DR. VONA FERENC (MDF): Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Mielőtt ebben a témában megtenném a hozzászólásomat, előbb azért nem kértem szót, mert bíztam benne, hogy én leszek az első. Szeretném mondani Lakos képviselőtársamnak, hogy nem gondolom, hogy szelektív memóriakiesése lenne, de az igazság az, hogy erre, ennek a törvényjavaslatnak a megtételére őt a mezőgazdasági bizottság kérte fel. Tehát nem a szocialistáknak volt ez, úgyhogy én remélem, hogy nem a kecskeméti hangulatot akarta átmenteni, amikor azt mondták ott az állásfoglalásukban a szocialisták, hogy a mezőgazdaságról pedig semmit. Úgyhogy én azt hiszem, hogy Kis Zoltán barátom is bólogat, tehát ő is úgy emlékszik rá, hogy a mezőgazdasági bizottság kérte fel Lakos képviselőtársunkat mint a bizottság alelnökét, és mint olyan valakit, aki igazán otthon van a mezőgazdaságban. Tehát nagyon szeretném azt, hogyha ez majd azért újságcikkben úgy történne, ez a helyesbítés, hogy tulajdonképpen a bizottság kérte őt fel, és így terjesztette be. Köszönöm szépen elnök úr, és rátérnék akkor most a hozzászólásomra. Egy ország állapotáról, lakhatóságáról, a benne élhető élet minőségéről minden statisztikánál, propagandaanyagnál többet mond az a tény, hogy bevándorlási törvényt kell alkotnia. A bevándorlási törvény ugyanis minden egyéb szabályozó, tiltó és garanciális funkciója mellett arról is szól, hogy ebbe az országba érdemes jönni. Gyermekkoromban, mikor mindig és mindenütt azt sulykolták belénk, hogy a szocializmus a létező világok legjobbika, hogy a világ elnyomott népei irigykedve és sóvárogva nézik a mi boldog életünket, az első kétkedő kérdés éppen az volt bennem, hogy miért van az, hogy innen csak elmenni akarnak az emberek, jönni pedig nem. Miért van az, hogy a határőrök csak a kifelé menőkkel találkoznak, a befelé jövőkkel pedig soha. Hogy a hazánkba érkező idegenekkel nagy számuk miatt halaszthatatlanul törvényben kell foglalkoznunk, ez mindenképpen pozitívum. Még akkor is, ha az idegenek áradatát nemcsak az országunk vonzása idézte elő, hanem más országok taszítása is, a háború, a nyomorúság, az emberhez méltó élet ellehetetlenülése sok helyen. Amikor ezt a törvényt meghozzuk, arra az örök emberi tapasztalatra kell gondolnunk, hogy idegennek lenni rossz. Rossz, mert az idegen nincs otthon, és rossz, mert természetesen gyanakvás kíséri a befogadó közeg részéről mint minden ismeretlent. Az idegenséget, az otthontalanságot egyetlen dolog oldhatja csak fel képviselőtársaim, a vendégszeretet. És annak a fölismerése, hogy aki huzamosabb időre vagy véglegesen elhagyja szülőföldjét, annak bizonyosan nyomós oka is volt rá. Az egyetemes humanitás jegyében jó lenne tehát mindenkit befogadni, aki erre rászorul. Mindenkinek otthont adni, aki otthontalanná vált. Ez azonban több okból is képtelenség. Részint azért, mert nemcsak jó szándékú emberek jönnek ide, hanem a fölbolydult világban a fölbolydult alvilág is. Bonyolítja a dolgot, hogy senkinek az útlevelébe nincs beírva, hogy jó vagy rossz szándékkal érkezett-e Magyarországra. De még a jó szándékúak letelepedésének is határt szab az a tény, hogy nagyon rövid ideje vagyunk - úgymond - befogadó ország. Gazdasági életünk hosszú és súlyos válsággal küszködik régóta. Lakáskörülményeink rosszak, és a hazai munkanélküliek száma is elérte már szinte a kritikus határt. Az ország teherbíró és befogadóképessége tehát korlátozott. Egy bizonyos ponton túl csak a problémáink növekednének anélkül, hogy megoldanánk a hozzánk érkezők problémáit. Nem ildomos a saját nélkülözéseinkkel előhozakodni, amikor bajbajutottakon kellene segítenünk. De amikor olvastam a törvénytervezetben, hogy milyen körültekintő szabályok vigyázzák, hogy a külföldiek megélhetése biztosítva legyen, nem tudtam elhessenteni a gondolatot, hogy milyen jó is lenne, ha a hazai lakosság megélhetésére is ekkora figyelemmel lehetnénk, hogy legyen mindenkinek megfelelő jövedelme, vagyona, és jusson rá legalább hat négyzetméter lakószoba-terület. De ez most nem ide tartozik. Képviselőtársaim! A fő probléma az, hogy a mesterségesen átjárhatatlanná tett határok fölszakadása után az újra meginduló népvándorlást hogyan lehet racionális keretek között tartani úgy, hogy ne sérüljenek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, konvenciók, szerződések, amelyek az egyetemes emberi jogokat garantálják és védelmezik. De miközben mint újszülött jogállam kínosan vigyázunk arra, hogy az európai emberjogi és szabadságnormáknak megfeleljünk, nem feledkezhetünk meg róla, hogy ugyanez az Európa milyen szigorúan védi saját határait a nemkívánatos bevándorlók tömegeivel szemben. Ez mindig - földrajzi helyzetünkből következően - azzal is jár, hogy ezek a tömegek nálunk megrekednek, és nemcsak azok maradnak itt, akik itt akarnak élni, hanem azok is, akiknek nincs módjuk továbbmenni. Persze ez nem újdonság. Megszokhattuk már ezer éve, hogy Európa kapuja, végvára, védbástyája legyünk. Nekünk kellett lefékezni a mongol vihart, megállítani a török hódítást, még ha a fél ország el is pusztult belé. 40 évünkbe került az is, hogy a felszabadító vörös hadsereg nem Battonyánál, hanem Nemesmedvesnél húzta meg ideiglenes tartózkodásának nyugati határát. Persze a győztes hatalmak teljes jóváhagyásával. Tudomásul kell vennünk, hogy a népvándorlás feltartóztathatatlan, a migráció örök. Egy parányi átjáró ország törvénye ezt nem változtathatja meg. Csak arra vállalkozhat, hogy a problémával kapcsolatos magatartásunkat a nemzetközi és a hazai közvélemény előtt világossá tegye és egyértelműen szabályozza a jogokat és kötelezettségeket. Segítsen a rászorulókon, de ne okozzon károkat másoknak. Legyen következetes és szigorú az ügyeskedőkkel és a visszaélőkkel szemben, de ne jelentsen fölösleges és megalázó vegzatúrát a tisztességes embereknek. Ezek persze inkább már a törvény végrehajtásának körébe tartoznak. Bár a végrehajtás is csak akkor lehet humánus, következetes és differenciált, ha maga a törvény is humánus, következetes és differenciált. Képviselőtársaim! Végül még valamit. Ha az a fő szabály, hogy idegen az, külföldi az, aki nem magyar állampolgár, akkor ebbe a szülőföldjüket soha el nem hagyó, de a határainkon kívül szakadt magyar testvéreinket is beletartozónak vélem. Igaz, hogy sok tekintetben kivételt élveznek, rövidebbek a határidők, visszahonosítást is kérhetnek. Én mégis úgy érzem, hogy még ez is kevés. Nem látok semmi okot rá, hogy elvileg ne élvezzenek a miénkkel azonos jogegyenlőséget. Nincs semmi, ami miatt nekem az övéknél több jogom lenne ahhoz az országhoz, amelyet ezer éve Magyarországnak hívnak. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)