DR. ORBÁN BIKTOR (FIDESZ): Köszönöm. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A kormánypárti padsorokban ülő lelkes képviselőknek és felajzott követőiknek kedvenc társadalmi látlelete manapság, hogy még nem teljes vagy netán egyenesen el is maradt a rendszerváltozás hazánkban. Értik ez alatt persze mindenekelőtt azt, hogy még nem ők ülnek az összes valamirevaló vezetői és döntéshozói székben, és ebből következően még nem mindenki úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. (Taps.) Látva az 1992. évi költségvetés beterjesztett tervezetét, ha némileg más szempontból is, de csak megerősíthetjük ebbéli vélekedésüket. A FIDESZ parlamenti frakciójának szilárd meggyőződése ugyanis, hogy a kommunizmus túlélését Magyarországon ma nem az jelenti, hogy néhány vállalatvezető és bankelnök a helyén marad, esetleg egy-két 80 éves kommunista gazembert nem állítanak bíróság elé, vagy uram bocsá+ nem kerül Kónya úr kézszorongató rajongóinak keze közé. (Taps.) Sokkal inkább az, hogy a Kormány oly módon akarja a Parlament legfontosabb törvénytervezetét, az adófizető polgárok befizetéseiből gazdálkodó állami költségvetést elfogadtatni az Országgyűléssel, mint ahogy 30 évig azt a kommunisták tették, lényegében ugyanolyan szerkezetben, ugyanolyan szemléletben és ugyanannyi idő alatt. (Taps.) Hiába fogadkozott hivatalba lépése után Kupa Mihály pénzügyminiszter úr, hogy a tavalyi volt az utolsó ilyen költségvetés, mára mégsem változott szinte semmi. Tisztelt Ház! Mielőtt rátérnék az előttünk fekvő törvénytervezet kritikájának fő pontjaira, engedjék meg nekem, hogy néhány mondat erejéig kitérjek a Kormány által elmulasztott határidőkre. Az ellenzéki szónokok közül tegnap is, ma is sokan elmondták már, hogy az MDF-kormánynak volt bátorsága november végén, azaz négy héttel az év vége előtt beterejeszteni a költségvetési törvény tervezetét. A rend kedvéért meg kell említenünk, hogy miután ezt tavaly ilyenkor már előre látni lehetett, ezért a Parlament törvényben kötelezte az MDF-kormányt, hogy a költségvetés irányelveit augusztus 31-ig, a fejezet szintű előirányzatokat szeptember 30-ig, a részletes előirányzatokat október 31-ig, magát a törvényt pedig november 15-ig terjessze a Ház elé. Ebből a törvényi kötelezettségből természetesen semmi sem valósult meg. E határozat cinikus semmibevétele röviden nem jelent mást, Hölgyeim és Uraim, mint azt, hogy miközben a tisztelt MDF-kormány a demokratikus intézményrendszer tekintélyének elpárolgásán sajnálkozik, aközben élen jár a Magyar Köztársaság Parlamentjének nevetségessé tételében. (Közbeszólás: Így van! - Taps.) Nem kell túl nagy fantázia ezek után ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen vitát is szeretne itt az MDF-kormány. Lehetőleg semmilyet. Az MDF-es képviselők által a tegnapi vitában kirobbantott ügyrendi villongások fényében a magunk részéről azon sem csodálkoznánk, ha ma az MDF-kormány arra kérné a Parlamentet, hogy közfelkiáltással rögtön fogadja el az egész előterjesztést. (Közbeszólás: Helyes!) Mondtam én! (Derültség.) Lelki szemeink előtt már ott lebeg a jelenet, valamelyik MDF-es képviselő szóra emelkedik, és javasolja a vita lezárását, belefojtva ezzel az ellenzékbe a szót. Noha az előbbiekben jelzett megfontolások miatt nem látjuk sok értelmét a törvénytervezet vitájának, és tudjuk, hogy a Kormány sincs ezzel másképpen, tartozunk annyival választóinknak, hogy néhány alapvető kérdésről részletesebben is elmondjuk a véleményünket. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Az Antall-kabinet kormányzati alkalmatlanságának bizonyítéka elsősorban és mindenekelőtt az, hogy hivatali idejének második költségvetésében még mindig az évtizedes állampárt rozzant költségvetési építményét toldozgatja és foldozgatja. Egy olyan építményt, amelyről általánosságban csak annyit mondhatunk, hogy magán hordozza az állam túlzott szerepvállalásából származó összes finanszírozási problémát, mint például az erőteljes jövedelemcentralizációt, amelyben továbbra sem a célokhoz és a tevékenységekhez rendelik a kiadásokat, hanem tovább él az alapvetően növekedésre épülő szocialista elosztáspolitika bázisszemlélete. Nem hosszú távú elképzelések alakítják az előirányzatokat, hanem az, hogy a költségvetési forrásokért küzdő csoportok harcában éppen ki bizonyul erősebbnek. Tisztelt Ház! A FIDESZ parlamenti frakciója számára az 1992. évi költségvetési törvénytervezet elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan, mert nem csökkenti az állam gazdasági szerepét, hatalmas deficittel terheli meg a gazdaságot, inflációt gerjeszt, további eladósodással fenyeget. A növekvő terheket pedig az adófizetők nyakába akarja varrni. Fenntartja a felelőtlen állami költekezés évtizedes hagyományát ahelyett, hogy a szűkös forrásokat elsősorban olyan, jövőt építő beruházásokra fordítaná, mint például az oktatás. Attól félünk, hogy ennek a gazdaságpolitikának, amit ez a költségvetés tükröz, még hosszú ideig fogjuk nyögni a következményeit. Tisztelt Ház! A beterjesztett törvénytervezetről való részletesebb észrevételeinket a bevételi oldallal kezdem. A tavalyi ígéreteket - lásd átfogó adóreform, kétkulcsos forgalmi adó, miegyebek - elfújta a szél. Maradt helyette a lakossági adóterhek otromba növekedése. Van itt minden, ami szem- szájnak ingere, földadó, gépjárműadó, fogyasztási adó, forrásadó, részletes költségelszámolás, kettős könyvelés stb. Az ezzel kapcsolatos számtalan probléma közül hadd emeljek ki jelzésszerűen néhányat. 1. Az ösztöndíjak adóztatása fényesen mutatja az MDF-kormány ifjúságellenes politikáját. 2. Még ennél is felháborítóbbnak tartjuk az ingatlanértékesítésből származó jövedelmek megadóztatását. Nem elég, hogy az MDF-kormány nem képes a lakásrendszer problémáit kezelni, de még azt is megnehezíti, hogy a kispénzű emberek gyerekeiknek lakásról gondoskodjanak. (Taps az ellenzék soraiban.) Miközben az ingatlanspekulációk elleni harcról ködölnek, addig ezzel az intézkedéssel valójában csak a lakásmobilitás drasztikus visszaesését fogják elérni. Hasonlóan rövidlátó gondolkodásról tanúskodik a környezet- és műemlékvédelmi beruházások, valamint az elmaradott térségekben lévő vállalkozások után járó kedvezmények megvonása. Mert az odáig rendben van, hogy az adórendszer szigorú normativitásának érdekében szűkíteni kell a mentességek körét. De ez nem jelenti egyben azt is, hogy más csatornákon keresztül ne lenne szükséges ezeknek a területeknek valamilyen támogatást adni. Az alapprobléma a költségvetési bevételekkel leginkább az, hogy a "minél több, annál jobb+ az egyetlen felfedezhető rendező elvük, függetlenül attól, hogy az éppen aktuális adónem léte és mértéke beleillik-e valamilyen gazdaságpolitikai koncepcióba, avagy sem. Mert arról azért ne feledkezzünk meg, hogy bizonyos esetekben amit nyerünk az adóval, azt, vagy még többet könnyen elveszíthetjük az áremelkedés növekedésével, lássuk például az élőmunka termelésének 6%-os növekedését. A sok adót persze be is kell hajtani, mégpedig legalább olyan makacs következetességgel, mint ahogyan az adóalanyok próbálnak kibújni a hatóság karmai közül. Nos, az MDF-kormány a kibújni szándékozókat kellő válaszban kívánja részesíteni. Olyan adóhivatal bontogatja itt szárnyait, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy abban nem lesz köszönet. Félre ártatlanság vélelme, félre banktitok, a mindenható HIVATAL - csupa nagybetűvel - a jövedelemszerzés valamennyi mozzanatáról tudni akar, és nyilván fog is, hogy attól koldulunk. Csak abban reménykedhetünk, hogy a Kormány ilyetén intézkedéseinek egy pozitív hatása azért biztosan lesz: a polgárok legalább egyre figyelmesebben kezdik el követni azt, hogy mire fordítja az állam az adófizetők pénzét. Vessünk ezek után néhány pillantást erre a kérdésre is. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Mint már a két nap alatt sokan elmondták, a Kormánynak idén sem volt bátorsága és felkészültsége ahhoz, hogy hozzányúljon az úgynevezett nagy elosztási rendszerekhez, és hogy valamit kezdjen a lakáskérdés felgyülemlett problémáival. Ezzel a mulasztással nem pusztán egy évet vesztegetett el, hanem lényegében lemondott arról, hogy négyéves működése során az említett területekhez egyáltalán érdemben hozzányúljon. Ezáltal tulajdonképpen megkíméli az ellenzéki képviselőket is attól a fáradságtól, hogy saját elképzeléseiknek megfelelően igyekezzenek módosítani a költségvetés kiadási szerkezetét. Nemcsak amiatt, hogy a módosítgatások valójában egy percig sem kötik meg a Kormány kezét - mint erről később majd fogok beszélni -, hanem azért is, mert a régi rossz mechanizmusok következtében a jó célra szánt pénz is nagyrészt elfolyik ebben az áttekinthetetlen dzsungelben. Hiába tudjuk például, hogy kulcsfontosságú lenne az oktatás fejlesztése, ha ebben a hajszában csekélynél is kevesebb esélyünk van a normatív támogatási rendszer értelmes átalakítására vagy a tárca belső logikájának megváltoztatására. Nagy szociális elosztó rendszerek reformjának hiányában persze valóban renkívül szűk maradt a mozgástér a kiadási oldalon. Ez azonban nem akadályozta meg a Kormányt abban, hogy a maradék terepen kiélje politikai kényszerképzeteit. Tízezermillió forintokat költünk például kárpótlásra és az ezt irányító hivatalokra és hivatalnokokra. Eközben az agrárvállalatok tömeges csődje fenyeget, és a magángazdálkodáson alapuló új mezőgazdasági szerkezet kialakítására tett kísérletek elhalhatnak, mielőtt még igazából elkezdődtek volna. Mindez nem számít. Fő az, hogy a Kormány kárpótolni akar, ahelyett, hogy értelmesen átalakította volna a mezőgazdasági szövetkezeteket. (Zaj, közbeszólás. - Derültség. - Az elnök csenget.) Egy kormány távlatos gondolkodását mindenütt a világon azon lehet lemérni, hogy mennyit és milyen hatékonysággal költ oktatásra és tudományra. Nos, ezek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a Kormány távlatai nem terjednek tovább tagjainak orra hegyénél. Fölösleges hivatalokra van pénz, miközben csökkennek az oktatási és kutatási ráfordítások. Az akadémiai természettudományi kutatóintézetekben például a felére csökkent a dologi kiadások előirányzata. Ezt nem lehet azzal megindokolni, hogy nincs szükség akadémiai intézetekre. Mert az valóban nem biztos, hogy ezeknek a kutatóintézeteknek az Akadémia fennhatósága alatt kell működniük, de hogy valamilyen formában szükségünk van rájuk, az biztos. Azt már szóvá se nagyon akarjuk tenni, hogy a Kormány a különböző rovatok és alrovatok, fejezetek és címek között ugyanolyan leleményesen dugogatja a pénzét, mint a többi jövedelemtulajdonos az adóhivatal elől. Noha mi nem rendelkezünk ekkora apparátussal ezek mindegyikének felkutatására, mint a Kormány, de kár ezekkel a trükkökkel fárasztani az ellenzéket. Térjünk inkább reá a költségvetés egyenlegére, ami - mint tudjuk - erősen deficites. Tisztelt Ház! Bár a pénzügyminiszter úr ezt nem ismerte be, úgy tűnik, 1992-ben ismét elérjük vagy túlszárnyaljuk a 100 milliárdos álomhatárt. Ezt erősítik meg a mi számításaink is. Az irányelvekről folytatott vitában ugyanis már elmondtuk, hogy a költségvetés valóságos hiánya nem 70 milliárd, hanem föltehetően 100-120 milliárd forint lesz, szemben a Kormány 70 milliárdos számításaival. Ez a hatalmas hiány a legerősebb a gazdaságra nehezedő inflációs tényezők közül. A deficit finanszírozásának kamatterhei a költségvetési kiadásoknak egy masszív és egyre növekvő tétele. Az évről évre halmozódó belföldi államadósság után fizetendő éves kamatteher ugyanis ma már eléri a 170 milliárd forintot, azaz több mint háromnegyede az ország valamennyi lakosa által befizetett személyi jövedelemadónak. Ez az irdatlan összeg önmagában is jelentősen szűkíti a költségvetési politika mozgásterét. Ráadásul az újabb deficitet finanszírozó, magas kamatozású államkötvények kibocsátása miatt szinte lehetetlenné teszi, hogy csökkenő inflációs várakozásoknak megfelelően csökkenjenek a kamatlábak is, élénkítendő ezzel az utóbbi évek nem túl virágos vállalati beruházási kedvét. A költségvetési hiány csökkentésének a szociális elosztási rendszerek reformjánál lényegesen kevésbé konfliktusos módja az állami vagyon különféle jogcímeken történő osztogatása, vagyis a vagyonfelélés, amely minden látszat ellenére rendkívül veszélyes tendencia, noha hátrányai kétségtelenül csak hosszabb távon jelentkeznek majd. Tisztelt Ház! Hozzászólásom e részének végére érve néhány szó erejéig kitérek a legnagyobb jövedelemtulajdonos, azaz a lakosság helyzetére és kormányzati megítélésére. Magyarság és nemzeti karakter kérdéseiben, mint tudjuk, a kormánypártok mindenki másnál illetékesebbnek érzik magukat. Mégis azt kell megállapítanunk, hogy a Kormány költségvetési koncepciója kissé sajátos magyarságfelfogáson alapszik. Azt képzelik a tisztelt kormányzó urak, hogy mi, magyarok különleges anyagból vagyunk gyúrva. Az MDF-kormány azt várja tőlünk, adófizető polgároktól, hogy csökkenő jövedelmeinkből egyszerre fogyasszunk többet, takarítsunk meg többet, és ugyanakkor még fizessünk is több adót. Ezzel összegeztük is az MDF-kormány gazdaságfilozófiájának lényegét. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Nem elég, hogy az MDF-kormány az előbbiekben jellemzett költségvetési tervezetet terjesztett elénk, de ha eddig nem vették volna észre, ráadásul át is akar bennünket ejteni. Azt hiszi a tisztelt Kormány, nem vesszük észre, hogy ez a költségvetés nincs semmiféle kapcsolatban azzal az egyébként eddig kormányprogramként számon tartott gazdaságpolitikai programmal, amit egykoron úgy hívtak, hogy Kupa-program. Fájdalom, de észrevettük. Ebből a nagy csinnadrattával bevezetett és a jelen törvényjavaslat mellékletében is jámbor naivsággal megismételt programból mára minden ellenkező híresztelés ellenére semmi sem maradt, vagy ha mégis, azt az előttünk fekvő törvénytervezet elfogadásával végképp eltemethetjük. A beterjesztett költségvetési javaslat ugyanis még köszönő viszonyban sem áll a Kupa-programban deklarált gazdaságpolitikai célokkal. Az MDF-kormány nemre, fajra, felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül meg kívánja téveszteni a képviselőket, amikor azt állítja, hogy az előttünk fekvő költségvetés közelebb vihet ahhoz a sok széphez és jóhoz, amit a néhai Kupa-program ígért, azaz az áremelkedés letöréséhez és a gazdasági kibontakozást akadályozó, túlzott adóterhek mérsékléséhez. Ez a költségvetés ezzel szemben két dolgot biztosan el fog érni: növelni fogja a költségvetési hiányt, és meg fogja erősíteni az állam újraelosztó szerepét. Nincs tehát miért csodálkozni azon, hogy a kormányfő a legégetőbb gazdaságpolitikai feladatának épp a független pénzpolitikától és az azt képviselő bankelnöktől való megszabadulást tartotta. (Taps a bal oldalon.) Nincs ugyanis olyan, szakmai hírére valamit is adó független bankvezér, aki egy ilyen költségvetési politika támogatására hajlandó lenne. Mindebből az is következik, hogy az MDF-kormánynak két év után ismét nincs gazdasági programja, hacsak Kádár Béla diadalittas győzelmi sajtótájékoztatóit nem annak kell tekintetnünk. (Derültség a bal oldalon.) Tisztelt Ház! A probléma sajnos nemcsak az, hogy az Antall-kormány nem képes kormányozni, ezt tudniillik már kezdjük megszokni. (Derültség a bal oldalon.) A nagyobbik baj az, hogy mindezért nem is lehet felelősségre vonni, hiszen alkotmányjogi értelemben szinte felelőtlen. Alkotmányjogi tankönyvekben oly tájékozott miniszterelnökünk számára nyilvánvalóan nem újdonság, hogy a kormányzati felelősség annyit jelent, hogy a kormány, a végrehajtó hatalom csak azt teheti, amire az állampolgárok által választott népképviselők, vagyis a törvényhozás felhatalmazza. (Szórványos taps a bal oldalon.) A modern parlamentek legfőbb feladata pedig egész történelmük során az volt, hogy meghatározzák, mennyit vehet ki a mindenkori kormány adók formájában az állampolgárok zsebéből, s hogy ezeket a pénzeket mire költheti. A felelős kormánynak pedig először is meg kell teremtenie a feltételeket ahhoz, hogy a képviselők dönthessenek ebben a kérdésben, azután pedig alá kell vetnie magát ennek a döntésnek. Eddig az alkotmánytani alapismeretek, amelyeket nem azért ismételgetünk, mert azt hisszük, újdonságokat mondunk. Inkább azért, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban az a benyomásunk, hogy Kormányunk vezetői különös előszeretettel forgatnak olyan, általunk ismeretlen eredetű tankönyveket, amelyek szemmel láthatóan hasznos tanácsokat tartalmaznak arról, hogyan kell rugalmasan elszakadni az ilyesfajta agyoncsépelt alkotmánytani dogmáktól. (Szórványos derültség a bal oldalon.) A választások óta eltelt másfél év alatt ugyanis állítólag felelős MDF- kormányunk annyi hatalmat összpontosított kezében, hogy mára a Parlamentnek nemcsak ellenzéki képviselői tehetetlenek a miniszteri dilettantizmus és arrogancia egyre gyakoribb megnyilvánulásaival szemben. Ebben az állítólag felelős MDF-kormányban bárki bármennyi ideig melegítheti bársonyszéke szövetét, amennyiben élvezi a miniszterelnök bizalmát, függetlenül attól, hogy ezt a bizalmat a választott képviselők osztják-e, avagy sem. (Közbeszólás a bal oldalon: Így van!) Az elmúlt másfél évben a Parlamentet paragrafusgyártó gépezetté, kormányzati pecsétnyomóvá silányították, amelynek feladata a kormányfő szemében nem a felelősségelv érvényesítése, hanem a kormánydöntések szentesítése. Mi sem bizonyítja ezt szembeötlőbben, mint az elénk terjesztett költségvetés. Tisztelt Ház! Hadd idézzek a Magyar Köztáraság 1990. évi költségvetése végrehajtásának ellenőrzéséről készített állami számvevőszéki jelentésből. Az idézet így szól: "A költségvetési felhasználások és zárszámadások ellenőrzését megalapozó törvények és jogszabályok 1990. évben hatályos rendelkezései az országgyűlésnek sok vonatkozásban csak formális jogokat, ezzel szemben a végrehajtó kormánynak szinte teljes átcsoportosítási és felhasználási felhatalmazást biztosítanak.+ Idézet vége. És ez így igaz. Gondolkoznunk kell, vajon érdemes-e költségvetési vitát folytatni akkor, ha a törvény végrehajtása során az elfogadott költségvetést saját hatáskörén belül a Kormány kedvére változtatgathatja. Az MDF-kormány ugyanis az ilyesfajta boldog felelőtlenséget biztosító régi jogszabályok eltörlése érdekében nem nagyon törte magát, s így azok 1991-ben is érvényben vannak, sőt ezeket 1992-re is fenn kívánja tartani. A törvénytervezet "A központi költségvetés végrehajtásának szabályai+ címet viselő része hosszú-hosszú oldalakon át taglalja szinte kéjelegve, hogy ki és milyen esetben térhet el az Országgyűlés által jóváhagyott előirányzatoktól. A 42. szakasz formálisan még biztosítja ugyan, hogy a fejezetek között csak az Országgyűlés csoportosíthat át, de a (2) bekezdés már erősen szűkíti a Parlamentnek ezt a jogosítványát. Ami pedig a címek közötti átcsoportosítást illeti, a jogszabály nem azt rögzíti, ami normális esetben elvárható lenne, azaz hogy kivételként mit enged meg az Országgyűlés a Kormánynak külön felhatalmazás nélkül, hanem fordítva. A 43. szakasz arról rendelkezik, hogy az Országgyűlés kivételként milyen kérdésekben tarthatja fenn magának az előirányzatok megváltoztatásának a jogát. Az 50. szakasz (2) bekezdése alapján pedig a Kormány olyan költségvetési intézkedéseket is hozhat, amelyekhez még a pénzügyminiszter egyetértése sem szükséges. Ehhez képest csekély vigaszt jelent, hogy a kormányzat az előirányzatok megváltoztatásáról a zárszámadáskor köteles beszámolni a Parlamentnek. Ekkor már futhatunk a pénzünk, pontosabban: az ország pénze után. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A beterjesztett állami költségvetés minősége közvetve arra ad választ a képviselőknek és az ország polgárainak, hogy a Kormány valójában alkalmas-e egyáltalán arra, amire való, vagyis az ország kormányzására. A válaszunk e törvénytervezet alapján nem lehet más, mint az, hogy nem. Azzal, hogy az Antall-kormány ezt a költségvetési törvénytervezetet ilyen állapotban és ilyen módon terjesztette a Parlament elé, döntő bizonyítékát adta, hogy nem alkalmas annak a hivatásnak a betöltésére, amelyre a választók felhatalmazták őket. (Taps a bal oldalon.) Ebből a tényből nekünk - parlamenti képviselőknek - le kell vonnunk a politikai következtetéseket. Fel kell tennünk a kérdést: ki viseli a politikai felelősséget azért, ami a költségvetési javaslat körül történt? Önöket, tisztelt miniszterelnök úr - jelen nem lévő miniszterelnök úr - és tisztelt pénzügyminiszter úr, a Parlament arra kötelezte, hogy a megadott határidőig a költségvetés különféle változatait terjesszék be. A Parlamentnek ezt a döntését önök semmibe vették. Ezzel megsértették az önökre nézve is kötelező törvényt. A kérdés tehát az: ki viseli ezért a felelősséget? Ki felel a költségvetés késedelmes beterjesztéséért, amely lehetetlenné tette az érdemi vitát? Mint mindannyian tudjuk, a Magyar Parlamentben nem terjeszthető elő bizalmatlansági indítvány az egyes tárcák vezetőivel szemben. Ám a politikai felelősség kérdését fel kell vetni. Ha mindazért, ami történt, a pénzügyminiszter úr a felelős, akkor vagy neki vagy a miniszterelnöknek le kell vonni a megfelelő következtetéseket. Ha a pénzügyminiszter urat megakadályozták abban, hogy - programját megvalósítandó - a költségvetés elkészítésekor érvényesítse akaratát, akkor a miniszterelnök úrnak meg kell neveznie azokat a személyeket, akiket ezért felelősség terhel. Ha pedig - mint azt már régóta sejtjük - az MDF-kormányban a kollektív felelőtlenség rendszere uralkodik, ha az egyes intézkedésekért vagy azok elmaradásáért - akárcsak az állampárti időkben - lehetetlen megnevezni a felelősöket, akkor mindazért, ami itt történik, véleményünk szerint a miniszterelnök urat személyesen terheli a felelősség. (Nagy taps a bal oldalon.) Köszönöm, hogy meghallgattak.