TartalomElõzõKövetkezõ

DR. CSEHÁK JUDIT (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A házbizottság bennünket, mi pedig egymást büntetjük ilyen fontos napirendnek a késõi órán való tárgyalásával, de hát tegyük a dolgunkat. A magam számára nem, de a téma számára kérem a figyelmüket. A társadalombiztosítás egész rendszerének átalakítására kidolgozott koncepció vitáját négy héttel ezelõtt kezdtük meg. Az azóta eltelt idõben csendesedett efölött érzett örömöm, hogy végre hozzákezdtünk a napirend vitájához, és oldódott a látványos érdektelenség miatti szomorúságom is. Azóta a tartalmi ügyek mellett azon is volt alkalmam eltûnõdni, hogy valójában milyen magatartás, megközelítés lenne hasznos és kívánatos ebben a szokatlan mûfajú koncepcionális vitában. Egyrészt valóban lehetne nagyvonalúan legyinteni, hogy izgalomra semmi ok, ez még tulajdonképpen egy országgyûlési határozat, amelyik alig kötelezi valamire akár az elõterjesztõt, akár a Parlamentet. Vagy inkább a másik lehetõséget választva nekem is a Magyar Narancs cikkírójával együtt "Hol vagy magyar Breverics?+ sikoltással kellene talán komoly szakmai elõterjesztést és komoly szakmai elõterjesztõt követelnem. A Kormány által benyújtott elõterjesztés inkább az elsõ fásult, és ha nem félnék attól, hogy a késõbbiekben majd piknikusnak becéz tisztelt képviselõtársam, akkor azt is ki merném mondani, hogy cinikus megközelítésre csábít, mert bizony ez egy igen szerény dolgozat, nemcsak a tárgyalt kérdés jelentõségéhez, hanem a magyar társadalombiztosítás hagyományaihoz és a nemzetközi gyakorlathoz képest is. Az elmúlt ülésre elcipeltem magammal Vavrik Béla professzor úr szerkesztésében 1927-ben megjelent többezer oldalas kötetét, amelyik akkor a magyar Parlament számára készült, és a magyar nyugdíjbiztosítást készítette elõ. Ez a kis paksaméta tulajdonképpen a legfontosabb oldalait tartalmazza ennek a többezer oldalas kötetnek. Vagy szívesen felmutatom az angol parlament számára tavaly készített rövid, egyéves jelentést, amelyik ugyancsak a társadalombiztosítás ügyeirõl szólt, no nem azért, hogy ez egy szép, színes kiadvány, hanem hogy terjedelmével is érzékeltessem, hogy más országokban, és annak idején nálunk is, milyen komolyan kezelték ezeket a kérdéseket. Ezen a jelentõs alulinformáltsággal terhelt helyzeten az sem változtat, vagy legalábbis alig változtat, hogy a képviselõknek megküldte a Fraternité részvénytársaság annak a nyolckötetes, valóban komoly szakmai tanulmánynak az összegzését, amit a Társadalombiztosítási Fõigazgatóság megrendelésére készítettek, és amelyiknek a megállapításaiból fájdalmasan kevés, és olykor az is egészen másként került be a kormány-elõterjesztésbe. Az országgyûlési határozat, amit elfogadni javasolnak, valóban nem kötelezõ erejû jogforrás. Meglehetõsen laza és bizonytalan, ezért sokszor ártalmatlannak tûnõ megfogalmazásaiba bármilyen késõbbi konkrét döntés, sõt annak az ellenkezõje is belefér. A nyugdíjrendszer reformjára vonatkozó három különbözõ elképzelést, és a sokkoló, mondhatnám vérfagyasztó javaslatot, hogy ezek közül a tisztelt Ház válassza majd ki csukott szemmel, jobbára érzelmi alapon a megfelelõt. Szerencsére már az elõterjesztõk sem gondolják komolyan. Annál is inkább, mert az 1992-es jelentõs változtatások elõkészítésére a késõbb megkezdett és elhúzódó tárgyalás miatt aligha maradna már elegendõ idõ. Mindezek a vita komolyságát megkérdõjelezõ és megnehezítõ körülmények ellenére a szocialista frakciónak és nekem is az a leghatározottabb véleményünk, hogy a társadalombiztosítási reform koncepciójának a tárgyalását csak a legnagyobb felelõsséggel és figyelemmel szabad lefolytatnunk. Miért is? Elõször azért, mert a társadalombiztosítás reformja, ha komolyan vesszük, akkor valóban maradandó, az egyik legnagyobb civilizációs kérdés lehet, civilizációs ügy lehet Magyarországon. Másodszor azért, mert a társadalombiztosítás esetében a jövedelemelosztás és a gazdasági élet egyik kulcsszereplõjének a jövõjérõl van szó. Ezt a köztünk lévõ vállalkozók, vagy a Tõzsdetanács legutóbbi ülése is tudnák bizonyítani. Harmadszor azért, mert a lakosság szociális helyzetét meghatározó egyik legfontosabb tényezõ és intézményrendszer a társadalombiztosítás. Negyedszer azért, mert szakmai kérdéseknek tûnõ döntések sorozatával valójában politikai értékek és érdekválasztások mentén fogják önök eldönteni, hogy kinek, kiknek az elõnyére és kinek a hátrányára alakul majd át ez a nagy rendszer, és hogy valóban szociális lesz-e az a piacgazdaság, amelyiknek a kiépítésével egyébként mindannyian egyetértünk. Ötödször azért, mert tízmillió ember legszemélyesebb életébe, hétköznapi életviszonyaiba szólunk bele ezekkel a döntéseinkkel, így természetesen a sajátunkba is. Abba, hogy milyen lesz holnap, jövõre és negyven év múlva a nyugdíj, az orvosi ellátás, a táppénz, a rokkantak ügye, a gyerekes családok vagy az anyák támogatása. Hatodszor azért, mert éppen mindezek miatt bizalmat és biztonságot erõsítõ, vagy éppen a bizonytalanságot növelõ, a bizalmat megrendítõ lehet minden döntés, de önmagában még ez a Parlamentben folyó vita is. Hetedszer azért, mert tulajdonképpen nem feles vagy kétharmados támogatásra, hanem háromharmados egyetértésre lenne szükség ezekben az ügyekben. Szükség lenne, igen, politikamentes konszenzusra és széles Parlamenten kívüli elfogadásra és támogatásra. Nagyon hasznos példa a kérdés kezelésére, a vitákhoz szükséges szellemiség bemutatására a múlt héten szétosztott füzetecske a német nyugdíjbiztosításról. Nagyon kérem önöket is, hogy lapozzák fel, és legalább a külügyminiszter szavait olvassák el, mert ezek a szavak nemcsak bevezetõ mondatok, hanem intelmek is. Ebbõl a kötelezõ komolyságból és felelõsségbõl a számunkra az következik, hogy nyíltan szembe kell néznünk néhány kemény ténnyel, és néhány fontos alapelvet feltétlen le kell szögeznünk, amit az eddigi vita során világosan nem sikerült megfogalmazni. Elõször is: a társadalombiztosítás reformja nem fogja, mert nem tudja jelenteni a társadalombiztosítási ellátások színvonalának az emelését, legalábbis rövid távon és teljes körûen nem képes erre. Másodszor: ez társadalombiztosítási reformkoncepció. Nem társadalombiztosítási forradalomra kaptunk elõterjesztést. Ez azt jelenti, hogy sok apró lépés sorozatából kell hogy összeálljon ez a folyamat, amelyeket gondos szakmai munkával kell kidolgozni, sok fáradsággal elõ kell készíteni, amelyhez pénzre, tudásra, társadalmi és szakmai támogatásra, politikai konszenzuskezelésre van szükség, vállalni kell a döntéseket, amelyek kényelmetlenek, és kezelni kell tudni a nyomukban fellépõ konfliktusokat. Harmadszor: tudni kell - mint arról ugyancsak ez a könyvecske ír -, hogy a szociálpolitika igen nehéz tudomány, mint Heller Farkas írta 1923-ban. S a nehéz kérdések megválaszolásához hasznos lehet talán a nemzetközi tapasztalatok összegzése. Azoknak a folyamatoknak az ismerete, amelyek a 80-as évtizedben mindenhol Európában a társadalombiztosítás átértékeléséhez vezettek el. Annál is inkább fontos ez a kitekintés, mert az 1992. utáni Európa egyik legnehezebb, legbonyolultabb feladata a szociális és társadalombiztosítási kérdések egységesítése lesz. Ezekhez az igen nehezen alakuló európai normákhoz igazodnunk pedig nem lesz könnyû. Arra kell figyelnünk, hogy ne 30-40-50 évvel ezelõtti, Európa nyugati felén már jócskán meghaladottt modelleket válasszunk, hanem a legkorszerûbb megoldásokhoz igyekezzünk felzárkózni. Számunkra ez a szolidarisztikus értékek elfogadását, a szociális védelem modern intézményeinek a kiépítését, az egyezségokmányokban lefektetett haladási irányokhoz való önálló illeszkedés követelményét jelenti. A modellválasztás, a célkitûzés persze fontos, de a hazai mozgástér tisztelete és tisztázása is kötelezõ. Így tudnunk kell, hogy fizetési, egyensúlyi követelmények vannak, hogy gazdasági struktúraváltást kell csinálnunk, hogy egyszerre kell a vállalkozásra képes rétegeket ösztönözni és óvni azokat, akik egyébként leszakadnának. Ezek nagyon kemény és nagyon merev feltételek. Bármelyik követelmény figyelmen kívül hagyása súlyos gazdasági- társadalmi feszültséggel járhat, és jóvátehetetlen következményekkel. Ötödször: azt is világosan kell látni, hogy a társdalomban, a mi társadalmunkban a legkülönbözõbb várakozások fogalmazódnak meg a társadalombiztosítással és a társadalombiztosítás reformjával kapcsolatban. Talán egyetlen közös követelmény az, hogy legyen a rendszer kiszámítható, átlátható és biztonságos - de ezen túl már igen csak szóródnak az álláspontok. A járulékfizetõk alacsony járulékokat, az ellátottak magasabb és értéktartó ellátásokat szeretnének; a nyugdíjasok számára az értéktartás, az egészségügyi ellátás, a gyógyszertámogatás a legfontosabb kérdés; a korhatárhoz közel állók rövid távon változatlan jogszabályokban, a fiatalok pedig életkeresetre alapozott, elõre meghirdetett, esetleg magasabb nyugdíjkorhatárhoz kapcsolódó új nyugdíjrendszerben érdekeltek. Igen nehéz tehát olyan differenciált rendszert kidolgozni, amely majdnem maradéktalanul tudná teljesíteni ezeket a várakozásokat. Éppen ezért kell törekedni nemcsak a széles szakmai, hanem a lehetõ legszélesebb társadalmi egyetértésre, hiszen a legszegényebbek a társadalombiztosításból akarnak megélni, a középrétegek a társadalombiztosítás segítségével akarják magukat megóvni a lecsúszástól, a magas jövedelmûek pedig ki akarnak válni a társadalombiztosítási kötelezettségek alól. Mi, szocialisták - és ez a hatodik pont - azt az alapelvet valljuk, hogy a társadalmi szolidaritás és a biztosítás elve nem állítható szembe a kötelezõ társadalombiztosítás keretében - annál is inkább, mert minden korszerû biztosítási rendszer harmonikusan képes képviselni ezt a kettõs követelményt. Erõszakoltnak és mesterkéltnek tartunk minden szembeállítást, mert - hetedszer - a társadalmi kockázatok széles köre miatt nem tudunk elképzelni olyan társadalombiztosítást, amely képes eltartani magát hosszú távon csupán a járulékokból, amelyben nem vállal részt a költségvetés, amelyik mögött nem áll állami garancia. Ugyancsak nem tudunk jó szociálpolitika, társadalombiztosításon kívüli szociális ellátás kiépítése nélkül jó társadalombiztosítást felépíteni. Még akkor is ez a véleményünk, ha tudjuk, hogy a társadalombiztosítás átalakítása során az egyének és közösségeik saját felelõsségvállalásának a kifejezésére, megerõsítésére is törekedni kell. Nyolcadszor, ki kellene fejezõdnie az új rendszerben, de a megelõzõ vitákban is, itt is annak, hogy a társadalombiztosítás valójában generációk közötti társadalmi szerzõdés, ahol az aktívak - akik erõsebben tudják képviselni az érdekeiket - nagy érzékenységet és toleranciát kell hogy tanúsítsanak, mert tudniuk kell, mibe került az idõseknek ez az ország, Mert tudnunk kell, hogy anyagilag és erkölcsileg el vagyunk adósodva az elõttünk járó generációknak, - mint ahogy velünk is így lesznek majd a gyerekeink. És kilencedszer, végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nem csupán a finanszírozhatóságnak kell a szemünk elõtt lebegnie, hanem a biztonságnak, a kiszámíthatóságnak, az átláthatóságnak is erõs szerepet kell kapnia a rendezõ elvek között. A jogi és pénzügyi szigorítások ellentételeként a stabilitásnak és az ellátások értékállandóságának kell kiegyenlítenie a mérleg másik serpenyõjét. Tisztelt Ház! Akkor tehát, amikor a közeljövõben nem csökkenthetõ járulékokról, emelkedõ nyugdíjkorhatárról, alacsonyabb induló nyugdíjösszegekrõl, szigorodó rokkantosításról, mérséklõdõ gyógyszertámogatásról, a GYED megszüntetésérõl, szûkülõ kötelezõ társadalombiztosításról olvashatunk a koncepcióban, és ugyanezekrõl - ennél jóval homályosabban - az országgyûlési határozattervezetben, akkor a bevételek, kiadások alakulása mellett azt is látni szeretnénk, kinek a nyugdíja, táppénze, anyasági ellátása válik ettõl biztonságosabbá, értéktartóvá, elõre kiszámíthatóvá és mikor. Sajnos, mindezek a fontos alapelvek, ezek a kemény tények nem derülnek ki elég világosan az elõterjesztésbõl. Tudom, kegyetlen dolog ezeket a feszültségeket bemutatni, és tudom, milyen népszerûtlen felsorolni a feloldásukat célzó szigorító intézkedéseket, de éppen arra kellett volna felhasználnunk ezt a napirendet, hogy az elõterjesztõk tegyék világossá önök elõtt és a széles közvélemény elõtt is a társadalombiztosítás drámai helyzetét, a reformlépések, a változtatások alapvetõ indokait. Meggyõzõdésem, hogy vállalni kell ezeket a kényelmetlenségeket; sürgõsen ki kell dolgozni és a társadalom elé kell tárni a halaszthatatlan intézkedéseket. Természetesen találkozunk jónéhány javaslattal is az elõterjesztésben. A társadalombiztosítási reformkoncepciót beterjesztõ Kormány végülis a saját halogató és bizonytalan javaslatainak a foglya lett. A koncepcióvitát egy országgyûlési határozattal javasolja lezárni - bár erre az Országgyûlés nem kötelezte az elõterjesztõt. A fõ kérdések és alapelvek hiánytalan felsorolása helyett döntést javasol elõ nem készített - tehát jó szakmai lelkiismerettel eldönthetetlen - kérdésekben. A nyugdíjrendszer tárcák közötti vitáját A, B, C változat formájában a Parlamenttel kívánta lezáratni; 1992-re végrehajthatatlan intézkedéseket javasol; szakmai részletkérdésekben parlamenti iránymutatásra tart igényt. Mindennek következtében a szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottság ismételten olyan munkára kényszerült, amit a szakértõknek kellett volna elvégezniük. A bizottsági módosító javaslat igen tisztességes, politikai vitáktól mentes légkörben készült, sok képviselõtársam és a szakértõk áldozatos munkájával. Mi szocialista párti javaslataink többségét is beépíttethettük az elõterjesztésbe, ebbe a bizottsági javaslatba. Csak azokban a kérdésekben fogjuk kifejteni javaslatainkat, ahol még eltér a szocialista frakció álláspontja a bizottságétól - természetesen a részletes vitában. Röviden azonban most is le kell szögeznem: nem támogatjuk a nõk nyugdíjkorhatár-emelésének megkezdését 1993-ban, hiszen nem ismerjük azokat az adatokat és tényeket, amelyek alapján ez most eldönthetõ lenne; sokkal határozottabb költségvetési feladatvállalást tartunk indokoltnak, elõször a szociális feladatok fokozatos átvétele terén; nem helyeseljük a táppénzrendszer elõzetes vizsgálatok és számítások nélküli, januárra tervezett módosítását; nem értünk egyet a GYED megszüntetésével; nem tartjuk elfogadhatónak, ha az egészségbiztosítás nem nyújtja ugyanazokat a szolgáltatásokat, amelyeket a lakosság eddig állampolgári jogon megkapott; nem látjuk megnyugtatónak az egészségügyi szolgáltatások biztosító által történõ teljesítmény-finanszírozását, miközben a hálapénz kiváltására egyáltalán nem születtek javaslatok; alapvetõ gondunk van a szakmai kísérletek és az elõkészítõ munka állásával. Abban a reményben fejezem be az általános vitához kapcsolódó megjegyzéseimet, hogy a manufakturális, bizottsági eszközökkel, de nagyon nagy tisztességgel összeállított és általunk is támogatott országgyûlési határozatot sürgõsen és folyamatosan követik majd azok a konkrét törvények és intézkedések, amelyek kapcsán a nyugdíjrendszerre, az egészségbiztosításra, az özvegyi és rokkantnyugdíjakra is lesz lehetõségünk rövidesen visszatérni. Egyben arra is szeretném végül felhívni a végrehajtás felelõseinek a figyelmét, hogy az egész munka egy kicsit talán több elõkészítést igényel annál, mint ami a tárca helyettes államtitkárának ma reggeli, kormánypárti optimizmussal és szeretnivaló naivitással kifejtett álláspontjából kiderült. Õ azt mondta: december 31-én este leteszi majd a tollat a körzeti orvos, január 1-jén pedig fölveszi, mint az új egészségbiztosítás vadonatúj családi orvosa. Attól tartok, ez nem fog ilyen egyszerûen menni még a demokráciában sem, és úgy tûnik, hogy nálunk, a demokráciában ez ennél egy kicsit nehezebb. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Homepage