NAGY TAMÁS (független): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt hiszem a szövetkezeti törvény kapcsán valóban számos kérdést megvitathatunk. Megvitathatjuk a magyar mezőgazdaság helyzetét, megvitathatjuk a szövetkezetek helyzetét a szocializmusban, az új rendben; megvitathatjuk, hogy jó földbirtok-politikát folytatunk-e vagy sem; kitérhetünk arra az apró kérdésre, hogy jó irányban haladtunk-e vagy homlokegyenest valami más irányba. Megvitathatunk ezeregy kérdést, de azt gondolom, egyet mindenképpen meg kellene vitatni: azt, hogyha a magyar mezőgazdasághoz hozzányúlunk, nem pusztán egy nemzetgazdasági ágazatról beszélünk, hanem nyilvánvalóan meghatározzuk, hogy a magyar falu élete jobb, közepes vagy netalán nagyon rossz lesz. Nem kívántam a magyar mezőgazdaság helyzetét ecsetelni. Az előttem felszólaló képviselő úr bizonyos indulatokat és érzéseket bennem nyilvánvalóan kiváltott, úgyhogy néhány reflexiót talán erre. Úgy gondolom, hogy 1990-ben a magyar Parlament és ha tetszik, az agrártársadalom elmulasztott egy történelmi pillanatot. Elmulasztotta azt a pillanatot, amikor okosan meggondolhattuk volna, hogy valóban a lavórt, a vizet és a gyereket kivágjuk-e az ablakon, vagy pedig nagyon gondosan megnézzük, hogy mi az, ami ebben a rendszerben jó, és azt megtartjuk, továbbfejlesztjük, illetőleg megnézzük, mi az, amit valóban le kellene nyesni, el kellene felejteni mindörökre. Úgy gondolom, 1990-ben a magyar mezőgazdasághoz alapvetően az indulatok alapján nyúltunk. Azok az intézkedések, amelyek megtörténtek, egyáltalán nem egy európai mezőgazdaság kialakulását segítették, hanem valami olyan rémregénybe kezdtünk, ami nem emlékeztet sem Nyugat-Európára, sem Amerikára, hanem a harmadik világ egyes országaiban fellelhető eseménysorozatra. Úgy gondolom tehát, ha az indulatainkat e törvény kapcsán nem tudjuk félretenni, akkor valóban megkoronázzuk a művet, és hosszú távra harangoztak annak az ágazatnak, amely 1990-ben, +91-ben és +92-ben a nemzetgazdaság egyetlen stabil ágazata volt, mert ez volt az az ágazat, ahol a GDP nem csökkent úgy, mint más ágazatokban 13-15%-kal, és ez volt az az ágazat, ahol az ott élő 600-800000 ember 40 milliárdos veszteséget elszenvedve megtartotta a termelési alapokat, bár elismerem, azok nagymértékben csökkentek eközben. Úgy vélem, ezt a kérdést valóban illő lenne tisztázni, és nagyon fontos lenne, hogy a szövetkezeti szektorhoz, ezen belül a mezőgazdasági szövetkezeti szektorhoz nagyon avatottan, nagyon megfontoltan nyúljunk hozzá, mert ez a szektor ma még mindig működteti a magyar mezőgazdaság 60-65%-át. A következő kérdés, amire szeretnék kitérni, és nyilvánvalóan lassan közelítve a tárgyhoz - nehogy figyelmeztetést kapjak -, az az, hogy milyen napon tárgyalja a magyar Parlament a szövetkezetek ismételt átalakulását. Kérem tisztelettel, azon a napon tárgyaljuk, amikor a világon 300 millió ember ünnepli a szövetkezetek nemzetközi napját, ünnepli, hogy a szövetkezeti mozgalom sikeres; ünnepli, hogy a szövetkezeti mozgalomban egyre többen és többen látnak fantáziát, döntően a kis egzisztenciák. Úgy gondolom, ez a törvényjavaslat, ami az asztalunkon van, egyetlen szövetkezeti ágazatnak sem okoz semmiféle ünnepet, s úgy gondolom, hogy azok a tiltakozások, amelyek megjelentek a magyar Parlamentben, a sajtóban vagy akár a társadalom bármely rétegében, nagyon is tapinthatók, nagyon is érthetők, mert ez a történet egy rossz történet. Úgy gondolom, nem illene a magyar szövetkezeteknek ilyen körülmények között ünnepelniük ezt a napot, hanem inkább jobb lenne egy kicsit gyászolni. A következő kérdés, hogy ennek a törvénymódosításnak mi volt az előélete. Avatott kollégáim itt már szóban ecsetelték, hogy a különböző bizottságokban miként folytak az érdemi tárgyalások. Arra is próbáltunk választ kapni, hogy a szövekezeti érdekképviseletek milyen fórumokon juthattak szóhoz. És én azt tapasztalom, hogy tudunk mi nagyon árnyaltan fluszpapírba csomagolva beszélni, de elfelejtettünk tőmondatokban igazságokat kimondani. A dolog lényege az, hogy kétségkívül Zsiros képviselőnek igaza van, valóban december óta, amióta ez a kérdés felvetésre került, több ízben volt fecsegés arról a kérdésről, hogy mit lehetne tenni a szövetkezeti törvénnyel. Azonban úgy igaz, ahogy Hack Péter mondta, a bizottságokban bizony érdemi tárgyalásra nem került sor. Volt olyan bizottság, amelyik kifejezetten elutasította, hogy a szövetkezetek képviselői ott megjelenjenek, lakonikusan 24 órával a tárgyalások előtt felszólították őket, hogy írásban lesznek szívesek a véleményüket kinyilvánítani. Én úgy gondolom, tisztelt Parlament, hogy a szóban forgó 113. � nagyon világosan kimondja, hogy ebben a kérdésben mi a kötelező eljárás, és én azt gondolom, hogy ez még árnyaltan sem történt meg, bár lehet ezt a kérdést így is adresszálni. A következő kérdés arra vonatkozik, hogy a szóban forgó 1992. évi I. és II. törvény milyen törvény is valójában. Kedves képviselőtársaim, hadd mutassak önöknek egy füzetet. (Fölmutat egy füzetet.) Ez a füzet nem más, mint a szövetkezeti átmeneti törvény magyarázata, annak ötödik kötete! Ezt a szövetkezeti átmeneti törvényt, amely a magyar Parlament munkája során megszületett, öt füzetben kellett megmagyarázni, hogy melyik sort, melyik betűt, melyik vesszőt ki hogy érti. E szerint az öt füzet alapján és a törvény szerint kellett a 800000 tagot számláló szövetkezeteknek átalakulnia, és miközben kétségkívül voltak gondok, mert értelmezési problémák tengere jelent meg, el lehetett viselni a magyar agrárértelmiségnek és annak a vezetőrétegnek, amely még mindig ezekben a szövetkezetekben dolgozik, hogy mindenféle egyéb hátsó gondolatokkal próbálta ezt az átalakulást megvalósítani. (19.00) Tisztelt Parlament! Szeretném ezen a fórumon is elmondani, hogy ez egy képtelen állítás. A szövetkezeti mozgalomban több mint 400000 példányban a szóban forgó törvény megjelent, több tucat előadáson próbálták megérteni az érintettek, hogy miről is szól a történet, míg végül is decemberben eljutottak odáig, hogy többé-kevésbé átalakultak. Ekkor azonban újabb meglepetések születtek. Nagyon gondos intézkedések folytán a szövetkezeti bejegyzéseket előzetesen felül kellett vizsgálni. Most tehát az a történelmi pillanat áll elő, hogy a szövetkezetek kétharmada nincs bejegyezve a Cégbíróságon, így tehát nem tudom, hogy ezt a törvényt kikkel akarják végrehajtatni, mert szerintem ma Magyarországon ezer szövetkezet nem létezik, lebeg ég és föld között, mint Mohamed koporsója, és azt gondolom, hogy ezt a törvényt nem létező szövetkezetekkel végrehajtatni bizony elég képtelen történetnek fog minősülni. A következő kérdés nyilvánvalóan az, hogy szükséges-e változtatni a szövetkezeti törvényen, vagy pedig így jó, ahogy van. Nos, én azok közé tartozom, akik azt mondják, hogy a szövetkezeti átmeneti törvény egy olyan rossz törvény volt, amit tanítani fognak a jogtudományi egyetemen, mert biztos ritkán lehet fellelni egy ilyen műalkotást, de a szövetkezeti törvényben is kétségkívül bizony van nagyon sok olyan pont, ami egész egyszerűen nem jó, ami egész egyszerűen a nemzetközi életben sem helyezhető el, és ami ennél sokkal rosszabb és sokkal súlyosabb, egész egyszerűen a mindennapokhoz, a magyar gazdaság jelenlegi állapotához, ehhez a történethez, ami ma zajlik, semmi köze nincs. A kérdés tehát úgy vetődik fel, hogy ez a kis dolgozat, amiről most nekünk kényszerűségből tárgyalni kell, alkalmas-e arra, hogy a szövetkezeti törvényt érdemben és pozitív módon módosítsa, ne csak úgy, hogy a jogalkotók elégedettek legyenek, ne csak úgy, hogy némely politikai erő elégedett legyen, hanem úgy, hogy a szövetkezeti tulajdonnal rendelkező 800000 ember is elégedett legyen. Tisztelt képviselőtársaim, ez a törvényjavaslat ezt a célt nem szolgálja, ez egész egyszerűen azokra az alapkérdésekre, amelyek igazán megjelennek a mindennapi életben, még csak meg sem kísérel választ adni. Lehet erre azt mondani, hogy kérem, akkor tessék beterjeszteni javaslatokat. Önök nálam tapasztaltabbak, jobban tudják, javaslatokat ahhoz lehet beterjeszteni, amiről szól ez a javaslat, márpedig olyan pontok maradtak ki ebből a törvényből, amelyhez ennek kapcsán javaslatot még csak elő sem lehet terjeszteni. Én tehát egyetértek a bizottságok tagjaival, egyetértek a minisztérium számos megszólaló képviselőjével, akik azt mondják, hogy ezt a törvényt gondosan át kell tekinteni, tapasztalatokat kell gyűjteni, és amikor ez a műhelymunka és tapasztalatszerzés megtörtént, akkor kell egy módosított szövetkezeti törvényt letenni az asztalra. A következő kérdés az, hogy meg kéne vizsgálnunk, kinek mi erről a véleménye. A mezőgazdasági bizottság vezetőjének tudjuk a véleményét. A mezőgazdasági bizottság tagjainak a szakmai véleményét nem tudjuk, mert sikeresen egy ügyrendi kérdést fabrikáltak belőle. Köszönöm a gazdasági bizottságnak, amely érdemben vitatta ezt a kérdést, és mint jó gazdasági szakemberek rájöttek arra, hogy nem véletlenül pánikolt be a gazdasági élet nem egy szereplője a bankoktól a szövetkezeti élet vezetőin keresztül mindenkiig, mert tudják, hogy ez tényleg egy hetedik csapás a mezőgazdaságra, és hangsúlyozom, nem azért, amit Szabó Lajos képviselő úr mondott, mert nagykorúsítani akarják a szövetkezeti tagokat, és egyesek ezt meg akarják akadályozni, hanem azért, mert ez a törvény nem szolgálja azt a célt, amit a magyar mezőgazdaságban ma szolgálni kéne. A következő kérdés tehát szorosan véve, hogy mit szól mindehhez a Kormány. Hát kérem, a Kormány szól ehhez a kérdéshez, csak nagyon furcsán. Elnézést kérek miniszter úrtól, de szeretnék most szó szerint idézni egy felszólalást, illetve két felszólalást, ami 1993. május 25-én zajlott a Kongresszusi Központban, ahol 1300 szövetkezeti képviselő volt jelen, és megkérdezték, hogy a Kormánynak mi az álláspontja a szövetkezeti átmeneti törvényről. Szabó Tamás miniszter úr: "A Kormánynak az a véleménye, hogy a szövetkezeti törvényhez nem kell a továbbiakban hozzányúlni. Tisztában vagyok azzal, hogy kemény politikai viták lesznek még körülötte. Azonban én szeretném elmondani itt, mindenféle indulatot lehámozva, hogy mik az én nagyon egyszerű falusi okaim arra, hogy miért nem kell hozzányúlni a szövetkezetekhez. Az első a bizonytalanság kérdése, hogyha lebegtetünk még másfél évet egy ilyen kérdésben, akkor az bizonytalanságba hozza a vezetést, bizonytalanságba hozza az ott dolgozókat. A vezetés nem fog stratégiát gyártani, nem fog túlélési és beruházási stratégiákat gyártani. Ha ilyen bizonytalanság van, a hitelszféra egyébkénti problémáit a bankárok oldaláról teljesen józanul veti fel, hogy miért hitelezzenek annak, akinek a sorsa bizonytalan. Ebből a szempontból én a magyar szövetkezeti törvényt - bár sok apró része biztosan módosításra szorul, és biztosan ki lehet alakítani azokat a szükségleteket, amelyek például a csődtörvénynél is igénylik az apró módosításokat - generálisan nem tartom szükségesnek megváltoztatni." Ez történt délelőtt. Délután Szabó Iván miniszter úr: "Nem egyéni véleményt mondott Szabó Tamás." Kérem tisztelettel, úgy gondolom, el kéne gondolkozni azon, hogy hogy történhet meg 800000 ember életét érintő kérdésben az, hogy a magyar Kormánynak nem tudjuk a pontos álláspontját, hogy történhet meg az, hogy két felelős miniszter az előbb elmondottaknak megfelelően nyilatkozik abban a körben, ahova ez a kérdés tartozik, és hogy történhet meg az, hogy azóta ez a dolog csak úsztatva van, és nem mondjuk ki konkrétan, hogy igen vagy nem. Egyszerűen nem értem ezt a stílust, nem értem mint egy szövetkezeti tag, nem értem mint egy olyan ember, akinek ennek a törvénynek a kapcsán, ha ez rosszul sikerül, a magánvagyona, a sokat emlegetett magánvagyona valójában veszélybe fog kerülni. A következő kérdés, ami felvetődik, itt képviselőtársam már megemlítette, hogy ez a lebegtetett állapot a szövetkezeteknek biztonságot, bizonytalanságot vagy örökre való elmúlást jelent. Tisztelt képviselőtársaim, szeretném emlékeztetni önöket, hogy a szövetkezetek praktikusan két éve moratórium alatt élnek. A szövetkezetek két éve olyan gazdasági döntéseket, amelyek a jelenüket és a jövőjüket meghatározzák, nem hoznak. Nem hoznak, mert nem tudják, hogy milyen vagyonnal rendelkeznek, nem tudják, hogy milyen törvények között élnek, és egész egyszerűen a gazdaság nem tűri azt a szereplőt, aki nem tudja, hogy kicsoda, aki nem tudja, hogy milyen felelősséggel nyilatkozhat. Sokan azt mondják, hogy kérem ez lárifári, mendemonda. Kérem, felelősséggel állítom, a saját szövetkezetemben, ahol 21 éve dolgozom, 60 millió dollár befektetéstől estünk el azért, mert a Rockefeller Plazában pontosan tudták, hogy Zsiros képviselő úr decemberben ezt a törvényjavaslatot be fogja terjeszteni. Márpedig kérem szépen a nemzetközi tőkének, úgy látszik, nem tetszik az a szektor, ahol ilyen bizonytalansággal számolni kell, de meg kell mondanom, a hazainak sem. Tehát praktikusan ez a két éve tartó lebegtetett állapot egész egyszerűen a szövetkezeti vagyonnak a teljes összeomlását, elolvadását jelenti, és ez nem azért szomorú, mert én szegényebb leszek, hanem azért szomorú, mert azt a nemzetgazdasági ágazatot nem tudjuk működésbe hozni, amelyre támaszkodhat ez az ország. Arról az ágazatról beszélek, amely 1991-ben is praktikusan kifizette az adósságállomány kamatainak a terheit. Ezzel a konkrét ténnyel érdemes lenne szembenézni. A következő kérdés, amely nyilvánvalóan kell, hogy bennünket foglalkoztasson, hogy miközben a magyar Kormány beterjeszti a pótköltségvetést azzal a magyarázattal, hogy szeretné a gazdaságot élénkíteni, ez a törvény milyen módon konveniál ezzel az alapvető elképzeléssel. Én azt gondolom, hogy aki pótköltségvetést mond, annak legelőször arra a kérdésre kell válaszolni, hogy azokat a kérdéseket ezen a törvényen keresztül is hogy fogja megoldani, amely arról szól, hogy a magyar mezőgazdaság - és ezekben az esetekben a szövetkezetek is - egy kicsit stabilabb lábon álljon, és egyáltalán elindulhasson egy nem könynyű úton. Én azt látom a pótköltségvetésben, hogy ilyen gondolatok ebben nem nagyon szerepelnek, és azt látom, hogy ez a törvénymódosítás ilyen formában egészen biztos, hogy nem az épüléshez, hanem a teljes leépüléshez fog vezetni. A következő kérdés, amit szeretnék megemlíteni, hogy ebben a törvényben vannak-e olyan elemek, amelyekre azt mondjuk, hogy jó, szeretjük, támogatjuk, avagy pedig ebben a törvényben ilyen elemek nincsenek. Én úgy gondolom, ebben a törvényben együtt él a pokol és mennyország. A mennyország - hogy beszéljek már valami jóról is - arról szól, hogy a törvény számos paragrafusa tartalmaz olyan konkrét gazdasági intézkedéseket, amelyek az alapvető kérdésekre próbálnak megoldást keresni. Miről beszélek? Akkor, amikor a szövetkezeti vagyont felosztották, a szövetkezeti vagyoni struktúra a következőképpen alakult: 50%-ban a nyugdíjas szövetkezeti tagok kapták a vagyont, 20%-ban a kívülálló tulajdonosok, akik helyzetét egyébként gondosan elfelejtették a törvényben rendezni, hogy mi legyen velük - gondolom, ez nem a szövetkezeti vezetőknek a problémája -, és 30%-ban azok uralják ezt a birtokot vagy vagyont, akik ma is dolgoznak a szövetkezetben. Mindannyian halandó emberek vagyunk, lehet, hogy az életünket holnap egy másik munkahelyen fogjuk folytatni, kiszámítható, hogy a szövetkezeti vagyon egyre inkább azoknak a kezébe fog kerülni, akik nem dolgoznak a szövetkezetben, és azok kezébe marad a kisebb vagyoni rész, akik a szövetkezetekben az életüket élik. (19.10) Praktikusan az is előfordulhat, hogy 100%-ban olyanoké lesz a vagyon, akik nincsenek benn, 100%-ban olyanoké, akik pedig ezt a vagyont működtetik. Mit kellene tehát tenni? Az üzletrészeket kellene mobillá tenni. Azt kellene elérni, hogy a szövetkezeti üzletrészek mozduljanak meg, aki ezt az életteret magáévá akarja tenni, meg akarja szerezni, vásárolhassa meg, mert ez jó annak, aki el akar adni, és jó annak, aki ezt az életteret önmaga számára meg akarja szerezni. Tehát ezért mondom, hogy a törvénynek az a passzusa, amely azt mondja, hogy az ingyenes üzletrészt el kell törölni, hiszen ez nem egy ingyenes valami, amit nászajándékba odaadtak, ez egy helyes, ez egy okos gondolat, és további befektetési kedvezményeket kellene adni, hogy a mai aktív réteg és az a fiatalság, amely tulajdont nem is tudott szerezni, mert most jön ki az egyetemről, próbáljon ebben a szektorban elhelyezkedni, és ezt a mezőgazdaságot - akár szövetkezeteken, akár átalakult formában, más gazdasági társaságok keretén belül - tudja majd működtetni. Tehát a magunk részéről ezeket a gazdasági intézkedéseket jónak, előremutatónak, támogatandónak tekintjük, de nem kell ehhez módosítani a szövetkezeti törvényt, mert ez nem a szövetkezeti törvény hatálya alá esik. A dolognak ez az egyik lényege. A másik lényege, hogy nagyon jó lenne garanciát kapni arra, hogy miközben mi a szövetkezetek átalakulásáról beszélünk, biztos be fognak következni azok a módosító javaslatok, és életre fognak kelni, amelyek az üzletrészek forgalmazását valamilyen módon majd elősegítik. Mit lehet tenni azzal a résszel, amiről úgy beszélünk, hogy "csoportos leválás" és hasonló? Én úgy gondolom, a tisztelt mű alkotói egész egyszerűen - és bocsánat a kijelentésért, és majd a rossz pontokat begyűjtöm a végén - nem tudják, hogy hogyan működik egy szövetkezet. Én a részletes vitánál tételesen ki fogom vesézni, pontról pontra, hogy mi az, ami technikailag működésképtelen, és el fogom mondani azt is, hogy mit lehetne helyette csinálni. De csak hogy néhány epizódot említsek. Tisztelt képviselőtársaim! El tudják képzelni azt a helyzetet, hogy miközben, mondjuk, a szövetkezeti közösség felosztotta a vagyonát, és azt mondta Zsiros képviselő, hogy x csoportra ő tart igényt, és Nagy Tamás képviselő is azt mondta, hogy arra tart igényt, e törvény kapcsán kiderül majd, hogy melyiküké lesz az a vagyon. Tudniillik ebben a törvényben egy szó nem szerepel arról, hogy mi van akkor, hogyha vitás eset támad. Kérem, lehet azt mondani, hogy menjünk a Magyar Királyi Bíróságra, de azt gondolom, ennyire nem haragszunk rájuk. Úgy hiszem tehát, hogy ennek a törvénynek - ha ez megszületne - igenis kellene olyan rendelkezéseket tartalmaznia, hogy mi történik akkor, ha véletlenül ebben a kis hazában - bár példa erre nem volt - két ember ugyanarra a vagyontárgyra mutat rá. Ez a törvény, tehát hogy miként lehet leválni, hogy miként lehet osztozkodni, és kié lesz az a vagyon, ebben a javaslatban egyáltalán nem szerepel olyan módon, hogy az emészthető legyen és kivitelezhető legyen. Ugyanilyen abszurd dolognak tartja az ember nyilvánvalóan ezeket a ködös megfogalmazásokat, hogy 10% vagy 10 millió forint. Drága képviselőtársaim! A mi gazdaságunkban 10 millió forint az 10 millió forint, a 10% pedig 210 millió forint. Ebben a törvényben nincs "és", nincs "vagy", nincs pontosan meghatározva, hogy mi a rendezőelv. Én ugyan gépészmérnök vagyok, de nem tudom, hogy mi az, hogy "technikailag együttműködő vagyoncsoport", mint ahogy azt sem tudom, hogy mi fog történni akkor, amikor az éber emberek gyorsan ezt a hihetetlenül gyors kiválási procedúrát végigjátsszák, és, mondjuk, az alulképzett emberek - úgy lesznek 30-40%-ban - rájönnek arra, hogy az övék maradt a lámpavas, arra meg felhúzhatják magukat. (Dr. Szabó Iván: Így van!) Én nem javaslom, hogy ilyen jellegű törvényeket elfogadjunk, és nem javaslom, hogy ilyenekkel őrjítsük a magyar agrárközvéleményt, mert ennek nem lesz semmilyen politikai hozadéka, ennek egyetlenegy lesz a vége, hogy összeveszik a falu egymással, és itt nem békesség lesz, nem munka lesz, nem termelés lesz, hanem hajbakapás. A következő zárógondolat, amivel szeretném nem rövid mondanivalómat befejezni, hogy kérem, tudom, hogy a szövetkezetek közül a termelőszövetkezetre gondoltak mindenekelőtt e mű alkotói, de vegyük már észre, hogy a szövetkezeti törvény minden szövetkezeti szektorra kiterjed. Ennek következtében szó nincs most arról, hogy a termelőszövetkezetekkel játszadozunk egy kicsit november 31-éig, hanem bizony, kérem, minden szövetkezeti szektor ezt a kanosszajárást végig fogja csinálni, hacsak valami csodálatos trükköt eközben nem lehet kitalálni. Megtanultuk már azt, hogy lehet itt különbséget tenni, mondjuk, ipari szövetkezet és mezőgazdasági szövetkezet között, én úgy gondolom, hogy az eredendő célt érjük el, ne büntessünk olyanokat, akiket nem akarunk, és megoldást találjunk ott, ahol megoldást akarunk találni. Köszönöm figyelmüket! (Taps.)