DR. MÉSZÁROS ISTVÁN LÁSZLÓ (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azzal kezdeném, hogy amennyiben az ügyek a maguk rendje szerint folynának - és ez lenne a kívánatos -, akkor nem kellene ezt a vitát folytatni itt, mert nem lenne szükség erre a törvényjavaslatra. Tekintettel arra, hogy Szájer Józseffel egyetértve osztjuk azt az álláspontot, hogy a jelenleg hatályos büntetőjogi szabályok alapján büntethetők lennének azok a cselekmények, amelyek megfékezése céljából az MDF képviselőcsoportja előterjesztette a törvényjavaslatot. Mire is gondolok? Arra gondolok, hogy a Büntető Törvénykönyv tartalmazza a közösség elleni izgatás tényállását, amelyet idézve, azaz nem idézve, hanem a lényegét foglalva össze, abban lehet meghatározni, hogy aki nagy nyilvánosság előtt a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, az követi el a közösség elleni izgatás bűncselekményét. Hát felteszem a kérdést, tisztelt képviselőtársaim, hogy ki kételkedik közülünk abban, hogy a fasiszta jelképek a gyűlöletre uszításnak vagy a kirekesztésnek a szimbólumai? Vagy ki gondolhatja, hogy valaki véletlenül jelenik meg ezekkel a jelvényekkel az utcán vagy nyilvános rendezvényen? Magyarán: én arra szeretném felhívni a figyelmet, és ezzel nem sértem az ártatlanság vélelmét, hogy legalább felvetődhet az a gyanú az emberben, hogy esetlegesen egy bűncselekmény elkövetésének az alapos gyanúja áll fönn, amelynek alapján az erre rendelkezésre álló eszközökkel ki kell vizsgálni, hogy megtörtént-e a bűncselekmény elkövetése vagy sem. Magyarán: a rendőrségnek, illetve az ügyészségnek kötelessége lenne érvényt szerezni a hatályos szabályoknak, nem pedig előre minősíteni, hogy itt szó sincs bűncselekményről, mert nem lehet büntetni a náci jelképek nyilvános használatát. Ugye ezt mondják a hatóságok? Tehát őnekik kötelességük lenne fellépni ilyen esetekben, és a bíróság eldöntené az ügy körülményeinek a vizsgálatával, hogy megvalósult-e a bűncselekmény vagy sem. De - tisztelt képviselőtársaim - a bíróságok nem is juthattak ehhez a lehetőséghez, ugyanis - ahogy említettem - a bűnüldőző szervek képviselői egymás után jelentették ki, hogy nem látnak alapot arra, hogy ezekben az ügyekben eljárás induljon. És meg szeretném jegyezni, hogy a véleményünk szerint súlyos felelősség terheli ezért mind a rendőri, mind az ügyészi szerveket. Nagyon sajnálom, hogy elment a belügyi államtitkár úr, mert kíváncsi lettem volna újfent a véleményére. Mivel az események egymást követik, tehát azért történt egy és más október 23-a óta - nem akarom felsorolni, nyilván itt emlékeznek a Döbrentei téri eseményekre és az annak kapcsán előkerült jelvényekre, tehát az események egymást követik -, mi pedig itt állunk és vitatkozunk a bűnüldöző szervekkel, hogy ezek a cselekmények a Büntető Törvénykönyv hatálya alá tartoznak-e, vagy sem. És ezért, hogy az idő ne teljen, tényleg kénytelen az ember megfontolni azt, hogy valamiféle törvényi szabályozásban tegye világossá azt a nyilvánvaló tényt, hogy ezek a jelképek, mármint ezeknek a nyilvános használata gyűlöletkeltésre alkalmas. Mert az Alkotmánybíróság a Szájer József által idézett határozatában is azt mondta ki, hogy érzelmi világra kell hatni a közösség elleni izgatásnál, s a szenvedélyek és ellenséges indulatok felkeltésére alkalmasnak kell lenni a cselekménynek. Eme bevezető után szeretném tehát azt mondani, hogy ilyen előzmények után tényleg jogosan merül föl az emberben az az érzés, hogy szükség lenne tisztába tenni ezeket a dolgokat egy szabályozással. De azt tudom mondani, hogyha ilyen szabályozás születik, kifejezetten csak mint a közösség elleni izgatásnak egy alesetét tudom elképzelni, nem pedig egy önálló bűncselekményformát, mert az azt fejezné ki, mintha ez nem tartozna bele a közösség elleni izgatásba. Tehát ebben az esetben sem tennénk mi többet jogalkotók, mint kvázi értelmeznénk részben azt, hogy mi is tartozik bele a közösség elleni izgatás tényállásába. (17.40) Kifejezetten szeretnék hangot adni annak az aggodalmamnak, hogy aggódom az olyan jelenségek miatt, amik arra késztetnek, hogy törvényt alkossunk arról, hogy egy bizonyos törvény hatályban van. Mindezek után, rátérve a Magyar Demokrata Fórum képviselőinek javaslatára, osztom azokat a nézeteket, hogy nem világos a törvény tényállása, nem felel meg az Alkotmánybíróság és az általános jogelvek által támasztott követelményeknek, azaz pontatlan és körülhatárolatlan a tényállása, és ez mind az állampolgárokat, mind a jogalkalmazókat bizonytalanságban hagyja afelől, hogy mit is kíván büntetni a jogalkotó. Akik itt voltak azon az ülésen, amikor ez a vita megkezdődött, emlékeznek arra, hogy Orbán Viktor és, ha jól emlékszem - bocsássanak meg, ha tévedek - Katona Tamás ebben az ügyben szót is váltott egymással. Tehát kiderült, hogy itt is mást és mást gondolunk a diszpozíció kapcsán. Mert ahogy akkor is elhangzott, ebbe - nem kell különösebben megerőszakolni ezt az előterjesztett tényállást -, ebbe a török félhold is beleérthető speciel, de akár Ausztriának a mostani címere is a sarlóval és a kalapáccsal. Tehát ha valamit előre szeretnénk mozdulni ezen a területen, akkor úgy gondolom, hogy azon az útvonalon kell elindulni, amelyen a FIDESZ többsége elindult és Orbán Viktor nevével beterjesztettek egy módosító indítványt, hogy taxálni, felsorolni kívánják azokat a szimbólumokat, amelyekről konkrétan szó van. Mindenesetre jó lenne, hogyha ilyen taxáció felé mozdul el a megoldás, akkor következetesek lennének az előterjesztők a szimbólumok felsorolásában, mert nem lehet tudni, hogy milyen alapon maradt ki például az SS-jelvény vagy adott esetben a munkásőrség címere a felsorolásból. Természetesen követelmény, hogy ez a tiltás - ahogy tartalmazza is mindkét előterjesztés - ne terjedjen ki az ismeretterjesztő oktatási vagy a tudományos, illetve művészeti célból, vagy a történelemről, vagy a jelenkori eseményekről történt tájékoztatás keretében használt ilyen jelképekre, szimbólumokra. Felvetődhet a kérdés, hogyha elindulunk a taxáció útján, akkor nem indul-e el veszélyes lejtőn a jogalkotó, és a véleménynyilvánítás szabadságának ilyenfajta korlátozása nem önkényes-e, illetőleg nem jelent-e önmagában is önkényes különbségtételt ez az eljárás a különböző szimbólumok között? Mert azt kell hogy mondjam, hogyha pusztán elvi szempontból nézzük ezt a kérdést, akkor valóban vitatható ez a megoldás, mégpedig eléggé logikus érvekkel vitatható. Azonban itt és most meg kell jegyeznem, hogy az emberi jogoknak pusztán a matematikai, logikai vagy úgymond metafizikai elvontságon keresztül történő szemlélése az adott esetben éppen azt a hatást válthatja ki, amelyekkel szemben az emberi jogok védelmet kívánnak. Arra hívom fel a figyelmet, hogy nem lehet elvonatkoztatni egy nemzet tudatába beépülő történelmi tapasztalatoktól akkor, amikor emberi jogokról beszélünk. Nálunk ugyanis a történelem ékesen bizonyította, hogy a fasiszta szimbólumok alatt gyülekező emberek nem vitatkozni akarnak, hanem félelmet akarnak kelteni és gyűlöletet akarnak szítani. Ezeket konkrét történelmi tények bizonyítják. Ezeknek a jelképeknek az égisze alatt milliókat nyomorítottak meg, és az speciel, hogy az Egyesült Államokban nem létezik ilyen szabályozás, ez álláspontom szerint összefüggésben van azzal is, hogy ott nem történt meg ilyen társadalmi megégettetés. Nem véletlen, hogy Európában például azokon a helyeken, ahol ezeket megszenvedte a társadalom - mondjuk Ausztriában vagy Németországban -, létezik ilyen szabályozás. Hogy egy egyszerű hasonlatot használjak, azt szeretném mondani, ha valaki már egyszer megfázott, akkor úgy gondolom, joggal vesz fel magára kabátot vagy sálat, míg mindannyian tudjuk, vannak olyan égövek, ahol állandóan meleg van, nincs szükség felöltözködni. De hangsúlyozom, mind a kettő ugyanazt a célt szolgálja, az öltözködési példámmal élve az ember egészségét, a jogi példámmal élve pedig az emberi szabadságot, az emberi méltóság védelmét. (Dénes János tapsol.) Egy megjegyzést szeretnék tenni, hogy miért csak ezekről a szimbólumokról van szó, tehát miért nincs szó például a török félholdról vagy a frígiai sapkáról vagy az osztrák kétfejű sasról vagy adott esetben akár magáról a keresztről is. Nagyon jól tudjuk, annak idején mennyi embert megégettek. Teljesen nyilvánvalóan azért, mert ezek a veszélyek adekvátak a társadalomban, ezek azok, amelyek a XX. században olyan "eredményeket" okoztak, amelyeknek mindannyian látjuk a következményeit. Még azt szeretném hangsúlyozni, hogy az emberi jogok gyakorlásának - és az emberi jogok az emberi méltóságot testesítik meg jogi köntösben - mindig is határokat szabott mások jogainak, emberi méltóságának tiszteletben tartása. Így van ez már a történelem kezdete óta, így van, hogy a szólásszabadság soha nem volt abszolút, a hamis tanúzást, a rágalmazást mindig is büntették törvények. És nem véletlen, hogy jelenleg is létezik ilyen megszorítás, és ez az Alkotmánybíróság által is alkotmányosnak tartott, gyűlöletre uszítási tényállása a közösség elleni izgatásnak. Itt szeretnék idézni néhány részt az Alkotmánybíróság határozatából. Azt mondja a határozat, hogy +"Gyűlöletkeltésnek, az emberek egyes csoportjait megvető, megalázó megnyilvánulásoknak potenciálisan kártékony voltáról az emberiség bőséges történelmi tapasztalatokkal rendelkezik. Századunk súlyos történelmi tapasztalatai bizonyítják, hogy a faji, etnikai, nemzetiségi, vallási szempontú, alsóbb- vagy felsőbbrendűséget hirdető nézetek, gyűlölködés, megvetés, kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció értékeit veszélyeztetik. Alkalmasak a társadalmi feszültségek kiélezésére, szétszakítják a társadalmat, erősítik a szélsőségeket, az előítéletességet és az intoleranciát. Mindez csökkenti a plurális értékrendet, a különbözőséghez való jogot elismerő toleráns, multikulturális, az emberek egyenlő méltóságának elismerésén alapuló, a diszkriminációt értékként el nem ismerő társadalom kialakulásának esélyét. A gyűlöletkeltés alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan ellentmondásban lenne az Alkotmányban kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és értékrenddel, az egyenlő méltóságra, valamint a diszkrimináció tilalmára, a lelkiismereti és vallásszabadságra, a nemzeti etnikai kisebbségek védelmére, és az elismerésére vonatkozó alkotmányos tételekkel is szembenállna. A gyűlöletkeltés az erőszak érzelmi előkészítése, visszaélés a véleménynyilvánítás szabadságával, az emberek meghatározott csoportjának, egy kollektivitásnak olyan intoleráns minősítése, amely nem a demokrácia, hanem a diktatúra jellemzője. Az Alkotmány 54. �-ának (1) bekezdése szerint minden embernek veleszületett joga van az emberi méltósághoz, így tehát az emberi méltóság a véleménynyilvánítási szabadság korlátja lehet." És mindez következik az állam nemzetközi kötelezettségeiből is, ezt hozzáteszem és újra kifejtem, hogy véleményünk szerint ezeknek a szimbólumoknak a nyilvános viselése belefoglaltatik a közösség elleni izgatás tényállásába, gyűlölet keltésére alkalmas, és éppen ezért érthetetlenül állunk az előtt, hogy nem indul az ilyen ügyekben nyomozás. Befejezésként el szeretném mondani azt, hogy a taxáció útján történő elindulás, tehát amelyet a FIDESZ felvetett, azért hordoz magában néhány gyakorlati problémát, amit feltétlenül tisztázni kell itt a jogalkotás során. Tudniillik a kategorikus tiltással valamelyest leszűkül a bíróságok jogértelmezési tevékenysége - mármint a mérlegelési lehetősége -, szűkül annak a lehetősége, hogy körültekintően vizsgálják, hogy az ügy összes körülményeinek figyelembevételével a szándék fennforgott-e. A másik ilyen dolog, hogy azzal járhat ez a szabályozás, hogy a bíróságok előtt majd sorozatban megjelennek olyan ügyek, amikor a bíróságnak kell döntenie, hogy mi minősül művészi alkotásnak, illetve mi minősül gyűlöletkeltésnek. A következő ilyen aggály, hogy komoly gondot vethet fel az, ha grafikai átalakítások, illetve a mostani szimbólumok további szimbolizálása útjára térnek ezek a csoportok, mint erre példák vannak azokban az országokban, ahol ilyen szabályozás létezik. (17.50) Ugyanis ilyen esetben nyilvánvaló a célzat, de mégis, ha a törvény ezt a kérdést valahogy nem rendezi, akkor paródiává válhat ennek a nemes jogalkotói szándéknak a kivitelezése. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezekre a kérdésekre - mindre - a törvényalkotónak megfelelő megoldást kell találnia, mert - szerintünk - akkor hozhat meg egy ilyen törvényt. De újra megjegyzem, hogy sokkal jobb lenne ennél, ha a rendőrség és az ügyészség teljesítené a kötelezettségét és érvényt szerezne a hatályos szabályoknak. Végezetül - tényleg végezetül - azt szeretném még megjegyezni, aligha gondolhatjuk, tisztelt Ház, attól, hogy egy ilyen törvény megszületik, kevesebb lesz a szélsőséges megnyilvánulás a társadalomban. Addig ugyanis, ameddig a parlamenti padsorokból elhangozhatnak velük szimpatizáló szavak, addig nem lehet elvárni a szélsőséges társadalmi csoportoktól, hogy a véleményüket tartsák meg maguknak. Tehát összefoglalva, tisztelt Ház, tekintettel arra, hogy meddő dolognak tűnik jogértelmezést és jogelvi vitákat folytatni a nyomozó hatóságokkal, igencsak el lehet gondolkodni a jogon, tehát felvetődhet igen nagy alappal ennek a szabályozásnak a jogossága. Viszont ha ezekre az utólag általam felvetett gyakorlati kérdésekre nem sikerül megfelelő megoldást találni, akkor diszfunkcionális hatásokat válthat ki a törvény megalkotása. Tehát amennyiben sikerül ilyen megoldásokat találni, akkor - én úgy gondolom - nem fogunk elzárkózni ennek támogatásától. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)