Készült: 2020.04.05.22:53:15 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

187. ülésnap (2009.01.29.), 4. felszólalás
Felszólaló Gyurcsány Ferenc (MSZP)
Beosztás miniszterelnök
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka Expozé
Videó/Felszólalás ideje 45:09


Felszólalások:  Előző  4  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt meghívott Vendégeink! Excellenciás Hölgyeim és Uraim! Gazdasági világválság van. (Moraj és derültség a Fidesz és a KDNP soraiban.) Azt mondják a hozzáértők, hogy minden bizonnyal az első igazán globális válság a modern történelemben; globális, azaz szinte mindenre és mindenkire kiterjedő válság. Nincsen ma a világgazdaságnak olyan centruma és nincsen olyan szektora, amely kivonhatná magát a gazdasági világválság hatása alól.

Munkahelyek szűnnek meg világszerte. Az Egyesült Államokban az elmúlt évben egy év alatt annyi munkahely szűnt meg, mint amennyi legutoljára 1945-ben. Ezen a héten adták híradásul lapok, hogy egyetlenegy nap alatt 72 500 munkahely megszűnéséről tettek jelentést a világ vezető vállalatai. Hatalmas és egyre növekvő piaci problémával néznek szembe a vállalatok. Azt látjuk, azt halljuk, hogy az ipari termelés 10-20, egyes ágazatokban 30 százalékkal csökken, a vállalatok exportja, az országok exportja 10 százalékot vagy azt meghaladóan zuhan.

Nincs pénz. Nincs pénz finanszírozni a termelést, nincs elegendő pénz beruházásokra. Azt mondják, hogy az elmúlt hónapokban a világból nagyjából a korábban forgalomban lévő pénz 20 százaléka tűnt el. A világgazdaság valamennyi meghatározó országának, és most már tudjuk, a fejlődő országok gazdasági növekedése is drámaian csökken, az Európai Unió hivatalosan is recesszióban van. Az államok eladósodnak. Németország az elmúlt napokban azt jelentette be, hogy 1945-ig visszamenően történelmének legnagyobb hitelfelvételére készül, és ennek következtében soha nem látottan az elmúlt 60 évben hatalmas költségvetési hiánnyal fog szembenézni. Gyengülnek a valuták, az angol font az elmúlt egy évben többet veszített az értékéből, mint az 1992-es igazi nagy fontválság idején, a lengyel złoty közel 40 százalékot zuhant, a magyar forint a nagyjából irányadó és középértéket jelentő 250-260 forintos árfolyamhoz képest az elmúlt időszakban 10-15 százalékkal.

Az Európai Unió gazdaságán belül hatalmas átrendeződések vannak, az elsőkből utolsók lesznek. Írország, amelyet oly sokszor csodáltunk, ma Európa legsebezhetőbb gazdasága, 10 százalékot meghaladó hiánnyal, 10 százalékot közelítő munkanélküliséggel, ráadásul valami olyasmivel, amit soha korábban nem láttunk. Békeidőben nem volt arra példa, hogy egy gazdaság három év alatt államadósságát megháromszorozza. Írországgal 2007 és 2010 között ez történik. Zuhanásban vannak a balti országok, csökken a teljesítménye Európa 27 országa túlnyomó többségének. Magyarország mindeközben természetesen nem vonhatja ki magát ezen hatások alól.

Persze kérdezhetik, hogy meddig fog ez tartani. Nyilván ez a legfontosabb kérdése sok mindenkinek. Őszintén meg kell mondanom, hogy nem ismerek olyan megbízható előrejelezést, amely biztosan megmondaná, hogy meddig fog ez tartani. Fél évig, egy évig? Az Európai Unió arra számít, az idei év második felében már talán növekedés lesz. Be kell valljam, bennem van némi szkepszis. Nem szeretném, ha légvárakat építenénk. A Világbank azt jósolja, hogy talán jövőre lesz növekedés, miközben azt mondja, hogy ilyen lassú növekedés a világban 1945 óta nem volt, mondta ezt éppen tegnap közzétett jelentésében.

(9.20)

Kivédhetjük-e a világgazdasági válság összes kárát, összes negatív hatását? Tudom, hogy azt szeretnék hallani önök is és a bennünket nézők, bennünket figyelők, hogy egészen biztosan. Muszáj egyenesen és őszintén beszélni! Van olyan krízis, van olyan válság, amelytől meg tudjuk óvni az ország lakosságát. Akkor, amikor év elején Európát és Közép-Európát gázkrízis, gázválság fenyegette, Magyarország meg tudta magát védeni, nagyobbrészt azért, mert az elmúlt években helyesen és okosan fölkészült egy ilyen szituációra, és sokakkal vitában, de úgy döntött, hogy gáztározókat épít, és kifizeti annak árát. Jól tettük, az élet bennünket igazolt, és jól tették a dolgukat azok, akiknek irányítaniuk kellett az országot ezekben a napokban. Köszönöm nekik most is, és köszönöm a lakosságnak is, amit tett. (Taps az MSZP soraiban.)

De azt tudom mondani, hogy nem ilyen lesz a gazdasági válság. A gazdasági válságban, ha azt mondjuk a lakosságnak, hogy ugyanúgy meg tudjuk őket óvni, mint ahogyan megóvtuk őket a gázválságtól, akkor nem mondanánk nekik igazat. Azt kell mondjam a legelején, hogy tompítani tudjuk a válság hatását, csökkenteni tudjuk a következményeit, minden bizonnyal a veszteségek egy részét tudjuk kompenzálni, talán meg tudjuk védeni a legnehezebb helyzetben lévőket a legdrámaibb hatástól. De egészen biztosan tudom mondani, sérülni fognak érdekeink, sérülni fognak lehetőségeink, nehezebb lesz az életünk 2009-ben, még akkor is, ha a legjobb tehetségünk szerint mindent megteszünk, és minden úgy is sikerül, ahogyan szeretnénk, hiszen nem igaz, nem lehet azt mondani, hogy megállítható mindez a határainknál.

Magyarországon az, amit látunk, nagyjából hasonló ahhoz, amit a világban látunk. Eddig mintegy húszezres csoportos létszámleépítést jelentettek be a vállalatok, ebből tízezer már realizálódott. Azt halljuk, azt látjuk, hogy nincsen elegendő megrendelője a vállalatainknak, hogy hiába beszállítók valahova, nem rendelnek tőlük. Azt látjuk, hogy a nemzetközi piacra termelő nagy cégek egymás után csökkentik a termelésüket, ahol nem bocsátanak el, ott sok helyen négynapos munkahetet vezetnek be, vagy egy-két hét kényszerszabadságra küldik az embereket. Azt halljuk a vállalkozásoktól, hogy nincsen elég pénz, nem hosszabbítják meg a hiteleiket, ha fejlesztési hitelért fordulnak, nem kapnak. Azt látjuk, hogy csökken az ország gazdasági teljesítménye. Ma azt gondoljuk, hogy nagyjából 2,5-3 százalék között csökkenni fog Magyarország nemzeti jövedelme idén, 2009-ben.

Természetesen ezzel egy időben költségvetési bevételeink is csökkennek, a költségvetésre nehezedő nyomás éppen olyan időszakban növekszik, amikor nagyon sokan az államnál keresnek menedéket. Az államtól várnak segítséget az emberek, az államtól várnak segítséget az önkormányzatok, az államtól kívánnának több támogatást kapni a bajba jutott vállalatok is. S mi tagadás, ezzel egy időben 10-15 százalékkal gyengült a forint, különös bajba, nehézségbe sodorva azokat, akik az elmúlt években azt feltételezték, hogy az erősödő forint mellett az alacsony kamatú devizahitelekkel csökkenthetik majd hitelfelvételük terhét. Most éppen ellenkező a helyzet: ők bizony bajban vannak.

Persze tudom én, most azt mondhatnák: miniszterelnök úr, tényleg, ez ennyire egyszerű? Csak a világgazdasági válság az oka ennek az egésznek? Nem gondolja azt, hogy körül kellene néznünk a saját házunk táján is, hogy vajon azon túl, ami a világban van, vannak-e csak ránk jellemző okai ennek a válságnak vagy a válság következményeinek? Azt hiszem, hogy erre igennel kell válaszolni. Igennel még akkor is, ha azt tudom önöknek mondani, hogy gondjaink-bajaink túlnyomó nagy részét, kétharmadát-háromnegyedét ma a világ okozza, de bizony ott van a gondok-bajoknak egy kisebbik része, amelynek elemzése, kezelése során alapvetően magunkba kell nézni. Mire gondolok?

Nagyjából a rendszerváltozást követő első évtized végétől megállt az a fajta reformfolyamat, amely jellemezte a kilencvenes éveket. Magyarország egyre inkább saját belső ügyeivel volt elfoglalva, egyre kevésbé a világra nézett, egyre inkább azt hangoztatta - mondok egy példát -: ránk nem érvényesek a világban elfogadott közgazdasági tankönyvek tanításai; vagy mások pedig azt mondták, hogy persze fontos a gazdaság, de ennél még fontosabb, hogy mi történik a társadalomban, és ezt olyan sokszor mondtuk, hogy időnként úgy tűnt, hogy elfelejtettük, hogy csak akkor van tisztességes jólét és szociálpolitika, ha emögött egy erős gazdaság van. És bár 2006-ban kerestük a reformpolitikához való visszatérés lehetőségét, kénytelen vagyok bevallani, hogy hatalmas ellenállás, nagyon sok vita, helyenként veszekedés közepette a részsikerek mellett a 2006-ot követő reformpolitikai fordulat jelentős kudarcokat is elszenvedett.

Aztán van még egy ok: 2001 után Magyarország letért a fenntartható gazdasági pályáról. Költségvetési politikája, gazdaságpolitikája egyre inkább a fenntarthatatlanság felé vezetett, egészen 2006-ig. És persze igaz, hogy 2006-ot követően mára helyreállítottuk az egyensúlyt vagy egyensúlyhoz közeli pályát, de az igaz, hogy a magyar gazdaság sokat veszített erejéből, sokat veszített versenyképességéből, az igaz, hogy tartalékainak jelentős részét akkor is elvesztette, ha mindeközben képes volt építeni nagyon sok mindent, utakat, gáztározókat, befektetni nagyon sokat az emberekbe. De azért az összkép világos.

Mi ez? Magyar fátum? Mi ennek az oka? Talán valamilyen sorsszerű oka van annak, hogy mindez így történik? Nem hiszem, azt kell önöknek mondjam. Azt tudom mondani, nem véletlen, hogy a rendszerváltozás első, sok tekintetben ígéretes évtizedét követő második évtized ennyi gondot és bajt is hozott, mert mind amögött, amiről beszélek, azt hiszem, van egy igazi ok: az, hogy az elmúlt egy évtizedet Magyarországon mások számára alig érthető módon a belpolitikai háborúskodás, a gyűlölködés, a politika nyelvének, magatartásának olyanfajta eróziója jellemezte, amely normális, bölcs európai országban alig érthető. Úgy állunk egymással szemben, hölgyeim és uraim, politikai riválisként, minthogyha nem is a világ gondja-baja érdekelne bennünket, nem is az izgatna, hogy hogyan lehet Magyarországnak válaszolni ezekre a kérdésekre, hanem az, hogy hogyan lehet akár bármilyen eszközzel a másikat legyőzni.

Magyarország politikai erői ma és az elmúlt egy évtizedben lényegesen több energiát fordítottak egymás szinte bármilyen eszközzel történő legyőzésére, mint amennyit az ország lehetőségei, az ország előtt álló feladatok megengedtek volna. A közélet nyelve, indulatai, a problémafelvetés érzékenysége időnként az útszéli, kocsmai hangulathoz hasonlít. És van még valami, ami azt hiszem, hogy talán súlyosabb, mint a költségvetés-politika vagy a gazdaságpolitika egynémely gyengesége: az a fajta illúziókeltés, amely az elmúlt egy évtizedben oly jellemző volt. Az illúziókeltés, hogy Magyarország polgárainak, családjainak jövedelme, fogyasztása meghaladhatja közös teljesítményünket, hogy van egy könnyebb, titkos út, olyan út, amelyet csak akarni kell, s mi, politikusok egymás legyőzésének végtelen szándékával egyre többször és egyre inkább, végül úgy látom, hogy elég sikeresen elhitettük Magyarországgal, hogy az ország sikere független azoktól az erőfeszítésektől, amiket meg kell tenni.

(9.30)

Hadd tegyek hozzá valamit - ezt mondom a kormánypárti képviselőknek, önmagunknak. Véletlenül sem szeretnék most méricskélésbe belemenni, abba, hogy kié a nagyobb felelősség. Nyilván mi mást mondunk, mint az ellenzék. (Derültség a Fidesz és a KDNP soraiban.) Az ellenzék morgolódásából azt hallom, hogy ők valószínűleg mást mondanak, mint mi. (Közbeszólások a Fidesz soraiból.) Azt gondolom, ha Magyarország át akarja lépni saját árnyékát - pedig nem nagyon hiszem, hogy van más lehetősége -, akkor tudomásul kell venni, hogy a holnap gondjaira nem lehet a tegnap még elfogadott válaszokkal megpróbálni válaszolni. Nem fog menni! Ha Magyarország azt akarja folytatni, amit az elmúlt egy évtizedben tett, ha mindenkinek csak annyi jut eszébe erről, hogy hogyan lehetne folytatni mindazt, amit eddig tettünk, akkor Magyarország a válságot követően nem azok között fogja majd magát találni, akik a válságot a maguk javára fordítva megerősítették a pozíciójukat, és végleg odakötötték magukat Európa erősebb feléhez, hanem azok közé fog tartozni, akiket a válság végképp elgyengített.

Van, aki azt mondja, hogy kormányváltásra van szükség. Ezt eldönti a parlament, és eldöntik a választók. (Nagy zaj a Fidesz és a KDNP soraiban. - Az elnök csenget.) Világos kérdés ez. Azt tudom mondani: ennél sokkal-sokkal többre van szükség. Arra van szükség, hogy a magyar politikai elit szembenézzen azzal a teljesítményével, amelyet az elmúlt tíz évben mutatott; hogy letegyen arról, hogy mint egy mély háborús árok szakítja széjjel Magyarország két felét, és mintha nem egy nemzetet alkotnánk, mintha öldöklő háborúban kellene ennek az országnak felőrlődnie folyamatosan. Ez Magyarország igazi feladata, ez a Magyarország előtt álló igazi kihívás, és ha ezt megoldottuk, akkor ezt követően majdnem mindegy, hogy milyen kormánya van Magyarországnak, mert az ország egyik fele sem érzi azt, hogy ha a másik győz, akkor ő veszít, ha a másik győz, akkor az ő politikai közéleti létezése kerül végső veszélybe. Amíg háború van, addig nem lehet Magyarországon normális életet élni. Abba kell hagyni a háborút. Abba kell hagyni egymás öldöklését. (Taps az MSZP soraiban.)

Mit kell tenni? Azt gondolom, hogy három dologra kell koncentrálni annak érdekében, hogy Magyarország ennek a régiónak erős, megbecsült, sikeresnek tekintett országa legyen, és magát végképp Európa erős, fejlett feléhez kösse. Háború helyett békét, illúziókeltés helyett tisztességes, határozott reformpolitikát kell folytatni, harmadsorban pedig a politikai rendszer működésének egy sor féligazságával, hazugságával szembenézve át kell alakítani az önkormányzati, országgyűlési választások, képviseletek rendszerét, az igazgatás rendszerét. És mindehhez ma hozzá kell tenni még egyet, és nem azért, mert három a magyar igazság és egy a ráadás: hozzá kell tenni a rövid távú válságkezelés feladatait; olyat, ami még nem feltétlenül a jövőről szól, hanem a ma megmentéséről szól.

Igen, amiről beszélek, a politikai megegyezés, a béke, a reformpolitika, a politikai rendszer lényeges pontokon történő átalakítása. Ez kell a rendszerváltozás harmadik évtizedének új magyar társadalmi, gazdasági, politikai modelljéhez, mert többről van szó, mint költségvetési problémáról, többről van szó, mint növekedési problémáról. Igazi szembenézés szükséges ahhoz, hogy szembenézhessünk az elmúlt évtizedben alkalmazott társadalmi, gazdasági modell problémájával, és az uralkodó társadalmi, gazdasági, politikai modellen kell érdemi korrekciókat végrehajtani. Nem kevesebbre, hanem többre van szükség, mint reformokra.

Hadd szóljak először is arról, amit a válságkezelésről gondolok! 2008 októberében-novemberében a legelső dolgunk az volt, hogy először is biztosítsuk a betétesek védelmét, nyújtsunk garanciát valamennyi betétesnek. Ez fontos volt. Fontos volt, hogy mindenki biztonságban érezhesse magát. Aztán megállapodást kötöttünk a bankokkal, hogy a bankok a megkötött devizahitel-szerződéseken túlmenően segítik, segíthetik abban a devizahiteleseket, hogy ha kell, ha kívánják, átalakíthassák hiteleiket forinthitelre, ha kell, átütemezhessék adósságaikat.

A múlt héten úgy döntöttünk, hogy megemeljük a diákhitelt azok számára, akiknek a családja a gazdasági válság nehézségei miatt komoly gondba került, ne legyenek veszélyeztetve felsőoktatási tanulmányaik. Azt remélem, hogy jövő héten jöhet a kormány elé az a javaslat, amely azoknak a családoknak ad segítséget, akiknek a mostani időszakban a korábban felvett lakáshitelük törlesztése okoz gondot. Nem kívánjuk megvenni a lakásukat, nem kívánjuk átvállalni, megvásárolni a hitelüket, de igen, átmeneti időre, ha bajban vannak, a törlesztőrészletük kifizetésében segítséget kívánunk nyújtani.

Számtalan intézkedéssel arra törekedtünk, hogy pénzt, pénzt, pénzt pumpáljunk a magyar bankrendszerbe. Sokat segített ebben a jegybank. Csökkentette a kötelező tartalékrátát, jó néhány olyan hitel- és támogatási program nyílott meg, amelyről a gazdasági csúcson megegyeztünk. Bajnai Gordon miniszter úr egy későbbi hozzászólásában erről részleteket is fog mondani.

De hadd mondjak itt azért két dolgot, két dolgot a bankokról. Bár egymás után állapodtunk meg a bankokkal, hogy hogyan nyújtják ezeket a hiteleket, mikrohiteleket, fejlesztési hiteleket, a következő napokban majd forgóeszközhiteleket, de azt látjuk, hogy ezeknek a hiteleknek az elérése a bankokon keresztül, nyugodtan mondjuk azt, hogy vagy akadozik, vagy legalábbis lényegesen lassabban megy, mint ahogyan azt mi szeretnénk.

A bankoknak van erre magyarázatuk. Azt mondják, nekik kell egy-két hónap, mire mindenki megtanulja a bankokban, hogy hogyan kell ezt csinálni. Ráadásul az is világos, hogy a bankok ma nem nagyon szeretnek kockázatot vállalni. De muszáj azt mondanom a bankoknak: az úgy nincsen rendben, hogy amikor ők voltak bajban, ha kellett, mi magunk is egész éjszaka dolgoztunk, hogy nekik segítsünk. Amikor azt mondjuk, hogy nektek most az a dolgotok, hogy az általunk adott pénzből finanszírozzátok a hazai kis- és közepes vállalkozásokat, akkor a bankok azt mondják, hogy hát azért ehhez sok idő kell. A következő napokban Bajnai miniszter úr leül a bankokkal tárgyalni, és azt fogja nekik mondani, hogy az a tempó, ahogyan január ezt csinálják, nekünk nem elfogadható. Ugyanakkor tudom, hogy ilyenkor sokan szeretnek bankellenes kirohanásokat tenni. Óvnám magunkat ettől, mert nem erre van szükség, hanem tisztességes együttműködésre a bankok, az állam és a vállalkozások között.

De hadd mondjak még valamit: számolatlanul kapjuk a leveleket, arra panaszkodnak emberek, hogy a bankok egymás után alakítják át a hitelszerződéseket, és mintha időnként ebben a helyzetben még növelnék is az elszámolt költségeket. Nem tudom, hogy így van-e, de ha így van, akkor ez nincsen rendben. Akkor ez, nem tudom, hogy jogszerű-e, de azt hiszem, ez nem tisztességes. A következő napokban a bankok vezetőivel, a Bankszövetség vezetőivel, a Bankfelügyelettel le fogunk ülni, és megnézzük, hogy ezekből a panaszokból mennyi igaz, és mit lehet tenni. Muszáj azt kérnem itt a bankoktól, nekik ebben van felelősségük, hogy Magyarországon a válságot mennyire tudjuk csillapítani. Ha csak önmagukra figyelnek, akkor ebből baj lesz. Ezt ők egész egyszerűen nem tehetik meg.

(9.40)

Van természetesen jó néhány ezen túli feladat is. Védeni kell piacainkat, védeni kell a magyarországi termelőket, építeni kell exportpiacainkat, gyorsítani kell azokat a beruházási programokat, amelyek az idén reményeink szerint iskolák százait, utak sok száz kilométerét, kórházakat, egyetemeket újítanak meg, azt ígérik nekünk, hogy legalább 1600 milliárd forintnyi megrendelést fogunk a következő egy évben Magyarországon adni, és ezeknek a megrendeléseknek ma már a 40 százalékát előlegben fizetjük ki, hogy mehessen a munka rendesen előre. De ez még csak a rövid távú válságkezelés. Ez még csak arra jó, hogy enyhítsük a bajt, ez még arra nem elég, hogy meg is oldjuk, és hosszabb távon Magyarország helyzete megváltozzon. Abban többre van szükség.

Hadd beszéljek arról, hogy mit kell annak érdekében tenni, hogy Magyarország a válság végén a válságban megtépázott országok és gazdaságok között relatívan jobb helyzetben legyen, mint annak előtte. Ahhoz egy sor változás kell most.

Mi kell ezeknek a változásoknak a közepén legyen? Először is az, hogy szembenézzünk azzal a helyzettel, hogy az elmúlt időszakban mind többek számára úgy tűnik, hogy nem a munka vált a biztonság forrásává, nem a munkával megszerezhető jövedelem, hanem a szociális és jóléti rendszer juttatásaihoz való hozzáférés. Magyarországon az elmúlt időszakban egyre inkább az vált a személyes biztonság forrásává, hogy hogyan lehet a szociális és jóléti rendszer juttatásaihoz hozzáférni. Ha egy országban az az uralkodó és alapvető szándék, és mind többek számára az jelenti a biztonságot a családban, hogy hogyan lehet nem munkából, a munkának egyre nagyobb jövedelméből, a munkához kötődő sikerből biztosítani a család biztonságát, akkor az ország előbb-utóbb nem saját teljesítményére lesz büszke, nem abból akar majd megélni, hanem be akar húzódni a szélárnyékos oldalra. Aki szélárnyékba húzódik, az rajta fog veszteni, az le fog maradni.

Arról szeretném meggyőzni Magyarországot, hogy merjen megpróbálni ezen változtatni, hogy merjen és akarja úgy átalakítani Magyarországot, hogy a munka, a munkának a jövedelme, a még nagyobb teljesítmény és a még nagyobb teljesítményhez járó még magasabb jövedelem legyen mindünk boldogulásának a kívánt legfőbb forrása; ehhez persze társuljon egy tisztességes szociális jóléti rendszer, de legyen világos, hogy mi van elöl, és mi, ami kiegészíti ezt. Ahhoz, hogy így legyen, jelentősen át kell alakítani Magyarország gazdasági és társadalmi rendszerének jelentős részét.

Sokat vitatkoztunk az elmúlt időszakban, hogy mi az igazi megoldás. Sokan azt mondták eddig is, hogy nagyon egyszerű: adót kell csökkenteni. Azt tudom önöknek mondani, nem hiszem, hogy ennyi csak a megoldás. Sok oknál fogva nem. Nem, mert hogyha Magyarország egyszerűen csak adót csökkent, annak két következménye lehet, ha minden más változatlan lesz: vagy az ország pénzügyi csődbe jut, vagy az adócsökkentéssel egy időben a magyar jóléti rendszert radikálisan meg kell kurtítani. Az egyik pénzügyi válsághoz, a másik közvetlenül szociális válsághoz vezet. Ez így egészen biztosan nem jó. Ennél nem kevesebbre, ennél többre van szükség.

A szociális rendszer, az adórendszer, a foglalkoztatási rendszer együttes és átfogó reformjára van szükség, arra igen. Milyen célból? Abból a célból, hogy jobban megérje dolgozni, hogy több ösztönzés legyen munkára, és több ösztönzés legyen foglalkoztatásra. Ez az átalakításnak a célja. Az a célja, hogy akinek lehet, annak munkából legyen még több jövedelme, a szociális rendszerünket pedig egyre inkább célzottan azoknak a szociális problémáknak a megoldására fordítsuk, amely problémákat a foglalkoztatási rendszeren, az adózás rendszerén keresztül nem tudunk kezelni. Nem elkülönült adórendszerbeli változásokra, nem elkülönült szociális rendszerbeli változásokra, nem elkülönült foglalkoztatási rendszerbeli változásokra van szükség, hanem átfogó adó-, szociális és foglalkoztatási reformra.

Mit gondolunk erről? Osztjuk azoknak a véleményét, akik azt mondják, hogy ennek a lelke az adórendszer és a szociális rendszer együttes reformja. Mit kell tenni? Jelentősen, határozottan csökkenteni egyszerre a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot, olyan mértékben csökkenteni a két, munkára rakódó terhet egyidejűleg, hogy megváltoztassa munkáltató és munkavállaló magatartását és szokásait. Ezzel egy időben töröljük el azt a két különadót, amelyet 2006-ban különleges körülmények között vezettünk be. A vállalati különadót töröljük el és a magánszemélyek különadóját töröljük el, azaz csökkentsük, illetve töröljük el azt a négy nagy adóelemet, amely alapvetően felelős vagy felelős lehet azért, hogy Magyarországon kisebb a munka becsülete, a munkavégzésre történő ösztönzés, és talán az arányainál nagyobb a szándék, hogy behúzódjunk a szociális jóléti rendszer védőernyői mögé.

Újra azt mondom, nem 1-2 százalékos tologatásra van szükség. Jelentős, határozott, nagyjából 1000 milliárdos átrendezésre, átrendezésre. 1000 milliárddal csökkenteni az összes terhelést, és hozzáteszem, majdnem ugyanennyivel természetesen akkor a másik oldalon növelni az állam bevételét. Azért mondom, hogy majdnem ugyanennyivel, mert természetesen közben kiadásokat kell csökkenteni.

Tudom, eddig önök vagy a bennünket nézők akár még tapsolnának is. Hát ki nem örül annak, ha azt mondja a miniszterelnök, hogy jelentősen csökkentjük a jövedelemadót, jelentősen csökkentjük a társadalombiztosítási járulékot, jelentősen csökkentjük, sőt eltöröljük a két különadót? Hát ennek mindenki örül. Ha csak ennyit mondanék, akkor újra illúziót keltenék, akkor a korábbi szociális populizmus mellett most az adópopulizmus hibájába esnék. Ha csak ennyit mondanék, akkor veszélyeztetném Magyarország működőképességét, a pénzügyi rendszer stabilitását. Ennek kell hogy legyen a másik oldalon ellentéte.

Legalább három forrásból kell megteremteni ennek az adócsökkentésnek és adóeltörlésnek a forrását. 1. Jelentősen, ha úgy tetszik, radikálisan szűkíteni az adórendszerben meglévő mentességeket és kivételeket, ezzel egyszerűsíteni és átláthatóbbá is tenni az adórendszert. De jó tudni, azok, akik eddig ezekkel az adókedvezményekkel, mentességekkel éltek, ennek nem fognak örülni. 2. Azt javasoljuk, hogy mérsékelten növeljük az általános forgalmi adót. 3. Még nagyobb terület: azt javasoljuk, hogy a mai meglévő vagyoni típusú adózásból, kommunális adótól telekadóig egy egységes, társadalmilag igazságos, a mai terheknél a túlnyomó nagy átlag számára érdemben nagyobb terhet nem jelentő, de a jelentős vagyonokkal rendelkezők számára valóban érdemi, jelentős tehernövekedést is okozó, egységes vagyonadó bevezetését kezdjük el. Azaz tegyük meg azt, amiről régóta beszéltünk: kevesebb teher a munkára, több teher a forgalomra és a vagyonra. Ne a munka adózzon, hanem a vagyon és a forgalom adózzon. Azt javasoljuk, hogy ez legyen az alapvető adószerkezet egy nagyon fontos elemmel kiegészítve.

(9.50)

Sokat vitatkoztunk a szociális rendszerünkről. Egyetértek azzal, hogy a szociális rendszert úgy kell átalakítani, hogy azok kapjanak többet, akiknek ez jobban szükséges. A szociális rendszer legyen célzottabb, vegye jobban figyelembe, hogy ki az, aki rászorult, ne kezeljen azonosan magas jövedelműt és alacsony jövedelműt. Legyen világos, hogy akinek magasabb a jövedelme, az inkább fizessen kevesebb adót, maradjon több a zsebében, és ne szoruljon rá ugyanannyi szociális jóléti támogatásra, akinek pedig alacsony a jövedelme, attól a szociális rendszer átalakítása ne vegyen el méltánytalanul sokat, vagy ne vegyen el egyáltalán a szociális támogatásából.

Hogyan lehet ezt megoldani úgy, hogy az adórendszerrel konform legyen? Azt javasoljuk, hogy azokat a szociális és jóléti támogatásokat - a nyugdíjat nem értem ide, hogy félreértés ne essék -, amelyeket ma nem célzottan adunk, hanem mindenkinek egyformán - ilyen például a családi pótlék -, növeljük meg és bruttósítsuk, majd a bruttósítást követően vonjuk be az adórendszer alá úgy, hogy az átlagos és az alatti jövedelemmel rendelkezők számára ez ne jelentsen veszteséget, az afelettiek számára ugyanakkor a megadott adókedvezményekkel és adócsökkentéssel együtt ne jelentsen összes jövedelemveszteséget. Fent így legyen kisebb az adóterhelés, de kisebb a családi pótlék, lent pedig ne bántsuk a családi pótlékokat.

A szociális és adórendszert tehát egyben, egy logikában kezeljük: határozott szociális célzás, több lehetőség, több ösztönzés a nagyobb teljesítményre, a nagyobb jövedelmek elérésére, határozott adóreform, szociális reform, közteher-viselési reform. De ezzel egészen biztosan nincs vége a szükséges változásoknak. Biztos, hogy a jóléti rendszer más területein is hasonló logikájú változást kell csinálni, de ebbe most nem mennék bele. Egészen biztos, hogy van tennivalónk még jó néhány területen az adó-, a szociális és foglalkoztatási rendszeren is túlmenően. Egészen biztos - csak egy példát mondok -, a csődtörvényt érdemes úgy módosítani, hogy az ne felszámolási törvény legyen, különösen most, válságidőszakban, hanem segítse a vállalatok talpra állását. De fontos tudni, hogy mi ennek a politikának a közepe; a közepe az adó-, a szociális és foglalkoztatási reform. Ehhez jön egy sor kiegészítő elem, amelyeket a következő hónapokban még be kell mutatni.

De van még egy feladat, amire utaltam, s akkor most lépek egyet. Nem lehet nem hallani, hogy az ország jelentős része nemcsak hogy elutasítóan, de most már időnként indulattal figyeli azt, hogy választott képviselői helyben és az Országgyűlésben szerintük a szükségesnél és lehetségesnél több kedvezményben részesülnek, többen vannak, mint ahányan el kellene végezni a munkát, egy kicsit úgy viselkednek - mint ahogy mondani szokták -, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Évek óta arról beszélünk, hogy egy sor dolgot kell tenni, de nem merjük vagy nem tudjuk megtenni. Azt gondolom, hogy nincs ez rendben. Ahhoz, hogy mindazt megcsináljuk, ami előttünk van, kell még valamit tenni: beszélni kell arról, hogy hogyan kell átalakítani a Magyar Országgyűlés működését, összetételét, ehhez kapcsolódóan a választójogi törvényt, beszélni kell arról, mit kell csinálni annak érdekében, hogy az országgyűlési képviselők, a helyi önkormányzati képviselők, helyenként polgármesterek jövedelme és költségtérítése ne közbotrány tárgya legyen; beszélni kell arról, hogy hogyan lehet átalakítani az önkormányzati igazgatást úgy, hogy ne csorbítsuk az önkormányzati demokráciát, de igenis korlátozzuk az önkormányzati bürokráciát. Erről kell beszélni.

Nem elég alkotmányba foglalni, hogy kisebb parlament kell - kisebb kell! -, hanem kell hozzá adni egy olyan választójogi törvényt, amely ezt létrehozza. Nem elegendő csak az országgyűlési képviselők számát korlátozni, a választásokat átalakítani, hanem át kell alakítani a javadalmazásukat, át kell alakítani és átláthatóvá kell tenni a költségtérítésüket. Ha ezt nem tesszük meg magunktól, akkor egyszerűen nem lesz jogalapunk arra, hogy megcsináljuk az összes többi, egyébként nagyon fontos reformot. Nem elég csak az Országgyűlésben ezt átalakítani, hanem jelentősen csökkenteni kell az önkormányzati képviselők számát, az önkormányzati igazgatás méretét, ahol lehet, az igazgatás kérdéseit, annak szervezeti, intézményi hátterét koncentrálni kell. Hozzá kell nyúlni a pártfinanszírozáshoz, nem elég csak a kampányfinanszírozásról beszélni, szembe kell menni azzal a hazugsággal, ami itt van, mert valamennyi párt lényegesen többet költ annál, mint amiről hivatalosan beszámol - lényegesen!

A pártok gazdálkodása egészen biztosan a magyar közélet legnagyobb hazugságainak egyike. Ha kibúvókat keresünk, hogy miért nincs új pártfinanszírozás, ha a szakértői megegyezés után a pártvezetők felállnak az asztaltól és nem hajlandók megállapodni, akkor a pártok vezetői hazudnak az országnak.

S egészen biztosan tenni kell még valamit: szembe kell nézni azzal, hogy miért látjuk időnként mi is úgy a széles magyar közéletet és bennünket is miért látnak úgy, hogy Magyarországon túlságosan nagy nem egyszerűen a szürke- és feketegazdaság aránya, hanem a hivatali korrupció mérete, hivataltól és pártoktól szinte függetlenül. Azok a megoldások, amiket eddig alkalmaztunk, nem voltak jók, nem érték el a céljukat. Ha a politikai elit önmagát védi ezekben az ügyekben, akkor a minimális jogát és lehetőségét is el fogja veszíteni arra, hogy átfogó változásokat kezdeményezzen.

Befejezésül: azt mondhatják országgyűlési képviselő kollégák, barátok - leginkább itt a kormánypárti oldalon -, hogy miniszterelnök úr, a politika álmoskönyve szerint az ilyen változások a választások előtt egy évvel nem szoktak túl sok jót ígérni a kormánypártoknak. Én ezt nem tudom. Arra szeretném önöket is meg az országot is bátorítani, merjék azt gondolni és merjünk abban hinni, a választóktól úgy is lehet felhatalmazást kapni, hogy nem illúziót keltünk, hogy nem azt mondjuk nekik, önöknek nincs semmi dolguk, higgyék el, mi nem támogatunk olyan politikát, amelyben önöknek is kell valamiféle erőfeszítést tenni. Arra szeretném bátorítani önöket és saját magunkat, hogy ne azt az utat válasszuk, mint amit az elmúlt tíz évben. S nem azért, mert nem szeretnénk a választóktól felhatalmazást kapni - nagyon is szeretnénk -, s nem azért, mert nem hiszünk abban, hogy ezt el lehet fogadtatni a választókkal.

Azt szeretném, ha Magyarország lezárná ezt az évtizedet, és arra az útra térne, amelyen a választók felhatalmazása nem azon múlik, hogy ki ígér nekik fedezetlenül többet, hanem azon múlik, hogy ki tudja az országért viselt felelősséget tisztességesen vállalni, és ki képes arra, hogy egy világos, bár helyenként nem könnyű programmal végigmegy azon az úton, amire az elmúlt években sem nekünk, s időnként velünk együtt az országnak sem volt bátorsága rátérni.

Az elmúlt években személy szerint is többször próbálkoztam azzal, hogy elmozdítsam az országot erről az útról - több kudarccal, mint sikerrel. A kudarc oka részben személyes, nyilván nem jól csináltam egy sor dolgot. De ma is ugyanazt gondolom, mint 2006-ban, s most önök előtt mondom, nem pedig egy zárt ülésen Őszödön: vagy képesek vagyunk az országban szembenézni a hazugságokkal és magunk is változni (Derültség az ellenzéki oldalon.), vagy az ország nem lesz képes megtenni mindazt, amire oly nagy szüksége van. Ezt javaslom Magyarországnak és önmagunknak.

Köszönöm szépen. (Nagy taps az MSZP soraiban.)

(10.00)




Felszólalások:  Előző  4  Következő    Ülésnap adatai