PASZTERNÁK LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Csak üdvözölni tudom, hogy a tisztelt Ház bármelyik részéről aggódó gondolatok fogalmazódnak meg milliókat érintő kérdésekről. Ezért is vártam a közelmúltban nagy érdeklődéssel - amelyen sajnos nem lehettem jelen - Solt Ottilia üdültetéssel kapcsolatos interpellációját, de még inkább az arra adható miniszteri választ. Hangsúlyozom, igen tisztelem Solt Ottiliát, ezért sem hagyhatom, hogy akár ő, akár a tisztelt Ház áldozata legyen egy rosszindulatú vagy szándékosan bevezetett információnak. Az interpelláció látszólag a kedvezményes üdültetésről szólt, az az iránti aggodalmat hangoztatta Solt Ottilia, valójában, mint már sokszor, sajnos az MSZOSZ ostromlását és lejáratását célozta meg. Így aztán érthető, hogy az a nemes hevület, amely ez ügybe vetett hit alapján Solt Ottiliát fűtötte, csak úgy volt megalapozható, ha jól félreinformálják, ha nagyvonalúan bánik a tényekkel, és ami nem vág bele a koncepcióba, azt vagy elhallgatja vagy egyszerűen kijelentésekkel pótolja. Mi a tény, tisztelt képviselőtársaim? A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége 1990. május 31-én fogadott el állásfoglalást a kedvezményes munkavállalói üdültetés továbbfejlesztésével kapcsolatban, amelyet június 1-jén kelt levelében valamennyi képviselőtársamnak megküldött. Ez az állásfoglalás már akkor megfogalmazta azokat a legfontosabb alapelveket, amelyek figyelembevételével a jelenlegi Nemzeti Üdülési Alapítvány létrejött, illetve létrejöhet. Megfogalmazta, hogy alapítványi, társasági vagy intézményi formában kell működtetni az üdültetést a jövőben; hogy megállapodással kell rendezni a tulajdonhányadot az állam és a szakszervezetek, esetleg a munkáltatók között; hogy nem szakszervezeti tagsági jogon, hanem munkavállalói jogon jár az üdültetés a jövőben; hogy a beutalókra jutó támogatást el kell választani a beutalóktól, azt a szociális helyzetre tekintettel, differenciáltan kell odaadni a beutaltaknak; hogy valamennyi létező szakszervezetnek arányosan részesednie kell a beutalójegyekből - hogy csak a legfontosabbakat említsem. A beutalójegyek elosztásával kapcsolatban fentebb vázolt elvek az elmúlt két évben meg is valósultak. Éppen ezért nevetséges és rosszindulatú szerintem az az állítás, hogy az elosztási rend őrzi a régi SZOT-monopóliumot. Ha Solt Ottilia valóban a kedvezményes üdültetésért aggódna, akkor azt kell megkérdeznie, hogy miért nem reagált két évvel ezelőtt vagy azóta egyetlen képviselő, illetve a Kormány ezekre a javaslatokra. Hogyan engedheti meg a Kormány, hogy a Parlament előtt vállalt kötelezettségét megszegje? A válasz nyilvánvaló: ezeket a javaslatokat a Szakszervezeti Szövetség tette, amelyik szálka a jelenlévők többségének a szemében, így aztán oda se neki, hogy két év múltán valósul meg az, amit ez a Szakszervezeti Szövetség már 1990-ben javasolt. Rosszindulatú és az ismeretek teljes hiányát tükrözi az a fajta kérdésfelvetés, hogy miért olyan magas a beutalók ára, illetve mennyi kárt okozott a szakszerűtlen hasznosítás az elmúlt időszakban. Először is a beutalójegyek árai a kereskedelmi férőhelyek átlagos áraihoz képest igencsak kedvezményesek - az más kérdés és szerintem ez a fő kérdés, hogy a bérekhez képest ez is igen magas. E vonatkozásban inkább akkor kellett volna képviselőtársaimnak harcosnak mutatkozni, amikor a Parlament 1992-re 1,2 milliárd forint helyett 800 millió forintot szavazott meg a kedvezményes üdültetés 1992. évi támogatására. Ami pedig az Üdülési Alapítvány alapító okmányának aláírását illeti, a következőt szeretném elmondani. Az Érdekegyeztető Tanács 1991. október 25-én valóban megállapodást fogadott el a Nemzeti Üdülési Alapítvány létrehozásáról. Négy szakszervezeti tömörülés - hangsúlyozom, négy szakszervezeti tömörülés, tehát nemcsak az MSZOSZ - azonban világosan kijelentette, hogy az alapító okiratot a szakszervezetek és a Kormány írják alá, azaz azok, akik tulajdont adnak át az alapítványnak. Erről hosszú órákon keresztül folyó vita után hat szakszervezet végül megállapodott. E megállapodást rúgták fel a Liga és a Munkástanácsok, amikor utólag a VIKSZ igazgatótanácsa aláírását szükségesnek tartotta. Tisztelt Ház! Az MSZOSZ ezt az eljárást természetesen azonnal kifogásolta, és a Kormány álláspontját kérte írásban. Hiszen túl azon, hogy két szervezet úgy váltogatja az álláspontjait, mint más a tiszta inget, teljesen nyilvánvaló, hogy a VIKSZ igazgatótanácsának aláírása sem tartalmi, sem formai szempontból nem indokolt. Az alapító okiratot ugyanis azok a szervezetek írták alá, amelyek egyébként a VIKSZ igazgatótanácsát is alkotják, illetve alkothatnák. Így aztán a VIKSZ igazgatótanácsának aláírása ezen az okiraton olyan, mintha egy dokumentumot az SZDSZ parlamenti frakciójának minden egyes tagja aláírna, de a végén a nyomaték kedvéért még az SZDSZ-frakció nevében is aláíratnák valakivel. A zavart, a késedelmet az okozta és azon szervezetek okozták, amelyek két év óta mindent megtesznek azért, hogy az üdültetés kapcsán az MSZOSZ-t a vádlottak padjára ültessék, de egyébként egy szalmaszálat sem tesznek annak érdekében, hogy a megoldást segítsék elő. Sőt minduntalan akadályozzák az igazi megoldást. Mindenesetre az MSZOSZ - szeretném bejelenteni - február 6-án aláírta az alapító okiratot. Ezzel azonban nem oldódtak meg az igazi gondok, úgyhogy nyugodtan készülhet a következő interpelláció, ami majd arról szólhat, hogy a költségvetési támogatás csökkentésével hogyan sikerült lehetetlen helyzetbe hozni a kedvezményes üdültetést; hogyan sikerült a magyar munkavállalókat kiszorítani az üdültetésnek, a pihenésnek még az elméleti esélyéből is. Legalábbis a munkavállalók nagyobb részét, tisztelt képviselőtársaim, mert egy részének, az államigazgatásban dolgozóknak valószínű, nem lesz gondja a jövőben sem. A minisztériumok, államigazgatási hatáskörrel rendelkező szervek igen jól fel vannak szerelve üdülőkkel és természetesen támogatást élveznek, mondanom sem kell, költségvetési pénzekből. Hiszen csak így lehet, hogy e szervezetek dolgozói - nem, mintha sajnálnám tőlük - a költségeknek hozzávetőleg csak a felét fizetik, és természetesen nem kell nyolc-tíz évet várniuk egy beutalóra. Erről vajon miért nem tárgyal a Parlament? Az erre fordítható költségvetési támogatást miért nem kell külön megszavaznia a Parlamentnek? Ezeket az üdülőket miért nem viszi a Kormány az Üdülési Alapítványba? Bizony, ezek elég jelentős kérdések, de sajnálom, hogy Solt Ottilia ezeket nem firtatta, és Surján miniszter úr nem érintette válaszában, hiszen ezekkel összefüggésben elég nehéz lett volna az MSZOSZ-t vagy bármilyen más szervezetet a vádlottak padjára ültetni. Tisztelt Képviselőtársaim! Bár mindez, amit a kedvezményes munkavállalói üdültetések kapcsán elmondtam, önmagában is jó néhány kérdést vet fel, de meg kell mondanom őszintén, tulajdonképpen nem ezért kértem napirend előtt szót. (Moraj.) Sokkal inkább azért, mert szeretném két példával bizonyítani, hogy a Kormány elképesztő módon megsérti az Érdekegyeztető Tanácsban kötött megállapodásokat, illetve azt, hogy most már nemcsak a szociális érzéketlenségéről árulkodó intézkedéseivel, de törvényi alapot nélkülöző lépéseivel is súlyos hátrányt okoz a nyugdíjasoknak és a munkavállalóknak. Ehhez számomra már csak egy szomorú adalék az a tegnapi szavazás, amelyik azt a képviselői indítványt szavazta le, amelyik legalább újragondolását javasolta a munkanélküliség összefüggéseinek, illetve kezelhetőségének az év hátralévő részében. S az első példa: Tisztelt Képviselőtársaim! Az Érdekegyeztető Tanács 1991. december 6-7-ei ülésén egyebek mellett megállapodást kötött - idézem -, hogy "1992-ben a nyugdíjak a nettó átlagkeresetek növekedésének megfelelően kerüljenek emelésre." Arról is megállapodás született, hogy "A foglalkoztatottak bruttó bérei átlagosan 23%-kal növekedhetnek." Ezek után megdöbbentő, hogy a Kormány azt a javaslatot készül a Parlament elé terjeszteni, amely szerint a nyugdíjak március 1-jétől 13%-kal, szeptember 1-jétől további 6,5%-kal növekedjenek. E két időpont - először is a márciusi időpont nehezen betartható, tehát veszélyben van, hogy egyáltalán márciusban vagy áprilisban megkapják-e ezt a növekedést - és a két szám azt jelzi, hogy éves szinten a nyugdíjak alig 10%-kal növekednének, ami nem hogy a nettó keresetek várható növekedési ütemének nem felel meg, de a nyugdíjak még 21- 25%-os infláció mellett is drasztikus reálérték-csökkenést szenvednek el. Ilyen durva megsértése a megállapodásban foglaltaknak csak két módon magyarázható: vagy tudta a Kormány decemberben - amire egyébként az Érdekegyeztető Tanácsban fölhívtuk a figyelmüket -, hogy nem megalapozottak az 1992-re prognosztizált jövedelemfolyamatok; vagy függetlenül ettől és teljes mértékben semmibe veszi a megállapodásokat, azaz hazudik, amikor azt állítja, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban kötött megállapodások alapján jár el. A második példa: