DR. JESZENSZKY GÉZA külügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Meggyőződésem, hogy ez a vita nemcsak az Országgyűlés előtt zajlik, nemcsak az Országgyűlés tagjai számára szól, hanem az egész ország, az egész Kárpát- medence, sőt a világ összes magyarja számára, a 15 vagy talán már magát többnek valló, 16 millió magyar számára szól, mondanivalója van. Szól ez a vita a minket árgus szemmel figyelő szomszédainknak, közeli és távoli barátainknak és nem barátainknak. (Nagy zaj.) Miért vált ez a vita+ (Az elnök csenget.) Megvárom+ Eddig elég nagy érdeklődéssel követte a tisztelt Ház a vitát, úgy látszik, nem mindenki osztja ezt. Vagy talán az zavar egyeseket, hogy a mai statisztikai adatok szerint a 15 milliót meghaladhatja a világon magát magyarnak vallók száma. Miért vált ez a vita annyira élessé, szenvedélyessé, olyanná, hogy sokan - talán korábbi szándékukat is félretéve - megszólaltak, és olyan dolgokat mondtak, amiket nemcsak a kommunista diktatúra évtizedeiben nem lehetett kimondani, sőt gondolni sem, de amik két évvel ezelőtt - hallottuk a bizonyságot - nem jutottak eszébe a képviselőknek. Ennek a jelenségnek az oka véleményem szerint elsődlegesen nem a magyar belpolitika alakulásában keresendő, hanem abban, amit úgy szoktunk mondani, hogy nagyon fáj. Ennek az Országgyűlésnek, ennek a Kormánynak, s nem tagadom, nekem magamnak is igenis nagyon fáj az, hogy a magyar nemzet egyharmada számára Magyarország ma külföld, az, hogy tőlünk évtizedeken keresztül vasfüggönyök választották el a magyar nemzetnek ezt az egyharmadát, hogy 75 éven át annyi jogtalanság, megaláztatás érte őket, hogy közülük még ma is annyian élnek rettegésben, és milyen kétségeik vannak jövőjük felől. Ezek a szörnyű emlékek és frissebb tapasztalatok magyarázzák az itt e falak között az elmúlt napokban elhangzott sok történeti fejtegetést, amelyeknek egyébként egy jelentős részével én személyesen egyetértek, és azt hiszem, a jelenlévők döntő többsége egyet tud érteni. De sajnálatosnak tartom, hogy néhányan úgy látszik, azt hitték, hogy egy tudományos vitafórumon vannak, és elfeledték, hogy milyen súlya és következménye van minden mondatuknak, utalásuknak. "Ne feledd a tért, ahol elestek ők" - figyelmeztetnek Illyéssel nagyjaink, ezt üzeni nekünk a magyar történelem. Amikor a magyar-ukrán kapcsolatokat és a kárpátaljai magyarság életét szilárd fundamentumra helyező szerződést a Kormány megkötötte, és most ratifikálásra ajánlja, akkor nemcsak történelmünk helyszíneit nem felejtjük, hanem elsősorban nemzetünk jelenére és jövőjére, biztonságára, létfontosságú szomszédi kapcsolatainkra gondolunk, nem utolsósorban pedig azokra a magyarokra, akiknek mindennapi tere Magyarország határain kívülre került. E vitára szükség volt. Nem vagyok biztos benne, hogy e szavakra. A magyar Országgyűlés és ez a Kormány most azzal birkózik, amivel - ahogy Bethlen István tegnap olyan szépen kifejezte - történelmünk talán legnagyobb nemzedéke is nem egyszer szembetalálta magát: az érzelmek és az ész konfliktusával. Ezt a konfliktust oldotta föl eredményesen 1923 és 1925 között Németországban Stresemann külügyminiszter, az 1970-es években pedig Brandt, majd az egyesítést követően Kohl és Genscher. Az adott helyzetet elfogadó garanciákat adtak azoknak a szomszédaiknak, amelyek esetében ez szükséges és indokolt volt. És cserében a nemzetközi közösség és a befektetők bizalmát nyerték el, illetve erősítették meg. A kétnapi vita során egyre inkább elszomorodtam, nagyon sokunkkal együtt, a mai nap azonban nagyon sok szempontból nemcsak vigasz volt személyesen számomra, hanem azt hiszem, hogy a minket figyelők számára is megnyugtató volt. A szomorúságom és nagyon sokunk szomorúságának oka az volt, annak a felismerése, hogy egyesek nemcsak mennyire nem értették meg e szerződés jelentőségét, de menynyire nem figyeltek oda a már előzetesen is különféle fórumokon elmondott vagy leírt érvekre, nem figyeltek oda a ratifikálás kezdetén elmondott expozéra és az azt követően megfogalmazott és kiadott elemzésekre. Ugyanis ha ezt megtették volna, ha figyeltek volna, akkor a felszólalások egy jelentős része nem hangzott volna el. Ellentétben egyes állításokkal, ez a szerződés nem volt ismeretlen, és ez a vita nem volt előkészítetlen. 1991. december 6-án az egész világ diplomáciai bravúrnak tekintette, hogy egyetlen napon kötöttünk egy számunkra is előnyös szerződést Gorbacsov akkor még létező Szovjetuniójával, Jelcin akkor születő Oroszországával és Kravcsuknak még inkább a születés stádiumában levő Ukrajnájával. E szerződést megelőzően fél évvel korábban ismertettük, és kiadtuk a kisebbségi jogokról 1991. május 31-én aláírt ukrán-magyar nyilatkozatot. (18.20) Erről később is sok szó esett, amikor ehhez csatlakozott Horvátország, majd amikor hasonló tartalmú nyilatkozatot írtunk alá Oroszországgal tavaly novemberben, és ugyanezen elvek alapján kötöttünk kisebbségvédelmi államközi szerződést tavaly decemberben Szlovéniával. Nehéz volt ezekre nem figyelni, és nehéz magyarázatot adni arra, hogy miért nem foglalkoztak magával a szerződéssel tavaly június - az első külügyi bizottsági tárgyalás - óta a szerződést most bíráló képviselők. Mindenesetre megnyugtat, hogy a fölmerült fenntartásokat, ellenvetéseket úgy érzem, az expozé már jórészt megválaszolta. A továbbiakra pedig munkatársaimmal együtt választ adtam interjúkban, közleményekben. Ezért azt hiszem, hogy indokolt, hogy csak röviden térjek ki azokra az ellenvetésekre, amelyek itt elhangzottak. Azt hiszem, hogy nem igényel további érvelést az a kérdés, hogy lemondtunk-e területről vagy jogról. A békeszerződések ismeretében az első kérdésre a válasz egyértelmű, és hogy nem mondtunk le jogról, és nem mondtunk le azokról a nemzetközi jogilag nem kötelező, de erkölcsileg kötelező alapelvekről, amelyekre a Helsinki Záróokmány utal, amellett meglehetősen sok érv elhangzott, és én nyugodt szívvel állok elébe nemzetközi jogi vizsgálódásnak, amit Torgyán képviselő úr javasol. Ami a területi követelésekről való lemondást illeti, ezzel sem elsőként álltunk elő. A területi követeléseket 1927-28 óta tiltja a nemzetközi jog, a ma is érvényes Briand-Kellog-paktum, természetesen ez ránk is vonatkozik. Tehát az ukrán-magyar szerződéssel ebben a tekintetben is nem lemondás történt, hanem egy, a szóban forgó szerződéstől függetlenül is fennálló nemzetközi jogi kötelezettség megerősítése. Felmerült sokszor a kérdés, hogy szükség volt-e erre a szerződésre, hogy egyoldalú kötelezettséget vállaljunk. Először is nem egyoldalú kötelezettség ez, hanem kétoldalú, kölcsönösen vállaltuk a határok tiszteletben tartását. A függetlenségét sok évszázados idegen uralom után visszanyert Ukrajna a szerződést megelőző tárgyalásokon e bekezdést a szerződés megkötése előfeltételének tekintette. Hogy indokolt volt-e ilyen határgaranciát vállalni? Ukrajnával - mint ez már sokszor elhangzott - érvényes békeszerződésünk nem volt, ellentétben a többi szomszédunkkal. A Szovjetunió egyetlen jogutódja Oroszország. Ráadásul amikor a szerződést előkészítettük, abban az időben kezdte meg küzdelmét létének elfogadtatásáért Ukrajna, miközben több oldalról is megkérdőjelezték határait. Mi azzal a lépéssel, a szerződéssel Ukrajna egyik első számú barátja lettünk. Minden felszólaló hangsúlyozta az ukrán-magyar barátság fontosságát, sajnos nem minden felszólaló szolgálta e barátságot. Több formában is fölmerült, hogy ez a szerződés precedenst jelent-e. Elhangzott az, hogy a megfogalmazás dilettáns, vagy hogy szakmailag pontatlan. Már egy válaszban utaltam rá, de itt meg kell ismételnem, azt hiszem: a Német Szövetségi Köztársaság pontosan a fenti formulát tartalmazó szerződést kötött 1991-ben Lengyelországgal, +92-ben pedig Csehszlovákiával. Ezeket ratifikálták. Lengyelország ugyanezt a fogalmazást használta az 1992-ben az Orosz Föderációval, és ugyanabban az évben Ukrajnával kötött államközi szerződéseiben. A fenti szerződéseket olyan államok kötötték, amelyek a második világháború után egymással nem kötöttek békeszerződést, ugyanúgy, ahogy Magyarország és Ukrajna esetében is ez áll fönn. Ráadásul Németország és Lengyelország két olyan állam, amely az első, illetve a második világháború után jelentős területi veszteséget szenvedett, részben éppen a szerződő partnerek javára. A ratifikáció azonban egyik országban sem járt komoly belpolitikai vitákkal. Az a kérdés, hogy a szerződés hogyan érinti a Kárpátalján élő közel kétszázezer magyart, magyar anyanyelvűt, magyar tudatút, erre vonatkozólag meglehetősen meggyőző adatok állnak rendelkezésünkre. A legfontosabb tanú az elmúlt két év, ennek a két évnek az eredményei, változásai. Csóti képviselő úr is utalt arra, hogy honnan indult a kárpátaljai magyarság és valóban nem utolsósorban e szerződésnek és a rendszeres érintkezésnek köszönhetően hova jutott el a mai napra. Az ez év április 30-án Ungvárott aláírt közös közlemény ugyancsak erre utal, ezt bizonyítja, és azt hiszem, indokolt lenne ezt jobban figyelemmel követni. Én ennek csak egy részét olvasom föl: "A felek hangsúlyozták a magyar-ukrán kisebbségi nyilatkozat kiemelkedő nemzetközi jelentőségét, amely világszerte pozitív visszhangot keltett. A felek egyetértettek abban is, hogy minden, e nyilatkozat szellemében tett, a nemzeti kisebbségek nyelvi, kulturális identitásának megőrzését elősegítő, önmegvalósítását lehetővé tevő intézkedés tovább növeli mind a Magyar Köztársaság, mind pedig Ukrajna nemzetközi tekintélyét. A felek hangsúlyozták, hogy országaikban törvényileg is garantálják a helyi, demokratikus önkormányzat kibontakoztatását." Nagyon sajnálatosnak, szomorúnak, sőt mondhatnám felelőtlennek tartom, hogy Kárpátalja oly sokat szenvedett népeire próbálják egyesek hárítani annak a döntésnek a felelősségét, ami ezt az Országgyűlést illeti. Sajnálatosnak tartom, hogy az elmúlt napokban megzavarták őket, megzavarták őket, szidalmazva azokat, akiket eddig tiszteltek, akiknek eddig hálásak voltak; veszélyes illúziókat keltettek, és félek attól is, hogy veszélyessé válható indulatokat is gerjesztettek. Ha ilyen indulatok feltámadnak - voltak már ilyen indulatok, gondoljunk a Szics-gárdákra -, ha ilyeneket föltámasztanak, ennek az első számú célpontja, sajnos, csakis a magyar lakosság lehet, és ennek eddig kivívott jogai. Nagyon nevetséges - azt hiszem, nem is érdemel igazán kommentárt - az, ami itt tegnap elhangzott, hogy talán én vagy a Külügyminisztérium citálta a televízió képernyőjére a kárpátaljai magyarság két prominens képviselőjét. Nagyon szomorú azonban az, hogy Torgyán képviselő úr a pártnómenklatúra képviselőjének titulálta azt a halk szavú, de népéért mindig rendkívül keményen küzdő költőt, Dupka Györgyöt. Nem akarom minősíteni képviselő úr szavait, de csak képviselő úr tudatlansága számlájára tudom írni ezt, amit mondott. (Derültség. - Dr. Torgyán József: Vagy a sajátjára. A saját nevében nyilatkozzék. - Taps.) Ami a Tóth Mihály elnöki megbízottat ért sértő kifejezéseit illeti, Tóth Mihály helyzete hasonlítható a romániai prefektusokéhoz, az elnöki megbízottakéhoz. Az ő támadása olyan, mintha elérnénk azt, hogy a Kovászna és Hargita megyében - korábban még két magyar prefektus volt ott - visszaállítsák a leváltott magyar prefektusokat, majd pedig Torgyán képviselő úr vagy bárki más ezeket a nómenklatúra tagjának, a hatalom bérencének titulálná. Felmerült a további kédés, az, hogy nem zárkózhatunk-e el a jövőben attól, hogy hasonló kitételeket tartalmazó szerződéseket kössünk más államokkal. A szerződésben a precedens az volt, hogy a kisebbségi kérdésben valóban milyen jogokat fektetett írásba, milyen jogok kifejtését és kibontakoztatását tette lehetővé. Itt is szeretném azonban megerősíteni azt, amit már sok fórumon írásban és szóban elmondtam, hogy eltekintve attól, amire már utaltam, hogy Romániával és a Csehszlovákia jogutódját jelentő Szlovákiával van érvényes békeszerződésünk, én jogosnak tartom azt, hogy más államokkal keressük az útját annak, hogy szerződéseket kössünk. (18.30) De ez a Kormány csak olyan szerződést fog kötni, amely biztosítja azt a jó viszonyt - beleértve azt, hogy a kisebbségek megelégedettek legyenek -, biztosítja azt a viszonyt, azokat a körülményeket, amelyeket a kisebbségek maguknak igényelnek. Tehát csak olyan szerződést tudok elképzelni, amit én aláírásra javasolnék - vagy aláírnék -, amely összhangban áll az ott élő magyarok legitim szervezeteinek és választott képviselőinek kívánságával, programjával. Ilyen szerződéseknek előfeltétele a magyar kisebbségek jogainak biztosítása, az önrendelkezési jogok, a helyi és tartományi önkormányzatokkal megvalósítani törekvő igényeinek a teljesítése. Az is fölmerült, hogy e szerződéssel valamilyen vonatkozásban romlanak-e szomszéd, más országokban élő magyar kisebbségek tárgyalási pozíciói? Nemhogy nem romlanak, hanem meggyőződésem, hogy ez a szerződés - ratifikálása esetén - azt fogja bizonyítani, elsősorban a világ előtt és szomszédaink előtt, hogy Magyarország kész minden olyan szomszédjával tartalmas szerződést kötni, akik készek a területükön élő kisebbségek jogait és a szülőföldjükön történő megmaradást, kultúrájuk megőrzését előmozdító intézkedéseket hozni. Meggyőződésem, hogy ez az a szerződés, az az archimedesi pont, amelynek segítségével kiemelhető a magyar kisebbségek ügye a kátyúból. Ezzel a szerződéssel mindenki előtt világossá válik, hogy kin és min múlik, ha Magyarország és egyes szomszédai között a viszony nem éri el a kívánatos bizalmi és jószomszédsági szintet. Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt napokban egyesek igen súlyos vádakkal illették e szerződést és megalkotóit, nemcsak az Országgyűlésben. Ezeket a vádakat tiszta lelkiismerettel, a jelen és a jövő iránt érzett felelősségtudattal, a leghatározottabban visszautasítom. Egy szerződés mindig két fél érdekei közötti kompromisszum és egy adott történelmi pillanat terméke. Amikor ezt a szerződést megtárgyaltuk és megkötöttük, akkor ez a szerződés áttörést jelentett nemcsak szomszédsági kapcsolatainkban, nemcsak a felbomló Szovjetunió egyik legfontosabb utódállamát tettük vele megbízható barátunkká, de a kisebbségvédelem terén nagy jelentőségű elveket rögzítettünk. Ezek nem csupán Kárpátalja magyar lakossága számára tették és teszik lehetővé helyzetük folyamatos javítását, hanem valóban precedenst teremtenek más szomszédaink vonatkozásában is. Ezért e szerződés az Antall-kormány által eddig kötött államközi szerződések közül alighanem a legfontosabb. Nem igényel további érveket, mennyire fontos Ukrajna jelentősége és az ott élő magyarság sorsa. Kormányra kerülésünk első napjai óta ez az elv, a magyarság, a magyar kisebbségek helyzetének javítása vezérel bennünket, és ennek az eredményei éppen e szerződés nyomán szilárdulnak meg. Sokan utaltak már arra, hogy milyen veszélyekkel járna, ha a viszony megromlana. Alapvető külpolitikai programunk tételei, európai és szomszédsági, valamint a határon túli magyarsággal kapcsolatos deklarációink és napi politikánk kerülnének veszélybe. Rendkívül megerősödnének a bennünket bíráló, elmarasztaló hangok - és nemcsak a szomszéd országokban. Ma találkoztam az Európai Közösség Magyarországon akkreditált nagyköveteivel. Az egyik fő téma kérdéseikben is ez a vita volt és ennek várható kimenetele. És ahogy a budapesti ukrán nagykövet ma megjelent sajtónyilatkozata is jelezte, ebben a szerződésben kölcsönösen fontos gesztusokat tettek egymásnak az aláírók, és az egyik pillér elmozdításával - őt idézem - a kapcsolatok egész konstrukciója esik szét - idézet vége. Miért ellenzi néhány, talán néhány tucat képviselő - és biztosan nagyon sok derék honfitársunk - ezt a szerződést? Én megértem őket, és nem csupán az ellenvélemény szabadságát tisztelem szavaikban, hanem a lelkiismeret hangját, a határon túli magyarok sorsáért érzett felelősségérzetet. De ismét - tegnap éjszaka után most is - megpróbálom megnyugtatni őket: nem most és nem mi írtuk alá Trianont, nem most teszik Nagy-Magyarországot a sírba. Mohács utáni, abból következő legnagyobb nemzeti tragédiánk, a történelmi Magyarország, a soknemzetiségű, de közös érdekeket századokon át jól képviselő Hungária megszűnése, és az, hogy nem jöhetett létre helyén sem a dunai konföderáció, sem egy keleti Svájc, sem a dunai egyesült államok - hogy ez így történt, ez balsorsunk és a történelmünkben folyamatosan jelenlevő, de 1918 és 1919 tragikus heteiben minden oldalon felerősödő balítéletek következménye. Mi is most - ezzel a szerződéssel is - enyhíteni igyekeztünk a tragikus következményeket. Nemhogy lemondtunk volna a Kárpátalján élő magyarságért vállalt felelősségről, hanem ellenkezőleg: elsősorban őket igyekeztünk és igyekszünk segíteni ezzel a szerződéssel is. Ezzel a szerződéssel bontottuk le a keleti vasfüggönyt, hoztuk a kárpátaljai magyarságot vissza az elszigeteltségből, tettük valamivel könnyebbé nehéz életüket, hoztuk őket mindennapi kapcsolatba az anyaországgal. Nem tudom, hogy Zacsek képviselő úrnak módja volt-e 1990 előtt Kárpátalján látogatást tenni. Minderre és helyzetük további javulására tartós garanciát nyújt a szerződés, az Ukrajnával, annak politikai erőivel és népével kialakított baráti kapcsolat. Meggyőződésem az, hogy erre a szerződésre építhetünk, és Ukrajna azokat az ígéreteket, azokat az elveket, amelyeket vállalt, nemhogy teljesíteni fogja, hanem folytatni fogja azt a folyamatot, amelyet elkezdett az elmúlt két évben. És ami talán a legfontosabb: e szerződés a legnagyobb magyarok által hirdetett közép-európai gondolatban fogant, összhangban van a határok nélküli Európáról alkotott álmainkkal, fontos mérföldkő annak megvalósítása útján. Kérem a tisztelt Ház minden tagját, fontolja meg még egyszer, hogyan szavaz. Magyarország nemzetközi tekintélyének megóvása, sőt, növelése érdekében szavaz, a magyar határon túl élő magyar közösségek jogainak kiterjesztésére szavaz, vagy arra, hogy Magyarországgal szemben valóban megpróbáljunk valamiféle gyűrűt kovácsolni össze. Volt már ennek a Háznak nem egy nehezebb döntése. 1867-ben valóban választania kellett Kossuth és Deák között. 1921-ben és 1947-ben ratifikálta, ratifikálnia kellett a békeszerződést. De most nem két jó - mint Kossuth és Deák - vagy nem két rossz között kell választanunk - mint a békeszerződések esetében. Most csupán irracionális aggodalmaink és a kézzelfogható előnyök között kell választanunk. Az egy héttel ezelőtt lezajlott első vita után egy mondatban fejeztem ki véleményemet, hogy amikor a balsors enyhül, erősödnek a balítéletek. Valóban, a Wesselényi, Teleki László, Eötvös József, Tisza István, Ady Endre, Szekfű Gyula, Németh László, Bibó István és annyi felelős magyar gondolkodó által nem egyszer elkeseredetten emlegetett balítéletek most újra felütik fejüket? Én hiszem, hogy ez nincs így, hogy saját balítéleteinket végül is le tudjuk küzdeni. Vagy talán megint igaza van Adynak: Nekünk Mohács kell? Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps.)