban ma, úgy látom, nagy az értékbeni egyetértés a fejlett világon belül -, hanem a magyar kultúra, tudomány, gazdaság érdekeinek közvetlen képviselete, az államközi külpolitikából az intézményközi és emberközi külpolitikának a felépítése és szolgálata kell a következő időszak legnagyobb feladata legyen; hogy Magyarország többet tudjon vállalni abból, hogy a régióban stabilizáló szerepe kell hogy legyen.

Ha végignézünk a régió országain - hadd ne mondjak példát, nehogy bárki is oktalanul is magára vegye -, azt lehet látni, hogy a régió országainak jelentős részében kifejezetten a magyart meghaladó a politikai bizonytalanság, nem egy olyan tényezőt látunk, amely bizony-bizony hosszú, elhúzódó belpolitikai válságjelenségek meglétére utal. Egy ilyen világban a rendszerváltás utáni azon Magyarországnak, amely képes volt mindig minden alkalommal stabilan őrizni a demokratikus parlamenti működés és kormányzati működés valamennyi lényeges elemét és megőrizte cselekvőképességét, Magyarországnak van feladata abban, hogy ebben a térségben a stabilitás, a progresszió erejeként képes legyen arra, hogy ezt a befolyást és ezt az erőt a megértésre fordítsa; hogy abban legyen partner az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval és Oroszországgal való kapcsolatában, hogy Európának ezen szegmense egy prosperáló, biztonságban élő, egymást megértő, történelmi előítéleteitől és sértettségétől megszabaduló, együttműködő térség legyen. Van abban történelmi felelősségünk, hogy a térség azon országai, amelyek még nem tagjai az Uniónak - különös tekintettel utalok itt a Balkán országaira -, ezek az országok belátható időn belül európai uniós perspektívával rendelkezzenek, és reális közelségbe, történelmi értelemben reális közelségbe kerüljön az uniós tagság kérdése.

(13.20)

Magyarországnak ezt a szerepet - nyilván annyit, amennyi ebből neki illik, nem túlterjeszkedve azon - vállalni kell. Magyarország az elmúlt időszakban okosan és a történelmi felelősségét értve volt képes összeilleszteni az európai uniós tagságából fakadó feladatokat és felelősséget az Európai Unión kívüli térségekhez fűződő és építkező szándékú politikájával - ezt folytatni kell.

Folytatni kell a Balkán felé irányuló, a korábbinál nagyobb felelősséget vállaló politikát. Folytatni kell azt a külpolitikát, amely nem egyszerűen állami, hanem államon messze túli. Folytatni kell azt a külpolitikát, amely nem direkten és elvontan politikai, hanem gazdasági, tudományos, kulturális együttműködésekben ölt testet, ahol a külpolitikai együttműködésnek nem közvetlenül az állam a célzott személye és tárgya, hanem intézmények, civil szervezetek sokasága, hogy szolgál a külpolitika.

Akkor, amikor Bush elnök a múlt héten tisztelgett '56 előtt, és tisztelgett az elmúlt 16 év előtt, azt gondolom, elismerte ezt a szerepet is. A stabilizáló, az önmarcangoló múlt helyett a jövőben célokat, feladatokat kereső, a kivagyiság helyett a partneri, regionális felelősséget is vállalni képes magyar törekvések előtti elismerés volt ez. Ezt kell csinálnunk: külpolitikát, egészen biztosan nem csak a kormánynak önmagában, kormánynak és ellenzéknek, de még tovább megyek: politikai és nem politikai tényezőknek, civileknek és intézményeknek, gazdasági és tudományos szereplőknek egyaránt.

Nem kérünk bizonyítványt egyetlen nagyhatalomtól sem, arra nincsen szükségünk. A bizonyítványt a magyar választók adják, hogy képesek vagyunk-e képviselni őket, képesek vagyunk-e a határon túl is sikeresen képviselni a magyar nemzeti érdeket. Ez a külpolitika alapja. De visszaigazolást, hogy értik a törekvéseinket, és ez becsületet teremt, azt igen; bizonyítványt nem kérünk, visszaigazolást elfogadunk. Ez a visszaigazolás a múlt héten azt tartalmazta, hogy Magyarország jó úton jár, érti a felelősségét - Magyarországért, Európáért és egy jobb világért.

Köszönöm szépen. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 14 2006.06.26. 10:13  1-14

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Válaszolni kevésbé tudok, mert úgy látom, hogy kioktatást kaptunk, helyenként gúnyos és bántó megjegyzést is; hozzájárulást ahhoz az eszmecseréhez, amit úgyis el kell végezzünk, keveset. Így aztán a tárgybani napirend előtti felszólalásban válaszadásra túlságosan sok lehetőségem nincsen, inkább talán csak egy-két megjegyzést hadd tegyek.

Nézzék, a nemzeti felelősségről persze sokféleképpen lehet nyilatkozni, de egészen biztosan egyvalami ennek a felelősségnek a részét képezi: annak a tudomásulvétele végre egyszer Magyarországon, hogy egyikőnknek sincsen joga megkérdőjelezni a másikat őszinte magyarságában és demokratikus elkötelezettségében. Nem lehet olyan politikát Magyarországon folytatni - és akkor sem, ha az ellenzék még ezekre a mondatokra is folyamatosan csak hangos megjegyzésekkel tud reagálni -, amelyben a parlament egyik pártjának frakcióvezetője azt állítja, hogy a köztársaság miniszterelnöke nem beszélhet a nemzeti felelősségről, nem lehet ebben az országban okosan, együttműködéssel előrejutni, ha ugyanezek a szereplők nemcsak egy személytől, de egész párttól vagy több párttól elvitatják annak a jogát, hogy talán az övéktől eltérő módon értékeljék azt, hogy mi áll érdekében Magyarországnak vagy a magyar nemzetnek.

(13.50)

A választások előtti televíziós vitában az önök akkori miniszterelnök-jelöltje visszaidézte azt a korábbi mondatunkat, hogy el kell hogy fogadjuk, hogy elsőként is vagyunk magyarok, magyarságunkban minden osztozunk demokratikus közös meggyőződésünkből, és ezt követően vagyunk konzervatívok, liberálisok vagy éppen szocialisták, szociáldemokraták. Ezt akkor az önök miniszterelnök-jelöltje mondta.

De ha ez így van, akkor ez nem azt jelenti, hogy nem vitatják el önök, hogy akár olyan súlyos kérdésekről is, mint a kettős állampolgárságnak az ügye, lehetne más álláspontunk? Ez nem azt jelenti, hogy a politikai vitákban nem az az utolsó érv, ha már nincsen más, hogy de ön meg nem magyar? Nem gondoljuk azt, hogy bal- és jobboldalnak tudomásul kellene venni, hogy egyébként teljesen természetesen egy sor nagyon fontos kérdést másként látunk az országban?

De ettől én nem mondom azt Semjén frakcióvezető úrnak, hogy ő nem tisztességes magyar - másként lát egy sor dolgot, mint én. Nem mondom azt, hogy kételkedem az őszinteségében, hogy a nemzet javát akarja - biztos, csak másképp, mint én; azért ülünk itt, azért nem vagyunk egy pártban. És a vita végén pedig megpróbálunk megállapodni, amikor pedig nem tudunk megállapodni, akkor a választók felhatalmazása alapján a parlamenti többség és a végrehajtó hatalom teszi a dolgát, majd pár év múlva a választók újra jönnek, és azt mondják, hogy a többségünk egyetért-e veletek vagy sem. Nem tudunk mást tenni.

Biztosan van nagyon sok fontos dolga Magyarországnak. Biztosan nagyon fontos, hogy mit kell tenni most kiigazítás dolgában. Igazuk van, múlt héten egy vitanapot szenteltünk ennek. Ne haragudjanak, hogyha nem vagyunk hajlandóak most mindig és minden pillanatban csak erről beszélni! Áll még másból is az ország - ma elkezdjük azoknak a törvényeknek is a vitáját. Tesszük a dolgunkat. Nem lehet nem észrevenni, hogy Magyarországnak egyszerre van dolga a saját rövid távú gondjai, bajai kezelésével, egyszerre dolga új nemzeti perspektívát adni, egyszerre van dolga a világban elfoglalt helyéből következő progresszív szerepet érdemi cselekvéssel kitölteni. Ezt mind tenni kell.

Azt gondoltam, hogy szenteljünk annak húsz percet, hogy mi a dolgunk a világban. Önök azt mondják, hogy ne töltsünk ezzel húsz percet, hanem kioktatnak abban, hogy vagyok-e én jó magyar, meg hogy számra vehetem-e a nemzeti felelősség fogalmait. Hát lehet, lehet ezzel is tölteni az időt; lehet megkérdőjelezni a parlament pártjának vagy pártjainak a nemzet képviseletére adott felhatalmazásának erkölcsi őszinteségét és tisztességét - lehet. Szerintem - szerintem - nem teszünk jót az országnak; időnként hajlamos vagyok azt hinni, hogy nemcsak az országnak nem, de azok még önmaguknak sem, akik ezt az utat választják.

Nézzék, azzal sem megyünk semmire, hogyha önök elmondják konzervatív politikusként, hogy milyennek kell lenni egy szociáldemokratának. Mint ahogy azt gondolom, hogy ez fordítva sem normális. Vitassák nyugodtan azt, amit teszünk, az a dolguk, értsenek vagy ne értsenek egyet javaslataink egy részével vagy sokaságával.

Nem gondolnám, hogy az valamire vezet, hogy én felállok, és elmondom önöknek, hogy szerintem önöknek milyeneknek kell lenniük, mert önöknek ezt a választók majd megmondják, hogy egyetértenek-e azzal, hogy önök milyenek. Mert nálunk is megmondják a választók, és úgy adódott most egypár hónappal ezelőtt, hogy a választók többsége azt mondta, hogy nagyjából azt a politikát szeretné, amit mi képviselünk, az új Magyarország nyugodt, békés politikáját, az építkezés politikáját, a reformok politikáját és az ehhez szükséges feltételek megteremtését. (Moraj a Fidesz és a KDNP soraiban.) A választók így döntöttek, és ezen felhatalmazás alatt tesszük a dolgunkat. (Taps a kormánypárti padsorokban. - Közbeszólások az ellenzék soraiból: Kinek van lelkiismerete? Hazudtatok!)

Csendben meghallgattam az önök hozzászólóit. Nincsen kifogásom az ellen, hogyha valaki velem konzultálni szeretne, beszélni szeretne. Szerintem próbáljuk meg, hogy nagyjából olyan viszonyokat teremtünk, amelyeket a hétköznapokban is el tudunk fogadni. Ha a képviselő úr kiabálni kíván, azt gondolom, nem ez a legjobb hely. (Szórványos taps.)

Befejezésül: tudom, hogy egyáltalán nem könnyű Magyarországnak, az európai uniós tag Magyarországnak egyidejűleg rövid távú saját gondjaira is válaszolni, másik oldalról pedig nemzeti felelősséggel betölteni azt a szerepet, amit senki más nem tölthet be. Soha nem futottunk Brüsszelig.

Igaza van természetesen Navracsics frakcióvezető úrnak: az eredmény az, ami minősít. Tudják, az az eredmény, hogy nagy vitában, miközben voltak olyan parlamenti pártok, amelyek arra szólítottak fel, hogy vétózzunk, a 2007 és 2013 közötti időszakra Magyarország egy főre vetítve az ön által említett nemzeteknél lényegesen többet, a nemzetek rangsorában a második legtöbbet sikerült Magyarországra hozni tavaly decemberben. Ez a siker! (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Az a siker, hogy sikerült kinyitni Oroszország felé Magyarország határait, és évente 10-20 százalékkal növekszik a két ország kereskedelmi kapcsolata. És talán éppen az a párt, amely a vidék Magyarországáról beszél oly sokat, talán érthetné, hogy nem az a nagy teljesítmény, hogy hátat fordítunk Oroszországnak, mert volt ilyen négy éve Magyarországnak, amikor nem sikerült az orosz elnöknek és a magyar miniszterelnöknek találkozni, hanem az a sikere Magyarországnak, hogy ha nem egyszerűen találkozó van az orosz elnök, az orosz miniszterelnök, a magyar miniszterelnök és köztársasági elnök, sőt a képviselőházak és a duma elnökei között, hanem üzlet van, hogy Magyarországon keresztül fog vezetni a délről jövő, Európát is ellátó új gázvezeték, hogy Magyarország lesz tízmilliárd köbméternyi stratégiai gáztározónak otthont adó ország, ez siker. Tehették volna mások is - nem tették. Mi megtettük! (Taps az MSZP soraiban.)

És énszerintem a szabolcsi gazdák, a bihari gazdák - ha már a gazdáknál vagyunk - jobban örülnek annak a politikának, amely a gazdasági, üzleti együttműködés lehetőségeit teremti meg, a tudományos központok kutatói, vezetői jobban örülnek annak, hogyha a nanotechnológiától másig együttműködés van, mint annak a kioktatásnak, kérem szépen, hogy az a nemzeti érdek, hogy majd mi elmondjuk a világnak, hogy milyennek kell lenni.

Mert elmondani a világnak könnyű; megcsinálni, együttműködni, kapcsolatokat teremteni, igen, az picivel nehezebb. Mi inkább ebben a koalícióban ezt az utat fogjuk választani.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 30 2006.06.26. 4:57  27-30

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Nincsen vita kormány és ellenzéke között abban, hogy erős és sikeres Magyarországot szeretnénk. Vita nyilván mindig abban van, hogy mi az az út, ami nemcsak hogy odavezet, hanem ebben a sikerben sokaknak az együttműködő részvételét teremti meg, és nem kevesek eredményeként lesz az ország sikeres, hanem sokak élik azt át, hogy Magyarországon lehet egyről a kettőre jutni.

Kétségtelen, ma már beszéltünk arról, hogy itt van mindig körülöttünk a történelemnek valamilyen fajta hívása, és lehet erre megpróbálni válaszolni, lehet megérteni ezeket a kérdéseket. Mi, a mostani kormánypártok a történelem jelenlegi hívását akként és úgy értjük meg, hogy az elmúlt jó száz évben most van másodszor arra lehetőség, hogy Magyarország átépítse hétköznapjainak világát és környezetét, hogy most először adatik az meg, hogy nem egyszerűen magánbefektetésekre, hanem közbefektetésre évente sok száz milliárd forint érkezik, hogy átépítsük lakótelepeinket, hogy utakat újítsunk meg és felújítsunk, hogy modern vasúti közlekedést teremtsünk, hogy átépítsük városainkat, falvainkat, azaz hogy teremtsünk egy modern, nyugatos életet Magyarországon. (Közbeszólások az ellenzéki pártok soraiból.)

Éppen erről szól például az a tavalyi igazi nagy verekedés, amelyben sikeresen állt helyt Magyarország, hogy ami forrás 2007-től érkezik, ne csak sok legyen - azt már tudjuk, hogy második legtöbbet kaptunk Európában -, hanem olyan célokra is felhasználható, amely Magyarország számára fontos. Ebből a stratégiai vízióból, egy nyugatos, modern ország, építkező ország víziójából épül fel minden. Igen! Hogyan lehet erősebb gazdaságot teremteni? Itt már eltérnek az álláspontok. Van, aki azt mondja, hogy járulékcsökkentéssel. Mi azt mondjuk, hogy nem így van ez. Minden bizonnyal inkább nagyon hatékony, közösségi keresletélénkítéssel, ez új piacot fog jelenti, az állam évi sok száz milliárdos megrendelőként fog tudni fellépni, és ebből a nemzeti ipar meg tud erősödni. Hozzáteszem, amikor saját ellenzékük a Széchenyi-tervre utalt, akkor ő maga is használta ezt a logikát, hogy támogatással, piacteremtéssel erősítsük meg a nemzeti ipart.

Ha ez a fő cél, akkor ehhez két dolgot kell hozzátenni. Az egyik, hogy egy új Magyarország, egy modern világ, egy építkező Magyarország már ne a régi, sok tekintetben igazságtalanságot teremtő viszonyok közé érkezzen meg, ne a régit erősítsük meg, ne a régit próbáljuk meg modernizálni, hanem az újat, egy átalakuló világot, egy igazságosabb világot érjen már el a fejlesztések, beruházások sokasága. A reformok éppen ahhoz kellenek, hogy egy átalakuló, igazságos Magyarországnak erősítsék meg a talapzatait, és ehhez jönnek a befektetések és a beruházások. Ezért a reformoknak kötelességszerűen meg kell előzniük a beruházásokat és a fejlesztéseket.

A reformoknak azért kell most elindulniuk, mert a fejlesztések legnagyobb ütemű időszaka 2007-től jön. Ahhoz, hogy egy modern egészségügybe, egy igazságos egészségügybe, egy mindenkit elérő oktatásba, egy igazságos oktatásba érkezzen meg a pénz, most kell nekiállni az alapintézményeket, az alapszabályozást megváltoztatni. Alakítsd át, tedd igazságossá az egészségügyet, a szociális ellátást, a lakhatást, a közlekedést, és később ezt befektetésből erősítsd meg, beruházással tedd ezt versenyképessé! Ez a két dolog logikája!

A reformok pedig úgy kapcsolódnak a rövid távú egyensúlyteremtéshez, hogy az egyensúlyteremtés rövid távon el tudja érni az egyensúlyi pontot, de nem képes azt önmagában fenntartani, mert újra és újra előjönnek a régi reflexek. Ezért a rövid távú egyensúlyteremtést a reformok politikája teszi tartóssá, az átalakuló reformokkal átalakított rendszert pedig versenyképessé a befektetések, beruházások teszik. Így áll össze kiigazítás, reform és beruházás, befektetés politikája. Ez az új Magyarország politikája.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 54 2006.06.26. 3:41  51-57

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen Mérész... (Derültség.) Révész Máriusz kiváló pénzügypolitikus iróniával és gúnnyal teli interpellációját, amellyel lehetőséget teremt arra, hogy ismertessem álláspontunkat a monetáris politika két-három kérdéséről.

Jobbkor talán nem is interpellálhatna, képviselő úr. Az első megjegyzésem az, hogy nem változott a Magyar Köztársaság kormányának azon korábbi álláspontja, mely szerint nincs a köztársaság kormányának árfolyamcélja. Ezzel szemben (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Ócsítani!) van véleménye arról, hogy milyen árfolyam jó a magyar gazdaságnak - ezt a korábbi időszakban nem egy esetben a jegybank elnökével és az önökkel folytatott vitákban sok-sok éven keresztül elmondtuk. És van időnként véleménye arról, hogy a különböző gazdasági-pénzügyi folyamatok várhatóan milyen elmozdulást jelenthetnek a forint árfolyamában.

Magyarország és a magyar kormány ugyanabban érdekelt, hogy a forint árfolyama kiegyensúlyozott legyen és stabil. Abban érdekelt, hogy jól szolgálja a fenntartható növekedés politikáját; hogy segítse az egyensúly helyreállítását; hogy megbízható fogódzkodót jelentsen a gazdasági élet valamennyi szereplője számára.

A magyar kormánynak egy nagyon fontos eszköze van, amellyel befolyásolni képes a monetáris politikát, ez a fontos eszköz a költségvetés-politika. Amely intézkedéseket az elmúlt hetekben a magyar kormány kezdeményezett az idei évre a költségvetés hiányának csökkentése érdekében, a költségvetés kiadási oldalának mintegy 170 milliárd forinttal való mérséklése, ez éppen azt jelenti, hogy a költségvetés, a költségvetési folyamatok ennyivel kevesebb erőt szívnak el a gazdaságtól, nem teremtenek külön keresletet a forintra. Ez azt jelenti, hogy a magyar kormány segíti azt, hogy stabil és erős legyen nemzeti fizetőeszközünk, a forint.

Az ön kérdéséből azt a ki nem mondott, de sejthető véleményt kellett kihalljam, hogy ön is ugyanezt szeretné. Ha ezt szeretné, akkor azt gondolom, hogy a tárgyszerű hang és a tárgyszerű közelítés talán akkor is érdemesebb, és talán akkor is jobb, ha ezt használjuk, hogyha esetleg kevesebb figyelmet hoz, hogyha az irónia helyett, a gúny helyett inkább az elemző, okos, racionális tárgyszerűséget helyezzük a középpontba.

Ebbéli következő interpellációját várva maradok tisztelettel, kérem interpellációm elfogadását.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiból.)

(15.10)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 78 2006.06.26. 4:03  75-81

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Köszönettel veszem, hogy osztozik abban a közös felelősségben, mely szerint az ön megállapítása szerint, ha jól értem, rendbe kell tenni közös dolgainkat, a költségvetést egyensúlyba kell hozni, hiszen az ön állítása szerint Magyarország pénzügyi csődben van, ezért nyilvánvalóan azt javasolja a kormánynak: tegyen lépéseket annak érdekében, hogy ettől az egyébként nem megalapozott állításban leírt helyzettől megóvjuk a magyar gazdaságot.

Az elmúlt héten ellenzéki és kormányzati közös kezdeményezésre vitanapot tartottunk a Házban, arról beszéltünk, hogy mit csináljunk. Ahogyan próbálok én magam visszaemlékezni - már csak azért is, mert képviselő úr folyamatosan arra kér bennünket, hogy nehogy már amnéziában szenvedjünk, szóval, ahogy én próbálok visszaemlékezni erre a vitanapra -, nem nagyon emlékszem, hogy akár akkor, akár most azon túlmenően, hogy folyamatosan azt mondják, hogy hát bizony maguk a felelősek e miatt a helyzet miatt, lett volna bármilyen fajta javaslatuk. Szerintem érdemes legalább egy harmadnyi időt és energiát fordítani az országra - ha már csak Magyarország számít, és talán önnek is emlékeztető ez a választási szlogen -, mint egyszerűen csak azt a vitát folytatni, amelynek egyelőre én se végét, se hosszát nem látom, mert ugyan itt elvitatkozgathatunk egymással, de mit tegyünk, ez a fő kérdés. Mi az, amit Magyarországon közösen meg kell tennünk?

A kormány azt gondolja, hogy amit tenni kell, ami ennek az országnak lendületet és erőt fog adni, az a fejlesztések és a beruházások új Magyarország-politikája. Azért is ezt gondolja, mert amikor végignézte, hogy a járulékcsökkentés politikája mit hozott, akkor azt tapasztalta, hogy 2000-2001-et követően, az ezt követő öt-hat évben ugyan összesen 8 százalékpontos járulékcsökkenés volt Magyarországon, és láss csodát, ebből egyetlenegy fia munkahely nem teremtődött. Azért arról az irányról, amit az ellenzék javasol, hogy járulékcsökkentéssel adjunk lendületet a magyar gazdaságnak, az elmúlt öt-hat évben kiderült, hogy nem járható út.

Van egy másik út: fejlesztésekkel és beruházásokkal ennek az országnak piacot teremteni, a piacon több lehetőséget teremteni hazai kis- és közepes vállalkozásoknak, ezzel bővíteni a foglalkoztatást, ezzel bővíteni természetesen mindazoknak a körét, akik a közteherviselésben részt vesznek, és akik munkájuk eredményeként azt mondhatják, hogy van mire büszkének lenni ebben az országban. Ez szerintem az egyik lehetséges politika. Másikat ma nem látok, azon túlmenően, hogy egyik részről folyamatosan azért ostorozza az ellenzék a kormányt, hogy miért van hiány, másik részről pedig azért ostorozza a kormányt, hogy miért nem tesz valamit ellene; vagy ha azt mondja, hogy tegyen ellene, azt mondja, hogy úgy csökkentsük a hiányt, hogy mondjunk le további állami bevételekről, amiről láttuk az elmúlt öt-hat évben, hogy nem megy.

Ez a vita közöttünk fenn fog maradni, képviselő úr. Egészen nyilvánvalóan két gazdaságpolitikai filozófia áll itt egymással szemben. Ez a kormány arra kapott felhatalmazást, hogy a saját politikáját valósítsa meg, és úgy látom, hogy ez az, ami racionális. Azt meg némileg értetlenkedve figyelem, hogy most olyan hirtelen a jobboldalnak nem a haza sorsa, hanem a külföldi elemzők és a befektetők véleménye lett a legfontosabb. Szerintem hazafias gazdaságpolitikát beruházások, piacok teremtésével, és ezzel egy új Magyarországot, egy fejlődő gazdaságot teremteni - én ezt javaslom.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 96 2006.06.26. 2:04  93-100

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! A kép teljesebb lenne, ha az itt közölt elektronikus levél mellett eljutott volna önhöz egy másik levél is, amely ugyanennek a levélnek egy változata, amelyet pedig a mai minisztériumokban köröznek, azok között is, akik maradni fognak, és azok között is, akiknek már elmondták, hogy meg fog szűnni a munkahelyük.

Én olyan sokat kevés dologért kaptam, mint azon igaztalan állítás miatt önöktől, hogy 2002 és 2006 között növekedett a központi igazgatás létszáma és az arra fordított pénz, és mindig irodabútorokkal és nem tudom, mikkel jöttek, miközben több tíz milliárddal csökkent a központi igazgatásra fordított költségvetési pénzeszköz nagysága. Amit most teszünk, ebben a körben valóban nagyjából kettőezer főről van szó, összességében a 2002-ben örökölt, nagyjából százmilliárdos igazgatási költségvetéshez képest 2008-ra 50-60 milliárdra fog süllyedni az igazgatásra fordított pénz. Gondolom, ön is egyetért ezzel.

Hogy elkerüljük azt a félreértést, hogy van, akit elbocsátunk, van, akit meg felveszünk, és hogyan áll ez: az Államreform Bizottság titkárságán nagyjából 20 fő munkahelyét fogjuk megteremteni. Ezt a 20 főt - miután az igazgatást alakítjuk át - részben belülről, részben kívülről hozzuk. Szerintem ez helyénvaló dolog. Őszintén szólva nem is pontosan értem, hogy mi a baj. Ha azt a képzetet keltené, hogy miközben 2000-et elküldünk, másutt meg felduzzasztjuk, az arányokra hívnám fel a figyelmet. 2000 áll szemben a 20-szal, ami 1 százalék. Az meg normális szerintem, hogy kívülről is meg belülről is folyik a kiválogatás és a jelentkezés. Én ennél sokkal jobbat nem is tudok elképzelni. Szerintem ez abszolút rendben van. De a kérdését köszönöm szépen, így elmondhattam, hogy mi fog történni.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(16.10)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 100 2006.06.26. 1:08  93-100

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Semmiképpen nem szeretnék nagyon egyszerű példákba menni, mert úgy látom, hogy ez a vita így nem vezet sehova. Azt hallom, hogy az önök pártja átépíti a maga hátterét, összevon szervezeteket, összevon csapatokat. Nem ugyanabban a székházban, nem ugyanott vannak. Ha a képviselő úr leteszi az esküt, hogy egyetlenegy új embert sem vettek fel aközben önöknél a Fideszbe, miközben elküldtek jó néhányat (Domokos László: Nálunk nem volt megszorítás!), akkor végiggondolom, igazam van-e abban, hogy egy új csapat építésében a ma meglévők és újak közül is kell válogatni. De szerintem ez a normális dolog. Önök építenek a pártban egy új csapatot, kívülről is hoztak egypár embert, és belülről is továbbvittek egy-kettőt.

Nem is látom be, hogy mi ezzel a probléma. Megújítjuk a közigazgatást. Nyitni kell kifelé, s szerintem ez abszolút rendben van. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 104 2006.06.26. 2:09  101-108

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Az embernek időnként az az érzése, hogy süketek párbeszéde zajlik a Házban. Nem tudom, emlékszik-e a képviselő úr arra, hogy 1998 után melyik kormány adta el a Postabank több száz milliárdos követelését, majd azt a költségvetésből kifizette. Úgy tűnik, hogy azok, akik ma kérdeznek, akkortájt pontosan értették, hogy egy követelés mögött meghúzódó érték nagyon sok körülmény együttes figyelembevételével alakítható ki, mi több, annak idején olyan jól számoltak, hogy az akkor az önök hatásos közreműködésével - ha jól emlékszem - több milliárdba került a költségvetésnek. Azaz - nem belemenve abba, hogy ez helyes volt-e vagy sem, de - legalábbis értették azt a meglehetősen egyszerű üzleti, közgazdasági összefüggést, hogy ha valakinek valakivel szemben követelése van, majd azt éveken keresztül nem tudja beszedni - a kazah esetben az a különleges helyzet van, hogy a kazah állam semmilyen felelősségét nem ismerte el ebben az ügyben, tíz éven keresztül senkinek nem kellett, akárhányszor nekiindultak ennek a dolognak; nálam tavaly itt járt a kazah miniszterelnök, akivel újólag nekifutottunk ennek az ügynek, de még csak meg sem mozdult a történet -, akkor azt mondjuk, immár sokadszor, hogy tessék kiírni, és annak kell odaadni, aki ezt tisztességes versenyben a legmagasabb áron megveszi. (Font Sándor: Ez jól sikerült!)

Nagyon nem tisztességes az, ha a képviselők úgy viselkednek, mintha az ilyen típusú ügyekben kettőig sem tudnának számolni, és úgy gondolják, az a helyes politika, hogy mondjuk el az embereknek, 94 milliárd forintot odaadtak 6 milliárdért. Az a helyzet, hogy semmi helyett sikerült beszedni 6 milliárdot. Ez a tény. Szerintem ez összességében sokkal jobb üzlet, mint arra várni, amire semmiféle esélye nem volt az országnak. De ha van jobb megoldás, meghallgatom a képviselő urat. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 108 2006.06.26. 1:04  101-108

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Az előttem lévő feljegyzésből az derül ki - szeretném hinni, hogy pontosan tájékoztatnak a kollégák -, hogy Soltész képviselő úr az elmúlt időszakban ebben a tárgyban a pénzügyminiszter úrtól öt levelet kapott, tőlem pedig egyet, ami összesen - ha jól számolom - hat. Az volt a kezdeményezés, hogy közvetlenül beszéljék meg, nézzen bele a papírokba és konzultáljon, de ahogy a nekem írt feljegyzés fogalmaz, az elmúlt években írt levelekre ön soha nem válaszolt, a kormányzati szintű tárgyalások elől folyamatosan kitért.

Azaz, ha jól értem, ez a történet nem arra kell önnek, hogy beszéljük meg, jól sáfárkodtunk-e a lehetőséggel, hanem arra, hogy itt kettő plusz egy percben megvívhasson velünk. Képviselő úr, jelentem, ennek az igénynek megfelelt a mostani szereplése, kettő plusz egy percig itt szerepelhetett.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 112 2006.06.26. 2:13  109-116

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Képviselő Úr! A szerződést, miután nem feladatkörömbe tartozik, soha nem láttam; ha írásban megkérdezi tőlem, ezekre a kérdésekre nagyon pontos választ is fogok tudni önnek adni, de ha már tőlem kérdezi, amit most tudok, azt elmondom önnek.

Azt gondoltam volna, hogy azért annak van becsülete Magyarországon, talán éppen az önök pártjai részéről, hogy végre egy világsikert is jelentő ügyben, egy magyar kis- és középvállalkozás hatalmas nagy fejlesztése mögött ott áll a kormány. Mindig azt mondták nekünk, hogy ezt csináljuk. Egy nyílt pályázaton egy olyan kérdésben kapott kutatási-fejlesztési támogatást ez a cég, amellyel a magyar kormány mindig, '95 óta - azért mondom, hogy más kormányok alatt is - ugyanebben a kérdéskörben, általában virológiai ügyekben kapcsolatban állt.

Hogy mi a megállapodás fő lényege: ha jól értem, akkor nagyjából az a megállapodás, hogy azon túl, hogy a társaság Magyarország számára és valamennyi itt lakó számára a világpiaci ár egyhatodán biztosítja, hogy a magyar állampolgárokat be tudjuk oltani - amivel önmagában nagyjából 100 millió dollárt, azaz több mint 20 milliárd forintot lehet megtakarítani -; az a megállapodás, hogy ha az így létrejött új termék értékesítése megtörténik, akkor külpiaci értékesítés esetén a bevétel 10 százaléka a Kutatási és Technológiai Alapot illeti, további 4 százalék pedig szintén kutatás-fejlesztési célokat fog szolgálni egy alapítványban.

Eddig egyébként 300 millió forintot hívott le a társaság, a magántársaság egyéb ügyeibe, kereskedelmi dolgaiba, azt hiszem, hogy nem kért beleszólást a kormány, de nem is látom okát. Pénz a fejlesztésre, és a fejlesztés jövedelméből pedig egy tisztességes, ellenőrzött osztozás - erről szólt ez a megállapodás. Ha írásban felteszi a kérdést, arra talán pontosabban is tudok válaszolni.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
8 116 2006.06.26. 0:31  109-116

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm a képviselő úr megértő megjegyzését. Csak azért élek a viszontválasz lehetőségével, hogy bejelentsem, hogy a mostantól kezdődő azonnali kérdésekre nem áll majd módomban válaszolni, fél öttől teszem az egyéb közfeladataimat. Kérem, vagy fogadják el kollégáim válaszát, vagy a jövő hétig tegyék el azokat a kérdéseket, ha hozzám ragaszkodnak, ígérem, a jövő héten is rendelkezésükre állok.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
11 4 2006.07.03. 20:12  3-20

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Ház! Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Először is, engedjék meg, hogy a köztársaság kormánya nevében meghajtsam a fejemet Horváth Balázs emléke előtt, és kifejezzem részvétemet mindazoknak, akik szerették, tisztelték és becsülték a rendszerváltás utáni első kormány belügyminiszterét, majd képviselőjét.

A kormány azzal a programmal lépett a parlament elé, hogy erős és sikeres Magyarországot kíván szolgálni - erőset és sikereset. Ennek feltételeiként sok mindenről szó esik, de alig-alig említünk akár csak egyetlen szót is vagy egyetlen hosszabb mondatot is arról, hogy erős és sikeres Magyarország nincsen felelősséggel megélt szabadság nélkül, hogyha úgy tetszik: rend nélkül.

Nem szeretnék félreértést okozni: nem a hatalom tekintélyének, hanem a törvény tekintélyének rendjéről beszélek. Nem a hatalom erejének rendjéről, hanem a polgárok szabálykövetésének rendjéről beszélek. Arról, hogy e nélkül a szabálykövető, normatartó élet nélkül nincsen meg az a minősége a hétköznapoknak, amelyet egyébként oly sokszor csodálunk és példaként is állítunk magunk elé, amikor is azt mondjuk, hogy de szeretnénk olyan hétköznapi viszonyokat, amelyek, mondjuk, Svédországban, Németországban vagy egyik-másik vonatkozásban az Egyesült Államokban vannak. Nem lehet nem észrevenni, hogy ez nem egyszerűen csak az anyagi és kulturális javak bőségére utal, hanem arra a rendre, amely rend szabad és felelős polgárok önkéntes normakövetéséből származik.

(13.10)

A hosszú demokratikus lét következménye is ez, hogy mindenki tudja, hogy a haza nem egyszerűen történelemből, nyelvből, kultúrából, házakból, utakból, intézményekből és gazdasági vállalkozásokból áll, hanem abból a közös rendből, amelynek egy részét az írott jog normává szelídíti és abból, amelyről írott jog nélkül is tudjuk, hogy tartanunk kell.

Magyarország fájdalmas adósságok sokaságával rendelkezik a tekintetben, hogy mennyire érezzük magunkénak a szabadság rendjét, a harmadik Magyar Köztársaságot. Van egy kirakat-Magyarország a maga intézményeivel, szabályaival, normáival, amely mutatja magát alig különbözőnek, mint bármely más demokráciák, és van a hátsó udvarok Magyarországa nagyon sok normasértéssel, normakerüléssel, azzal a büszkeséggel is nemritkán, hogy mi tudjuk, hogy meg lehet, meg szabad kerülni ezeket a szabályokat és a normákat. A kirakat-Magyarországot és a hátsó udvarok Magyarországát pedig nagyon-nagyon sok kiskapu köti össze. Magyarország sok minden más mellett a kiskapuk Magyarországa is.

Ki ne hallott volna olyan vállalkozókról, akik, amikor lejár az egy hónapos próbaidő, azt mondják alkalmazottaiknak, hogy hát, le is út, fel is út, a bér megfizetése nélkül azt mondják, hogy holnap nem kell bejönni? Ki ne hallott volna olyan pincérekről, eladókról, akik minden egyes alkalommal megkérdezik az étterembe, a boltba betérőt, hogy tessék mondani, áfás számla kell-e, és ha kell, akkor mire állítsam ki - lényegében majdnem függetlenül attól, hogy mi is volt az adásvétel vagy éppen a szolgáltatás tárgya. Ki ne hallott volna arról, hogy milyen hétköznapi, hogy a munkaszerződéseket annak csak részben valóságos tartalmára kötik? Magyarország a minimálbérből élők országa, legalábbis ami a szerződéseket illeti. Vagy hogy színleljük a szerződések valóságos tartalmát, hogy azért mondunk mást, hogy ne kelljen azt a közös terhet cipelni, hogy rajtunk, a mi tevékenységünk eredményéből épül ez az ország, és hozzá kell járulni a közhöz, mert bizony ebből lehet utána egészségügyet, oktatást fenntartani, utakat építeni. Ki nem hallott azokról, akik, miután éveken keresztül minimálbéren voltak bejelentve, és emellett kaptak még valamennyit, nyilván legtöbbször nem is túl sokat, de közeledve a nyugdíjhoz, jajt kiáltanak, hogy te jó ég, ebből baj lesz, merthogy a nyugdíjat vagy korábban éppen a táppénzt a hivatalosan bejelentett minimálbérhez közeli összeg után fizetik?

A rendet nem egyszerűen az ellenőrzés vagy a kilátásba helyezett büntetés tartja fenn. A rendet csak az a közös meggyőződés tarthatja fenn, hogy a köztársaság, a haza a mi hozzájárulásunkból, tevékeny részvételünkből építkezik, hogy nincsen rajtunk kívül egy másik Magyarország, hogy nincsen kirakat- és hátsó udvar Magyarország - egy Magyarország van! Nem az a Magyarország, amely az ünnepi beszédekben elhangzik, hanem az a Magyarország, amelyet a hétköznapokban mi magunk megteremtünk kisebb-nagyobb kompromisszumokkal.

Mondja nekem mindenki, hogy miniszterelnök úr, ne az adókat emelje, hanem szélesítse az adólapot. Az adóalap-szélesítés arról szól, hogy nem mondjuk azt az építési vállalkozónak, hogy ugyan, nem kell áfás számla, hogy nem mondjuk azt az alkalmazottnak, hogy csak akkor veszlek fel, ha számlát adsz, mert nem vagyok hajlandó alkalmazottként fizetni. Ez arról szól, hogy nem kérdezi meg az eladó vagy a pincér, hogy tetszik-e kérni és miről áfás számlát.

Kialakul-e az a közös norma, hogy csak abból élhet Magyarország, amit mi, polgárai alkalmazottként, munkavállalóként, tulajdonosként, menedzserként, eladóként vagy bármiként hozzáteszünk, beleteszünk, és amilyen szokásokat mi magunk kialakítunk? Ha mindenki csak magára figyel, akkor ki törődik a nemzettel?

Mindabban a vitában, amit az elmúlt hetekben, hónapokban is hallottam, mindig az volt az utolsó érv, hogy de ha részt veszünk a közteherviselésben, ha elvárjuk, hogy abban mindenki részt vegyen, akkor ez egészen biztosan kellemetlenséget, helyenként terhet jelent mindegyikőnknek. Szabadnak lenni felelősséget is jelent, köztársaságot, demokratikus köztársaságot közösen alkotni felelősséget is jelent. Nem arra valók a normák, hogy kitegyük a kirakatba, hogy létezik egy demokratikus Magyarország; arra való, hogy szabályozza a hétköznapjainkat.

Most is hallom, még a fülemben cseng az egyik párt választási kampányban oly sokszor elmondott mondata: csak Magyarország számít. De ha csak Magyarország számít, ha ez igaz, akkor van-e hozzá kellő bátorságunk, hogy átalakítjuk azokat a viszonyokat, amelyek ilyenné teszik Magyarországot? Olyanná, amelyben valóban keveseknek, azoknak, akiknek már lassan nincsen menekvése, mert nem tudnak mást tenni, mint részt venni a közteherviselésből, az ő kötelességükké válik, hogy fenntartsuk az országot. Önzésből nem, nemzeti felelősségből viszont épül Magyarország, de a nemzeti felelősség nem tőlünk független valami. Az nem úgy létezik, hogy valahol van, a nemzeti felelősség az, amit mások gyakorolnak, abban mi nem veszünk részt.

Akkor, amikor azt mondja a kormánykoalíció, hogy itt az ideje változtatni, hogy itt az ideje megmozdítani Magyarországot, abban persze ott van az egyensúlyteremtés sürgető kötelessége, abban ott van nagy intézményeink átfogó reformja az egészségügytől az oktatásig vagy a nyugdíjrendszerig, és ott van annak a különbségnek, a jelentős résznek a ledolgozása, amely ma elválasztja a hétköznapi életviszonyaink tekintetében Nyugat-Európát és Magyarországot, egy építkező, fejlesztő Magyarország ügye, hogy amikor átlépjük a határt Nickelsdorfnál, akkor ne legyen olyan égbekiáltó a különbség. Ehhez fejleszteni és beruházni kell.

Mindeközben - és ez már három dolog - csinálunk egy negyediket, átalakítani az igazgatást. Micsoda konfliktusok tömegét jelenti az, hogy azokkal együtt kell elindítani ezt a programot, akiknek alkalmazási viszonyai, akik körüli igazgatási viszonyok maguk is változnak!

De van egy ötödik, amelyről beszéltem, hogy képesek vagyunk-e megváltoztatni az országban azt a kultúrát, amely azt mondja, hogy a közfelelősség olyan, amit mások gyakorolnak, amit én gyakorlok, az a saját érdekeimnek a közvetlen képviselete. Hogy megértjük-e, hogy a közfelelősség gyakorlása mind a tízmillió közös kötelessége, és nem hagyjuk másokra, hogy nem az a reform, amely a többieknek fáj, de nekem változatlanul meghagyja előjogaimat.

Úgy biztosan nem lehet átalakítani az országot, hogy majd a kormány és a politika csak önmagában változnak, sőt ha lehetne, akkor lehetőség szerint csak a politikusok; sőt ha lehetne még szűkebbre venni, nem lehetne, hogy csak a miniszterelnök úgy egymagában megváltozik (Taps az ellenzéki pártok soraiban.), és mindenki mást mentesít az alól a kötelesség alól, hogy ő is, az ő viszonyaiban is? Vannak, akik így gondolják, hogy elegendő Magyarországon megváltoztatni azt, hogy valami mást csináljon a miniszterelnök. Lehet, lehet! Akik így gondolják, azok nem ugyanazt gondolják Magyarországról, mint én. Azok nem osztoznak abban a közös felelősségben, hogy ami ma Magyarországon nem jól történik, az nem egyszerűen egyik vagy másik politikus hibája, tévedése.

(13.20)

Épp azt mondom, hogy hosszú-hosszú évtizedek alatt kialakult megrögzöttségeink, kultúránk, kialakult intézményi viszonyaink sokasága teszi az országot igazságtalanná; hogy nem merünk ezzel szembemenni, hogy vitáink túlságosan egyszerűek: jó-rossz, kevés-sok, fehér és fekete viszonyában Magyarország nem mozdítható meg. Miközben mindenki azt mondja, hogy muszáj egy jobb országot teremteni, közben sokan hozzáteszik, de úgy, hogy mások csinálják meg ezt a jobb országot. Tudom én, hogy ez nem könnyű. Tudom, hogy egyszerre megpróbálni egyensúlyt teremteni és egyszerre elindítani felsőoktatás, egészségügy, igazgatás reformját, ha ezek összecsúsznak, akkor az emberek sokasága nem képes arra válaszolni, hogy mi ebből a reform, és mi ebből a kiigazítás.

És hogy a reform egyenlő azzal, hogy holnap egyszerűen csak többet kell fizetni? Ugyan, dehogy! (Font Sándor: A szocialista reform.) A reform arról szól, hogy teremtünk egy igazságosabb országot. Nem arról szól egyszerűen a felsőoktatás átalakítása, hogy azt mondja a miniszter, fizessünk tandíjat, hanem arról szól, hogy az nem járja, hogy a fizetős felsőoktatásban ma az alsó középosztály, a nehezebb helyzetben élők gyermekei vannak lényegesen többen, és végül hiába tanul jobban a gyerek, nem tud bekerülni abba a felsőoktatásba, amelyet ingyenesnek mondunk, bár eddig sem volt ingyenes, hogy itt igazságtalanság van; hogy a teljesítményt nem becsüli meg ez a magyar felsőoktatás.

Nem arról szól egyszerűen a reform a közigazgatásban, hogy elküldünk 20 százaléknyi közalkalmazottat vagy köztisztviselőt, hanem arról többek között, hogy egy kórházigazgató, egy tantestületi igazgató teljesítmény szerint különbséget tehessen jobban és kevésbé jól teljesítő kolléga között; hogy azt a világot, amelyben Budapesten megmondják, hogy mi az alkalmazási feltétele egy nővérnek vagy egy tanítónak, ahol nem igazodhat az alkalmazás feltétele a helyi viszonyokhoz, sőt még azt is megmondjuk, hogy egészen pontosan mennyi a bére, miközben más a helyzet egy eldugott bihari faluban, és más a helyzet Győr városában vagy éppen Szegeden. Nem az a reform, hogy 20 százalékkal kevesebbel is meg tudjuk oldani, az csak azt jelenti, hogy takarékosan bánunk a pénzzel, mert nem a mi pénzünk, hanem az, hogy el lehet ismerni végre a teljesítményt. Az a reform, hogy a jobb jobban járhat, és visszaigazolást kap.

Nem arról szól a gázárak kiigazítása, hogy emeljük a gázárat, mert nincs jobb dolga a kormánynak, hanem arról szól, hogy vessünk véget annak a rendszernek, amelyben éppen azok kapják a legkevesebb támogatást ártámogatáson belül, akik egyébként a legkevesebbet fogyasztanak általában azért, mert a legnehezebben élnek, és azok kapják a legtöbbet, akik a legjobban élnek, a legtöbbet fogyasztanak. Itt igazságossági problémák sokasága van. De az ország vagy segít megérteni, hogy a felsőoktatási reform nem tandíjról szól, hanem teljesítményről, versenyről, igazságosságról, hogy a gázár-támogatási rendszer nem egyenlő az évek óta az embereknek sulykolt féligazság vagy hazugság elutasításával, hogy nem lesz gázáremelés, hanem arról szól, hogy csak olyan országot tudunk teremteni, amely országban megméretődik valamennyi teljesítmény, csak olyan országot érdemes teremteni, ahol annak adunk támogatást, aki igazából rászorult, és nem azoknak, akik a legjobban élnek; hogy megérti-e az ország, hogy az egészségügy átalakítása nem egyszerűen a vizitdíjról szól, amiről vitáznunk kell, hanem arról, hogy a jó teljesítményt el lehet ismerni, hogy a teljesítmény elismerése nem a félve, dugva, keveseknek szégyenlősen odanyújtott hálapénz. Arról szól, hogy nem jár kevesebb annak, aki Dél-Békésben születik egy távoli faluban, mert neki épp olyan egészségügyi szolgáltatást kell biztosítani, mint aki a II. kerületben született. Mert nemcsak akkor vagyunk egyenlőek, amikor be kell tenni az egészségügy kasszájába, hanem akkor is egyenlőek vagyunk, amikor ki kell onnan venni, és hogy önmagában ezeket a problémákat nem lehet pénzzel megoldani.

Van-e bátorságunk ehhez hozzányúlni? Vagy azt mondjuk, hogy minden jó, ahogy eddig ment? Ugyan elismerjük, hogy Magyarországon itt az igazságtalanság közöttünk, de nem merünk hozzányúlni ezekhez, mert egyébként rövid távon konfliktusos? Igazuk van. Rövid távon nehéz? Borzasztóan nehéz! Ennél kevesebb változást is borzasztóan nehéz elfogadtatni sokakkal. Mindenki azt mondja, hogy nagyjából jó, ahogy van, csak kapjunk még több pénzt, és akkor rendben leszünk. De ez nem reform, ehhez nem kell politikusnak lenni. Ehhez nem kell vállalni a hazáért, a nemzetért a felelősséget.

Ennél több kell Magyarországnak. Megpróbálni olyanná tenni, amelyben a jók előrébb jutnak, ahol a siker nem szégyenteljes, hanem büszkeség tárgya, ahol a lemaradóknak különleges segítséget adunk, de nem adunk többet azoknak, akik fönt vannak, hanem azoknak adunk többet, akik lent vannak; hogy értjük, hogy mi köt össze bennünket. A hazafiassághoz nem a kinyújtott marok, hanem az összekapaszkodó kezek vezethetnek el. Ha nem értjük, hogy ez a kettő nem ugyanaz, akkor kár erőfeszítést tenni.

Természetesen ismerve azt, hogy mire elég négy év, ismerve azt, hogy mik történtek és mik nem történtek meg az elmúlt kormányzati ciklusokban, az a tempó, amit a kormány diktál, meglehetősen gyors. Egyszerre indít el költségvetési kiigazítást, egyszerre indít el nagy reformokat, egyszerre alakítja át az igazgatást, egyszerre próbálja meg azt képviselni, hogy nem elég a politika világának változni, de fel kell adni régi alkukat, hogy ne legyen dicsőség tárgya, ha celebritások, hírességek azt vágják oda valamelyik bulvárlapnak, hogy én, kérem szépen, akkor sem fizetem be a parkolási díjat, ha tízszer megbüntetnek, mert nem értek vele egyet.

Ha nem tudjuk megváltoztatni azt a kultúrát, hogy van felelősségünk és kötelességünk ebben az országban, ha csak beszélni merünk az igazságosságról, és nem merünk hozzányúlni azokhoz az intézményekhez, amelyek létrehozzák az igazságtalanságot, akkor a felszínén maradunk a problémáknak, és nem fogjuk tudni elmondani gyermekeinknek, hogy mit csináltunk, volt-e bátorságunk megváltoztatni az országot. Ha csak vizitdíj, ha gázáremelés, ha tandíj marad mindebből meg, és azt gondoljuk, hogy ez teremt majd igazságosabb Magyarországot, akkor tévedünk. Ennél többre van szükség.

Hogy egyébként ezt nem tudja a politika csak maga megcsinálni? Ez igaz. Hogy ehhez Magyarország kulturális, tudományos és médiaelitjének széles körű támogatása kell, hogy jobban érthesse mindenki, hogy ennél többről van szó? Ez igaz. Ha azokra emlékszünk, akiknek Magyarországon volt bátorságuk változtatni, volt bátorságuk polgáribb és nem feudális viszonyokat teremteni, akkor azt látjuk, hogy igen, ez küzdelem volt a javából, és nehéz küzdelem. Számomra az a kérdés, hogy ehhez a küzdelemhez, amely nyilván kacskaringós úton vezet, és iszonytató nehézséget is jelent nemegyszer, lehet-e szerezni elég támogatást, vagy maradunk az egymondatos és egyszavas politikák világánál.

Reformkormány lesz ez, olyan, amely végig fog menni ezen az úton akkor is, ha nagyon nehéz lesz. Mert az országnak, annak, hogy előrébb jusson, teljesítményre van szüksége, olyan teljesítményre, ami a jelenlegi rendszerekből nem jön ki. Ahhoz átalakítás kell, bátor, igazságos reformok sorozata, egy jobb országért, Magyarországért - meg gyermekeinkért.

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
11 16 2006.07.03. 7:25  3-20

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Három rövid megjegyzésem lenne. Az első, anélkül, hogy belebonyolódnék a részletekbe, csak jelzem, hogy az egyébként sokra tisztelt Dávid elnök asszony azon fejtegetésével, amely azt állítaná, hogy nincs különbség politikai, magán- vagy éppen üzleti erkölcs között, hosszú, terjengős vita kerekedhetne ebből. Azt tudom önnek mondani, elnök asszony, a legbanálisabb példával élve, és csak egyetlenegy helyen meghúzva a választóvonalat, nem részletezve aztán a vitát - valamikor ezt akár le is folytathatjuk, akár nyilvánosan is -: ahogyan a politikai életben bizonyos szabályok megtartásával nemcsak jogszerű, de erkölcsös is, hogy valakit kizárnak egy pártfrakcióból, egy másik pedig befogadja, úgy a magánéletben nagyon-nagyon el kell azon gondolkodni, hogy van-e olyan eset, amikor valakit ki lehet zárni egy családból. És folytathatnám a példák sokaságát.

Azt szeretném, hogy tanult, okos, művelt emberek közösségében, azzal az elég általános véleménnyel ne induljunk már tovább, hogy valláserkölcs, magánerkölcs, kulturális élet erkölcse. Ahogyan a családban az erős és a gyenge közötti verseny csak nagy korlátokkal vagy még azzal sem megengedhető, az üzleti életben igen. A megjegyzésem elvi. Az a kitétele, amely szerint társadalmi és magánéletünk különböző részeinek erkölcsi tartalma nem különbözik egymástól, azt gondolom, tartalma alapján per definíció nem igaz, még akkor sem, hogyha egyébként politikailag ennek az ellenkezője mellett érvelni látszólag előnyösnek tűnik.

A második megjegyzésem, ami pedig már az utóbbi hetek vitájához kapcsolódik: abban, látom, szép teljesítményt nyújt az ellenzék valamennyi pártja, hogy elmondja a véleményét a Magyar Szocialista Pártról, annak kampányáról, rólam személy szerint és ennek az egésznek az erkölcséről - láthatólag egy kimunkált dolgozat lehetséges darabjai ezek. Mi a véleménye, elnök asszony, az országról, ami előttünk áll? Mit kell csinálni? Mi legyen ezzel vagy azzal? Mert hogy rólam van véleménye az ellenzéknek, köszönöm szépen, az rendjén való - de az ország? Mit csináljunk akkor annak érdekében, hogy a felsőoktatás igazságosabb legyen? Azt, amit Hiller miniszter úr és a kormány javasol, vagy esetleg mást? Mit csináljunk az egészségügy reformjával? Azt-e, amit mi próbálunk - visszamenve Antall József kormányának '92-93-as parlamenti határozati javaslatához, amely egy nagyon tisztességes határozat volt -, vagy úgy gondolják, hogy még töltsük azzal az időnket, hogy elmondják, hogy én egyébként emberként milyen galád vagy - azt nem szokták mondani - jóravaló vagyok.

Én azt gondolom, hogy ha csak Magyarország számít, akkor érdemes lenne lefolytatni azt a vitát, hogy mi is legyen ezzel az országgal, mit csináljunk ezzel, melyikünknek van igaza. Miért van az, hogy sem Görögország, amely kiigazít, sem Portugália, amely kiigazít, sem Németország, amely kiigazít, valahogy nem vevő arra a jobboldali ideára, hogy úgy kell kiigazítani, hogy csökkentünk adókat - hogy, s hogy nem? Ettől még lehet, hogy sem a németeknek, sem a portugáloknak, sem a görögöknek nincsen igaza, meg talán az én kormányomnak sincs igaza. De mi lenne, hogyha erről beszélnénk, értelmesen? Nem pedig arról, hogy milyen a Szocialista Párt, és hogy - egy héttel ezelőtt itt hallottuk, az ellenzék soraiból - hogyan kell jó baloldalinak lenni, tanácsolják nekünk. Köszönjük szépen ezeket a tanácsokat, de az országgal, azzal mi történjen? Hogyan lesz ebből egy igazságos, jobb ország? Hogyan tudunk előrébb jutni?

(13.50)

A harmadik megjegyzésem bizonyos értelemben Kuncze Gábornak szól, aki azt mondja, hogy ezeket a kiskapukat mi csináltuk. Itt is csak rövid megjegyzést teszek. Én nem voltam az elmúlt tizenhat évben a parlament tagja, de nem javasolnám a parlament korábbi tagjainak, hogy magukra vegyék ezt a teljes felelősséget, azt hiszem, itt sokkal rosszabb és bonyolultabb helyzetről van szó. Az a kultúra, ami a miénk, az nem az elmúlt tizenhat év kultúrája, sőt rosszabbat mondok: nem is az azt megelőző negyven-ötven évé.

Magyarországon a feudális viszonyok továbbélése, a személyes függőség, a polgári - a szó eredeti, hagyományos értelmében vett polgári - életnek, az ehhez kötődő kultúrának a rendkívül vékony hagyománya az, ami itt történelmi meghatározottságú.

Itt sokkal többről van szó, mint hogy mi megváltoztatunk három jogszabályt. Ha ez ilyen könnyű lenne! Hiszen a jogszabályok jelentős részét, bárhogy is van, többséggel át lehet írni. Ha ez ilyen könnyű lenne! Azért beszéltem pincérekről, eladókról, hétköznapi emberekről... - van itt közöttünk egy kultúra, a sok évszázadon keresztül idegen hatalom alatt élt, nem szuverén Magyarország kultúrája, a túlélni a mát, a túlélni a jelenleg hatalmon lévőket, a nem együttműködni a hatalommal; és tizenhat év nem volt elegendő megtanulni, hogy ez az ország, lehetnek vitáink, de a miénk.

Ha a normakerülés a közkultúrának a legerősebb része, mert a porta elől el kell dugni, mert a padlássöprők elől el kell dugni, mert mindig valaki elől el kell dugni, ha az országban ott gyökeredzik mélyen ez a kultúra, akkor hiába van tizenhat év demokrácia, nem tanulja meg az ország, hogy egyébként magunktól vesszük el; akkor az a felszólítás, hogy miniszterelnök úr, adóalapot szélesítsen, az arról szól, hogy nem engedjük meg a színlelt szerződéseket, hogy azt mondjuk, be kell fizetni az adót, hogy azt mondjuk, a közteherviselés az a kötelesség, amely a demokratikus polgári politikai jogok kiegyensúlyozója, mert jog és kötelesség kéz a kézben jár. És az a politikai elit, amely csak arról tud beszélni, hogyan még több jogot, és mindig elfelejteni a kötelességet, amely csak arról tud beszélni, hogy mi az, ami a magánérdek, és elfeledkezik, hogyan lesz ebből közös nemzeti érdek, az egyébként olyan bódulatban tartja a nemzetét, amelyből amikor felébredés van, az egy keserű ébredés. Éppen ettől szeretném magunkat megóvni.

Erkölcs és magánviszonyok tekintetében továbbra is állok egyébként rendelkezésükre, de ha lehet, javasolnám, maradjunk annál, hogy elsősorban Magyarország számít.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
11 93 2006.07.03. 0:56  88-97

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Az első kérdésre az a határozott válaszom, hogy nem. (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Színész!)

A második kérdésére pedig meg tudom ismételni, az ön által is említett tudósításban egyébként közölt minisztériumi álláspontot, mely szerint "a minisztérium a közeljövőben megkezdi a teljes minisztériumhoz kötődő informatikai háttérintézmény-rendszer felülvizsgálatát, a hasonló esetek elkerülésére áttekintjük az egyetemekre vonatkozó közbeszerzési szabályokat is". Egyébként pedig az ügyben a Gazdasági Versenyhivatal a szükséges intézkedéseket valóban megtette, és a további intézkedéseket megfontolja. Azt gondolom, hogy ez a helyes magatartás.

Köszönöm. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
11 101 2006.07.03. 2:03  98-103

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Ígéretemhez híven az interpellációk időszakában és így az azonnali kérdések időszakában is részt veszek a vitában, hogy ha a kormányzat egészét érintő kérdések vannak, tudjak válaszolni.

Az interpellációknál könnyű helyzetem van, mert látom előre a beadott kérdéseket. Ma azt láttam, hogy egy-egy szakminiszter feladatába illeszkedő kérdéseket tettek fel interpellációként, át is adtam a válaszolás jogát minisztereknek.

Itt ez a lehetőségem nincsen meg, hiszen csak a címét tudom annak, hogy mit kérdez. Ez a kérdés Persányi miniszter úr tárcájának kompetenciájába tartozik. Bátorítanám, képviselő úr, ismeri ön az igazgatás működését, hogy legközelebb egy ilyen kérdést tegyen fel a miniszter úrnak, nyilván válaszolni fog erre a kérdésre.

Ha általában kérdezi, általában azt tudom mondani, hogy létszámcsökkentés is és szervezeti intézményi átalakítás is van ma a közigazgatásban napirenden. Az előzőnek az okát pontosan látjuk. Nem is emlékszem, hány tucatszor mondták önök nekem az elmúlt időszakban, hogy elképesztően drágán működik az igazgatás. Hát kaptunk mi hideget is, meleget is emiatt az elmúlt években! Most elindultunk annak irányába, hogy ne egyszerűen létszámot csökkentsünk, hanem struktúrát váltsunk. Az ön által említett 10 százalék egyébként lényegesen kevesebb, mint az átlagos huszon-egynéhány, és kevesebb, mint egyes minisztériumokban az 50 - azaz, csak mondom: nem fűnyíróelv volt.

A részletek meg ebben az ügyben természetesen miniszteri kompetenciába tartoznak, már csak azért is, hogy elkerüljem azt a vádat, amit szintén mondani szoktak, hogy a miniszterelnök egyszemélyes politizálást folytat.

Szóval azt tudom mondani önnek őszintén, hogy muszáj megkérdezni a minisztert. Szerintem jövő héten vegye elő újra ezt a kérdést, a miniszter úr rendelkezésre fog állni, és válaszolni fog a kérdésére. (Taps a kormányzó pártok padsoraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
11 125 2006.07.03. 2:04  120-129

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Ha olyan pontos a felvetése, mint amilyen pontosan ön sok-sok ciklus óta képviselőként tudja, hogy az Európai Unióból mennyi pénz jön Magyarországra, akkor azért nagy bajban lehet.

A 12 ezer milliárd, amit ön említ, és a valóság közötti különbséget, ha kipótolná ön vagy a pártja, sokat tudna segíteni Magyarországnak. Jelentős tévedésben van a képviselő úr.

Ami pedig a kérdését illeti, azt őszintén szólva elfogadhatatlannak is gondolom és tisztességtelennek is, hogy ön mindenfajta érdemi tényállítás nélkül valakinek kétségbe vonja az emberi megbízhatóságát, alkalmasságát, törvénytartó és erkölcsös magatartását. Ön arról beszélt, hogy egy gazdasági vállalkozás másokkal való kapcsolatában egyébként önmaga is belebukott. Ha igazak a sajtóhírek, akkor 10 milliárd forintot bukott ezen a szóban forgó gazdasági vállalkozás, és a szállítók közül is nagyon sokan jelentős mennyiségű pénzt veszítettek. Nagyon nagy baj ez, nagy baj azoknak a szállítóknak, iszonyatos tragédia nyilvánvalóan, aki ebben elveszíti a pénzét. De ez önmagában nem elég, Font úr, ahhoz, hogy azt állítsa, hogy valaki hitszegő, csaló, tisztességtelen módon járt el. Ha ön erre tud bármilyen fajta bizonyítékot, gondolom, akkor megtette a szükséges igazságszolgáltatási lépéseket.

Idejönni, belegázolni valakinek a tisztességébe, azt gondolom, ez elfogadhatatlan, azt hiszem, hogy egy önmagát polgárinak nevező politikai erőtől méltatlan és méltánytalan.

Bízom Bajnai Gordonban, és azt gondolom, ha ön ehhez a dologhoz így áll, akkor nem tudom, hogy kinek kell a tisztességével elszámolni.

Köszönöm. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
11 129 2006.07.03. 1:11  120-129

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Érdeklődéssel vártam, hátha a képviselő úr valami kézzelfoghatót Bajnai Gordon szemére vet. Hogy valaki egy külföldön bejegyzett társaság vezérigazgatója, nem tudom, hogy bűn-e; legjobb tudomásom szerint nem az. Azt tudom önnek továbbra is mondani, képviselő úr, tessék értelmes, valóságos, jogszerűtlen magatartásra utaló tényeket állítani. Ha ilyen van, akkor tessék eljárást kezdeményezni, egyébként meg szerintem tiszteljük egymást, ez egy fontos polgári és nemcsak keresztény erény.

Utolsó megjegyzésként, nem erre válaszolva, kérem a következő kérdezőt, aki a "Balatoni szúnyogirtás" címmel szeretne hozzám azonnali kérdést feltenni, érje be az itt ülő miniszter asszonnyal, vagy tegyük el a kérdést a következő hétre, mert fél 5-től szakállamtitkárokat kell kinevezni.

Köszönöm szépen a meghallgatást. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 2 2006.07.10. 18:19  1-16

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Attól tartok, hogy amikor mi konvergenciaprogramról beszélünk, akkor a bennünket hallgató nem politikus sokaság nem pontosan tudja, hogy mi is az, amiről mi éppen tárgyalunk. Egy soha korábban nem használt idegen szóval jellemzünk egy programot, a nagyon tájékozottak legfeljebb azt tudják, hogy Brüsszelben kell valamit csinálni ezzel a programmal.

A konvergencia közeledést jelent. Közeledést, de nemcsak abban az értelemben, ahogyan ezt nagyon sokszor használjuk, hogy közelíteni Magyarország gazdasági mutatóit, számait, teljesítményét az Európai Unió átlagához, ennél sokkal többet jelent, és talán ez a sokkal több az, ami érdemes egy általánosabb politikai konzultációra. Közelíteni a hétköznapi életfeltételeket. Közelíteni Magyarország valóságát ahhoz a sokszor csodálthoz, máskor megálmodotthoz, amely elsősorban a tőlünk sok száz kilométerre nyugatra fekvő országokat jellemzi.

Magyar hazafiak sokasága állította Magyarországnak példaképül mindazt, amit látott Párizsban vagy éppen Londonban. Nem egy történelmi királyunk volt, aki azt képviselte, hogy haza kell hozni a világnak mindazt a tudását, kultúráját, amely mintaként és igazodási pontként szolgálhat. Nem lehet kisebb célja és nem lehet kevésbé nagyra törő vágya egyetlenegy politikai erőnek, az ország vezetését elvállaló sokaságnak, mint azt mondani, hogy nem lemaradni akarunk, még csak nem is felzárkózni, ennél többet szeretnénk. Azt szeretnénk, hogy a legjobbak között legyünk. Nem másodikak vagy harmadikak, hanem ebben, abban vagy amabban, persze nem mindenben, de a legjobbnak lenni. Legjobbnak lenni a régióban egy-két teljesítményünkkel. Legjobbnak lenni Európában valamiben. Legjobbnak lenni a világban, hogy azt mondják, hogy ezek a magyarok, ebben ők a legjobbak. Nem egyszerűen közeledni szeretnénk Európához, hanem egész egyszerűen - magyarázat és jelző nélkül - európaiak szeretnénk lenni a hétköznapokban; a hétköznapi élet biztonságával, nyugalmával, a bennünket körülvevő infrastruktúra fejlettségével, azzal a mély demokratikus meggyőződéssel, hogy igen, belőlünk áll a köztársaság, mi vagyunk a legfőbb államalkotó erő; hogy van önálló véleményünk, ezt a véleményt merjük vállalni; hogy olyan intézményeket hoztunk létre, amelyekben meg lehet őrizni a függetlenségünket, az önállóságunkat, ugyanakkor meg lehet őrizni a kritikai képességünket is. Igen, polgárok akarunk lenni, európai polgárok, egy jobb világot teremteni gyermekeinknek meg magunknak.

Hogy ehhez egy sor dolgot kell tenni? Igen. Át kell alakítani egészségügyünket, oktatásunkat, igazgatásunkat, segíteni kell fejlődni a vidéket? Igen, folytathatnánk a sort, hogy mi mindent kell átalakítani. De van valami, ami mindezek körében talán a legfontosabb: el merjük-e hinni, hogy az ország olyan lesz, amilyenné mi tesszük, és az országban a polgárokat, az embereket nem a kormányok teszik boldoggá, hanem a maguk képessége arra, hogy megvívják a küzdelmüket, és ebben a küzdelemben sikeresek legyenek? A szó legeredetibb és leghagyományosabb értelmében merünk-e demokráciát, egy polgári világot, modern Európát teremteni itthon, Magyarországon? Ez az igazi nagy kérdés. Minden más ehhez képest másodlagos. Nem alamizsnából, nem támogatásból épül fel Magyarország, hanem teljesítményből, hogy verseny és szolidaritás kéz a kézben járnak, hogy nem csak piac és nem csak állam, hanem piac és állam, mi több, leginkább társadalom, felismert együttműködési kényszerrel és versennyel.

Azért mondom mindezt el, mert alig több mint hat hét múlva Brüsszelnek újra be fogunk nyújtani egy programot, a konvergenciaprogramot, a közeledés programját, ha úgy tetszik. Miközben készítjük, csak egyetlenegy pillanatra hadd álljak meg, és hadd idézzem figyelmükbe, hogy nemcsak Magyarország szenved egyébként attól a döntéstől, hogy hogyan is lehet kibékíteni a történelmi elmaradottság és a modernizációs kényszerek között meghúzódó feszültségeket vagy csökkenteni azokat, hogy hogyan lehet kezelni azt a konfliktustömeget, amely Közép-Kelet-Európában az egyre inkább erősödő és magára találó nemzeti öntudat és önérzet, az európai együttműködés és a globális kihívások között van. Ez nem egyszerűen magyar probléma, nem egyszerűen magyar kihívás! Aki látja, hogy mi történik Lengyelországban, ahol egy éve nem sikerül stabil kormányt alakítani; aki érzékeli, hogy mi történt a Cseh Köztársaságban, hogy nem egyszerűen kormányt nem tudnak hetek óta alakítani, többedik nekifutással, még csak a parlament sem tud igazából megalakulni, és nem tud elnököt választani; hogy ugyan Szlovákiában alakul kormány, de ez a kormány szokatlanul heves viták közepette alakult meg, és nem kevés kételyt is okozva sokakban, hogy bizony azok a kormányalkotók vagy azok egyik-másik pártja osztja-e mindenben a közös európai értékeket vagy nem. És még csak három országról beszéltünk ebből a Lengyelországtól, mondjuk, Horvátországig tartó európai folyosóból; arra a Horvátországra utalok, amely évek óta küzd azzal, hogy túljutva a Balkán válságán, bizonyítsa demokratikus és európai elkötelezettségét, hogy tagja lehessen az európai és atlanti integrációknak.

Nem egyszerűen magyar dilemmákról van szó. Nem lehet nem észrevenni itt, a parlamentben ülve, hogy az egész térség azzal szembesül, hogy bonyolultabb és hosszabb az átmenet a '90 előtti sok-sok évtized világából egy modern európai, versenyképes, de mégis szolidáris, nemzeti büszkeségében megerősödött, de mégis nyitott és európai világba.

(13.10)

Ez a dilemma hatja át valamennyi országot, ennek hol politikai bizonytalanság, hol gazdasági útkeresés a folyománya, hol mind a kettő egyszerre.

Magyarországon politikai stabilitás van. Magyarországon a demokratikus intézményrendszer az elmúlt jó tizenhat évben végig képes volt biztosítani, hogy a választások végeredményeként többségbe jutott parlamenti erők kormányozzák az adott négy évet, de nem kétséges, hogy Magyarországon is az elmúlt években nagyon sok kérdés halmozódott fel, hogy hogyan lehet összeegyeztetni az erős, versengő, sikeres Magyarország vágyát az összetartó társadalommal, a nemzeti hitében való megerősödést az európai együttműködés szándékával. Ezek a dilemmák hatják át Magyarországot is.

Amikor a konvergenciaprogramot készítjük, nem egyszerűen számokról szeretnénk számot adni. Ugyan, dehogy! Ennél sokkal többről: arról, hogy Magyarország érti, a választók és politikai képviselőik többsége pontosan tudja, hogy amivel itt szemben állunk, nem egyszerűen egy makrogazdasági kiigazítás, hanem a rendszerváltó Magyarország teherviselő, teherbíró, demokratikus és versenyképes berendezése, birtokbavétele ennek az új rendnek, annak a megérése, hogy a szabadság rendje az, ami kézben tud járni a demokratikus berendezkedéssel, és hogy Magyarország nem mások jóindulatából és jóakaratából, hanem a saját teljesítményéből kíván a legjobbak közé tartozni; hogy a politikai stabilitást a gazdasági stabilitásra, a gazdasági versenyképesség javítására és a társadalmi összetartozás érzésének és intézményének megerősítésére kívánja használni. Erről szól a konvergenciaprogram.

Ez nemcsak a kormány programja. Ha csak a kormányé lenne, akkor alig kellene mást tenni, mint majd bemutatni szeptember 1-jén. A konvergenciaprogram sokak közös akarata és programja kell hogy legyen. A mai napon a Magyar Országgyűlés sok fontos törvényt fog elfogadni, amelyek ki fogják jelölni a következő évek makrogazdasági mozgásterét, és alapvető hatással lesznek arra a folyamatra, amit makrogazdasági értelemben konvergenciának hívunk. Ha az Országgyűlés túl van ezen a döntésen, akkor holnaptól új szakaszába érkezik a konvergenciaprogram elkészítése, amelyet ígéretünkhöz híven augusztus 31-ig befejezünk, és szeptember 1-jén benyújtjuk Brüsszelnek.

Vannak ennek a programnak olyan részei, amelyek messze túlmutatnak a kormány kompetenciáján. Ilyen rész például - csak hogy egy közelebbit mondjak - a pénzügypolitikának, a monetáris politikának a kérdése. A programalkotás folyamatában szorosan együtt kell működni ezért példának okáért a Magyar Nemzeti Bankkal. A Magyar Nemzeti Bankkal a jövő héten konzultációt kezdünk a konvergenciaprogram összeállításáról, arról, hogy milyen módon tudja egymást támogatni költségvetési és pénzügypolitika; hogy milyen módon tudjuk mi így együtt költségvetési és pénzügypolitikával szolgálni a fejlesztések Magyarországát, hogy olyan környezetet teremtsünk, ahol elsősorban mi, magyar emberek képesek legyünk arra, hogy ebben a versenyben a legjobbak között végezzünk; hogyan tudjuk átalakítani környezetünket a kórházaktól iskolákon át a falvakig, városokig, autópályákig vagy éppen a vasútig.

De nem elég csak a jegybankkal konzultálni, konzultálni kell az Országos Érdekegyeztető Tanáccsal. Miután augusztus közepén, a benyújtást megelőzően nagyjából két héttel a konvergenciaprogram első tervezetét nyilvánosságra hozzuk, ezt meg fogjuk küldeni a parlament valamennyi pártjának, és természetesen meg fogjuk küldeni az Országos Érdekegyeztető Tanácsnak. Azért küldjük meg, hogy augusztus 31-ig szót válthassunk róla, beszélhessünk arról, hogy ennek a programnak, amelyben a számok mögött intézkedések sokasága van, hogyan lehet egy országot közös szándékkal jobbá tevő eredménye; hogyan lesz ebből nem egyszerűen a kormány számszaki intézkedéseinek valamilyen fajta elegye, de valóban egy megreformált, teljesítőképes, jobban lakható Magyarország. Ezért augusztus utolsó kettő hetében is folytatni kell azt a munkát, amely ma is zajlik az Országos Érdekegyeztető Tanácsban, merthogy nincs alternatívája a tárgyalásnak és az egyeztetésnek.

Akkor sincs - jut eszembe erről -, ha időnként persze nemcsak a tárgyalóteremben zajlik a vita, hanem vita van utcán, ha vita van tereken, mert sokféleképpen ki lehet fejezni véleményt és ellenvéleményt, de azt gondolom, hogy ezt is és mindegyiket el kell fogadni, és meg kell köszönni. Az a normális, ha sok részérdekből áll össze az országnak a közös érdeke; hogy itt a parlamentben és a kormányban kell keresni azokat a mechanizmusokat, hogy hogyan lesz a részérdekből nemzeti érdek; hogyan lesz a helyiből, a helyi akaratból országos akarat. Tárgyalóteremben, parlamentben, helyenként utcán, még akkor is, ha azt gondolom, hogy a legritkábban az utcán lehet megállapodni, de az utca - egyébként természetes módon - bizonyos formában, fegyelmezett módon meg alkalmas lehet arra, hogy kifejezzen véleményt vagy kifejezzen kritikát. Hallottam ezt a kritikát az elmúlt héten is, hallottam ezt az ellenvetést, kritika és ellenvetés elhallatszik a kormányhoz. Megfontoltuk mindezeket a felvetéseket, és mindezen megfontolások eredményeként is mondjuk újra ma is: nincs más út, mint nagyon gyorsan az egyensúlyi pályához közeledni annak érdekében, hogy azt a legfőbb célt, hogy Magyarország erős ország legyen, amely állja a sarat és képes felvenni a kesztyűt és nem menekül, hanem teljesít, ezt a célt - ezt a célt - tudjuk mindannyian szolgálni.

Szükség van még arra, hogy ebben a programban a lehető legszélesebb tapasztalat és szaktudás is megjelenjen. Szükség van arra, hogy ebben a programban ott legyenek azok a szakmai megfontolások, amelyek természetszerűleg könnyebben vannak meg a kormányzati igazgatáson kívül, mint azon belül. Ezért olyan szakértők és olyan, önmagukban is megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, vezető gazdasági szakértők támogatását kértük, akikkel együttműködésben - beillesztve abba a folyamatba a konvergenciaprogram elkészítését, amely a Nemzeti Bankkal való együttműködéstől az Országos Érdekegyeztető Tanácsban való konzultációig tart - nagyobb lehet a garancia arra, hogy ez a program közös nemzeti programmá tud válni és vonalvezetőjévé a következő évek cselekvésének.

E héten szerdán a kormány egy határozatával létrehozza a konvergenciatanácsot, amelynek tagjai közé Bogsch Eriket, Simor Andrást és Surányi Györgyöt kértem fel, akik ezt a felkérést a mai napon elfogadták. A konvergenciatanács feladata, hogy közreműködjön a program elő- és elkészítésében, hogy miután e programnak később a kormányzati politikában meg kell jelennie, ezért támogassa e program érvényre juttatását költségvetésben és más nagy reformtörekvésekben, és képviselje velünk együtt ezt a programot itthon és külföldön; azt a programot, amely azt mutatja itthon sokaknak és szerte a világban, hogy Magyarország nem dőlöngélni kíván ebben a világban, nem menekülni a sorsa elől, hanem teszi a dolgát, erőssé és sikeressé kívánja tenni nemcsak az országot, hanem valamennyi polgárát, valamennyi családját és valamennyi települését.

(13.20)

Konvergencia, de nem csak a számok világában; közeledés, de nem csak a politikai rendszerben; nemcsak a külsőségekben, hanem egy jobb minőségű európai életben, hogy aztán majd azt mondhassák gyermekeink valamikor pár év múlva, hogy igen, volt bátorságuk nekik ott valamikor a kétezres évek elején megcsinálni, volt bátorságuk végre nem mindig visszafelé nézni, és nem mindig csak sírni azon, hogy mennyire nehéz és helyenként mennyire sebzett volt a magyar történelem. Mert bármennyire az volt, a mi felelősségünk nem az, hogy ezen a megsebzettségen szomorkodjunk, hanem az, hogy a megsebzettségre új megoldásokkal, bátor programokkal hozzunk gyógyírt.

Nem tudjuk a múlt összes sérelmét visszafelé nézve begyógyítani és helyrehozni, de tudunk egy olyan világot teremteni okos és bátor politikával, amely megelőzheti azt, hogy Magyarország újabb történelmi cikcakkokkal találja meg a helyét Európában, hogy Magyarország ne osztozzon a régiók bizonytalanságában, hanem legyen egy biztos pont. Biztos pont nemcsak a politikai stabilitásban, hanem a gazdasági progresszióban, biztos pont a szociális összekapaszkodásban, az egymásért való felelősségvállalásban, a nemzeti együttműködés és összekapaszkodás erejének megteremtésében. Erről szól a konvergenciaprogram.

Ennek a programnak az elkészítése újabb fázisba érkezik a mai napi döntéseket követően holnap. Arra kérem a Magyar Országgyűlést, az Országgyűlés valamennyi pártját, arra kérem innen, az Országgyűlésből a társadalmi és szociális partnereket, a tudományos élet, az üzleti élet, a munkáltatók és munkavállalók szervezeteit, a civil világot, hogy működjünk együtt egy új, egy sikeres Magyarország megalkotásában.

Rajtunk múlik, hogy milyen lesz Magyarország. Mi pedig azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk arra együtt, sok millióval határon belül és sok millióval határon kívül, hogy egy jobb országot teremtsünk - Magyarországért, a köztársaságért, gyermekeinkért.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 16 2006.07.10. 8:44  1-16

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Kellő szerénységgel felhívnám a frakcióvezető úr és a frakcióvezető-helyettes úr figyelmét, hogy lehetőségünk van kérdésekre is válaszolni, interpellációra válaszolni. Én magam is itt ülök az azonnali kérdések órájában. Az ön által előbb feltett kérdésre egyébként az ön párttársának két héttel ezelőtt már válaszoltam.

(13.50)

De ha további kérdéseket kíván intézni, van három olyan parlamenti műfajunk, amely önnek rendelkezésre áll, a frakcióvezető úrnak is: az interpelláció, az azonnali kérdés és a kérdés. Mindegyikre sor kerül ma. Annak van egy világos rendszabálya, logikája: ön kérdez, mi válaszolunk, ön viszontválaszol. A parlamenti vita normális rendje alapján most a napirend előtti vitánál tartunk. (Demeter Ervin: Egy ilyenre válaszolni kell.) Ez nem a kérdés-válasz műfaja. Ön is elmondja, hogy mit gondol a világról, én is. A következőkben pedig majd ön fogja elmondani vagy a frakcióvezető úr napirend előtt, hogy mit tart fontosnak, és nekünk lesz lehetőségünk válaszolni. Hát, csak azért, mert nyilván közös érdek és érték az, hogy a parlamentben úgy folyjék a munka, ahogyan közösen megállapodtunk, hogy hogyan is kell folynia ennek a munkának.

Ami a lényeget illeti, bár lehetőségünk lenne a jövőről beszélni, lehetőségünk lenne megvitatni, hogy mit csináljunk ebben az országban, úgy látom, ez nem eléggé vonzó lehetőség sokak számára, hanem újra és újra minden alkalommal inkább arról szeretnének beszélni, hogy mi történt a múltban - lehet erről is természetesen. Bár csak zárójelben jegyzem meg, ezzel önmagában nem leszünk képesek válaszolni egyetlenegy kihívásra sem. De ha gondolják, akkor vitassuk már meg egypár mondat erejéig.

Nagyjából úgy foglalható össze az előző jó néhány év, mondjuk úgy, kormányzati filozófiája, hogy azt feltételeztük - mondom így többes szám első személyben, nem részletezve a vitát, hogy mikor kezdődött a folyamat; ismerjük, hogy én mit gondolok erről, én meg tudom, hogy önök mit gondolnak erről -, hogy három célt egyszerre lehet teljesíteni: csökkenteni az adókat, növelni az állam szociális szerepvállalását és növelni az állam modernizációs szerepvállalását, beruházni és építkezni - ha úgy tetszik, hogyan lehet kevesebből többet nyújtani az államnak. Ez a kísérlet volt az, ami az előző, szerintem nagyjából öt-hat évet meghatározta.

Az derült ki, hogy a "kevesebből többet" politikája nem folytatható. Kétfajta válaszreakció van erre. Van a kormánykoalíciók válasza, amely azt mondja, hogy muszáj új egyensúlyt teremteni az állam ambíciói, szándékai, szerepvállalása és az állam bevételei között, többet teljesíteni az állam rövid távon csak többől tud. Ez egy vitatható válasz, természetesen az ellenzék vitatja. A "kevesebből többet"-re ez az egyik válasz. A "kevesebbet többet"-re a másik válasz, amely az ellenzék válasza, hogy a még kevesebből még többet adni. Mi ezt vitatjuk. Mi úgy gondoljuk, hogy az a program, amelyet az ellenzék akár a választásokon képviselt, akár most képviselt, lényegében az a mára korlátaiig eljutott kormányzati magatartásnak nem egyszerűen a folytatása, hanem további hibákkal való terhelése, amelyről mára pontosan lehet látni, hogy arrafelé nincsen út.

Továbbra sem értem, magunk között szólva, hogy az ellenzékhez közvetlen kötődő szakértőkön kívül van-e egyetlenegy valaki az országban vagy a világban, aki azt mondaná rövid távon - és rövid távon küzdünk ilyenfajta egyensúlyi gondokkal -, hogy van-e arra út, amit mond az ellenzék, hogy ha nem tudjuk kifizetni a számláinkat, rendben van, akkor tudják, mit csináljunk? Szedjünk be még kevesebb adót, legyen még kevesebb jövedelmünk, és költsünk még többet! Ez az önök filozófiája. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Nem! Nem!) Én ebben nem hiszek, én ezt nem látom, hogy milyen módon lehetne itt Magyarország számára stabilitást, egyensúlyt teremteni.

Azt mondják nekem ismerőseim, kollégáim, hogy az elmúlt napokban, talán éppen tegnap az egyik nagy televíziós csatorna hozott nyilvánosságra egy kutatást, arról természetesen, hogy hogyan gondolkodnak az emberek arról, hogy most egyensúlyt kell teremteni. Ebből nagyjából két dolog derült ki. Az egyik az, hogy az emberek túlnyomó többsége, közel háromnegyede azt mondja, hogy igen, bármelyik kormány került volna most hatalomra, most az a feladat, hogy egyensúlyt kell teremteni, függetlenül attól, hogy örülnek-e ennek az emberek, vagy nem. Gyanítom, hogy miután az egyensúlyteremtés tehervállalást jelent, a túlnyomó többség nyilvánvalóan nem örül ennek, mi több, a legnagyobb ellenzéki párt támogatóinak enyhe többsége is azt mondja, hogy igen, ezt kell csinálni.

Szeretnénk véget vetni annak az öt-hat éves szakasznak, amelyet joggal kritizál az ellenzék is, joggal kritizálnak sokan az országban, amely nem próbált meg világosan fogalmazni arról, hogy hogyan tudjuk az állam szerepét abban, hogy nagyobb legyen a szociális biztonság, szerepét abban, hogy hogyan épüljenek utak, vasutak, hogyan szépüljenek meg városaink és falvaink, összeegyeztetni azzal, hogy mennyi az állam lehetséges bevételszerző képessége. Erről folyik a vita.

Önök egy ilyen időszakban, miközben egyébként kaptunk mi hideget és meleget is önöktől, hogy milyen bajban van a költségvetés, azt hallom, hogy ma éppen egy olyan költségvetési módosító javaslatot nyújtanak be, amely szerint jövedéki adókat csökkentenének. Lehet megpróbálni menni azon az úton tovább és előre, amely sok tekintetben árnyékot vetett az előző öt-hat évre, hogy keressük rövid távon, a lehető legrövidebb távon a választók szimpátiáját, hogy keressük mindig azt, hogyan lehet az adott pillanatban, az adott percben kielégíteni minden választói igényt a sok-sok egyedi, azonnali választói akaratból, amely nyilván arra irányul, hogy kapjon még többet, de kelljen kevesebbet fizetni. Ebből nem áll össze egyszerű összeadással az ország érdeke. Ehhez több kell; ehhez kellő képesség arra, hogy valaki az országot kormányozza, és ha valaki alkotó ellenzék kíván lenni, kellő képesség ahhoz, hogy alkotó módon járuljon ehhez hozzá, ne pedig úgy, hogy gyengítse azt a végre megszerveződő többségi akaratot, hogy ebben az országban bátor reformokkal, bátor intézkedésekkel, bátor fejlesztéspolitikával teremtünk egy jobb országot. Igen, azt hiszem, hogy ez a dolgunk. (Moraj a Fidesz soraiból.)

Ha valamiben hibáztatom önmagunkat, az az, hogy nem volt kellő bátorságunk a korábbi években szembemenni ezzel a fajta politikával, amit önök képviselnek. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Jaj! Jaj! - Derültség a Fidesz soraiban.) Ha valamiben hibáztatom magamat, hogy megpróbáltuk azt a politikát folytatni (Zaj. - Az elnök csenget.), amely Magyarországon 2000-2001-ben letért a fenntartható fejlesztés, fejlődés világáról, és azt gondoltuk, hogy abban van verseny kettőnk között, hogy ki tudja gyorsabban, ki tudja tompítatlanabbul azonnal kielégíteni valamennyi választói igényt, és lássuk be, ennek ez lett a következménye.

Világosak az alternatívák: önök a korábbi politikát folytatják, mi pedig egy másik politikát folytatunk. A választók pedig majd 2010-ben, látva, hogy hova jutott el az ország, eldönthetik, hogy kit támogatnak. Biztos vagyok abban, hogy ha jól tesszük a dolgunkat, márpedig jól fogjuk tenni, 2006 őszén és 2010 tavaszán azt fogják mondani, hogy szociáldemokraták, liberálisok, ez kell Magyarországnak, mert ebből lesz egy erős, versenyképes ország. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Így van! - Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 36 2006.07.10. 4:47  33-36

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselő Úr! Móricka-viccben ön nyilvánvalóan jobb nálam (Szórványos derültség az MSZP soraiban.), annak mesélésének szerepét, ha nem veszi zokon, meghagyom a következőkben is az ön számára.

Ami a dolog lényegét illeti (Szijjártó Péter közbeszólása. - Folyamatos zaj.), ennek a négyéves kormányciklusnak az a legfontosabb feladata, hogy Magyarország annak a történelmi lemaradásnak egy jelentős részét, amelyet az elmúlt évtizedekben - még tágabban: ennél sokkal hosszabb időszak alatt - felhalmozott, ledolgozza. S ha már korábban volt ebben vita, akkor újra mondom: az a fajta hétköznapi Európa, amely abban ölt testet, hogy a magyar nyugdíjasoknak nem nehezebb az élete, mint az osztrák nyugdíjasoknak, hogy a magyar gazdáknak nem nehezebb az élete, mint a bajor gazdáknak (Közbeszólások a Fidesz soraiból: Ajjaj!), ennek a lemaradásnak nagy részét behozzuk. Erről szól, amit csinálnunk kell. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Micsoda?) Természetesen ahhoz, hogy ezt a politikát sikerrel lehessen érvényesíteni, ennek sok feltétele van. Az egyik feltétele az, amiről az elmúlt hetekben sokat beszéltünk: teremteni egy olyan pénzügyi-gazdasági talapzatot, amelyre erős várként lehet felépíteni egy modern Magyarországot. Ez a dolgunk. De azt gondoltam eddig, hogy önök osztoznak ebben, hiszen az elmúlt hónapokban, években nemegyszer kárhoztattak engem, hogy miniszterelnök úr, hát tegyen már valamit, mert egyébként az államháztartással vagy a költségvetéssel gondok lesznek. Most úgy látom, hogy éppen az a baj, ha cselekszünk.

Aztán van még más feladat is. Úgy kell átalakítani viszonyainkat - igen, a felsőoktatástól az egészségügyig, az igazgatástól majd a nyugdíjrendszerig -, hogy egyszerre több feltételt tudjanak teljesíteni. Ezek közül a legfontosabb, hogy igazságosabban osszák szét javainkat, és valóban hatékonyan használják azt a forrást, amelyik minden fillérjében az adófizetőktől származik. A reformok arról szólnak, hogy egy igazságosabb országot teremtsünk, hogy úgy rendezzük be Magyarországot, hogy nem annak jut belőle több, akinek egyébként is több van, hogy ne határozza meg egy életre a sorsát senkinek sem, hogy milyen faluba, milyen családba született. Arról szól, hogy a közfelelősséget és a magánfelelősséget újraosztjuk, hogy a közösség elismeri a teljesítményt és a sikert, és azt mondja, hogy igen, a ti teljesítményetekből áll össze Magyarország, és harmadsorban áll abból, hogy soha korábban nem látott mennyiségű közcélú fejlesztés valósulhat meg a következő években.

Erről szólnak a kormány programjai, erről szól mindaz, amit Új Magyarországnak hívunk. Erről beszéltünk a kampányban, arról beszéltünk, hogyan lehet ezt megteremteni. És igen, továbbra is arról beszélek, hogyan teremtünk egy jobb, élhetőbb, fejlettebb világot Magyarországon, hogyan teremtünk ehhez stabilabb talapzatot, egyébként úgy, mint ahogy nagyon sokan Magyarországon, amikor személyes céljaikat tűzik ki, új lakást vásárolnak vagy építenek, akkor ehhez a szükséges feltételeket megteremtik, mert tudják, hogy érdemes áldozatot hozni annak érdekében, hogy legyen új lakás, vagy hogy a gyerek menjen egyetemre.

Ha már itt tartunk, és ön lépcsőházakban elmondott mondatokkal példálódzik, hadd osszam meg én is önnel egy másik találkozó eredményét. (Felzúdulás a Fidesz soraiban.) Az én nyugdíjasaim meg, akikkel én szoktam találkozni, azt mondják, hogy miniszterelnök úr, mindaz, amit önök képviselnek ebben az országban, mindaz az érzékenység, amellyel közeledtek hozzánk, nyugdíjasokhoz (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Haha!), mindaz, amit az elmúlt időszakban megtettek, és most is, amilyen módon és mértékben védik a mi érdekeinket, az bennünket arra ösztökél, hogy azt mondjuk, hogy inkább tízszer önök, mint egyszer az a párt, amelyik azzal kezdte kormányzását, hogy elvette a mi járandóságunkat. (Taps az MSZP soraiban. - Közbeszólás: Úgy van!) Nekünk olyan kormány kell, amely mer vezetni és mer dönteni; és az az igazság, hogy olyan helyesek voltak ezek a fideszes fiúk valamikor, a kilencvenes évek elején, de mára már nem helyesek, mára már az az igazság, hogy azt sem hiszem el nekik, amit kérdeznek. Nekem ezt mondják a nyugdíjasaim - hát nézze el nekik, hogy ők meg ilyen véleménnyel vannak önökről!

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 91 2006.07.10. 2:02  88-95

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Úr! A magyar felsőoktatásban részt vevő hallgatóknak körülbelül a fele az ingyenesnek mondott állami felsőoktatásban vesz részt, a másik fele pedig költségtérítésben vesz részt. Ráadásul az, hogy ki hova kerül, lényegében független attól, hogy kinek milyen az egyetemi, főiskolai teljesítménye, 18 éves korban a felvételikor ez eldől, és innentől kezdve két, egymástól függetlenül működő rendszer alkotja a felsőoktatást.

Ráadásul azt is látjuk, hogy azok mennek a fizetős felsőoktatásba, akik 18 éves korukig már annyi hátrányt összeszednek, hogy bizony a felvételi nagyon sok esetben nem lesz elegendően jó. Kik ezek a gyerekek? Az alsó középosztálybeli, nehezebb sorban lévő családok gyermekei. Ha összehasonlítjuk a fizetős iskolákban hallgatók családi hátterét az ország legjobb állami egyetemein járó hallgatók családi hátterével, azt látjuk, hogy az egyikben elvétve találunk segédmunkást, a másikban pedig rendkívül sok az alkalmazottnak, szakmunkásnak a gyermeke. Bizony épp a legnehezebb helyzetben lévő gyermekek azok, akik ma fizetnek, nincsen út az állami felsőoktatás felé.

Azt gondoljuk, hogy elsősorban arról szól ez a dolog, hogy összenyitni a két oktatási rendszert, arról szól, hogy a legjobbak számára a mainál még jobb feltétel legyen, arról szól, hogy aki jól tanul, az nemcsak hogy nem rosszul jár, hanem jobban jár, hiszen a tandíj ott marad a felsőoktatási intézménynél, és a hallgatók fele számára abból ösztöndíj lesz, sőt aki szociálisan rászorul, miután az állam ösztöndíjkerete kifejezetten szociális célra jut, aki rászorul, és legjobban tanul, az több tízezer forinttal tud jobban járni, mint ma.

Ez egy olyan oktatási elképzelés, amelyben a teljesítményt honoráljuk, és amelyben figyelembe vesszük a szociális szempontot, a versengő Magyarország versengő felsőoktatását. (Derültség a Fidesz soraiban. - Közbeszólás a Fidesz soraiból: Húzzunk bele! - Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 95 2006.07.10. 1:03  88-95

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Őszintén meghat a képviselő úr állandó nekibuzdulása, hogy mindig az egész magyar ifjúság és fiatalok nevében beszél. Azt gondolnám, hogy e tekintetben némi visszafogottság indokolható lenne.

Nyilván van olyan álláspont, amit ön képvisel, a fiatalok között is van olyan álláspont, és van ettől eltérő álláspont. Például az az álláspont, hogy jól tudjuk, ma Magyarországon a belépőnek a jobb életre, a belépőnek a könnyebb életre az egyik eszköze éppen a felsőoktatásban való részvétel.

(16.10)

Úgy kell átrendezni és újrarendezni a viszonyainkat, amelyekben mindazok, akik a köz támogatásából egy jobb élet lehetőségének kapujához eljutnak, maguk is részt vállalnak, különösen akkor, hogyha ebben az ügyben szociálisan nem indokolt, hogy támogatást kapjanak, vagy a teljesítményünk nem indokolja ezt meg.

Én a teljesítmény pártján vagyok és a szociális támogatás pártján - ilyen felsőoktatást szeretnék, ezért ezt támogatom.

Köszönöm. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 107 2006.07.10. 2:03  104-111

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Önt arról ismerik a kormánypárti padsorokban is, hogy nagyon pontos kérdéseket tesz fel, és jól tájékozódik a kérdései előtt.

Azt kell mondjam, most itt, ebben a konkrét helyzetben, attól tartok, ön egy tévedés áldozata. Tudniillik itt két egymástól nagyon eltérő dologról van szó, ami ráadásul nem is túlságosan bonyolult. Az Informatikai Minisztérium jogutódja a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium, ami a szabályozás, piacfejlesztés, piacfelügyelet szokásos igazgatási, minisztériumi dolgait illeti, egyszer.

Egyébként pedig informatikát ugyanúgy használ a központi államigazgatás, mint ahogy például használ elektromos energiát, mint ahogy a központi igazgatásban dolgozók igénybe vesznek egészségügyi szolgáltatásokat. Attól például, hogy a központi igazgatás vásárol hőenergiát, ettől még nem csorbítja a GKM azon jogát, hogy az energiapolitikát felügyelje. Attól, hogy a központi igazgatásban van gépjárműbeszerzés és -fenntartás, attól még nem vállalta át valamelyik minisztérium a gépipari és autóipari fejlesztés és piacszabályozás dolgait a Gazdasági Minisztériumtól. Attól, hogy a kancellária konyháján lecsót főznek, és ehhez vásárolnak paprikát, ettől még a mezőgazdaság dolgai nem tartoznak a kancelláriához. Azaz attól, hogy vesznek számítógépeket az igazgatás digitalizálása, elektronizálása világához, attól még az informatika szabályozása, felügyelete oda tartozik.

(16.20)

Ez két, egymástól nagyon eltérő kérdés. Az elektronikus közigazgatás mint a közigazgatás egyik eszköze, az természetesen a kancelláriához tartozik, de ennek nincsen köze az Informatikai Minisztérium dolgaihoz.

Kérem válaszom tudomásulvételét.

Köszönöm. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 111 2006.07.10. 1:09  104-111

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Ha Pettkó képviselő úr és az MDF azt szeretné, hogy az informatika kormányzati felügyeleti irányítása egy kézben legyen, akkor kívánalmai ezzel teljesültek. Tudom önt tájékoztatni, hogy ez a döntés született meg, az informatika irányítása, felügyelete egy kézben van a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumnál. De - akkor mondom újra, nekifutok, hátha sikerül elmondanom -: attól még, hogy a parlamentben van üzemorvos, amelyet igénybe lehet venni, sőt talán a Képviselői Irodaházban is van üzemorvos, nem igaz az, hogy a parlament közvetlenül felügyeli az egészségügyet, sőt még csak nem is a képviselők, ha az irodaházban van.

Kérem elfogadni, hogy az igazgatáshoz szükséges informatikai feltételek, mint például a bútorok tulajdonlása, az egy történet, és egy teljesen másik történet ehhez képest, hogy ki felügyeli az informatikát. Ez nem olyan bonyolult, őszintén szólva, csodálkozom azon, hogy ez ilyen zavart okoz az MDF-ben, de szívesen állok az önök rendelkezésére (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) megbeszélni a részleteket is. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 123 2006.07.10. 2:10  120-127

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! A konzervatív politikai hagyománynak talán az egyik legmaradandóbb, értékállóbb része, hogy legyen rend, azaz azokat a normákat, amelyekben hiszünk, amely normákat megalkotunk, tartsuk be. Természetesen időnként ez erőfeszítést igényel, de gondolom én, hogy az ember, a jogalkotó által alkotott rendet az a párt és az a politikai tömörülés, amely egyébként ezt a fajta tekintélyt fontos igazodási elvnek is tekinti, támogatja.

Mi a dolgunk? Az a dolgunk, hogy megpróbáljuk érvényesíteni azokat a szabályokat, amelyeket mi itt közösen hoztunk. Mit jelent ez? Azt, hogy akit munkaszerződéssel foglalkoztatnak tartalmilag, annak formálisan is a munkaszerződéshez kapcsolódó jogi kötelezettségeknek kelljen megfelelni, számon kell kérni, mert ebből épül kórház, ebből van fizetés, ebből épül út. Azt kérik tőlem, hogy miniszterelnök úr, ne az adókat emelje, szedje be inkább. Ön is ezt kéri tőlem. A színlelt szerződés vitája arról szól, hogy annak tekintjük-e ezeket a jogviszonyokat, amelyeket tartalmuk szerint nem engedünk elleplezni.

Az ellenőrzés az állami szférában folyamatos. Ön nyilván tudja, hiszen részt vett ön kormányban, hogy van ennek egy folyamatos ellenőrzési programja, ami pedig a vállalatok világát illeti, ott pedig egy teljes körű nyilvánossága. A mérlegbeszámolókat nyilvánosságra kell hozni, közzé kell tenni, és meg kell tenni a szükséges intézkedéseket. Ezt a kormány teszi, de javasolnám, hogy semmiképpen ne kössük össze a kettőt, mert ez így rossz hangulatú. Nem azért kell az egyiknek, mert a másiknak, mindenkinek meg kell tenni a maga dolgát. Ilyen az ország, rendet kell tartani - tudja, Mikola úr! (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
13 127 2006.07.10. 1:08  120-127

GYURCSÁNY FERENC (MSZP): Két, egymástól teljesen független dologról beszélünk, és kár, hogy a képviselő úr ezeket összemossa, mind a kettő megéri egyébként az értelmes vitát. Egyrészt mindenkinek be kell tartani a normákat, ez független attól, hogy rá tud-e mutatni még erre-arra a világban, hogy ő sem tartja be. Szerintem egy komoly ember azt az érvelést keresi, hogy esetleg mi a baj ezzel az érdekérvényesítéssel. Ezt meg kell csinálni, két éve fel kellett rá készülni, nincsen mese, végre kell hajtani ezeket a jogszabályokat.

Azt a vitát önállóan is meg lehet nyitni, hogy van-e itt elmaradása bármilyen más állami körbe tartozónak. Ha van, velük is el kell járni. Inkább azt igényelje tőlem, hogy mindenkivel egyformán szigorúan járjunk el, istenemre mondom, meg fogjuk tenni; nem úgy, hogy az egyiknek ne, a másiknak meg igen, egyiknek felmentést keresek. Azt ígérhetem önnek, hogy rendet próbálunk tartani a tekintetben, hogy a jogi normák legyenek az irányadóak, és akkor azt hiszem (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), meg tudunk mi ketten is egyezni.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 8 2006.07.17. 5:14  5-8

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Miniszterelnök Úr! Nagy élvezettel hallgattam Boross miniszterelnök úr érvelését akkor is, amikor szerencsém volt hallani nagyjából mindazt, amit most elmondott. Elmondta személyesen is pár héttel ezelőtt, amikor még csak készültünk talán jó néhány, azóta már javasolt döntésünkre. Elmondta mindazt, amit most ebben a hozzászólásában itt, a parlament nyilvánossága előtt is elmondott, azt az aggodalmát, hogy hogyan lehet összeilleszteni egyrészt a nemes nemzeti hagyományok őrzését, azok megóvását azzal az igénnyel, hogy teremtsünk egy jobban működő országot.

(13.20)

Időnként a kevesebb nem több-e? - tette fel a kérdést a miniszterelnök úr, és óvott attól bennünket, hogy nagyon gyorsan az elején, a felsőoktatástól az egészségügyön át a közigazgatásig egyszerre nagyon-nagyon sok változtatást indítsunk el.

Ennek az óvásnak egyik része nyilván abból származik, hogy kellő kormányzati tapasztalattal tudja, hogy mire képes a politikai és az igazgatási elit, mekkora terhelés az, amit rá lehet tenni. A másik része pedig abból a féltésből származik, hogy mondjuk, itt van az ezerévesnek hívott megyerendszer a maga nagyon sok, egyébként olyan hagyományával is, amely megőrzésre érdemes, én meg vitatkoztam vele, hogy nem egynéhány olyan hagyományával, amelyet meg jó lenne megváltoztatni.

Van olyan helyzet, amikor a tempót nem mi diktáljuk, tisztelt Országgyűlés. Évek óta vitatkozunk azon egymással, hogy hogyan lehet összeilleszteni egymásnak ellentétesnek tűnő szempontokat - lásd a költségvetés egyensúlya, mert csak stabil alapzatra lehet építeni erős várat -, hogyan lehet ehhez képest a féltő megjegyzések mellett egy igazságosabb világot, gondoskodóbb államot teremteni, sőt hogyan lehet fejleszteni és beruházni ugyancsak az állam pénzéből, hogyan lesznek ezek itt egymás mellett, és hogyan tudja szolgálni mindezt az országot egy jobban szervezett állam és igazgatás.

Nem akarom eltitkolni, hiszen sokszor elmondtam már itt: az egyensúly dolgában, azt hiszem, az a helyes magatartás, hogy késlekedés nélkül az új kormány az eskütételt követő napon megtette javaslatait az Országos Érdekegyeztető Tanácsnak, és még akkor is ez a helyes magatartás, ha tudom, hogy ha több időt adnánk ezekre a vitákra, akkor talán könnyebb lenne a részleteket is megbeszélni és azokban egyezségre jutni, de éreztem és hallottam azok üzenetét, akik azt mondták, hogy bizony-bizony jövőbeli céljainkat fenyegeti az, ha az egyensúlyt nem állítjuk helyre. A jövőbeni célok pedig a fejlesztés, a beruházás céljai. A jövőbeni célunk pedig nem egy esetben elkerülni a legrosszabbat. Azt a veszélyt, amelyből politikai típusú destabilizációt látunk a régióban; máshol, hála istennek, nem nálunk. Nem egyet és nem kettőt.

Ha szemünkre kell valamit vetni egyensúly dolgában, szerintem az nem a gyorsaság, inkább az ellenkezője: a késlekedés. Ha itt magamra veszek valamilyen kritikát, akkor inkább talán annak az ellenkezője, mint amit az elnök úr szavaiból kihallok, hogy miért ilyen nagy a tempó. Én azt mondom, hogy jobb lett volna sok-sok évvel ezelőtt jobban érteni ezeket a szempontokat, talán akkor nem lett volna szükség erre az egyensúlyteremtésre.

Nagyjából látva azt is, hogy a köztársasági elnök úr ma aláírta ezeket a törvényeket, jól lehet látni, hogy mehetünk egy lépéssel tovább: hozzáigazítani most már nagyobb rendszereinket a mai időszak kívánalmaihoz, illetve beruházással, befektetéssel egy új országot teremteni; városközpontokat, utakat, vasutat építeni.

Négy év látszólag hosszú idő. Amit nem teszünk meg az első egy-másfél évben, azt általában nem szokták tudni megtenni a kormányok. Ezzel együtt figyelmeztető intését és szavát hallva megpróbálom abból mindazt magunk számára levonni, ami hosszú távon az igazodáshoz nagyon fontos egy kormánynak.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 60 2006.07.17. 4:04  57-67

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! Valóban, ahogy ön mondja, talán két héttel ezelőtt válaszoltam már egy azonnali kérdésre. Azóta sokkal többet tudunk erről az ügyről, ha másért nem, mert az egyik hetilap közölte a Versenyhivatal elnökének a hetilaphoz címzett, egyébként a hetilap kérésére született nyilatkozatát, amelyet, gyanítom az interpellációja alapján, ön is elég pontosan ismer, de mintha annak valamennyi részletét nem osztotta volna meg itt velünk.

Én oktalannak látom egymást gyanúba keverni. És legalábbis felvetődik a jóhiszeműség kérdése akkor, amikor nyilvános információk állnak arról rendelkezésre, hogy példának okáért a vizsgálatot követően a Versenyhivatal elnöke az azóta nyilvánosságra került levélben nagyon egyértelműen és világosan azt mondja, hogy mindaz, ami történt - és itt kizárólag az Oktatási Minisztérium eljárásáról beszélek, nem pedig az egyetemek eljárásáról beszélek -, nem sérti a versenytörvénynek sem a betűjét, sem annak szellemét, illetve - most szó szerinti idézet következik -: "A bizonyítási eljárás során nem találtuk annak jelét, hogy a vállalkozások közötti megállapodások létrehozásában az Oktatási Minisztérium úgymond tippadóként szerepet játszott volna." Így áll a helyzet, ezt állapítja meg a Versenyhivatal. (Révész Máriusz közbeszól.) Ahol pedig az egyetemek eljárásában kifogásolnivalót talált, ott az egyetemekkel szemben fellépett, fellépésének érdemi jogkövetkezménye volt.

Ezt követően azt tudom önnek mondani, hogy nem látok okot arra, hogy azon túllépjünk, amit egyébként az Oktatási Minisztérium korábban már nyilatkozott, hogy akként fogja átalakítani a felügyelete alá tartozó intézményi világra vonatkozó közbeszerzési szabályokat, hogy ehhez hasonló és fogható gyanú a későbbiekben még csak fel se merülhessen.

A kérdéseire tehát a következőket tudom válaszolni. Hogy a miniszteri tanácsadó mit is gondol a szavai között, sajnos erről őt kell megkérdezzem. Az az igazság, hogy miniszterelnökként gondolatolvasónak egészen biztosan rossz vagyok. (Révész Máriusz közbeszól.)

(14.40)

A következő kérdésére azt tudom válaszolni, hogy a kérdésében foglalt állítás, hogy tudniillik nagyszabású panama történt volna, ezek szerint nem állja meg a helyét, ezért az embereknek nem az Oktatási Minisztériumról van véleménye, hanem azokról a politikusokról, akik egy pillanatnyi előnyért képesek politikustársaikat besározni. (Közbeszólás a Fidesz soraiból.)

Harmadsorban: "Ön szerint jó helyen van-e Magyar Bálint, aki most 8000 milliárd forint felett rendelkezik?" Magyar Bálint nincsen olyan helyzetben, hogy 8000 milliárd forint fölött rendelkezhetne, ön ezt tudhatná, ha képviselőként egyébként kellő pontossággal tájékozódott volna. Ha arra gondol, hogy helyes-e, hogy Magyar Bálint közreműködik a humán infrastrukturális beruházásokról szóló döntésekben, azt mondom, hogy igen, nagyon jó, hogy Magyar Bálint ebben közreműködik (Révész Máriusz közbeszól.), és felelős módon járhat el.

A negyedik kérdésére újra azt tudom mondani, hogy a felelősöket a Versenyhivatal megtalálta, velük szemben fellépett, bírságot szabott ki, ezért megnyugtathatja a választóit - ez a negyedik kérdésére adott válaszom -: a felelősök nem futottak el, hanem méltó megbírságolásban részesültek.

Kérem válaszom elfogadását. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 76 2006.07.17. 4:25  73-79

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Igazán remek kis olvasónaplót tárt itt elénk Machiavelliből. Köszönjük szépen, megpróbáljuk majd hasznosítani mindazt, amit itt a figyelmünkbe ajánlott, de leginkább talán válaszolnék felhívására, hogy tudniillik beszéljünk egyenesen és őszintén. Azt tettük eddig is, hát folytassuk akkor ezt, képviselő úr! (Felzúdulás, derültség és közbeszólások az ellenzéki pártok soraiban. - Az elnök csenget.)

Nyilvánvalóan mint egy önmagát polgárinak mondó párt képviselője, ön is azt gondolja, hogy Magyarország sikere arra épülhet, ami polgárai tehetségében, szorgalmában van ott. Nyilván ön is úgy gondolja, hogy közös társadalmi-nemzeti életünk középpontjában mindaz a fajta erőfeszítés van, amit tehetségében, hivatásában bízó magyar ember megtesz. Nyilván ön is erre gondol. Én is erre gondolok. Arra gondolok, hogy Magyarország abból lesz majd nagy, amit nagyon sokan, milliók, képesek lesznek itt megtenni, és ebben a feladatban a magyar kormányoknak, a mindenkori magyar kormányoknak az a feladata, hogy lehetőséget teremtsen sokak számára, hogy felemelkedjenek, hogy olyan világot teremtsünk, amelyben megéri dolgozni, és megéri erőfeszítést tenni. (Közbeszólások a Fidesz soraiból: A kérdésre! - Választ! - Az elnök csenget.)

Igen, arról beszéltünk a választási kampányban, amelyről beszélünk ma is, hogy a következő négy év igazi nagy feladata (Közbeszólás a Fidesz soraiból: A kérdésre!), hogy az utolsó száz év egyik legnagyobb fejlesztési lehetőségével Magyarország úgy tudjon élni (Derültség az ellenzéki pártok soraiban.), ahogyan egészen biztosan majd szeretne elszámolni gyerekének, hogy igen, megcsináltuk, megtettük. (Közbeszólások a Fidesz soraiból.)

Az az igazság, hogy mindig arról beszéltem, hogy egy új Magyarországot kell csinálnunk, egy olyan országot, amelyben visszatérünk ahhoz a felelősséghez, amelyet nem tud más viselni, csak mi, amelyben nem próbáljuk meg azt a felelősséget, amely mindőnk felelőssége, külön-külön és együtt elhárítani. Igen, arról az igazságról beszéltem, hogy Magyarország mindig akkor volt nagy, amikor el merte hinni magának, hogy a közös teljesítmény bizony, bizony a megértő, közös erőfeszítéseken múlik. (Derültség, közbeszólások és szórványos taps a Fidesz soraiban. - Az elnök csenget.)

Arról beszéltem ebben a kampányban, hogy akkor lehet egyről a kettőre jutni, ha tehetséggel, szorgalommal megteszi mindenki azt, ami benne van. (Folyamatos zaj. - Az elnök csenget.) Egyenesen és őszintén, ahogyan ön kívánta, bátran (Szórványos taps és derültség az ellenzéki pártok soraiban.), és például akkor jut előre Magyarország, ha politikusaiban van annyi bölcsesség, amelyből sokak számára nemcsak megérthetővé, hanem talán megélhetővé is válik az a minta, amelyben egy önmagát egyébként nyitottnak, modernnek, sikeresnek tekintő országban nem gondolhatja azt egyetlenegy politikai párt sem, talán az öné sem, hogy lehet azzal sikeres, és lehet azzal tekintélyes - mi több, egyszer talán még meg is választhatják - azzal a politikával, amely Magyarországot nem előre, hanem hátra viszi, mert mindaz, amit tesz, mond és képvisel, úgy látom, hogy Magyarországot nem egy emelkedő jövőbe, nem a közös sikerek világába, hanem a csüggedés, a lemondás, a múltba való fordulás sehova nem vezető világába fogja repíteni.

Hát, képviselő úr, ezekről beszéltünk a kampányban, és ennek a politikának a szellemében tesszük ma is a dolgunkat. Örömömre szolgált, hogy Machiavellire hivatkozva újra beszélhettünk erről. Munkájához sok sikert kívánok!

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban. - Közbeszólások a Fidesz soraiból: Bravó! - Bravó! - Hosszan tartó taps a Fidesz és a KDNP soraiban. - Az elnök csenget.)

(15.00)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 82 2006.07.17. 2:04  79-86

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Minden tekintetben osztom azt az általános véleményét, hogy parlagfű ügyében még többet kell annál tenni, mint amit eddig tettünk, és egyébként azt hiszem, hogy nagyjából azon a bázison, amelyet a 2000-ben éppen önök által elfogadott törvény teremtett meg, az helyes törekvés volt: azt mondta, hogy bizony-bizony elsősorban a terület tulajdonosa, a tulajdonos polgár a felelős azért, hogy saját területén ne burjánozzék a mások egészségére ártalmas, egyébként nemcsak vadkender, hanem ezernyi más allergén anyag is. (Derültség, moraj az ellenzéki pártok padsoraiban.)

Aztán amikor azt kérdezi, hogy tettünk-e eleget, arra azt tudom mondani, hogy nyilvánvalóan sokkal-sokkal többet kellene tenni. De az nem kis erőfeszítés, ami éppen 2005-ben kezdődött, és amely erőfeszítésnek eredményeként nagyon sok hatóság együttműködésében tesszük azt meg, hogy mindazok, akik nem teszik meg a tőlük, a tulajdonostól elvárhatót, azok helyett elvégzi a hatóság, és ezt a költséget majd később, adóként tőle beszedik. Ennek eredménye is, hogy tavaly már, 2005-ben 20 százalékkal csökkent a levegőben mért pollenek száma.

Tavaly nagyjából 4 milliárd forintot költöttünk erre a célra. Ebből 1 milliárdot közvetlenül a költségvetésből, a többit pedig különböző nagy állami szervezetek, vonalas létesítményeket fenntartók költségvetéséből. Az idei év is nagyjából hasonló lesz azzal, hogy a tavalyi évnél nagyobb az a közmunkaprogram, amelyet kifejezetten erre a célra indítottunk be. De azt kérdi, hogy kell-e még erőfeszítéseket tenni - kell, nagyon sokat, felelős tulajdonosokkal együttműködve.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 86 2006.07.17. 0:54  79-86

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: De csak azért, merthogy az alelnök úr nem volt kellően méltányos ebben a szóbotlásban, akkor engedje meg, hogy én meg azt mondjam önnek, hogy nézze, szerintem az nem jó, ha minket arra szólít fel, hogy a vadkenderrel szemben ne védekezzünk. (Felzúdulás az ellenzéki pártok padsoraiban.) Az önök párjának igen sok nehézséget fog okozni, ha most azt fogják gondolni, hogy ön felhívta a magyar Országgyűlést arra, hogy ne védekezzünk a kábítószer-termeléssel szemben. (Taps az MSZP padsoraiban.)

Mi több, kifejezetten arra biztatta a kormányt, hogy hagyja bizony békén a vadkendert. Most már sejtem, hogy miért nem tudnak kellő támogatást szerezni az ön pártjában mindazok körében, akiknek fontos a haza sorsa, mert ezek szerint, ha jól értem válaszát - csak olyan komolyan, ahogyan ön engem figyelmeztetett -, ön ezek szerint a vadkender pártján áll. Szerintem vizsgálja felül az álláspontját.

Köszönöm szépen. (Moraj a Fidesz padsoraiban. - Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 90 2006.07.17. 0:38  87-92

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Röviden tudok válaszolni az ön kérdésére. Itt van a kezemben a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszternek az a rendelete, amely talán a jövő héten fog megjelenni - túl vagyunk az egyeztetésen -, amely rendelet éppen arról szól, hogy milyen módon lehet ezeket a támogatásokat kifizetni. A kormány pedig felhatalmazta a minisztert a támogatás mértékének meghirdetésére, összesen 78 milliárd forint összeghatárig.

Kérdését köszönöm, és örülök, hogy ezt itt a parlamentben elmondhattam.

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 96 2006.07.17. 2:08  93-100

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! A ma a világban zajló gazdaságpolitikai viták egyik legizgalmasabbikát hozta ide a parlamentbe. Azt kell önnek mondjam, hogy kétfajta érdeke van valamennyi magyar polgárnak. Az egyik, hogy legyen munkahelye, a másik pedig, hogy olcsón vásárolhasson. Nemcsak mi, magyarok, az egész világ azzal néz szembe, hogy azzal a versennyel, amit a rendkívül olcsó bérű távol-keleti piacok diktálnak bizonyos üzletágakban, nehezen tudunk mit kezdeni. Pontosan tudjuk, hogy vannak a Távol-Keleten olyan országok, ahol a napi munkabér 1 amerikai dollár, a mai árfolyamon számítva 220 forint. Az ezen a munkabéren készült köpenyeket, ingeket, nadrágokat pár száz forintért lehet Budapesten megvásárolni. Természetesen nagyon sokan örülnek ennek. Én Magyarország számára nem látok abban lehetőséget, őszintén szólva, hogy napi 200 forintos bérekkel készülő ruhaneműkkel versengjünk, mert ebből csak teljes elszegényedés van. Én azt a gazdaságpolitikát támogatom inkább, amely ma azt mondja, hogy itt mi nem leszünk versenyképesek, ezzel szemben nem tudjuk magunkat megvédeni. Arról nem is beszélek, hogy európai uniós közös határaink vannak. Talán ön is ismeri, hogy erről szóló WTO-tárgyalás az elmúlt hónapokban nagyon sok volt. Peter Mendelson az a képviselő, aki bennünket képvisel ezeken, egy brit képviselő.

Én inkább amondó vagyok, hogy mi, tudja, miben legyünk jobbak? A magas hozzáadott értékű termelésben, kutatásban, fejlesztésben, biotechnológiában, logisztikában. A magyarok és a mi gyermekeink elsősorban ebből próbáljanak majd megélni, és azt mondom, hogy itt kell jobbaknak lenni, mert ma egy fiatal mérnök - ha beszél nyelvet meg számítógépen tervez - kezdő fizetése 250-300 ezer forint is tud lenni. Ez igen! Ez jövőkép! Dolgozzon-e napi 200 forintért? Szerintem nem, abba az ember csak éhen halhat, és nem is szeretném, ha Magyarországnak ez lenne a jövője. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 100 2006.07.17. 1:11  93-100

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Bár teljesen lehetetlen itt egy-egy percben ezt a dolgot megvitatni, mégis azt kell mondjam, hogy én azzal a világképpel értek egyet, amit az ön pártjának elnök asszonya a konzervatív kiáltványban megfogalmazott. Azzal a világképpel, amely tudomásul veszi, hogy Magyarország bizonyos típusú versenybe nem szabad hogy benevezzen, és Magyarország gazdaságát nyitott körülmények között is olyanná kell tenni, hogy az versenyképes legyen, versenyképes pedig nem abban a könnyűipari szegmensben, ahol ha belefeketedünk, akkor is azt kell mondjam... - az én édesanyám fonónő volt 30 éven keresztül a pápai textilgyárban, tudom, mi az a munka. Azt tudom önöknek mondani, Magyarország számára nincs előre, támogatták az európai uniós csatlakozást, itt nincsenek nemzeti mozgásterek. Az Európai Unióban közösen védjük ebben az ügyben a határainkat, kvótákkal sem nagyon tudunk szabályozni. Lényegében szabad kereskedelem van a világban ebben az ügyben. Ahhoz kell nekünk támogatás, hogy fölzárkózzunk, ne ahhoz, hogy a szegénységet rögzítsük.

Ebben kérek megértést, itt nem tudok rövid, gyógyírt jelentő választ mondani önnek. (Taps az MSZP soraiban.)

(15.20)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 112 2006.07.17. 2:08  109-116

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Képviselő urat tájékoztathatom arról, hogy ezek az elemzések, vizsgálatok folyamatosan készülnek. Arról tudok beszámolni, hogy az önkormányzatok általában az elmúlt években párszor tízmilliárd forint hiányt halmoztak fel az év végéig. Ez az önkormányzatok nagyságrendben 2 ezer milliárdos költségvetéséhez képest 1-2 százalékos deficitnek tekinthető. Az idén pedig azt számoljuk, hogy szokásosan valamennyi negyedik évhez, a választási évhez, ahol az önkormányzati testületek és a polgármesterek is meg kívánják mutatni az ő választóiknak, hogy milyen szépen fejlődik a város és a község, arra számolunk, hogy újra negyedik év van, újra választások vannak, most növekedni fog az önkormányzatok hiánya.

Miből származik ez? Amennyire mi látjuk, soha korábban nem látott mennyiségű beruházásból jelentős mértékben, ezek részben összekapcsolódnak egyébként az európai forrásokkal. Ön is jól ismeri, hogy az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került önkormányzatoknak van egy folyamatos támogatási keretük, erre előlegként az év első három hónapjában lehet bejelentkezni, az idén március eleje volt ez az időpont, ezt nagyon sokan megtették; majd az államháztartási törvény azt mondja, hogy az idén év közepéig kell elbírálni ezeket a pályázatokat. Arról tudom önt tájékoztatni, hogy ezt például az előírt határidőt megelőzően tettük meg, éppen mostanában írta alá az illetékes miniszter előterjesztésére a pénzügyminiszter úr ezeket a pályázati döntéseket. Így egy hónappal korábban, az előleget levonva megkapják az érintett önkormányzatok az első hét hónap összegét.

Csak olyan önkormányzatokat látok magam előtt, amelyek egyről a kettőre akarnak jutni, mint mi a kormányban, vagy mint hétköznapi emberek. És bizony-bizony ehhez nemegyszer hitelt vesznek fel, hála istennek, ma már többet fejlesztésre, mint működésre. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 116 2006.07.17. 1:05  109-116

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Képviselő úr, a Kincstártól kapott tájékoztatás alapján azt tudom önnek mondani, hogy az önkormányzatok költségvetési törvény szerinti szabályszerű finanszírozásában késlekedés nem történik. Azaz ha az önkormányzatnak likviditási problémái vannak, az nem attól van, hogy az egyébként valós járandóságát a Kincstár nem fizeti ki. Ugyanolyan felelősen kell gazdálkodni valamennyi önkormányzatnak, mint ahogy valamennyi vállalatnak és magának a központi költségvetésnek is.

Természetesen ezzel együtt azt az aggodalmát osztom, hogy ha itt valaki nem kezd el fizetni, akkor utána az egy nagyon hosszú sort nyithat meg. Ezért kell felelősen gazdálkodni. Jog és felelősség vagy jog és kötelesség kéz a kézben járnak. Ha valakik, önök éppen tudják, hogy bizony-bizony éppen a központi költségvetésben is azt a rendet próbáljuk még jobban megteremteni, hogy ne legyenek adósságok, vagy kevesebbek legyenek. Ezt a tudást, képességet kell megosztanunk az önkormányzatokkal is.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP-frakció soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 130 2006.07.17. 2:08  127-134

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Mi, biztosítottak az egészségügytől szolgáltatást szeretnénk kapni, ráadásul olyan szolgáltatást szeretnénk kapni, amelynek garantált a minősége, és azt mondjuk, hogy hát bizony nekünk is vannak jogaink, és hogyha valaki azt a szerződéses kötelezettségét, hogy nekünk a biztosítási díjunkért nem megfelelő szolgáltatást nyújt, megszegi, akkor szeretnénk ezért kártérítést kapni. Erről szól a kötelező felelősségbiztosítás bevezetésének rendszere, és úgy gondoljuk, hogy ez helyes.

Azt látjuk, hogy az elmúlt években rendkívül gyorsan növekedett egyébként az ilyen peres eseteknek a száma. Egy 2002-es tanulmány szerint az azt megelőző négy évben majdnem megnégyszereződött, az utolsó megítélt perátlag már meghaladta a hatmillió forintot, ha jól emlékszem itt a számokra, és azt hiszem, hogy jól emlékszem rá.

Na most, az alapkérdés az, hogy képesek vagyunk-e perek helyett nem egy esetben okos, érdemi tárgyalás révén, mediálás segítségével eljutni az egyezségig. Úgy látom, hogy ennek nincsen még meg a kultúrája. Ráadásul, valóban, itt nincsen elegendő szabad verseny a biztosítók világában sem, és elég magasak lettek ezek a biztosítási díjak. Most abban a nagy rendszerben, amely egészségügyi reform éppen arról szól, hogy visszaadni a betegek jogát a méltósághoz, a megrendeléshez való jogát és garanciákat adni, ebben a nagy csomagban készül el az egészségügyi szolgáltatások felügyeletéről szóló önálló törvény, amely többek között erre a részkérdésre is ki fog terjedni, amit ön mond.

Itt sok-sok szakmai vita van természetesen napirenden, az elmúlt években is ezek akadályozták az előrejutást, most is időnként ezzel kell megküzdeni, de úgy látom, a reform keretében túl tudunk most már jutni ezeken a problémákon.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 134 2006.07.17. 0:41  127-134

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Csak jelzem, képviselő úr, hogy a törvényben felhatalmazás van, tehát egy rendeletalkotási jognak a megadása, nem pedig az arra vonatkozó kötelezettség teremtése.

De mindezzel együtt azt tudom önnek mondani, hogy azon törvények sorában és azon ehhez kapcsolódó jogi szabályozás sorában, amellyel találkozni majd lesz lehetőségünk idén ősszel, egészen biztosan fog találkozni a képviselő úr is a kötelező felelősségbiztosítás megkötésének szabályaival kapcsolatos joganyaggal. Kérem addig szíves türelmét.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 144 2006.07.17. 2:07  141-148

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Úr! Van szerencsénk önnel többedszer megvitatni ezt a helyzetet. Szívesen rendelkezésre állok mostantól kezdve minden héten, ha úgy gondolja, hogy ezt vitassuk meg minden egyes alkalommal.

Természetesen a politikai felelősséget minden döntésért a kormány mint politikai testület, illetve a fejlesztéspolitikáért kitüntetett felelősséggel bíró, a Fejlesztési Ügynökség fölötti felügyeletet ellátó kormánybiztos felett teljes körű felelősséggel rendelkező kancelláriaminiszter gyakorolja. Önnek és valamennyi képviselőnek lehetősége van a kancelláriaminisztert interpellálni. Mint ahogyan, mondjuk, egyébként ÁPV Rt. kérdésében, a magyar privatizáció nagy ügyeiben nem az ÁPV Rt. elnökét, hanem a pénzügyminisztert interpellálják, rendőrségi kérdésben nem a rendőrség vezetőjét, hanem korábban a belügyminisztert, most az igazságügyi és rendészeti minisztert interpellálják.

Ráadásul kijelentései azért tűnnek talán bátrabbnak az indokoltnál, mert a kormány éppen az új intézmények létrehozására is tekintettel ügyrendjét, ha jól emlékszem, éppen most szerdán fogja elfogadni. Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el önnek, hogy miután most már én magam is részt vettem két másik kormány munkájában ezt megelőzően, azt tudom mondani, hogy ennek a kormánynak fejlesztési ügyekben messze több garanciákkal ellátott joga lesz testületként, mint bármelyik korábbinak.

Ezért én legalábbis csínján bánnék ezekkel a kijelentésekkel, hogy fantom és hogy nincsen politikai felelősség. Nemcsak hogy van, hanem például emlékezve arra a múlt heti vitára, amely a kormányülésen az Új Magyarország fejlesztési program fő irányairól szólt, azt tudom mondani, soha az elmúlt években ilyen nyílt és ilyen részletekig menő vitát nem folytattunk fejlesztéspolitikai kérdésekben. Azaz nem kevesebb, hanem több joga van a kormánynak, nem kisebb, hanem nagyobb felelősséggel, de remélem, hogy ezt a munkánk majd később bizonyítani is fogja.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
15 148 2006.07.17. 1:00  141-148

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: A parlament valamennyi bizottságának a korábban megszokottakkal egyező módon és a szokásos egyeztetéseket követően rendelkezésére állok természetesen. Amennyiben ezt bárki kezdeményezni fogja, majd természetesen arra válaszolni fogunk.

Ami pedig a megjegyzését illeti: azt kell önnek mondjam, hogy oktalanul és igazságtalanul ön inszinuál, azt az érzést kelti, hogy itt valakik majd el fogják dönteni, hogy ki fog nyerni pályázatokon, ismeretlen politikai szándéktól vezérelve. Ön ebben téved, a kormány arról fog kormányként dönteni, hogy a rendelkezésünkre álló forrásokat milyen célokra, milyen pályázati feltételek mellett, kiknek a számára nyitjuk meg. És biztos lehet benne, hogy én és a kormány tagjai ebben a döntéshozatalban személyesen nem vesznek részt, nem kívánnak, nem a mi dolgunk.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps az MSZP soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
16 2 2006.07.24. 20:12  1-16

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Akik messziről tekintenek Európa ezen térségére, azok mostanában azt mondják, hogy valami kideríthetetlen oknál fogva itt, e jó néhány ország által jellemzett európai térségben minden korábbinál nagyobb a bizonytalanság, minden korábbinál nagyobb a veszélye a politikai, gazdasági destabilizációnak; kormányalakítási vagy éppen -átalakítási nehézségekkel küzd országok sokasága, mások pedig - ebbe a körbe tartozik egyébként Magyarország is - jelentős kihívással néznek szembe a tekintetben, hogy képesek-e gazdaságuk talapzatait kellőképpen megerősíteni.

A hagyományos bal- és jobboldali kategóriákat használó politikai leírások időnként nem használhatók, és most is mintha azt látnánk, hogy nem egyszerűen baloldali vagy jobboldali, esetleg liberális politikai törekvések mentén zajlanak a különböző nemzeti politikai küzdelmek, hanem újra, régről ismét visszaköszönően a nemzeti radikalizmus és a nemzeti progresszió különböző tartalmú, színezetű áramlatai alakítják a különböző nemzetállami politikákat. Nemzeti radikalizmus a maga szándékával: kicsikét dacosan nézni a világra, kicsikét haragudni rá, hogy olyan nehéz volt ennek a térségnek a történelme - tényleg nagyon nehéz volt -; e sértettségből nem egy esetben - nem is titkolva - nemzeti felsőbbrendűséggel kioktatni más nemzeteket, idegenül nézve a világra, ugyanakkor szeretve az állam minden lehetőségét, és nem bízva a társadalmakban, nem bízva a liberális demokrácia parlamenti hagyományaiban, a plurális versengésben, elfordulni a világtól, Európától, elfordulva a versenytől azt gondolni, hogy a bezárkózás a legjobb kiút. Ebből aztán természetesen viták, sértődések vannak, amelyek csak megerősítik az alapvető - egyébként szerintem téves - hitet, hogy radikális nemzeti megoldásokkal lehet Európa ezen térségét felemelni, és a nemzeti vagy regionális elmaradottságból a legfejlettebb sokaság részévé tenni.

Én a nemzeti radikalizmus helyett a nemzeti progresszióban hiszek, abban, hogy összeegyeztethető a haza és a haladás eszménye, összeegyeztethető a nemzeti tradíció, a nemzeti érdek képviselete a nyitott európaisággal, azzal, hogy nincs ok kételkedni abban, hogy a gazdaságban a verseny és a piac, társadalmi kapcsolatainkban pedig az együttműködő, belátó partnerség az, amely az együttműködés fő formája lehet.

Kormányfőként azon az állásponton vagyok, hogy Magyarországnak tartózkodnia kell minden olyan politikától, amely a radikalizmussal a politikai, gazdasági kiszámíthatatlanság felé vezet, tartózkodni kell minden olyan politikától, amely úgy gondolja, hogy a legfejlettebb országok közé való felzárkózáshoz nem a társadalmi és gazdasági versenyképesség növelése, nem a nemzeti tradíciókon nyugvó nyitottság, hanem a bezárkózás vagy annak egyébként jól ismert egyfajta válfaja, a nemzeti, gazdasági vagy szociális populizmus az, ami utat nyit.

Meg kell őrizni Magyarország politikai stabilitását, meg kell őrizni azt a fajta progressziót, amely a magyar politikát az elmúlt tizenöt évben mint fő áram jellemezte, és nem szabad megengedni, hogy egyébként érthető és okos céljainkhoz való eljutás felé ne az a fajta bátor, saját teljesítményünkben hívő büszkeség vezessen bennünket, amely legtöbbször és a történelem során mindig megoldást jelentett, hanem valami ködös, önmagába forduló és önmagáért való, másoktól elforduló nemzetieskedés. Azt látjuk, ha ezt szembe teszik, akkor ugyanúgy sért regionális és nemzeti érdeket. Tanulnunk kell a történelem példájából, hogy Magyarország még egyszer ilyen útra nem tévedhet.

Igen, megőrizni a demokratikus parlamentarizmus valamennyi erényét, ha kell továbbfejleszteni; igen, megőrizni az együttműködés képességét és készségét a szomszédos országokkal; igen, mindeközben ápolni nemzeti, történelmi, kulturális, nyelvi tradícióinkat, segíteni a magyar nemzeti közösséget határon belül és kívül, hogy képviselhesse a maga gondolkodását, értékeit; és igen, erőssé tenni gazdaságunk talapzatát, mert csak erős talapzattal érhetjük el a legvégső célt, legerősebbé tenni az országot a régiós országok versenyében, elérhetővé tenni azt a célt, hogy egyszer majd azt mondják, hogy igen, ezek a magyarok képesek voltak arra, amire sokan nem, nem befelé fordulva, hanem a jövő felé fordulva csináltak egy olyan országot, amely gyorsabban halad, mint mások, amely országban nagyobb az együttműködés és az egyetértés, mint máshol.

Ez a végső cél. Azt is tudom, hogy ennek elérésében most új programokra, új tartalmak megjelölésére van szükség. Azt is tudom, hogy ezen az úton bennünket elsősorban az segíthet, ha képesek vagyunk Magyarország gazdaságát és társadalmát erősebbé tenni.

(13.10)

Sokan azt mondják, hogy minek a változás, hogyha a változások egyébként fájnak. Miniszterelnök úr, miért kezdeményeznek annyi minden változást, hogyha ezek a változások kellemetlenséget okoznak? Én meg azt látom, hogy a hétköznapi életben is nem egy esetben azoknak van igazuk, akik nem ijednek meg attól, hogyha egy gyermeknek oltást kell kapnia, mert tudják, hogy ez lesz az, ami majd megóvja őt később nagyon sok betegségtől, és akkor is el kell viselni ennek a kényelmetlenségét, esetleg rövid ideig tartó fájdalmát, hogyha azzal szemben a gyermek tiltakozik.

Igen, én azokkal a szülőkkel értek egyet, akik azt mondják a gyermekeiknek, hogy akkor is tanulni kell, és meg kell szenvedni nem egy esetben ezekkel a kihívásokkal, hogyha vannak mások, akik a hétköznap vagy hétvégi estéiket szórakozással töltik - be kell, hogy fektess a jövődbe, fiam vagy lányom. És azokkal értek egyet, azokkal a sportolókkal, akik pontosan tudják, hogy az edzés az erőfeszítést kíván, de az erőfeszítés lehet az egyetlen tartós alapja annak, hogy később siker legyen.

Magyarországot nem az erőfeszítésektől féltem, hanem Magyarországot attól féltem, hogy lebeszélik arról, hogy érdemes befektetni a holnapba. Magyarországot nem attól féltem, hogy képes-e megtenni a szükséges változásokat, hanem inkább attól féltem, hogy lebeszéljék arról, hogy ne tegye, mert az kényelmetlen vagy mert az, mint az oltás a gyermeknek, pillanatnyilag talán még fáj is.

Magyarországot ez a kormány mindig arra fogja ösztökélni és biztatni, hogy merjen befektetni, mert a befektetés a hétköznapokban azt jelenti, hogy merünk többet tanulni, hogy merünk változtatni, hogy merünk hozzányúlni az egészségügy rendszeréhez, hogy a politikának van bátorsága magán kezdeni a változások sokaságát, nem csak megrendeli másoktól; azt jelenti, hogy képesek vagyunk okosan dönteni abban a dilemmában, hogy mi az, amit a ma öröméért elfogyasztunk, és mi az, amit a holnap jövedelméért befektetünk.

Ez a kormány sokat tanult az elmúlt öt-hat évből is, és pontosan tudja, hogy ha csak annyi a politikája, hogy mindennap felteszi a kérdést, hogy hogyan szeretnétek ma élni, akkor ez a politika rövid távon népszerűséget is hozhat, de elveszejti a lehetőségét az országnak és a közösségnek, hogy a legjobbak között legyen, hogy fölemelje ezt az országot, és soha többé ne úgy kelljen rágondolni, mint a szegény közép-kelet-európai rokonokra, a magyarokra, hanem arra a népre és arra a nemzetre, amely tehetséggel megvívta a maga küzdelmét, és volt bátorsága se nem a radikalizmus, se nem a szociális, nemzeti populizmus felé fordulni, hanem volt bátorsága előremenni, befektetni, fejleszteni.

Szó nincs arról, hogy ez önmagában a költségvetésről szólna. Ugyan, dehogy, kérem! Akkor, amikor az egészségügy reformjáról beszélünk, nyilván nem kevés vita között, akkor az a legelső kihívás, amivel szembenézünk, hogy miért van az, hogy hat évvel rövidebb ideig élünk, mint az átlagos európai emberek. Van, aki azt mondja, hogy azért, mert kevesebbet költünk rá. Nade hát, akik okosak és bölcsek, mindjárt rávágják, hogy ugyan, dehogy! Hát a hozzánk hasonló fejlettségű, hasonló történelmi, társadalmi fejlettségű Lengyelország, Cseh Köztársaság vagy Szlovákia polgárai - miközben egyébként nálunk kevesebbet költ arányosan összes nemzeti jövedelméből az egészségügyre - tovább élnek.

Miért van az, hogy miközben lényegesen többet költünk ma egészségügyre, mint, mondjuk, negyven évvel ezelőtt - nem nehéz, tehetnénk hozzá, hiszen kétszer olyan gazdagok vagyunk legalább (Derültség az ellenzéki padsorokban.) -, eközben ezer megbetegedett férfiból és nőből lényegében ugyanannyian halnak meg betegség végeredményeként, mint negyven évvel ezelőtt? Miért történik meg, hogy miközben mi nagyjából ugyanannyit fordítunk egészségügyünkre, mint a dánok vagy a spanyolok, eközben azt látjuk, hogy bennünk sokkal nagyobb az elégedetlenség azzal szemben, amit mi a pénzünkért kapunk és a végeredménnyel, hogy kevesebb életet tudunk eltölteni egészségben?

Ez a legfontosabb, hogy itt ez nem egyszerűen pénzről szól, és egyszerűen még csak hálapénzről sem szól, arról a hálapénzről, amelynek összege egyébként ma már 80-100 milliárd forint, és pontosan tudjuk, hogy nagyjából a hálapénz túlnyomó része, közel egésze az egészségügyben dolgozók egynegyedéhez érkezik, a háromnegyede pedig ott marad hálapénz nélkül, kiegészítés nélkül. Jóval mélyebbek, bonyolultabbak ezek a problémák, nem lehet ezt annyival elintézni, hogy az egészségügy nem üzlet, és plakáton meghirdetni, nem lehet ezt annyival elintézni, hogy adjunk több pénzt, és akkor rendben lesz. Láttuk, hogy önmagában csak a pénz, önmagában csak a politikai kampányolás nem oldja meg ezt a kérdést.

Azt nem állítom, hogy szertenézve a világban nem lehet látni ezerfajta megoldást. Dehogynem! Sőt, még azt sem állítom, hogy a legtöbb nemzet nem elégedetlen éppen azzal az egészségügyi rendszerével, ami van. De azt igen, hogy a legtöbb nemzet, amely elégedetlen, az kellően bátor ahhoz, hogy változások sorát kezdeményezve keresi azokat a megoldásokat, amellyel több egészséget, nyugodtabb életet, méltóságteljesebb hétköznapokat tud garantálni polgárainak.

Nem azon van a vita énszerintem, hogy változtatni kell vagy nem kell változtatni, mert ez a vita nem vezet sehova, láttuk az elmúlt tizenhat évben. Azon kell értelmes és okos vitát folytatni, hogy hogyan és miben változtatni. Erről fog szólni a kormány által a következő napokban majd közzéteendő úgynevezett egészségügyi Zöld könyv. Ez összefoglalja mindazokat a gondokat, bajokat, amelyeket mi is érzünk a bőrünkön nem egyszerűen politikusként, hanem az ország hétköznapi polgáraiként, úgy látva, hogy nem kapunk eleget a pénzünkért, megmutatja, hogy hol másutt küszködnek hasonló problémával a világban, mások milyen megoldásokat találtak, és mit gondol a magyar kormány, hogy nagyjából merre kell keresni a megoldást, és azt mondja, hogy beszéljük meg, Magyarország, mert ez nem egyszerűen a kormánynak a dolga - a kormányé is, jelentős felelőssége van a kormánynak.

Nem akar ettől ez a kormány elmenekülni, mi több, azt mondja, hogy álljunk végre neki tizenhat év után, álljunk neki ennek és sok minden másnak. Álljunk neki annak, hogy Magyarország számára új perspektívát fogunk ajánlani! Álljunk neki annak, hogy falvak és városok végre határozott és komoly mondatokban fogalmazhatják meg, hogy miről szól az ő jövőjük!

Ahogyan Miskolc arról beszél, hogy az egyetemmel együttműködve hogyan teremt új, erős alapokat gazdaságának; ahogy Győr városában volt tehetség és bátorság, hogy az önkormányzat saját forrásokból is a saját kezébe vegye a város közlekedésének átalakítását. Hét végén adtak át egy sokmilliárdos, nagy aluljárót, amely kinyit egy egész városrészt, és közben azt látjuk, hogy a Győr városával való együttműködésben az Audi bővíti-bővíti az ipari parkját, hogy idejöjjön. Hogy Szeged városában ne csak beszéljenek arról, hogy lesz itt valami bonyolult nevű biopolisz - már lassan megtanultuk, a szegediek lassan már tudják, hogy mit jelent, mi még nem mindig. De a szegediek pontosan tudják, hogy az egészségipar, a biotechnológia a modern orvoslással, egy új klinikai központtal Szeged városa számára nem egyszerűen a gyógyítás és a gyógyulás lehetőségét, hanem a régióból való kiemelkedés egyik irányát fogja megteremteni. És akkor még nem beszéltünk új hídról és másokról.

Pontosan tudjuk, hogy mit lát Nyíregyháza, mi az ő jövője, és tudjuk, hogy miért dönt úgy a világ egyik háztartásigép-gyártója, hogy azért kellett neki idejönni Nyíregyházára, mert Nyíregyháza az a hely, ahol a távoli fővárosban hozott döntéstől tizenegy hónapon belül itt, Nyíregyházán elkezdődhet a próbagyártás.

(13.20)

Vagy Pécs hogyan találja meg a maga sorsát, a maga jövőjét - a volt bányászváros - Európa kulturális fővárosaként, és tudja, hogy mit kell ehhez neki tenni. És erre azt mondja nekünk valamennyi város és falu vezetése, azt mondják a szombathelyiek, akik a 86-os utat szeretnék, hogy az ausztriai A2-es mellett, itt, a párhuzamos oldalon is kinyíljon végre az a régió, hogy úgy tessék kormányozni az országot, hogy elbírja ezt a terhelést. Úgy tessék kormányozni az országot, hogy a holnap ne menjen rá a ma küzdelmeire.

Ez a kormány azzal kezdte beiktatás után, hogy azt mondta, hogy újra el kell indulni Magyarországnak nagyobb tempóban. Nem fogunk kicsinyes vitákba belesüppedni! (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Nem fogjuk megengedni, hogy a politikai mérce az legyen, hogy mit mond az ellenzék ránk, és azon gondolkodjunk, hogy nekünk erre mit kell válaszolni. Egyetlenegy mérce van: hogyan tehető ez a nemzet naggyá? Hogyan tehetők ezek a városok, ezek a falvak lakhatóbbá, élhetőbbé? Hogyan lesz ott több munkahely? Erről fog szólni. Hogy nem lehet föláldozni a holnapot a máért. Mert ugyanúgy kell viselkedni, mint valamennyi család, amelyik látja, hogy ott van életének nagy lehetőségében, de ehhez sok mindent át kell alakítani.

Ez a kormány nem fél attól, hogy nem önmagáért, nem a máért, nem a ma egyensúlyáért, hanem a holnap lehetőségéért ha kell, akkor hozzányúljon a költségvetéshez, és azt mondja, hogy teremtünk egy stabilabb gazdasági talapzatot, ha kell, akkor átalakítja az egészségügyet, ha kell, akkor kezdeményezi, hogy átalakítjuk az igazgatás teljes rendszerét - és szomorúan látjuk, hogy ebben nem kap kellő támogatást az ellenzéktől, amely korábban a változásról beszélt -, hogy ha kell, akkor éppen ezen a héten nyilvánosságra fogjuk hozni a következő évek átfogó fejlesztési programját, az Új Magyarország nemzeti fejlesztési tervet, hogy lássa meg Magyarország, hogy mi értelme van a küszködésnek, a nekifeszülésnek. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Mert megéri Magyarországért, ezért a fantasztikus országért erőfeszítést tenni. Nem éri meg azért, hogy itt a parlamentben egymással vitatkozzunk. Ugyan, kérem! De azért igen, hogy ez az ország olyan legyen, amit egyébként tehetsége és szorgalma alapján megérdemel. De ha van bennünk elégedetlenség, akkor nem elegendő annyit mondani, hogy kérem, tessék kifizetni helyettünk a számlát. Mi csináljuk az országot jobbá és gazdagabbá, ha van hozzá bátorságunk és tehetségünk, és ez a koalíció, ez a kormány meg fogja ezt tenni.

Mindig meg fogja hallgatni, hogy mit mond az ellenzék. Meg is fogja fontolni. De ha csak annyit mond, hogy ne tegyünk semmit, vagy adjatok még több pénzt, erre azt mondja, hogy ez nem jó megoldás, arra nincs út. Minden értelmes, okos változtatási javaslatot meg fogunk fontolni. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) Mindig hívni fogom az ellenzéket, hogy üljünk le. Így tettünk a választások után. Nem nagyon akart jönni, végül úgy jött, mintha nem is nagyon akart volna ott lenni. (Derültség az ellenzéki padsorokban.) Most is hívjuk, amikor azt mondjuk, hogy alkossuk meg együtt a következő évek konvergenciaprogramját, valamennyi parlamenti párttal tárgyaljunk. Akkor is hívom, ha azt mondja egyik-másik ellenzéki párt, hogy nem jön.

Nem baj! Továbbra is és akkor is hívom, hogy jöjjön, és tárgyaljuk meg. Mert azt gondolom, hogy közös a felelősség még akkor is, ha kormányon vagy ellenzékben eltér a lehetőség. Az eltérő lehetőségekből adódó kötelezettségeket ez a kormány teljesíteni fogja. Olyan programot fog benyújtani, amelyben Magyarország bizonyítja, hogy hiteles és sikeres gazdaságpolitikát művel (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból, köztük: Hiteles?), meg sem kísérli, hogy mindazt, amit az ország érdekében befektetünk és teszünk, azt valahol elszámolási trükkökkel, költségvetésen kívülre helyezve ne vegyük figyelembe, mert Magyarország megtanulta az elmúlt években, hogy csak olyan gazdaságpolitikára építhet sikeres jövőt, amelynek stabil és erős a talapzata. Ezt fogunk építeni. Ellenzékkel vagy az ő segítsége, közreműködése nélkül - az ellenzék fogja eldönteni. Mi ebben nyitottak és együttműködőek fogunk maradni.

Köszönöm szépen mindazoknak, akik az elmúlt hetekben vitával, kritikával, egyetértéssel bátorítottak bennünket, hogy tegyük a dolgunkat, vagy éppen lebeszélni akartak erről-arról. Szentül meg vagyunk győződve, hogy helyes irányba megy az ország, és szentül meg vagyunk győződve arról, hogy ezek a változtatások szükségesek, akkor is, ha ezek egyike-másika kényelmetlen, vagy akkor is, ha ezeknek egyike-másika - mi tagadás - átmenetileg talán fájni is fog. (Közbeszólások az ellenzéki padsorokból.) De tudjuk, hogy Magyarország, a jövőnk, gyermekeink jövője ezeken a változásokon múlik. Egy jobb országért, ezért a tehetséges hazáért és gyermekeinkért tesszük mindezt.

Ebben várjuk, ebben hívjuk Magyarországot. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
16 16 2006.07.24. 12:59  1-16

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Egyetlenegy átalakításnak, javaslatnak, reformnak nem önmagában maga az átalakítás az értelme. Hát persze! Az ad neki értelmet, hogy a végén, még azt sem mondom, hogy azonnal, mondjuk, az egészségügyi rendszer átalakításának végén Magyarországon azt érezhesse sok-sok millió, hogy amit fizetett vagy adófizetőként, vagy járulékfizetőként, azért ő cserébe méltányos, tisztességes ellátást kapott, nem érte őt igazságtalanság, és az egészségügy egész rendszeréből kiderült, hogy róla, a szolgáltatást megkapóról szól minden, az ő érdekeire tekintettel van felépítve az egészségügy, nem pedig valamilyen más ködös célra, és igen, büszke polgárként tud viselkedni ebben a helyzetben is, nem pedig alázatoskodó betegként.

Nagyon összetett és bonyolult, amikor finanszírozási, szerkezeti és egyéb más kérdések sokaságáról beszélünk, amelyekhez való hozzányúlás egyébként konfliktusos, sokfajta érdeket ér, ennek a végén, sok-sok átalakítás végén meglátni, hogy miért szól ez végeredményben valamennyiünkről. Ha igaz az, hogy Magyarországon az emberek nagy sokasága azt mondja, hogy a legfontosabb értékek között az első háromban tudjuk, hogy általában az egészség van ott, aztán a munkahely kérdése, és a harmadikban már többfajta dolog vitatkozik egymással, és azt is tudjuk, hogy az egészségüggyel kapcsolatos elégedettség rendkívül változó, hogy mást ne mondjak, akkor nyilván az a felelős politikus dolga, hogy megpróbálja a működő rendszereket átalakítani. (Közbeszólás a Fidesz soraiból.)

Amit elkezdtünk 2005 nyár elején a száz lépés programjában, a 21 egészségügyi lépést, az egészségügyi reform előszobája volt - mindig ezt mondtuk. Most is ezt mondom. Olyan, egyébként bonyolultnak tűnő technikai kérdésekkel foglalkoztunk, mint az egyéni számlák bevezetése. Kell ez ahhoz, hogy a végén ebből felelős viszonyok jöjjenek létre? Igen, kell. Hogy egyébként ezt senki nem látta, hogy a háttérben mi zajlik? Ez is igaz. Január 1-jétől működnek az egyéni számlák; fontos, elengedhetetlen előfeltétel. Megtehette volna bárki más is az elmúlt 16 évben - mi tettük meg.

Csáky képviselő úr vitatja a számokat. Mondom neki, hogy a 2004. évi OECD-jelentés számait mondtam, amely szerint Magyarországon összesen - nagyjából fejből mondom a számot - száz forintból összesen a köz- és magánköltés, magánkiadás 8,2 százalék, valamennyi visegrádi ország ennél kevesebb. Dánia a mi nagyságrendünk, 8,5 - ha fejből jól mondom. Itt tartunk ma.

Nagyjából annyit költünk az egészségügyünkre ilyen-olyan módon, legálisan meg féllegálisan, mint amennyit Európa velünk összességében összevethető fejlettségű egyéb országai, az elégedetlenségünk meg nagyobb. Ráadásul mi aztán egyszer tényleg kipróbáltuk 2002-ben, hogy csak úgy többet tettünk ebbe a rendszerbe, emlékeznek rá, döntően béremelés formájában. Nem nőtt az elégedettség. Az természetes, hogy egy rövid ideig orvosok, nővérek elégedettebbek voltak, meg is érdemelték a pénzt - erről aztán végképp szó nincsen, nehogy valaki félreértse. De azt jól látjuk, hogy ebből önmagában jobb egészségügy nincs. Eddig én, őszintén szólva, csak azt hallottam, időnként gúnyos, időnként cinikus szavakkal, hogy miért nem jó mindaz, amerre keressük az utat, nem az a Zöld könyv, képviselő úr, hála istennek, magam sem vállalnám azt Zöld könyvként. Az a Zöld könyvről egyébként tartott valamelyik prezentációnak valamelyik változata, amit ön lát. A Zöld könyvet, az egészségügy átalakításával kapcsolatos dilemmákat és javaslatokat a kormány reményeim szerint az e heti ülését követően fogja nyilvánosságra hozni.

Azt kell önnek mondjam, nemcsak az egészségügyben, hanem a közigazgatás egészének átalakításában, ahol elkezdtük már a kormány megalakítása előtt a konzultációt az ellenzékkel, nagyon nyögvenyelősen ment előre a dolog, mert fontosabb volt, hogy hány tudósító van a konzultáción, mint hogy miről tárgyalunk, aztán mihelyst a parlamentig sikerült elhozni a javaslatokat, valóban csak egyetlenegy válasz volt a közigazgatás átalakítására, hogy nem, nem, nem és nem. Ez nem egyszerűen pénzkérdés így sem, még akkor sem, ha a közigazgatás átalakításával nagyjából százmilliárd forintot lehetne megtakarítani. Százmilliárdot, az nagyon sok pénz! Az minden egyes magyar családra évente tízezer forint, egy négytagú átlagos családra az negyvenezer forint, amit meg lehetne takarítani ezzel. De ennél fontosabb, mert nem pénzről beszélek, hogy azt érezzék emberek, hogy róluk szól a közigazgatás, hogy valóságos szolgáltatást kapnak, hogy nem egyszerűen ügyeket intéznek, hanem a gondjaikat, bajaikat oldják meg ebben. Erre a magyar ellenzék igazából hezitálás nélkül azt mondta, hogy nem.

Folytatódik tovább a felsőoktatás átalakítása. Az ősz folyamán a miniszter úr javaslatok sokaságát fogja elénk terjeszteni annak érdekében, hogy a magyar felsőoktatás korszerűbb és versenyképes tudást nyújtó legyen. Amikor a múlt héten a HÖOK-kal tárgyaltunk tandíj dolgában, nem tudtunk egyről a kettőre jutni, de egyvalami kiderült: a felsőoktatás finanszírozási, intézményi rendszere tekintetében a hallgatók sokkal radikálisabb álláspontot is el tudnának fogadni, mint amennyit nem egy esetben mi itt a parlamentben megfogalmazunk. Igen, azokkal fogjuk keresni a szövetséget a felsőoktatásban és máshol is, akik azt keresik, hogy hogyan lehet úgy átalakítani a viszonyainkat, hogy ebből egy jobban működő, hatékonyabban működő felsőoktatás vagy egészségügy jöjjön létre.

(14.00)

Mit kell akkor tennünk, ha az igazgatás átalakításához nem adnak segítséget? Talán egy mai újságban olvasom, hogy három falu hogyan fog össze, hogy külön-külön egyébként már a működésképtelenség határára jutott iskolájuk helyett csinálnak ők közösen, nem központi akaratra egy korszerű iskolát, sőt éppen hat tantermet is építenek. Igen, ez a kormány azt fogja segíteni, és azokat fogja segíteni a közigazgatásban és a közszolgáltatások széles körében, akik együttműködnek, és azt mondják, hogy az én váram az én házam helyett van egy fontosabb parancs: versenyképes tudást, méltó, korszerű szolgáltatást adni az embereknek, és ehhez kell igazítani a 2000-es évek elején az intézményeinket, mindenfajta intézményt, ha kell. Közben persze nem fogom feledni sohasem Boross Péter miniszterelnök úr intelmeit, hogy a tempót gondoljuk meg tízszer, hogy mennyit lehet változtatni, mennyit nem. De az nem kérdés, hogy akár az egészségügyben, akár a közigazgatás egy sor területén, akár a felsőoktatásban változtatni kell.

De menjünk tovább! Év végéig a kormány javaslatot fog letenni, számot vetve azzal, hogy a következő évtized első harmadának végére a jelenlegi magyar nyugdíjrendszer finanszírozhatatlan lesz. Nem tudjuk, ki fogja akkor kormányozni az országot. Nyilván az ellenzék azt szeretné, ha ő. Mi azért fogunk megtenni sokat, hogy mi folytathassuk a kormányzást. De mindegy, hogy melyikünk teszi, azt tudhatjuk, hogy ha nem teszünk semmit, aki hét év múlva kormányoz, annak nagyon komoly kihívással kell szembenézni, mert változtatás nélkül a mai nyugdíjrendszer a nyugdíjasok széles körének növekvő színvonalú, javuló ellátását és biztonságát nem tudja garantálni.

Mikor jár el helyesen a kormány? Azt hiszem, akkor, ha már most előretekintve megfogalmazza, hogy merre kell keresni a megoldást. Ebben is párbeszédet fogunk kezdeményezni, természetesen akkor, ha mi már a javaslatainkat nagyjából megtettük, mi tudjuk, hogy mit szeretnénk, és azt mondjuk, hogy képviselő urak, hölgyek, azt mondjuk, hogy Országos Érdekegyeztető Tanács, azt mondjuk, hogy Idősügyi Tanács vagy Gazdasági és Szociális Tanács, ezt javasoljuk. Ti mit javasoltok? Nektek mi van a tarsolyotokban? Mit lehet tenni? El lehet utasítani azt is, hát persze, bármit el lehet utasítani - de az országnak mennie kell előre!

A közigazgatás átalakítása - akkor feles törvényekkel folytatjuk tovább -, a felsőoktatás átalakítása - hiszen pontosan tudjuk, hogy önmagában a tandíj nem reform, csak egy eleme a szükséges átalakításnak, de ezzel azért kellett sietni, mert ha most nem döntünk, akkor 2008 szeptemberében nem léphet életbe -, a nyugdíjrendszer átalakításának programja, amely nagyon fontos, és természetesen mostantól kezdődik az egészségügyi reform: ez négy nagy terület. Ahhoz, hogy ehhez stabil talapzat legyen, kell a konvergenciaprogram.

Nehezen igazodom ki Hargitai János szavain, aki egyik oldalról azt teszi szóvá, hogy korábban őszerinte velük nem konzultáltak a konvergenciaprogram összeállításakor, most pedig - ha jól értem, bár nem tudom - a Kereszténydemokrata Néppárt is elutasítja az ötpárti tárgyalást; de eddig az elmúlt másfél hónapban mindig ugyanazt válaszolta minden kérdésre, mint a Fidesz, ezért talán nem járok messze a valóságtól, ha legalábbis kételkedem abban, hogy mi fog ebben az ügyben történni. Az a jó, ha tudunk tárgyalni! Ha meg úgy gondolják, hogy nem kell tárgyalni, nem szabad tárgyalni, akkor összességében oktalannak és indokolatlannak látom kritikáját, hogy korábban volt-e tárgyalás. Tekintheti úgy is megjegyzésemet, hogy úgy gondolom, konvergenciaügyekben is, általános, átfogó költségvetési kérdésekben is és nagy reformok kérdésében is csak olyan országot tudok elképzelni, ahol érdemi tárgyalás van, olyat, amelyben kormány és ellenzéke, kormány és társadalmi partnerek keresik a megoldást. Én is ezt fogom keresni. Ez már az ötödik ügy.

És ehhez képest van az egy jottányit sem változott szándéka ennek a kormánynak és a kormány mögött álló pártoknak, hogy az Új Magyarország nemzeti fejlesztési programmal már egy megváltozott struktúra fejlesztéséhez tegyen hozzá, egy élhetőbb, egy fejlettebb országot teremtsen. Igen, ezt fogjuk tenni.

Én az elmúlt időszakban az ország fejlesztésére vonatkozó, átfogó javaslatot csak a kormánypártoktól láttam. Látok hadakozást, hogy nem tetszik az intézményrendszer egyik-másik eleme, nem teszik az intézményrendszerben vezető szereppel megbízott egyik vagy másik személy. Ilyet is látok. De hogy mit szeretne az ellenzék Magyarországnak ajánlani a következő hét-nyolc évre, falvaknak, városoknak, mezőgazdaságnak, vidékfejlesztésnek, egyes ágazatoknak, egészségügynek, ilyet nem láttam. Énvelem mindig arról akarnak vitatkozni, hogy szerintük jó-e a fejlesztés intézményrendszere. Én azt ajánlom - és ezt a programot a következő héten szintén nyilvánosságra hozzuk -, hogy vitatkozzunk azon, hogy mi legyen abban bent.

Azt is látom, hogy az ellenzék igazából a múltról meg rólunk szeretne beszélni. Az az igazság, hogy ezt valóban elég dőreségnek gondolom. Én a jövőről és Magyarországról szeretnék beszélni, mert azt gondolom, hogy ez a kormány dolga: Magyarországról, a köztársaságról egy jobb világért.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban. - Közbeszólások az ellenzéki pártok soraiból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
18 6 2006.10.06. 37:26  5-35

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök, a napirendi pont előadója: Tisztelt Házelnök Asszony! Mélyen tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Békét és nyugalmat szeretnék; békét és nyugalmat, mert erre van szüksége az országnak. A békének ára van. Világos, egyszerű kérdésekre őszinte válaszokat kell adni, és eszerint kell cselekedni - ez az ár.

Gyurcsány vagy Orbán? - sokan így teszik fel a kérdést. Pedig a kérdés nem ez; ez legfeljebb a következmény. A következménye annak, hogy miként látja a magyar parlament a jelenlegi helyzetet, annak okát és a lehetséges megoldást.

(11.40)

Vágjunk a közepébe! Nem kevesen azt állítják, hogy a probléma az maga a miniszterelnök; a miniszterelnök, esetleg kormányával együtt vagy a kormányzó pártok együttesen. Azért, merthogy - mondják - becsapták a választókat. A vádlók bizonyítéka egy, a nagyobbik parlamenti kormányzó párt előtt elmondott beszéd; a szembesítés, helyenként az indulat, a szenvedély beszéde Magyarországról meg rólunk.

Hazudtam vagy sem? Csalárd módon szereztük-e meg a kormányzati felhatalmazást vagy sem? Van-e ok és kell-e bocsánatot kérni? Ezekre a kérdésekre kell - mások mellett, talán elsősorban - válaszolni.

Kezdjük a legutolsó kérdéssel: kell-e bocsánatot kérni? Igen, kell. Hogy miért? Azért, mert halogattuk a szembenézést egy tarthatatlan politikával; azért, mert téves hitben ringattuk magunkat is, talán a választókat is, hogy a gondok maguktól megoldódnak; merthogy mindig találtunk okot, hogy ne válaszoljunk kellő eréllyel és kellő bátorsággal a kihívásokra. Igen, kell bocsánatot kérni, merthogy a politikai érdek, a szociális szükség és a gazdasági lehetőségek között túlságosan sokszor nem találtuk meg, nemcsak a politika, hanem az ország egésze számára is elfogadható egyensúlyt. Mert megengedtük, hogy elhiggyék, sőt időnként talán mi magunk is elhittük, hogy a politika felülírhatja a gazdaság törvényeit, vagy hogy a szociális igényeket kielégíteni csak politikai akarat kérdése.

Igen, talán kell bocsánatot kérni, mert hagytuk, hogy fennmaradjon az a látszat, sőt nemegyszer mi magunk tartottuk fenn azt a látszatot, hogy nagyobb teljesítmény nélkül is lehet nagyobb, magasabb jövedelemre szert tenni; hogy nem mondtuk ki, hogy amit riválisaink tettek 2001-től, mi pedig 2002 után, az felborítja az egyensúlyt, és előbb-utóbb nem lesz tartható ez a politika. Igen, e tekintetben kerültük a szembenézést, bátortalanok voltunk, és megpróbáltuk megkerülni a legegyenesebb, legegyszerűbb válaszokat. Ha valamiért kell bocsánatot kérni, akkor ezért: bocsánat!

És amikor azt mondtam - abban a bizonyos őszödi beszédben -, büszke vagyok arra, hogy végre megtettük, akkor arra a fajta szembesítésre voltam büszke, amely szembesítés persze nem állja ki a nyilvánosság próbáját úgy, ahogyan ott, nem a nyilvánosságnak szánt módon elhangzott. Igazuk van, arra nem lehetek büszke, hogy ezt nyilvánosan nem mertem megtenni vagy kerültem a szembesítést; hogy bátorságom csak ahhoz volt - legalábbis akkor -, hogy abban a körben, amelyhez politikailag leginkább tartozom, hogy abban a körben, amely a parlamentben vállalja, hogy a kormányt támogatva segíti annak politikájának az érvényesülését, abban, legalább abban megpróbáltam a szembesítést, hogy így nem mehet tovább, hogy változni és változtatni kell.

Ez akkor is igaz, hogy ha miközben nem beszéltem erről nyilvánosan - és ezt okkal a szememre vethetik -, a kiigazítás, az egyensúlyteremtés elkezdésével, ami miatt támadtak bennünket, vagy éppen a reformok elindításával a cselekvésben, a cselekvés által megtörtént a szembenézés. Az kétségtelen, hogy a hitelességhez nem elég tenni, hanem ahhoz talán előbb beszélni kellett volna, és talán nem pont így, és nem pont itt.

Van-e saját felelősségem? Igen, van, hiszen én vezettem az előző kormányt, azt a kormányt, amelyért én viseltem a fő felelősséget. Tehát enyém a fő felelősség, hogy amikor megérett az elhatározás, hogy változtatni kell, akkor ezt a döntésemet csak azok között mertem egyértelműen érvényesíteni, akiktől, mi tagadás, politikai értelemben nem volt tartanivalóm. Nem volt hozzá bátorságom, hogy elmondjam a választók szemébe is, hogy mindaz, amit csináltam, mindaz, amit csináltunk, és mindaz, amit nagyon-nagyon sokan Magyarországon az elmúlt években tettek és hittek, az helyenként öncsalásra, helyenként bátortalanságra épült.

Van ok tehát szemrehányást tenni a miniszterelnöknek, és van ok felszólítani arra, hogy beszéljen egyértelműen, ha pedig korábban nem tette, akkor kérjen bocsánatot. Van ok arra, hogy ne keverje össze saját felelősségét másokéval akkor sem, ha egyébként nyilvánvaló, hogy mindaz, amiről beszélünk, az bár személyes felelősséget is tartalmaz, talán nem vitathatóan túl is mutat azon. A hazugság abban a bizonyos beszédben tehát a szembenézés halogatása, a bátortalanság kifejezése, a kényszerítő erő alkalmazása, a kényszerítő erő szavai és mondatai, hogy nézzünk szembe, hogy ne halogassuk tovább, hogy menjünk együtt; hogy ne halogassuk tovább a reformokat, és lássuk be, hogy amit az elmúlt években tettünk, az sok esetben annak megmagyarázása, hogy miért nem kellenek ezek a reformok, vagy miért nem lehetségesek. Igen, erről szólnak azok a szavak, erről beszélek akkor, amikor azt mondom, hogy nem tettünk semmit.

Van még valami, amiért bocsánatot kell kérni: a nyers és indulatos fogalmazásért. Nyers volt, mert szenvedélyes volt, s a szenvedélyből egyoldalúság következett. És hát kétségtelen: az a hamis illúzió vezette, hogy a magaméi, a mieink között talán még ez a durva, miniszterelnökhöz egyébként nem méltó szó is megengedhető; hogy az indulat, a szenvedély az fölment. Nem mentett föl, és nem ment föl. Indokolt hát azoktól, akiket ez a fajta nyers stílus, ez a fajta durvaság bánt, bocsánatot kérni. Bocsánat! (Taps a kormánypártok soraiban.)

(11.50)

De hadd menjek még tovább! Az őszödi beszédnek van még egy következménye: az tudniillik, hogy lehetőséget teremtett az ellenzéknek az alkotmányos rendet támadó, veszélyes forgatókönyvet építeni. Ezért meg okom van kifejezni sajnálatomat; sajnálatomat Magyarország demokratikus többségének, mert a beszéd akarva-akaratlanul ürügyet szolgál a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendje elleni ellenzéki támadáshoz. Sajnálom. Ürügy lett a beszéd egy olyan hatalmi küzdelemben, amely túlmutat azon, hogy ki a miniszterelnök; amely túlmutat azon, hogy ki hogyan képzeli az egyensúlyt; amely a fékevesztett, demokratikus meggyőződésből nem fakadható hatalmi vágyból ered. Sajnálom, hogy a beszéd ürügyül szolgálhat egy ilyen hatalmi forgatókönyvhöz.

Ugyanakkor határozottan vissza kell utasítanom azt a vádat, hogy az első Gyurcsány-kormány adatokat hamisított, tudatosan félrevezette vagy becsapta az embereket. Az őszödi beszéd ilyen értelmezése maga a hazugság, a beszéd manipulálása, elferdítése, jelentésének rosszhiszemű megváltoztatása. Ez ügyben nem nekem, hanem azoknak kell bocsánatot kérni, akik ezt saját - egyébként úgy látom, semmiképpen nem nemes - politikai, hatalmi céljaikra használják. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Az elmúlt hetekben Magyarországon sok helyütt, közte a Parlament előtt is tüntetések zajlanak. Sokan sokféle politikai indíttatásból sokfajta indítványt és javaslatot téve tüntetnek itt a Parlament előtt, köztük olyanok is, akik a nagyobbik kormánypárt (Sic!) választási szövetségesei, a tüntetőket támogatja a nagyobbik kormánypárt (Sic!) választott tisztségviselője, parlamenti képviselője. Nem lehet egyszerűen azzal elintézni tehát mindazt, ami ott történik és elhangzik, hogy a politikai szélsőség randalírozik. Talán ez is része a folyamatoknak, de ennél többről van szó. A Parlament előtt új alkotmányt, új rendszerváltást követelnek, van, aki a királysággal kacérkodik.

Beszéljünk akkor világosan! Nincs szükség új rendszerváltásra. A harmadik Magyar Köztársaság szabadabb, igazságosabb, jobb világ, mint elődje volt. Igaz, bizonyos tekintetben nehezebb is, küzdelmesebb és nagyon sokszor magányosabb. Megszűnt a bezártságra épített védettség, piac van, verseny, sok tekintetben általuk is keletkeztetett igazságtalanság és a folyamatos változás bizonytalansága. Ez mind a szabadság ára? - kérdezhetik. Azt tudom mondani, hogy nagyobbrészt igen, talán korlátozható e tizenöt éves, tizenhat éves új magyar rend sokfajta igazságtalanságának hatása. De igen, a változás, az ahhoz való alkalmazkodás, a verseny mind-mind ára ennek a szabadságnak; annak a szabadságnak, amely nélkül Magyarország kevesebb lenne.

De itt nem egyszerűen csak piacról meg versenyről van szó; szó van nyilván a politikai rendszerről is. A demokratikus politikai rendszer, annak keretei jól működnek - de valami elromlott. S hadd mondjam itt önök előtt, kormánypárti és ellenzéki képviselők előtt, hogy ha elromlott, akkor nem magától romlott el, hanem mi, politikusok, a közélet szereplői rontottuk el. Nyilván más és más a felelősség aránya egyik vagy másik oldalon, ezt érdemes megvitatni. De nem kétséges, hogy a magyar demokrácia, a magyar parlamentáris demokrácia nem úgy működik, ahogyan tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt, a rendszerváltás korában gondoltuk. A demokratikus Magyarországnak feltétele a szabad választás? Igen. A parlament működése? Igen. A pártok szabad versengése és alternatívaállítása? Igen. De része kell hogy legyen az, ami alkotmányban és jogszabályban le nem írható: a demokratikus magatartás és kultúra; az, hogy a versengő felek elfogadják egymás legitimitását; az, hogy elfogadják, hogy bár másként szolgálják a közjót, de a közjó érvényesülését keresik. A demokratikus politikai működés lényege az elfogadás képessége; elfogadni, hogy léteznek rajtam kívül mások is, más gondolatokkal, ugyanolyan legitimitással, mint én, amely legitimitás a választóktól ered, és a választóktól eredő legitimitás nem kérdőjelezhető meg. Aki ezt megteszi, az nem demokrata.

Ma itt nekem elsősorban a kormányról és a kormánypártokról kell szólnom, ez a normális. De engedjék meg, hogy azt mondjam, annak, hogy Magyarországon ma itt tartunk, a fő okát - nem a kizárólagos okát és nem az egyetlen okát, de a fő okát - abban látom, hogy 1998 környékén a magyar jobboldalon uralkodóvá vált egy álláspont, vagy legalábbis meghatározóvá, amelyet mások mellett például a következő mondatok, megjegyzések jellemeznek. Ugye, emlékeznek rá? "Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna." Ugye, emlékeznek rá, hogy egészpályás letámadást hirdetett '98-ban az akkori kormánypárt? Ugye, emlékeznek rá, hogy amikor a 2002-ig hivatalban lévő kormány ellenzékbe került, azt mondták, hogy a haza és a párt azonos, amikor azt állították, hogy a haza nem lehet ellenzékben? Vagy arra a mondatra, ami nem is olyan régen, alig több mint egy évvel ezelőtt hangzott el, hogy a baloldal, amikor tehette, mindig rárontott a nemzetére? Igen, ez a hatalmi önzés politikája. A hatalmi önzés politikája a kizárólagosságra való törekvés politikája. Igen, ez a demokratikus lelkület, a demokratikus ethosz, a demokratikus kultúra sérelme. Igen, ebből a politikából fakad a hazugságok politikája. Hadd használjam akkor az őszödi kifejezést, ami bár sok tekintetben egyoldalú, de a köznyelv mégiscsak ezt használja, és akkor hadd ne bújjak be politikai szövegek mögé! A magyar politika tele van politikai hazugságokkal. Ezt most nem azért mondom, mert a magam felelősségét eltakarni kívánom, azzal a beszéd első részében megpróbáltam szembenézni, de szeretném, ha látnák önök is és látná az ország, hogy sokkal mélyebb és átfogóbb mindaz, amivel itt szembe kell nézni.

Tipikus hazugságmódokról fogok beszélni, nem sokról, mert attól tartok, hogy az estig tartana, de egy párról, olyanról, amely közkeletű és naponta használt.

Az első hazugságmód a hazug vád, az erre adott menekülő védekezés, majd az ezáltal okozott gyáva politika politikai hazugsága és csapdája. Tessék azt állítani politikai riválisodról, hogy ha kormányra kerül, 100 százalékkal fogja emelni a gáz árát - aki a választási kampány hevében mit tud tenni? Az irracionálissá váló politikai hangulatban azt mondja, hogy nem lesz gázáremelés, sőt lassan mondja; majd amikor nyilvánvalóan nincsen más választás, merthogy nem az ország diktálja a gáz árát, akkor meg elgyávul a politika, mert attól fél, hogy önmaga hazugságának csapdájába esik. Ki hazudik először? Aki hazug vádat fogalmaz meg, hazug kérdést tesz fel, vagy aki az irracionális hangulatban nyilvánvalóan csak hazugul válaszolhat erre a kérdésre?

Vagy a hazug nyelv politikai hazugsága. Hogyan lesz az egy hétből három hét? Hogyan lesz az önkormányzati választásból népszavazás? És eljutunk oda, hogy a politika nyelvének már lassan nincsen köze az emberek által használt nyelvhez, konstruálunk, létrehozunk egy újabb világot, a hazug nyelvek hazug politikai világát.

Az irracionális ígéretek, túlzó ígéretek politikai hazugsága. Ígérjél 400 százalékot egészségügyieknek! Ha elhiszik, és téged választanak, majd megmagyarázod, hogy miért nem megy. De söprögethetnék a magunk háza táján is: ígérjél csak 50 százalékot! Az a baj ezekkel az ígéretekkel, hogy ha megvalósítod, akkor tönkremegy a gazdaság, ha nem valósítod meg, aláásod a politika hitelét és morálját. Bizony, a túlzó, egyoldalú, extrém ígéretek politikai hazugságát a magyar politikai elit, mi is szinte folyamatosan gyakoroltuk.

Hamis tényállítás, túlzó értékelés. Bár tudod, hogy 2002 és 2006 közepe között jelentősen csökkent az adóterhelés, állítsd azt - lehetőség szerint jó sokszor -, hogy hatvankilencszer emeltek adót! Hátha elhiszik. Vagy állítsd azt, hogy dübörög a gazdaság! Túlozzál! Hátha elhiszik. Alkalmazzál kettős beszédet, mindenkinek azt mondd, amit ő hallgatni akar!

(12.00)

Menjél el gazdasági vezetőkhöz, és mondd el nekik, hogy más a gazdaság és más a politika! Menjél el külföldre, és ott mondjál más beszédet, mint otthon! S reménykedjél abban, hogy nem találkoznak ezek egymással. Torzítsd az arányokat, hazudjál; mondjad azt, hogy az ezermilliárdos problémákra az a megoldás, hogy a miniszterelnök egy számmal kisebb autóba ül! Építsél a politikai irigységre, előítéletre! Ha szerencséd van, elhiszik az emberek, és azt hiszik, hogy megoldottál ezermilliárdos problémákat, csak A8-as autóból A6-osba kell ülni a miniszterelnöknek. Ismételd sokszor - esélyed van rá, hogy elhiszik. Vagy hallgasd el a tényeket! Vagy legalább a felét. Csak azt mondd el, ami neked kedvező, a többit véletlenül se! Gyakorold sokszor - esélyed van rá, hogy be fog válni. Ha meg más nincs, menekülj az igazság elől! Ez a menekülés a politika legnagyobb hazugsága.

A politikai hazugságok a közvetlen hatalmi viszonyokon túl is hatnak. Kialakul egy torz társadalmi-közéleti kultúra: a megosztottságé, az élethalálharcé, az önámításé és a tévhité.

Kérdezhetnék, hogy miért beszélek általánosságban. Én talán személy szerint vagy mi itt a kormányoldalon mentesek voltunk ezektől a politikai hazugságoktól? Ártatlanok vagyunk, mint a ma született bárány? Mi sohasem estünk ezeknek a politikai hazugságoknak a csapdájába? Nem, ez nem lenne igaz. Estünk, nem is egyszer. Ezt a beismerést tartalmazza az őszödi beszéd, és erről szól a jelenlegi beszéd is: a szembenézésről és a változtatásról.

De hadd szóljak pár mondatot az elmúlt négy hónapról is, nem csak a múltról, nem csak a választást megelőző időszakról; arról, hogy az elmúlt négy hónapban követtünk-e el hibát, követett-e el hibát ez a kormány. Hadd kezdjem azzal, hogy politikánk leglényege, középpontjában álló törekvése az, hogy változtassuk meg az elmúlt évek menetét, hogy térjünk vissza az őszinte szóhoz, hogy teremtsünk egyensúlyt a gazdaságban, hogy stabilizáljuk az országot mély változások sokaságával, azt szoktuk mondani, hogy nagy reformokkal. Hogy az egyensúly, a növekedés, az egyensúly, a reformok és a fejlesztések politikájával teremtsünk egy új országot, ennek nagyobbik részét foglaljuk bele a konvergenciaprogramba - ez helyes. Ezért nemcsak hogy nem kell semmilyen fajta kritikát vagy önkritikát gyakorolnunk, ki kell állni e mellett a program mellett. Egyensúly kell, reformok kellenek, és fejlesztések kellenek ennek az országnak. Nem általában, hanem konkrét programok mentén. Azaz az, hogy mit csinálunk, a dolog leglényege szerint, azt gondolom, abban bennünk és bennem személy szerint is nincsen kétely. Helyes célokat követünk.

De van ok a kritikára. Van ok kritikára a miniszterelnökkel szemben. Tudtam, hogy változtatni kell. Átéltem annak a - hát, ha hiszik, ha nem - történelmi felelősségét, hogy vagy elindulunk, és van esély megváltoztatni az országot, vagy maradunk egy régi vágányon, ami sehova nem visz. Tudtam, hogy nem lesz sok időnk; akik vártak a kormányzás elején, előbb-utóbb elbuktak. Volt bennem egy talán - utólag mondom - oktalan hitbuzgóság, egy ehhez társuló túlzott magabiztosság; menni, menni, menni előre, elővenni annyi ügyet, amennyit csak lehet, meggyőzni a társaimat, hogy muszáj menni, meggyőzni a döntéshozókat. És mindeközben sokakban az az érzés keletkezett, hogy a miniszterelnök érzéketlen, nem érzi, hogy milyen nehéz a változásoknak ez a sora, hogy nincs benne elegendő megértés és empátia. Ez okkal vethető a miniszterelnök szemére, ráadásul, aki ezt akarja tenni, talál, ha nem is egész mondatot, de felet mindenképpen, amely ezen állítás igazolására alkalmas.

De van a miniszterelnökön túlmutató felelősség is, amiben persze szintén a miniszterelnöknek a legnagyobb a felelőssége, de ami ennél szélesebb: a kormányé. Sok olyan kérdést tettünk az asztalra az elmúlt hónapokban, hogy összességében a kérdések sokaságával, a dilemmák, a gondok sokaságával a végén már maga a kormány sem bírt. Ezért nyitott kérdések sokasága helyenként dühítette az embereket; nemcsak a szükséges változások okoztak bizonytalanságot, hanem azok a kérdések is, amelyek anélkül kerültek a kormány napirendjére és a kormány látókörébe, hogy pontosan tudtuk volna, mindjárt milyen megoldást is javaslunk. Ez a kapkodás és a rögtönzés látszatát keltette sokakban, hogy nincs végiggondolva mindaz, amit a kormány csinál. Egyfajta túlzott reformlelkesedés és bizonyítási vágy uralkodott el a kormányon, hogy na, mi most aztán megmutatjuk Magyarországnak. Mi nem várunk tovább, mi megyünk előre! Mi, ha kell, akkor á-tól z-ig egyszerre mindent! Mert ez fontos, mert ez történelmileg kikerülhetetlen. Ebből aztán az derült ki, hogy túl sok kérdést, túl sok dilemmát okoztunk, és ennél lényegesen kevesebbre adtunk választ.

Igen, érteni kell, hogy ahogyan van teherbíró képessége egy embernek, ahogyan van teherbíró képessége egy tantestületnek, van teherbíró képessége egy kormánynak és egy országnak. És muszáj ehhez igazodni. Sem a kormány, sem a kormányfő nem diktálhat nagyobb tempót, mint amit maga is elbír, és főleg nem, mint amit az ország elbír. Voltak, akik erre bennünket figyelmeztettek, korábbi miniszterelnökök, jobb- és baloldalról egyaránt. Akár meg is hallhattam volna szavukat. De mint mondtam, talán épp a hitbuzgóság, az ügybuzgóság túlzott magabiztosságot kölcsönzött.

Természetesen lehet azt mondani, hogy van más út is, mint amit a kormány javasol. Így van, lehet más út is. Más, kidolgozott programot egyelőre nem látunk. Látjuk a magunkét. Látjuk azt a programot, amely 2007-ben és 2008-ban bizony nem könnyű éveket fog hozni. 2007-ben az átlagos jövedelmek vásárlóereje csökkenni fog, nagyjából 2-3 százalékkal, a bérek ennél nagyobb arányban. Mert nem növekednek annyival a jövedelmek és a bérek, mint amennyivel növekedni fognak az árak. És ez akkor is fájdalmas, ha hozzátehetjük, hogy az előző hat évben pedig összességében 40 százalékkal növekedett a vásárlóerő. És mondom ezt, bár nem szoktuk mondani, hogy nem kis részben ez is oka annak, hogy meg kell állnunk most egy-két évre. Mert az előző években a jövedelmek növekedése, amelyek mögött bár volt szociális szükség, de volt politikai indíttatás is, lényegesen meghaladta azt a mértéket, amivel a gazdaság növekedett.

A gazdaság lehetőségei és jövedelmeink növekedése elvesztette az arányt. Ennek a helyreállítása csak egy módon történhet: meg kell állnunk egy évre. Tudom, hogy egyetlenegy forint elvesztése is fájdalmas. És tudom, hogy talán egyszerűbb lett volna mértéket tartani az előző években, mert egy egyenletes növekedés sokkal többet ér minden tekintetben, nemcsak politikai tekintetben, mint egy gyors nekiindulás, utána nemcsak hogy megállás, hanem vissza is kell venni a tempóból.

2008-tól már nem várunk ilyen hatást. Azt reméljük, hogy 2008-ra alapvetően kiegyensúlyozottabb viszonyok lesznek, lassan élénkülnek a beruházások, a fejlesztések; 2009-től növekednek a jövedelmek, az egészségügyben, az oktatásban bevezetett reformok hatására jelentősen csökkennek, helyenként megszűnnek a közszféra működési zavarai, az állandósult pénzhiány, az abból fakadó zavarok, javul a közszolgáltatások minősége.

Hadd álljak meg egy pillanatra itt ezen a ponton, és szóljak pár mondatot újra az ellenzékről! (Halk moraj az ellenzéki pártok soraiban.) Ugye, emlékeznek: a kampány során azt mondták, hogy nem kell egészségügyi reform. Ha jól hallom, az elmúlt napokban az ellenzék vezére, bár zárt tárgyaláson, a sajtó kizárásával, sőt a jelenlévők figyelmét arra felhíva, hogy ne osszák meg az információt, arról beszélt, hogy kell egészségügyi reform.

(12.10)

Sőt, arról is beszélt, hogy kell reformalap. Ugye jól emlékeznek, egészen eddig azt mondták, nemcsak hogy nem kell adónövelés, hanem adócsökkentés kell. A reformalap, kérem szépen, maga az adónövelés. A reformalap maga a hamis nyelv, amiről korábban beszéltem. A reformalap egyenlő az adóemeléssel. A kettős beszéd éppen az, amiről korábban beszéltem: mást mondani zárt körben gazdasági vezetőknek, és mást mondani a nyilvánosságnak. Talán nem kell emlékeztetni önöket, hogy én most azért járok politikai Canossát, mert aki ezt teszi, azt veti szememre, hogy mást mondtam a frakciónak és mást nyilvánosan.

Azt tudom mondani, éppen ideje annak, hogy befejezzük a kettős beszédet, befejezzük a hamis nyelv használatát, befejezzük, hogy más programunk van a vállalatvezetőknek, más a szegény vidéki választóknak és más a budapesti értelmiségieknek, hogy adóemelés helyett reformalapot mondunk, hogy hol egészségügyi reformot igénylünk, hol pedig azt állítjuk - mondjuk, a pártelnöki vitában a televízió előtt -, hogy lássuk be, nem reform kell, hanem több pénz.

Szeretném, ha mindenki számára világos lenne, hogy bár vitatható a programunk, és az a dolga a parlamentnek, hogy ezt vitassuk, az a program, amivel az ellenzék előáll, és 1200 milliárd forint többletkiadást javasol, és ennél valamivel több bevételtől fosztaná meg az államot - ez összesen majdnem 2500 milliárd -, az maga a gazdasági, társadalmi csőd politikája. Ettől a hiány 22 százalékra növekszik, az adósság aránya meghaladja a 90 százalékot, a forint több mint 20 százalékot veszít értékéből, és egy euróért már 320 forintot kell fizetni, az infláció meghaladja a 10 százalékot, a GDP nem növekszik, hanem csökken vagy 20 százalékkal, a jövedelmek értékükből legalább 20-25 százalékot vesztenek, elvesztjük az európai fejlesztési forrásokat és a munkahelyek tíz- és százezreit.

Készen állok az egyenes beszédre. Csak azt kérem, beszéljen más is egyenesen, hogy mit ajánl, mit javasol az országnak. Az nem ajánlat, hogy majd megbeszéljük, hogy majd konzultáljunk. Akik hatalomra törnek, azoknak kell, hogy legyen programjuk - nem ötletük, hanem programjuk, kiszámolva, megmutatva. Mutassuk meg őket! A kormány megmutatja, még akkor is, ha ez vitatható.

A legfontosabbról ugyanakkor még nem beszéltem. Mert ez a vita, ami most itt van előttünk, sokkal többről szól, mint személyről, programról vagy hazugságról. Arról szól, hogy engedjük-e, hogy a parlamenti kisebbség támadást intézzen az alkotmányos rend ellen. Arról, hogy elvitassa a parlament jogát, hogy szabad akaratából megbízást adjon a kormánynak; hogy engedünk-e a zsarolásnak, a fenyegetésnek, az utcának. Arról szól a mostani vita, hogy a parlament erős-e, hogy megvédje a harmadik Magyar Köztársaságot, hogy szembefordul a fenyegetéssel, vagy gyáván megfutamodik.

Ma már nem egyszerűen a miniszterelnök személyéről szól a vita. Demokraták és az alkotmányos demokrácia ellenfelei állnak egymással szemben. A cél világos, elvitatni a parlamenti többség jogát, megfutamítani, kicsikarni az előrehozott választásokat, és a megvert, megalázott kormányoldallal szemben inkább holnap, mint holnapután kétharmados többséget elérni és új alkotmányt írni - új alkotmányt Orbán Viktor szája íze szerint. Arra kérem a parlamentet, hogy ne engedjen a fenyegetésnek, az ellenzék utcán szervezett zsarolásának. A demokraták dolga, hogy megvédjék a demokráciát.

Mi a megoldás? Az ellenzék szerint az, hogy menjen Gyurcsány Ferenc. Hogy véleményének súlyt adjon, ultimátumot ad, zsarol. Támadja a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét. Azt kérdezem a magyar parlamenttől, hogy engedjünk ennek a zsarolásnak, úgymond a béke és a nyugalom kedvéért. De milyen béke és milyen nyugalom lesz az, amit az alkotmányos demokrácia sérelmével érünk el? Sőt, annak a céljával, hogy egy új rendet teremtsünk, a kisebbség rendjét. Ez a pillanat békéje, hogy aztán a békétlenség és a nyugtalanság hosszú időszaka következzen; a demokratikus szabadság elvesztésének időszaka csak azért, mert a parlament egyik pártja nem tudja elviselni - ahogyan ő mondta -, hogy a haza legyen ellenzékben, hamisan, beszéljünk világosan, hazug módon.

Nem a haza van ellenzékben, hanem egy párt, egy párt, amely ha jól teszi a dolgát, a választók akaratából a következő választásokon megbízást kaphat a törvényhozásban többségi mandátumra. Pár nappal ezelőtt az önkormányzati választásokon jól szerepeltek. A népakarat az önkormányzatról szól, minden más legfeljebb vélemény lehet. Világos a kérdés: engedünk-e, hogy támadják ezt az országot alkotmányos rendjében, vagy megvédjük azt? Ez a kérdés, ennek a parlamentnek kell válaszolni rá. Az utcai küzdelem nem rend és nem nyugalom. Ez a totális politikai bizonytalanság, amelyet a hétköznap bizonytalansága követ a gazdaságban és a társadalomban. Azt gondolom, hogy ezt sem az ország, sem a népképviselet, a parlament nem akarhatja.

Bizalmat kérek a parlamenttől, bizalmat, mert csak erős kormány tudja végigvinni ezt a programot, az egyensúly, a reformok és a fejlesztések programját. És csak egy olyan kormányfő, aki nem kényszerül politikai okokból újra és újra rossz kompromisszumokra, aki érzi a háta mögött a parlament többségének felhatalmazását és bizalmát. Azok támogatását kérem, akik támogatják a programot, akik támogatják ezt a kormányt, akik támogatják a kormányfőt, megfontolva a múlt összes terhét, számot vetve igazsággal, hazugsággal, múlttal és jövővel.

Tartalmi döntést kérek. Magyarországnak békére és nyugalomra van szüksége - és egy új kezdetre, Magyarországért, a köztársaságért.

Köszönöm szépen. (Nagy taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
18 34 2006.10.06. 8:20  5-35

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Mélyen tisztelt Parlament! Hölgyeim és Uraim! Valóban, a miniszterelnöknek legalább két ura és parancsolója van. Jól mondják ellenzéki és nem ellenzéki képviselők is, hogy a kettő közül az egyik a lelkiismerete, a másik egészen biztosan az a parlament, amelynek felelősséggel tartozik.

Az elmúlt napok, hetek és hónapok, közte a mai vita - bár nem tagadom, hogy nem kacskaringók nélkül és időnként nem a kellő bátorság hiányáról is tanúskodva, de - arról szól, hogy a miniszterelnök folytatja a maga küzdelmét azzal a lelkiismerettel, amely egyik oldalról a természetes, normális emberi erkölcs, másik oldalról pedig a rövid távú politikai érdekek nagy dilemmájában úgy kell hogy megoldást találjon, hogy közben az országban pedig teszi a dolgát az ország javára esküje szerint. Egy percig nem kívánom azt állítani, hogy ezt a tusakodást és ezt a vitát kellő időben és jól sikerült megválaszolnom - nem állítom. Nem állítom, hogy nincsen ezzel elszámolnivalóm. Ezt próbáltam megtenni. Sőt, még azt sem, hogy nem kerestem az utat arra, hogy anélkül tudjam megtenni a szükséges változtatásokat, hogy erről ezzel a fajta maró - és be kell önöknek valljam, sem emberileg, sem politikusként egyáltalán nem könnyű - őszinteséggel el kelljen számolni. Nyilván tartani fog ez még. Nem gondolom, hogy ezt egy beszéddel az ember megoldotta. Azért sem, mert mindaz, ami emögött van, az sem egy pillanat műve volt. De azt hiszem, hogy amit a kormánypártok az elmúlt hetekben és hónapokban tettek, az valóban a szembefordulás egy elfogadhatatlan gyakorlattal és erkölccsel. Azt gondolom, hogy ez helyes.

Aztán van a miniszterelnöknek még egy parancsolója, az Országgyűlés. Az Országgyűlés, amelynek az a joga és az a kötelessége, hogy bizalmat adjon, vagy ha éppen úgy látja, akkor megvonja ezt a bizalmat.

(14.40)

Nem többségről vagy kisebbségről beszélek. A köztársasági elnök úr pár hónappal ezelőtt itt, a parlamentben elmondott beszédében - fejből fogok idézni, de azt remélem, tartalmilag pontos lesz - azt mondta, arra figyelmeztet bennünket, hogy az egymástól eltérő, egymással vitatkozó, egymástól elkülönülő pártakaratokból közjogi akarat, ha úgy tetszik, legitim közakarat a parlamentben való döntéshozatallal alakul ki. A pártpolitikából itt lesz közpolitika. Ez pedig úgy történik meg, hogy valamennyi képviselő, elszámolva azzal, hogy ő mit gondol a történésekről, egyénileg és egyesével dönt. A képviselők többsége közakaratot formál a törvényhozásban. E tekintetben mindegy, hogy egyébként létezik a politikai megkülönböztetés kormánypárti és nem kormánypárti képviselőkről.

Létrejön a többség. A kormánynak pedig az a dolga, hogy ennek a többségnek megfeleljen. A kormányzás innentől kezdve nemcsak jog, hanem kötelesség is. Kötelesek vagyunk azt a mandátumot érvényesíteni és teljesíteni, amit nekünk ez a parlament ad, függetlenül attól, hogy a többség hogyan alakul ki, van-e átszavazás vagy nincs; hogy egyöntetű-e a többség az úgynevezett kormánypártok soraiban, vagy nem egyöntetű. A többség formálja a közakaratot. Ez az alkotmány rendje. Ez a Magyar Köztársaság demokratikus alappilléreinek egyike. Ennek a közakaratnak fogok megfelelni.

Éreztem és érzékeltem, hogy az a közakarat, amely ezt a kormányt hivatalba emelte, ez a közakarat megerősítésre szorul. Megerősítésre, mert soha korábban nem látott kihívásokkal került szembe. Ahogyan a miniszter felajánlja lemondását a kormányfőnek - ez a politikai felelősség megnyilvánulása, hívta fel a figyelmemet az egyik frakcióvezető -, ugyanúgy a miniszterelnöknek hasonló politikai felelősségelismerés, hogy a bizalmi szavazás kérésével abba a helyzetbe hozza a parlamentet, hogy úgy dönthessen, hogy ezt a bizalmat megvonja, a kormányzásra való felhatalmazást nem kívánja meghosszabbítani. Ez esetben a miniszterelnök beadja kormányának lemondását, a köztársasági elnök pedig, nyilván a parlamenti pártokkal való konzultációt követően, új személynek ad megbízást.

Ezt a folyamatot kutyakomédiának vagy bármi másnak nevezni, azt gondolom, hogy a magyar alkotmányos vagy közjogi berendezkedés alapjainak indokolatlan, illetéktelen és csúfos megkérdőjelezése; konzervatív hagyományokat is ápoló, de legalábbis arra hivatkozó pártok esetében több mint méltatlan. Olyan fajta és olyan fokú megnyilvánulása egyfajta hatalmi arroganciának, ami nem érthető, és némileg érzéketlenségre vall.

Ennek a kormánynak a sorsa a következő szavazással újra a parlament kezébe kerül. Ha a parlament többsége bizalmat fog szavazni, folytatjuk a dolgunkat. Nem ugyanúgy, ahogyan eddig tettük. Túlságosan sok tanulsága van az elmúlt hónapoknak és az éveknek. Van ok változtatni - erről beszéltem az elején -, és van ok megtartani azt a három alappillért, amire ez a kormány épül. Ennek megfelelően fogunk eljárni. Radikalizmus helyett az egyik hozzászólót, korábbi miniszterelnököt idézve azt mondom, hogy önmérsékletre és önvizsgálatra van szükség. A kormány és a kormány mögött álló pártok ezt elkezdték. Talán az ország javára szolgálna, ha más is elkezdené, és akkor talán együtt, egyszer ezt befejezve adhatnánk a mainál jobb irányt az eseményeknek. És még mielőtt valaki félreértené, nem a Kossuth téren, hanem itt, a magyar parlamentben.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
19 42 2006.10.09. 5:07  37-42

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Frakcióvezető Úr! Hölgyeim és Uraim! A frakcióvezető úr hozzászólását (Folyamatos zaj. - Az elnök csenget.), felvetését felelős és racionális kérdésfeltevésnek gondoljuk. Azt gondoljuk, hogy Magyarországon, bár ha vannak is közöttünk viták, ezeknek a vitáknak a megoldása egy-két fontos alapelv kimondását igényli. Melyek lehetnek ezek?

Az ön által említett hét pontot megelőzően talán a legfontosabb, hogy tudomásul vesszük, hogy valamennyiünk mandátuma a választóktól származik, a választóktól kapott mandátum alapján politizáló személyeket és szervezeteket, azok legitimitását nem kérdőjelezzük meg, nem tekintjük önmagunkat a nemzet egyetlen és kizárólagos képviselőjének, tudomásul vesszük, hogy a riválisaink épp olyan módon az alkotmányos keretek között a közjót szolgálják, mint ahogy a közjót kívánjuk mi magunk is szolgálni, más oldalról viszont határozottan nemet mondunk minden olyan szélsőséges törekvésre, ami túlmutat a demokratikus alkotmány keretein, és akkor sem vagyunk velük hajlandóak együttműködni, ha egyébként ez a fajta együttműködés szűk hatalmi érdekből akár logikusnak is tűnne. Ezek nem bonyolult elvek. Ha ezeket elfogadják az Országgyűlés pártjai és parlamentjei (Sic!), akkor megteremtődik az együttműködésnek, a normális Magyarországnak a politikai feltétele. Hogy ezzel az együttműködéssel egy sikeres Magyarország politikáját valósíthassuk meg, ahhoz pedig nagyjából azokról a kérdésekről kell szót váltani, amelyekről a frakcióvezető úr szólt.

Gyorsan végighallgatva az ön hét pontját, a fő elvekben, célokban nincsen különbség. Nyilván az ördög a részletekben van. Vannak olyan pontjai, amelyekkel persze tudok vitatkozni. Ilyen mindjárt a legelsőben elmondott ítélete. Olyan sokszor szoktuk azt mondani, szinte már ösztönösen és automatikusan, hogy a kormány fűnyíróelvszerűen teszi a dolgát. Nem így van ez, frakcióvezető úr! Hadd emlékeztessem önt arra, hogy a minisztériumok átalakításával, átszervezésével most például annak a mezőgazdasági minisztériumnak, amelyik éppen szakpolitikai alkotó szerepének jelentős részét a közös európai agrárpolitika érvényesítésével elveszítette, ennek a minisztériumnak a létszáma így több mint 50 százalékkal csökken. A munkaügyi felügyelet vagy a fogyasztóvédelem létszáma pedig nem csökken.

Nem az a helyzet, amit ön mond. Nem az a helyzet, hogy egyszerűen csak létszámcsökkentés van. Nem a minisztériumok számának a csökkentése a legnagyobb fegyvertény, hanem az, hogy a minisztériumok mögötti igazgatási világ egységesül, áttekintésre került az egyes intézmények és szervezetek feladata, hogy a megyei szervezetek új regionális intézményeket alkotnak, hogy az igazgatásban működők számára egy kompetenciaalapú, teljesítménymérésen alapuló bérezési és juttatási rendszer kerül kidolgozásra. Azaz amit ön mond, azzal egyetértünk, hogy egy hatékony és kisebb állam szükséges, de a mögéje tett kritika, nagyon remélem, hogy pusztán csak abból származik, hogy nem minden részletében ismert a kormánynak nemcsak a törekvése, hanem most már az elmúlt több hónapban megtett intézkedése és gyakorolt döntései is.

Még egy pontra hadd térjek ki, a sokat emlegetett hatástanulmányok kérdésére. Vannak-e hatástanulmányok egészségügyben meg nyugdíjban? Csak magunk között mondom: csaknem Dunát lehetne rekeszteni a hatástanulmányok sokaságával. A magyar szakmai folyóiratok sokasága az elmúlt években szinte kimerítő mélységgel taglalta, hogy a magyar nyugdíjrendszer különböző irányú átalakításai miért szükségesek és miért elkerülhetetlenek. Le kell ezeket venni a polcról! Az egészségügyi rendszer működésével kapcsolatosan a Magyar Tudományos Akadémia különböző intézetei és mások vizsgálatok sokaságát végezték el. A politikusok nem spórolhatják ezt meg. Olvasni kell, tanulmányozni kell, és ki kell alakítani mindenkinek a saját álláspontját. Ezt tesszük. És ha ezt tesszük és ilyen racionális vitát folytatunk, akkor közelebb leszünk - hogy is mondják önök? - egy normálisabb Magyarországhoz.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
21 2 2006.10.16. 20:09  1-18

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen, házelnök asszony. Tisztelt Parlament! (Az elnök csenget.) Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Túl vagyunk két választáson, túl vagyunk jó néhány tüntetésen is, előttünk van még október 23-a megünneplése, amely, tudom, hogy nem kevés politikai érzékenységgel jár, de azt remélhetjük, hogy lassan minden visszakerül a normál kerékvágásba, és itt a Házban is elsősorban arról beszélhetünk, hogy milyen új jogszabályok, törvények megalkotásával alakítjuk át az ország hétköznapjait és életét.

Az ősz rendszeresen adó- és költségvetési vitától hangos. Az idei ősszel adótörvényeket érdemben nem tárgyalunk, azért nem tárgyalunk, mert a kormányváltást követően - a kiigazítási program részeként - azokat az adójog-változtatásokat, amelyeket szükségesnek gondolt a kormány megtenni, azokat megtettük. Ugyanakkor a költségvetés mellett lesznek más, az adóváltozások jelentőségével vetekedő egyéb törvényhozási cselekmények, ezek közül legfontosabbak azok a nagy átalakítások, amelyek például az egészségügyről szólnak.

Ami a költségvetést illeti, arról kívánom tájékoztatni a tisztelt Országgyűlést, hogy az elmúlt napokban a költségvetés tervezésének folyamata intenzív kormányzati szakaszába lépett, és ahogyan kell, a költségvetést a törvényi előírásoknak megfelelően október 31-éig a parlamentnek be fogjuk nyújtani. Látva az előkészítő számokat, kötelességem most elmondani, hogy bizony költségvetési értelemben nagyon feszes, szigorú év vagy évek elé nézünk. Arra kértem a pénzügyminiszter urat és a Pénzügyminisztériumot, hogy ne csak 2007-et mutassuk be, hanem lássunk tovább is. Ez nem azt jelenti, hogy két-, három- vagy négyéves költségvetést készítünk abban az értelemben, hogy korlátoznánk vagy megvonnánk a törvényhozók jogát, hogy minden évben költségvetést tárgyaljanak, e tekintetben nem követünk egy korábbi, szerintünk nagyon rossz hagyományt, de igen, azt szeretnénk, hogy legyen kitekintése az Országgyűlésnek és az országnak is nemcsak a következő egy évre, hanem a következő három-négy évre is. Így aztán minden korábbi költségvetésnél mélyebben fogjuk bemutatni a következő évet követő időszak költségvetési, államháztartási folyamatait is, annak érdekében, hogy jó előre fel lehessen készülni a következő évekre, kiszámíthatóbb legyen az államháztartás, kiszámíthatóbb legyen a költségvetés.

Jól tudja az Országgyűlés, hogy benyújtottuk, elkészítettük ezt a bonyolult nevű konvergenciaprogramot. A konvergenciaprogramban azt foglaltuk össze, hogy a Magyar Köztársaság közpénzügyei hogyan fognak igazodni az Európai Unióban általában elvártakhoz, viszonylag alacsony, nullához közelítő államháztartási hiánnyal, alacsony inflációval, csökkenő államadóssági rátával. Úgy készül a költségvetés, hogy ennek a konvergenciaprogramnak, ennek a többéves programnak feleljen meg a legelső évben, 2007-ben és azt követően is. Azaz, amikor azt mondjuk ebben a többéves programban például, hogy a következő évben az államháztartás - amelyben a költségvetés is benne van, az önkormányzatok is benne vannak, benne vannak az elkülönített alapok is - minden száz forintból, amit bevételként megkap, 106 forint 80 fillért fog elkölteni úgynevezett eredményelszámolási rendszerben, az bizony pont azt a 6,8 százalékos hiányt mutatja, amit a következő évre mi előre becsültünk. Az azt követő évben pedig ugyanez a szám már 2,5 százalékponttal kevesebb lesz, 4,3 százalékos hiány.

Természetesen soha nem gondolnám azt, hogy a mi választóink, a magyar emberek, amikor költségvetésről, az országról beszélnek, akkor a legfontosabb kérdés, hogy mennyi a hiány - épp ez is az egyik legnagyobb kihívás, ami egy kormánnyal szemben áll -, merthogy az embereket hétköznapjaikban a közpénzügyeknek ez a bonyolult világa nem nagyon érdekli, ez olyan messze van tőlük, hogy azt mondják, örülök én annak, ha az én saját magánéletem rendben van, a közpénzügyekkel pedig foglalkozzanak azok, akiknek ez a dolga, a kormány meg a parlament. Az elmúlt évek, talán éppen azért is, mert ismertük, hogy Magyarországon a közpénzügyekkel való foglalkozás legfeljebb csak a szűk, politika iránt érdeklődők sajátja, ezért túlságosan is sokszor tettünk engedményeket mi magunk is, hogy könnyebbé tegyük a hétköznapi életet akár azon az áron is, hogy közpénzügyeinkben egyre kevésbé gyakoroltuk a felelős politikusi magatartás minden erényét. Mai gondjaink, bajaink nem kis része ebből származik. Azt tudom mondani, ha nem is hét szűk esztendő, de két szűk esztendő bizonyosan vár ránk az államháztartás területén.

Látva, hogy a tárcák milyen igényeket nyújtottak be a pénzügyminiszter úrnak, azt tudom mondani, hogy a lehetséges mozgástér a költségvetési alaptervezést követően éppen egy nagyságrenddel kisebb, mint amennyi pénzt a tárcák szeretnének. Hogy mondjak egy számot: amikor összeadtuk, hogy a tárcák a nekik adott tervezési előirányzathoz képest még mennyi pénzt szeretnének kapni, akkor nagyságrendben olyan 300 milliárd forintot kaptunk, amennyivel többet szeretnének költeni, mint amennyi pénzt mi nekik előre tervezési irányszámként megadtunk. Miközben a kormány mozgástere ahhoz, hogy ezt a bizonyos 6,8 százalékos hiányt tartsa, ennek körülbelül a tizede, 30 milliárd.

(13.10)

Ezért egészen biztosan a miniszter kollégák azzal fognak szembesülni, hogy át kell tervezni, át kell alakítani a maguk költségvetési fejezetét, mert bizony 30 milliárd forintból 300 milliárdot nem lehet majd teljesíteni. Márpedig arra a kormányfő semmiképpen - és azt hiszem, hogy a kormány együttesen sem mint politikai testület - nem lesz hajlandó, hogy bármilyen ponton is megszegje azt a korábbi közös vállalást vagy ígéretet, hogy igen, olyan állapotot teremtünk Magyarországon, amelyre alapvetően a közpénzügyekben az egyensúlytartás vagy az arra való törekvés a megadott program szerint jellemző.

A kormány ezen a héten tárgyalja első olvasatban ezt a költségvetést, holnapután, ezt követően még a parlamentnek történő benyújtás előtt kezdődik az érdekegyeztetésnek, a társadalmi párbeszédnek különböző intézményi és intézményen kívüli formája és tartalma. Azt reméljük, hogy mire a költségvetést benyújtja a parlamentnek az Országgyűlés, addigra nagyon sokaknak már ismerni fogjuk a véleményét, és ahol lehet, ott természetesen figyelembe is fogjuk venni. Amire nem lesz hajlandó a kormány, mert nem lehet hajlandó, hogy a rendelkezésre álló kereteken túl tervezze a költségvetést.

Ami az egészségügyet illeti, hiszen amikor ez a kormány hivatalba lépett, azt mondta, hogy van jó néhány nagy terület, ahol átfogó átalakítást kíván kezdeményezni, ezek körében azt mondtuk, hogy ilyen a közigazgatás, ilyen az egészségügy, indul a felsőoktatás reformjának, átalakításának második szakasza, és bizony ebben a négyéves ciklusban kell majd a nyugdíjrendszerünk sokfajta kérdését újra feltenni magunknak és arra helyes választ is adni. Hát, feladat mint a tenger, mondhatnám, ezen feladatok közül talán az egyik legvaskosabb, legbonyolultabb az egészségügy átalakítása.

Önök jól tudják, hogy bele is tört minden kormány bicskája ebbe a feladatba az előző években, kisebb-nagyobb igazításokon túl a rendszer igazi nagy dilemmáit, kérdéseit senki nem merte magának föltenni. Magánemberként azt tudom mondani, hogy bizonyos értelemben nem is csoda, nem csoda, mert olyan mély emberi dilemmák sokasága kerül asztalra, ha valaki az egészségügyi rendszerhez hozzányúl, hogy nem véletlen, hogy inkább menekülni próbálnak politikusok is, szakértők is sokszor ettől a kérdéstől, és magunk között szólva, amíg a kényszer nem viszi rá az embert, addig húzódozik mindenki a feladattól.

Éppen az egészségügyi reform kapcsán nagyon is világos, hogy talán az sem véletlen, hogy ez a kormány már nem tudta azt mondani, hogy elhalasztom a feladatokat, mert nem egyszerűen csak igazságtalan a rendszer, nem egyszerűen csak nagyon sok túl rossz kompromisszummal működik, hanem - muszáj kimondanom - a rendszer mai állapotában pénzügyileg sem fenntartható.

Elég, ha arra gondolunk, hogy hány és hány kórház vitatkozott mostanában az egészségügyi miniszterrel, hogy bizony az a pénz, ami neki van, az nem elég, hogy hány és hány szakma írt petíciót, levelet vagy éppenséggel tiltakozott más formában ugyancsak az egészségügyi miniszternél, hogy ő több pénzt szeretne. Közben muszáj önöknek megmondanom, hogy - látva a költségvetés jelenlegi állapotát - egészen biztosan a következő évben sem lesz több közforrás az egészségügyre, mint amennyi idén volt, miközben a következő évben ráadásul egy 6 százalék körüli inflációval is szembenézünk. Azaz még ha ugyanannyi lenne is a költségvetésből biztosítható közforrás az egészségügy számára, még akkor is kevesebbet érne jövőre az a pénz. Nade, hogyha már idén is viták kereszttüzében áll az egészségügy, benne maga a miniszter is, akkor el lehet képzelni, hogy a következő évben változtatás nélkül hány és hány vita lenne.

De az is igaz persze, hogy a mi választóinkat, a magyar polgárok többségét nem ez nyomasztja igazából, mert ők keveset éreznek közvetlenül ebből - hát, ha nincsen pénz, majd valahogyan megoldja a kormány. Azt, hogy ezt valahonnan adóból kell vagy majd hitelből kell finanszírozni, ezt ők közvetlenül nem látják. Ezt a szakértők meg talán a politikustársak látják, de ha nekik meg nincsen közvetlen felelősségük, mondjuk, például az ellenzéknek, akkor ők ezzel - hogy mondjam - nem nagyon foglalkoznak, akkor azt mondja, hogy csak több pénzt kell adni. Csak több pénzzel önmagában sem oldható meg ugyanakkor jó néhány gond és baj.

Nagyon büszkék vagyunk arra a szerzett jogunkra, hogy szabad orvosválasztás van. De pontosan tudjuk, hogy az emberek túlnyomó többsége számára ez semmit nem jelent: a faluban egyetlenegy körzeti orvos van, a körzeti orvos általában a szomszédos városkába utalja be az embert, és nincsen szabad orvosválasztás e tekintetben. Nem igaz ez már annyira jó néhányakra, de ez nem az átlagos magyar embert, választót érinti.

Ha valakinek van kapcsolata, akkor ott már van szabad orvosválasztás. Ha valaki nagyvárosban lakik, ott is van szabad orvosválasztás, ráadásul akik ezt megtehetik, nyilván a lehető legjobb minőségre törekednek, az ő jobb minőségű ellátásuknak aztán a költségét, a ráfordítását pedig kifizettetik az egésszel. Furcsa módon az történik, hogy szabad orvosválasztásról beszélünk mint általános, mindegyikünket illető jogról, de amikor megnézzük a hétköznapokat, kiderül, hogy ez csak a nagyvárosokban élők és ráadásul a felső tíz- vagy százezerhez tartozóknak az előjogát jelenti. Szembe merünk-e ezzel nézni? Szembe merünk-e azzal nézni, hogy itt egy előjoggal kellene leszámolni, hogy ne legyenek egyenlők meg még egyenlőbbek?

Nem elég erről beszélni, hozzá kell nyúlni; hogy van olyan megye, amelynek ugyan kisebb a lakosságszáma, mint egy tőle 150-200 kilométerrel arrébb fekvő megyének, de egészségügyi ellátó intézményeinek száma, kórházainak száma messze meghaladja, mondjuk, egy tiszántúli megyében ott lévő egészségügyi ellátó intézményt. Ez nem kórházbezárást jelent, mert közkeletű szóval erről szoktunk beszélni. Ez azt jelenti, hogy olyan, az intézményrendszer egészét érintő fejlesztési programot kell a kormánynak elkészíteni, amely azt mondja valamennyi polgárnak, hogy nem vagy kevésbé fontos, mint az, aki, mondjuk, egy egészségügyi ellátás szempontjából előrébb járó dunántúli megyében született. Hogy ez egyébként nagyon nehéz és bonyolult? Hát persze! Hát ki az, aki ezt szereti?

Sokan azt mondják, hogy az egészségügy nem üzlet, erről még népszavazás is volt mostanában. Igen ám, de mit mondjunk azoknak a gyógyszerszállítóknak, akik számára nemcsak hogy üzlet, hanem életük legnagyobb üzlete? Hogy a világ leggazdagabb, legjobban prosperáló vállalatai körében gyógyszergyártók sokaságát találjuk meg, hogy aki csak belenéz az esti televízió-műsorokba, azt látja, hogy gyógyszergyártók sokasága költ hihetetlenül sok pénzt reklámra, vagy aki ismeri a magyar egészségügy hétköznapjait, tudja, hogy látogatók, orvoslátogatók sokaságát alkalmazzák annak érdekében, hogy megváltoztassák a gyógyszerfelírási szabályokat orvosok, vagy elfogadtassák éppen ezt a gyakorlatot a betegekkel.

Aki már látta, hogy hogyan épül fel egy kórház, nemrég adtuk át Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky Kórházat vagy tízmilliárd forintért, és találkozott már egészségügyi beszállítókkal, az azt mondja, hogy dehogynem nagy üzlet az egészségügy, nagyon sokaknak nagy üzlet, több mint ezermilliárd forintot költ rá Magyarországon csak az államháztartás erre.

Aki azt állítja, hogy nem üzlet az egészségügy, az egyébként nagyon számító módon arra a közös élményünkre akar - becsapva valamennyiünk ítéletét - utalni, hogy egyébként tudjuk, az egészségünkért majdnem megtennénk mindent, van egy pont, amikor szinte semmi sem számít, hogy a megbomlott egészségünket helyreállítsuk.

(13.20)

Itt egyszerre van két dolog egymás mellett: az üzleti egészségügy és a valamennyiünk közkincsét képező egészségügy, ami nemcsak magánjószág, az közjószág is. Egy nemzet egészségügyi állapota a nemzet vagyonának a része, ez is igaz. Hogyan fér meg a kettő dolog egymás mellett: az üzleti alapon működő egészségügy és a közös társadalmi jószágunkként működő egészségügy? Ez a legnagyobb kérdés, amit nem tettek fel az elmúlt tizenegynéhány évben, részproblémákkal foglalkoztunk csak. Erre az a válasz, hogy a biztosításalapú egészségügy lehet az, ami közvetít e két különböző arculatú egészségügy között, kiszámítható viszonyokat tartalmazva. De ha biztosítási viszonyok vannak, akkor mindenkinek biztosítottnak kell lenni, és meg kell mondani, hogy kinek mi jár. És nem az jár, amit magának ki tud lobbizni, hanem az, amit előre rögzítettünk, és akkor nem maradnak fent monopóliumok egyik oldalon sem, azt hiszem, sem a szolgáltatást nyújtó oldalán, sem az igénybevevő oldalán, hanem egyenlőség alapján teremtjük újra a viszonyokat.

Ez nagyon sokaknak nem tetszik, látom. Azt sem állítom, hogy jó néhány esetben a kritika nem jogos. Ilyen-olyan módon nyilvánvalóan szemére vethető az új rendszernek ez a fogyatékossága, de a rendszer alapja: nyugalmat, rendet, kiszámíthatóságot teremteni, és élni azzal a felelősséggel, hogy közben pedig itt van nagyjából 1100 milliárd forintunk közpénz egy évben - nagyjából mondom, ez nem a következő évi költségvetési szám -, és ebbe bele kell férni, mert aki olyan rendszert csinál, amely folyamatosan túlfut ezen, az a jövő generációjára fogja átterhelni a ma gondjainak, bajainak a megoldását.

Tudom én, hogy nem szeretik a gyógyszerészek közül sokan, hogy azt mondjuk, hogy bizonyos gyógyszereket lehessen kapni szabályozott, ellenőrzött módon, kiválasztott módon nem patikákban is. Tudom én, de mi itt a fontosabb: a gyógyszerésznek az érdeke vagy a gyógyszert vásárlónak az érdeke? Ha fejfájás van, ha hőemelkedés miatt kell rohanni, akkor ne kelljen sorban állni, és extrapénzt fizetni egy ügyeleti patikánál. Meg kell hallgatni a gyógyszerészeket, és azt gondolom, akkor járunk el helyesen, ha érdemi párbeszéd van, mondom ezt a miniszter úrnak is. Nem elég elmondani nekik, hogy mit gondolunk, meg is kell őket hallgatni, mert ebből lesz párbeszéd. De az az alapkérdés, hogy harminc-negyven hatóanyag és/vagy gyógyszer, ennél talán több is, különböző helyeken megvásárolható legyen, hiszen - azt hiszem, nem mondhatok gyógyszerneveket, mert abból mindenfajta gond és baj lenne, de - a legegyszerűbb fájdalomcsillapítót, a legegyszerűbb lázcsillapítót most is úgy vesszük meg a gyógyszertárban, hogy senki egyetlenegy szót nem tesz hozzá, hiszen megtanultuk, része közös kultúránknak, hogy tudjuk, hogyan kell bevenni egy fejfájás-csillapítót.

Ezernyi vita van vizitdíjtól kezdve addig, hogy hogyan lehet majd a rehabilitációban a rokkantnyugdíj nagy-nagy terhétől szenvedőket kezelni. Ez mind nagyon izgalmas és mind nagyon nehéz dolog, de ha nem állunk neki, ha nem vállaljuk ezt a vitát, akkor Magyarországon a következő években is csak azzal fogunk szembenézni, hogy az ország nem megy előre, hanem nagyon felszínes, buta vitáink ölnek meg bennünket. Nehéz reformokat bevezetni, de muszáj; nem magunk miatt, hanem az ország miatt és a gyermekeink miatt, azért, hogy ebben az országban rend legyen és kiszámíthatóság. Hát, ezért tesszük a dolgunkat.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
21 18 2006.10.16. 9:35  1-18

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Parlament! Hölgyeim és Uraim! Csáky András képviselő úr a Magyar Demokrata Fórum nevében arra emlékeztetett, hogy ha egy vállalkozás, egy gazdasági társaság nincsen túl jó bőrben, és ott rendet kell tenni, őszerinte ott sem úgy kezdődik a rendberakás folyamata, hogy pénzt vonunk ki egy ilyen vállalkozásból.

Egyetértek a képviselő úrral. Hanem azzal kezdődik a folyamat, hogy az ember egy ilyen vállalkozásnál mélyreható szerkezeti-működési átalakítást kezdeményez, és természetesen újabb forrásokat csak ehhez a programhoz, illetve az ezen program végrehajtása nyomán létrejövő, már jobban működő társaságnak ad.

Kuncze Gábor frakcióvezető úr emlékeztette arra a tisztelt Házat, hogy 2002-ben az akkor hivatalba lépett szocialista-liberális kormány éppen azért, mert értette és érezte is, hogy milyen hihetetlen egzisztenciális feszültségek halmozódtak fel a magyar egészségügyben, meghirdette és végre is hajtotta az 50 százalékos béremelés programját abban az egészségügyben, ahol a költések túlnyomó többsége egyébként bérre és járulékaira megy el.

Ezen kívül más, a szerkezetet érdemben érintő lépést nem tettünk akkor. Hiba volt! Hiba volt, mert az derült ki, hogy bár hónapokra vagy talán másfél-két évre is javult a hangulat az egészségügyben dolgozók között, de az alapproblémája a magyar egészségügynek a benne rejlő igazságtalanság, például az, hogy képtelen úgy bánni a mi közös forrásainkkal, hogy mindnyájan azt mondhatnánk, hogy igen, jobban csinálják, mint bármelyikőnk tenné, ők a legjobbak, akik ezt teszik.

(13.50)

Ezt nem tudta teljesíteni. És azt láttam, hogy mindig újra és újra visszahőkölt a politika, amikor arról volt szó, hogy na de nyúljunk hozzá a lényeghez, nyúljunk hozzá ahhoz a struktúrához, amely minden évben, függetlenül attól, hogy ki kormányzott, mondjuk, a gyógyszerkasszában évente 15-20 százalékos kiadásnövekedést eredményezett. Miközben folyik egy politikai kampány, hogy az egészségügy nem üzlet, minden három közforintból, közforrásból egyet arra a gyógyszertámogatásra költünk, amely végül nagy hazai és multinacionális gyógyszergyártó cégek zsebében köt ki.

Ilyenkor nem hallom azt az ellenzéki pártvezetőt, aki egyébként minden alkalommal a multinacionális cégek ellen szólal fel és rajtuk köszörüli a nyelvét, ilyenkor nem mondja azt nekünk, hogy igen, miniszterelnök úr, meg kell változtatni azt a gyógyszer-támogatási rendet, amelynek teljesen nyilvánvalóan a legfőbb haszonélvezője a magyar és a nemzetközi gazdaság egyik legerősebb lobbija, a gyógyszergyártás. Miniszterelnök úr, most lehet, hogy mi vitatkozunk sok mindenben, még az is lehet, hogy időnként ez a vita méltatlan, de az én pártom - mondom ezt, azt várva, hogy egyszer meg fog szólalni az ellenzéki frakció vezetője ebben az ügyben is -, de az én pártom, aki egyébként azzal kel és azzal fekszik, hogy ostorozza a multinacionális cégeket, most ebben az ügyben az ön kormánya pártján áll. Mert igen, az nem lehetséges, hogy minden évben 30, 40, 50 milliárd forinttal többet költünk az adófizetők pénzéből, és minden három forintból, amit elköltünk egészségügyben, egy ma a gyógyszergyártókhoz megy. Be kell avatkozni, mert itt valami nincsen rendjén. Itt valami olyan spirálba került az ország, amelybe előbb-utóbb bele fogunk bukni, ha nem változtatunk. Ilyen politikai támogatást ma nem kaptam. Kaphattam volna.

Márpedig azt tudom mondani, hogy ezekben a küzdelmekben szükség van az önök támogatására. Ezekben a küzdelmekben a magyar kormány nagyon kemény ellenféllel kell hogy megküzdjön. Nem a maga érdekében, az adófizetők, a magyar emberek érdekében, akik így vagy úgy, de kifizetik a cechet. Ha van nemzeti ügy, ha valamihez érdemes támogatást adni, akkor ehhez igen, mert itt nem egyszerűen a kormányt támogatják. Ugyan, kérem! A kormány meg az ellenzék majd elvitatkozik ezen-azon. De ebben a kérdésben, hogy ne költsük el haszontalanul azt a pénzt, amit egyébként nyilván nem szívesen fizetnek be az adófizetők, szívesebben megtartanák maguknak, ebben nagyon jó lenne, ha kapnánk támogatást, kiváltképp attól a párttól, amelynek úgy látom, legalábbis a kommunikációban ez ott van a programjának a közepén.

Ugyancsak Csáky András mondja, hogy úgy tudja, a korábbi ígéretektől eltérően 2007. január 1-jétől nem fogjuk bevezetni az egyéni egészségügyi számlákat. Miközben a kormánypárti vezérszónokokat hallgattuk, egy gyors kérdést tettünk fel a pénzügyminiszter úrnak, hogy mit gondol, miért mondhatja ezt a képviselő úr, hiszen valamennyi eddigi program azzal számol, hogy 2007. január 1-jétől az egyéni egészségbiztosítási számlák alapján történő szolgáltatás-igénybevétel elindul. Talán emlékeznek rá, hogy az előző kormány időszakában a száz lépés programjának részeként a 21 egészségügyi lépésben 2005 nyarán döntöttünk arról, hogy ezt a feltételt kiépítjük. Bonyolult, nagy rendszer ez. Az APEH - fejből mondom, de - idén tavasz óta fogadja nagyjából az egyéni befizetések összes adatát, nagyjából a befizetések 80 százaléka már egyénileg jön. Ez azt jelenti, hogy nemcsak azt tudjuk, hogy egy vállalat befizette az összes egészségügyi hozzájárulást, és csak neki van arról nyilvántartása, hogy kinek a neve alatt fizette ő ezeket be, vagy kinek az okán fizette be, hanem mi az APEH-ban, és majd később nyilván onnan átadjuk az adatokat az egészségbiztosítóhoz, mi is tudjuk, hogy kik vannak biztosítva. Ez egy bonyolult, nagy fejlesztés volt.

Mint minden ilyen fejlesztésben, nagyon sok a kockázat. Azt reméljük, hogy január 1-jétől a munka elindulhat. Most kell mondanom, hogy szinte bizonyosnak tűnik, hogy kisebb-nagyobb fennakadás az első hónapokban lesz, bizonyosnak tűnik. Itt 10 millió biztosítottnak kell nyilvántartani az adatait, mert hogy azokat is nyilván kell tartani, akiknek nem a munkáltatójuk vagy maguk fizetik a járulékot, hanem például a költségvetés fizeti a járulékot. Ez egy nagyon nagy fejlesztés volt. Azt remélem, hogy az első gyermekbetegségeket követően 2007-ben ezen túl leszünk, és a rendszer működni fog.

Nehezen tudok mit kezdeni Navracsics frakcióvezető úr kritikájával, mert egyik oldalról azt mondja, hogy nem csinál a kormány semmit, másik oldalról meg azt mondja, hogy egyeztessünk. Nyilván csak arról tudnánk egyeztetni, amit csinál, tehát az egyik szavával üti a másikat. Vagy az egyik állítása nem igaz, vagy a másik. Vagy az nem igaz, hogy nem csinálunk semmit, mert akkor természetesen nem lenne miről egyeztetni, vagy azt az igényét nincsen oka megfogalmazni, hogy egyeztessünk, ha az első állítás igaz, mert ha nem csinálnánk semmit, nem lenne miről egyeztetni. Úgy látom, hogy az ellenzéki frakcióvezető úr felszólalását semmi más nem ösztönözte, mint hogy ahány módon lehet, rúgjunk bele a kormányba. Szerintem ez ugyan lehetőség egy ellenzéki frakcióvezetőnek, csak nem biztos, hogy előreviszi a dolgainkat. Ismét azt mondom, hogy nem a kormány dolgát, a kormány teszi a dolgát, hanem a közös dolgainkat.

Inkább azt javasolnám, ráadásul, ha a stílus maga már ilyen tárgyszerű, mint amilyen most ebben a napirend előttiben, nyilván ennek is megvan az oka, kevesebb a bekiabálás, nyugodtabb a hangulat (Derültség a kormánypártok soraiban.), akkor talán a tartalmat is tegyük tárgyszerűbbé. Én megpróbálok tárgyszerűen reagálni az önök hozzászólására, elemző módon, önök megpróbálnak a miénkre, és esetleg el tudnak szakadni azoktól a politikai kijelentésektől, ami a Kossuth téren fölállított színpadon talán ahhoz jó, hogy támogatókat szerezzen, de ez a parlament, itt próbáljunk meg okosan beszélni egymással! Türelmesen, nyitottan, elemzően, ha kritikánk van, akkor tárgyszerűen, és időnként attól se féljünk, hogy merünk támogatni egy-egy jó ügyet. Szerintem még a Kossuth téri tüntetők is örülnének annak, ha azt látnák, hogy ilyen az ország vezetése. Magyarországért és a köztársaságért!

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
22 26 2006.10.17. 35:19  23-133

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A kormány politikájának ma három, mondhatnám, egyenrangú pillére van. Ezek között vannak olyan pillérek, amelyeknek az építése sokkal nehezebb, mint más pilléreké. Amikor kiigazításról, egyensúlyteremtésről beszélünk, akkor kormánypárti politikusként, de hétköznapi emberként is pontosan tudom, hogy nagyon sokakban csalódást kelt egy ilyen politika, nagyon sokaknak pedig nem sikerül megszerezni a támogatását.

Amikor reformokról beszélünk, az már arról szól, hogy hogyan lehet egy egyensúlyban lévő gazdaságnak megteremteni azokat a feltételeit, hosszú távú működési kereteit, amelyek biztosítják azt, hogy hosszú távon és tartósan ne csak egyensúlyban működjön a gazdaság, hanem igazságosan működjenek a nagy állami, társadalmi rendszereink, az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás vagy éppen az igazgatás.

(9.50)

Harmadsorban pedig: amikor pedig fejlesztünk, beruházunk, akkor azt a célt követjük, hogy a már egyensúlyban lévő gazdaság, az igazságosan és hatékonyan működő nagy rendszerek időt és jövőt állóan, európai minőségben, az európai minőséget a hétköznapokban is megteremtve biztosítsák szolgáltatásaikat, működhessenek.

Természetesen fejleszteni, beruházni mindenki szeret; úgy van ez, mint otthon. Spórolni meg senki sem szeret; úgy van ez, mint otthon. Sokan mondják azt, hogy hát itt ellentmondásban van a kormány politikája: egyik oldalról spórolunk - ami egyébként igaz -, másik oldalról pedig fejlesztünk, beruházunk. Ez is igaz. Hogyan létezik ez a kettő egymás mellett? Hát ugyanúgy, mint amikor bármely család vagy bármely magánszemély azt mondja, hogy éppen azért, hogy új lakásba költözhessek, hogy a régi lakáshoz egy újabb szobát építhessek, hogy a tetőt felújíthassam, hogy vehessek egy darabka földet vagy egy szőlőt kint a hegyoldalban, hát spórolunk egy kicsikét. Spórolás és fejlesztés, beruházás legtöbbünk életében kéz a kézben járnak. Így járunk el mi is. Így járunk el mi is, amikor egyik oldalról azt mondjuk, hogy spórolással, valamennyi fillér megfogásával teremtsünk egyensúlyt, teremtsük meg annak a feltételeit, hogy legyen elegendő pénzünk beruházni, legyen elegendő pénzünk egy új, modern Magyarország megteremtésére.

Hadd menjek vissza egy kicsikét az időben! 2005 második felében nagyon sokat vitatkoztunk itt a parlamentben is arról, hogy mi a helyes magatartás az európai uniós belső vitákban, Magyarország vétózzon vagy ne vétózzon, miben kössön kompromisszumot, miben nem. Ugye, épp arról folyt a vita, hogy Magyarország számára az európai fejlesztési forrásokból mennyi pénz fog majd rendelkezésre állni.

Mint minden ilyen kérdés, ez is természetesen vonzotta a vitát. Ellenzéki oldalról azt az ajánlást, azt a tanácsot kapta a kormány, hogy egy tapodtat se engedjen, egy tapodtat se hátráljon, és hogyha nem tud egy korábbi verzióhoz képest jobb eredményt elérni, akkor vétózzon. Mi akkor érveltünk és vitatkoztunk. Azt mondtuk, hogy ez egy nem jó közelítés. Az a jó közelítés, hogy egy ilyen nagyon bonyolult tárgyalásban, mint ami a 25-ök tárgyalását jelenti, meg kell próbálni a feltételek között a lehető legjobb eredményt elérni, de megállapodni, mert megállapodásból lesz fejlesztés és beruházási forrás, megállapodásból épülhet egy új Magyarország, vétóból pedig legfeljebb egy jó címlap lehet majd a magyarországi és európai sajtókban.

Ezt is követtük. 2005 decemberében Magyarország számára rendkívül előnyös megállapodást értünk el. Csak emlékeztetnék rá, hogy egy főre vetítve Magyarország a második legtöbb fejlesztési forrást érte el a 2005. decemberi döntés folyamán. Ezt nem kell szégyellni. Hogyha 23-an vannak utánunk a sorban, és egyetlenegy valaki előz meg bennünket, énszerintem ezt nem kell szégyellni. Ez az akkori tárgyalóknak, az akkori kormánynak és a mögötte álló szakértők sokaságának nagyon tisztességes és becsületükre váló teljesítménye - köszönjük nekik.

2005 decemberétől indult meg az a folyamat, amelynek ma az egyik állomásán vagyunk; az a folyamat, hogy el kell dönteni, hogy mire is fordítjuk ezt a pénzt. Nagyságrendekről beszélek csak, nem egészen pontos pénzekről. 8000 milliárd forintról szoktunk beszélni a legközvetlenebbül, ami nagyjából úgy tevődik össze, hogy ebből 6000 milliárd forint az, amely a bonyolult nevű kohéziós és strukturális alapokból származik, európai pénzből, jó 1000 milliárd, annál egy picivel több, ami az ettől különváltan kezelt agrár- és vidékfejlesztés külön szabályok szerint, és nagyjából 1000 milliárd forint az, amit nemzeti hozzájárulásból, a saját költségvetésünkből kell beletenni ahhoz, hogy ez az összesen 7000 milliárd forint Magyarországra jöjjön. Ez a 8000 milliárd forint.

Sok-e vagy kevés ez a 8000 milliárd forint? Itt a parlamentben önök jól ismerik a számokat. Akik néznek bennünket, hát nyilvánvalóan próbálják összerakni a fejükben, hogy mennyi is ez. Mennyi lehet 8000 milliárd forint? 8000 milliárd nagyjából annyi, ami Budapestnek 20 év költségvetése. 8000 milliárd forint nagyjából annyi, mint egy magyar nagyváros... - mondjuk, Miskolc költségvetése úgy átlagosan 40-50 milliárd forint lehet, nézek itt Borsod-Abaúj-Zemplén megyei képviselőtársaimra. Hogyha ezt nézzük, hát akkor bizony ebből a költségvetésből már vagy 150-160 évnyi miskolci költségvetés kikerül. A közoktatásra nem költünk többet évente 500 milliárd forintnál nagyságrendben, 480 körül lehet a közoktatási költségvetés, valamennyi általános és középiskolánkra. Ehhez képest a 8000 milliárd forint gyors fejszámolással 16 évnyi közoktatási teljes költségvetés. Nagyon-nagyon sok pénz ez. Amikor az autópályák fejlesztésére igen sokat költünk egy évben, akkor elköltünk egy évben 200-300 milliárd forintot autópálya-fejlesztésre. Így tessék megmérni a 8000 milliárd forintot!

Azaz egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan költjük el ezt a pénzt. Ez a pénz nem a miénk. Ez a pénz Magyarországé. Ez a pénz általában nem folyik be a költségvetésbe. Ez közvetlenül a városokhoz megy, civil szervezetekhez megy, vállalkozásokhoz megy. Nagyon furcsa módon az, hogy ezt a pénzt megkapjuk, egyébként rontja a költségvetés pozícióját; mert nekünk be kell fizetni Brüsszelbe a saját tagdíjunkat, sőt hozzá kell tenni a saját nemzeti hozzájárulást, amit pedig kapunk, az nem a költségvetésbe jön, hanem azokhoz megy közvetlenül, akik ezt felhasználják. Ha úgy tetszik, költségvetési, számviteli, könyvelési értelemben ez az egész folyamat első ránézésre rontja az államháztartás egyenlegét. De hát az ország nem az államháztartásból áll. Az ország egészének természetesen javítja az egyenlegét.

Mi itt a vita tárgya? Ugye, elkölteni a pénzt mindenki tudja. Nagyon sokan halljuk azt a hétköznapokban, hogy: hát, édes fiam vagy drága férjem, neked az isten pénze nem elég - mondják ezt időnként a veszekedés vagy a vita hevében szülők, édesanyák, édesapák, vagy férjek és feleségek. Hát persze, mert költeni az ember nagyon könnyen tud. De itt nem költésről beszélünk, itt beruházásról beszélünk. Beruházásról, amit azért költünk el, hogy holnap még több jövedelmünk legyen. A holnap gazdagságát kell ezzel megteremteni. Ez már nehezebb.

Hát jól tudjuk, hogy még azok is, akik vállalkozónak állnak életükben, időnként jó, időnként rossz döntéseket hoznak. Beruháznak, és van, akinek a beruházás végén nagyobb lesz a jövedelme, másoknak pedig még a beruházásuk is elveszik. Azaz ez egy nagyon nehéz döntés. Politikusok nagyon sokszor ilyen típusú ügyekben nehezen hoznak jó döntést. Sok kompromisszumot kell kötni, ráadásul nem könnyű megbecsülni a sokfajta kockázat közepette, hogy melyik az a beruházás, ami igazából sokat fog hozni. Meg mi is itt a hozam? Nem egyszerűen pénzben mérhető a hozam. Egy ország nem gazdasági vállalkozás, nem lehet a végén eredménykimutatásban megnézni, hogy mennyi volt a profitunk. Mert amikor azért fektetünk be, hogy csökkenjen a szegénység, csökkenjen a bezártság egy faluban, azért fektetünk be, hogy az elzáródott kistérségeket kiszabadítsuk ebből a történelmi fogságból, hát ott közvetlen pénzügyi haszon nem biztos, hogy van - talán nincsen. De van egy jobb, egy felszabadultabb élet. Na, ezek azok a nehézségek, amelyek miatt nem könnyű megtervezni, hogy mire is fordítsuk ezt a bizonyos 8000 milliárd forintot.

Költségvetési értelemben lesz kettő szűk év, mondtam tegnap. Mára sokan idézik ezt a mondatot, jól megjegyezhető. Akkor most mondok egy másikat: beruházási értelemben pedig jönni fog hét bő esztendő. És ez is igaz. Igaz mind a kettő, és ebből is látszik, hogy a politikának egyszerű igazságai nincsenek. A költségvetési két szűk esztendővel együtt beruházásban, fejlesztésben, egy új Magyarország megteremtésében pedig következik hét bő esztendő; hét év olyan időszak, amikor évente össz nemzeti jövedelmünk 2-3-4 százalékának megfelelő új forrás érkezik az országon kívülről, amelyet csak beruházásra fordíthatunk. Ezt nem lehet fordítani közvetlenül nyugdíjra. Ezt nem lehet fordítani közvetlenül családtámogatásra. Ezt beruházásra és fejlesztésre lehet fordítani.

Melyek a dilemmák? Ugyanolyan dilemmákkal nézünk szembe, mint a legtöbb hétköznapi nagy konfliktusban.

(10.00)

Ha gyorsan akarunk előre menni, akkor azokat kellene támogatnunk, akik a legnagyobb teljesítménnyel rendelkeznek, akik a leggyorsabbak. Igen ám, de ha közben azt is szeretnénk, hogy az ország ne szakadjon ketté, akkor meg azokat kellene támogatnunk, akik lemaradtak - ez is egy értelmes cél. Nagyjából az a problémánk, mint egy általános iskolai matematikatanárnak: ha azt akarja, hogy az osztályból egy vagy kettő eljusson a megyei versenyre, akkor az erőforrásait arra az egyre vagy kettőre fordítja, velük foglalkozik a legtöbbet, ha az a cél, hogy az osztályból legyen a megyei matematikadöntőnek a győztese, akkor az osztályfőnök vagy a matematikatanár akkor jár el helyesen, hogyha azzal az egy-két gyerekkel foglalkozik sokat. Ha az a cél, hogy minden gyerek megtanulja rendesen a szorzótáblát, és ne legyen majd problémája a százalékszámítással már 16 éves korában sem, nehogy elfelejtse, akkor nem arra az egy-kettő legjobbra kell fordítania minden energiáját, hanem mindenkivel kell egy kicsikét foglalkozni. Egyébként mind a két cél helyes. Mi itt a jó keveréke ennek a történetnek?

Ugyanez a mi problémánk is: hova fektessünk be a legtöbbet? Azokba a térségekbe, ahol jól láthatóan az egy forint a legtöbb magántőkét, magánberuházást fogja majd vonzani, a legtöbb munkahelyet teremti, kimondhatom nyugodtan: Budapestre és a legfejlettebb városokba? Lehet érvelni emellett. Vagy inkább azokba a falvakba, az Ormánságba, Dél-Békésbe, a zalai aprófalvas települések sokaságába, amelyeket fel kell zárkóztatni? Merthogy nem jár neki kevesebb, mint a nagyvárosban lakónak.

A politikusok úgy szoktak megszabadulni ettől a dilemmától, hogy azt mondják, hogy: "is", és mindig, minden kérdésre azt mondják, hogy: "is", és hogyha már nagyon unják a sok "is"-t, akkor mondanak olyat, hogy: "és", ezek váltogatják egymást. Az a kérdés, hogy ebből lesz-e karaktere az országnak, lesz-e ebből felemelkedés, jobbak leszünk-e ennek révén, mint bárki más a régióban. Verseny van közöttünk Szlovákiával, Horvátországgal, a Cseh Köztársasággal, Lengyelországgal, a litvánokkal, a lettekkel, az észtekkel, és folytathatnám a sort. Az, aki jó akar lenni, az nem akarhat mindenben a legjobb lenni.

Hadd hozzak egy másik példát, nem az önök kedvéért, inkább azok kedvéért, akik követik ezt a vitát. Akik szeretik a sportot, pontosan tudják, hogy a tízpróbázók - akik tíz különböző sportágban mérik meg magukat - futóteljesítménye, ugróteljesítménye vagy dobóteljesítménye lényegesen gyengébb, mint azoké, akik csak futnak, akik csak ugranak, vagy akik csak dobnak; együtt a tízben ők a legjobbak. Magyarország számára az a kérdés, hogy mit választ: hogy talál-e egy-két olyan területet, amelyben ő lesz a legjobb, akkor bizony oda többet kell költeni, mint máshova, vagy mindenhova tesz valamennyit. Ez egy nagyon nehéz politikai dilemma, erre nincsen könnyű válasz, erre nem elég azt mondani, hogy: "is", mert akkor lényegében azt döntöttük, hogy mindenhova fektessünk be egy kicsikét, a világon pedig azt látjuk, hogy azok a legsikeresebbek, akik meg tudják mondani, hogy én ebben a legjobb vagyok, abban meg nem versengek. Ez az igazi nagy dilemma.

A kormány azt mondja, hogy két nagy célt kövessünk: az egyik a foglalkoztatás, mert a foglalkoztatás teremt hosszú távon emberhez méltó életet, a foglalkoztatás és a munkahely, a saját jövedelem az, ami képessé tehet bennünket egy normális életre; a második pedig a gazdasági növekedés szolgálata, egy egyenletes, magas növekedés, amely munkahelyeket és foglalkozatást teremt, ez legyen a fejlesztési program középpontjában. Sokszor előhozzák itt a vitában, hogy: jó, jó, de, miniszterelnök úr vagy éppen Bajnai úr - aki a fejlesztési programért felelős kormánybiztos -, itt konfliktusban áll egymással a konvergenciaprogram vagy a rövid távú kiigazítás programja és a fejlesztési program, mert a kiigazítás rontja a növekedés feltételeit, a kiigazítás ennélfogva rövid távon nyilvánvalóan nem serkenti a foglalkoztatást, a fejlesztési program pedig ezek szerint éppen hogy a növekedés és a foglalkoztatás bővítését tűzi ki célul. Ezek látszólag vannak csak ellentmondásban, nagyjából éppen olyan ellentmondásban, mint a bevezetőm elején mondott fiatal házaspár, aki azért spórol, hogy utána beruházhasson és lakást építhessen.

Az egyik egy nagyon rövid távú program, a kiigazítás programja döntően 2007-ről és 2008-ról szól, a másik pedig egy hosszú távú fejlesztési program, az egyikben a spórolás éppen azt a feltételt teremti meg, hogy a másikban, hosszabb távon is egy átfogó, nagy, intenzív fejlesztési és beruházási időszak lehessen. Azaz én ezt az ellentmondást, hogy úgy mondjam, látszólagosnak látom, sok tekintetben szakmailag nem megalapozottnak, egy könnyen mondható politikai érvnek, hogy: hát lám, ellentmondásban van a kormány két programja. Ha megnézzük ennek a belső szerkezetét, akkor ezt az ellentmondást nem látom, sőt olyannyira nem, hogy az ezt állítók sem mutatják be, hogy hol is van ez az ellentmondás, csak átfogó politikai képekkel vitatkoznak.

Az elmúlt időszak egyeztetéseiben a most a parlament előtt fekvő program fő irányai alapvetően támogatást kaptak. Ismét el szeretném mondani, hogy miközben a történelmi egyházaktól az Országos Érdekegyeztető Tanácsig vagy a Gazdasági és Szociális Tanácsig nagyon sokakkal folytattunk egyeztetést, számomra az összes egyeztetésből kimagaslott szakmai okokból az a nagy véleménycsokor és értékelés- és javaslatfüzér, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia tett, mintegy mintát és példát adva nagyon sokaknak, hogy hogyan lehet egy ilyen vitában nagyon szakszerűen, mégis karakteresen állást foglalni. E helyről szeretném megköszönni a Tudományos Akadémia intézeteinek, vezetőinek; egészen kimagasló intellektuális, szakmai és politikai élmény volt abban a konzultációban, vitában részt venni, amelyet velük folytathattunk.

Még mindig a program előtt hadd utaljak rövid pár mondatban arra, hogy a kormány megalakulása óta van egy vita az intézményrendszerről. Ez a vita eredetileg nem egyszerűen kormány és ellenzéke között folyt, a kormány maga is nagyon sokáig ízlelgette, méregette; hogy az az intézményrendszer, amelyet itt létrehoztunk, amely az ágazati tervezés mellett az integrált, átfogó tervezés feltételeit teremtette meg a fejlesztéspolitikai intézményrendszer megalkotásával, az belül is nagyon sok vitát váltott ki, kár lenne tagadni utólag. Mára a kormány tagjai egyöntetűen azon az állásponton vannak, hogy az elmúlt három hónap bizonyította, hogy ezzel az intézményrendszerrel sikerül végre kitörni abból a nagyon régi fogságból, amit az ágazati tervezés jelentett.

A legtöbb nagy problémája az országnak nem ágazati probléma. A gyermekszegénység elleni probléma: ha valaki azt gondolja, hogy ez ágazati probléma, akkor téved. A bezáródó legszegényebb, leszakadó, hátrányos térségek felemelése nem egy ágazati kérdés, az szinte valamennyi ágazatot érinti. Az egészségügy egész problémája csak látszólag kizárólag az Egészségügyi Minisztérium kérdése, gondja, baja, például az egészségügyi intézményrendszer átalakításának a kérdése egy területfejlesztési kérdés is. A legtöbb kérdés nem ágazati dilemma, ha pedig nem ágazati dilemma, akkor az a kormányzati logika, amely tradicionálisan ágazatonként felszeleteli a problémákat, az nem jó ehhez a megoldáshoz. Ráadásul itt az ágazati logikát a területi elvvel kell megpróbálni összhangba hozni - itt meg aztán végképp bajba kerül egy hagyományosan szerveződő kormány.

Miközben Magyarországon élünk, mindenki valamilyen településen él: falvakban, városokban, tanyákon, kisebb és nagyobb településeken. A kormánynak ezekben a kérdésekben, a fejlesztési ügyekben együtt kell működnie a településekkel, a települések vezetőivel, mondom, függetlenül attól, hogy a településeknek milyen párt-hovatartozású képviselő-testülete van kisebbségben vagy többségben, vagy éppen polgármestere. Itt önmagában csak a kormány nem elegendő megoldás, kellett találni tehát egy olyan intézményrendszert, amely ágazatközi megoldásokat tud javasolni, és olyat, amely képes összehangolni a helyi, területi és az ágazati közelítést is. Ma úgy látom, hogy a kezdeti viták mára a tekintetben nyugvópontra jutottak, hogy ez az intézményrendszer ezt képes kezelni, a viták ma már inkább politikai természetűek - azok meg itt is fognak maradni közöttünk, őszintén szólva abban nem nagyon bízom, hogy nem így lesz.

(10.10)

Hogyan próbáljuk felosztani ezt a 8000 milliárd forintot? Hadd mondjak egy-két számot, nem sorrendben. Magyarország számára természetesen a legfőbb értéket teremtő tényező az emberi tehetség, kultúra és szorgalom sokasága, egymást gyarapító együttműködése. Azaz ennek a programnak az egyik legnagyobb része éppen arról szól, hogyan lehet jobb képzéssel, több szolgáltatás nyújtásával, az oktatás, az egészségügy, a szociális intézményrendszer korszerűsítésével élhetőbb világot teremteni, és olyan emberek sokaságának lehetőséget adni, akik képesek megállni a helyüket ebben a világban. Úgy mondjuk szakszóval, hogy humánfejlesztések sokasága. Az emberek nem szoktak így beszélni, bajban is vagyunk, amikor keressük itt a megfelelő szót, hogy mit is jelent a humánfejlesztések sokasága; képzést jelent, tréninget jelent, egészségügyi beruházást jelent, iskolaberuházást jelent, azt jelenti, hogy átépítjük kulturális közösségi tereinket és másokat.

Központi forrásból, regionális forrásból összességében nagyjából 1700-1900 milliárd forintot fogunk költeni ilyen célokra. 1700-1900 milliárdot.

Akkor tegyük mindjárt hozzá a gazdasági lábát! Gazdaságfejlesztésre az Új Magyarország program keretén belül kizárólag ebből a forrásból, ebből a bizonyos 8000-ből nagyjából 1000 milliárd, ehhez kapcsolódó állami hátterű, a vállalkozások bankjának például lehetőséget teremtő forrásokból még további legalább 2000 milliárd, hazai kis- és középvállalkozások gazdaságfejlesztésére legalább 3000 milliárd forint fog rendelkezésre állni és megmozdulni e cél érdekében.

A program egyik legnagyobb része a közlekedésfejlesztés. Őszintén szólva, ha a miniszterelnök elindul vidékre, akkor szinte mást sem hall, mint út és vasút, út és vasút, felváltva. Itt tengernyi az igény. Sok tíz éves problémát kell megoldani. Összesen nagyjából 2000 milliárd az, amit vasúti és közúti közlekedésre kívánunk fordítani. Környezetvédelemre - igen sok lábon áll, amit környezetvédelemnek hívunk itt; a miniszter úr ennél nyilván sokkal pontosabb fogalmakat fog használni, de azt hiszem, nem hibázom, ha itt nem megyek bele most ennek a részleteibe - nagyjából 1200 milliárd forintot. Miközben sokat beszélünk arról, hogy az államnak át kell alakítani a működését, 24 órán keresztül szolgáltatást kell tudni nyújtani, mert nem akarunk hivatalban sorban állni, azt akarjuk, hogy bennünket szolgáljanak ki, az egész államreformot szolgáló fejlesztések sokasága, több mint 100 milliárd forint. Beszéltem már, hogy vidékfejlesztésre 1000 milliárd forintot kell fordítani külön. Ezek a nagyjábóli fő irányok.

Melyek azok a programok, amelyekre leginkább ebben az ügyben költenünk kellene, melyek azok a nagy problémák, amelyekre fokuszálni szeretnénk? Remélem, hogy pontos leszek, és nagyjából tíz ilyet kell önöknek mondjak, ha nem keveredek el itt a papírjaim között. De kezdjünk neki az elejéről! Számolják pontosan, hogy meglesz-e a tíz a végére, ha nem, akkor majd egy további hozzászólásban kiegészítem ezt. Kezdjük az elejéről!

Az elsőnek és legfontosabbnak azt a gondot és nyavalyát tartom, amely a leszakadásról, a bezártság megszüntetéséről szól. Itt több programot is indít a kormány. Magyarországon közel 30 súlyosan hátrányos helyzetű kistérség van, 28-at tartunk most nyilván. E településeknek a felzárkózása Bihartól Dél-Békésen át az Ormánságig átfogó programokat igényel, olyan programokat, amelyek egyik oldalról közútfejlesztés, más oldalról bölcsőde- és iskolafejlesztés, közlekedésfejlesztés, munkahelyteremtés programjait foglalják magukba. Több lehetőséget, több esélyt adni a falunak, különösen a lemaradók sokaságának. Egyszer.

Másodsorban. Részben ehhez a programhoz is kapcsolódva, de ettől függetlenül is egy átfogó gyermekszegénység-ellenes programot kell indítani. A szegénység folyamatosan önmagát továbbépítő láncát csak akkor lehet megszakítani, ha intenzív programot indítunk el annak érdekében, hogy a gyerekek ne osszák szüleik szegénységbe záródó sorsát, hogy a gyerekeknek több esélyük legyen elhagyni a magára hagyatottság csapdáját. Ez szól bölcsőde-, óvodafejlesztésről, egész napos intézményekről, iskolákról, szól olyan programokról, hogy hogyan lehet távoli, szegény térségből városba vinni, színházba vinni, kirándulni vinni, határon túli területek megismerésére elvinni gyerekeket. Második nagy program.

Harmadik nagy program. Ahova nincsen közlekedés, ott nincsen felzárkózás, ott nincsen aktív gazdasági tevékenység, ott nincsen munkahelyteremtés. Mondtam korábban is, hogy nagyjából 2000 milliárd forintot fogunk közlekedésfejlesztésre fordítani. Csak példákat mondok, ezek még nem döntések, és nagyon szeretném, ha akként is tekintenék. A programon belül az úgynevezett operatív programok vitája most kezdődik, ennek végén kell majd eldönteni - egyelőre nagyjábóli jelzéseink vannak -, hogy mi az, amit építeni szeretnénk.

Mondok egy-két, ha úgy tetszik, triviális példát. Ilyen triviális példa, hogy az M6-ost Pécsig meg kell építeni. Ilyen triviális példa, hogy természetesen befejeződik az M7-es építése, már ezekben az években. Ilyen triviális példa a Nyugat-Dunántúl, Győr, Szombathely között, éppen azért, merthogy ma a másik oldalon - milyen furcsa a világ! -, az osztrák oldalon levő autópálya forgalma jelentős részben Magyarországra terelődik át, mert ott fizetni kell érte. Ott kell fejlesztés. De ha már Dunántúlon vagyunk, akkor ott van a 8-as fejlesztése, vagy éppen Kaposvár és a Balaton összeköttetését meg kell teremteni. Össze kell majd kötnünk Székesfehérvárt Dunaújvárossal. Ha átlépünk a Dunán, akkor egészen biztosan ki kell nyitnunk Békést, nem várhat tovább ez a terület. Ki fogjuk nyitni Békést. Meg kell teremteni éppen a Tiszántúlon az erdélyi két nagy autópálya fogadási feltételeit, az észak-erdélyi és a dél-erdélyi autópályát. Szegedet meg kell kerülnünk most már a másik irányból is - látom Makó polgármesterét -, természetesen azzal számolunk, hogy ha már megépült az autópálya Szegedig, akkor az is épül tovább. Hogy Nyíregyházáról tovább kell indulnunk a határig, természetesen; vagy nem látom itt nógrádi barátainkat, hát bizony, Salgótarjánt és a határ szélét össze kell kötni az M3-assal. Aztán folytathatnánk még a sort, de nem megyek bele a részletekbe.

Vasútközlekedés dolgában: be kell kötni a magyar vasúthálózatot a nagy európai vasúthálózatba. Ma határtól határig a teherforgalom átlag 9 kilométeres sebességgel ér egyik helyről a másikra. Egészen hihetetlen! Nyilván sokat kiállítják ezeket a teherfuvarozásban részt vevő szerelvényeket.

A fő irányok nagyjából világosak. Szolnoktól Békéscsaba irányába kell fejleszteni, Szolnoktól aztán Debrecen irányába kell fejleszteni, Budapest-Dombóvár-Gyékényes irányába kell fejleszteni, és ezt a Budapest-Székesfehérvár irányt kell fejlesztenünk.

Minderről tárgyalni kell. Nyilvánvalóan se vége, se hossza az igényeknek. Nyilvánvalóan lesz majd, amikor azt kell mondani, hogy ez már nem fog menni. De természetesen, amikor azt mondjuk, hogy fejleszteni kell a vidéket, akkor ez nem egyszerűen csak a felzárkóztatás, ez a versenyképesség is. Arról is szól, hogy a Budapest-központúságot fejlődésben is és tempóban is meg kell változtatni, nagy fejlődés- és tudásközpontokat kell megerősíteni Budapesten kívül még hat nagy régióközpontban - Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr -, és van egy furcsa tudásközpontunk, amelynek azt mondják, hogy két pólusa van, ez a bizonyos Székesfehérvár-Veszprém kétpólusú központ.

(10.20)

Itt átfogó, nagy, egész térségi hatással lévő fejlesztéseket kell elindítanunk.

Ötödikként természetesen, hiszen korábban szóltam gazdaságfejlesztési programról: ez a bizonyos 1000 plusz 2000, összesen 3000 milliárd forintos nagy hazai kis- és középvállalkozás-fejlesztési program, amelyet el kell indítanunk, részben gazdaság-, részben vidékfejlesztési, részben agráriumfejlesztési program, egy átfogó, nagy energiaprogram, amely energiaprogramban már a zöldenergia, az újratermelődő energiaforrásokra épülő energiatermelés áll. Meg fogja változtatni a vidék arcát, reményeink szerint sok tekintetben kiszámíthatóbbá, jövedelmezőbbé, korszerűbbé fogja tenni a hazai agrárium jelentős részét.

Át kell alakítani ebben az időszakban az egészségügyünk jelentős részét. Nem a 300 forintos vizitdíjról szól az egészségügy átalakítása, hanem például arról a 400 milliárd forintról, amelyet az egészségügyi intézményrendszer átalakításába bele fogunk tenni; az oktatás egész rendszerének átalakításáról, amelyben vagy ezer iskola átfogó felújítása fog megtörténni, ötezer iskolában megteremtődik az átfogó digitális tudásátadás feltétele. De nem egyszerűen csak iskolát és infrastruktúrát, hanem három nagy területen - informatika, idegen nyelv és vállalkozási tudás átadása területen - magát a képzési tartalmakat meg kell változtatni.

Nem említettem szót egy önálló, nagy programról, nézek Kiss Péter miniszter úrra: régi adóssága Magyarországnak, a magyar parlamentnek és az egymást követő kormányoknak, hogy mondjuk, mondjuk, mondjuk, hogy könnyebbé tesszük azok életét, akik különböző fajta fogyatékosságokkal élnek. Átfogó, nagy akadálymentesítési programot kell megalkotnunk, és hála a jó égnek, ebből a 8000 milliárd forintból egy átfogó program részeként a következő hét évben egy nagy léptékű, mondhatni, történelmi változást fog sikerülni előidézni ezen a területen. Ezek a kérdések mind olyanok, ha egymás után nézem őket, hogy nem egy tárca kompetenciájába tartoznak.

A környezetvédelemről - talán ez lesz akkor a tizedik - egyetlenegy példát hadd mondjak! Ma a hulladéknak összesen, ha jól emlékszem, 30 százalékát hasznosítjuk, 70 százalékát nagyon drága tározókban helyezzük el. Azt szeretnénk, hogy ebből a 30 százalékból e hétéves fejlesztési időszak végére legalább 60-70 százalék legyen. Azt szeretnénk, hogy az európai minőségben tisztított szennyvizeink a mai 45-46 százalékról elérjék a 80-85 százalékot. Magyarországon nem lehet európai minőséget teremteni e nélkül.

Hát, ezek a programok. Természetesen vitatkoznunk kell egymással. Természetesen ezek a programok soha nem egy kormányról szólnak, a kormány szándékairól, amelyeknek találkozniuk kell a nemzet közös igényével, azokkal az igényekkel, amelyek sokszínűek. Meg kell őrizni a sokszínűséget, de kell kellő eltökéltség arra, hogy ugyanakkor legyenek irányai egy ilyen fejlesztési programnak.

Új Magyarország fog teremtődni. A fejlesztési programok hatásaként megváltozik a hétköznapi életminőség ebben az országban. Igen, értelme lesz annak a spórolásnak, amit tudom, hogy nagyon nehezen visel az ország - tudom. De azt gondolom, és azt remélem, hogy amikor azt látják majd százezrek és milliók, hogy megmozdul az ország, akkor azt fogják mondani, hogy megérte mindaz az erőfeszítés, megérte mindaz a spórolás, amely 2006-07-et jellemezte, és érdemes volt megteremteni a fejlesztések feltételeit. Erről szól az Új Magyarország fejlesztési program.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
24 6 2006.10.24. 20:19  5-20

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Egyesek csúfos és felelőtlen hatalmi játszmába kezdtek (Dr. Géczi József Alajos belép a terembe, és helyet foglal dr. Semjén Zsolt mögött.), nemzeti önérzetünket, történelmi hagyományainkat megalázó kalandba kívánják belerángatni az országot. Nem fogjuk megengedni! (Közbeszólás az MSZP soraiból: Helyes! - Taps a kormánypártok padsoraiból.)

(13.10)

Nem adjuk fel hitünket, nem adjuk fel meggyőződésünket, hogy csak egy Magyarország van, hogy lehet tisztelni egymást, hogy nincsen helye durvaságnak. Nem adjuk fel hitünket, nem adjuk fel meggyőződésünket, hogy a szabadságot és a rendet össze lehet és össze tudjuk illeszteni. Szeretnék világosan és egyértelműen beszélni: a harmadik Magyar Köztársaság demokratikus rendjében tüntetni szabad, zavargást szítani, zavargásban részt venni tilos. A tüntetők jogait védeni kell, a zavargáskeltőkkel szemben a rendőrségnek viszont határozottan és törvényesen fel kell lépnie. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Ez a köztársaság rendőrségének nemcsak joga, hanem kötelessége.

Mindenkinek döntenie kell: a rend pártján áll vagy a rendzavarók pártján áll. A kormány a rend pártján áll, azon milliók pártján áll, akik nyugalmat szeretnének, akik ünnepelni szerettek volna, sétálni, mesélni, játszani, emlékezni; emlékezni arra, hogy - milyen érdekes! - ezek az utcák korábban békét és nyugalmat sugároztak, azok az utcák, amelyek most kongtak az ürességtől, a félelem keltette ürességtől.

Milyen érdekes, volt itt egy ország, amely tudott örülni, amely büszke volt magyarságára és történelmére, még akkor is, hogyha ebben nemegyszer viták, kisebb-nagyobb viták szegélyezték. Milyen érdekes, ez az ország, miközben arra készült, hogy megünnepli ötven évvel ezelőtti fantasztikus forradalmát, voltak, akiknek fontosabb volt a kormány vagy a kormányfő elleni ellenszenvüket kifejezésre juttatni, és nem engedni, hogy az ország nyugodtan ünnepelhessen!

Én azt tanultam édesanyámtól, hogy fiam, lehetnek vitáink, fiam, lehet, hogy apáddal időnként veszekedek, de vannak pillanatok a család életében, amikor sem a veszekedés, sem a viták nem fontosak, amikor csak az a fontos, hogy egy család vagyunk, és összetartozunk. A karácsony békéjét, a húsvét nyugalmát, a nagymama születésnapját, bár ha veszekednek is, de apa és anya házassági évfordulóját azt békében ünnepeljük, és az asztalhoz hívjuk azokat is, azokat a messzi rokonokat és ismerősöket is, akik lehet, hogy éppen vitatkoznak. Mert nemcsak a konzervatívok, hanem valamennyi jóérzésű ember úgy tudja, hogy ezekben az ünnepekben sűrűsödik össze mindaz, amitől olyan jó embernek lenni: szeretni, megbocsátani, tisztelni egymást. És bár lehet, hogy vannak viták, de az ünnepeket megtartjuk, és az ünnepek pillanataiban azok is egy asztalhoz ülnek, akik lehet, hogy másnap folytatják a vitát.

Tegnap azt látta a Magyar Köztársaság, hogy vannak, akiknek a kormánnyal vagy a kormányfővel szembeni jogos vagy vitatott kritikájuk odáig megy, hogy elvették az ünnepet - nem tőlem, nem a kormányomtól: emberek millióitól. Rajtam akartak ütni, és Magyarországon álltak bosszút. Szerintem rosszul tették. Szerintem nem egyszerűen hibát követtek el, annál többet, de ezzel majd ők elszámolnak.

Sokan kérdezik, hogy honnan kerültek elő ezek a rendzavarók, hogyan van, hogy egyszer csak itt, a harmadik Magyar Köztársaság 17. születésnapja környékén olyan emberek és csoportok jelennek meg az utcán, amelyek létezéséről, hát lássuk be, nem is nagyon tudtunk.

Azt kell mondjam önöknek, hogy énszerintem ezek az emberek és ezek a csoportok eddig is itt voltak, csak úgy tudták - és nagyon helyesen -, hogy amit gondolnak és amit tenni szeretnének, az szégyenteljes, úgy tudták, hogy amit gondolnak és amit tenni szeretnének, az nem fér össze a Magyar Köztársaság normájával, mi több, nem fér össze sok millió magyar ember meggyőződésével. Úgy gondolták - és helyesen gondolták -, hogy amit gondolnak és képviselnek és amit szívük szerint tenni szeretnének, arról a többség azt gondolja, hogy az rossz, az méltatlan, az törvénysértő, azzal nem akar azonosulni Magyarország. Ezért aztán a háttérben maradtak, ezért aztán legfeljebb a futballpályán volt nagy a szájuk, ezért legfeljebb három fröccs után a kocsmában engedték meg maguknak mindazt, amit most megengednek tereinken.

És miért teszik ezt meg? Mert jöttek politikusok, akik a nemzet egyetlen képviselőjének kiáltották ki magukat, és azt mondták, hogy érzik a puskapor szagát. Jöttek politikusok, akik azt mondták, hogy az embereknek nemcsak joguk, de kötelességük is, hogy szembeforduljanak a kormánnyal, hogy eljött az ideje a radikális fellépésnek. Jöttek politikusok, akik azt mondták, hogy a köztársaság semmi, hogy az nem fontos, legfeljebb levethető ruha a nemzet testén, nyilván ahogyan a törvények meg a szabályok is. Jöttek politikusok, akik azt mondták, hogy nem fontos a törvény és nem fontos a köztársaság. De akkor mi a fontos, tessék mondani?

És utcára hívták mindazokat, akik csak a pillanatra vártak, hogy mindaz, amit eddig szégyelltek, az mostantól kezdve ne szégyen legyen, hanem büszkén törjenek és zúzzanak szóval és tettel; utcára hívták azokat, akikkel később szövetséget is kötöttek. Mára nem tudjuk, hogy ki az, aki köztársaságpárti, és ki az, aki az utca pártján áll, ki az, aki mérsékelt, és ki az, aki radikális. És mindezt úgy tették, hogy a rombolást, a durvaságot, az alávalóságot hazafias tettnek, hazafias cselekedetnek állították be.

Kérdezem én: hazafias dolog lenne rátámadni a rendőrökre? Hazafias dolog lenne Molotov-koktélt dobni emberekre és házaikra? Hazafias dolog lenne túszul ejteni az országot, elvenni 1956 ünnepét, arra rávenni emberek millióit, hogy belülről zárják magukra az ajtót vagy hagyják el a várost? Hazafias dolog lenne 1956 hőseit lehazaárulózni? Hazafias dolog volt Kosáry Domokost kiátkozni? Hazafias dolog volt Mécs Imrét, a halálraítéltet megfenyegetni? Hazafias dolog lenne elfogadni a kitüntetést, de elutasítani a javaslatot tévők kézfogását? Ez lenne az új hazafiasság? Ez?! Hazafias dolog lenne elvenni az ünnepet, az örömöt, és a dicsőséget félelemre cserélni? Ezt akarják, mondják?!

(13.20)

Olyan fontos lenne saját hitük, meggyőződésük - gondoljanak róla bármit is -, hogy megéri mindaz, amit csináltak? Olyan fontos lenne Pest legforgalmasabb csomópontján a nemzet szent ünnepén tüntetést tartani a kormány ellen, megmutatni, hogy ki az erősebb? Nem értik? Nem értik, mivel játszanak?!

Van, aki azt mondja, hogy mindez a kormány és a miniszterelnök hibája. Vajon tényleg így van ez? Kérem szépen, nem kellett ahhoz sem őszödi beszéd, sem reform, sem kiigazítás, hogy az ellenzék vezére - aki itt nem meri elmondani a véleményét, csak az utcán nagyon határozott és bátor - arról értekezzen, hogy a magyar baloldal, amikor csak tehette, rárontott nemzetére. Ez a mondat nemcsak sérti a politikai közösség egyik felét - magunk között szólva: pár millió embert -, de azt is mondja, hogy a magyar baloldalt megtámadni hazafias tett.

Nem kellett ahhoz, kérem szépen, sem őszödi beszéd, sem reform, sem kiigazítás, hogy az ellenzék vezére - aki most nem áll ide elmondani, hogy mit gondol Magyarországról, az utcát választotta inkább, nem pedig parlamentáris (Közbeszólás az MSZP soraiból: Gyáva!) és demokratikus politikushoz méltó helyet, a magyar parlament plenáris ülését - azt mondja, miután elveszíti a választást, hogy a haza nem lehet ellenzékben, és ezzel önmagát és csak a saját támogatóit tekinti a haza részének, és mindenki mást kiátkoz a hazából. Ehhez nem kellett sem őszödi beszéd, sem kiigazítás, sem reform. Ehhez semmi nem kellett! Ehhez kellenek olyan politikusok, akik nem ismernek sem Istent, sem embert, csak saját maguk hatalmát, akik nem ismerik az alkotmányos rend szentségét, de legalábbis el nem ismerik; akik nem fogadják el, hogy a népfenség és a népakarat törvényes és egyetlen képviselője és kifejezője két választás között a Magyar Országgyűlés.

Radikális szavakból radikális tettek lettek. Az ellenzék vezére ideológiát adott az utcai rendbontáshoz. Teljesen világos a kapcsolat. Elmagyarázta az elmagyarázhatatlant. Felmentette az alól az erkölcsi gátlás alól emberek százait, ezreit, de épp eleget ahhoz, hogy ezt műveljék a városban és az országban, ami alól nem lehet felmenteni senkit sem. Felszabadította az egyébként mindenkiben működő normális emberi gátlást és megfelelni vágyást a törvényeknek és a közös kultúrának. A köztársaság demokratikus politikai erői helyett a radikálisokkal kötött szövetséget, és talán büszke is arra, hogy elvette azt a hitünket, de legalábbis mélyen megsértette, hogy egy politikai közösség tagjai vagyunk, bár akárhányféleképpen gondolkodunk.

Elvenni könnyű. De ki fogja ezt visszaadni? Ki fogja visszaadni a lányomnak, hogy nem mehetett el sétálni? Ki? Ki fogja visszaadni nyugdíjas néniknek és bácsiknak az elmúlt napokat, amikor féltek és rettegtek? Ki fogja visszaadni Magyarország nyugalmát? Mert elvenni könnyű volt. Könnyű utcára vinni az embereket. Ki fogja majd hazavinni őket? Tessék megmondani!

Az egyetemisták alig voltak kettőezren - tisztességgel, kulturáltan elmondták a véleményüket, hogy nem értenek egyet a tandíjjal. Lehet respektálni a véleményt. A nyári szakszervezeti tüntetésen alig voltak ötezren. El kell fogadni, amit mondanak.

Ne játsszanak velünk! Ne akarják velünk elhitetni, hogy Magyarország rendbetételének egyébként nem könnyű, helyenként kifejezetten fájdalmas, nehéz terhei viszik utcára az embereket! Az öt választásból négyet elveszített parlamenti ellenzék egyik pártja képtelen elviselni, hogy tagolt, demokratikus jogrendben élünk, és hogy most a választók úgy döntöttek, hogy nem ők kormányoznak. A tűzzel játszottak, de a nemzetet égették meg vele. És hogy ne kelljen szembenézni, inkább elhagyják a képviselőház termét. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Így van!) Hetykén odafordulnak, és nem érdekli őket, hogy mit okoznak az országban. Ez lenne a magyar konzervativizmus, a nemzeti liberális hagyomány igazi öröksége, ez a magatartás? Így segítjük az embereket és a családokat?

Látjuk a következményeket mindenütt. Felzaklatták az országot. Úgy látom, ehhez volt tehetségük. Nem baj, ha így gondolják, akkor elfogadom a szereposztást. Mi meg majd azért fogunk tenni, hogy az országban visszaköszönjön a nyugalom. (Nagy taps a kormánypárti padsorokban.) Hát akkor, Magyarország, tessék választani: a rend vagy a rendetlenség; rend vagy rendzavarók? Ez a kérdés! Mi tudjuk, hogy melyik oldalon állunk.

Ha az volt a cél, hogy kárt okozzanak, hölgyeim és uraim, azt tudom önöknek mondani: sikerült. Kárt okoztak, súlyosat. Ha az volt a cél, hogy építsenek, akkor azt szeretném önöknek mondani, hogy kudarcot vallottak. Nem építettek - romboltak. Leromboltak illúziót, leromboltak hitet, elvettek álmokat, tönkretettek tereket és utcákat, széjjeltörték - remélem, hogy csak percekre és órákra, de széjjeltörték - városok és falvak biztonságát. Mi meg majd helyreállítjuk.

Ha úgy gondolják demokratikus politikusként, hogy ez a dolguk, jelentem: eddig jelesre vizsgáztak. Ajánlanék mást: akarjunk inkább építeni. Ajánlok mást: akarjuk megteremteni a szabadság rendjét. Sok a tanulság: van politikai, van jogi, van a közrendre vonatkozó. Nem tudok mást mondani, mint a politikában türelem kell és elhivatottság. Bármit tesznek, a kormányoldal nem fogja elveszíteni a hitét és a türelmét. Hitét, hogy amit tesz, az ugyan nem könnyű, de az ország számára az egyetlen lehetséges járható út. Mert programot eddig mást sajnos nem láttunk - biztosan van, de nem láttunk. Nem lesz ez könnyű. Nem tudom azt mondani Magyarországnak, hogy ez holnapra megoldódik. Azt gyanítom, hogy napok kellenek hozzá, vagy hetek - ki tudja. Azon leszünk, hogy megóvjuk a rendet és a biztonságot.

Azt kérem a rendőrségtől, hogy minden eszközt használjon fel arra, hogy ezt a rendet és ezt a biztonságot védje - minden törvényes eszközt. Magyarországnak rendre van szüksége, mert azokat a százezreket és milliókat látom, akiket ezrek túszul ejtettek. Van joga mindenkinek kifejezni a véleményét, de nincs joga randalírozni, nincs joga megtámadni rendőröket, nincs joga sakkban tartani ezreket, százezreket. A rendőrök lépjenek fel keményen, határozottan, egyértelműen, a törvény teljes szigorával - ezt várja el tőlük az ország. Ez az első számú érdek. És tessék eldönteni: a rendzavarók - nem a tüntetők, a rendzavarók - pártjára állnak, vagy a rend pártjára állnak?

(13.30)

Mi a rend pártjára állunk és nem fogok ebből engedni egy tapodtat sem. Egy tapodtat sem! Aztán majd Magyarország eldönti, az istenadta nép, hogy önökkel tart-e egy rendetlen világban, a sértegetés, az erőszak világában, vagy olyanokkal, akik azt mondják, hogy nehéz ugyan a demokrácia, de lehet tisztelni egymást kioktatás nélkül, lehet nyugalmat teremteni, és nemcsak lehet, hanem ez a kötelességünk is. Egy jobb országért, azért, hogy '56 örökségéért ne szégyenkezni kelljen, hanem büszkék lehessünk, és hogy mindenki maga dönthesse el az ország, a maga sorsát.

Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
24 20 2006.10.24. 9:49  5-20

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Olyan sok tapasztalatunk van már arról, hogy nincsenek könnyű, egymondatos, egyszerű igazságok. Olyan sok tapasztalatunk van arról, hogy ennél sokkal kisebb vitákban és konfliktusokban is csak egy viszonylag árnyalt, sok irányból érkező megközelítés lehet az, ami segíthet abban, hogy megértsük, hogy mi is történt. Be kell valljam, képtelen vagyok megérteni, hogy akkor, amikor nyilvánvalóan millióknak az az élménye, hogy nem ünnepelhettek úgy, ahogyan szerettek volna, nyilvánvalóan önök is nem politikusként, hanem magánemberként érzékelik az országban lévő aggodalmat, eközben vannak olyan politikusok, akik itt, a parlamentben - miközben egyébként vitát kezdeményeztek az eseményekről -, egyetlenegy mondatot nem szólnak arról, hogy mi a véleményük azokról a milliókról, akik most megcsalva érzik magukat. Ha valakinek a jogát megsértette a közhatalom, akkor ennek a jogát meg kell védeni, igazuk van. De mondják, egyetlenegy mondatot nem kellett volna mondani azoknak a százezreknek a jogáról, akiket sértett mindaz, ami tegnap történt? Ők nem fontosak? Jogvédő szervezetet és tanácsadást nyújtani annak, aki egy tüntetés feloszlatásának kavalkádjában talán méltánytalanul sérelmet szenvedett, és ezért kell, hogy ő elégtételt kapjon, nem vitatom. De emellett egy fél mondat arra, hogy Magyarország, értem a kedvetlenségedet és a szomorúságodat, hogy nem ünnepelhettél? Talán nem kellene feltenni legalább egy mondatot önöknek is, hogy vajon nekünk, akik mi ostorozzuk a kormányt és a kormányfőt nap mint nap, van-e abban felelősségünk, hogy így alakult a helyzet? Hányszor és hányszor tettük meg, én személyesen az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy feltettem a kérdést, hogy mit és hol hibáztunk, mi az, amit nem jól csináltunk, miben tévedünk. Hányszor tették fel ezt a kérdést?

Nincsen ellenemre, hogy a Kereszténydemokrata Párt frakcióvezetője kioktasson, nincs ellenemre, hogy nem is titkolt gyűlölettel a szemében vádlóként lépjen fel (Közbeszólások az MSZP soraiból: Keresztény! Mindent a szentatya nevében!), de azt tudom mondani, hogy 22-e délutánján a Bazilikában, az ökumenikus megemlékezésen azt hallottam, hogy keresztény imamondók azért fohászkodnak, hogy legyen erejük tisztességgel ítélni, megbocsátani; hogy legyen erejük az előítéletet, a fájdalmat, ami a lelkükben és a szívükben van, átadni sokkal inkább a megértésnek, a megbocsátásnak és a szeretetnek.

(14.00)

Én azt láttam, hogy emberek fájdalmasan arról beszéltek ott, hogy tudják, hogy az ő istenük azt kéri, hogy ha voltak is fájdalmaik, ha megalázva is érezték magukat, keressék meg az utat embertársaikhoz. S azt gondolja Semjén képviselő úr, hogy neki pedig itt pörölyként az a dolga, hogy fönntartsa az előítéletnek és az indulatnak ezt a fokát, ezt a hevét? Ez lenne az igazi keresztény magatartás? Ez? Valóban úgy gondolja, hogy azzal szolgálja szentnek tekintett nemzetét, hogy minden héten azt keresi, hogy hogyan szíthat még több indulatot és gyűlöletet? Ezt gondolja? Én nem ezt gondolom.

Azt gondolom, hogy talán inkább azt kellene keresni, hogy milyen módon találunk utat egy jobb Magyarországhoz. (Dr. Semjén Zsolt: Nem azt!) Azt gondolom, hogy azt kellene keresni, milyen módon érthetjük meg, hogy melyikünknek mi a felelőssége és mi a lehetősége. Azt gondolom, hogy fel kellene tenni azt a kérdést, miért történik az meg, hogy heteken keresztül vagy talán hónapokon keresztül azt próbáljuk meg elhitetni Magyarországgal, hogy új forradalom fog érkezni '56 ötvenedik évfordulóján, hogy hergeljük és szítjuk az embereket, majd mikor itt van '56 ötvenedik évfordulója, minden előzmény nélkül nagygyűlést hirdetünk egy olyan helyre, ahol soha korábban nem volt nagygyűlés, csak egy dolog biztos, hogy szinte kikerülhetetlen, hogy Budapest belvárosában nem lehet úgy a rendfenntartó erőknek megmozdulni, ha rendet akarnak tenni, hogy előbb-utóbb valamilyen irányban az Astoriára éppen igyekvőkkel vagy az azt elhagyókkal találkozzanak.

Soha, egyetlenegyszer nem találkoztunk azzal a magyarázattal, hogy mi vitte arra azt az ellenzéki pártot, amelyik egyébként 23-ára az utcára hívta, sőt küldte az embereket, hogy ő ugyanezen a napon Pest legforgalmasabb pontján, nem másutt, Pest legforgalmasabb pontján nagygyűlést szervezzen. Én nem gondolom - miért gondolnám? -, hogy provokálni akarnak. De azt hiszem, talán fel kellene tenni a kérdést, hogy helyes-e, amit ezekben az ügyekben tesznek, hogy talán a mellett a hihetetlen erő mellett, amelyet tanúsítanak abban, amivel és ahogyan támadják a kormányt, talán egy halk kérdést megérne: mi, kereszténydemokraták, mi, fiatal demokraták mindent jól tettünk az elmúlt években? Vagy úgy gondolják a rendet, úgy gondolják a megnyugvást, hogy mindenki más változzon meg, lehetőség szerint úgy, hogy ugyanazt gondolják, mint amit önök? Ez lesz majd a megoldás?

Azt gondolják, hogy miniszterelnököt kell cserélni, közben pedig egész oldalon megírják, hogy nem a miniszterelnökkel van a baj, hanem úgy az egész korhadt és rohadt baloldallal, ahogyan van, történelmileg és a jelenben, sőt talán a jövőben is. És ha elment a miniszterelnök - mostanáig nagyjából öt minisztert szólítottak fel lemondásra -, akkor kik jönnek? Ugye, számolták, hogy hány MSZP-alapszervezetre dobtak az elmúlt egy napon Molotov-koktélt? Ugye, számolták? És mondják, nem kérdezik meg maguktól, hogy vajon lehet-e ebben szerepe annak, hogy mit mondtunk és mit csináltunk az elmúlt időszakban?! Vagy ha esetleg azt mondtuk volna az elmúlt időszakban, hogy ugyan száz kérdésből kilencvenben vitatkozunk a kormánypárttal, ugyan a kormánypártok miniszterelnökénél tudunk legalább tíz jobbat ebben az országban, sőt lehet, hogy ezret, de egyvalami biztos: soha nem fogom megengedni a támogatóimnak, hogy ne tiszteljék riválisainkat, soha nem engedem meg támogatóinknak, hogy fenyegessék őket, soha nem engedem meg támogatóimnak, hogy azt mondják, hogy a parlamenten kívül kell megoldani ezt a konfliktust, mert ugyan semmiben nem értek velük egyet, de egyvalamiben nemcsak egyetértek, de ahhoz ragaszkodom, hogy a dolgainkat egymást tisztelve itt, a parlamentben kell megoldani.

Mondják, legalább egy kérdéssel nem tartoznak maguknak végre sok év után!? Tényleg azt hiszik, hogy önök tökéletesek? Tényleg azt gondolják, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy itt nyugalom legyen? Tényleg azt gondolják, hogy ennyit megér? Önökön kívül, azt hiszem, hogy senki.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban. - Dr. Gyenesei István tapsol.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
26 6 2006.10.30. 24:24  5-18

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőház! Hölgyeim és Uraim! Az országban rendnek és nyugalomnak kell lennie. Ennek nincs alternatívája. A rend, az nem a hatalom rendje, a rend a köztársaság rendje; ha úgy tetszik, a demokrácia rendje. A rendnek feltételei vannak, legalább három feltétel:

Az első a népakaratot kifejező parlamentáris demokrácia elfogadása, a parlamentarizmus tisztelete. Aki elutasítja a parlamentarizmust, az a rend helyett rendetlenséget akar.

A második feltétel a köztársaság intézményeinek, az intézmények önállóságának és függetlenségének tisztelete. Aki pusztán politikai céllal, indokolatlanul támadja az intézményeket, az támadja és gyengíti a köztársaságot, gyengíti a rendet; nem rendet, hanem rendetlenséget akar.

Harmadsorban: a törvények tisztelete, nemcsak a jogoké, hanem a kötelezettségeké is. A rendet a kötelezettségek, a kötelességek teljesítése tartja fenn, és a jogok széles körű biztosítása pedig a rendet demokratikussá teszi.

Ezek azok az alapelvek, amelyekből kiindulunk akkor, amikor az elmúlt napok vagy az elmúlt hetek történéseit elemezzük, és magunk számára következtetéseket vonunk le. Merthogy nincs kétségem afelől, hogy a mai viták alapvetően a rendről, a demokráciáról, a szabadságról szólnak.

A kormány a rend pártján áll, a rend és a nyugalom pártján. Szeretném világossá tenni, hogy kormányunk határozottan visszautasítja a rendőrséget érő politikai természetű vádakat. (Taps a kormánypárti oldalon.) Elfogadhatatlan, ha a demokratikus Magyarország rendőrségét alaptalanul rendőrterrorral vádolják, ha a diktatúra rendőrségéhez hasonlítják. Aki ezt teszi, az indokolatlanul gyengíti a rendőrséget, a köztársaságot, az nem a rend, hanem a rendzavarók pártján áll. De hozzáteszem, elfogadhatatlan az is, ha a rendzavarókat szabadságharcosoknak hívjuk, vagy békés tüntetőknek tituláljuk őket. Kétségtelen, elfogadhatatlan lenne az is, ha a békés tüntetőt vagy tüntetést rendzavarónak vagy rendzavarásnak állítanánk be. Aki ez utóbbiakat teszi, az indokolatlanul védi a védhetetlent, és mondom akkor sokadszorra: az nem a rend, hanem a rendzavarók pártján áll.

A kormánynak az az álláspontja, hogy a rendőrség fellépése október 23-án összességében törvényes, indokolt és arányos volt. Joggal kérdezhetik, hogy igaz-e ez a rendőrségi fellépés minden egyes részletmozzanatára. Nyilvánvalóan erre a kérdésre is válaszolni kell. Világossá kell tenni, hogy mit gondolunk a rendőrségi fellépés egészéről, annak indokoltságáról, annak törvényességéről, és mit gondolunk a rendőrségi fellépés minden egyes részletmozzanatáról. Aki csak az egyikről vagy csak a másikról beszél, az a politikai hazugság hibájába esik; azon politikai hazugságok egyikének hibájába, amelyről pár héttel ezelőtt itt a parlamentben, a bizalmi szavazást megelőzően szóltam, amikor is összetett eseményeknek, tényeknek csak az egyik felét mondjuk el.

Szükséges hát határozottan, egyértelműen, de árnyaltan fogalmazni. Tegyük világossá: akit a rendőrségi intézkedések bármelyik eleme jogszerűtlenül érintett, azoknak panaszt lehet, és azt gondolom, hogy panaszt is szükséges tenniük úgy, ahogy ezt a törvény megengedi és előírja. Szükséges panaszt tenni nemcsak azért, mert az ő jogaik sérültek - ha sérültek -, hanem azért is, hogy aztán majd újra feltehessük magunknak azt a kérdést, hogy helyes-e, amikor azt mondtam, és amiben ma mélyen hiszünk, és ezt képviseljük, hogy összességében a rendőrség fellépése törvényes, indokolt és arányos volt. Azt a jogot, hogy valaki panaszt tegyen, a törvény garantálja. A rendőrségnek pedig kötelessége, hogy a panaszt kivizsgálja, és erre a panaszra érdemben válaszoljon. A kormány és a rendőrség bízik a rendőrségben. Ezért megvédjük mi ezt a rendőrséget. Védjük azzal is persze, hogyha minden panaszt kivizsgálunk, és azok eredményét, tanulságait elemezzük, abból következtetéseket vonunk le.

Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Önök jól tudják, illetve tudhatják, hogy a kormány az elmúlt napokban annak érdekében, hogy megértsük, vajon a ma hatályos gyülekezési jog kellőképpen biztosítja-e minden más kapcsolódó, helyenként vele vitatkozó alkotmányos jog érvényesülését, és vajon a jelenlegi szabályozás, illetve annak alkalmazása minden tekintetben megfelel-e a mai igényeinknek, társadalmi elvárásainknak és mindeközben az alkotmányosság kritériumainak, három köztiszteletben álló és közismert jogászt, közjogászt, alkotmányjogászt kért fel, hogy ezt a kérdéskört megvizsgálják; a vizsgálatot követően pedig a vizsgálatok eredményét, annak következtetéseit nyújtsák át a kormánynak, és hozzák nyilvánosságra. A felkértek a megbízást elfogadták, a munka a napokban elkezdődik.

De teljesen nyilvánvaló az én számomra, hogy ez több mint egyszerűen jogi kérdés. Nem egyszerűen arról szólnak az elmúlt hetek, elmúlt napok történései, hogy egyik vagy másik jogforrásunk pontosan fogalmaz-e. Az is kérdés, azt is meg kell vizsgálni. De itt, azt hiszem, hogy sokkal összetettebb és bonyolultabb hátterű jelenségek vannak: történeti, tömeglélektani, átfogóbb társadalmi összetevőkkel rendelkező jelenségek. Szükségesnek gondolom, hogy mindamellett, hogy folyik természetesen, szinte magától értetődően a politikai vita - és mondhatom, hogy magától értetődően ez a politikai vita nemegyszer felszínes és egyoldalú -, eközben próbáljunk mélyebbre hatolni, hogy értsük meg, mi is zajlik itt. Mert bár tudom, hogy politikusok azt mondják, hogy: hát egyszerű a dolog, távozzon a miniszterelnök, és azt is sejtem, hogy vannak, akik erre azt válaszolják, hogy: egyszerű a dolog, az ellenzék teszi rosszul a dolgát, gyanítom, hogy ennél talán bonyolultabb összefüggések vannak. És ha nem akarjuk ezzel beérni, ha többet szeretnénk tenni, mint hogy kígyót-békát kiabálunk, hogy vívjuk a megszokott, szokásos politikai harcainkat, akkor érdemes mélyebbre ásni.

A kormány ezen a héten egy olyan szakértő testületet fog kiküldeni, amelyben nagyon sokfajta szakma képviselői lesznek jelen. Nem csak jogászok, jogászok is; szociológusok, kriminálpszichológusok, tömeglélektannal foglalkozók, a nemzetközi tapasztalatok megismerését, azok tanulságainak levonását lehetővé tevő szakértők, akiktől azt kérjük, hogy ha már nekünk, politikusoknak időnként olyan nehezünkre esik megpróbálni megérteni a lényeget is, a valót is, nem csak a jelenséget, segítsék hozzá az országot és annak részeként bennünket is, hogy ezt jobban lássuk.

(13.20)

Arra fogom kérni valamennyi állami szerv képviselőjét, hogy az általa lefolytatott vizsgálat eredményét, összefoglaló jelentését nyújtsa majd át ennek a bizottságnak. Nem egyedi eseteket fog ez a testület vizsgálni. Az általánosan levonható, értékelő tapasztalatok és az abból levonható következtetések, ajánlások fogják majd munkájának célját képezni. Természetesen úgy van rendjén, hogy a munka eredménye nyilvános lesz.

Nem politizálni szeretnék a szó legegyszerűbb pártpolitikai értelmében, hanem jobban érteni. Mert azzal, őszintén szólva, nem fogunk sokra menni, hogy a parlament egyik fele hibáztatja a másikat, az pedig viszont; ha mindenki csak politikai riválisának felelősségét hangoztatja, ha senki nem lát messzebb az orránál, ha mindenki csak a hirtelen jött politikai konfliktusra és azok érzelmeire tekintettel kíván megválaszolni - az félre fog vinni. Ennél több a felelősségünk, nemcsak azért, mert láthatólag sokakat a hétköznapok normális, ésszerű vitelében is megvisel a jelenlegi konfliktus, hanem az országnak nem ez az érdeke. Az országnak rendre és nyugalomra van szüksége. Ha megbillen a rend és a nyugalom, akkor érteni kell az okokat. A kormány érteni kívánja az okokat, és azt gondolja, hogy kötelessége hozzásegíteni Magyarországot, hogy az aggodalommal élő milliók hasonlóképpen lássák ugyanezeket az okokat.

Természetesen, miközben mindez zajlik, és mindezek a politikai viták folynak, nagyjából erre figyel a nyilvánosság, de a háttérben kormányozni kell és dolgozni kell. Még akkor is kormányozni kell, ha a figyelmet ma elvonják ezek a napi konfliktusok. Kormányzunk, tesszük a dolgunkat. Az elmúlt négy és fél hónap alatt, mióta ez a kormány letette a hivatali esküjét, határozott és egy irányba mutató intézkedések sokaságát hozta annak érdekében, hogy Magyarországon egy olyan világot építsünk, ahol kevesebb az előjog, kevesebb a privilégium, ahol közös ügyeinkben nagyobb a hosszú távú felelősség, ahol rövid távon is megteremtjük az egyensúlyt, ahol a napi viták mellett van elég erőnk arra, hogy a következő 7-10 év fejlesztési programját is összerakjuk.

Csak hogy azért világos legyen: ebben a négy és fél hónapban az egyensúly megteremtésének a programját fogadtuk el. Ebben a négy hónapban a következő évek reformjának fő irányait is tartalmazó konvergenciaprogramot fogadtunk el. Ebben a négy hónapban elkezdődött a közigazgatás átfogó átalakítása, a központi államigazgatás átszervezése, intézményi, szabályozási változtatások sokasága, a közszféra alkalmazási viszonyainak átalakítása és szolgáltatásközpontú, teljesítményközpontú közigazgatás megteremtése érdekében. Elkezdődött az államigazgatás regionalizációjának munkája, amely a következő évben fog nagy ütemben megtörténni, és befejeztük az Új Magyarország fejlesztési program összeállítását, és elindultak a részletes programok társadalmi vitái.

Aki körülnéz Európában, a velünk nagyjából azonos időszakban hivatalba lépett kormányok teljesítményét megnézi Németországtól Olaszországig, az azt mondhatja, hogy bár túlzott önbizalomra nincsen szükség, de mindaz, amit elkezdtünk, az hatalmas teljesítmény. Mindaz, amit elkezdtünk, azok jó irányba visznek. Hányan és hányan pöröltek velünk itt, ebben a Házban is és nyilvánosan is, hogy nemcsak az egyensúlyteremtés programjának szerkezetével, hanem várt eredményével is vitáik vannak. Azok, akik annak idején pörlekedtek, akik azt mondták, hogy majd a választást, az önkormányzati választást követően új kiigazítások következnek, most, amikor a világ már nemcsak érti, hanem egymás után visszaigazolja, hogy ennek a programnak van hatása, hogy megérte megtenni, hogy tudjuk, hogy nem könnyű, de a magyarok megcsinálták, megcsinálták, aminek az olaszok még a közelében sincsenek egy jóval kisebb kihívás mellett, azok ma nem mondják azt, hogy miniszterelnök úr vagy hölgyeim és uraim, nem volt igazunk, amikor júliusban vagy augusztusban magukat rémisztgettük, meg az országnak azt mondtuk, hogy nem fog sikerülni. (Közbeszólás az MSZP soraiból: Így van.)

Ma, amikor azt mondják a tengerentúlon vagy Európában, hogy a magyar államháztartás és költségvetés nemcsak hogy elindult az egyensúlyi pálya irányában, hanem ha minden igaz, akkor az idei és a következő évi számok még talán annál is jobbak lehetnek, mint amit az új kormány jelzett, akkor azok, akik azt mondták az országnak, hogy nincs ok arra, hogy bízzanak ebben a programban, nincs ok arra, hogy elvállalják ennek mindenfajta terhét, azok most nem mondják azt, hogy: miniszterelnök úr, tévedtünk, és tudja, lehet, hogy a mi tévedésünk is hozzájárult ahhoz, hogy az országban nyugtalanság van; miniszterelnök úr, nekünk is van felelősségünk, mert rosszul ítéltük meg. Azt nem várom, hogy azt mondják, hogy hazudtak, mert nem gondolom, hogy hazudtak. De azt magunk között úgy csendben talán elismerhetjük, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint legalábbis tévedtek. Oktalanul és indokolatlanul riadalmat kívántak kelteni.

Sok munka van még előttünk. Az a költségvetés, amelyet holnap be fogunk nyújtani az Országgyűlésnek, nem állítom, hogy az ország legegyszerűbb költségvetése. Ez egy feszes, kemény költségvetés, de abba az irányba visz, ami mindegyikünknek jó. Abba az irányba visz, amely nem egyszerűen rövid távon tart egyensúlyt, hanem már támogatja a reformokat, és támogatja az építkezést.

De nem csak költségvetés van. Elindulnak mások mellett olyan nagy átalakítások is, amelyek a nyugdíjrendszert érintik. Bizony, mert az igazgatás, az egészségügy mellett, a felsőoktatás reformjának második szakasza mellett elindul a teljes nyugdíjrendszer áttekintése. Mondhatnák, hogy minek azt. Csak egyetlenegy számot hadd mondjak! Ma a munkaképes korú lakosság, 15 és 61 év közötti lakosság minden 10 főjére 3 olyan esik, aki 62 évnél idősebb; 10 munkaképes korúra 3 nyugdíjas korú. 2050-ben ennek éppen a duplája lesz ez a szám: 10 munkaképes korú lakosra 6 nyugdíjas korú fog jutni. A mai magyar nyugdíjrendszernek az a sajátossága, hogy az éppen dolgozók fizetik a nyugdíjban lévők nyugdíját. Ma már hiánnyal küzd a nyugdíjrendszerünk úgy, hogy 10-en finanszírozzák 3 nyugdíjaskorú nyugdíját. Képzeljék el, mi lesz majd 2050-ben! Akkor 10-nek már 6 nyugdíjaskorúnak a nyugdíját kell majd finanszírozni.

Folynak a viták a tereken meg az utcákon, de aki felelős, akit valóban az ország dolgai érdekelnek, az kell hogy ezzel foglalkozzon, annak kell hogy legyen erről programja, hogy mit kell akkor csinálni. Vagy azt mondjuk, hogy az nem érdekes, az messze van, akkor már nem mi fogunk kormányozni, vagy nem mi leszünk ellenzékben? Ez ilyen egyszerű lenne? Azt mondanám, hogy nem így van ez: felelős kormány és felelős ellenzéke, miközben nyilván megvitatja, hogy mi a tanulsága az utcán történteknek, legalább ennyi erőfeszítést tesz arra, hogy megértse, hogy mi a tanulsága ennek a három-négy számnak, mi a felelősségünk.

Ezért kezdődött el a nyugdíjrendszer apróbb kiigazítása, és ezért kell majd feltennünk azt a kérdést, hogy van-e szükség nagyobb, átfogó reformra a mai magyar nyugdíjrendszerben. Éppen azért kell változtatni, hogy a ma nyugdíjasai nehogy hátrányt szenvedjenek, hogy ki lehessen fizetni a nyugdíjukat és azért, hogy aki majd holnap lesz nyugdíjas, neki is biztonságban legyen a nyugdíja. Szeretném világossá tenni, hogy a változások nem érintik a jelenlegi nyugdíjasok nyugdíjjogosultságát, nem érintik a korábban meghirdetett nyugdíjkorrekciós programot, de nyugdíj, munkavégzés és rokkantnyugdíj dolgában az egymásnak sokszor ellentmondó szabályozások világában rendet teremt, és a munkavégzésre irányuló érdekeltséget teremt.

Tudják-e, hogy minden 100 olyan leendő nyugdíjasból, aki közeledik a nyugdíjkorhatár felé, 94 még azt megelőzően megy nyugdíjba, hogy elérné azt a bizonyos törvényes, törvényben leírt nyugdíjkorhatárt? 100-ból 94 vagy előrehozott nyugdíjba, vagy rokkantsági nyugdíjba megy. Magyarországon az a helyzet, hogy miközben, mondjuk, 62 év a törvényes nyugdíjkorhatár, az ötvenes éveiknek közepén járók sokasága, túlnyomó többsége megtalálja a módot, hogy nyugdíjba menjen.

Bonyolultak és időnként nem egymást támogatók a szabályok. Ezért kezdtük el az átalakítást. Ezt az átalakítást úgy kezdjük el, hogy közben párbeszédet folytatunk. Hogy legyen világos: az Országos Érdekegyeztető Tanács szociális bizottsága támogatja ezeket a programokat. Az Idősügyi Tanács támogatja ezt a programot. A munkaadói oldal támogatja, a munkavállalói oldal nem ellenzi - fejtették ki álláspontjukat az elmúlt napokban és hetekben.

(13.30)

A rokkantnyugdíj, a rehabilitáció területén az Országos Fogyatékosügyi Tanács támogatja az átalakítás programját.

Kell közben mondanunk - azért, hogy eloszlassuk a félreértéseket - világos és egyértelmű mondatokat is, azért, mert miután sokakat érdekel, természetesen nagy az érzékenység. A fegyveres testületek körében, a rendvédelmi erők körében nagyon sokan attól félnek, hogy a korábbi szabályt, hogy tudniillik 25 év szolgálati időt követően nyugdíjba lehetett menni, ezt most ripsz-ropsz megváltoztatja a kormány. Ugyan, dehogy! Hát hogyan tennénk ilyet?! Teljesen világos, hogy hosszabb átmenetet kell biztosítani, és a szerzett jogokat nem szabad csorbítani.

Biztos, hogy majd fel kell tennünk azt a kérdést, hogy akár a fegyveres, akár a rendvédelmi területen, akár más szakmákban hogyan kell átalakítani a korkedvezményes nyugdíjak rendszerét, de csak úgy, hogy kellő bölcsességgel, belátással és csak olyan arányos intézkedésekkel, amelyek nem terhelnek rá az emberekre elfogadhatatlan változtatásokból következő konfliktusokat.

Ezért - hogy csak egyetlenegy példát mondjak - egészen biztosan nem sérülhet azoknak az eddig már remélt módon megszerzett joga, akik az idei év végéig, tehát 2006 végéig már legalább 20 éves szolgálati idővel fognak rendelkezni. Mert ezek olyan beavatkozások a jövőre vonatkozó várakozásokba, ahol hosszú átmenetet kell engedni. Teljesen világos, hogy nem lehet azt mondani valakinek, aki arra készült a pályáján, hogy 25 év szolgálati idő után nyugdíjba mehet, és még két év van hátra neki a 25 évig, hogy ripsz-ropsz akkor elvesszük ezt a jogot. Csak sok-sok évvel előtte lehet ezeket a beavatkozásokat megtenni.

Szeretném itt kormányunk álláspontjáról egyértelműen és visszavonhatatlanul tájékoztatni az érdekelteket. Tudjuk, hogy a nyugdíjrendszerbe való beavatkozás nagyon kellő előrelátással, az alkalmazkodás lehetőségének megteremtésével és csak nagyfokú empátiával lehetséges. Ugyanezt szolgálja az összes többi beavatkozás is. Éppen ezért a beavatkozások általában több évnyi ráhagyással lépnek életbe. Azok a legegyszerűbbek is, amelyekkel most ebben az időszakban nézünk szembe, amelyekről miniszter úr az elmúlt héten tájékoztatta a nyilvánosságot. De így fog ez történni akkor is, amikor ahogyan megyünk előre az időben, egyre több kérdés fog majd felmerülni a magyar nyugdíjrendszerben.

Ezek azok az ügyek, amelyek miután nemcsak egy vagy két kormányciklust, hanem 10-20-30 évet ölelnek át, ezekben érdemi, nyitott konzultáció kell. Konzultáció társadalmi partnerekkel, és nyugodtan elmondhatom, ezekben az ügyekben konzultáció a parlament két oldala között is. Tudniillik nem érünk el semmit, ha az fog történni, mint 1998-ban, hogy korábban megállapodtunk az 1997-es nyugdíjreform alapelveiről, aztán mikor az megtörtént, és utána egy kormányváltás következett, akkor pedig a kormányra került új politikai erők visszamenőleg átalakították a nyugdíjrendszert. Ez rossz irány. A nyugdíjügyek nem bírják ki a pártoskodást. Nyugdíjügyben nem szabad úgy dönteni, hogy ne lehetnénk abban biztosak, hogy amit eldöntöttünk, az hosszú távon is működőképes marad.

Amikor azt mondom, hogy muszáj visszatalálni a dialógushoz, muszáj visszatalálni a normális rendhez társadalompolitikában, gazdaságban és az utcán, akkor arról beszélek, hogy egy hosszú távon élhető országot kell teremteni.

Ami az utcán zajlik, abban mértéktartásra, határozottságra, a rend képviseletére van szükség. De ugyanerre a rendre van szükség gazdasági ügyeinkben, ugyanerre a rendre van szükség hosszú távú társadalompolitikai folyamatok tervezésében. Mindegyikben elvégezzük a dolgunkat. Ha kell, akkor bátorítjuk a magyar rendőrséget, hogy törvényesen, de határozottan tegye a dolgát, és felhívjuk a figyelmét, hogy minden részletében figyeljen oda a törvényességre. Ha kell, akkor határozott lépésekkel egyensúlyt teremtünk, és nem ijedünk meg attól, hogy átalakítunk egészségügyet, átalakítunk igazgatást, nem ijedünk meg attól, hogy folytatjuk a felsőoktatás reformját. Ez a dolga a kormánynak. És ha kell, akkor hozzányúlunk olyan kérdésekhez, amelyeknek a következő 10-20-30 évben lesz majd igazi következménye akkor, ha nem tesszük a dolgunkat.

Jelen és jövő. A máért visel felelősség és a holnapért visel felelősség így kapcsolódik össze a kormány munkájában. Letörni a privilégiumokat, nem engedni a pártoskodást, felelősséggel fordulni egymás iránt, tartani a törvény rendjét, és megteremteni a hétköznapok nyugalmát. Ez a dolga nemcsak a kormánynak, hanem az egész országnak. Eszerint tesszük a dolgunkat.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
26 18 2006.10.30. 7:59  5-18

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen. Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Három témára térnék ki gyorsan viszontválaszomban. Az első, mondjuk úgy közkeletű szóval, a rokkantnyugdíjak köre, amelyről most, ebben a vitában nagyon kevés szó esett. Hogy mekkora és milyen horderejű kérdéssel állunk szemben, arra csak egyetlenegy számot hadd mondjak önöknek: kis kerekítéssel 650 ezer ember az, aki rokkantnyugdíjasként valamekkora és valamilyen súlyú egészségkárosodástól szenvedve kap ma ellátást.

Tudjuk ráadásul, hogy a rokkantnyugdíjak a kilencvenes évek legelejétől nagyon sokfajta szerepet játszottak. Egyik oldalról teljesen természetesen módon kielégítették azt a közös igényt, hogy a közösség nyújtson segítséget azoknak, akiknek jelentős egészségkárosodás okán jelentős részben csökkent a képességük, hogy önmagukat és a családjukat eltartsák, de nem lehet arról nem beszélni - ezt is tudjuk, és ez a tendencia a mai napig is tart -, hogy nem kevesen olyanok is rokkantnyugdíjba vonultak, kisebb-nagyobb kompromisszummal - hogy itt nehogy valakit megbántsak -, akik számára ez az egyetlen menekülési lehetőség volt, mert elveszett a munkahelye, mert a térségben nagy gazdasági depresszió volt, és a rokkantnyugdíj nem egy esetben az öregségi nyugdíj előszobáját biztosította, egy hosszú-hosszú várakozás a későbbi öregségi nyugdíjra. Azaz nem azt tettük, hogy segítettünk volna ennél sokkal jobb eszközökkel annak érdekében, hogy ott legyen munkalehetőség, vagy akinek csökkent a munkaképessége, azt - szakszóval úgy mondjuk - rehabilitáljuk, segítsünk, hogy visszaszerezze az egészségét, és tudjon dolgozni, hanem nagyon sokak számára kényszerből vagy másfajta érdekből egy "nagyon-nagyon alacsony szintű" ellátást, de a normális életet lehetővé nem tevő parkolópályát biztosítottunk. Ez rövid távú szociális feszültségeket megoldott, hosszú távon majdnem többet okozott.

Most átfogó átalakításába kezdünk éppen azért ennek az ellátásnak, hogy arról szóljon, hogy aki ellátást kap, az kapjon a mainál méltóbb ellátást, a többség pedig valóban olyan segítségben részesüljön, hogy mielőbb visszaszerezze a munkaképességét, és visszaszerezze azt a lehetőséget, hogy munkával, jövedelemkereséssel büszke lehessen arra, hogy ő képes nemcsak magát, hanem a családját is eltartani. Ehhez az egész intézményt át kell alakítani, szabályozást kell átalakítani, több mint 60 milliárd forintnyi fejlesztést kell megvalósítani ehhez. A Fogyatékosügyi Tanáccsal ebben az ügyben konzultációban, párbeszédben állunk, ennek a részleteihez egyelőre támogatást kapunk.

Ez az elmúlt időszak egyik legátfogóbb, legnagyobb intézményi szabályozási, finanszírozási és fejlesztési reformja, nem leépítés, hanem építkezés, érdemi átalakítás. Miközben zajlik az utcai vita, ez zajlik a háttérben. Ezt hívom én kormányzásnak, hogy nem engedjük meg, hogy elvonják a figyelmünket ezekről a kérdésekről.

Második megjegyzésem: egyetértek azzal, hogy itt sokkal bonyolultabb kérdésről van szó, mint csak a nyugdíj, általában az öregkor kérdése. Az öregkor nemcsak a nyugdíj kérdése, hanem egy hatalmas nagy lehetőség egy országnak, hogy mindaz a tudás, a tapasztalat, az az aktivitás megjelenjen közös hasznos erőként családban meg a szélesebb közösségben is; hogy ki tudjuk-e nyitni intézményeinket, egyetemeinket például a szépkorúak számára, és folytathatnám a sort.

De annál azért bonyolultabb a kérdés, mint ahogy van, aki ezt itt felveti, hogy a családi adózással megváltoztathatók a demográfiai viszonyok. Két megjegyzést hadd tegyek ebben az ügyben! Az egyik, hogy aki a francia példára hivatkozik, annak mindenképpen ajánlanám, hogy tekintsen mélyebbre, és nézze meg, hogy ebben a multikulturális francia közösségben a születésszám hogyan változik, attól függően, hogy a muszlim közösség tagjainak családjaiban figyeljük a születésszámot, vagy nem a muszlim közösség családjaiban figyeljük ezt. Óvnám attól valamennyi hozzászólót, hogy a francia helyzet nem alapos ismeretéből kiindulva úgy gondolja, hogy önmagában az adózási rendszer megváltoztatása elegendő a demográfiai viszonyok átalakításához.

(14.20)

De ha valaki ezt komolyan gondolja, akkor meg azt mondom, hogy végre egy nagyon jó vita környékén vagyunk, végre ez egy olyan fontos szakmai, társadalompolitikai kérdés, amely megérne egypár vitát itt a parlamentben.

Én arról szeretném biztosítani a Kereszténydemokrata Néppárt frakciójának vezetőjét, hogy ha van átfogó adóreform-javaslatuk, például a családi adózás bevezetésére, akkor egy politikai vitanapot kezdeményezzenek, és vitassuk ezt itt meg az előterjesztésük alapján, hogy kiszámolták, összerakták, ajánlják a mi figyelmünkbe, a 2008-tól, mondjuk, hatályos adójogszabály tervezésénél vegyük ezt figyelembe; én leszek, mondjuk, a kormánypárti frakciók körében az egyik, aki azt fogom mondani, hogy ez egy kiváló dolog, ha Semjén képviselő úrnak, frakcióvezető úrnak, a frakciójának van egy kidolgozott javaslata. Akkor vitassuk meg, akkor nézzük meg, hogy mi ez a javaslat, mert így talán kicsikét soványka!

De én egészen biztos vagyok benne, hogy ennél kidolgozottabb ez a javaslat, és gondolom, hogy üdvözölhetjük majd ezt a kidolgozott, pontos, valamennyi összefüggésében bemutatott és az összefüggésekből következtethető, valamennyi következménnyel számot vető javaslattal. Itt az ideje szerintem 2007 elején egy ilyen vitanapnak, szíves örömest elébe néznénk.

Harmadsorban: általában is óvnék attól, hogy itt bárki is radikális változtatásokat emlegessen - ilyen változtatásra egyébként nincsen igény.

Nyugdíjügyben azt gondolnám, hogy a radikalizmus, az rossz tanácsadó lenne, mi ilyet nem javaslunk. Hogyha ilyet javasolna a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség, azt hiszem, mi akkor azt nem fogadnánk el. Nyugdíjügyben megfontolt, okos, kiérlelt és széles körben megvitatott javaslatokra van szükség.

Azt gondolnám, hogy azt a fajta utcai radikalizmust, amelynek bizonyos jobboldali pártok a bűvkörébe kerültek, nem kellene például nyugdíjügyben alkalmazni. Úgyhogy ha ezt tanácsnak kell venni, akkor a tanácsot köszönettel, de nem fogadnánk el, mi ebben semmiképpen nem gondolnánk radikális megoldásokat. Hogyha pedig óvna bennünket e tekintetben, akkor pedig nyitott kapukat dönget. Frakcióvezető, képviselő úr, ebben mérsékelt és okos, bölcs szakmai javaslatok kellenek és szinte nulla radikalizmus, ehhez kellene támogatás. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
26 26 2006.10.30. 5:04  23-26

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Én a legfontosabbnak azt gondolom, hogy újra van nyugodt szó a Házban; hogy a hozzászólásai sokadik alkalommal arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a napi vetélkedés mögött felsejlik egy másik Magyarország igénye - azt gondolom, hogy nagyon sokakban -, egy olyan Magyarországé, amely nemcsak "vagy"-okban gondolkodik; amely messzebb és mélyebbre lát, mint annak a megtudakolása, hogy a vitatkozó politikai felek közül kit támogat egyik vagy másik; hogy vannak-e még olyan közös történeteink, amelyek fontosabbak annál, mint hogy ki az egyik vagy ki a másik párt támogatója.

(14.40)

Az én tapasztalataim talán nem elegendőek ahhoz, hogy kritikai éllel megjegyzéseket fűzzek azokhoz az emlékekhez, amelyeket itt megoszt velünk, bár muszáj legalább egy mondatot mondanom arról, hogy függetlenül attól, mit gondolok, hogy jelenlegi ünnepeink félresiklásában mekkora szerepet játszik az 1990-et megelőző negyven év, hajlok azért arra, miniszterelnök úr, hogy valamennyi ünnepben valamennyi kor és valamennyi gondolat a saját maga legitimációját, igazát, saját képének újraformálását keresi. Ezzel önmagában nem lenne baj. Itt a mérték a kérdés. Az a mérték, hogy mindeközben ezt kizárólagosan, kisajátítóan, a többieket az ünnep öröméből kizáró módon teszik-e meg vagy sem.

Nem gondolnám, hogy amikor a millennium szent ünnepét ülte az ország a XIX. század végén, és amikor Ferenc Józsefet nagy ünnepléssel fogadta Budapest, akkor nem a dualizmus korának uralkodó gondolatai köré szerveződött az ünnep és a hozzászólók sokasága, nem a fennálló társadalmi rend és az adott rendet szolgáló politikai törekvések terjesztésére keresték volna-e az ünnep lehetőségét. De, minden bizonnyal igen, csak talán értették azt is, hogy hát mi az a mód meg stílus, meg mi az a fajta nyitottság, amellyel ehhez közeledni kell. Ma pedig azt gondolom, hogy abban a kritikája mindenképpen igaz, hogy az a gyakorlat meglehetősen otromba, ami itt eluralkodni látszik.

Ami pedig a jogalkalmazást illeti, itt miniszterelnökként az ember nem könnyen mond ítéletet, hiszen éppen azt vizsgáljuk, hogy mi is az oka ennek a fajta bizonytalankodásnak. Nagyjából két állítás van. Az egyik, hogy mondjuk, a gyülekezési jog és környezete nem kellően precíz, és nem kellően igazítja el a jogalkalmazót. Sokan mondják ezt. Mások azt mondják, hogy azzal nincsen baj, a jogalkalmazó ilyen és olyan oknál fogva, beleértve a rendőrséget is, nem mer vagy nem tud dönteni. Nem vállalja azt a felelősséget, hogy az elvont normát a konkrét helyzetre értelmezi, és azt mondja, hogy példának okáért a választási gyűlés, amely csak bejelentésköteles, nem azt jelenti, hogy hetekre letáborozunk a Parlament előtt. És nem engedem meg azt, hogy választási gyűlésre hivatkozva vadkempinget csinálunk a Kossuth térből. Azt mondom, hogy miközben nekem erről természetesen van személyes véleményem, de épp azért, mert ez is tárgya a mai vitáknak, talán nem baj, ha egy lépéssel egy pillanatra hátralépünk, és azt mondjuk kormánytól független, nagy tekintélyű jogászoknak, hogy nézzünk rá, kinek van ebben a vitában igaza, még akkor is, ha hajlok arra, hogy ebben az ügyben önnek, miniszterelnök úr, közelebb áll az igazsághoz a véleménye, mint azoknak, akik azt mondják, hogy itt jogi probléma van. Itt felelősségprobléma van elsősorban. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
26 44 2006.10.30. 4:27  41-47

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Parlament! Az interpellációjából megtudhattuk, hogy mivel nem ért egyet a Kereszténydemokrata Néppárt, de azt kevésbé, hogy mit gondol, hogyan kell orvosolnunk az azzal kapcsolatos közös gondjainkból-bajainkból származó következményeket, hogy a következő évtized közepén, nagyjából 2014 környékén a törvényes nyugdíjkorhatárhoz érkező korosztályok számára lehessen biztosítani a törvényes nyugdíjjárandóság kifizetését.

Mi a legfontosabb kötelezettsége egy kormánynak? Az, hogy annak a fedezetét, amit a jövőre vonatkozóan ígér, képes legyen megtartani. Ráadásul természetesen az már egy szélesebb kötelezettség, hogy megteremtsük azt a közös tudást, hogy miképpen lehet ezt megtenni. Az elmúlt időszakban nagyon-nagyon sok kritikát, vádat kaptam önöktől, hogy kellően okos-e, kellően bölcs-e az a politika, amely félve a változtatásoktól, a jövő generációira hárítja át a ma terheit. Mindig azt mondták, hogy miniszterelnök úr, változtasson, miniszterelnök úr, ne csak beszéljen róla, hanem legyen bátor. Most meg mintha azt hallanám, hogy azért interpellálnak, miniszterelnök úr, nehogy változtasson. Ugyan tudom én képviselőként, hogy már ma is az adófizetők pénzéből be kell tenni több száz milliárd forintot a nyugdíjba, de miniszterelnök úr, ne változtasson, az istenért se. Mi, kereszténydemokraták inkább attól óvjuk önt, hogy bármit is átalakítson. Node hova fog ez vezetni?

Ha ön érzi ezeket a feszültségeket, akkor azt gondolnám, hogy - különösen ellenzékben lévő képviselőként - azért fog engem interpellálni, hogy miniszterelnök úr, még gyorsabban, még bátrabban, mert nem teheti meg, hogy veszélybe sodorja majd a hét-nyolc év múlva nyugdíjba menők nyugdíját. Azért kell változtatni, amit ön is mond. S miután ma már egyszer az ön frakcióvezetőjével nyugdíjügyben szót válthattam, muszáj felhívnom a figyelmét, hogy érdemes körülnézni Európában, mert - amiről beszélünk - hála a jó égnek, egyre többen élnek meg hosszú életkort. Minden áldott évben a férfiak várható átlagéletkora másfél hónappal, a nőké egy hónappal növekszik. Erre csak kell válaszolnunk! Csak kell valamit tenni, amikor azt mondja ön, hogy egyébként már ma is adóforintokból fizetjük a nyugdíjakat.

Örülök annak, hogy ez a kormány végre nem halogatja azt, hogy mit kell csinálni. Mert mit kell csinálni? Hosszú távú programokat és terveket kell kidolgozni, hogy a ma harminc-negyven-ötven éveseknek is biztos legyen a nyugdíja. A nyugdíjakról szóló vita nem a ma nyugdíjasairól szól, hanem mindegyikünkről szól. Ha tétlenül ülnénk, mert attól félnénk, hogy majd Soltész képviselő úr nekünk kényelmetlen interpellációt tesz fel, akkor lennénk igazából bajban.

(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Mit is fogunk tenni? Azt fogjuk tenni példának okáért, hogy az előrehozott nyugdíj korhatárát a nőknél - amelyet egy közel tíz évvel ezelőtti döntés már 2009-től 59 évben állapított meg - 60 évre emeljük 2012-től. Ráadásul azt is tesszük - jól mondja -, hogy annak a minden hatodik embernek, aki az ilyen-olyan nyugdíj mellett még munkát is vállal, azt mondjuk, hogy az egyéni járulékokat fizesd be te is, mert felelős vagy magadért. Ha képes vagy dolgozni, akkor muszáj részt venned a közteherviselésben azzal a nagyjából 8,5 százalékkal. Mondhatnánk azt, hogy ez így nem fontos, de muszáj megtenni.

Azért kell megtenni, képviselő úr, hogy önnek is legyen nyugdíja, meg valamennyi magyar polgárnak legyen nyugdíja.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
28 4 2006.11.06. 1:52  3-6

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Mélyen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Nehéz heteken vagyunk túl, embert próbáló heteken. A harmadik Magyar Köztársaság kibírta a próbát, a rend erősebbnek bizonyult a rendetlenségnél, a törvény a törvénytelenségnél, a nyugalom akarása a nyugtalanságnál. Köszönöm Magyarországnak (Taps a kormánypárti padsorokból.), köszönöm a nyugodt, békés többségnek. Köszönöm az '56-os Emlékbizottságnak, annak elnökének, Kosáry Domokosnak, szervezők és művészek sokaságának, hogy varázslatot kívántak tenni. És ha ez végül nem sikerült, ez nem az ő bűnük, hanem a középszer politikájának tobzódásáé.

Az életnek és a kormányzásnak folytatódnia kell, folytatódnia a rendes kerékvágásban. Tesszük a dolgunkat, tesszük, hogy rend legyen, hogy erős és büszke hazát teremtsünk 1956 örökségéből, Magyarországért és a köztársaságért.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
30 2 2006.11.13. 9:52  1-12

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Kár lenne tagadni, hogy az elmúlt tizenhat-tizenhét évben megtanultunk vetélkedni, vetélkedni a politikában, összevetni ilyen-olyan elképzeléseket és nézeteket. Sőt, ha nagyon őszinte vagyok magunkhoz, akkor azt mondom, hogy ennél már többet is megtanultunk: megtanultunk veszekedni, megtanultunk olyan módon küzdeni, hogy az nagyon sokaknak már nem tetszik - lássuk be, időnként nekünk sem -, sőt nem egy esetben megtanultuk, hogyan lehet a másik jóhiszeműségét, tisztességét kétségbe vonni, hogyan lehet nem tisztelni a riválist.

A verseny az része a demokratikus politikai berendezkedésnek, verseny nélkül nincsen demokrácia. De egészen nyilvánvalóan téved, aki azt gondolja, hogy csak versenyből áll, az meg végképp, aki úgy gondolja, hogy mi az, hogy verseny - veszekedés, verekedés, küzdelem és harc. Nem ezt gondolom. A demokratikus politikai rendszer működéséhez, a politikai nézetek, szándékok, akaratok vetélkedése mellé együttműködés is kell. Verseny és együttműködés. Helyesen kell megtalálni az arányokat, minden ezen múlik. Úgy látom, hogy ezeket az arányokat lassan elvétjük.

Azt mondanám, hogy látjuk az eredményt: jól érzi magát közügyeinek gyakorlásában, saját bőrében az ország vagy legalábbis a közügyekkel foglalkozók többsége? Azt hiszem, hogy nem. Jól érzik magukat a képviselők képviselő-testületekben és parlamentben, hogy nem okos, felelős vitának részesei, hanem nagyon sokszor veszekedésnek? Azt hiszem, hogy nem. Látjuk, hogy ezek a tendenciák hova vezetnek. Érdemes megállni.

Érdemes keresni azt az utat is, hogy hogyan lehet az együttműködést megerősíteni, a bizalmat meg egymás tiszteletét. Nemcsak arról beszélek, hogy nem kell bántani egymást - arról is -, nemcsak arról beszélek, hogy nem kell sértegetni egymást - arról is -, arról is beszélek, hogy milyen lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy újraépítsük az együttműködés kultúráját, lehetőségét, hogy újraépítsük a bizalmat. Mindenkinek megvan ebben a maga felelőssége - nekünk is. Éppen attól a felelősségtől vezetve, amely a kormányt illeti, azt mondom, hogy keressünk új megoldásokat. Ennek sorában három dolgot ajánlok magunknak és ajánlok partnereinknek.

Az egyik és az első, hogy folytatva az előző évek, az előző négy év hagyományát legalább, amelyben nagyon intenzív tárgyalás volt kormány és önkormányzatok között, ennek a hagyománynak a bázisán lépjünk előre: ne csak az önkormányzati szövetségekkel tárgyaljunk, hanem alakítsuk ki és illesszük a kormányzat közjogi működésének rendszerébe a kormány és az önkormányzatok egyeztető fórumát, egy olyan fórumot, amely rendszeresen, garanciákkal is ellátott módon helyszíne lehet a kormány és az önkormányzatok párbeszédének a jogalkotásban, a költségvetés elkészítésében való részvételnek, annak érdekében, hogy önkormányzatok jobban értsék az ország egészének dilemmáit, ne csak a sajátjukét, és fordítva: a kormány jobban értse az önkormányzatok gondjait és bajait.

Nem gondolom, hogy újra kell szabályozni a magyar alkotmányt, a közjogi rendszert. Van itt felelőssége az önkormányzatoknak, van felelőssége a kormánynak. Nem a hatalmi viszonyok átrendezéséről beszélek, nem új alkotmányos szabályozásról beszélek, hanem egy olyan szabályozott együttműködési intézményről, amely nem aszerint működik, hogy éppen milyen a kedve a hivatalban lévő kormánynak, hanem magas szintű normában, közösen megalkotva, megbeszélve az állandó párbeszéd intézményes kereteit adja a kormány és az önkormányzatok egyeztető fóruma.

Arra kértem az önkormányzati ügyekért felelős miniszter asszonyt, Lamperth Mónikát, hogy e hét szerdáig erre vonatkozó javaslatát tárja a kormány elé, a kormány ezt megvitatja, utána nyilván ezt nyilvánosságra hozzuk, és elkezdjük a konzultációt valamennyi érdekelt partnerrel.

Amióta a II. nemzeti fejlesztési tervet, az Új Magyarország programot vitatjuk, azóta folyamatosan vita tárgya az is, hogy vajon az az intézményrendszer, amely itt létrejött, mennyiben felel meg az együttműködés, a partnerség követelményének, a demokratikus kormányzás követelményének; interpellálható-e a fejlesztési ügyekért felelős kormánybiztos vagy sem; hogyan lehet annak érdekében lépéseket tenni, hogy mindenki azt érezhesse, hogy kellő mélységében, a saját felelősségéhez mérten átlátja és átláthatja, hogy mi történik.

Korábban szóltam már arról, hogy a kormány érdemben megfontolja, hogy a kormánybiztos olyan tárca nélküli miniszteri kinevezést kapjon, amely egy dolgot tesz lehetővé: hogy interpellálható legyen. Most továbbmennék ennél egy ponttal. Azt mondom, hogy van nekünk itt egy jó tapasztalatunk: az állami privatizációs és vagyonkezelő intézményrendszer évek óta, függetlenül attól, hogy milyen kormányok működtek, úgy tette a dolgát, hogy a kormány kinevezte ennek az intézménynek a vezetőit, de a felügyelőbizottságba mindig valamennyi parlamenti párt elküldhette a maga képviselőjét, egy többpárti felügyelőbizottság ügyelt arra, hogy minden a szabályoknak megfelelően történjen. Talán ez is az oka annak, hogy az elmúlt években egyébként nem merült fel az a kérdés, hogy ott nem a jogszabályoknak és nem a tisztességnek megfelelően történnek az események. Ez egy jó minta.

Azt mondom, hogy ezt a mintát alkalmazzuk: miközben építjük a fejlesztéspolitika intézményrendszerét, illesszük be ebbe az intézményrendszerbe a fejlesztéspolitikai felügyelőtanácsot többpárti, paritásos alapon, annak érdekében, hogy teljes körű betekintést, nagyon mély betekintést nyerhessen a felügyelőtanács valamennyi fontos ügyben, és az utólagos ellenőrzés szabályozott, intézményesített és garanciákkal ellátott jogát kapja meg.

(13.10)

Bizalmat kell újraépíteni, lépéseket kell tenni. Elfogadom, hogy a lépéseket elsőként és kezdeményező módon a kormánynak kell megtenni. Eszerint fogunk viselkedni, intézményépítés szándékával, de ezen túl is. Amikor azt mondom, ezen túl is, akkor arra utalok, hogy azt kezdeményezzük, hogy közvetlen párbeszédet is folytassunk az egyes megyei jogú városok és az egyes régiók fejlesztésének tervéről és programjáról. Ezért e hónap 22-ére a már éppen újjáalakuló regionális fejlesztési tanácsok elnökeit és a megyei jogú városok polgármestereit egy konzultációra hívjuk, megérteni, hogy városok és falvak miként kívánnak fejlődni a következő időszakban, beilleszteni ezeket a szándékokat az operatív programokba, és megbeszélni azt is, hogy mit gondolnak, hogyan lehet egyszerre sikeresebb falu, város és az ország. Azt gondolom, hogy ez az egyetlen mód, ahogyan túl lehet lenni egy rossz irányba, a veszekedés irányába menő politizáláson és közhangulaton. És akkor talán egy ilyen hangulatot, az együttműködés, a partnerség hangulatát és közös kultúráját megteremtve több esélyünk lesz arra is, hogy újra napirendre vegyük azt a kérdést, hogy az egész magyar önkormányzati rendszert milyen pontokon lehet átalakítani.

Ennek a kormányzati ciklusnak az első hónapjaiban mi ezt a kérdést az asztalra tettük. Akkor nem sikerült ebben egyezségre jutni. Azt mondom, hogy próbáljuk meg még egyszer, 2007-ben kezdjünk el újra arról beszélni, hogy mely pontokon érdemes átalakítani a magyar önkormányzati rendszert - ebben kormánynak és ellenzékének van közös felelőssége, csak kétharmaddal tudunk előre jutni -, mi ebben lépjünk fel kezdeményezően. 2010-ig ezek most már világos keretek. Olyan messze van még 2010 után, hogy lehet nagyvonalúnak lenni, lehet felelősnek lenni! Egyikünk sem tudja, hogy ki fog nyerni majd a 2010-es választásokon, most itt az ideje és a lehetősége, hogy kellő nyitottsággal és jó szándékkal, újraépítve a bizalmat, csináljunk egy jobb Magyarországot. A köztársaságért, Magyarországért!

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
30 12 2006.11.13. 6:41  1-12

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Két-három rövid megjegyzést hadd tegyek! (A Fidesz- és a KDNP-frakció tagjai közül többen elhagyják az üléstermet.)

Az első: ha elfogadjuk mindazt az igényt, amit Semjén frakcióvezető úr is megfogalmazott, hogy tudniillik csak a tiszteletre lehet építeni a politikát, akkor példának okáért azt gondolnám, hogy talán nem a legszerencsésebb most már többedik alkalommal akként aposztrofálni a Szocialista Párt egyik testületének ülését, hogy "a szocialisták egyik szeánszán". Azért nem, mert nyilvánvalóan a beszéd és az abban foglalt stílus pontosan közvetíti azt a gondolkodást, amit valaki képvisel. Szerintem példának okáért nagyon rendjén való lenne, ha a Szocialista Párt szeánsza helyett azt mondaná valaki, hogy a Szocialista Párt egyik testületi ülésén. Mert nagyjából ez az a hangnem és stílus, amellyel megadjuk riválisainknak a tiszteletet. És ha ilyen kis lépéseket teszünk egymás után, akkor lehet, hogy a végére eljutunk oda, amit szeretnénk.

(13.30)

Vagy ha Navracsics frakcióvezető úr azt mondja, hogy például ne forgassuk ki egymás szavait, akkor nagyon jó lenne, ha a vele szövetségben működő frakció vezetője véletlenül sem állítaná ezen az állítólagos szeánszon elmondott beszédre vonatkozóan, hogy a miniszterelnök azt mondta, hogy nyílt hatalmi küzdelmet kell folytatni. Éppen azt mondta a miniszterelnök, hogy úgy látja, hogy bizony az ellenzéki pártok egy része nyílt hatalmi küzdelmet folytat, és arra biztat. Azaz fogadja el szerintem Semjén frakcióvezető úr Navracsics frakcióvezető úr ajánlását, mikor azt mondja, hogy ne forgassuk ki egymás szavait. És ha ezt ő például magára nézve kötelezőnek tekintené, akkor egészen biztosan megint csak közelebb jutnánk a dolgokhoz.

De hogy beszéljek tartalomról is: Navracsics frakcióvezető úr okkal hallgatja el a frakciója által tett indítványnak egy nagyon fontos pontját, tudniillik a Fidesz frakciója nem arról beszél, hogy önkormányzatok, azok képviselői és a kormány konzultáljanak, hanem arról beszél, hogy rendezzük át a közhatalmi viszonyokat. Arról beszél, hogy kapjon egyetértési jogot az önkormányzatok valamilyen közössége, a kormány vagy a parlament döntésével szemben. Ez nem más, mint a közjogi hatalmi viszonyok átalakítása. Azaz nem párbeszédet, együttműködést szeretne, hanem azt szeretné, hogy az ellenzék ma a végrehajtó hatalommal együtt járó felelősség, jog és kötelesség egy részét megkapja. (Dr. Navracsics Tibor a fejét csóválja.) Azaz nem együttműködés, hanem hatalomszerzés a javaslat tárgya. (Dr. Navracsics Tibor legyint.)

De hogy ne utasítsam el közvetlenül, azt mondanám az indítványt tévő frakcióknak: ha az indítványukat úgy teszik meg, hogy az arányosság és a viszonosság alapján az önkormányzatok hasonló típusú döntésével kapcsolatban pedig egyetértési joga legyen a kormánynak, akkor szívesen megfontolom, hogy mit ajánlok saját kormányomnak magatartásként. Ha úgy gondolják a frakciók, hogy költségvetési és fejlesztési ügyekben az önkormányzatoknak kell adni egyetértési jogot, akkor nyilván, ha ők egyébként egy kiegyensúlyozott javaslatra gondolnak, akkor ugyanezt gondolják, hogy hosszabb távú, nagy ügyekben az önkormányzatok döntésével szemben - mert ki tudja, mit hoz majd a holnap, hiszen ezek is tovagyűrűző döntések - pedig a kormánynak kell viszont egyetértési jogot adni, akkor ez nem hatalomszerzésre irányuló indítvány, hanem valóban egy kölcsönös, jobb hatalmi egyensúlyt kereső olyan javaslat, amit érdemes végiggondolni. Arányos és viszonosságra épülő indítványokat érdemes megvitatni. Olyan indítványt, amely arról szól, hogy vegyünk el egyébként törvényi felhatalmazásban biztosított jogot és felelősséget a kormánytól, és ajándékozza meg önmagát ezzel az ellenzék, ez legalábbis kétkedésre ad okot. Majdnem mindegy is egyébként, hogy ki mit javasol, és ki javasolt először vagy másodszor. Az a fontos, hogy van-e szándék előrejutni és együttműködni.

A fejlesztéspolitikai kérdésben benyújtott ellenzéki indítvány címe szerint - itt van előttem - azt mondja: a kormánybiztos országgyűlési ellenőrzését végző bizottságot kíván fölállítani. Mit kíván fölállítani? Egy speciális bizottságot, egy - mondjuk úgy, hogy - kormánytag működése esetén. De hát önök is pontosan tudják, hogy ehhez nem járulhat hozzá a kormány. Nem fejlesztéspolitikáról szeretnének tárgyalni, hanem gyámság alá kívánják helyezni a fejlesztéspolitikáért felelős kormánybiztost. Erre az a megoldás, amit korábban javasoltam, hogy interpellálni lehet majd, mert egyébként a fejlesztéspolitikáról való tárgyalásnak nagyon sok színtere van, a gazdasági bizottság például és más bizottságok. És a fejlesztésnek a tárgyához kapcsolódóan ezernyi parlamenti bizottság van.

Azt meg már, ha ott tartunk, hogy ne forgassuk ki egymás szavait, azt mondanám, hogy nem kell olyan közbeékelt mondatot tenni, hogy mert mi pedig nem úgy gondoljuk, hogy Magyarország részvénytársaság. Azért nem, mert mindenki pontosan tudja, hogy a mondat mögött az a szándék van, hogy azt érzékeltessem, hogy a kormánypártok pedig egészen biztosan úgy gondolják, hogy Magyarország részvénytársaság. Szerintem egyezzünk ki abban, amit Navracsics frakcióvezető úr mond: méltányos együttműködés szándéka, egymás szavainak kiforgatása nélkül, sőt e tekintetben inkább egymás megvédése.

Ha rám fog hárulni a sor, istenemre mondom, meg fogom védeni Semjén frakcióvezető urat, ha ki kívánják forgatni a szavait. Isten engem úgy segéljen!

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
30 26 2006.11.13. 5:06  23-26

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Senki nem vitatja azt, hogy megtanulni a demokratikus kultúrát, megtanulni a demokratikus intézmények működését és működtetését, általában is elsajátítani, hogy hogyan lehet elkerülni társadalmi konfliktusokat, ha azok előállnak, hogyan lehet azok hatását csökkenteni, hát ezt tanulnunk kell együtt. Azt látom, hogy az elmúlt 16 évben kiderült, hogy vannak jobban és kevésbé jól tanuló demokratikus politikusok. Minket a végén a választópolgárok sokasága osztályoz. Ők ítélnek meg, hogy tesszük a dolgunkat vagy sem.

Egyetértek azzal, hogy mind Magyarországot képviseljük eltérő felelősséggel, és van egy közös kötelességünk: hogyha nem tudunk segíteni az országnak, legalább ne ártsunk neki. Egyetértek azzal az általános elvi érvényű megfogalmazásával, hogy nemcsak hogy nem szerencsés, hanem talán időnként kifejezetten ártó, ha pontatlanul, helyenként pártoskodóan és egyoldalúan a magyarországi közállapotokról külföldön, időnként nem is eltagadva, hanem azzal kérkedve, bántó módon és sértő módon nyilatkozunk meg. Magam is ezt gondolom erről, de azt hiszem, hogy szerencsés nem beleesni abba a hibába, amelybe valamely elődöm már beleesett, hogy listát állít össze azokról, akik külföldön így vagy úgy, de nem neki tetsző módon nyilatkoznak Magyarországról. Én ezt soha nem fogom elkövetni. Azt gondolom, hogy az ország többsége ugyanakkor azt gondolja, amit a miniszterelnök úr gondol erről az ügyről.

Ami a rendőrséget illeti, két nagyon különböző állítást kell tenni egymás mellett. Az egyik, hogy bízunk-e a magyar rendőrség általános felkészültségében, alkalmasságában, a demokratikus rend melletti elkötelezettségében, vagy sem. Erre a kérdésre a magyar kormánynak és a kormány mögött álló pártoknak az a válasza, hogy igen. Mi azt gondoljuk, hogy a magyar rendőrség szolgálja Magyarország nyugalmát, szolgálja a demokratikus rendet. Ezért a magyar rendőrséget meg kell védeni minden olyan általános politikai vádtól, amely arra irányul, hogy ezt az elkötelezettségét megkérdőjelezze.

Kettő: felvethető-e, hogy ez a rendőrség, miközben olyan jelenségekkel találkozott, amilyenekkel az elmúlt évtizedekben nem, eközben kisebb vagy nagyobb hibát követett el, esetleg felvethető, hogy az eljárása során volt, akinek törvényes jogait megsértette? Nemcsak hogy jogunk ezt a kérdést feltenni, hanem kötelességünk is. Itt is csak az arányosságra hívom föl a figyelmet. Azt hiszem, hogy tévúton jár az, aki heteken és hónapokon keresztül semmi mást nem csinál, mint a magyar rendőrség demokratikus elkötelezettségébe, szakmai felkészültségébe vetett hitet próbálja meg aláásni, és soha egyetlenegy alkalommal sem nyilvánítja ki azon álláspontját, hogy egyébként hisz a magyar rendőrség felkészültségében, hisz abban, hogy ez a rendőrség támasza a harmadik Magyar Köztársaságnak. Emellé kell hozzátenni mindig azt, ennek hangsúlyozásával, hogy itt, ott meg amott, hogy ha erre van ok, akkor érdemes vizsgálatot folytatni, hogy nem volt-e olyan eset, amikor hibát követett el egyes fellépésében. Én ezt az utat tartom járhatónak. Ez az út megerősíti ezt a rendőrséget; megerősíti akkor is, amikor segíti abban, hogy bizonyos tévedésekből vagy hibákból levonja a konzekvenciákat.

Kérem a Magyar Országgyűlést arra, és kérem a Magyar Országgyűlés azon politikai erőit, akik ezt tekintik dolguknak, a magyar rendőrséget támogassák, segítsék, hogy a rend és a demokratikus Magyarország őrzője és védője legyen. Magunkat pedig figyelmeztetem arra, hogy ez nem kell, nem szabad hogy megakadályozzon bennünket abban, hogy ha volt hiba és volt tévedés, azt kivizsgáljuk, abból levonjuk a következtetést.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti oldalon.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
35 2 2006.11.20. 13:40  1-14

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Mélyen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Milliószor tapasztaljuk a hétköznapi életben is, hogy ha valami elromlik, vagy ha engedjük, hogy elromoljék, akkor sokkal nehezebb aztán később rendbe tenni a dolgokat. Így van ez egy megszakadt barátsággal, egy elfakuló házassággal, vagy éppen egy tönkrement üzleti vállalkozás esetében is, hogy amikor már ott a baj, és újra rendet kell teremteni, akkor bizony nehezebb ez a feladat.

Azért hozom mindezt szóba, mert egy picikét mi is így vagyunk ezzel. Olyan erősnek és olyan megingathatatlannak hittük mindazt, amit csináltunk az elmúlt években, hogy sokszor néztük tétlenül és szótlanul, hogy elromlanak közügyeink, hogy besározódnak közkapcsolataink, hogy több lesz a vita, és több lesz a veszekedés, mint amennyi az együttműködés. Igaz ez helyenként Magyarországon belüli viszonyokra is, nemegyszer igaz ez azon kívül is.

Ugyanakkor az elmúlt napokban és talán az elmúlt kettő hétben már azt is láttam, hogy egyre többen értik és érzik, hogy ha van választás - és mindig van ebben az ügyben választás -, akkor inkább az együttműködést és a párbeszédet kell választani. Mert persze, rendben van, hogy változatos formában kifejezzük ellenvéleményünket. Az is rendben van, hogy ezek közé időnként odakerül az utcai, békés tüntetés is. De azért végső soron az ország nem tüntetésekről szól. Arról szól, hogy sokfajta szándékú, akaratú ember keresi azt, ami összeköti őket, mert közös a hazájuk, mert hazafiak vagyunk, vagy egyszerűen élni szeretnénk magyarként normálisan.

Az elmúlt héten két nagyon fontos tárgyalás is zajlott, amely Magyarországról és a régióról szólt, két olyan tárgyalás, amelynek Magyarország életében különleges jelentősége van. Másodszor tartottunk közös kormányülést Románia kormányával. Ugyanakkor szinte ezzel egy időben múlt héten Gašparovič elnökkel Sólyom László magyar köztársasági elnök találkozott, nyilvánosan beszéltek egyetemisták előtt a két ország kapcsolatáról, érzékeny kérdésekről meg hétköznapi ügyekről. Azt mutatja mind a két találkozó, hogy bár lehetnek és nyilvánvalóan lesznek is viták szomszédos országok kapcsolatában, abban a térségben, ahol nagyon-nagyon sokan élik azt meg, a magyarok is, hogy a politikai nemzet és a történelmi nemzet határai nem esnek egybe, és emiatt tele vagyunk történelmi és mai érzékenységgel, hogy sem annak az országnak nem könnyű, amelyik úgy érzi, hogy nemzetének polgárai az országhatárán kívül kerültek, de muszáj azt is érteni, hogy bizony nem kis nehézséggel és bonyolult érzékenységgel néznek szembe azok az országok is, amelyek sok százezres vagy milliós, erős nemzeti identitással rendelkező kisebbséggel rendelkezve kell hogy igazgassák közös dolgaikat. Ellenkező előjelű, de hasonló típusú érzékenységek ezek.

Magyarország és Románia azt mutatta, hogy már nem csak saját hangját hallja. Az a legkönnyebb, ahhoz nem kell nagy tehetség, őszintén szólva. Hanem érezni, hogy a másikban miért van érzékenység! Ma már mi is egy picivel jobban érezzük, hogy miért nem könnyű sokszor azon megoldások alkalmazása, amit mi egyébként helyesnek tartanánk egy másik országban. Mert nem könnyű az az élet sem, amikor ilyen sok fajta és bonyolult identitás létezik egy országon belül.

Azt gondolom, helyes úton járunk akkor, amikor megpróbáljuk a nemzet történelmi és jelenbéli szempontjait összeegyeztetni a köztársaság történelmi, jelenbéli és jövőbeli szempontjaival, hogy "és"-ekből próbálunk meg építkezni. Azt gondolom, helyesen tesszük, ha miközben felhívjuk partnereink figyelmét arra, hogy milyen felelősséget kell hogy viseljenek valamennyi polgárukért, legyen ilyen vagy olyan a nemzeti identitása, eközben építkezünk is fontos ügyekben, hogy személyi igazolvánnyal lehessen közlekedni, hogy épüljön Ipoly-híd, hogy összekössük útjainkat és vasútjainkat, hogy Csongrádban a hármas határ környékén ipari park létesüljön, amely szolgálja a Vajdaság, Temes megye és Csongrád épülését is. Ezek fontos ügyek, és az az igazság, hogy ehhez csak párbeszéden keresztül lehet eljutni. Odamondogatással, kivagyisággal, történelmi kioktatás szándékával sem itt, sem ott nem.

Mélyen hiszek abban, hogy Magyarországon messze azok vannak túlnyomó többségben, akik úgy gondolják, hogy a párbeszéd és az együttműködés visz előre, és ez a hangulat teremti meg annak is a feltételét, hogy könnyebb legyen magyarként élni Magyarország határain túl, legyen szó éppen Erdélyről, a Partiumról, vagy legyen szó a Felvidékről vagy a Vajdaságról. Egymást támogatják ezek a politikák. De igaz ez Magyarországon belüli állapotainkra is.

Be kell valljam, volt bennem némi, ha nem is félelem, de tartózkodó aggodalom, hogy amikor azt javasolom, hogy üljünk le és tárgyaljunk fejlesztésről, önkormányzatiságról, akkor vajon nyitottság lesz-e erre a válasz vagy éppen az elfordulás. Azt látom, hogy a nyitottság a válasz. Nagyon köszönöm mindazoknak, akik értik azt, hogy önkormányzatoknak, települések vezetőinek, régiók vezetőinek és a kormánynak együtt kell működni, hogy értik, hogy az együttműködés parancsa sokkal erősebb ezekben a kérdésekben, mint a rivalizálás érdeke.

Érdemi tárgyalásra készülünk e héten szerdán megyei jogú városok és regionális fejlesztési tanácsi elnökök részvételével. Örülök annak, hogy a hétvégén különböző pártokhoz tartozó, nagyvárosi polgármesterek leültek egymással és tárgyaltak, nyilván a célból is, hogy készültek az e heti tárgyalásra. Ez így van rendjén, ez így jó. Arra biztatom a kormánypárti polgármestereket is, hogy továbbra is az együttműködést tanúsítsák, függetlenül attól, hogy ki a meghívó. Ha ellenzéki párthoz tartozó polgármester a meghívó, akkor is együtt kell működni, és fordítva. Nem arról szól az együttműködés, hogy éppen kitől postázzák a meghívólevelet.

(13.10)

Hallom ugyanakkor azt, hogy megyei önkormányzati vezetők is tárgyalni szeretnének, hogy a megyei közgyűlések elnökeivel is üljünk le. Ez a legtermészetesebb. Ha van arra igény, hogy a tárgyalások ne csak a megyei jogú városok és a regionális fejlesztési tanácsok elnökeivel folytatódjanak, akkor találni kell lehetőséget arra, hogy a megyei közgyűlések elnökeivel is tárgyaljunk. A tárgyaláshoz demokratikus politikusok, demokratikus intézmények vezetői között nem kell előfeltétel - szándék kell. A szándéknak pedig arra kell vonatkoznia, hogy azt keressük-e, ami összeköt bennünket normálisan, vagy inkább azt, amivel oda tudunk mondogatni a másiknak.

Az természetes, hogy nem fogunk mindenben egyetérteni. Hát, különböző nézetek, értékek, érdekek vannak, más a helyi érdek, más az országos. De abban van választási lehetőség, hogy amikor elkezdünk tárgyalni, akkor azokat kutatjuk-e, amit majd jól oda lehet dörgölni a másik orra alá, kimenni a folyosóra, keresni az első kamerát, és azt mondani, hogy ebben meg ebben meg ebben nem értettünk egyet, vagy inkább azt, hogy ebben meg ebben egyetértettünk, és folytatjuk. Nem egyszeri alkalomra készül a kormány. Nem azt gondoljuk, hogy most, az elmúlt hetek, hónapok ribilliója után egy politikai gesztust kell tenni. Nem! Azt gondoljuk, hogy ennek a kormányzásnak az kell hogy legyen az alapkaraktere, hogy partnerségre és a partnerség keretei között demokratikus versengésre épül. Ez így van rendjén.

Ennek új intézményeit kell megalkotni, ha szükséges. Erre tesz javaslatot Lamperth Mónika miniszter asszony, amelyet szintén meg kell vitatni nyilvánvalóan az önkormányzatok vezetőivel, és ha kell, akkor újabb javaslatokat kell tenni. Ahhoz, hogy valóságos partnerség legyen, persze nemcsak intézmények kellenek és jó szándék, hanem kell tartalom. Na most, mi lehet a tartalom? Hát például az, hogy mindenki programszerűen megfogalmazza a maga javaslatát. Ebben van még mit tenni. Ebben az ügyben most akkor nem elsősorban a kormánypártokhoz szólok, hanem az ellenzéki pártokhoz: bátorítanám az ellenzéki pártokat, hogy miután ők is azt mondták az elmúlt hetekben már legalább interjúkban, hogy bizony-bizony elkerülhetetlen, mondjuk a nyugdíjrendszer, mondjuk az oktatási rendszer, mondjuk az egészségügyi rendszer reformja, akkor mutassuk meg, és ők is mutassák meg programszerűen, hogy mi az, amit ők javasolnak. Ezek azok az okos, tartalmi, nem egyszerűen politikai gesztusok, hanem az együttműködésnek értelmet teremtő talapzatai, amelyek nyomán el lehet indítani Magyar-országon egy olyan közélet megteremtését, amelyről azt látják a mi választóink, azt látják a magyar polgárok, hogy ezek felelősen kormányoznak, ezek felelősen működnek együtt.

Jól emlékszem arra, éppen talán Navracsics frakcióvezető úr képviselte akkor a legnagyobb ellenzéki párt delegációját, amikor még a konvergenciaprogramról tárgyaltunk augusztus végén, a tárgyaláson előkerült, hogy milyen jó lenne, ha a program tekintettel lenne az új Széchenyi-tervnek hívott gazdaságfejlesztő programra. Azt mondtuk, hogy nagyon szívesen megismerkednénk ezzel a programmal. Továbbra is azt mondom, hogy ha van ilyen program, szerintem az szolgálja mindegyikünk érdekét, hogy ezeket láthassuk, hogy megkaphassuk.

Nem állítanám sohasem, hogy a kormány programjai mindig a legtökéletesebbek; hát nyilván az a szándék, hogy a lehető legjobbak legyenek. De hozzá lehet ahhoz tenni. Ha igaz az, hogy van versenyképes gondolat, és miért ne lenne igaz, ha igaz az, hogy van kidolgozott program a másik oldalon, és miért ne lenne igaz, akkor azt mondom, meg kell mutatni, hogy a tárgyalás ne azzá egyszerűsödjön, hogy az egyik fél vitatja a másik álláspontját, hanem a tárgyalás inkább gazdagítson bennünket.

Javaslom és kérem, hogy mindaz, amit gondolnak ma a parlamenti pártok átfogóan és programszerűen gazdaságfejlesztésről, nyugdíjreformról, egészségügyi reformról - hallom egy hét végi nyilatkozatban, hogy semmi más nem lehet megoldás, mint valamelyik ellenzéki párt átfogó, nagy népegészségügyi programja -, akkor lássuk, mi az. Nyilván lesznek részek, amelyekkel egyet lehet érteni. Ha így építkezünk, akkor működni fog ez az ország, és azért fog tudni jobban működni, mert az a közös szándék hajtja valamennyi oldalon, hogy a döntések a tekintetben is közösek legyenek, hogy közös forrásokból táplálkoznak.

Biztosíthatom arról a parlamenti ellenzéket, a magyar kormány készen áll arra, hogy ne csak a saját hangját hallja, hanem hallja az ellenzék hangját is. Ha ez így fog működni, akkor azt gondolom, Magyarországon nagyon sok polgár úgy fogja gondolni, hogy kormány és ellenzéke ugyanazt gondolja, hogy a hazáért közös felelősséget viselünk patriótaként, hazafiként, felelős demokratikus politikusként. Ezt ajánlom a magunk figyelmébe Magyarországért és a köztársaságért.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
38 2 2006.11.27. 17:50  1-12

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A fiatal magyar demokrácia számos gyermekbetegséggel küzd. Az egyik a saját világunkba bezárkózni kívánó hajlam, és amikor erről beszélek, nemcsak az időbeni távlatosság hiányára utalok, hanem a térbeni távlatosság hiányára is.

Azért hozom ezt elő, mert sok tekintetben tanulságos és izgalmakkal teli annak a látogatássorozatnak a végeredménye, amelyet a Magyar Köztársaság nevében a múlt héten három országot érintve a Nyugat-Balkánon tettem. Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Albánia volt az úti cél. Ilyenkor szokásosan megkérdezik az embert, újságírók is meg mások is, hogy: miniszterelnök úr, és mit hozott?

Azt tudom önöknek mondani, hogy vittem is, meg hoztam is. Vittem elsősorban azt a - remélem, hogy közös - meggyőződést, hogy a Nyugat-Balkán nem jelenthet fehér foltot Európa és az Európai Unió testén, Nyugat-Balkán stabilitása és prosperitása nélkül nincsen hosszú távon békés, nyugodt Európa, hogy Európának szüksége van ezekre az országokra, és bár nagyon-nagyon sok lappangó, helyenként nyilvánosan is érzékelhető vita veszi körül a Románia és Bulgária csatlakozását követő időszak bővítési politikáját, Magyarország álláspontja világos. Szükségünk van ezekre az országokra. Jól megtanultuk a XX. század történelmét. És akik történelemből talán kicsivel gyengébbek voltak, azok is emlékezhetnek az elmúlt 10-15 év elképesztő tragédiáira és emberi szenvedéseire; mindarra, ami a Nyugat-Balkán legtöbb országában történt.

Ilyenkor fel kell tenni a kérdést, hogy európai polgárként, európai uniós országként mi a mi viszonyunk ehhez a világhoz. Az elmúlt években, amikor az Európai Unióról beszéltünk, mindig döntően önmagunkról beszéltünk. No igen ám, de ha nincsen biztonságban az az együttműködő közösség, amit Uniónak hívunk, ha nincsen biztonságban a szomszédos országok sokasága, azok népei, akkor biztonságban lehetünk-e mi? Eljutottunk-e oda magyarként, a Magyar Köztársaság képviselőiként, hogy amikor külpolitikát alakítunk, amikor nemzetpolitikát alakítunk, akkor nem egyszerűen a ma vagy a holnap előnyeit kívánjuk csak megszerezni, hanem van már elegendő bátorságunk befektetni a holnaputánba?

Nem hoznám mindezt elő, ha nem az lenne a véleményem, hogy Románia és Bulgária remélt, csaknem biztosan tudott január 1-jei csatlakozását követően megakadhat a bővítés folyamata. Nem lehet nem érzékelni, hogy nem kevesen vannak olyanok Európában, akik úgy gondolják, hogy az Európában felhalmozott ilyen-olyan fajta konfliktusok fő oka, hogy az Unió elmúlt időszakában a szükségesnél, lehetségesnél, menedzselhetőnél sokkal gyorsabb bővítési politikát valósított meg, és akár az alkotmányozási folyamat nehézségeit, akár a versenyképességre vonatkozó lisszaboni folyamat nehézségeit vesszük elő, sokan azt mondják, hogy mindez azért van, mert túl gyorsan bővült az Európai Unió; lassuljon hát le, álljunk meg.

Nem akarom eltitkolni, hogy talán politikusi körben is érzékelhető tartózkodás akár még a horvát csatlakozással kapcsolatban is. Márpedig, ha valami, akkor Horvátország csatlakozása lesz az a lakmuszpapír, hogy az Európai Unió komolyan gondolja, hogy van még dolga a Nyugat-Balkánon, vagy inkább ürügyet keres ahhoz, hogy késleltesse a csatlakozást. Ürügyet természetesen lehet találni ebben a régióban, nem keveset, ha valaki akar. De teljesen világos, hogy két út van ebben a régióban. Van a bezárkózó nemzeti radikalizmusok útja. Láttuk, hogy ez mit okozott, láttuk, hogy mennyi szenvedést hozott. És van az Európával való nyitott, demokratikus együttműködés, a nyitott szociális piacgazdaság építésének az útja. Ez reformok sokaságát követeli.

Azt tapasztalom a régióban, hogy az ott is nagyon nehezen menő reformokhoz sokszor éppen az ad erőt, hogy az európai csatlakozás perspektívája azokat is meggyőzi, azokat is ösztökéli a reformok támogatására, akik leginkább húzódoznának. Ha azt fogják tapasztalni itt sokan, hogy nagyon messze az uniós csatlakozás, vagy akár a semmibe vesző ködbe burkolódzik, akkor mi fog történni ezzel a régióval? Magyarországnak mi lesz ebben az ügyben az álláspontja? Bátor kezdeményező-e vagy követő-e? Vagy elkezdünk kalkulálni, hogy ha bizony ők csatlakoznak, akkor lehet, hogy nekünk egy vagy két euróval kevesebb fog jutni a közös kasszából. Ezt egy egyszerű piaci alkunak, a közös koncon való marakodásnak fogjuk-e tekinteni? Vagy távlatos nemzetpolitika részeként azt mondjuk, hogy muszáj befektetni a térség biztonságába; és tudják, éppen azt a reményt hoztam haza, hogy nyugodtabb lehet ez a régió.

(13.10)

Na most, mi ezt igazából soha nem vitattuk ki magunk között - mondom ezt itt el őszintén. Magyarországon az Európai Unió bővítési politikája legfeljebb Románia csatlakozásával, nem kis részben az ott élő magyarságra is vonatkoztatva volt fontos, jelentős közéleti kérdés. De ezen túlmenően a magyar közéletben, de még a magyar politika belső világában is alig tapasztalható aktív közös gondolkodás és munka, hogy merre tovább, mi fog itt történni. De ki fogja ezt megcsinálni? Kik azok az európai polgárok, és kik azok az európai politikusok, akik azt mondják, hogy hát nem lehet otthagyni ezt a térséget, hogy ebben nekünk felelősségünk van, hogy ez nem egyszerűen arról szól, kérem szépen, hogy befolyásos európai országok politikusai itt a fejünk fölött majd osztanak és szoroznak?

Hozzáteszem, ez nem egyszerűen csak politikusokról szól. Az európai közvélemény jelentős része, bizonyos országokban túlnyomó része, kifejezetten tartózkodóan viselkedik. Mondjuk azt, hogy ez rájuk tartozik? Mondjuk azt, hogy minket ez nem érdekel? Mondjuk azt, hogy mi ebbe nem akarunk befektetni? Én azt hiszem, hogy nem kellene. Azt gondolom, hogy ha van történelmi magyar felelősség itt, ebben a régióban, akkor az részben ahhoz is kapcsolódik, hogy Magyarország kezdeményező, támogató szerepet vállal-e a Nyugat-Balkán országainak csatlakozása előtt álló akadályok lebontásában annak érdekében, hogy meggyőzzünk politikusokat, meggyőzzük az európai közvélemény tartózkodó részét, hogy szükségünk van erre a régióra. A régiónak szüksége van Európára, és fordítva; hogy bátorítjuk azokat a politikusokat, európai gondolkodókat, reformelkötelezettségű kormányokat, akik tenni akarják a dolgukat.

Na most, ez nem fog menni csak a kormány oldaláról támogatva, mondom önöknek. Sőt, azt tudom mondani, hogy ha ebben a fontos kérdésben kormány és ellenzék szót fog érteni, még az sem lesz elegendő. Ha szükséges, ennél tovább kell menni. Közösen kellene abban szerepet vállalni, hogy szövetségeseket találjunk még ehhez a politikához; szövetségeseket a régióban, és itt nemcsak a visegrádi négyek együttműködésére, vagy a V4 plusz 2 együttműködésre gondolok, de szövetségesekre az egész Európai Unióban. Ha ezek az országok támogatók, szövetségesek és barátok nélkül fognak maradni, akkor azt tudom mondani, hogy hosszú távon ez nemcsak nekik fog fájni, hanem nekünk is. Legelemibb érdekünk ebben az ügyben megküzdeni értük.

Ebben az ügyben tehát azt mondom, hogy kormánynak és ellenzéknek, majd ezen a bázison Magyarországnak és a többi európai országnak együtt kell működni. Nem kell azt gondolni, hogy jaj, hála istennek, Románia és Bulgária csatlakozása után egy picikét megállhatunk. Ha megállunk, bajba fogunk kerülni; lehet, hogy nem jövőre, lehet, hogy csak tíz év után. De hogyan fogjuk majd megmagyarázni a gyerekeinknek meg magunknak, hogy nem volt hozzá elegendő bátorságunk? Mert ugye első ránézésre ez nem egy könnyű folyamat, ez nem hoz könnyű előnyt.

Ezek a megfontolások is vezettek arra, hogy azt kezdeményezzem, hogy az Európai Parlamentben ott ülő képviselőinkkel kezdjünk el egy intenzívebb konzultációt Európa jövőjéről, az európai bővítés jövőjéről, arról, hogy miképpen működhetnek együtt az európai parlamenti képviselők a nemzeti kormánnyal, a nemzeti parlamenttel, hogy az Európai Parlament következő évi munkarendjében, munkaprogramjában melyek azok a kérdések, amelyek kiemeltek Magyarország számára. Ha kiemeltek, akkor érdemes intenzíven együttműködni nemzeti kormánynak és európai képviselőknek.

Ezért hívtam december 10-ére őket egy konzultációra; folytatni azt a törekvést, amelynek az a célja, hogy Magyarországon akik ezért az országért, ezért a hazáért felelősséggel tartozunk, találjunk egymásra. Nem azért, hogy föladjuk azt, ami közöttünk meglévő vita vagy különbség. Ó, dehogy! Az rendben van; hanem azért, hogy amiben meg közösek vagyunk, abban erősítsük egymást, és képviseljük közösen a nemzeti érdeket.

És hogyha már itt tartok, hogy együtt kell működni, akkor hadd utaljak vissza egy pillanatra a múlt héten az önkormányzatok képviselőivel folytatott konzultációra. Olyan konzultációra, amelyet én egyrészt eredményesnek tartok, másrészt olyannak, amely jó kiindulópontja a további együttműködésnek.

Örömmel számolok be itt önöknek is arról, hogy a ma délelőtt lefolytatott egyeztetésen az önkormányzati szövetségek és a kormány képviselői között, mondjuk úgy, hogy legalább előzetesen, megállapodás köttetett arról, hogy hogy is nézzen ki, hogyan is működjön az a két héttel ezelőtt javasolt új intézmény, kormány és önkormányzatok együttműködési fóruma. Mindazok, akik attól féltek, hogy ez csak egy egyszeri, mondjuk úgy, hogy gesztuspolitikai elem lesz, azok talán ma már picikét nyugodtabbak lehetnek, mert azt látják, hogy itt új intézmények, az új megállapodás keretei körvonalazódnak. És a megállapodást támogatták azok a szövetségek is, amely szövetségek például a megyei jogú városokat tömörítik, és támogatták mások is. Ez fontos dolog, hogy jó irányba megyünk előre.

Van egy másik kérdés, amely itt van közöttünk most már vita tárgyaként az elmúlt napokban, hetekben. Ez pedig az a kérdés, hogy az európai uniós források felhasználásának ellenőrzése miként történjen a parlamentben. Elég régi indítványa ez az ellenzéki pártoknak, és régóta van vita ebben kormány és ellenzék között. A vita mára megoldással kecsegtet. Itt nézzék el nekem, hogy egy egyébként még nem napirenden lévő, de oda igyekvő kérdésben mondok három-négy mondatot. Napirendre szeretnék venni, ugye, az ellenzéki képviselők; azért mondom, hogy nem napirenden lévő ügy ez.

Ahogy látom, annyira közeledtek az álláspontok, hogy mára már a lényegben nincsen vita. Nincsen vita abban, hogy egy eseti bizottságot kell felállítani, nincsen vita abban, hogy egy paritásos bizottságot kell felállítani, amelyben kormány és ellenzék azonos számban ül, ahol nincsen kormánypárti többség, sőt abban sincsen vita, hogy az ellenzék adja ennek a bizottságnak az elnökét. Vita most már csak, ha úgy tetszik, a bizottság elnevezésében van; a bizottság elnevezésében, amely részben tükrözi a bizottság tevékenységét is. Az eredeti ellenzéki javaslat a fejlesztéspolitikáért felelős kormánybiztost személyében kívánja ellenőrizni. Mi azt gondoljuk, kormánypárti képviselők, hogy nem a biztost kell ellenőrizni, hanem a fejlesztési folyamatot kell támogatni és felügyelni. De szerintem ez már nem olyan nagy kérdés, amiben ne tudnánk megállapodni.

Ezért azt javaslom itt, hogy a következő hétfőig, miután ráadásul a bizottság elnevezését mi így nem tudjuk megváltoztatni, azt csak az előterjesztő tudná megváltoztatni, vagy a Házszabálytól el kellene térni, azt javaslom okos kompromisszumként, hogy lényegében az ellenzéki beadvány alapján, megváltoztatva a bizottság elnevezését, de nem megváltoztatva az indítvány egyetlenegy lényeges ezen túli pontját sem, szülessen egy ötpárti közös egyezség erről, és jövő héten napirendre tudjuk venni ezt a kérdést. Mindenki tesz a másik felé egy lépést. Azt gondolom, hogy ezzel a kormánypárti oldal megteszi a maga nem is egy, hanem több lépését. Egy csipetet kell ehhez hozzátenni az eredeti ellenzéki kezdeményezőknek, és máris megoldottunk egy fontos ügyet. Szerintem nem kakaskodni kell ebben a kérdésben, hanem megállapodni.

És, hogyha már az önkormányzati fejlesztéspolitikai megállapodásoknál tartunk, akkor folytassuk tovább a munkát. Még két gyors egyeztetést javaslok itt ma az Országgyűlés előtt; hiszen a munka nem áll meg. 2007-ben elindul az Új Magyarország fejlesztési program. Ennek a fejlesztési programnak van nagyon sok izgalmas része. Azt mondom, hogy kettő fontos pilléréről december 19-én és 20-án tartsunk újabb konzultációt.

(13.20)

19-ére a leghátrányosabb helyzetű kistérségek felzárkóztatását szolgáló átfogó nagy programban - vidékfejlesztés, mezőgazdasági fejlesztés, Új Magyarország programban - lévő lehetőségek közös megbeszélését ajánlom, nyilván a kistérségek képviselőinek, az őket képviselő önkormányzati szövetségek részvételével. Nem ennek ellentétpárjaként, bár jól lehet látni a közelítés különbségét, egy nappal később, 20-án pedig a fejlesztési programokban jelentős szerepet játszó, úgynevezett pólusvárosok vezetőivel - sorban mondom, remélem, nem keverem össze: Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Győr és Budapest -, nyolc város vezetőivel az úgynevezett pólusprogramokról tartsunk egy átfogó konzultációt, hiszen ezek lesznek a fejlődés legmarkánsabb térségi hajtóerői. A másik oldalról pedig nem lehet azt megengedni, hogy olyan programot csináljunk, ahol csak az elöl haladókra gondolunk, ezért egy nappal korábban pedig azokkal és arról kell tárgyalni, hogy akik lemaradnának, azok milyen speciális programokkal zárkózhatnak fel. Ezt pedig tegyük meg 20-án!

Azaz csináljunk abból szokást és normális együttműködést, hogy önkormányzatok, önkormányzati szövetségek, kistérségek, régiók, megyék, kormány a parlamentben, parlamenten kívül, kormánnyal és másokkal tárgyalnak. Csináljunk abból szokást, hogy európai képviselőink és a kormány tárgyal. Csináljunk abból szokást, hogy nemcsak befelé tekintünk, hanem vállalunk átfogó európai politikai szerepet. Szerintem, ha így tesszük, akkor jót teszünk elsősorban Magyarországnak, és akkor pedig kevésbé fontos, hogy tőlünk ez mennyi energiát, mekkora kompromisszumkészséget követel, hogy jobb legyen az élet itt, Magyarországon.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

Ülésnap Felszólalás Felszólalás dátuma Felsz./videó idő Napirendi pont
42 2 2006.12.11. 13:20  1-14

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Nagyon szépen köszönöm a szót. Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Fel és alá sétáltam a szobámban, készülve a mostani napirend előtti felszólalásra, azon gondolkodva, hogy mi is a legjobb kifejezés mindarra, amit itt az elmúlt napokban történt, amit a sajtó csak átcímkézési vagy élelmiszerbotránynak hív. Mi is az a kifejezés, amely pontosan írja le annak a súlyát, jelentőségét és túlnyomó többségünk érzelmeit, ami ebben az ügyben történik?

Lehetne itt használni bonyolult jogi szakkifejezéseket, nyilván lesz majd, aki ezt megteszi. El lehet indulni egy hasonlóan összetett igazgatási, politikai okfejtéssel, de szerintem érdemes úgy kezdeni ezt a hozzászólást, hogy azt mondjuk nagyon világosan, hogy ami itt történt, az mégiscsak arcpirító disznóság. Ezt nem nagyon kell másként illetni, nem kell elbújni bonyolult szakkifejezések mögé.

Az történt tudniillik, hogy arra a határozott célra jön létre egy vállalkozás Magyarországon - hozzáteszem: külföldi tulajdonosok és cégvezetők közreműködésével -, hogy becsapják, megtévesszék, megkárosítsák a fogyasztót, hogy kockáztassák az egészségét.

Sokat beszélünk mi egymás között a felelősség dolgáról itt a parlamentben, a kormányban, az utca embere is nyilván. Minden ilyen esetben fel kell tenni azt a kérdést, hogy jó, nekünk, akik szabályokat alkotunk, intézményeket hozunk létre, ezeket felügyeljük, nekünk mi a felelősségünk. Erről kell beszélni. De muszáj - mielőtt erről szólnék pár mondatot - azt mondanom, hogy az, hogy egy országban milyen élet van, hogy milyen viszonyokat hozunk létre, abban jelentős szerepe van persze kormánynak és törvényhozásnak, ha úgy tetszik, a hivatalos világnak, de van még valakinek: a szabadságukkal, az autonómiájukkal, a szabad cselekvés, döntés lehetőségével élő polgárok sokaságának, hogy ők ezt a szabadságot mire használják. Arra használják-e, hogy gúnyt űzzenek a többiből és kihasználják a többit, hogy megtévesszék a többit, mert 3 forinttal több jövedelem vagy profit fontosabb, mint az emberi tisztesség, erre használják a szabadságot, vagy arra használják a szabadságot, hogy gyarapodjanak belőle ők tisztességesen, és gyarapodjon az ország?

Úgy nem lehet gyarapodni, hogy én gyarapszom, a többieket meg tönkreteszem. Úgy nem lehet gyarapodni, hogy nincsen se istennek, se embernek olyan szabálya, amit követendőnek gondolok. Ez nincsen rendben, és őszintén szólva, ez nem a politika sara, hogy világosan beszéljek. Az emberi, üzleti tisztesség nem politikafüggő, és azt kell mondani, hogy ilyet nem lehet Magyarországon csinálni.

Jó másfél-két éve volt a korábbi élelmiszerbotrányunk. Talán emlékeznek rá, az a paprikabotrány volt 2004-2005 fordulóján. Ugyanez volt akkor is a probléma. Az üzleti haszonszerzés fontosabb és erősebb volt, mint bizonyos jogi, morális és emberi korlátok figyelembevétele.

Amikor annak a botránynak a tanulságait elemeztük, akkor azt láttuk, hogy az egyik ok - most a felelőtlenségen túl -, mondjuk úgy egyszerűen, hogy sok bába között elveszett a gyerek. Nekünk annyi ellenőrző és minősítő, felügyelő intézetünk van, egy kis túlzással, mint égen a csillag. Aztán, hogy még rosszabb legyen, az egyiket ez a minisztérium, a másikat az a minisztérium felügyelte. Ezért aztán 2005 tavaszán, az akkori paprikabotrány okainak elemzésekor arra a döntésre jutottunk, hogy ez így nincsen rendben. Azok, akiknek az a dolga az állam nevében, felhatalmazásával, hogy védjék a fogyasztók érdekeit, és erre felhatalmazást kapnak, merthogy intézményt alapítottunk ezekre, ezeknek a munkáját össze kell hangolni. 2005 tavaszán megszülettek a döntések, és elindult ennek a nagyon bonyolult intézményrendszernek az egy felügyelet alá vonása. Úgy döntöttünk, hogy egy cél van, hogy biztosítsuk, hogy a szántóföldtől az asztalig az egészséges élelmiszer útja ellenőrizhető és garantálható legyen, a másik oldalról - és ebben már ott van az európai uniós csatlakozás egyik árnyoldala, ne tagadjuk el -, hogy Magyarország ne legyen az európai élelmiszeripar szemétlerakó helye.

Ebben az ügyben a földművelési és vidékfejlesztési miniszter, Gráf József hatalmas erővel lépett fel teljes minisztersége alatt. Nagyon világos elveket és gyakorlatot érvényesített. Tevékenységének eredményeként tojások millióit vonták ki a forgalomból példának okáért, külön ellenőrzési program készült húsvétra, külön a nyári időszakra, és külön most karácsonyra felkészülve. Több száz millió forint bírság, több tízezer forgalmazó és üzlet ellenőrzése, ami csak az utolsó egy évben megtörtént. És éppen a befejezéséhez közeledik - mondhatom nyugodtan, hogy a jelenlegi botránytól függetlenül - ez a bizonyos intézményi integráció, az utolsó intézmény is, amely eddig nem tartozott a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium fennhatósága alá, az talán egy jövő héten meghozandó kormányhatározattal fog odakerülni. Ezzel minden, ami élelmiszer-, növény- és állat-egészségügyi kérdés, az mára egy helyen van. Sőt, az a döntés is megszületik, hogy a két kapcsolódó tevékenység: a humán egészségügy ez irányú tevékenységének koordinálása - döntően az ÁNTSZ-t értjük ez alatt -, vagy a fogyasztóvédelem koordinációja - ez két másik minisztériumhoz tartozik -, ez a koordináció is a vidékfejlesztési miniszternél legyen.

Azt mondhatnánk, hogy ami intézményesen elvégezhető ebben az ügyben, azt ettől függetlenül tehát a kormány - éppen a korábbiakból kiindulva - megtette, és éppen megteszi, a mostani döntést egyébként a kormánydöntés után az intézményi racionalizáció döntéseinek egyikeként határoztuk el, hogy meg kell hozni, és most érkezik a döntés fázisába.

(13.10)

Eddig ez az ügy láthatólag, ami a kormányzati kompetenciába tartozik és alapvető struktúrákat érint, hát mondjuk úgy, hogy rendben levőnek látszik. De van azért még egy-két megjegyzés, amit muszáj itt tenni.

Az első: természetesen hatalmas a felháborodás, és úgy gondolom, hogy jogosan. Mert itt valakik csúnya, elfogadhatatlan, veszélyes játékot űznek velünk. Nekünk meg ezt nem kell megengedni. Természetesen hallom én is azokat a hangokat, olvasom az újságot, rendőrt kiáltanak nagyon sokan, és bosszankodnak, hogy miért nem vezettek el már legalább egyvalakit. Legalább valakit le kellett volna már eddig csukni - mondják nagyon sokan.

Nézzék, nem biztos, hogy népszerű lesz, amit most mondok. Igen nagy baj, hogyha az igazságszolgáltatás az alapján végzi a tevékenységét, hogy hol politikusok, hol újságírók mit rendelnek meg náluk. Azért, mert akkor egyre inkább vágyuk lesz, hogy megrendeljenek valamit. Miközben a személyes, és hogy mondjam, kormányfői felháborodásom jelentős, annyira azért nem szabad elszaladni, hogy majd mi itt a patkóban megmondjuk, hogy mi is a helyes nyomozati tevékenység, és ezt akkor is így gondolom, hogy persze az embernek az érzései jelentős indulatokat tartalmaznak ilyen ügyekben.

A rendőrség létrehozott egy 17 fős önálló nyomozócsoportot ennek a kérdésnek a vizsgálatára, teszi a dolgát. Egy dolgot mindezek előrebocsátása mellett is muszáj mondom. A miniszter úron keresztül és közvetlenül is azt kell kérjük a rendőrségtől, azt kell kérjük az igazságszolgáltatástól, hogy segítsen abban az országnak, hogy megvédhessük magunkat, hogy érezze ő is ennek a súlyát. Érezze, hogy ebben a döntések, amelyeket hoz, előremutatóan is irányt adók, hogy figyelmeztet-e mindenkit, hogy Magyarország nem fogja megtűrni ezt a fajta magatartást.

Azért kell, hogy ezt mondjam, mert most, hogy készültem erre a felszólalásra, néztem meg, hogy egyébként hogyan állunk azzal, hogy Magyarországon jogszerűen el lehetne tiltani ügyvezetéstől olyanokat, akikről kiderült, hogy a közösség érdekeit jelentősen veszélyeztető bűncselekményekben vettek részt üzletvezetői tevékenységük részeként. Azaz nem kell nekem azt