DR. ÁDER JÁNOS, a FIDESZ vezérszónoka: Tisztelt Országgyűlés! A Magyar Országgyűlés először vállalkozik arra, hogy az Alkotmányban előírt kötelezettségének eleget tegyen, s a Kormányt beszámoltassa munkájáról. Sajnos, ez a kísérlet eleve kudarcra van ítélve. A Kormány kétéves beszámolójának vitáját nyugodtan tekinthetjük elfecsérelt időnek. Miért? Először is a beszámoló színvonala miatt. Az anyag semmiféle elemzést nem tartalmaz, pusztán mechanikusan felsorolja mindazokat az eredményeket, amelyeket pártunk és kormányunk segítségével elértünk. Hiányzik belőle a reálisan zajló folyamatok kritikai és gyakorlati szempontú értékelése, túltengenek benne az ideologikus jellegű megközelítések, ráadásul a szövegben nem minden esetben válnak el egyértelműen egymástól a Kormány eddig megtett intézkedései az ezután tervezettektől. Az a benyomásunk, hogy a beszámoló az egyes tárcák által készített részanyagok egyszerű összeollózása, amelyben a különböző súlyú és jelentőségű kérdések bosszantó módon keveredtek össze. Kulcsfontosságú ügyek egy-két mondattal vannak elintézve, miközben arra jut hely, hogy a Kormány elbüszkélkedhessen azzal, hogy egy önkormányzati összeröffenésen hány kérdést kaptak a BM jelen lévő munkatársai. Másodsorban kudarcra ítélt a mai vita, mert nem volt elegendő idő a frakciók felkészülésére, hacsak nem akartak az előterjesztés színvonalán maradni. Harmadrészt, mert az a tárgyalási mód, amit a tisztelt Ház többsége választott, komoly vitára nem ad lehetőséget. Negyedszer, mert a beszámoló vitájának semmilyen következménye nem lesz. Tisztelt Országgyűlés! A beszámoló egyik legnagyobb hiányossága, hogy a politikai helyzetértékelés teljesen elmaradt. Igaz, a Kormány helyzetét lényegében egyetlen mondattal is értékelhetjük. Ez a Kormány, illetve a mögötte álló pártok az 1990-es választásokon megkapták a szavazatok többségét, mára elvesztették a választók nagy részének támogatását, és egy jövő vasárnapi választáson katasztrofális vereséget szenvednének. (Felzúdulás a kormánypártok soraiban. - Közbeszólás az FKgP soraiból: Önök is! - Zaj.) Joggal vetődik fel a kérdés, mi történt két év alatt? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, vissza kell tekintenünk az 1990-es választásokig. Milyen kormányra várt, milyen kormányt remélt a választók többsége 1990- ben. Egy rendszerváltó, polgári demokratikus, realista kormányt. Rendszerváltó kormányt, amelyik egy új politikai és gazdasági intézményrendszert épít fel vagy legalább annak alapjait lerakja. Olyan kormányt, amelyik politikáját széles konszenzusra építi, és tudatában van annak, hogy rengeteg olyan kérdésben kell döntenie, számtalan olyan törvényjavaslatot kell előkészítenie, amelyek egy négyéves cikluson túlmutató időre határozzák meg az ország működését. És itt nemcsak a kétharmados törvényekről van szó. Az elvégzendő feladatok nagysága és az idő szűkössége miatt ezért is javasolt a FIDESZ nagykoalíciót. Bár javaslatunkat a két nagy párt egyike sem fogadta el, 1991 tavaszán újabb kísérletet tettünk arra, hogy a legfontosabb kérdésekben - az új tulajdoni struktúra kialakítása, korszerű mezőgazdaság létrehozása, a szociálpolitika reformja, a munkanélküliség kezelése, a költségvetési politika új alapelveinek kidolgozása, az adósságállomány kezelése, a demokratikus intézményrendszer korszerűsítése, az önkormányzatok működőképességének biztosítása - a 6 parlamenti párt alakítson ki közös álláspontot. Nem rajtunk múlt, hogy ez a próbálkozás is eredménytelenül végződött. Mindenesetre jól látható, hogy a Kormány számára a koalíció megalakításakor és azt követően is, voltak választható alternatívák. Kizárólag a koalíció pártjait, és legfőképp az MDF-et terheli a felelősség azért, hogy a lehetőségekkel nem éltek. Milyen kormányt remélt a választók többsége? A polgári demokrácia alapelveit és értékeit elfogadó kormányt, amelyik a centrumerők összefogására építi politikáját. Az MDF úgymond, természetes szövetségese a KDNP és az FKgP lett. Ez a koalíció azonban nem a programok hasonlóságával, hanem ideológiai okokkal magyarázható, valamint azzal a rövid távú taktikai megfontolással, hogy az MDF a két kisebb pártot sokkal jobban tudta irányítani, mint a Parlament másik három pártjának bármelyikét. (10.50) "Hogyan is lehetett volna?" programra épül ez a természetes szövetség, amikor a Kisgazdapárt csak agrárjelszavakkal, a Kereszténydemokrata Párt pedig csupán közhelygyűjteménnyel rendelkezett! (Derültség.) Hogy mennyire különbözött a három párt álláspontja konkrét kérdésekben, azt jól mutatja a koalíciós partnerek agrárpolitikája. Míg a Kisgazdapárt a teljesebb privatizációt hirdette, az MDF a szövetkezeti tagok között kívánta felosztani a földet, a KDNP pedig az önkormányzatok tulajdonába akarta adni azt. A kompromisszumként kialkudott kárpótlási törvényt nyilvánvalóan politikai és nem gazdasági megfontolások ihlették. A kisgazdákat benn kellett tartani, már csak politikai presztízsokok miatt is, a koalícióban, valamint az akkor már apadó szavazóbázist valamilyen módon stabilizálni kellett. A Kormány a kárpótlási törvényekkel akart opciót vásárolni a +94-es választásokra. Az alkunak természetesen ára volt. A kisgazdákhoz való görcsös ragaszkodás ébresztette rá Torgyán József akkori frakcióvezetőt arra, hogy politikáját a "kint is vagyok, bent is vagyok" taktikájára építse. Csak csendben jegyzem meg, hogy ez kísértetiesen hasonlít a kádárista MSZMP manőverezésére, amikor a párt egyszerre kívánta a kormány és az ellenzék szerepét is eljátszani. Igen ám, de úgy látszik, többen kedvet kaptak e taktika alkalmazására, így maga a Kormány és az MDF is. Gondoljunk csak az igazságtétel kérdésére, ahol a Kormány átengedte a kezdeményező szerepet a frakciónak, csakhogy saját tekintélyét valahogy megőrizze. Most pedig a legkisebb koalíciós partner, a kereszténydemokraták - miután rájöttek arra, hogy olyan csónakban ülnek, amely óriási léket kapott - felfedezte magában a konstruktív ellenzékit. (Derültség.) Milyen kormányt remélt a választók többsége 1990-ben? Egy, a társadalmi és gazdasági bajokra reális megoldásokat nyújtó kormányt! Tagadhatatlan tény, hogy a Németh-kormány rendkívül súlyos örökséget hagyott a Kormányra. Ez még akkor is így van, ha ezt a választók többsége akkor még nem érezte a saját bőrén. Az Antall-kormány sem tehetett csodát, azonban a Kormány nem tárta az ország közvéleménye elé, hogy gazdasági bajaink orvoslása milyen áldozatokat kíván a lakosságtól, mert ezt 1990 májusában még nem mérte fel. Amikor pedig szembesült azzal, hogy a négyéves ciklus végére érezhető javulást nem tud elérni, elkezdett kapkodni, és a fő kérdésekről másodrangú problémákra terelte a figyelmet. Így azután a lehető legrosszabb végeredmény született. A Kormány hihetetlenül népszerűtlenné vált, az ország közhangulata jelentősen romlott, az indulatokra építő demagógia pedig erősödött! - miközben mindazok a kérdések, amelyek valóban indokoltan gerjesztenek nagy társadalmi feszültségeket, és amelyeknek rendezésére előbb-utóbb sort kell keríteni, továbbra is megoldásra várnak. A Kormány kezdettől fogva gyenge és bizonytalan volt gazdasági kérdésekben. Jól mutatja ezt az eltérő gazdaságfilozófiát valló miniszterek "kutya-macska" barátsága, a gyors pénzügyminiszter-váltás, a Kupa-program meghirdetése, majd megsemmisülése, és egy új konszolidációs program bejelentése a második kormányzati esztendő végén. A legnagyobb gond, hogy a Kormány fokozatosan felélte azokat a belső tartalékokat, amelyek az elkerülhetetlen átállás fedezetét biztosították, anélkül azonban, hogy a kívánt eredményt elérte volna. Nézzünk néhány konkrét példát. Elmaradt a nyugdíjrendszer reformja. Bizonyos, hogy ezt nem lehet közmegelégedésre végrehajtani, de ma még csak a körvonalai sem látszanak egy, az aktív korúak részvételével működő, pénzügyileg is fenntartható, ráadásul hosszú távon is működőképes nyugdíjrendszernek. Az egészségügy érdemi reformja helyett a Kormány inkább az "itt a piros, hol a piros?" össznépi kártyajátékot választotta. A mezőgazdaság korszerűsítése helyett pedig belegabalyodott a kárpótlásba, a szövetkezetek észszerű átalakítása helyett az ágazatot több jól irányzott ütéssel sikerült padlóra küldenie+ (Derültség.) A hibák és hiányosságok még hosszasan sorolhatók és későbbi felszólalásainkban ezek egy részére még visszatérünk. A Kormány kétéves működéséről összefoglalva megállapítható, hogy azoknak az ígéreteknek a nagy részét, amelyeket 1990-ben megfogalmazott, nem teljesítette! Az MDF-kormány egyik legnagyobb fogyatékossága, hogy a problémákat legfeljebb érzékeli, de megoldásukra a koncepcióval nem rendelkezik, s a választások közeledtével egyre kisebb az esélye annak, hogy érdemi döntésekre szánja rá magát. Ha a Kormány eddigi működését nem tartjuk kielégítőnek, akkor joggal vethető fel a kérdés: kit terhel ezért a felelősség? Az Alkotmány alapján erre a kérdésre egyetlen válasz adható: az ország miniszterelnökét, Antall Józsefet! A miniszterelnök felelős azért, mert többségében tehetségtelen politikusokból állította össze kormányát (Derültség.) - mert nem sikerült egy világos kormányzati koncepciót kidolgozni és a kormányzati prioritásokat felvázolni -, mert a miniszterelnöki apparátuson keresztül nem tudja a szakminisztériumokat hatékonyan ellenőrizni (Zaj.), a minisztériumok önálló életet élnek, a kormányzati kontroll teljesen hiányzik! A miniszterelnök a felelős azért, mert többször engedte a kormányzati munkát különböző politikai kampányoknak alárendelni, mert sorozatosan alacsony színvonalú előterjesztések kerülnek a Parlament elé, mert a közigazgatás reformját előkészítő munkákat csak nemrég kezdték el, mert nem épült ki a Kormány korszerű információs rendszere, és mert miniszterelnökként és pártelnökként nem tudta - mert lehet, hogy nem is akarta - megakadályozni, hogy az MDF rossz szelleme, Csurka István kiszabaduljon a palackból, mérhetetlen károkat okozva az országnak! (Derültség és zaj.) Antall József egyik legsúlyosabb tévedése, hogy azt hitte: pártján és a koalíción belül féken tudja tartani a szélsőséges erőket! Mára látványosan megbukott ez az elképzelés. Tisztelt Országgyűlés! A Kormánynak ma már kevesebb ideje van hátra, mint amennyit eddig hivatalban töltött - hál+ istennek! (Derültség.) Reménytelennek látszik, hogy a Kormány az eddigi gyakorlaton változasson. De ettől teljesen függetlenül már most jól látszik, hogy melyek azok a kényszerpályák, amelyeket a következő kormány számára - bármelyik párt is alakítsa azt - az Antall-kormány kijelöl. Az államháztartás reformjának elmaradása - súlyos költségvetési válság forrása. Az expo növekvő újabb és újabb kényszerintézkedéseket eredményez. A társadalombiztosítás hiánya ijesztően növekszik és összeomlással fenyeget. A szociális rendszer reformjának halogatása a meglévő tartalékokat is feléli. Tisztelt Ház! Ma az ország súlyos gondokkal küszködik. Ez azonban még nem jelenti a demokrácia, a demokratikus intézmények válságát. El kell kerülnünk azt a helyzetet, hogy Bibó 1945-ben írt gondolatai a demokrácia válságáról 1992-ben, +93-ban vagy +94-ben újra aktuálisak legyenek. El kell kerülnünk, hogy a meglévő és a részben tudatosan gerjesztett indulatok a szélsőségek közötti választás irányába kergessék a társadalmat, s a választók többsége számára esélytelenné tegyék a radikális reformokat folytató, demokratikus, független, szabad Magyarország lehetőségét! Ezért van jelentősége annak, hogy valaki köt-e akárcsak alkalmi szövetséget is bármelyik szélsőséges irányzat képviselőjével. Tisztelt Ház! 1994 nemcsak azért lesz újabb fordulópont Magyarország történetében, mert kiderül, hogy az első szabadon választott Parlament Kormánya mit végzett el a rá váró feladatok közül és mit nem, hanem azért is, mert kiderül, hogy a koalíció el tudja-e fogadni választási vereségét és konszolidált körülmények között zajlik-e a hatalomváltás vagy sem? 1994 még messze van, de ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy valódi kormányzati fordulat csak egy újabb választások után következhet be! Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps.)