Emlékezni és emlékeztetni legfőképpen a jövő felé fennálló adósságunk

 Kövér László nyitóbeszéde:

"Tisztelt Ház!

Mai ünnepi ülésünkre harminc esztendővel azután kerül sor, hogy 1990. május 2-án megalakult a rendszerváltoztatásnak nevezett, a negyvenöt évnyi kommunista diktatúrából való tárgyalásos átmenet eredményeképpen szabadon választott demokratikus magyar népképviselet.

Tisztelettel köszöntöm Áder János köztársasági elnök urat, a kormány tagjait, Domonkos László urat, az Állami Számvevőszék elnökét és a megjelent országgyűlési illetve Európai Parlament-i képviselő hölgyeket és urakat. Köszöntöm vendégeinket és mindazokat, akik figyelemmel kísérik a mai ünnepi ülést.

Tudatom önökkel, hogy eredeti terveink szerint a mai napon e teremben egy olyan díszülésre került volna sor, amelyre meghívást kaptak volna mindazok, akik harminc évvel ezelőtt e ház falai között képviselői esküt tettek. Sajnálatos módon azonban a világot sújtó járvány miatt csak a jelen körülmények között van módunk emlékezni történelmünk e fontos dátumára és eseményére.

Ennek okán is engedjék meg, hogy mindannyiunk nevében tisztelettel köszöntsem mindazon távollévő volt képviselőtársainkat, akik részt vettek az 1990-ben megválasztott Országgyűlés munkájában, és bár személyesen nem lehetnek jelen, de talán otthonukban együtt ünnepelnek velünk. Köszönjük a nemzet bizalmából végzett szolgálatukat, hasonlóképpen mindazt a munkát, amit képviselői mandátumuk letétele után az országért végeztek, és jó egészséget kívánunk nekik. Engedjék meg, hogy név szerint is kiemeljem azokat, akiknek a Történelem Ura kegyelméből megadatott, hogy ma is közbizalmi tisztséget viselve jelen lehessenek.

 

Köszöntöm Orbán Viktor miniszterelnök urat, Varga Mihály miniszter urat, Hörcsik Richárd, Kósa Lajos és Németh Zsolt országgyűlési bizottsági elnök urakat, Horváth László képviselő urat és Deutsch Tamás urat, a Fidesz és a KDNP Európai Parlament-i delegációjának vezetőjét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szomorúan, de azt is meg kell állapítanunk, hogy az 1990 és 1994 között működött parlament tagjai közül 131 volt képviselőtársunk már nincs az élők sorában. Megkérem Önöket, hogy néma felállással fejezzük ki irántuk tiszteletünket.

Tisztelt Képviselőtársaim!

Emlékezni kötelezettség. Kegyeleti kötelezettség múltunk jelesei felé, amellyel ugyan nekik tartozunk, de magunkat, a jelenben élőket szolgáljuk azzal, hogy megóvjuk a felejtéstől mindazt az értéket, teljesítményt, amellyel ők a közösséget élni segítették, átmentve századok sorának megpróbáltatásain. Az emlékezés tehát a történelem által hitelesített mérce igénybevételét is jelenti, mellyel megmérhetjük önmagunkat, s mellyel elválaszthatjuk a jót a rossztól, az igazat a hamistól. De emlékezni és emlékeztetni legfőképpen a jövő felé fennálló adósságunk, melynek lerovását elmulasztva könnyen kiszolgáltatott helyzetbe taszíthatjuk az utánunk következőket.

 

Kedves Barátaim! Mi, a rendszerváltoztatás még ma is aktív nemzedéke a béke gyermekei vagyunk, akiknek élete, pályafutása – eddig – mentes lehetett az olyan közösségi megpróbáltatásoktól, tragédiáktól, amilyeneket – a korabeli hazug tankönyvek és pártállami propaganda ellenében – a családi emlékezet tett számunkra személyes élménnyé, belső valósággá. Nagyszüleink történetei két világháborúról, Trianonról, megszállásokról, két totalitárius rendszer rémuralmának rettegéssel teli hónapjairól és éveiről, szüleink elbeszélései 1956-ról vagy 1968-ról, a szemünk előtt zajló mindennapi küzdelmeik, helytállásuk a mi élni segítő tudásunkká vált, hogy majd jobban megérthessük, mi történt 1980-81-ben Lengyelországban, s hogy az ezt követő években mi történik velünk. Hasonlóképpen: a harminc évvel ezelőtti alakuló ülést az 1947-es nemzetgyűlés elnökeként megnyitó, a nemzeti szuverenitás pislákoló lángját 88 éves koráig emigrációban őrző Varga Béla, az alakuló ülés korelnöki tisztét betöltő Kéri Kálmán, Demény Pál, majd a későbbi országgyűlésekben velünk egy sorokban ülő Horváth János, Varga László, Wittner Mária és mások a személyes életünk valóságává tették a történelem általuk képviselt darabját, mintegy rajtunk keresztül összekötve a nemzeti szuverenitásunk elveszítése előtti múltat az ennek visszaszerzése utáni jövővel.

A személyesen átélt történelem lánca azonban megszakadni látszik. A mi nemzedékünk szavát az utánunk jövők előtt már nem hitelesíti olyan szenvedéstörténet, mint amilyen az előttünk járóknak osztályrészül jutott. Mindez azonban nem kisebbíti, ellenkezőleg, növeli a felelősségünket, hogy az emlékezés és emlékeztetés révén is megtegyünk mindent azért, hogy a következő nemzedékek ne tévedjenek el a látszólagos békeidők útvesztőiben; hogy megpróbáljuk megóvni őket attól, hogy számukra is történelmi idők hozzák el azokat a kényszerű tapasztalatokat, amelyek megkülönböztethetővé teszik számukra a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat, a demokráciát és az önkényuralmat, a szabadságot és annak hiányát. Ezért kell emlékeznünk visszanyert önrendelkezésünk első napjára is.

Tisztelettel felkérem Áder János urat, az 1990-ben megválasztott országgyűlés képviselőjét, hogy Magyarország köztársasági elnökeként mondja el ünnepi beszédét."

Sajtóiroda