DR. ZIMÁNYI TIBOR (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Valóban úgy érzem, hogy az Országgyűlés előtt adatik meg nekem, hogy messze e szép falak által határolt térségen túl is szólhassak hazánk tagjaihoz. Azért mondom ezt, mert az előttünk fekvő törvényjavaslat közvetlenül személyében - a jelenlegi becslések szerint - 300 ezer honfitársunkat érinti. Ha figyelembe vesszük a családtagokat, a közvetlen hozzátartozókat, akkor ez a szám már legalább 1 millióra kerekedik. Ez a pozitív irányban érintettek száma. De nem mehetünk el szótlanul azok mellett sem, akiket negatív irányból érint a törvényjavaslat szelleme. Sajnos, az alatt az öt évtized alatt, amelyet a javaslat felölel, bizony sokan álltak a másik oldalon a törvénysértések elkövetésének lehetővé tételével és a törvénysértések végrehajtásával. Amikor törvénysértésekről beszélek, tudatában vagyok annak, hogy pontatlan kifejezést alkalmazok, mert sok esetben ezeket a törvénysértéseket az éppen érvényben lévő jogszabályok alapján követték el. Azonban ezeknek a jogszabályoknak a létrehozása maga is törvénysértő módon történt. Használhatnánk a jogsértés kifejezést is, mert ezeket a jogszabályokat a magyar nép évszázadok alatt kialakult jogérzékével szemben hozták létre, s ha módja lett volna a magyar népnek, akkor soha nem szavazta volna meg. Ezek figyelembe vételével tehát az egyszerűsítés jellegével használjuk a törvénysértések kifejezést. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt rendszerek legsötétebb korszakaikban a saját törvényeiket sem tartották be. Visszatérve azokra, akiket ez a törvényjavaslat negatívan érint, felmerül az a kérdés, hogy hogyan viszonyulnak hozzá. Nem akarunk itt a bűnbakkeresés területére lépni, mindenesetre mindazok, akik valamilyen formában részesei lettek, vagy hozzájárultak a törvénysértések létrejöttéhez, ha most támogatják a törvényjavaslatot, akkor elindultak a helyes irányban. Reméljük, hogy lelkiismeretük megmozdult, vagy felébredt, s ezzel elindulva a helyes irányba, megtették az első elengedhetetlen lépést. Negatívan érinti a társadalom egy bizonyos részét is, amely azt mondja, hogy mi közöm hozzá egyáltalán, én akkor nem is éltem, és most én viseljem annak a terhét, hogy egyesek visszaéltek a mástól kapott hatalommal. Mindezeknek el kell mondanom, hogy a jogfolytonosság, akár akarjuk, akár nem, fennáll az egymást követő kormányok, rendszerek tekintetében. Ezért van nehéz helyzetben az Antall-kormány, mert a nyakába kellett vennie az előző rendszer minden terhét, és amikor a működéséről ítéletet mondunk, akkor nem lehet ezt eléggé kihangsúlyozni. Az új, demokratikus kormány nem az űrből került hozzánk, hanem az előző folytatásaként. Most meg kell birkóznia mindazzal a szörnyű tehertétellel, amely az elmúlt öt évtizedből reá háramlott. De ugyanígy a társadalmat sem lehet egy éles késsel kettéhasítani, és azt mondani, hogy most indulunk, és ami eddig volt, az számunkra nincs. A társadalom folyamatosságát is tudomásul kell venni. Ha most úgy adódik, hogy az idősek kapnak esetleg valami kárpótlást, ez nem a fiatalok terhére megy, mert a fiatalokat már nem érte az ilyen irányú megsarcolás. Azt, hogy szabadabban élhettek, éppen ezeknek az áldozatoknak köszönhetik. De pusztán erkölcsi szempontból nézve, teljesen a törvénysértők igazolása lenne, ha az áldozatok nem kapnának elfogadható erkölcsi és anyagi elismerést. Joggal merülhet fel a kérdés elsősorban abban a szerencsés korosztályban, amely ezeknek az évtizedeknek a szörnyű nyomását már nem érezhette a saját bőrén, tehát a mai fiatalabb korosztályokban, de hadd tegyem hozzá, hogy nagyon sok külföldiben is: hogyan jöhetett létre, hogyan történhetett Magyarországon ennyi törvénysértés. Ezzel a kérdéssel okvetlenül nyíltan szembe kell néznünk, mert az érintett, az átélő nemzedék nagyon könnyen megkaphatja - mint ahogy már nemegyszer meg is kapta - ezt a kérdést, hogy hogyan engedtétek, hogy mindez megtörténhessen. Ezért kell tisztázni, hogy mindaz, ami az elmúlt öt évtizedben ebben az országban történt, az idegen ettől a néptől. Mindez nem a nép együttműködésével, támogatásával történt. Az országot olyan idegen katonai megszállás érte 1944. március 19-én, vagy még súlyosabb fordulat történt október 15-én, hogy elveszítette függetlenségét, önálló államiságát. A nagyarányú elhurcolások, a magyar állampolgárok idegen hatalmaknak való kiszolgáltatottsága már katonai megszállás alatt következett be. De ugyanúgy, ahogy az állampolgárok százezres, megközelítőleg 600 ezer nagyságrendű kényszermunkára hurcolása a Szovjetunióba ugyancsak katonai megszállás, ezúttal a szovjet megszállás következtében jöhetett létre. Mert ne gondoljuk, hogy Erdei Ferenc aláírta volna az új nemzeti kormány belügyminisztereként a keleti deportálást lehetővé tévő rendeletet, ha módjában lett volna azzal szemben a tiltakozás legkisebb lehetőségének. A későbbi, egészen 1989. október 23-ig megtörtént törvénysértéseket a vazallus, a megszállókat fenntartás nélkül kiszolgáló politikai rendszerben követték el. Azon ne csodálkozzunk, hogy minden megszálló erő tudott magának toborozni valamilyen segéderőt. Nehogy bárki azt a következtetést vonja le, hogy ez valami magyar tulajdonság. Hiszen láttunk kísérletet még ebben a Parlamentben is, sőt felelős személyektől is, akik feljelentő nemzetté akarták süllyeszteni a magyarságot, holott maguk is egykoron éppen abban jeleskedtek, hogy fegyveresen szolgálják az idegen megszállókat. Nem, tisztelt képviselőtársaim, nálunk sincs több jellemtelen, hazaárulásra hajló ember, mint bármely más országban. A nyugati államok fejlett demokráciája ellenére, ugyan hol nem alakult annak idején náci vagy fasiszta párt, illetve mozgalom? A környező országokban hol nem alakult hitlerista párt vagy mozgalom? Nem árt egy pillanatra emlékeznünk mindarra, ami Romániában történt, abban az országban, amely a legnagyobb lélekszámú hadsereggel vonult fel a németek mellett a keleti arcvonalon. De emlékezzünk az usztasákra, és nehogy megfeledkezzünk Nedics tábornok hitlerista szerb hadseregéről, Szlovákiában Tiso államalakulatáról, és ha már itt tartunk, arról se, hogy nálunk senkinek sem jut eszébe Szálasi rehabilitálása, ezzel szemben ilyen jellegű nyilvános tüntetéseket látunk Tisóval és Antonescuval kapcsolatban. Lehet, hogy úgy gondolják, hogy egy kissé messze kalandoztam a szorosan vett témánktól, de a nagyszámú törvénysértések miatt indokoltnak láttam. És még annyit elengedhetetlenül hozzá kell tennem, hogy mindahhoz, ami Magyarországon ebben a sötét öt évtizedben lejátszódott, abban a szövetséges nyugati hatalmak szerepe döntő módon játszott közre. Azokkal a fogadkozásokkal, ígéretekkel szemben, hogy nem lesznek még egyszer hatalmi befolyási övezetek, igenis, hatalmi zónákra osztották Európát. És itt szeretnék rámutatni - arra, amit olyan sokszor hallunk bölcs vezetőktől -, hogy fel kellene zárkóznunk Európához. Itt szeretnék arra rámutatni, hogy ez mennyire felületes, átgondolatlan állítás. Ugyanis, annak az országnak, amelynek 1222-ben Aranybullája született, annak az országnak nem kell kopogtatnia Európa ajtaján. Inkább Európa lelkiismeretének kellene felébrednie: egyrészt, mert oktalan háborút indított, másrészt, mert oktalan rendezéssel zárta le a háborút. Tisztelt Ház! Bocsássák meg nekem ezt a hosszúnak tűnő bevezetést, de meg kellett világítanom annak a nagyszámú törvénysértésnek az igazi eredetét, amelynek orvoslására most törvényt kívánunk hozni. Az a kérdés is joggal merül fel, hogy jókor nyújtotta-e be a Kormány ezt a törvényjavaslatot, mert előzetesként sok olyan véleményt hallottam, hogy nagyon elkésett ez a törvény. Meg kell mondanom, hogy nagyon furcsán hangzik ez, ha olyanok vetik fel ezt, akik eddig azért támadták a Kormányt, mert nem az alapvető gazdasági törvényekkel foglalkozik, hanem tisztán politikai indíttatásúakkal. Véleményem szerint azoknak nincs joguk a késedelemről beszélni, akik nem támogatták a vagyoni kárpótlási törvény kapcsán benyújtott módosító indítványaimat, amelyekben párhuzamos megoldást javasoltam a személyi kárpótlásra. Mindenesetre, ezt a törvényjavaslatot meg kellett előznie a fogságban töltött időnek a nyugdíjidőbe való beszámításának és ennek alapján a nyugdíjkiegészítés rendezésének. Nélkülözhetetlen előfeltétele volt az úgynevezett semmisségi törvények meghozatala is. Annyi ítéletet, amennyiről sajnos itt szó van, perújrafelvétellel egyszerűen nem lehetett volna lebonyolítani. Most van még önök előtt, tisztelt képviselőtársaim, a 3412-es számot viselő harmadik semmisségi törvényjavaslat, amely az 1963 és 1989 közt lefolytatott politikai perek megsemmisítéséről fog intézkedni. A személyi kárpótlási törvénnyel párhuzamosan fut, támogatását már most szíves figyelmükbe ajánlom. A személyi kárpótlási törvény előkészítése során a társadalmi szervezetek és az Igazságügyi Minisztérium között - mondhatni - példamutató együttműködés alakult ki. Az érintett társadalmi szervezetek véleményét mindenben kikérték, és lényegében figyelembe is vették. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tárgykör bonyolultsága és összetett mivolta miatt ne maradtak volna még tisztázandó kérdések. Ezek megoldására azóta is, a Magyar Demokrata Fórum frakciója kezdményezésére folynak az egyeztetések, az igazságügy részéről pedig további megértést tapasztaltunk. Mindezek után - tekintettel az általános vitára - a törvényjavaslatnak csak a legfontosabb pontjaival kívánok foglalkozni. Ez a javaslat egy teljes évszázadot ölel fel - ez is mutatja annak az örökségnek a terhét, amelyet a Kormánynak most egy-két év alatt meg kell oldania, és a társadalomnak pedig mindennek a súlyát el kell viselnie. Tisztelettel adózzunk azok emlékének, akik a legdrágábbat, amellyel ember rendelkezik, az életüket áldozták a független Magyarországért és Magyarország demokratikus berendezkedéséért. Tisztelet illeti azokat is, akik éveiket, egészségüket és - tegyük hozzá egyértelműen - életszínvonalukat áldozták ezekért a célokért. Az ő áldozataik nélkül nem ülhetnénk itt, a szabadon választott Országgyűlésben. Kérem, ezekre gondoljunk, amikor a kárpótlás összegéről beszélünk. Az élet elvesztéséért 1 millió forint a kárpótlás összege készpénzben. A hozzátartozók sorrendjével egyetértünk; a hozzátartozók hiányában azonban a testvért is figyelembe kell venni, mert egy-egy halálos ítélet következménye az egész családot árnyékként kísérte végig. A 3. § meghatározza azokat a szabadságvesztési formákat, amelyekre a törvényjavaslat kiterjed. Itt egy fontos, alapvető szempontra kell rámutatnunk. Sokan fölvetették azt a gondolatot, hogy differenciálni kellene az aktív és passzív áldozatok között, és ennek alapján a kárpótlás összegében is különbséget kellene tenni. Aktív áldozat az, aki tudatosan, az idegen megszálló hatalom és hazai kiszolgálói ellen, aktív tevékenysége miatt, tehát szervezkedésért, fegyveres harcban való részvételéért szenvedte el a szabadságvesztését. Passzív áldozat az, aki egyéni, célratörő tevékenység nélkül került bele az elnyomó intézkedések egyikébe, pusztán a léte miatt. Ilyenek a kitelepítettek, a deportáltak, valamint a Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltak tömegei. Ez az első pillanatra tetszetős elgondolás azonban megbukik, ha elemzően vizsgáljuk a tényeket. A legsúlyosabb koncepciós perekbe is úgy kerültek bele, hogy teljesen ártatlanok voltak, tehát nem tettek semmit, azonban a személyükre valamilyen okból szükség volt. Rengeteg embert azért tüntettek el, mert a hatalom egyszerűen úgy vélte, hogy útjában van. Rengeteg ember azért került a rabság valamelyik formájába, mert feltételezték, hogy adott esetben majd tesz valamit a rendszer ellen. Ki lehet szűrni az aktív tevékenységet vállalókkal? Egyszerűen gyakorolatilag nem lehet bebizonyítani, és csak arra lenne jó, hogy szembeállítsa a politikai áldozatok különböző kategóriáit. Egy másik, sok vitát kavaró kérdés, hogy az 1951 és 1956 közötti munkaszolgálatosokra kiterjedjen-e a törvény hatálya. A törvény - címe szerint - a szabadságuktól megfosztottakat kívánja kárpótolni. A katonai munkaszolgálat, az építő honvéd semmiképp nem sorolható ebbe a kategóriába, mert egyenruhában, katonai ellátásban részesültek, eltávozást kaptak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy diszkriminatív intézkedések áldozatai, hiszen elsősorban megbízhatatlanná minősített szülők gyermekei, a kulákgyermekek kerültek erre a sorra. A bánásmód is szigorúbb volt, mint általában, szabadságvesztésnek azonban nehezen lehet minősíteni. Minthogy a politikai okból szabadságvesztést szenvedett képviselők csoportja támogatja a törvény hatályának rájuk való kiterjesztését, ebben a kérdésben a döntést képviselőtársaim bölcs belátására bízom. A törvényjavaslat egyik kulcskérdése a kárpótlás kifizetésének a módja. Ennek egyetlen lehetséges megoldását életjáradék formájában látjuk megoldhatónak. Az életjáradék számításának két tényezője van. Az egyik, amit a gazdasági életben tőkének neveznek, az itt az adott személynek járó kárpótlás egy összegben megadva. A másik tényező az illető várható élettartama. Ehhez azonban okvetlenül szükséges az alapösszeg meghatározása. Az alapösszeg az egyhavi benntartózkodásért, az egyhavi kényszermunkáért, az egyhavi kitelepítésért járó kárpótlási összeg. Ennek meghatározását havi 11 ezer forintban javasoljuk megállapítani. Mit tartalmaz ez az összeg? Ez az összeg csak a fogság alatt kiesett keresetet tartalmazza a mai értékre átszámítva. De ha egészen pontos akarok lenni, ezt az összeget az 1989. esztendőre számíttattuk ki. Tudom, hogy azóta is magas inflációs rátával kell számolnunk, azonban azzal is tisztában vagyunk, hogy szem előtt kell tartanunk az ország teherviselő képességét. Ez a szempont már messzemenően érvényesül abban is, hogy a jelzett alapösszeg csak a tényszámokra épülő átlagkeresetet veszi alapul. Az egész világon a kártérítésben a szubjektív elemek teszik ki az összeg nagyobb részét. Ebben az alapösszegben nincs semmi szubjektív elem, nincsenek benne a megaláztatások, az elszenvedett fájdalmak, a magánéleti veszteségek, és nincs benne az elszállott évek és a megromlott egészség. Nagy önkorlátozás van benne. Ennek a rétegnek mindig a lemondás jutott az osztályrészéül. Ezért kérem ennek a szerény kárpótlásnak a támogatását. Visszatérve az életjáradékra: okvetlenül szükségesnek tartjuk az alapösszeg meghatározását. Tudja meg mindenki, hogy összesen mennyi kárpótlás jár neki. Meg kell szüntetni ezen a téren a bizonytalanságot. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy ez nem azt jelenti, hogy az összeg azonnal fölvehető. Az életjáradék kiszámítható lesz, és a költségvetésben a kárpótlásra elkülönített összegből előleg lesz fizethető. Erre a célra az 1992. évi költségvetésben 5,4 milliárd forint áll rendelkezésre. Az igényjogosultak létszámának, illetve rabságban töltött hónapjai számának megállapítása után lehet pontosan kiszámítani, hogy 1992-ben az életjáradékból mennyi fizethető. Ha a költségvetési összeg nem elegendő, akkor csak előlegnek kell tekinteni a kifizetendő járadék összegét, és a következő évben, 1993-ban kell kipótolni. Így nem vész el az eredeti életjáradékból semmi. Azt tekintjük a legfontosabb szempontnak, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad. Induljon meg, ha alacsonyabb szinten is, de 1992. január 1-jétől, tehát visszamenőlegesen, az életjáradékra az előleg folyósítása. A gyorsítás érdekében nem tartjuk szükségesnek azok újrajelentkezését, akik már szerepelnek a Kárpótlási Hivatal számítógépes nyilvántartásában, akik már kapnak nyugdíj-kiegészítést. Csak azok jelentkezését kellene kérni, akik még egyáltalán nem jelentkeztek. A Kárpótlási Hivatal adatnyilvántartása becsléseink szerint a leendő igényjogosultak mintegy 90ának már tartalmazza az adatait. Így az előleg kiszámításához nem kellene a 4 hónapos jelentkezési határidőre, majd a bezúduló mintegy 300 ezer jelentkezés feldolgozásának befejezésére várni. Az előzőkben ismertetett okokon kívül az alapösszeget azért is meg kell határozni már a törvényben, mert a javaslat lehetőséget nyújt a kárpótlás összegének kárpótlási jegyben történő felvételére a külföldiek esetében, és azok számára, akik kifejezetten kérik. Az alapösszeg meghatározása nélkül azonban egy összegben a kárpótlási jegy hogyan volna kiadható? Véleményem szerint újra kell gondolni a túlélő házastárs fogalmát. Ez ugyan inkább a részletes vitához tartozik, de most itt annyit szükségesnek tartok megjegyezni, hogy az örökölhetőség szempontjából nem lehet azt előírni, hogy a házasságban nem élőnek szabadulása után egy éven belül meg kellett nősülnie, illetve házasságot kellett kötnie ahhoz, hogy túlélő házastársnak minősülhessen. A rabságból való hazatérés után a legyengült, kimerült szervezetnek - mondjuk meg őszintén - nem az első gondolata volt a házasodás. Nem beszélve arról, hogy egy lerongyolódott embernek anyagilag is össze kellett szednie magát. És egyáltalán elő lehet azt írni bárki számára, hogy egy éven belül találja meg az élete párját? A szabadulás után kötött első házasság jogosítson a túlélő házastárs jogcímére. Akitől pedig a fogság alatt a házatárs elvált, azt úgy kell tekinteni, mintha nem élt volna házasságban. Még súlyosabb gondot jelent a szabadságvesztés ideje alatt meghaltak ügye. Az eddig felmerült problémáknál is nehéz volt megközelíteni a mindenki számára elfogadható megoldást. De hogyan lehet összehasonlítani a különböző korokban, különböző országokban, különböző emberek által elviselt kínt, szenvedést, megsemmisítést? Amikor először olvastam a törvényjavaslatot, én is mélységesen megdöbbentem, hogy hónapokkal vagy évekkel ismerjük el a különböző körülmények között bekövetkezett emberirtást. Engedjék meg nekem kivételesen, hogy itt kitérjek a Magyar Nemzetben a közelmúltban megjelent Hány holocaust érte Magyarországot? című cikkemre, amelyben lényegében egyenlőségjelet tettem a nyugatra hurcolt deportáltak és a keletre hurcolt kényszermunások sorsa között, valamint Gadó Györgynek cikkemre adott válaszára. Először is szeretném megköszönni Gadó György képviselőtársamnak azt a nemes vitastílust, amelyet írásában alkalmazott. Ilyen vitastílusban sokkal könnyebb feloldani az ellentéteket, ha esetleg a feloldás nem is következik be, de a közeledés lehetősége mindenesetre megnövekszik. Gadó György is azt képviselte írásában, hogy belátja, hogy az igazi kárpótlásnak milyen elháríthatatlan akadálya van. Megelégszik akár jelképes elégtétellel, de azonos legyen minden csoport irányában. Úgy gondolom, hogy a jogszabályalkotókat is ez a szemlélet vezette. De hogyan lehet általános rendező elvet találni ennyire eltérő körülményekre? Így született az azonos fogolykategóriák által szabadságvesztésben átlagosan töltött idő fogalma. Így lett a deportálás esetében 8 hónap, a hadműveleti területen töltött munkaszolgálat esetén 2 év, a szovjet szervek által kényszermunkára hurcolt esetében pedig 3 év. Egy pillanatig sem állítom, hogy tökéletes vagy igazságos megoldás, de lehet-e igazságos megoldást találni? Ha valaki talál ilyet, biztosan támogatni fogjuk. Szólnom kell a személyi kárpótlásból kizáró okokról is. Itt elsősorban arról van szó, hogy aki maga is részt vett törvénysértések lehetővé tételében és végrehajtásában, az ne részesülhessen ennek a törvénynek az alapján a kárpótlásban. Tehát aki a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányában elismert alapjogok megsértésében bűnös, arra vonatkozik a teljes kizárás. Kivétel, ha a későbbiek során maga is a demokrácia érdekében kifejtett tevékenységéért szabadságvesztést szenvedett. Reméljük, hogy lesz ilyen. Azt azonban javasoljuk, hogy a törvényhez mellékletként csatolják ezeket az alapjogokat. Minthogy nem kis számban elég sokan részesültek már kárpótlásban a korábbi rendszer alatt, az elsősorban a munkásmozgalom áldozatai címszóval nyilvántartottak, természetesen itt is vannak kivételek, ezeket az összegeket le kell vonni a kárpótlás összegéből. Azonban nem ugyanazzal az értékkel, ahogyan kapták, hanem javasoljuk a vagyoni kárpótlási törvényben szereplő szorzószámok alkalmazását. Még annyit el kell mondanom, hogy 4 hónapos jelentkezési határidő nem lehet jogvesztő hatályú. Aki késlekedik, annak csak az lehet a hátránya, hogy a következő évben veszik számításba a költségvetési keret szétosztásánál. Remélem, mindenkit megnyugtat, hogy a törvény után járó kárpótlás a személyi jövedelemadótól mentes. Viszont az évek elhúzódása miatt az életjáradékot legalább az évenkénti nyugdíjemelés százalékával ugyancsak emelni kell. Tisztelt Ház! A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja úgy látja, hogy fél évszázad bűneinek hatását kellene enyhítenünk. A feladat roppant nagy, eszközeink szerények. Az egyáltalán lehetséges megoldások közül - közös erővel - próbáljuk a lehető legméltányosabb megoldást megtalálni. Fejtegetéseinket a független rehabilitációs bizottság, amely valamennyi jelentős társadalmi szervezetet képvisel, teljes mértékben támogatja. Kérem, hogy támogassák a törvényjavaslatot. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)