Megemlékezés a Szovjetunióba hurcolt politikai rabok és kényszermunkások emléknapján

Jakab István, az Országgyűlés alelnöke:

 

"Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Magyarország lakossága a második világháború alkonyán sokszoros traumát élt át, két totális és embertelen diktatúra szorításában. Ezekben a napokban, éppen 75 évvel ezelőtt, az ország még német megszállás alatt álló részeiben a zsidó lakosságra a náci- és a nyilasgyűlölet halálos veszedelme leselkedett, de ugyanebben az időszakban a megszálló szovjet csapatok is megkezdték a fogságba esett magyar katonák és a magyar, köztük kiemelten a német nyelvű, polgári lakosság elhurcolását is. Ennek többszörös célja volt: az előre megszabott fogolylétszám teljesítése, az etnikai tisztogatás, a magyar lakosság teljes megfélemlítése. Voltak, akiket a háborúban elveszett munkaerő pótlására vittek el többéves kényszermunkára, vagy ahogy akkoriban nevezték: málenykij robotra, kis munkára. De voltak, akiket nemegyszer a magyar hatóságok közreműködésével, koholt vádak alapján fosztottak meg legalapvetőbb emberi és polgári jogaiktól, és kerültek akár évtizedekre a gulág rabtelepeire. 


Az elhurcolt foglyok száma meghaladta a 700 ezer főt, de egyes becslések szerint elérhette a 900 ezret is. Közel ezer táborban, bányában, építkezésen és kolhozban dolgoztatták őket az északi sarkkörtől a Fekete-tengerig. A kivégzettek, az éhezésben és betegségekben meghaltak száma mintegy 200 ezerre tehető. Sokan közülük ma is a kommunizmus névtelen áldozatai közé tartoznak. 


Gyűjtőtáborok, málenykij robot, gulág, gupvi: olyan szavak, mozaikszavak és kifejezések ezek, amelyek az áldozatok és leszármazottaik számára egyaránt egyet jelentenek az emberi méltóság sárba tiprásával, a megaláztatással és a megkínoztatással. Mindezek a túlélőkben kitörölhetetlen nyomott hagytak, ahogy családtagjaikban is a többéves aggódás, rettegés vagy a gyász fájdalma. E tragédia nemcsak az áldozatok, hanem az egész magyar nemzet tragédiája lett, olyan kibeszélhetetlen trauma, amit évtizedekig a hallgatás vagy csak szűk családi körben elhangzó suttogások öveztek. A rabságból hazatérő túlélők a kiépült kommunista diktatúrában nem nyerhettek sem kárpótlást, sem lelki békét, évtizedekig vagy akár halálukig további megaláztatás és megfélemlítés várt rájuk. Csak a rendszerváltás éveit követően nyílt alkalom arra, hogy minderről nyíltan és őszintén lehessen beszélni. 


„Szomszédunk egy nagy kommunista volt, megfenyegetett, hogy visszavitet, ha beszélni merek. Fogjam be a számat! Mindig azt hallottam: Robot, robot! Davaj, davaj! Éjszakánként felsikoltottam. A férjem már megszokta, és ilyenkor átnyúlt az ágyon, és csak annyit mondott: itthon vagy.” - emlékezett vissza egy, még leányként elhurcolt áldozat, akit azért vittek el, mert német származásúnak vélték. „Hiába gyógyít az idő, én még évekig álmodtam, hogy visznek. Külön fájt, hogy tilalmas volt erről még évekig beszélni. Ez igen nagy lelki teher nékem még máig is.” - mondta el a ’90-es években egy másik túlélő. 


Tisztelt Országgyűlés! Az emlékezés és a múltunk traumáival való őszinte szembenézés nekünk, jelenben élőknek kiemelt kötelességünk. Hogy a felejtést, a félelmeket és a hallgatást felváltsa a tisztánlátás és a méltó megemlékezés, 2012. május 21-én az Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította. Felelősségünk, hogy az emlékezés soha ne érjen véget. Feladatunk, hogy múltunk tragédiáit nem felejtve együttesen óvjuk nemzedékünk jövőjét az emberi életeket megnyomorító hatalmi önkény és terror bármilyen formájától.

Kérem önöket, hogy egyperces néma felállással, kegyelettel emlékezzünk az áldozatokra.  Köszönöm."

MTI - Sajtóiroda